Megérkezni Saigonba…

…nem volt egyszerű! :) Ugyanis nem akartunk bebringázni ebbe az őrült nagy városba, bringáztunk már eleget óriásvárosokban, és Saigonról sok rosszat hallottunk a forgalom terén, ezért úgy döntöttünk, vonattal jutunk be a városba. Ez persze nem volt olyan egyszerű, mint gondoltuk. Betekerni reggel Phan Thiet-be nem volt nagy szám, csak egy kisebb emelkedőt kellett leküzdenünk, miután az utunk elvált a gyönyörű tengerparttól. Bent a városban aztán, ahová a térképem jelölte a vasútállomást, nem találtunk semmit. Kérdeztünk pár embert, hogy merre van a vasút, és mind kifelé kezdtek mutogatni a városból, és 4-5 kilométert emlegettek. Megnéztem az útikönyvet is, ott olvastam, hogy a vasútállomás 8km-re van a központtól. Nagy pánikba nem voltunk, mert hagytunk időt a vonat indulásáig, habár aztán kicsit elkevertünk később, mert a térképem már nem volt túl részletes azon a részen, azt ugyanis nem vektorgrafikusan töltöm le, hanem képenként, rétegenként. Ez nagy hátránya a Zita telefonjára telepített RangeViewer-nek. Azért egy kisebb kerülővel meglett a vasútállomás, már nagyon közel voltunk hozzá, mikor rossz irányba kanyarodtunk le, és persze elég sokáig tartott, mire megértettük magunkat, így mire odaértünk, már csak pár percünk maradt. Hamar kiderült, hogy a vonat nem akkor indul, amikor hittük, így fellélegezhettünk, volt még fél óránk.

Ezalatt viszont kiderült, hogy itt nem tudunk jegyet venni a biciklikhez, ahhoz vissza kell mennünk Phan Thietbe, a fő vasútállomásra, ahonnan a vonat indul, mert itt csak megáll! Micsoda? De hát mindenki ide küldött minket a városból, és az útikönyv is azt mondja, innen indulnak a vonatok?! Hát az nem úgy van, még mindig Ázsiában vagytok, ezt sose feledjétek el gyerekek! Persze ekkor visszajutni a városba már nem volt időnk, ráadásul elég gyilok hátszelünk volt idefelé, ami brutális szembeszelet jelentett volna visszafelé. Nem értünk volna már oda a vonat indulásáig, evett minket a fene, és kérleltük a vasútállomásunk személyzetét, hogy könyörüljenek rajtunk és tegyenek velünk kivételt. Úgy tűnt, sikerrel járunk, először 600 ezer dongot akartak kérni, aztán azt mondták, a vonaton majd meg tudjuk venni a jegyet, de ülésünk nem lesz, hanem majd egy kis műanyag sámlira kell ülni. Ekkor fellélegeztünk, még a földön ülve is szívesen fent lettünk volna a vonaton, csak sikerüljön felpakolni azalatt a cuccainkat, amíg a vonat az állomáson áll.

Már a peronon voltunk a táskákkal lepakolva, mikor közölték velünk, hogy mégsem oké a dolog, nem szállhatunk fel a vonatra. Nem akartam elhinni, hogy ez történik velünk. Ideszáguldottunk mint az őrültek, össze-vissza küldözgettek minket, semmi sem úgy történik, ahogy kéne, és most mindennek a végén közlik velünk, amikor már a peronon vagyunk lepakolva és érkezik a vonat, hogy nem szállhatunk fel. Közben ezerrel tűz a nap, ömlik rólunk a víz, és a SIM-kártyánkról is lemerült a keret, pont amikor Minh-t hívtuk, hogy segítsen nekünk tolmácsolni.

Nem volt mit tenni, be kellett ismerni a kudarcot. Visszacsurogtunk az HW1-re, kerestünk egy buszos pihenőhelyet, ahol pont állt egy busz. Azt mondták, HCMC-be mennek, egy srác beszét angolul, segített nekünk, de a buszsofőr épp evett, nem akartuk zavarni, hát vártunk. A busz később indulni készült, egy ficsúr odajött, hogy 800 ezer dongért elvisznek minket. Idegesítő egy csávó volt, egy vékony srác, akiről később kiderült, semmi köze a buszhoz azon túl, hogy utas. Aztán a buszosok is megjelentek végre, de mondták, hogy lent tele van a busz, a bringák nem férnek be, csak mi. Ilyesmiről meg ugye szó sem lehetett. Megköszöntük az angolul beszélő barátunknak a segítségét, majd végignéztük, ahogyan elhajt a busz Saigon felé.

Ekkor bennem volt, hogy a francba az egésszel, azért vannak a bringáink, hogy tekerjük őket, alig 200km, oké, hogy egy forgalmas, zajos, büdös pokol az egész, de hát ez van, menjünk! Aztán jött a másik ötlet, hogy stoppoljunk. Gyorsan szereztünk két kartonpapír darabot egy doboz oldalában, Zita előásta a táskája mélyéről a filceket, és festettünk: „HCMC” és „Saigon”, a kettő ugyanis ugyanaz, de erre gondolom már Ti is rájöttetek.

Kiálltunk az étterem előtti nagy placc elejére, hogy ha valaki fel akar majd minket venni, legyen hol helye megállni. Csak a pickup-oknak, buszoknak és kisebb-nagyobb teherautóknak emeltük fel a táblákat és tettük ki a kezünket, de nem állt meg senki. Pár perc múlva jött egy motoros, és azt magyarázta, hogy menjünk pár száz méterrel feljebb az úton, vissza az elág felé, ahonnan jöttünk, mert ott állnak meg a buszok egy bizonyos helyen, ott van a „buszmegálló”. Átmentünk arra a helyre, kint álltunk pár percet, aztán Zita elment cukornádszörpért, mert volt egy árus a közelben és ki voltunk tikkadva. Eközben én folytattam a stoppolást, és láss csodás, egy kisteherautó megállt és lehúzódott nekünk!

Egyből a lényegre tértünk, tanulva az iráni hibánkból, most azzal kezdtük, hogy mennyi az annyi. 400 ezezért elvitt minket, vettünk neki nagy örömünkben egy cukornádat, majd felpakoltuk a hátsó csomagtérbe a bringákat, és ott a lehetőségekhez mérten megpróbáltuk rögzíteni őket.

Emberünk sokat nem beszélt angolul, és mi csak keveset vietnamiul, így az útról sokat nem tudok mesélni. Este volt már, amikor a város északi részén, egy benzinkútnál kitett minket. Ekkor kifizettük neki a pénzt, megköszöntük a fuvart, és felmálháztuk a bringákat. Megvolt a címünk és azt a térképen is tudtuk, hogy hol van, csak követni kellett egy nagyobb utcát. Útközben nagy volt a kavalkád, főleg beljebb a városban, rengeteg motoros, árus az utakon. Zita ügyesen kiszúrt egy feltöltőkártya árust, és tettünk egy kis magot a SIM-kártyára, így már tudtunk üzenni Sandy-nek, a vendéglátónknak, hogy hamarosan érkezünk.

Sandy, aki rizzsel eszi a zöldborsófőzeléket, felemás cipőben jár, és százdollárosokat éget

Sandy kis kétszintes lakásában nagyszerű napokat töltöttünk, és mivel folyamatosan marasztalt minket és mi is nagyon jól éreztük magunkat nála, végül a tervezett két nap helyett Saigonban többet, 4 napot maradtunk.

Sandy egy kis kanyargós sikátorban, aranyos szomszédságban, egy apró kétszintes lakásban lakik, ahonnan egyszer sikerült jól kizárni magunkat néhány órára, így volt alkalmunk kicsit felfedezni a környéket, amíg rá és a kulcsra vártunk. Ez igazából emlékezetes néhány óra volt, mert beleláttunk kicsit a helyiek életébe, a szomszéd gyerekekkel játszottunk, az utcán üldögéltünk ráérősen, betévedtünk egy helyi játékterembe, kényelmesen megvacsoráztunk és közben figyeltük a körülöttünk zajló életet, ami a helyieknek minden napos volt, de nekünk nagyon érdekes.

Sandy lakása tényleg nem nagy, lent van a garázs ahová a robogóval áll be, ezzel egy térben a nappali és a konyha, ahonnan egy apró fürdőszoba nyílik. Fent pedig még két másik szoba egy másik pici fürdővel. És Sandy-nek van mosógépe, Zita végtelenül nagy örömére! Itt mindent kimostunk forróvízben. :) Sandy úgy nőtt fel, hogy mindig voltak többen körülötte a családjából, sosem volt teljesen egyedül, így most is igényli a társaságot. Nem kell, hogy mindig szóval tartsák, vagy hogy beszélgessenek, foglalkozzanak vele, egyszerűen már attól jobban érzi magát, ha többen vannak a lakásában, és nincs egyedül.

Ja, és a legjobb! :) Nem mi írtunk Sandy-nek Couchsurfing-en, hanem ő hívott meg magához, újabban ugyanis már ezt is lehetővé teszi a rendszer, az utazó láttathatja, hogy mikor hová készül, és ezt látják az ott élő tagok, akik meghívhatják magukhoz az utazót. És esetünkben pontosan ez történt, Sandy egy napon írt nekünk, hogy „Welcome guys…” – Hát nem zseniális, és nagyszerű? Sandy amúgy nagyszerű csajszi, mindig vidám volt, és főzött, mesélt, élvezettel halgatta a történeteink, és ugyanígy adta elő az övéit, igazi nagy Couchsurfing élmény volt nála lenni.

Egyik este kitaláltuk Zitával, hogy hálából a sok kedvességért, másnap főzünk neki zöldborsófőzeléket. Erre Sandy nagy izgalomba jött, és a fél estét azzal töltöttük, hogy különböző vietnami és magyar ételek képeire kerestünk rá a google-ban, és meséltünk róluk nagy élvezettel – és néha mi Zitával pici honvággyal is :) Na de eljött a másnap amikor Sandy és Zita minden hozzávalót megvásároltak a közeli piacra robogón elrobogva, természetesen a nap ellen alaposan beöltözve, ahogy azt egy jó vietnami hölgyhöz illik. :) Zita pedig nekiállt a nagy sütés-főzésnek, én meg élveztem a helyzetet és izgalommal vártam a hazai ízeket. Sandy is így lehetett, nagy kíváncsian kérdezgetett a készülő ételről és amikor megtudta, hogy nem lesz hozzá rizs, azonnal feltett egy adagot főni a barátjától kapott kiváló koreai rizsfőző készülékbe. Amit a képen láttok edényt Sandy mellett, az ennek a készüléknek a belső tálja, tele rizzsel, ugyanis Sandy meg volt győzödve róla, hogy akármilyen étel is legyen ez a zöldborsófőzelék, olyan nincs, hogy valamihez nem eszünk rizst. :) Egy ázsiai nem tud elképzelni ételt rizs nélkül. :) Vagy legalábbis nagyon nehéz, még nekünk is. :) Persze sok ilyen étel van, de nem szabad elfelednünk, hogy itt még a tészta és a tésztalapok is a legtöbbször rizsből készülnek. :)

Sandy egyik nap nagy tevékenyen lekapta a bejárat mellett Buddha szentélyről az odapakolt holmikat, és kihívott minket a ház elé, hogy jöjjünk és figyeljünk, mert most műsor jön, elégetjük a holtaknak szánt százdollárosokat!

Sandy elmesélt egy csomó érdekes dolgot az égetéssel kapcsolatban, hogy ma van az utolsó napja, és hogy ha nem éget el mindent maradéktalanul, akkor nem kapják meg odafent az elhunyt rokonai, érdekes volt ezt látni, főleg így elsőkézből, Sandy által, aki nem hogy takargatta volna ezeket az amúgy általunk belsőségesebbnek gondolt szokást, hanem örömmel hívott minket maga mellé és mesélt róla.

Aztán egyik nap szintén nagy örömmel és lendülettel mesélte, hogy egy helyen a városban nagy kirakodóvásárt látott. Pontosabban valahogy úgy volt, hogy éppen elpakoltak, mert jöttek a rendőrök, de az árusok látták hogy ő egy érdeklődő, így később egy kisgyerek odaszaladt hozzá, és megsúgta, hogy este hol lesznek a városban. Sandy odament, és talált magának két pár cipőt valami elképesztő olcsó áron. Nagy lelkesen tért haza velük, és mesélte, hogy csak félpárakat talált meg, mert minden nagy keveredésben volt csak úgy szétszórva a földön, ezért is volt olyan nagyon olcsó. De mivel az egyik pontosan ugyanaz a modell, szín és méret, mint a párja, csak a sarka kialakítása más, ezzel még menő is lehet, vagy ha akarja, egy cipésszel megcsináltatja a sarkakat egyformára. A másik cipő meg tényleg egyforma volt, csak az egyik világos, a másik pedig narancssárga, de ezek a színek még passzoltak is egymáshoz. Sandy úgy odavolt az örömtől a sikeres vásártól, hogy azt öröm volt nézni, annak ellenére, hogy én férfi vagyok, és nem igazán értem, miért van szüksége egy nőnek ennyi cipőre és ruhára… Na de hát ha egyszer eleve már valami használt vagy kamionról leesett, páratlan, „turkálós” történetről van szó, és ennyire nagyon boldog vele, akkor talán ezen nem szabad sokat fennakadnom és agyalnom. Ilyenek a nők és ettől boldogok, mit lehet tenni? Örülni kell, hogy most bringával vagyunk, kis büdzsével és Zitának így eszébe se jut nagyon ilyeneket vásárolgatni. :) Na, most gonosz voltam, majd megkapom a magamét! :P

Minden bonyolult és nehézkes, de mindent gyorsan megoldunk

Nem csak Sandy-vel és Sandy-nél voltunk mindig, hanem a városban is többször megfordultunk. Először a thai nagykövetségen, hogy megigényeljük a két hónapos vízumunkat Thaiföldhöz. Az ugyanis egy nagy ország, Malajzia messze van, és búvárkodni is szeretnénk útközben, így a szárazföldi belépésnél csak egy 15 napos vízum jár, ami nekünk nem elég. Így elmentünk befizetni a 40-40 dollárt, hogy legyen nyugodt két hónapunk és ne kelljen valamelyik határhoz ingázni, ha lejár a két hét. A követségen nem ment minden simán, és mégis minden simán ment. Először az volt a baj, hogy fel kellett volna mutatnunk az országból kifelé menő repülőjegyet vagy egy nagy rakás készpénzt, hogy megigényelhessük a vízumot, de ezek egyike se volt nálunk. Maradt a bankszámlakivonat. Ehhez a szemközti utazási iroda előtt az utcán találtunk nyitott wifit net eléréssel, én itt beléptem a netbankomba és onnan lehívtam egy pdf-et, amit az irodában ülő csajnak átküldtem e-mailen és ő volt olyan nagyon rendes, hogy kinyomtatta nekünk, a követségen pedig a gyűrűről elhitték hogy házasok vagyunk és együtt utazunk, így elég volt egy bankszámlakivonat. Különben bajban is lettünk volna, mert csak az egyikünkén tartunk számottevő összegeket, az is dollárban, euróban és forintban van, ráadásul az egész kivonat magyarul volt, de ez sem volt baj, a követségen rugalmasak voltak, elfogadták és megértették, rendben volt minden. Ezután már csak 80 dollárt kellett keríteni, de az nem volt nálunk és dong-ot nem fogadtak el. Kénytelen voltam egy közeli, másik utazási irodában visszaváltani kétmillió valahány százezer dongot 100 dollárra, és ekkor már végleg rendben voltunk, igaz, majdnem ránk zárt addigra a nagykövetség, mert a kérelmeket csak délelőtt 11-ig fogadják. Ez rendben lement, ezután már csak a BanziG által küldött fékpofákért kellett elmennünk egy szállodába, ahol egy volt közös kollégánknak az ismerőse otthagyta azokat pár héttel ezelőtt. Na ez se ment egyszerűen, mert a szállodában azt mondták, csak akkor adhatják oda a csomagot, ha meg tudjuk mondani, ki hagyta itt nekünk. A nevünk és az útlevelünk (scannelt jpg-je, mert az eredetikeg leadtuk egy órával ezelőtt a thai nagykövetségen) nem elég! Na, jól nézünk ki, mert az illető nevéről fogalmunk sincs, azt nem írta meg BanziG! Ő egyébként a „Nagybatman”, aki Bazsi cimborájával velünk biciklizett anno a 100napbringa alatt a Duna mentén a forrásig majd Párizsig. Az ő szájából hangzott el az azóta szállóigévé vált mondat, miszerint „tükérjég van alattam” Óóó, a Dúdnak meg „elmúlt” a küldetése! :D Ahányszor megnézem ezt a videót annyiszor könnyes lesz a szemem sarka. Na, de visszatérve ide Saigonba, hát most mit szóltok, micsoda háttér támogatásunk van?! :)

Mivel ekkor még csak dél volt nálunk, otthon meg hajnali hat óra, kevés reménnyel, de bekapcsoltam a netbook-ot, ami valami isteni sugallat révén ekkor nálunk volt, és felcsattantam a szálloda wifijére, amin keresztül BanziG-t csodák csodájára online volt skype-on. Írtam neki, hogy jóreggelt, de nem válaszolt, hát gondoltam egy merészet, és felcsörögtem a mobilján (skype-ról, úgy nem olyan őrült drága), mire egy álmos BanziG köszönt rám, hogy mi a f*#@ (= „fene”) van, hajnali hat óra Árpesz! Honnan hívsz, Vietnamból? Mi van? Mire én vázoltam a helyzetet, és ő megígérte, hogy visszahív, mert az emberünk nevét ő sem tudja. Így szerencsétlen módon még egy kollégát fel kellett keltenünk, mire végül meglett a név és így megkaphattuk a fékpofákat is. :) Ezúton is nagy-nagy köszönet mindenkinek, aki benne volt ebben az utánpótlás ellátmányi láncban! Nagyon nagyok vagytok, hogy ezt így összehoztátok nekünk, igazán jó érzés volt mindezt megtapasztalni, na és persze kézbe venni a fékpofákat, és tudni, hogy mától ezen sem kell többet aggódnunk! :)

A városban és vendégségben Péternél

Péter elmesélte nekünk, hogy BanziG-t akár hívhattuk volna a vietnami SIM-kártyánkról is a mobilján, mert lehet, hogy úgy még olcsóbb lett volna. Ő így szokta hívni Magyarországot, és mivel itt olyan alacsonyak a percdíjak, abszurd, de igaz, hogy ha innen hív egy magyar mobilt, olcsóbban hívja, mint hogyha egy otthoni mobilról hívna otthoni mobil számot. Ez azért lássuk be, nagyon meredek dolog, nem? :)

Péter egyébként a magyar barátunk volt itt a városban, Saigonban. Mivel Zsófia, aki a cuccainkat kihozta ide utánunk, nem volt sajnos ekkor már a városban, Péternek adta át a holmijainkat, így ismerkedtünk meg vele. Ő hozta el nekünk az otthonról kapott csere GPS-t a Garmintól, egy csodás Dakota 20-as készüléket, amit ezúton is nagyon köszönünk a Navi-Gate Kft-nek, vagyis a Garmin Magyarországnak, és köszönjük Nektek is a naptárvásárlásokat, mert azokból vásároltunk egy 500GB-os ütés-, por- és vízálló külső háttértárat, valamint egy Canon PowerShot SX160-as kompakt fényképezőgépet. Ezeket elhozta nekünk először Zsófia Vietnamba, majd Péter egészen Sandy házáig, és ezeket azóta nagy-nagy örömmel mind használjuk, köszönet értük és köszönet a postásoknak is!

Na, de hogy végre a lényegre térjek, Péter felajánlotta, hogy körbevezet minket a városon és együtt megnézzük a főbb látnivalókat. Ezeket most csak felsorolnám és aztán rátérnék a személyes élményekre. Szóval a postaépületnél kezdtünk, ami egy patináns, régi épület, természetesen Ho Chi Minh bácsi óriási képével a falon, és szuvenírárusokkal teli, de még működödő postai szolgáltatásokkal. És ez azért szerintem frankó! Hiába gyönyörű és régi az épület, a funkcióját még mind a mai napig megtartotta. Aztán jártunk a szomszédos bazilikában is, és átsétáltunk egy parkon, ahol a nénik mosolyogva árulták a portékáikat az „árulni tilos” tábla mellett. Ezt már Péter fordította le nekünk, merthogy ő folyékonyan beszél vietnamiul, itt él már egy ideje, és rokoni szálak is kötik az országhoz, a felmenői között van vietnami szál, ha jól emlékszem, akkor a nagypapája költözött először Franciaországba, majd Magyarországra, ahol megismerkedett a feleségével. Jól érzi itt magát, más a légkör mint Magyarországon, ott talán többet keresne, de az élet még drágább lenne, így összességében itt jobban jön ki, de nem csak ezért szeret itt lenni. Ő egyébként egy logisztikai cégnél salesman, dióhéjban leegyszerűsítve ő az, aki kikalkulálja, hogy mennyibe kerül egy konténer innen oda, a világ másik felére, és mennyiért érdemes ezt úgy eladni, hogy akár még egy lekésett átrakodással se legyen veszteséges a szállítatónak, de még mindig ők adják a legolcsóbb, legjobb árat a vevőnek. Péter párja egyébként szintén hasonló területen dolgozik, de egy másik cégnél, ahol ő a légi szállításnál dolgozik. Kérdésünkre, hogy mi volt eddig a legfurcsább szállítmányuk, azt kérte, hogy várjuk a válasszal a vacsora végét, merthogy ezt már náluk beszéltük meg, ugyanis meghívtak minket vendégségbe. Szóval a válasz: emberi hullát, azt is szállítanak repülőn, hiszen ha valaki az otthonától távol halálozik el, azt sokszor hazaszállítják, hogy a szerettei közelében helyezzék örök nyugalomra.

Na, de megint messze kalandoztam, így megy ez már csak, ha ennyi minden élmény éri és ennyi minden érdekeset hall az ember négy nap alatt. Péter megmutatta a park túloldalán azt a tankot is, amely véget vetett a vietnami háborúnak (jelképesen mondják, természetesen ennél sokkal bonyolultabb volt a történet), aztán átsétáltunk az opera házhoz, ahol megcsodáltuk azt a kávéházat is, ahol egyszer valami nagyon híres filmjelenetet forgattak le. Innen már látszott az a torony, amit óriás WC-csészének is becéznek, ugyanis van egy helikopter leszállópálya építve az oldalába, igaz, se Péter, se Sandy nem látott még rá helikoptert leszállni soha. Innen már csak egy kisebb kitérőt tettünk a folyóhoz, majd keresztül vágtunk a piacon.

Hazafelé Zita videofelvételeket indított, ugyanis ő Péter mögött ült a motoron, míg én mellettük-mögöttük kerékpároztam. Talán ez volt a legnagyobb élmény, benne ebbe az őrült forgatagban! Csak első ránézésre vad és ijesztő, de ha átérzed az egészet, rájött, hogy nem is olyan szörnyű és kaotikus! Saigon egy élhető város, nagyon pozitívan csalódtunk benne, ebben persze Sandy-nek és Péteréknek is oroszlánrészük volt, amit ezúton is még egyszer nagyon köszönünk Nektek!

Ja, és egyik este Zita elment Sandy-val valami ünnepségre a kínai negyedbe, ott készült ez a felvétel:

Ho Chi Minh City-be 2013. február 20-án érkeztünk meg, és onnan 25-én bicikliztünk tovább a Mekong-folyó deltája felé. (következő fejezet)

Micsoda idétlen kifejezés, a „világ leghosszabb tengerpartja”! Ha én el akarnám ezt képzelni, hamar egy a legnagyobb kerületű egybefüggő földdarab, talán Afrika és Eurázsia kerületéig jutnék, aminek valóban, Cox’s Bazar is része, pont úgy, az egész adriai partvidék, az olasz csizma, vagy Norvégia fjordjai. Persze a bangladesiek bizonyára nem erre a part-”szakaszra” gondoltak, hanem ennek egy apró részére, ami Chittagongtól Teknafig húzódik és 120km hosszú, és történetesen (azt mondják) ez a világ leghosszabb egybefüggő(!), természetes(!), homokfövenyes tengerpartja. Ezzel is tudnék veszekedni, de minek! :) Cox’s Bazar amúgy csak egy település ennek a partszakasznak kb. a közepén, de ezzel a névvel egyben a partot is azonosítják. Cox’s Bazar a bangladesiek elsőszámú belföldi nyaralóhelye. És igen, a Ramadánt lezáró Eid, a legnagyobb muszlim ünnep kellős közepén érkeztünk meg ide. De ez sokat nem zavart minket, hiszen mi egy baptista templom vendégházában laktunk, ahol rajtunk, egy cseléden és a pap családján kívül senki más nem volt, sőt mi több, volt egy tágas szobánk és nagy udvarunk. Persze ennek az iróniája, hogy emiatt mégsem zárkóztunk be, alig voltunk otthon a szálláshelyünkön.

A piacon és a postán

Rögtön első nap kimentünk, és az utcánkban reggel nagy piacot találtunk, az emberek a földön ülve minden földi jót árultak, sőt még a tengerek nekünk igen cifra gyümölcseit is, szóval folyt az igazi élet, és mi ezt élveztük nézni és fényképezni. Végre nem mi voltunk a fő látványosság, hanem az a nagy félember nagyságú zöld „retek”, és a körülötte forgó üzlet. A sétával nem csak maga a séta volt a célunk, hanem a posta is, hogy feladjuk az időközben felgyülemlett képeslapokat. Egy országból általában csak egy alkalommal adjuk fel a lapokat, ezért lehet 1-2 hónap késés a kérelem, és a kézhez kapás között, ezt remélem megértitek! Így annál nagyobb meglepetés! Volt, aki már elfelejtette, hogy kért, és mikor megérkezett a lap, nagyon megörült neki. Azt tudjuk, hogy akiknek innen adtuk fel a lapokat, azok megkapták, de sajnos közben fényderült rá, hogy egy Nepálból feladott adag nem érkezett célba, ezeket újra fel fogjuk adni és továbbra is kérünk Benneteket, ha a kérés után 4 hónappal sem kaptatok lapot, akkor azt jelezzétek a kérelmi form-on, vagyis küldjétek el újra a kérést, megjegyezve, hogy „A kutya fáját, hát nem kaptam meg a lapot!”. :)

A posta egyébként önmagában is élmény volt, ahogy a képeslapok beszerzése is. Banglades nem éppen a turisták által sűrűn látogatott ország, ezért képeslapot se nagyon kapni. Egy helyen találtunk képeslapot az egész országban, a dhakai New Market nevű bazár egyik könyvesboltjában. És ott sem postcard-nak hívták, hanem viewcardnak! :) Miután ezt megtudtam, rohanhattam körbe újra az összes könyvesbolton, most már viewcard után kérdezve, de mind hiába, így végül maradtak azok a lapok, amelyeket találtunk, kicsit régiek, kicsit kopottak, vagy épp „csak”rajzok vannak rajta, de hát ez Banglades, legalább van nekik és megtaláltuk. A bélyegragasztás sem volt kis meló, mert itt nem ragadnak a bélyegek, ráadásul, ha jól emlékszem, minden lapra hármat kellett ragasztani, a külön tégelyben kapható ragasztóból. Zita csuklóig ragasztós lett, mire végzett velük… Közben én még az utolsó lapokat írogattam, és persze közben társaságom lett, az öreg aggastyán nagy érdeklődéssel figyelte a kézírásomat, próbálta megfejteni, forgatta, nézegette, de hiába, nem bírt a magyar nyelvvel. :) Szóval már maga a posta is egy élmény volt önmagában! Hát még a hazafelé út, amikor is elkötöttünk (elkértünk) egy riksát, amit aztán én hajtottam, és Zita volt rajta az utas. Ezen mi magunk is jól szórakoztunk, de a helyiek még jobban mulattak. Itt a riksás szegény eleve nem a társadalom felsőbb rétegéhez tartozik, ellenben a fehér emberre nagyon felnéznek (pedig igazán nem érdemelte ki…), így nagyon furcsa látvány lehetett nekik egy fehér ember, ahogy a saját asszonyát húzza a riksán. :)

A nap lemegy a Bengáli-öböl mögött

Tudtuk, hogy Cox’s Bazar messze földön híres tengerpartja nyugat felé néz, és azt is tudjuk már néhány éve, hogy a Nap nyugatnak nyugszik, így aztán összeraktuk magunkban a képet, és eldöntöttük, hogy ott a helyünk a parton, akármekkora tömeg is várjon ránk ott. Ide már bengáli által hajtott riksán mentünk, és amikor leszálltunk róla, szemtanúi voltunk egy szomorú kis jelenetnek. Egy kissrác vidáman játszadozott előttünk, felcsimpaszkodott és elrejtőzött az előttünk parkoló riksára, láttuk rajta, hogy nevet, és vidám. Ám amikor a mellettünk álló anyukája meglátott minket, odakiáltott neki, mire a kissrác azonnal az utunkba állt, és szomorú, szánalmat keltő képpel kinyújtotta felénk az egyik kezét, és közben a másikkal a szája felé mutogatott összetett ujjakkal, jelezve, hogy éhes. Pedig az előbb még önfeledten játszott… De az anyja ilyenre tanítja, akkor mit fog tudni a világból és hogy fog viszonyulni az emberekhez? Igazából nem tudom a megoldást.

A part és a naplemente gyönyörű volt, annak ellenére, hogy valóban tömeg volt, talán tengerparton én még nem is láttam egyszerre ennyi embert. A kb. 100m széles, végtelen hosszú homokfövenyen még vizimentők is szolgáltak és pénzért napernyős nyugágyakat is lehetett bérelni. A naplemente varázslatos volt, annak ellenére, hogy úgy kellett bűvészkednünk és rohangálnunk, amikor olyan képet akartuk készíteni róla, amiben nincsen „fürdőző” bangladesi. Az idézőjel azért, mert ugyan itt sokkal többen tudnak úszni, mint Indiában, de még mindig nem mindenki, főleg nem ekkora hullámokban. És nekünk még mindig nagyon furcsa az is, hogy férfi-nő, mindegy a nem, mindenki ruhástul, száriban vagy farmerban megy be a vízbe… :o És nem mernek messze menni, félnek a víztől és a hullámoktól. Mondjuk itt már meg is értem, én se mennék be, akkorák a hullámok, és ettől a vizimentő is mindenkit óva intett, sőt ezen túl még folyamatosan sípolt is ránk, ha arrafelé kóboroltunk el, amerre ő úgy vélte, hamarosan megérkeznek a nagy hullámok. Ez is érdekes volt, ahogy a víz egy vékony rétegben képes volt több tíz méteren keresztül elterülni a szinte sík parton, mielőtt beitta a homok, vagy meg nem érkezett a következő hullám a habokkal. Ugyanez a jelenség érdekes vájatokat, mélyedéseket hozott létre a homokban, amelyeknek az oldalában megfigyelhettünk egy kis miniatürizált „talaj eróziót”, ezt is úgy figyeltem, mint egy kisgyerek, és újra rácsodálkoztam magamra, hogy rá tudok csodálkozni ilyen egyszerű dolgokra. :)

Szóval a naplemente egy szép élmény volt a parton, hozta a várakozásokat, és az éhséget is, amit egy part menti vendéglőben csillapítottunk. Itt a szokásos házi gyros-unkat készítettük el a rendelt ételekből, plusz a kintről hozott fokhagymából, amiért először én indultam, de aztán amikor látták, mire készülök, szinte pánikolva rohantak utánam és a fokhagyma után. Szóval lehet, hogy koszosak, büdösek (a tűzhöz használt kerozintól is) ezek a helyek és ugyanazzal a kézzel fogják meg a parotádat, amivel a pénzt is (a jobbal, mert a bal az koszos, azzal a feneküket törlik), de betolhatod az étterembe a tökig pakolt fekvőbringádat, nem szól érte senki, és amikor nincs nekik valamiből, azonnal kirohannak neked érte. Ezért szeretjük is őket nagyon, ahogy a desszertnek elfogyasztott jégkrémet is. Hazafelé már gyalogoltunk, mert ebből a parti zónából indulva a riksások olyan „magas” árakat mondtak, hogy abból már alkudni se volt sok kedvem, na meg a séta is jól esett így végre egy kicsit hűvösebben, most hogy lement a nap.

Még egy nap Cox’s Bazarban – Csatt nélkül maradunk

Másnap úgy terveztük, hogy a reggeli és a pénzváltás után elindulunk, de sajnos az utóbbi nagyon elhúzódott, mert sehol nem kaptunk mianmari kyat-ot. Bementünk a fő-fő bankban, ahol rögtön el is kapott minket egy nagyon segítőkész, rendes alkalmazott, aki miután végighallgatta a történetünket, megígérte, hogy mindent megtesz, hogy a legjobb segítségünkre legyen. De az ő bankjában nem volt kyat-uk (ejtsd: csatt, vagy dzsatt, vagy kijatt, a fene tudja), átküldtek egy másikba, ahol hosszas tanakodás után ők is kitalálták, hogy nekik sincs, és azt is furcsálták, hogy dollárt szeretnénk, sértetlen, nagy címletekben. Ilyen se volt nekik, csak két gyűrött százasuk. Ezen a ponton kicsit elszomorodtunk, mert ekkor már tudtuk (és sajnos csak ekkor), hogy Mianmarban csak a tökéletes állapotú, gyűretlen, firkálatlan bankjegyeket váltják be, azokból is csak leginkább az amerikai dollárnak a százasát, amely nem régebbi 2006-nál. Ilyen azért volt még nálunk, és ki is vasaltuk, de biztos ami biztos alapon, akartunk belőlük szerezni még. Ez nem sikerült, későn próbálkoztunk, még Chittagongban kellett volna ennek utánamenni, de tűzoltásképpen, a banki alkalmazottak tanácsára beszereztünk egy csomó kiváló állapotban lévő bangladesi takát, amit az elmondásuk szerint majd könnyedén be tudunk váltani a határ mianmari oldalán, mivel onnan rendszerint jönnek át kereskedők Bangladesbe termékeket vásárolni, és szükségük van a bangla pénzre. Ez végülis logikus, és jobb opció nem lévén bele is törődtünk, hogy akkor majd így lesz, vagy sehogy és megélünk majd Mianmarban, ahogy tudunk. Kicsit úgy éreztük, nagy ismeretlenbe megyünk bele, fogalmunk sem volt róla, mi vár ránk majd Mianmarban, milyen állapotok, milyen emberek, milyen fejlettségi szint. Azt hallottuk, hogy a kötekedő határőrök és a rend őrei, ha nagyon nem akarnának keresztülengedni az elméletben zárt határ menti államon, Rakhaing State-en, akkor könnyedén megkorrumpálhatók a másképpen szükséges repülőjegy árának töredékével. Ezt reméltük, hogy nem kell majd megtennünk, ahogy amiatt is bizakodóak voltunk, hogy sokan, akik jártak már Mianmarban, azt mesélték, hogy DK-Ázsia legbiztonságosabb országa, jobb mint Thaiföld és az emberek mindenütt nagyon kedvesek és segítőkészek. Szóval bizakodóak voltunk, ugyanakkor kicsit tartottunk is az újtól, főleg, hogy csak egy-két kivasalt százdolláros volt nálunk, néhány kisebb címlet még régről, és most már egy nagy rakás taka is, amit nagyon reméltük, hogy majd be tudunk váltani, máskülönben jól rajtunk marad, mert ezt aztán végképp nem váltják minden pénzváltónál. :)

Új műsor a horizonton

Az idő úgy elment a sok banki hercehurcával, hogy úgy döntöttünk, ezen a napon már nem megyünk tovább, mert nincs értelme délután elindulni, hiszen Teknaf 80km ide, ami egy hosszú nap alatt teljesíthető, ám fél nap alatt lehetetlenség. És mivel nem akartunk az ismeretlenbe belemenni és valahol útközben éjszakázni, én inkább nekiálltam naplót írni, Zita pedig olvasni.

Este pedig megint kimentünk naplementét nézni, de ma más műsort adtak a horizont felett, ma teljesen máshogy nézett ki a naplemente. :) A tegnapi jobb volt, de azért ma sem panaszkodhatunk, hiszen utána nagyon jól szórakoztunk a part menti bazársoron, ahol félig mert tényleg szükségünk volt hozzá a vacsorához, félig tréfából mindenkitől rosun-t (fokhagymát) szerettünk volna vásárolni. Amikor kérdeztük, először nem értették, próbáltak az angol szavaik között találni valamit, ami hasonlít a „rosun”-ra, aztán rájöttek, hogy bengáliul beszélünk és ennek mindig nagy nevetés lettek a vége, sőt egyszer tényleg elvezettek minket egy üveg fokhagymához, de az sajnos már nem volt friss, hanem egy befőttesüvegben úszott valami furcsa lében, így maradt az, amit az étteremben megint nagyon kedvesen beszereztek nekünk. Mikor leültünk, már tudták, hogy ezek ketten azzal kezdenek, hogy: sosa, piadzs, rosun, vagyis sok uborkát, hagymát és fokhagymát kérünk! :) Vacsi után még kiültünk egy másik vendéglőbe meginnni egy kávét és élvezni a part kellemes légkörét. Ekkor végre volt egy kis időnk és jelenlétünk elcsodálkozni azon, hogy hová is jutottunk, itt vagyunk Banglades, egy távoli ország egy távoli csücskében, és főleg azon csodálkoztunk, hogyan is jutottunk idáig. :)

Másnap reggel már tényleg tovaindultuk Teknaf felé a csodálatos parti úton, de arról már csak jövő hét hétfőn szól majd a fáma! ;) Apropó, mi, vagy ki az a fáma? :) Na szépen vagyunk, azt se tudom, mit írok…

Cox’s Bazarban 2012. augusztus 29-30-án időztünk.