Utolsó napunk Punoban egy vasárnap volt, amikor is zárva volt a posta, ezért a képeslapokat – amelyek ezúttal rekordot döntöttek a mennyiség terén! – csak az indulásunk reggelén vittük el a postára. Van még valaki Valérián kívül, aki Peruból várt tőlünk képeslapot, de még nem kapta meg?

Ebben a hotelben laktunk. Hasznos lefényképezni, így nem csak ajánlani tudjuk másoknak, hanem ha valamit otthagytunk, vagy valamiért kapcsolatba kell lépnünk velük, akkor ez az info is a fotósorozatban van.

Falu széli focipálya

Érdekes sziklákat láttunk a tóparton

Itt se járt sok autó.

A tó, ahogy az útról látszik.

Na ez már mindjárt jobb! :) Egy nádassal teli öböl egy tóparti emelkedő tetejéről.

Két indiánfej között hajtottunk át.

Ebédünk: quinoás, húsos zöldséges leves

Volt benne némi meglepetés is. Igen, az ott egy kukac!

Amit nem ettünk meg, annak örültek a kutyák.

Így néz ki egy ilyen étkezde belülről.

Ebben az utcában találtuk a helyet.

Ezek a “Welcome” kapuk és a betonépületek néha egészen szürreálisnak tűntek ebben a magashegyi sivatagban.

Táncosok és egy furulya szoborsor

Na ilyet sem láttunk még eddig! Halszobrok egy oszlopon. Tetejükön madarakkal… :)

Előre csak a nagy semmi! De tudjuk, hogy ez is fog meglepetéseket tartogatni, előbb vagy utóbb.

Mintha pixelarcok lennének a házak.

A régi országút nyomai még láthatóak néhol.

Ez pedig az új út.

Hoppá, mi került a láthatárra balra tőlünk a távolban. Ezek a hegyek már Bolíviában kell, hogy legyenek, a Titicaca-tó túloldalán.

Micsoda sziklaalakzatok! Sok ilyet láttunk.

Zita kérésére lekanyarodtunke gy faluba, hogy elkészüljön ez a kép a szoborral, háttérben a hegyekkel. Én mondtam Zitának, hogy túl nagy lesz a szobor és túl kicsik a hegyek a képen, de ő hajthatatlan volt. Végülis tényleg nem lett olyan rossz, mint vártam. :)

Mindez természetes képződmény!

Keresztforgalom

Megérkeztünk a Juli nevű településre, de itt sem ismerik a vakolatot. :)

Salchipollo! :) Vacsoránk 2,5 solért vagyis kb. 240 forintért fejenként.

Desszertnek churros. Ugyanezt, beleértve egy Salchipollot is egy az étkezdével szemben üldögélő hajléktalan is megkapta, de ennek a jótettnek mi csak a közvetítői voltunk, ezt igazán volt új-zélandi főnökünknek, Vincentnek köszönheti, mi csak e hálás szerepet töltjük be mindebben.

Vendéglátónk, a szállónk vezetője, egy idős nénike, aki egy művész, és alkotásaival bejárta anno egész Európát, nagyon büszkén és aranyosan mesélte mindezt Zitának. :)

Juli temploma, már másnap reggel, kipihenten.

Érdemes egy közelebbi pillantást vetni a harangtoronyra is.

Kicsit összedűlt a téglakerítés a város szélin.

A képen nem látszik, de egy masszív emelkedővel kezdtük a napot.

Cserébe fent kaptunk frankó kilátást a Titicaca-tóra. :)

Úgyhogy itt rögtön jól fogat is mostunk, mert azt reggel elfelejtettük. :)

A lefelé különösen élvezetes volt ilyen háttérrel! :)

Hát igen, ez a kép talán egy norvég fjord oldalában is készülhetett volna. Persze, ha hozzávesszük, hogy itt 3800 méter magasan vagyunk, nincs tengerillat, se éjféli nap, és hogy ez egy teljesen más világ itt Dél-Amerikában, akkor ég és földről beszélünk. :)

Mekkora bundája van! :)

Haltenyészetek. Lehet, hogy innen van a sok “trucha”? :)

Ennek a városkának az oldalában szerelni álltunk meg.

Falrajz ugyanebben a faluban. Ha jól sejtem, a pomata talán pumát jelenthet.

Megálltunk egy ilyen útszéli kis piacon enni.

Sült sajt rizzsel és krumplival. Elég puritán kaja, de igazából jó volt, és ilyet sem ettünk még.

A papucs pártban 100% megbízhatsz! :)

Az első felhők a közelben. Azért árnyékban nem reménykedtünk…

Át kéne rájuk rajzolni a táblát! :)

Miután bekanyarodtunk északnak a Titicaca-tó félszigetére, a táj hullámos lett, vagyis inkább hosszú, lapos fölfelék és lefelék váltották egymást.

Nem tudjuk, pontosan mi történik a képen, valamit tapos az asszony, amit talicskában hozott. A gyerek az alapfelszerelés náluk, mindenhová magukkal viszik a munkába, de miért kell mindezt patakparton? Közben be is áztatja a dolgot?

Ez a kép nem lett megvágva, így kevésbé látszik a lényeg: a fülhallgatóm zsínorjai az orromnál buknak ki a sálkendőm alól. :) Ez a gatya meg még Medellinből van, és eredetileg narancsságra volt, de közben kifakult a naptól. :)

Ezt mind kézzel lekaszálni és bálákba rakni nem lehetett kis meló. És vajon miért csinálják kézzel? A traktor már nem bírja ezt a ritka magashegyi levegőt? Vagy csak egyszerűen nem telik rá, olcsóbb emberekkel végezni ezt a munkát?

Ahogy édesanyja írta: “madárijesztő”! :)

Na ezért szeretek nagyon fotózni! :) Amikor ezt meglátod a tájban, és sikerül keretbe tenni, az nagyon nagy! :) Mert ugye ezt szabad szemmel máshogy látni, itt bezoomoltam, kivágtam a valóság egy részét, egy szűk metszetét, amibe most pont belefért minden csoda. :)

Zita kipróbálta a határ előtti utolsó település hajó alakú játszóterén a csúszdát. :)

Az a kapu ott már a perui-bolíviai határt jelöli. Perszehogy egy meredek emelkedő tetején. :)

Punoba való érkezésünk estéjén, miután beköltöztünk bringástul a szobánkba és lezuhanyoztunk, elmentünk egy ünnepit vacsorázni, ugyanis ezen a napon, június 4-én voltunk 4 éve házasok. :)

Reggelire elmentünk a piacra, melynek alagsorában friss pékárút és sajtot árultak, utóbbi egy zöld levélbe volt beleöntve.

Zita óriási munkába kezdett! :) Látjátok a háttérben az ágyat? Az ott mind képeslap és bélyeg! :)

Este nagy zajt hallottunk az utcáról, kiszaladtunk, és ezt láttuk! :o

Itt tényleg minden nap van valami fesztivál.

Ezek a maszkok (ezen a képen jobbra) elég kemények! :)

Ez a téglalap alakú valami a hátukon igazából a hátrahajtott kalapjuk teteje.

Megérkeztek a lámák és a perui zászlók is! :)

Még az autókat is letakarták ezekkel a tarka pokrócokkal!

Nem tartott egész éjjel a buli, ez már egy másik fesztivál, másnap reggel. Ebbe akkor keveredtünk bele, mikor gyalog a kikötőbe indultunk. A kisláma holtesteket az emberek hátán ekkor még értetlenül néztük. Pár nappal később megtudtuk, hogy ez azért volt, mert itt a kislámák jószerencsét hoznak, legalábbis a helyiek szerint. Igen, ha úgy nézzük, ez szörnyű, mert csak e hiedelem miatt rengeteg kislámát leölnek. Akiket mondjuk valószínűleg csak erre a célra tenyésztettek. De ha a sok száz millió vegetáriánus indiai szemszögéből nézzük, lehet, hogy mi is pont ekkora vadállatok vagyunk, hogy leöljük azt a sok csirkét, marhát, disznót, csak hogy megegyük őket, miközben az nem jó. Kultúrális különbségek. Meredek kulturúlis különbségek! :)

Emberek perui zászlónak öltözve.

Ez csak egy bábú a sapkára építve, de akkor is, sőt így még durvább! :) Mi a manó ez? Próbáltuk megtudni mindennek a történetét, de nem nagyon akartuk megzavarni a vonulókat.

Megint a lámák, van, aki elől, van, aki hátul hordja.

Kiértünk a tömegből, de ezután is maradt még érdekes dolog az utcákon, pl. ez a bicitaxi! :) “confort garantizada – Pioner tours”! :)

Ez már a kikötőzhöz vezető bazársor.

A város a mólóról. Nem sok házat látni bevakolva.

Ugyanez a kép a hajóról, mikor már elhagytuk a kikötőt.

Utastársaink, három európai csajszi szelfibot készlete. Már csak egy nagy tablet hiányzik a harmadikról, hogy teljes legyen a kép! :) Szerintem a GoPro egy “action camera”, arra való, amit a reklámvideókon mutatnak, extrém és élsportolóknak van, hogy felszereld a sílécedre és lezúzzad egy gleccseren, hogy DH versenyzők a sisakjaikra rakják, és hasonlóak. Nagyon látványosak ezek a videók, én is szeretem nézni őket a boltokban, de nem veszek GoProt, nem csak azért, mert méregdrága, hanem mert nincs rajta kijelző, nem tudom megkomponálni a képet, nem tudok rajta semmit állítani, nem tudok vele zoomolni, kevés fénynél vacak minőséget ad, nem csinál nagyfelbontású képeket, és még sorolhatnám. Ezen hiányok nagyrésze videófelvételnél is jelen van, ezért szerintem hétköznapi utazó (és még magunkat is bőven ebbe a kategóriába érzem, mert nem vagyunk extrém sportolók, 4 év alatt csak egyszer döntött fel egy tehén, és még azt is sikerült megörökítenem a sima kézi fényképezőgéppel) számára egy nem jól használható, méregdrága, divatos kütyü, aminek az árából már félprofi, de a fényképezéshez kevésbé értőek által is könnyen kezelhető, nagyon vadul jó fényképezőgépet lehet venni. Azzal nem fogom lezúzni a gleccseren, de ha mondjuk a gleccseren megindul egy lavina, vagy egy őrült GoPros síző, akkor azt gyönyörűen meg tudom örökíteni a völgyből, vagy a biztonságos sípályáról! ;) Szerintem. :)

Ezen a nádasba vágott csatornán hajóztunk ki az Uros szigetekhez

Itt már közel vagyunk! :) Stoptábla hajóknak!

Az előző képen látható kunyhó már egy uszó szigeten van!

Az úszó szigetek szinte összeértek, inkább egy több, hosszú, egybefüggő szigetnek tűntek, mint több kicsinek.

Ezeket a szigetekre eredetileg azért költöztek az emberek, hogy így védjék meg magukat az agresszív, terjeszkedő inkáktól és más népektől. Ma már persze csak azért laknak itt, mert érdekes, és mert naponta sok száz turista látogat e szigetekre, jó üzlet is. Ők erről egyébként mást mondtak, meséltek nekünk mindent, hogy hány száz meg ezer ember lakik itt és hogy még általános iskola is van a szigeteken és csak a gimibe kell kijárni a szárazföldre, de őszintén szólva csak turistákat fogadó helyieket és turistákat láttunk a szigeteken, a legtöbbje pedig üres volt, szóval nem tudom, mennyit kéne mindebből elhinnünk.

“A Mercedes” – Erről később még mesélek.

A legtöbb úszó szigetre kilátót is építettek a turistáknak.

A fogadóbizottságunk. :)

Nem csak a szigetek és a házak, de a hajókat is építenek nádból. Ma már persze csak mutatóba.

Titimarka – Így hívták azt a szigetet, ahová mi kikötöttünk.

A talajt kb. másfél méter mély nád képezi.

Felülről újabb és újabb rétegekkel bővitik ki a szigetet, ami alulról folyamatosan rohad. Ez egy örökké tartó munka, néhány hetente el kell végezni, különben elfogyna a talaj a lábuk alatt. :)

A házak is külön nád talapzaton vannak, ugyanezen okból. Időről időre ezeket is megfogja néhány izmos férfi, és megemeli, míg mások új rétegeket pakolnak be alá, hogy ezek se süllyedjenek bele a vízbe.

A hajóút része volt egy kis idegenvezetés is a szigeten, leültettek minket egy félkör alakú nádfonatra, olyanra mint a kapu volt, csak ez le volt döntve, és ez a fickó mesélni kezdett a térkép előtt. A titi pumát jelent, innen kapta a tó is a nevét mert állítólag ilyen alakja van. :o

Így néz ki a vízből kiemelt keresztmetszete a szigetet képező másfél méter mély nádnak.

A rövid ismertető után természetesen vásárlásra is nyílt lehetőség… :)

Na, ott ültünk! :) Ez a kép már a toronyból készült.

Lehet kölcsön kellett volna kérnünk egy szelfibotot a csajoktól?!? :D

Fentről egy panorámát is lőttem.

Így főznek.

Legalábbis a kirakatban ez volt, picit odébb meg, egy konyhakunyhóban a gázfőző és a gáztartály, amelyek sokkal inkább tűntek úgy, hogy használatban vannak.

Tudtuk, hogy nagyon turistás lesz, és kirakat az egész, mert már sokan mondták nekünk előtte, éppen ezért nem csalódtunk mindezek miatt, ezek ellenére is nagyon érdekes volt.

Természetesen szuveníres standok is voltak a szigeten.

De minket inkább az érdekelt, hogyan is van ez az úszó nádsziget… Hozni kellett volna a sznorkelmaszkokat, hogy ennyi eszünk nem volt! :) Mondjuk azt ne feledjük, hogy még mindig 3800 méter magasan vagyunk, és még így szikrázó napsütésben, a felhőtlen ég alatt is kellett a pulcsi, valószínű ezért nem jutott eszünkbe beúszni a szigetek alá körülnézni. :)

Na itt van a Mercedes hajó! Legalábbis nagyon büszkén így hívták a szigetlakók a felpimpelt emeletes nádcsónakjukat, amiben csak a nád ősi, a katamaránszerű hajótestet és a felépítményt már a turisták számára fejlesztették a modernkorban – és a Mercedes nevet is ők adták neki, ami nekik nagyon tetszett… :) Ami viszont nekünk nem tetszett, hogy alig fél óra ittlét után máris tessékeltek fel arre a fizetős hajóra, hogy átmegyünk a “Capital Island”-ra, vagyis a főváros-szigetre, és arra nem voltak hajlandóak egyértelmű választ adni, hogy az a hajó, amivel jöttünk, szintén átmegy-e, és van-e lehetősünk ingyen azzal is átmenni, vagy ha most nem szállunk fel pluszpénzért erre, akkor itt ragadunk és nem látjuk a másik szigetet? Szóval végül mi is fizettünk, mint az összes többi turista, de ez a dolog nem tetszett, bár mosolyogtak hozzá, de közben erőltették, hogy szálljunk fel a csónakra és fizessünk érte.

Szép volt, érdekes volt ez a sziget, de tényleg nagyon lehetett végig érezni, hogy mi vagyunk a pénzes, nyugati turista, ők pedig elsősorban a pénzünket szeretnék, mást nemigen.

Kár, mert amúgy nagyon érdekes hely. Az útikönyv írt egy távolabbi úszó sziget csoportról is, ahol még valóban a hagyományos, ősi, eredeti módon élnek emberek a tavon, ám oda csak szervezett út keretében lehet menni (mert ide elméletben csak egy oda-vissza hajójegyet vettünk, de valójában már ez is egy ilyen összehangolt turistaút volt), ami jóval drágább, ráadásul az igazi szigetlakók nem szeretik, ha fényképezik őket, így ott nem szabad fotózni. Ezek miatt ezt az opciót végül nem próbáltuk ki, főleg, hogy az útikönyvünk már 6 éves volt, és félő, hogy ezalatt azok a szigetek is elturistásodtak. Ha már úszó szigetek és tavon élő emberek, Mianmarban az Inle-tavi úszó kerteket, az ottani piacot, és a tavon lévő pagodákat sokkal inkább éreztük eredetinek és igazán még ma is élő, működő dolgonak, mintsem a turistáknak odarakott kirakatnak. Ugyanezt a jelenséget próbálja bemutatna A Part című film Leonardo DiCaprioval. A filmben Thaiföldön néhányan felfedeznek egy rejtett kis paradicsomi szigetet, ahol a helyi drogtermesztők békében hagyják őket élni, de különben a sziget teljesen el van rejtve a turisták hordája elől, és ezt próbálják tudatosan így is tartani az ott élő nyugatiak, hogy megmaradjon az ő kis paradicsomuk olyannak, amilyen. Thaiföldön aztán tényleg látni a valóságban is, hogy a pár évtizede még teljesen egyedi, barátságos, romantikus kis helyek mára teljesen elvesztették egyediségüket és sztandardizált tizenkettő egy tucat turistagettókká váltak. Pl. ahol a filmet forgatták, azon az elhagyott, rejtett kis szigeten, annak a belső öblében, ahová ha minden igaz, csak valami barlangon vagy lagunán át lehet bejutni a tengerről, ott manapság állítólag már kaszinók állnak. Kicsit abszurd, hogy pont a film miatt, hiszen azáltal lett ismert és közkedvelt az a hely, hogy a film bemutatta, és aztán a helyi utazási irodák kihasználva e marketing erőt, utakat kezdtek oda szervezni.

Mercedesünket egy apró motorcsónak tolja…

Hmm, itt nekem valami bűzlik. Ne mondja nekem senki, hogy ezeket a nagy bádog és fa csarnokokat megemelik, hogy alápakoljanak egy újabb réteg nádat.

Megérkeztünk a “fővárosba”.

Ahol még napszítta, kifakult képeslapokat is lehetett kapni, sőt postaláda is volt.

No meg étterem. Ahonnan egy férfi azonnal kiviharzott, mikor megérkeztünk, és hangosan kiabálni kezdte, hogy mi kapható. Természetesen a falusi áraknál minden 5-6x drágább volt. :)

Haltenyésztő medence, hátul a WC-k felé. Ide egyébként elméletben már nem volt szabadott mennünk.

Több Mercedes is befutott, míg a szigeten voltunk.

Amíg a többi turiszt evett, mi leültünk egy csendes sarkába a szigetnek.

Így néz ki a nád keresztmetszete.

Volt nálunk vízálló fényképezőgép, így amennyire a karunk hossza engedte, “benéztünk” a sziget alá. :)

Itt is volt torony, így innen is csináltam panorámát. A képen a sziget két oldalsó széle valójában egyetlen oldala a szigetnek, tehát ez a panoráma közel 360 fokos. Pl. az a csónak, ami mindkét szélén a képnek rajtavan, egy és ugyanaz.

Úszó focipálya? Vajon megborul a pálya lejtése, ha a épp bal szélen támadnak, és minden védő és támadó egyazon oldalán helyezkedik el a szigetnek? Ha igen, lehet, hogy itt egészen más taktikával kell játszani a focit, különben borul az egész, aztán játszhatnak vízipolót, vagy vízihokit foci helyett! :D

Nem ezzel, de egy ilyen hajóval utaztunk ki a szigetekre mi is.

Az egész nem volt több 2-3 óránál, és minden negatívum ellenére azért bőven megérte és nagy kár lett volna kihagyni.

Holnap ott fogunk végigbringázni a parton! :)

Mederkotró(?) vasszörnyeteg a kikötőben.

Hazafelé beugrottunk a piacra.

Vettünk kokalevelet, hogy teát főzzünk belőle, nagyon jó a gyomornak, és ez itt tök legális, nyíltan árulják, rágják, isszák az utcán.

Ettünk egy Salchipollot is, messze nem a legegészségesebb étel, de 2,5-3 solért ár/tápanyag arányban eléggé verhetetlen.

Kezdetben még a hegyek árnyékában tekertünk, és rettentő hideg volt, talán fagyott is. Indulás után nem sokkal ezért megálltunk felvenni még néhány réteget és kesztyűt, sapkát.

Aztán ránksütött a nap, és ezzel legalább 20 fokot ugrott a hőmérséklet, egyik pillanatról a másikra. Neki is kellett vetkőznünk.

Csak elképesztő tájak! :)

A hágó előtt újabb havas csúcsokat pillantottunk meg.

És nem bírtuk ki, meg kellett állni megint, ezúttal enni! :)

Jobbról jöttünk, balra megyünk, de a kettő között előbb még betolunk egy kis csokoládét az arcba! :) Ezt a Trangulát csak ajánlani tudjuk, nagyon finom, helyi márka.

Lámalegelők mellett hajtottunk el.

Azok a kőkerítéssel elkerített részek karámok, és egy-két házat is ki lehet szúrni.

Először azt hittem füst, de Zitának volt igaza, egy hőforrás gőzölgött így.

Felértünk!!! :) 4338 méter magas, és most már azt is tudjuk, hogy Abra La Raya-nak hívják ezt a hágót, ami egyébként a legmagasabb pontja ennek az országútnak Cuzco és Puno között.

Ezért egy puszi is jár! :) Elképesztő, hová el lehet vele menni, ezért nagyon szeretem az én Zitámat. :) Ezért is, meg még rengeteg sok másért.

Tudom, volt már kétszer, de erre mindig jó egy pillantást vetni. Szóval most ott állunk a tetőn, és innentől jobbra, vagyis előre egy naaaagy nagy lapos rész jön, ez bizony már a híres Altiplano nevű fennsík, ami már Bolíviába is átnyúlik. Az az utolsó “szívritmuszavar” pedig egy 200 méteres emelkedő Puno előtt, amit a vasút ugyan megkerül a Titicaca-tó partján, de mi az országúton áthágunk rajta.

A hágóból igen jó kilátások nyíltak, itt sok busz is megáll, hogy körbenézhessenek az utasai.

Na meg, hogy vásárolhassanak az éppen ezért idetelepedett árusoktól! :) Az S.S.H.H. egyébként a mosdó rövidítése errefelé, nem tudom pontosan, miért és hogyan, csak hogy a Higiénico szó benne van. :)

Iszunk. Ma egy ilyen szemüvegbe fényképezős nap van, csak mert rámjött. :)

Madárka enyhe punk hajlamokkal. :)

11 nyamvadt kilométeren több, mint másfél órát szenvedtünk fölfelé 7km/h-s átlaggal és ez csak a nettó idő. Hiába, nem magashegyi nép a magyar! :) De azért ide is feljöttünk, mindegy milyen lassan vagy gyorsan, a lényeg, hogy itt vagyunk, és még bőven maradt időnk a nap hátralévő részére, ami már könnyebb kell, hogy legyen.

Bezony, gurulunk lefelé, csak úgy száguldoztunk mint a golyó! :)

Nagyon nagy élmény volt, a jutalomjáték két napnyi mászás után! :)

Repülünk!!! :) Néha tényleg úgyérezni a rekun, mintha valami vadászgépben ülnénk és repülnénk az út felett. :) Persze nem akkor, amikor fölfelé húzzuk, akkor inkább lompa elefántnak érzem magam, na de ilyenkor…! :)

Nem úgy tűnik, mintha állatok taposták volna ki ezeket a szabályos teraszokat. Elképzelhető, hogy még ilyen magasságban, ezekben a hegyoldalakban is termelnek valamit.

Lefelé újra alaposan be kellett öltöznünk, hogy meg ne fagyjunk.

A felhők ma is gyönyörű játékot játszottak az égen.

A vályog, ha tető nélkül magára hagyják…

Sokszor hátranéztünk gyönyörködni, ebből az irányból sem lehet kutya dolog megmászni a hágót! :)

Helyi asszony a gyermekével.

Nem lehet egyszerű itt élni.

Mindenki minket néz, mi meg őket! :)

Itt így jelölik a vasúti átkelőt.

Utazik a család.

Plakát a helyi szupersztárról az ebédlőnkben.

Ebédre alpaka pörköltet ettünk, került kemény 5 solba, ha jól emlékszem. Ugyanezért, ha városban, ne adja az ég, turistaközpontban akarod enni, simán van 15-20 sol, vagy akár még sokkal több is.

Ahogy kikanyarodtunk a faluból a főútra a délutáni szakaszra, velük találtuk szembe magunkat. Vicces, ahogy leültek a platóra és csak a nyakuktól fölfelé látszanak ki. :)

Hiába dobott Zita csókot nekik, csak rám figyeltek.

Ismét UFO-k vagyunk. :)

Végre valahára megpillantottunk egy vonatot! :) Látva a sebességét (csida lassú volt) érthető volt, miért nem láttunk eddig sokat belőle, csoda hogy még használja valaki és jár, hiszen busszal valószínű sokkal gyorsabb ez az út.

Ez az őrült buszos kis híján elsodort minket, centikkel mellettünk húzott el, nem volt normális.

Pillangó, amit egy technikai szünet alatt fedeztünk fel.

Itt álltunk meg második ebédre.

Ritka, hogy ilyen pici adagot adjanak.

Ezért rátoltunk egy-egy utcán vett kukoricát, majdnem akkora szemei voltak, mint egy ujjpercünk. Itt sajttal adták, a sózni nem szokták, ezért Zita leleményességével utóbbit egy szemközti étteremből kértük.

Taposnunk kell, minimum 55-el kell ezen az úton hajtani! :)

Na most lebuktam! :) Én is alapítottam egy politikai pártot. :)

A délutánt búzamezők között töltöttük egy széles, lapos völgyben. A szintmetszeten látható nagyon enyhe lefeléből egyébként semmit nem lehetett érezni, ez itt valóban síkság.

És valóban megművelik a hegyoldalt is, elképesztő!

Itt már Pucarában, Zita mutatja az utcai árus néniknek, honnan valóak vagyunk.

Pucara állítólag ezekről a tetődíszekről híres, noha mi idefelé jövet még a hágó előtt egy-két faluban sokkal több ilyet láttunk, mint itt.

Valami fesztivál volt a főtéren, ami rengeteg emberrel és árussal járt, no meg jó nagy zajjal és kosszal. Ezekhez már egy kicsit fáradtak voltunk, mire ideértünk és már csak egy szállásra vágytunk, amit ezen az estén nehezen sikerült megtalálnunk.

De miután meglett, azért még erőt vettünk magunkon és gyalog kimentünk megnézni a bulit, ami nagyon furcsa volt. Diszkósított helyi zenére fehér maszkot és tradícionális női ruhát viselő férfiak táncoltak és énekeltek a színpadon, amit nem nagyon sikerült összeraknunk, hogy miért?!

Mindezt hatalmas, a színpad előtti részen erősen alkoholmámoros tömeg vette körül.

Egy sűrített tejes, kakaószirupos churros azért befigyelt nálunk, ezt már sokkal inkább élveztük. :)

Mivel a vízszűrőnk végleg eldugult és erre az utolsó pár latin-amerikai hétre már értelmetlennek és lehetetlennek találtuk a szükséges alkatrész beszerzését, ezért ekkor már csak így csináltunk magunknak ivóvizet a csapvízből: egy merülőforralóval a termoszunkban jó alaposan felforraltuk. Mert ugye itt 100 fok alatt is felforr már a víz a nagy magasság végett.

Ennyi lett ez a nap. A 116km talán nem tűnik olyan soknak, de ha tekintetbe vesszük, hogy 4300 és 3600 méter között mozogtunk és nettó 7 és fél órán át, akkor már érthető, miért fáradtunk el olyan borzasztóan a nap végére.

Másnap reggel, Pucarát elhagyva.

Ezen a napon is elképesztő tájakon gurultunk.

Ahogy közeledtünk Punohoz, úgy sűrűsödtek ezek a hosszú, egyenes szakaszok.

Ugye mondom! :) Így zoommal készített képen szépek, és talán még inspirálónak is tűnhetnek, de valójában elég unalmasak tudnak lenni, akkor már inkább hegyi szerpentin vagy szelíd dombok, vagy valami… De mondjuk itt legalább ha nem is az út mellett, de voltak hegyek a távolban és az érzés, hogy nagyon magasan vagyunk. Ehhez képest pl. Ausztrália még sokkal egyhangúbb is tud lenni. :)

Nem csoda, hogy ilyenkor egy visszaintegetésnek is nagyon tud már örülni az ember! :)

Ahol először próbáltunk ebédelni, ott találta Zita ezt a bábút, valamilyen közelgő helyi fesztiválra készítették.

Végül a főút mellett nem kaptunk ebédet, így le kellett kanyarodnünk egy kis faluba, aminek csak a széle érte a főutat.

A főtér melletti utcácskában találtuk ezt az apró éttermet, aminek egyetlen pici helyisége volt, itt ettek felnőttek és iskolás gyerekek egyaránt. Egy asszony főzött az udvaron, és miután leültünk, kérdezés nélkül hozta nekünk a levest, majd a másodikat. Az egész fejenként három solba került!

A falu temploma

Belülről

Életkép az utcáról :)

A falu leszállópályája. :) Legalábbis ezzel vicceltünk, mert a főtéren fel volt festve ez az “utca”, de hogy minek, mikor a két oldalán még kétszer ennyi hely volt, azt nem értettük. :)

Ez remek kis kitérő volt, nem csak hogy jóllaktunk, hanem kicsit fel is töltődtünk a hosszú, egyhangú szakaszok után.

Amelyekből eztán sem volt hiány… :)

Ez itt már Juliaca, a Puno előtti nagyváros.

Itt újfajta riksákat fedeztünk fel.

Ez a káosz az Altiplano egyszerűsége után szinte sokkoló volt. De azért boldogultunk benne. :)

Nagyhangszorós mobilárus

A gyereknek külön kis kuckója van, ami esernyővel védve van a naptól, elől meg még egy függőmérleg is van.

A varrók és varrógépárusok utcájában.

A fogorvosok utcájában. Pontosabban ez ugyanaz az utca, mint az előző, csak egy másik szakasza.

Ez a kutyafej valamilyen okból rettentő népszerű volt a bicitaxisok körében

Ezt a rengeteg tornyot nem értettem, ennyi mobilszolgáltató még Peruban sincs.

Mire kp-t is sikerült szerezni, majd abból bélyeget venni (mert bankkártyával nem lehetett a postán fizetni), nagyon elfáradtunk, ezért úgy döntöttünk, hogy az utolsó rövid szakaszra, amin az az emelkedő is volt a legvégén, buszra szállunk. Ez a hölgy mondta el, hol a buszállomás.

A buszon ilyen idegennyelv füzeteket árultak, felszállt egy muksó, kiosztott egy csomót, aztán mielőtt leszállt, vagy a füzetet kérte vissza, vagy pénzt kért érte.

Punoban a buszállomáson összerakva magunkat és a bringákat még egy dolgunk volt hátra, betekerni a központba és ott egy olcsó, de kényelmes hotelt találni. Miközben ezen törtük magunkat, egy kisebbfajta fesztiválba keveredtünk.

Egy iskolás csoport vonult fel. Puno a fesztiválok városa, legalábbis ezt írta az útikönyv és ez már rögtön érkezésünkkor beigazololódni látszott.

Végre nincs tovább. Fárasztó volt ez a négy nap és közel 400km. Itt most egy pár nap pihenőt terveztünk és hogy megnézzük a titicaca-tavi úszó szigeteket, illetve megünnepeljük a házasságkötésünk 4 éves évfordulóját. :)

A számok erre a napra. Természetesen a busz ebben nincs benne, akkor ki volt kapcsolva a GéPéSz. :)