Ebéd Petya-val

A Plovdiv-ra szánt napunkon fél 10-kor ébredtünk Petya-éknál. Petya már elment munkába, ekkor szállingózott elő a család. Petya 4 éves kisfia végre megbarátkozott velünk, először rongyot húzott a fejére és lelőtt minket, aztán elbújt az asztal alatt, végül egy felpattintható fényvisszaverő szalaggal teljesen sikerült megszelídítenünk, és még Dani rekujába is beleült egy kiadós dudálás erejéig.
Sztanimir sajnos mégsem ért rá, így nem volt első osztályú idegenvezetőnk Plovdivhoz. Petyaval viszont sikerült megbeszélnünk, hogy találkozzunk vele az ebédszünetében. Megbeszéltünk egy találkozót délután 1 órára a belvárosban. Egy kis parkocska melletti étteremben ültünk le, és nagyon beletrafáltunk. Eszméletlen hangulatos kis hely volt, és nagyon olcsó. Fejenként 3 Leva-ért ettünk menüket, vagyis 400 Forintokért. A WC valami nagyon jól volt berendezve, kőből volt kirakva a fala, kis kirakatok voltak az oldalában mindenféle izgalmas dolgokkal telepakolva, a mosdókagyló pedig egy régi bádog edényből volt kialakítva. Mindemellett az egész nagyon ízléses és igényes volt, meg is beszéltük Zitával, ha egyszer lesz saját – földhözkötött – otthonunk, ilyen lesz a fürdőszoba.
Nagyon jó volt beszélgetni Petya-val. Vele úgy hozott minket össze a sors, hogy ő is informatikus, méghozzá szoftverfejlesztő. Én pedig ugye BMF-NIK Műszaki Infón (ma Óbudai Egyetem) végeztem, sok másik remek emberrel egyetemben, köztük volt Magdi is, aki valamikor együtt dolgozott Petyával, és amikor körbekérdeztem Facebook-on, hogy ki tudna lefordítani nekünk 10 mondatot angolról bolgárra, akkor Magdi válaszolt. Megkérte a feladatra Petyát, aki nem csak, hogy lefordította nekünk a mondatokat, hanem rögtön fel is ajánlotta vendégszeretetét, annak ellenére, hogy ez a hét neki és a családjának is elég sűrű most. Petya elmesélte, hogy hány helyen dolgozott már a világban, hogy mennyire szeret utazni, és hogy milyen jó, hogy három éve sikerült vidékre, falura költözniük – mert Trud már annak számít, hiába van közel Plovdivhoz -, mert itt sokkal jobb az élet, olyan, mint hogyha az ember egy nagy család tagja lenne. Mi is meséltünk az utunkról, és a tegnap esti butaságunkat is elmeséltük a latin betükkel. Mire Petya rögtön szabadkozni kezdett, hogy adhatott volna részletes instrukciókat, persze mi egyből lehűtöttük, hogy dehogy, így volt ez jó, legalább tanultunk a saját butaságunkból, különben meg nem lenne mit mesélni. Igazán jó volt Petyát megismerni, nagyon örültünk neki, hogy sikerült összefutnunk vele bő egy órára az ebédszünetében, mert rossz érzés lett volna úgy elhagyni Plovdivot és az otthonukat, hogy nem beszélgettünk volna vele. És ez most megtörtént, és pont olyan jó arc volt, mint ahogy elképzeltem a levelei alapján. Nagyon köszönjük Petyáéknak a vendéglátást, igazán nagyszerűvé tették számunkra a plovdivi tartózkodásunkat.

Ön NYERT- Plovdiv-ban

Az ebéd után nyakunkba vettük a várost, elintéztünk egy-két dolgot, majd feltekertünk a régi városrészre, ami egy dombon található, és nagyon hangulatos, nagyon macskaköves, nagyon meredek utcák képezik. :) De érdekes módon egyikünk sem szentségelt ezen, szépen komótosan megtekertük amit még lehetett, aztán egy lehetetlenül buckásan macskaköves utcát is megtekertünk még Danival, de onnantól már nem láttuk sok értelmét magunkat és a gépeket tovább kínozni. Megnéztük az ókori színházat felülről, majd szépen lecsorogtunk az utcácskákon, amiket elneveztünk masszázs passzázsnak, merthogy szépen megütögették a kövek a hátunkat még a teleszkóp csillapításával együtt is. Nagyon szép volt fenn az óvárosban, egyértelműen ez a rész a város legszebb negyede, a sétálóutca és környéke ehhez képest csak kirakat. Napokat lehetne eltölteni itt egy olyan idegenvezetővel, mint Sztanimir, és/vagy egy jó fényképezőgéppel fotózgatva. Ezt tették is egyébként sokan. Ezen a napon, mivel újra megjött a jó idő, már sokkal több volt a turista. Fel is tartottak minket rendesen! :) Persze csak jó értelemben írom. Egyelőre még abszolút jól fogadjuk az érdeklődőket, mindenkivel váltunk egy-két mondatot, van, akikkel sokkal többet is, sokan nagyon jó arcok, sokan nagyon csodálkoznak, és általában le is fényképeznek minket, amitől néha már kicsit kirakati majmoknak érezzük magunkat. :) De hát ez van, mi vállaltuk, hogy az emberek 99,98%-ának eddig teljesen ismeretlen típusú kerékpárral vágunk neki egy olyan útnak, ami az emberek 99%-ának teljesen vad és merész ötletnek tűnik elsőre. Persze a százalékok lehet hogy nem stimmelnek pontosan… :) Szóval mindenki megnéz és megcsodálkozik minket. Fent a régi városrészben összefutottunk egy magyar családdal is. Zita volt olyan leleményes, és megajándékozta őket egy még otthon ajándékba kapott Sportszelet csomagolásával. A papír egy újabb Sportszeletet ért, mivel “NYERT” volt a belsejére írva. Még otthon kaptuk valamelyik kedves túratárstól a csokit, de beváltani már nem volt lehetőségünk a nagy nyereményt. Hát most tovább ajándékoztuk! :)

Camping Folyópart Bogárfalva*

Jó néha elvonulni a nyüzsgő városokból, és kitenni magunkat az anyatermészet lágy ölébe, ahogy ezen a napon is tettük, 10km-re Plovdivtól, a folyó partján, egy mező sarkán. Itt sátrazunk, mellettem már mindenki alszik. Ma Danit is beinvitáltuk, mert nem nagyon talált a függőágya felállításához alkalmas helyet, ráadásul odakint sok a szúnyog és a bogár – utóbbiakkal pedig nincs nagyon kibékülve a Body Guardunk. Merthogy viccből néha így nevezzük mások előtt, amikor meséljük, hogy ez egy nászút, ő a testőrünk, ha már van neki ez a Life Guard-os polója! :) De a bogarakra visszatérve: ahogy a garázsba(a sátor előterébe, amit általában hátsó traktusként használunk, mivel előtérrel hátrafelé állítjuk fel a sátrat, hogy hátul lehessenek a bringák, az előtérben – a garázsban) pakoltam ki a cuccokat a hálófülkéből, hogy beférjünk hárman, véletlenül nyitva hagytam az ajtót. Ennek eredményeképpen bemászott egy akkora pók, amekkorát természetben talán még nem is láttunk. Az ijedtség után kisöpörtük, majd következett a nevetés, hiszen Danit a pókok és bogarak elől menekítettük be magunk mellé, ide ebbe a kis terráriumba.
Ma végre különösebb szenvedés és hajnalig tartó gépelés nélkül sikerült megszülnöm a beszámolót, ami végre nem is lett túl hosszú. Ennek mind nagyon örülök, és remélem, hogy most már lesz is időm többet irogatni, hogy be tudjam hozni az elmaradást. Holnap remélem sikerül meghúznunk a kilométereket, mert ezzel a nappal sikerült 65km lemaradást generálnunk az eredeti tervhez képest. Mondjuk szerintem nem lesz nehéz behoznunk, mert ahogy néztem elég egyhangú táj következik, itt talán nem lesz annyi izgalmas dolog, amiért érdemes lesz olyan sokszor megállnunk. Majd meglátjuk, mit hoz a holnap. Nagyon nem izgulok már az ütemterv miatt. Lesz, ami lesz. Megérkezik az iráni vízumkérelemhez a meghívólevél, amikor megérkezik, és megkapjuk a vízumot, amikor megkapjuk. Addig elleszünk Isztambulban, elég nagy város az ahhoz, hogy ne unatkozzunk. Utána meg majd behozzuk a lemaradást valahogy. Ha kell, égnek emeljük a hüvelykujjunkat az út szélén, de az élményekből tényleg nem szabad engedni.

Reggeli Unga-Bunga kisérettel

Következő nap, június 30. Utunk 20-adik napja, csütörtök. Reggel igaz elég későn, de rekordidő alatt, fél órán belül összepakoltuk a tábort, és már 8:45-kor az úton voltunk. Dani órákkal előttünk felébredt és kimászott a sátorból már 6 körül, beszélgetett a horgászokkal, ment erre-arra, várt ránk. Ahogy kinyitottuk a sátorajtót, ő már a rekujában ült. Megbeszéltük, hogy következő reggel felkelthet minket is, akármikor ébred – 5 körül szokott.
Az első faluban bevásároltunk egy Magazinban, és alaposan megreggeliztünk. A helyi gyerekek szépen összegyűltek a kerékpárjaink körül. Aki bátor volt, beleülhetett egy fénykép erejéig, és mindenki kapott szórólapot.:) Aztán ők is megmutatták, mit tudnak, egykerekezésben többen is profik voltak. A faluból kifelé menet még elkísértek egy darabon minket a helyi gyerekek. Már pár napja bevett szokásunk, hogy a fényképezésnél nem egy szokványos „Csíííz”-t lökünk be a gyerekeknek, hogy mosolyogjanak, hanem egy „Unga-Bunga”-t, mert ez viszont a legtöbbször igen hatásos. Egy Unga-Bunga-tól egyből nagy lesz a mosoly az arcukon. No, hát ezért történhetett, hogy a faluból kifelé menet egy csapat hangosan Unga-Bungázó gyerek kisért minket ki a főútig.
Csak este tűnt fel, de itt ezen a helyen egy kisebb veszteség ért minket, a kanálgépemet sikerült a bolt lépcsőjén felejtenem. Fájó, de ez van. Azt azért remélem, hogy legalább a boltos néni találta meg. Mert volt olyan kedves, hogy távozásunk után egy görögdinnyét adott nekünk ajándékba. A kanálgép helyett meg majd veszünk egy villát és egy kanalat valahol pár Ficcsért. (A Ficcs az éppen aktuális helyi valuta neve a szótárunkban) Megszolgálta az a kanálgép, még Budapest válogatottként kaptam, ennek a kevésnek is nagyon örültem anno, aztán emlékszem, az is mennyire fájt, amikor Erdélyben összecseréltük a darabjait a barátaimmal, és én nem találtam meg az én kanálgépem eredeti darabjait. Pedig ezek csak tárgyak, nem kéne, hogy ennyire fájjon az elvesztésük, de mégis…

Ebéd Arman-nal

Reggeli után folytattuk tovább Törökroszág felé a 8-as főúton. Hamar meg-WC-ztünk egy benzinkútnál, majd nekilódultunk a kilométereknek. Dani lemaradt. Bevártuk, kérdeztük mi van, mondta, hogy a váltója rossz, bizonyos fokozatokban ugrik, és így nem tud a kedvenc sebességében tekerni. Persze alkalmas hely a szerelésre nem akadt, ezért mentünk tovább, párszor még elhúztunk és bevártuk Danit, aztán egyszer csak magától, anélkül, hogy lassítottunk volna, jelent meg mögöttünk a visszapillantóban. De nem volt egyedül, egy másik bringást is hozott magával.
Armannal hozott minket össze a sors, egy nádszál vékony francia-török sráccal, aki egy szép trekkinget hajtott, pontosan olyan szürke Ortlieb táskákkal megpakolva, mint amilyenek nekünk is vannak. Pont jött szembe egy pihenőhely, ahol a helyiek rakiját árultak egy kút mellett. Megtöltöttük kulacsainkat, majd következett az ilyenkor szokásos diskurzus. Ki merre, honnan, meddig, kivel, miért biciklizik. Arman Törökország déli részén született de Franciaországban nőtt fel, és most „hazateker”. Földrajz-töri szakos tanárnak tanul, de halasztott egy évet, ami alatt dolgozgatott, hogy összegyűjtsön annyi pénzt, hogy megengedhessen magának egy 3 hónapos utat Törökországba.
Mindezeket már akkor mesélte el, amikor pár kilométerrel később megálltunk egy étteremnél ebédelni, és kütyüket tölteni. Arman már nagyon várta Törökországot, és jóval gyorsabb tempót diktált, mint mi (kevesebb cucca is volt), ezért ebéd után elbúcsúztunk. Azért még egy kicsit bartereztünk mielőtt szétváltunk. Ő ajándékba adott nekünk egy csokis Corny Big müzliszeletet (ham-ham, szeressük), Zita pedig megmutatta neki, hogy hogyan lehet okosabban összecsatolni a hátsó Ortlieb táskákat, hogy még masszívabban üljenek fel a csomagtartóra.

A szekér és a BMW ugyanazon az úton

Miután nagy nehezen rávettük magunkat az indulásra, egész jól megindultunk, valahogy jobban faltuk a kilométereket, mint délelőtt. A táj szép volt, de közel sem olyan izgalmas, mint egy alsóbbrendűbb úton, ahol több falvat és több embert látunk. Azért egy vidám szekeres bácsit így is kaptunk a sok dübörgő kamion mellé. Legalább háromszor kielőztük egymást, mert mi mindig megálltunk fényképezni, vagy bevárni egymást. Mindannyiszor integettünk egymásnak, és a bácsi a szekéren mind az egy első fogával mosolygott ránk. Vajon milyen érzés lehet neki a szekérrel ezen a főúton, szénát hordani, mikor mellette százával húznak el a sokmilliós autók, bennük olyan emberekkel, olyan életekkel, amiket ő valószínű elképzelni sem tud, vagy ha igen, csak a tévéből. Vajon irigyli, vagy szánja őket a rohanó életükért? És vajon ki a boldogabb? A „sikeres” üzletember, aki épp rohan a következő tárgyalására a fekete BMW-jében, vagy a bácsika a szekéren, az egy szál fogával ránkmosolyogva? Egy biztos, a BMW-s csávót kisebb az esélyünk megismerni, mert elzárja magát tőlünk egy fekete dobozzal és +70-80km/h-val.
Egy benzinkútnál megálltunk sziesztázni, és megszereltük Dani hátsó váltóját. Csak a bovden volt megnyúlva, egy kicsit húztunk rajta, és egyből jobb lett a helyzet. Zita közben a biciklik mellett hűsölt az árnyékban, és Kindle-zett. Jó ez a kütyü, buta, egyszerű, fekete-fehér, egyszerű mint egy ék, könnyen tudjuk tölteni, és tudunk rajta netezni, eddig Szerbia kivételével gyakorlatilag bárhol, bármikor.

Camping Templomkert**

A napot egy Podkrepa nevű településen zártuk. Letértünk a 8-asról, és egyből megláttunk egy templomtornyot a falu közepén. Ki is néztük az udvart, hamar kinyílt előttünk a kapu, miután megmutattuk a bolgárra lefordított utazós certifikátot (ezúton is ezer köszönet érte Magdinak és Petyának). Az először aranyos, majd később terhes gyermeksereget a helyi felnőttek segítségével sikerült távozásra bírnunk, majd következhetett a vacsorafőzés: spagetti carbonara, helyi kecskesajtból, helyi „medve vére” vörösborral, és a fürdés: a templom mögött fára akasztott 10l-es Ortlieb vízhordóra szerelt zuhanyrózsa fejjel. Most próbáltuk ki először, és nagyszerűen működik, mind a hárman imádjuk, Dani is elhatározta, hogy beszerez egy 4l-es verziót majd magának. Mindehhez pedig gólyakelepelés szól valahonnan a szomszédból.
Ma kicsit kirúgtunk a hámból, 3683 Forintot költöttünk, de ebben benne volt ez a királyi vacsora, és az ebéd Armannal. Ez több a kettőnkre egy napra szánt 10 Euro-nál, de az csak egy átlag. ;) Egyébként még ennél is lehetne kevesebbet költeni, csak jobban oda kéne figyelni az ételvásárlásnál. Néhányszor már előfordult velünk, hogy annyira megtetszett a helyi kecskesajt 300 forintos ára (igen, egy kilóért!), hogy akkora adagot vásároltunk belőle, hogy végül nem bírtuk mind elfogyasztani és megromlott a vége. Mert persze valami más, szintén őrülten olcsó kaja szemberohant velünk és annak sem tudtunk ellenállni. És persze előfordul az is, amikor több kiló kaját sok száz kilométeren cipelünk magunkkal. Például arra is rájöttünk, hogy zöldséget csak zöldségesnél szabad venni: még Montana-ban valamiért úgy éreztük, hogy sürgősen szükségünk van hagymára, de a helyi Kauflandban csak 2kg-os kiszerelés volt. Mindenbe belesütünk 3 fej vöröshagymát, de még így is megvan belőle egy kiló, pedig lassan a végére érünk Bulgáriának. Summa sumárum, a Food Management-ünkön még van mit javítani.
Viszont érdekes volt, ami lezajlott ma bennem, amikor elszakadt a rövidnadrágon. A szára alján a varrás mellett szakadt el vízszintesen, ahol eddig mindig, mindegyik rövidnadrágom szakadt kerékpártúrán. Az első gondolatom az volt, hogy jajj, most hogy néz ki, lehet kidobni, és újat venni, ami pénz és idő is. Aztán eszembe jutott, hogy meg lehetne ragasztani Leukoplaszttal, de az igénytelenül nézne ki, és utána beleragadna minden kosz. A varrás csak egy röpke gondolat erejéig merült fel, mert az gyorsan újra szétszakadna, ráadásul rengeteg idő elmenne vele. Aztán jött a nyerő ötlet, a szakítás. Továbbszakítottuk a nadrág alján a varrás mentén a visszahajtást, amíg körbe le nem szakítottuk teljesen. Most az egyik nadrágszáram 2cm-el rövidebb, de ez még mindig sokkal jobb, mint hogyha igénytelenül lógna és beleakadna mindenbe. Ha majd a másik szárán is elkezd szakadni, azt is letépjük. A lényeg, hogy nem muszáj új nadrágot venni, mert kicsit elszakadt a régi. Persze ha a társadalmi elvárások vonatkoznának ránk, mert pl. munkába járnék, ott nagyon gáz lenne egy ilyen rövidnadrág. De mivel mi fekvőbringás világutazók vagyunk, kb. már teljesen mindegy, hogy a rövidgatyám, vagy a fekvőbringám miatt néznek az emberek bolondnak. :)

A következő bejegyzésből megtudhatjátok, hogyan jutottunk el Törökországig, és ott mi várt ránk Edirne-ben.

Reggel Svetláéknál 8 óra körül ébresztett Dani, hogy asztalon a reggeli. Merthogy reggelit is kaptunk, amitől szinte már zavarba jöttem. Nagyon rendesek voltak itt velünk. George, az öreg, aki tegnap idekísért minket, most is itt volt. Danival nagyon összebarátkoztak, így megtudtuk, hogy már háromszor volt infarktusa és műtötték is. Emellett dohányzik, kávézik és cigizik. Ahhoz viszont nem kellett Dani, hogy lássuk, ahogy mosolyog, nevet és csupaszív. Utóbbi háromnak köszönhetően sikerült nagyon jó érzéssel elhagynom Gorno Varshilo-t. Az öreg egyszerű angollal komunikált, 5 percenként közölte, hogy I’m happy, vagy hogy I’m very happy, és hogy my friends, meg, hogy Love. :) Szóval kedvelt minket, és ez látszott is rajta. Örült nekünk. Ahogy a falut elhagytuk, visszagondoltam azokra, akiket mi vendégeltünk meg Budapesten, Henry-re és Jamie-re, akik azóta már DK-Ázsiában járnak, vagy Elődre és Lehelre akik azóta már bejárták szinte egész Európát. Anno tiszta szívből segítettünk nekik és minden tőlünk telhetővel széppé és könnyűvé akartuk varázsolni a Budapesten való tartozódásukat, és ha úgy éreztük, hogy ez sikerült, az minket is nagy örömmel töltött el. Valami ilyesmi örömöt láthattunk most mi is George arcán, úgyhogy végül én is örömmel búcsúztam tőle. Valahogy mindig nehezen fogadok el ilyen nagy szeretetet olyanoktól, akiket előtte nem is ismertem, de miután ezt végiggondoltam, és beleképzeltem magam az ő bőrébe, mindjárt könnyebb volt.
A falu után kb. még 10 km-en át dombos volt a vidék, de ott is inkább csak lejtett, ezt nagyon élveztük, és persze azt is ami utána jött. Egy nyílegyenes úton tértünk vissza a 8-as főútra. Közben kétszer álltunk meg, egyszer rakiját és sűrített paradicsomot venni a helyiektől (1l-t + 0,5l-t, összesen 7 Leva-ért, vagyis kb. 800 Forintért), majd egyszer, mert eleredt az eső. Utóbbi helyen felfaltuk a Svetla-éktól kapott túrós lepényt, és szereztünk pár izgalmas pillanatot egy helyi kislánynak. Amikor meglátott minket, elszaladt (azt hittük ilyen csúnyák vagyunk), de aztán hamar visszatért, egy fényképezőgéppel a kezében. Ilyenkor persze mindig kötelességünk beállni a bringák mellé, és ezt most is megtettük. A második kötelességünk már kicsit bajosabb volt, 360°bringa szóróanyagot adni a lánynak már nem volt egyszerű, mert a falu főutcáját egy hatalmas árok szelte ketté, és ő túloldalt volt. Csatornát fektettek a faluban.
Később is eleredt párszor az eső, az elején még behúzódtunk egy tető alá. Kihasználva az így kapott időt, okosítottunk kicsit a bringámon. Egyik legnagyobb bajom a rekuval a leszállás. Gyakorlatilag csak sík, jól tapadó felületen tudok biztosan leszállni róla, de ez mostantól már nem így van. Danival ráokosítottunk egy kis zsineget a kitámasztóra, amivel most már ültő helyemben is ki tudom nyitni a sztendert. Ez óriási segítség, mert eddig úgy kellett bűvészkedni, hogy elől át tudjam lendíteni a lábam a pedál felett, de közben valahogy hátul azt az 40kg-t se hagyjam eldőlni. Nagyon örülök az új megoldásnak, főleg, hogy biztonságos is, mert a kötél teteje egy kis karabinerrel be van akasztva a bal első táska csattartójába, és a rendszerbe még egy pár befőttes gumit is beiktattunk, így a kötél mindig feszes és nem kerülhet a küllők közelébe. A baj csak az, hogy még nem szoktam meg, hogy van, és sokszor úgy szállok le a gépről, hogy nem használom. Pedig nagyon kényelmes vele leszállni: megállok, a zsinórral lenyitom a kitámasztót, ledöntöm a gépet, és egyszerűen felállok és „lesétálok róla”. :)
Pazardzhik volt a következő megállónk, ez a város kb. félúton volt nekünk Plovdiv felé ezen a napon. A főtér sarkában megálltunk egy kávé-sör kombóra pihenni. Zita kávézott, mi Danival ittunk egy-egy sört. A bringák mellettünk pihentek és nagy népszerűségük volt. Daniéba egyszerre két kisgyerek is beült, egymás ölébe. Ilyenkor a család fényképez, és persze mi is, és nem felejtünk el adni Nekik szórócédulát. Nem véletlen, hogy a magyar után a második legtöbb Facebook like-unk már Bulgáriából van. :) Kifelé menet a városból megálltunk a piacnál, Dani vett cseresznyét, Zita fényképezgetett, én meg kezeltem a megpakolt bringáink után érdeklődőket. Mindenki kíváncsi, és hála az égnek távolságtartóak is, tehát nem kezdik el fogdosni a cuccainkat, tartanak egy jó egy méteres távolságot és csodálkozva kérdezgetnek. És ez így jó is nagyon, reméljük még így marad sokáig.
Pazardzhik után hatalmas hátszelet kaptunk, így történhetett, hogy bő egy óra alatt berobogtunk a 30km-re lévő Plovdivba. A város központjába a GPS által (kerékpárral!) tervezett útvonalon mentünk be, és hát elég vicces volt. Először egy gyalogos felüljárón vezetett át minket a folyó felett, majd egy aluljáró következett. Végülis abszolváltunk mindent, és vicces is volt, de visszafelé már egy rendes autóutat választottunk. Így viszont, befelé menet pont egy nagyon takaros sétálóutcához jutottunk ki, ami mellett találtunk egy nagyon szép teret, itt ültünk le a fák lombjai alatt sütögetni. Három fej hagymát megsütöttünk olajban, és hozzá 8 darab virslit, jól irdaltan természetesen. Közben egy kurd úr lett ránk figyelmes, Ahmet aki később az asztalához is invitált minket, és meghívott bennünket sörre és kávéra, miközben millió közös képet készített rólunk és a bringákról. Tetszett neki a történetünk, pedig az övé sem volt semmi: anno a török rendőrség mindenét elvette, átlőtték a bordájánál, levágták három ujjának végét, meg ilyenek. De már 15 éve Németországban él, van három fia és három lánya, 3 éve politikus, a kurdokat képviseli Európában – már ahogy a szavaiból kivettük. De ami nekünk is érdekes és jó, az az, hogy az egyik fia Erzurumban él, így elképzelhető, hogy tud majd nekünk segíteni, amikor arra járunk. Tudni érdemes, hogy a kurdokat nagyon kemény elnyomásban tartják arrafelé a török-iráni határ környékén, ezért fordulhat elő, hogy agresszívek. Hallottunk a „tévéből jól értesült a világ dolgairól” emberektől sok óva intést a különböző országokról, ebből egyetlen egy, amit komolyan is érdemes venni, az Kurdisztán, vagyis a kurdok lakta vidékek. Erre nem összetalálkozunk egy kurd politikussal. Persze ő már nem él elnyomás alatt, de akkor is, tény, hogy iszonyat jó arc volt, megadta az e-mail címét, ahol valószínű meg is fogjuk keresni, ha másért nem, hát azért, hogy megkérjük, fordítsa le kurdra azt a kis 10 mondatunkat, ami arról szól, hogy kik vagyunk, és mit csinálunk, merre megyünk és miért.
Miután teleettük és kibeszéltük magunkat Ahmet-tel, tovagurultunk Plovdivból észak felé Trud-ba Petyáékhoz. Petya Magdi ismerőse, ő fordította nekünk le a 10 mondatunkat bolgárra, és ajánlotta fel rögtön segítségét, amivel most éltünk. Megint itt vagyunk egy fedél alatt, és már megint mindenki alszik körülöttem, csak én gépelek csendben. Minden rendben van, Petya is hazaért már késő este a munkából, ő is hulla fáradt, mi is fáradtak vagyunk, ezért megbeszéltük, hogy inkább reggel beszélgetünk egy kávé mellett. Valószínű ő már reggel tudta, hogy hosszú és fárasztó napja lesz, ellentétben velünk, mert mi azt hittük, hogy szépen csak lecsorgunk ide Plovdivba a hegyről, és ez egy egyszerű de nagyszerű nap lesz. Ehhez képest megint találkoztunk egy csomó érdekes emberrel, voltak kalandjaink Petyáék házának megtalálásával is, szóval egyáltalán nem volt egy egyszerű és unalmas nap. De talán ilyen nem is lesz nagyon az úton. Persze ha lesz, még azt is élvezni fogjuk, én már látom! :) Az érdekes az, hogy ha bármelyikünk visszagondol csak a mai nap elejére, egyszerre tűnik nagyon távolinak – hisz azóta annyi minden történt, és közelinek is – hisz csak ma reggel volt.
Na azt még elmesélem, hogy találtunk ide a címre, mert az kiborító és tanulságos volt. Adott egy cím, felírva egy cetlire. GPS nem ismeri, térképünk nincs, ezért maradnak a helyiek. Kisboltban megkérdezzük, nő beszél hozzám két percig bolgárul, majd kimegy az utcára és a szomszéd ház kapuján lévő házszámtáblán megmutatja, hogy ez az az utca, amit keresünk. 1. – Miért nem tudta ezzel kezdeni? Megyünk az utcán, keressük a 32-es számot, ami kell nekünk. Megtaláljuk a 26-ot, és a 46-ot, közöttük a többi házon nincsen házszám. 2. – Miért nincs? Bezörgetünk három házba, ebből kettőből kijönnek, mutatjuk a címet, próbáljuk az általunk ismert nyelveken (magyar, angol, német) és mutogatással érzékeltetni, hogy ezt a címet keressük. 3. – Miért teljesen érthetetlenek? Ha az én utcámba jönne egy Urdu, és kérdezné, hogy hol van a 32-es szám az én utcámban, méghozzá úgy, hogy egy cetlit mutogat, amire fel van írva a részletes cím, akkor is egyből levágnám, mi a fészkes fenét akar, ha csak urduul hadoválna nekem, sőt akkor is, ha egy süketnéma lenne. Ezek nem vágták le, egyáltalán nem. Pedig oda volt írva a cetlire a megye, a város, az utca, az irányítószám, a házszám, minden… De ők nem értették… Lehet nem ismerik a saját lakhelyük címét, nem tudom. Aztán jött egy motoros, na ő verte ki Zitánál és nálam is a biztosítékot. Mutatjuk neki a cetlit, hadoválunk neki „travel”-ül, mire egy perc múlva úgy tűnik, veszi a lapot, és int, hogy kövessük. Elrobogunk vagy egy kilométerre, egy másik utcába, ahol ő beparkol egy garázsba. Majd beinvitál minket, kérünk-e kávét, akármit. Oké, eddig jófej is, de hol a cím, amit keresünk? English-ül tudó emberünk éppen zuhanyzik, pety minute, és készen lesz, majd rendelkezésünkre áll. Áááááááá!!! Itt vagyunk tökmáshol, mint kéne lennünk, és egy emberre várunk, hogy kijöjjön a zuhanyból, hogy aztán a címünk láttán angolul megvonja a vállát, hogy „I donno”. Ahelyett, hogy a vendéglátóinknál lennénk már, és velük szocializálódnánk, zuhanyoznánk, beszámolót írnánk, CS-ert keresnénk Isztambulba, vízumot intéznénk, aludnánk, stb… Ehelyett itt állunk egy szerencsétlennel, aki (igaza van Daninak, aki ekkor megőrizte hidegvérét: tök kedves, beinvitált minket magához, próbált kávéval kínálni minket), nem képes felfogni, hogy egy címet keresünk, egy címet, ami rá van írva… ÁÁáááááááááááá! Most esett le! Shame on you Arpad! Most esett le, miközben ezt a sort írom, miért volt velünk mindenki érthetetlen. Rá volt írva a cím a papírra, de nem az ő betűikkel, hanem a mieinkkel… Nem ismerték a betűinket. Annyi rengeteg helyen láttunk rendes, megszokott, nem cirill betűket egész Bulgáriában idáig, hogy nem is gondoltunk arra, hogy egy vidéki bolgár nem ismeri a mi betűinket, hanem csak a cirillt. Pedig én már megtanultam a cirill betük java részét, le is tudtam volna írni az utca és a város nevét is, a számok meg ugyanazok, de nem jutott eszembe megtenni, mert előbb vesztettem el a fejem… Valahol mélyen éreztem, hogy ennyire hülye azért nem lehet itt mindenki, hanem valami másról van szó, valami kultúrsokk-pofont kapunk épp, csak már túl fáradt és nyűgös voltam ahhoz, hogy végiggondoljam, mi lehet a gond. Most kicsit rosszul is érzem magam, szegény srác, hülyének néztük, pedig mi voltunk azok.
Ez jó lecke volt, megyek és alszom rá egyet. Tanulság: 1. Soha ne veszítsd el a hidegvéred. 2. Ha mindenki hülyének tűnik körülötted, valószínű nem ők azok, hanem Te! Legalábbis abban a környezetben.
Ja, a történet vége lemaradt: Miközben a zuhanyozó english speakerre vártunk, jött egy sms Petya-tól, hogy az apukája már keres minket az utcában. Erre persze még mérgesebb lettem, elköszöntünk szegény segítőkész emberünktől, és mentünk vissza a 26 és 46 közé cirkálni, amíg össze nem futunk Petya apukájával. Pár perc alatt megtaláltuk, és elvezetett minket egy teljesen más helyre, amit magunktól soha a büdös életbe nem találtunk volna meg. De most itt vagyunk, és Dani átfordult a másik oldalára, így már nem is horkol. :)

ui: Nem biztos, hogy lesz naponta bejegyzés, ez így kicsit sok még nekem, talán jobb lenne előbb megírni az elmaradt szakaszt.