Biciklivel álomfalván

Utolsó napunkon Vang Viengben felkerekedtünk délelőtt és a bringákkal elindultunk a folyó mentén délnek, hogy kiérve a fizetős magánhíd nyugati lábához elinduljunk be a mészkősziklák közé a völgyekbe. Ezt már az érkezésünk napja óta vártuk, de a rossz idő miatt csak most került rá sor. Azzal azonban nem számoltunk, hogy a több napos esőzés miatt megemelkedik a Nam Song folyó vízszintje. Ahol tegnap gyalog voltunk, ott most sokkal magasabb volt a víz és a kis gyalogoshíd egyik vége is a sekély vízbe érkezett meg. Ahol tegnap a bokáig érő vízben lazán átsétáltunk, ott most egy méretes patak torkollott bele a folyóba. Itt Zitát előzékenyen előre engedtem és indítottam egy videofelvételt.

A tengely víz alatt volt, mint láthattátok, az ár pedig olyan erős volt, hogy egy ponton oldalirányban eltolta Zita bringáját. Végül én sem emeltem át a bringát, hanem toltam, ahogy Zita is tette. A túloldalt, a magánhíd felhajtójánál két amerikai bombát találtunk a földbe betonozva, ezek mintegy korlátként funkcionáltak a híd előtt.

Ahogy kiértünk a faluból, úgy tárult ki előttünk egy paradicsomi táj, mészkősziklák magasodtak felettünk, mi pedig robogtunk a paradicsomi murvás úton, ahol forgalom ugyan nem volt, de a kövek azok kiálltak a földből. Ennek ellenére ez így tökéletes volt nekünk és nagyon élveztük ezt a tekerést, különösen, miután eszünkbe jutott, hogy a teleszkópunk keménységén is tudunk állítani egy tekerentyűvel. Az ugyanis eddig maximumra volt állítva, hiszen javarészt aszfalton bringáztunk eddig, súlyos málhákkal. Ezen most változtattunk, ahogy a teleszkóp keménységén is lazítottunk és így már mindjárt kellemesebb volt a terep, nem rázott minket annyira.

Csupán két elágazásra kellett figyelnünk, hogy el ne vétsük a helyes utat, és ez sikerült is. Mármint nem elvéteni. :) A második jobbkanyar után kiszélesedett a táj, és az úton egy csapat gyerek között hajtottunk át. Először csak néztek szótlanul, még a „Szábájdi” is beléjük szorult a furcsa idegenek és járgányaik láttán, aztán viszont ahogy hátranéztem, észrevettem, hogy az egyikük, a legkisebb kislány eszméletlen rötyögés közepette futva, trappolva követ engem, hogy közben alig kap levegőt a nevetéstől.

Az is nagyon aranyos volt, és ezt már csak a videófelvételről láttam, mert ugye nekem közben előre, az útra is kellett figyelni, hogy amikor elfáradt a kislány, abbahagyta a futást – és a rötyögést – és hátranézve eszmélt, hogy milyen messzire került a barátaitól. :) Egyszerűen zabálnivaló volt ez a kiscsaj, nem is értem, hogy mitől van az, hogy ilyen aranyosak itt a gyerekek – és később még meglátjátok, hogy nem csak ők, hanem szinte az egész ország.

Később valószínűleg a gyerekek iskoláját láttuk az út szélén, ez is egy enyhén idilli látvány volt: mező, hegyek és egyenruhás apróságok. Nem tudom, mitől és hogyan ilyen ez az egész környék, de áraszt magából valamiféle leírhatatlan békességet és örömöt.

A SAELAO farm, Bob, és a biogáz fűtötte tűzhely

Talán egy kilométert sem kellett innen már tovább hajtanunk, hogy az út baloldalán egy tábla köszönjön ránk: SAELAO Community Restaurant, Organic Farming, Eco Building, Bio-Gas fuelled és még egy csomó más, a mi szemünknek ragyogóan ható szlogen volt felvésve rá, és nekem közben az is leesett, hogy már egyszer megtaláltam őket amikor Vang Viengben keresgéltem Couchsurfing barátokat, és tetszett már akkor is nagyon ez a történet, csak azért nem írtam nekik, mert minimum egy hétre keresnek önkénteseket.

Most viszont véletlen beléjük futottunk, és kapva kaptunk az alkalmon, hogy találkozzunk ennek az egésznek a megálmodójával. Ő Bob, aki kérésünkre örömmel körbevezetett minket. Elsőnek, még mielőtt Bobbal találkoztunk volna, rögtön feltűnt egy plakát az étterem ajtaján.

Az ábra egy betonból épített, kupola tetejű, földalatti tartályt ábrázolt, amibe fentről beöntik a szmötyit, az bent a kupola alatt gázt termel, amit egy csövön keresztül a konyhai tűzhelyhez vezetnek és ott meggyújtanak, magyarán a „biogázzal” sütnek-főznek. És ez még mindig nem minden, mert a túlfolyó szmötyi pedig egy másik tartályba kerül, ahonnan az így az újra és ismét felhasználható ezúttal trágyázáshoz. Zseniális! :) A legszebb az egészben az volt, hogy ezt Bob-ék itt ezen helyen már a valóságban is megépítették, Bob rögtön meg is mutatta a tűzhelyet, ami az elmondása szerint akkor épp a biogázzal ment. Persze erre ekkor még csak egy kék csapot mutatott bizonyítékként, mire én persze rögtön tovább kérdeztem, az első kérdésem az volt, hogy emberi ürülékkel működhet-e a rendszer, és ha igen, miért nem építenek a befolyó mellé egy pottyantós budit. Bob válasza meglepő volt: éppen azt teszik! Ezzel rögtön át is vezetett minket az étterem épülete mögé, ahol az előbbi ábrán látható dolgokat ezúttal élőben is láthattuk. Két munkás valóban éppen egy dupla budi épületét vakolta, mellettük pedig egy furcsa földkúp figyelt és egy másik félig a földbe épített betontartály, aminek a kifolyója egyelőre üres volt, ott keverték a maltert. Bob-éknak tehát egyelőre trágyájuk még nincs a rendszerből, de Bob félrehúzta a köztes tartály egyik betonfedelét, és megmutatta, hogy már gyűlik odabent az anyag, és nemsokára túl fog folyni. Ekkor egy pillanatra megálltunk és kívülről megvizsgáltuk saját magunkat – rájöttünk, hogy nem vagyunk normálisak. Idejöttünk bringával, belebotlottunk Bob-ékba, és most itt örvendünk egy nagy kupac szarnak, és nem is akárhogy, hanem nagyon.

Ezt az egész megoldást zseniálisnak találtuk és mind a kettőnknek nagyon tetszett. Hallottam már ezelőtt is „biogázról”, meg hogy a tehenek által termelt metánt valahol fel lehetne használni, de azt nem gondoltam volna, hogy ez ilyen kicsiben is működik, magamban nagy üzemeket képzeltem el, amelyek a „fenntarthatóság” látszatát keltve valamilyen ellenőrizetlen és a valóságban a jó ég tudja mennyire fenntarthatóan nagyüzemi módon állítanak elő gázt és alakítják azt át hőenergiává vagy elektromos árammá. De így sosem képzeltem el, emberi léptékben, mindössze néhány mázsa vagy tonna beton és egy-két csődarab felhasználásával, ilyen ékegyszerű megoldással, egy földalatti kupola tetejű tartállyal.

A következő kérdés a fejemben az volt, hogy ha ez ilyen nagyon egyszerű és nagyszerű és tényleg működik, ahogy az ábra és itt a szemünk előtt lévő valóság is mutatja, akkor miért csak most látjuk ezt először, miért nem terjedt még el ez a világban. A választ már nyilván valóan Ti is sejtitek, ez egy összetett kérdés, sok válasz van rá, de ha azt mondjuk, hogy az alacsony energiaárak és a tudatlanságunk miatt, akkor nem járunk messze. A gáz, a víz és az áram ugye mind jönnek a falból, csak fizetnünk kell érte és kész, ennyi, nem igaz? Nem igaz! Nem csak ennyi, az egész mögött egy borzasztóan komplex, a környezetünkre elképesztően nagy hatással bíró, központosított, fenntarthatatlan rendszer áll, amely nem tőlünk függ, hanem épp ellenkezőleg, ha nem vigyázunk, a mi létünk függ tőlük, miközben vajmi kevés befolyásunk van a rendszerre, csak parányi fogyasztói vagyunk neki. És mivel ez fenntarthatatlan, nem fog így maradni örökké. Persze mint mindenre, erre is van megoldás, és ezek közül az egyik nagyszerű példa most épp itt van a szemeink előtt és nem győzünk gyönyörködni benne. A központosított, összetett technológiát igénylő megoldások(szén-, atomerőmű, gázhálózat) helyett most itt van egy ék egyszerű, működő dolog, amit bárki bárhol megépíthet magának… Najó, ez se teljesen igaz, mert tegyük hozzá, hogy: amíg még kapni cementet. :) De azzal együtt, hogy betonból van, szerintem ez még mindig egy nagyszerű megoldás, és a betonban lévő cementtel együtt egy nagyon alacsony környezeti hatással bíró megoldás. Még most se térek magamhoz a dolog nagyszerűségén, amikor írok. Arra lennék még kíváncsi, hogy az így nyert trágya mennyivel „gyengébb”, mint az, amelyikből előtte nem nyertük ki a gázokat, illetve, hogy a metán dolog kapcsán nem tévedek-e nagyot, ha arra gondolok, hogy így az a metán nem a légkörbe kerül, hiszen előtte elégetjük, így az égésével csak sokkal kevésbé káros anyagok kerülnek a levegőbe. Tévedek, vagy igazam van? Ezek már mind csak most utólag jutnak az eszembe írás közben, ott akkor ilyet már nem kérdeztünk Bob-tól.

Viszont megkértük, hogy ha van még öt perce, akkor vezessen körbe a kis tanyáján, és meséljen róla. Egy egész szép kis területen fekszik ez a SAELAO project, építenek itt iskolaépületet, ahol ki szeretnék bővíteni az angoltanítást, ami most jelenleg az ide jelentkező önkéntes külföldiek által működik az étterem épületében, minden héten két alkalommal. Ezekre az órákra a helyi gyerekek ingyen járhatnak és állítólag nagyon nagy az érdeklődés. Zita talált itt egy nagyszerű néhány oldalas anyagot arról, hogy hogyan tanítsunk angolul még nem beszélő kisgyerekeket angolra, úgy, hogy mi nem beszélünk az ő nyelvükön. Ezt az egyik előzőleg itt járt külföldi önkéntes írta, az utána következő önkéntesek és a nyelvtanulás megsegítésére. Bob egy lápos területen vezetett minket keresztül, hogy azt a házat is megmutassa nekünk, ahol mi, önkéntesek lakhatunk az itt tartózkodásunk alatt. Ez a ház már bambuszból volt és cölöpökön állt, a verandájáról pedig be lehetett látni az egész területet. Az ide vezető kövek üdítős kupakokkal voltak díszítve, és az étterem étkező részén, ami egy a víz fölé épített fedett kiülőn volt, szelektíven gyűjtötték a hulladékot: égetni való, és etetni való. Ezen az égetésen akkor megrökönyödtünk, aztán hetekkel később egy másik nagy tapasztalat alatt rájöttünk, hogy valójában Bobnak igaza volt: itt nincs más mód a műanyag eltűntetésére, nem jár a kukás, és ha járna is, az csak elvinné, elrejtené a szemünk elől és ezzel nem oldana meg semmit, csak távoli szeméttelepeken égne el lassan az a szemét és nem az orrunk előtt. Még jó, hogy ekkor nem említettük Bobnak, hogy ez az égetés azért nem szép. A válasza valószínűleg ez lett volna: Miért, mi jobbat tudsz? Dobjam a vízbe, ássam el? Persze mint mindenre, erre is van megoldás, de az a magunk fajta fogyasztói-idióta fejekben már csak nehezen fordul meg és még nehezebben kerül elfogadásra, hogy a gyakorlatot már ne is említsük. :)

A Tham Phu Kham barlang – Buddha a hegy gyomrában

Bobéknál végül otthagytuk a bringákat, mert ezt a helyet egyben végtelenül biztonságosnak is találtuk és a barlang már csak pár száz méterre volt innen. Ezt az utat gyalog tettük meg, hogy a végén egy mező sarkán a bódéknál kifizessük a belépőt, majd elinduljunk fel a sziklákon a barlang bejáratához. Ezt csak egyféleképpen tehetjük meg, ha átkelünk egy kisebb vízen, ami a prospektusokban és az útikönyvekben úgy szerepel, hogy „Blue Lagoon”. Ezen a kis zöldes-kék vizű lagúnán egy takaros kis fahídon kelhetünk át, és a túloldalán egy egész pofás kis strandot találunk, zöld gyeppel, büfével és a sarkában egy a meredek hegyre felvezető sziklás ösvénnyel. Ezen a kis úton lehet feljutni a barlanghoz, és ez bizony valóban nagyon meredek, annyira, hogy szinte már mászni kell, de jajj annak, aki az ezt segítő bambuszkorlátokba próbál kapaszkodni, mert azok szinte egytől-egyig nem stabilak. Ellenben a sziklákkal, amelyekben mindig biztos fogást találtunk.

Jó 10 perc mászás után felértünk egy helyre, ahol az ösvény véget érni látszott, vagyis inkább egy sötét üregben folytatódott a hegy gyomrában. A Tham Phu Kham barlang bejáratánál álltunk. Ez egy szent helynek számít a laoszi buddhisták körében, de hogy előbb volt-e szent hely, mint ahogy a Buddha lett odabent, vagy a benti Buddhától lett-e szent, azt nem tudom. Itt szusszantunk egyet, és feltettük a fejlámpáinkat, majd elindultunk befelé. Odabent semmi nem volt kiépítve, se korlát, se betonozott járda, szabadon mászkálhattunk a gyönyörű cseppkövek között. Ez mondanom sem kell, nagy élmény volt, holott közben tudtuk, ennek a cseppkövek nem biztos, hogy annyira örülnek. Mi azért másztunk tovább, és nemsokára az egyik lyukon át be is tudtunk pillantani egy nagy csarnokba, amelynek az alján ott figyelt a fekvő Buddha egy kis sárga tető alatt. Sőt, mi több, a napsugár pont úgy sütött be a felszínről egy másik üregen, ahogyan azt megannyi vang viengi fotón láttuk, ezért aztán izgatottan folytattuk lefelé a csarnok irányába a mászást. Mire megérkeztünk, még mindig betűzött a nap, én pedig sietve kerestem egy megfelelő állást, ahonnan jó szögből megörökíthetem ezt a látványt. Sikerült a fotó, igaz, hogy még páran benne császkálnak az akkor kifelé igyekvők közül, de ez ellen már nem tudtam tenni, kizavarni nem akartam őket a képből, egy pár másodperccel később, amikor meg már nagy végre kisétáltak, addigra eltűnt a napsugár.

Ahogy a Buddha mögött tovább másztunk a barlang belseje felé, úgy lett egyre, sötétebb. Itt már apró piros nyilakat, és néhány lebetonozott hasadékot is felfedeztünk, ezek segítségével könnyedén jutottunk szikláról sziklára, amíg végül el nem tűntünk a sötétségben. Egy idő után már csak a távolból láttuk a Buddha csarnokának fényeit és egy olyan, másik csarnokban lyukadtunk ki, ahol ha lekapcsoltuk a lámpáinkat, teljes sötétségben lehettünk, egy szikrányi fényt sem láttunk. Ez is egyfajta élmény volt, főleg, hogy emellé azért a hangok már jártak, és ha fel-fel kapcsoltuk a lámpáinkat, akkor azt is láttuk, honnan jönnek ezek a hangok. Csöpögés, csörgedező erecskék… és Zita énekelni kezdett:

Kifelé nem kaptuk meg a besütő nap csodáját ismét, de ez már nem is hiányzott különösebben, el voltunk telve élményekkel és még így sem tudtunk eleget gyönyörködni a minket körülvevő cseppkövekben.

Hangosan vízbe ugrálás a Blue Lagoon-nál

A kinti sziklákon való lefelé mászás még talán nehezebb volt, mint feljönni, ám odalent tudtuk, mi vár ránk: A Blue Lagoon! Ebben a kis medencében ugyanis a fürdésre is lehetőség van, sőt igazából ezért népszerű ez a hely, már-már túlságosan is. Jellemzően a vagánykodó nyugati fiatalok vették uralmuk alá azt a rövid partszakaszt ahová néhány félig a vízben levő hinta és egy a víz felé belendíthető kötéldarab volt felkötve egy a víz fölé beágaskodó gyönyörű fára. A hely idilli volt, ezt csak a hangoskodó, vagánykodó, magamutogató, „ki-ha-én-nem” fajta fiatal nyugati turisták zavarták meg kissé. Bár tudom, nem kéne rájuk haragudnom, ha 5-10 évvel korábban jövünk, lehet én lettem volna a leghangosabb közöttük. :) Mindenkinek megvannak a maga korszakai.

Itt egy jó órát fürödtünk, megengedtünk magunknak egy shake-et és egy sört, majd visszasétáltunk Bob-ékhoz ahonnan hazabringáztunk. A hazaút is hangulatos volt, a vége már félig holdfényben. Visszafelé megtaláltuk a patak egy fentebbi, sekélyebb szakaszát, ahol könnnyedén át tudtunk kelni, le se kellett szállni a bringákról és a tengelymagasságban lévő alkatrészeket sem kellett megáztatnunk újra. Este már a továbbinduláshoz készülődtünk, hogy másnap korán reggel újra útra keljünk, Laosz további csodái felé.

Gyönyörű egy nap volt ez a mai, és nagyon örültünk, hogy végül a „késes sztori” ellenére mégis maradtunk még egy napot és mindezt megélhettük, megcsodálhattuk – sőt, így most még le is írhattam és meg is oszthattuk Veletek! :)

Mindez 2012. november 26-án történt.

Ha szeretnétek még több képet látni erről a napról és azt ezt megelőző napokról a Vientiane-ből indulásunktól nézve, klikk ide!