Éjszakai séta Agrában

Nem tudom miért, de amikor néhányszor végiggondoltam a közelmúltban, hogy hány beszámolót kell még megírjak, hogy utolérjem a jelent, valamiért Jaipurt és Amert mindig kifelejtettem. Pedig ezt igazán nem érdemelné meg a második látogatásunk ezeken a helyeken, mert éppoly szép élményeket szereztünk most is, mint amikor először jártunk itt. Pontosan négy dolog miatt jöttünk vissza ide hazafelé Delhibe menet: a Pushpendránál hagyott, szétszakadt hátizsákjainkért, hogy aztán vissza tudjuk váltani őket a pénzünkre a gyártónál, az elefántokhoz, az Ameri Nagy Fal felfedezetlen részeinek meghódításáért, és az Ameri „Stairwell”, vagyis lépcsős kút felkutatásáért.

Persze nem úgy volt ám, hogy egyszer csak ott termettünk, szóval kezdjük rögtön az elején, az odajutással. Khajuraho-ból este indult a vonatunk, és most sajnos nem reggel érkezett meg, és nem is Jaipurba, hanem először át kellett szállnunk Agrában, éjjel, hajnali 2:20-kor érkeztünk meg a Taj Mahal mellé. Ezt az időszakot én átvirrasztottam. Részben naplót írtam, részben olvastam, részben csak úgy elmélkedtem ez idő alatt a felső ágyamon. Agrában még le sem szálltunk a vonatról, már megtaláltak minket a hiénák. Egy fiatal kölyök ugrott fel a mozgó vonatra, és kezdett minket kérdezni, hogy kell-e riksa. Ez nagyon idegesítő volt, mert egyrészt ne ugráljon nekem a mozgó vonatra az orrom előtt pár rupit remélve, másrészt ne kövessen egészen a pályaudvar kijáratáig, mint valami állat. Értem én, hogy ő csak egy kis pénzt akar keresni, de engem akkor is zavar, hogy így ránk akaszkodnak, és emberszámba se vesznek. Mert én számomra az, hogy harmadjára sem értik meg, hogy nem kérünk riksát, azt jelenti, hogy engem, mint embert, le se szarnak, hanem csak és kizárólag a pénzem érdekli őket. Igazából csak ez az egy kölyök idegesített minket igazán, mert nagyon szorosan követett minket azután is, hogy kerek perec többször megmondtuk neki, hogy kopjon le. Volt valami igen idegesítő pimaszság a képében, a szeme sem állt jól, ahogy nézett ránk. Boldogok voltunk, mikor végre tényleg lekopott. Persze a mókának ezzel nem volt vége, sőt épp csak most kezdődött. A másik vonat, ami 5:10-kor indult Jaipur felé, pontosan ugyanaz a vonat volt, mint amivel két hónappal ezelőtt is utaztunk. Ez egyben azt is jelentette, hogy ugyanonnan indult, vagyis még valahogy át kellett jutnunk egy másik pályaudvarra, az Agra Fort-hoz. Hiába a késő éjjeli időpont, a pályaudvar előtt rengeteg autó- és bicikliriksás tanyázott, akik persze rögtön ugrottak a friss húsra, a két fehér turistára a furcsa táskákkal. Vagyis ránk. Nem túlzok, mert mértem GPS-el, 1km-en át követtek minket néhányan. Ekkorra már sikerült lealkudnom a 100 rupiról induló árat 30-ra, de miután megtettük a táv egy negyedét, úgy döntöttünk, hogy most már sétálunk. Ezt persze én már a 0m-nél is közöltem velük, de hát mit lehet tenni, ha egyszer minden áron el akartak minket kísérni egy darabon, és közben ajánlataikkal bombáztak? :) Ezalatt az egy kilométer alatt a Khajurahoi riksatársaink is megálltak nekünk: Egyszer csak egy riksa fékezett le mellettünk, és ismerős angol hang szólt ki belőle: „Do you need a ride?” – Arra most nem volt szükségünk, valahogy nem vágytunk egy újabb nyomorgásra, na meg nem is arra mentek, amerre mi, hanem a Taj Ganj-ra. Elláttuk őket a szokásos jótanácsainkkal a Taj megtekintését illetően (6:30, hajnalban, hogy ne legyen tömeg, nyugati kapu, kaját, laptopot bevinni tilos), és adtunk nekik egy-egy névjegykártyát is, mert ez eleddig még elmaradt. „Aah, so you have a business card?” – Lepődtek meg, mire én mondtam, hogy dehogy is business kárd, ez kérem „Visiting Card” (Ázsiában így mondják), semmiféle bizniszt nem művelünk mi itt kérem, ez a nászutunk! :)

A séta kellemes volt Agrán át, miután eltűntek a riksások már csak néhány éjjeli teherhordóval találkoztunk, aztán félúton még megálltunk teázni egy utcai árusnál a rendőrökkel, majd egy koszos, alvó emberekkel teli bazársoron át kilyukadtunk a Fort sarkához, ahonnan már csak pár száz méter volt a pályaudvar. Bent az egyes peronon is végig aludtak az emberek, és nem sokkal később, hogy mi is leültünk, odakint eleredt az eső. Milyen jó, hogy nem ittunk meg mégegy teát, akkor bizony mi is megáztunk volna. A vonatunk hamar beállt, már valamikor 4 óra környékén, így felszállhattunk és elfoglalhattuk a helyeinket. Itt is, mint mindig, bőgették a ventilátorokat az indiai utasok, annak ellenére, hogy a hajnali levegő eleve hűs volt, és az egésznek semmi értelme nem volt. Ha van, használjuk, vagy mi ez az őrület? Ezt egyébként mindig csak a ventilátoroknál tapasztaltuk.

Teázás Pushpendrával és érmegyűjtés ékszergyűjtés helyett

Jaipurig talán egy órát sikerült aludnom az ülő helyzetben, merthogy ezen a vonaton csak ülőhelyek vannak. Jaipurban sikerült egy rossz kijáraton kijutni a pályaudvarról így megismerhettük a város egy új, még az eddig látottaknál is mocskosabb sarkát. Hogy a végén úgy döntsünk, elég ebből, és felültünk egy bringás riksára. Fél óra múlva már Pushpendranál voltunk a zeneiskolánál. Jót teáztunk és beszélgettünk ismét. Pushpendra aztán vállalta, hogy elszalad a hátizsákjainkért, mert azokat a barátainál tette le. Nekünk addig mutatott egy kis éttermet, ahol a pincehelyiségben újra élvezhettük a Dal Makhani lencsefőzelékre emlékeztető ízeit. :) Ilyesmi nem volt Dél-Indiában. Igaz, itt északon viszont a paratha az, ami teljesen más, és délen meg az ízlett jobban. Hiába, India nagy ország, és az államai között akkora a diverzitás, mint máshol országok, földrészek között. Kifelé jövet elcsípett minket egy muki, hogy ő meghív minket teázni. No fene, adjunk neki egy esélyt, miért ne. Nem mondom, hogy kár volt, mert mi nem csalódtunk, csak az emberünk, ugyanis egyenesen egy ékszerüzletbe vezetett minket, ahol rögtön kiborított elénk egy nagy doboz bizsut, és azzal büszkélkedett, hogy ő félig olasz – még az igazolványát is megmutatta! :) Hát jól van, ez remek, de mi, a nem baj, rögtön őszinték és egyenesek leszünk: nem szeretnénk ilyenekre költeni, hanem helyette inkább minél többet látni a való világból. Egy a legolcsóbb gyűrűdből nekünk plusz egy napot jelent a világ körüli nászutunkhoz, és mivel ez csak egy tárgy, ami elkopik, eltörik, ellopják, elveszik… Ugye megérted?! :) Viszont érméket szívesen „veszünk”, vagyis váltunk nálad papír pénzre, mert azokat viszont gyűjtjük! Nekünk most ez a hobbi, ez a szórakozás, ez az, ami belefér a büdzsébe, és mialatt gyűjtjük őket, még jól is szórakozunk. Végülis szereztünk néhány szép érmét, de a csalódottságuk leplezhetetlen volt, mert végül még a teáról is megfeledkeztek. :) Persze ezt szóvá nem tettük, csak sűrű köszönömök és viszlátok közepette távoztunk, mert tudtuk, hogy közben Pushpendra már biztosan vár ránk. És igen, nála kérés nélkül is kaptunk egy újabb kör teát, és a beszélgetésünk sem torkollt semmiféle kínos szituációba, mert Pushpendra az embert szereti bennünk és nem a pénzt a pénztárcánkban. :)
India nem rossz hely és az emberek nem rosszak, csak épp a turisták által kedvelt helyeken sokan elég keményen a pénzre mennek, és akkor még a durva átverős sztorikat, amiket hallottunk, nem is emlegettem. De megvan a másik véglet is, lehet találni igaz barátokat is, és őket nagyon meg kell becsülnünk. Ha ők nem lettek volna, ha őket nem találjuk meg, bizony lehet, hogy most keserű szájízzel gondolnék vissza Indiára. Így viszont: :) Köszönjük Nektek!!!

Vissza a Falra! Egyedül odafent a boldogságban

Mivel előző éjjel nem nagyon aludtunk, csak utaztunk, sétáltunk Agrában és harcoltunk a riksásokkal, eléggé le voltunk harcolva és ki voltunk purcanva. Kis hezitálás után úgy döntöttünk, hogy felmegyünk busszal Amerba, aztán meglátjuk mi lesz. Az lett, hogy Rahulék ismét nagyon szívélyesen fogadtak minket, és éppen, mint legelső látogatásunkkor, most is azzal kezdtük a náluk való vendégeskedést, hogy beájultunk egy a vendégeknek fenntartott szobájukba, és hosszú órákra elaludtunk. Ezen a napon nagyon már ki se mozdultunk, csak beszélgettünk kicsit a családdal és a főút melletti mobil ámlett árúst látogattuk meg, szinte már nosztalgiából. Próbáltuk kipihenni magunkat, mert tudtuk, hogy másnapra terveink vannak, amelyekhez hajnalban kell kelni.

Zita az elefántok házába ment át valamikor a napfelkelte időpontjában, én pedig futócipőt húztam. Várt rám A Fal eddig fel nem fedezett része. A nap mögöttem már ott vöröslött az ég alján, mikor megindultam felfelé a termetes lépcsőkön. Most a főúttól északra lévő, a város központjától ÉK-re található falszakaszra indultam fel. Ez rögtön meredeken kaptatott felfelé, a lépcsők tán fél méteresek is voltak, hatalmasakat kellett lépnem, hogy egyre feljebb és feljebb jussak. Futni nem bírtam, ahhoz még túl nyomott, álmos voltam, de talán még amúgy se ment volna ekkora lépcsőkön, azok után, hogy az idejét nem tudom megmondani, mikor futottam utoljára. Talán Goán… Nem, egyszer Keralán, Laciéktól is kimentem a partra! Ez a futás dolog sajnos ezen az úton leredukálódott a havi egy-két alkalomra. De hát ez van, élvezni kell ezt a keveset is! :) Most is ezt tettem, de még mennyire! A látvány leírhatatlanul fantasztikus volt. Ahogy értem egyre feljebb, úgy törpült el alattam a fal melletti mecset, melynek tornyai nemrég még a fejem felett magasodtak. Aztán a kilátás is úgy lett egyre szebb. Keletre a dombok között még köd ült a házak felett, dél felé pedig látszott a szemközti fal, amit a múltkor másztunk meg Zitával. Az erőd, mellette a kis tó, mögötte pedig a másik, a domb tetején lévő erőd, pedig egyértelműen uralták az egész látképet. Nekem mégis, valahogy az tetszett a legjobban, ahogy a szemközti fal kanyargott azon a kis hegygerincen, ami már önmagában is szép látvány lett volna.

Ahogy felértem a falszakasz sarkára, északra a távolban hőlégballonokat pillantottam meg. Bizonyára a napfelkeltét mutatták meg utasaiknak. Óóó, mi hány napig tudnánk utazni abból a pénzből, amit ők kifizettek a hőlégballonosnak azért a néhány percért… Amikor innen is éppoly szép a látvány, és még az is hozzájön az érzéshez, hogy a saját lábamon jöttem fel ide. Mégis, rajtam kívül csak egyetlen egy koreai emberrel találkoztam, őt leszámítva teljesen egyedül voltam a falon. Néha ilyenkor azt gondolom, nem a világ, hanem én vagyok a bolond, de aztán mindig újra eluralkodik rajtam az érzés, hogy nem így van. Valahol, valamikor nagyon elvesztettük a szép és a jó iránti érzésünket, és ez alól én sem vagyok nagy kivétel. Ha most visszagondolok kicsit az elmúlt hónapokra, és az utazásunkra, meg kell, hogy állapítsam, hogy a legszebb élményeink mind csupa olyan dolgok voltak, amiket, ha akarnánk se tudnánk megszerezni pénzért. De mérni sem nagyon lehetne őket pénzben. Bátorság, szeretet, tisztán látás, inkább ilyen dolgok kellettek hozzájuk.

A fal legtetején, ahogy az szokott lenni, most is egy kisebb bástya figyelt, innen tekinthettem körbe. Meglepetten tapasztaltam, hogy innen fentről, épp a szemközti bástya mögül kilátszik a Jaipur melletti tó, és rajta a vízi palota, sőt mind e mögött látni az elterülő nagyvárost is. Megint azt éreztem, amit már leírtam talán itt is, és amit annyiszor beszéltünk már a barátaimmal a Hármashatár-hegy körül futva. Mit keres odalent abban a nagy tömegben az a kétmillió ember? Mit kerget? Hogy sikerült ezt összehozni? Miért üres az erdő és miért nem járja szinte senki a hegyeket?

Lefelé menet talán még meredekebb volt az út, mint jövet, komolyan oda kellett figyelnem, nehogy megcsússzak, mert akkor bizony valószínű szépen megindultam volna lefelé. Lent a fal egy háztetőben végződött, és úgy sajnos nem tudtam továbbmenni nyugat felé, mert egy szakaszon le volt szakadva a lépcső. Ha nagyon kerestem volna, biztosan találtam volna a hegyen át egy kerülőutat, vagy ha átmászok magán a falon, de ezt nem tettem, mert amiért jöttem, azt már megkaptam, sőt már többet is. A nap már magasan járt, és az erőd mögül tudom, hogy szembesütött volna, így onnan fotózni már nem nagyon tudtam volna, meg aztán már meg is fáradtam egy kissé, és tudtam, hogy Zita talán már vár rám otthon. Így aztán megkerestem a lejáratot a falról. Az egyetlen, amit találtam, egy kis udvarba vezetett le. A kapu nyitva volt, így ki tudtam osonni, ezért aztán még magyarázkodnom sem kellett. Bár kétlem, hogy azért nagyon furcsán néztek volna, mert az udvarukban vagyok, itt ez nem gáz, inkább csak azért néztek volna, mert egy fehér ember van az udvarukban! :) Hazafelé először disznókon, majd teheneken át vezetett az út, majd amikor kiértem a főútra, több tucat elefánt jött szembe velem. Az elefántházakból igyekeztek az erődhöz, hogy dolgozhassanak, hordhassák fel a turisták párjait 900 rupiért az erődbe.

A lépcsős kútnál, kecskék között

Zita épp akkor érkezett vissza az elefántoktól, amikor én is a falról. Reggeli után együtt is elindultunk Amerba, hogy felkutassuk azt a bizonyos „Stairwell”-t, vagyis a híres lépcsős kutat. Menet találkoztunk egy elefánttal, akinek a lovasa éppen vásárolt valamelyik kis boltban. Az állatot úgy parkolta le, hogy az fejjel szinte bent volt a boltban. Mindeközben az elefánt gazdája nem volt a színen, így az egész úgy tűnt, mintha az elefánt maga szeretne valamit vásárolni. Ez számunkra olyan látvány volt, amin nem bírtunk nem mosolyogni. :) Aztán az se volt gyenge amikor az utcát egyszerre lepte el bringás, busz, autó, tehén, középen egy elefánt, és persze mindez az Indiában szokásos kavalkáddal fűszerezve.

A kutat egy kisebb bolyongás után megtaláltuk, és valóban lenyűgöző volt. Nem csak maga a lépcsőrendszer le a vízhez, hanem körülötte az épületek, a sarkokban a kis pihenők, a szomszédban a hindi templom, egy kis külső lépcsős torony, a távolban az erőd és díszes bástyái. Szóval ez is egy varázslatos hely volt, annak ellenére, hogy errefelé sem kószált sok féle nép. Közvetlen a kút mellett egy patakmeder található, ami természetesen tele volt hányva hulladékkal. A kúthoz már senki nem járt, növények nőttek a vízben, és még a kecskék sem mentek le inni olyan mélyre. Utóbbi állatok a semmiből tűntek elő, és úgy vonultak végig a területen, hogy azon nem bírtunk nem mosolyogni. Vicces egy kinézete van ennek a kecskének! :)

Visszafelé egy kis boltban szert tettünk néhány viszonylag ritka 10 rupis érmére, és megebédeltünk egy már ismert kis étteremben. Hazafelé a teás standok pénztárait kutattuk fel érmék után és találtunk néhány nagyon régi, nagyon egyedi pénzérmét. Jó szórakozás ez az érmegyűjtés, és Indiában különösen jól lehet művelni, mert rengeteg féle-fajta érme van, és ez államonként változik. Ugyanakkor a nagyon apró Paisa-sokon kívül mindent mindenütt elfogadnak. A Paisa-t a váltópénzt a nagyobb városokban már állítólag nem fogadják el, de vidéken még él, és működik. De egy érméből is van vagy 3-4 fajta, legalábbis volt, hogy nekünk sikerült találni ennyit.

Zita szőrén üli meg az elefántot – Séta az elefántok fürdőjéig

Mindezzel még mindig nem volt vége az Ameri kalandoknak, mert az elefántlovagolás még csak ezután jött. Zita ezt legutóbb félt megkérdezni, de most, lévén utolsó lehetőség, megkérdezte Rahult, szabad-e felülni Lácsmira? Zita először nagyon elkeseredett, mert Lácsmi gondozója azt mondta, délután Lácsmi Safarira megy, a hátán az újonnan érkezett, fizetős amerikai turistákkal, és ez Zita számára azt jelentette volna, hogy nem fog tudni felülni szeretett elefántjára, most már talán soha. A sors azonban nem így rendezte a dolgokat, mert Lácsmiról tudni kell, hogy a legnagyobb elefánt mind közül Rahul elefántházában, ami azt jelenti, hogy már az erdőben sem fér el a hátával az amerikaiakkal, mert egyszerűen túl magas, és nem fér át az ágak alatt! :) Vagyis nem Lácsmi megy velük a Safarira, hanem egy másik elefánt. Lácsmi fürödni megy, és Zita felülhet rá – magyarázta Rahul. Látnotok kellett volna Zitát, olyan boldog volt, hogy majd kiugrott a bőréből. Aztán pedig majd meg őrült Lácsmi hát szőrétől, merthogy Zita rövidnadrágban ült fel Lácsmira, és az elefánt hátán lévő vastag, erős szőrszálak nagyon szúrták Zita lábát. Persze ettől még végig fülig ért a szája Zitának, több kilométeren keresztül, merthogy az elefántok fürdőhelye nem ám a szomszédban volt, sétáltunk hozzá vagy 3km-t. Lácsmi meg én, merthogy Zita és a gondozó Lácsmin ültek.
Az elefánt nem autó, saját személyisége és akarata van, így történt, hogy egyszer csak letért az útról, és az út menti egyik fáról leszakított egy nagyobb darab ágat. Ezt aztán cipelte még magával egy jó darabig az ormányával, és közben észre se vettem, de szép lassan eltüntette róla a zöld részeket. Mind megette és már csak a vastag száraz ágat cipelte tovább, mintegy hóbortból. Az ág akkora volt, hogy ha olyat gondol, és valakihez hozzávágja, könnyedén meg is tud vele ölni valakit. Így keltünk át a Delhibe vezető kétszer két sávos főúton is, hogy aztán a túloldalt még jó 500 métert megtegyünk az elefántok fürdőjéig. Ez nagy műsor volt, mert itt több elefánt is volt, és voltak olyanok, akiket a gondozójuk csak úgy beengedett szabadon a vízbe játszani. Azok dörgölőztek egymással, vizet és sarat dobáltak az ormányukkal, lerombolták a tó partját képező sárfalat, vagy csak egyszerűen beledőltek az 1-2 méteres vízbe, és szemmel láthatóan nagyon élvezték az egészet. Lácsmi nem volt ilyen szerencsés, mert a gondozója folyamatosan nyúzta, és mindig azt akarta, hogy forduljon arra az oldalára, amelyikre ő szeretne. Rahul szerint ez nem jó taktika, mert előbb hagyni kell az elefántokat egy negyed órát, hagy élvezzék a szabadságot és játsszák ki magukat a vízben, és aztán lehet őket befogni és irányítani.

Csakhogy az elefántok nagyon élvezik a vizet és Lácsmi különösen akaratos még az elefántok között is, így lehet, hogy ha szabadjára engednék, órákba is beletelne, mire újra tudnának vele kezdeni valamit. :)

Visszafelé éppen ezért már nem elefántháton jöttünk, mert akkor valószínű lekéstük volna az utolsó buszt is Delhibe ezen a napon. Először sétáltunk, majd stoppoltunk. Egy motoros hamar felvett minket és eldobott minket Rahulékig. Ott lezuhanyoztunk, felmartuk a sok táskát, majd elbúcsúztunk és kisétáltunk a buszokhoz. A kezdeti káosz után 20 perccel végre megállt nekünk egy busz, amiben helyet kaphattunk elől a sofőr mellett. Még naplót is tudtam írni, amire igazán nem számítottam. Igaz, a nagy zötykölődés és a nem éppen ideális körülmények valószínűleg a minőség rovására mentek, de legalább haladtam kicsit a lemaradásommal. Már késő este volt, mire megérkeztünk Delhibe. A Chandannal megbeszélt helyen lepattantunk a buszról, majd kialkudtunk egy kevésbé fájdalmas árat Chandan otthonáig a riksásoknál. Fél óra alatt átrepített minket a fickó fél Dél-Delhin 80 rupiért, és ezt az árat még Chandan is megcsodálta.

Február 19-én reggel búcsúztunk el Chandantól és ezen az estén, április 18-án öleltük meg Őt újra. Pontosan két hónapig tartott az Indiai „hátizsákos” körutunk. Nehéz összefoglalni, ezért most nem is teszem meg! :D

28 órás buszutazás

Udaipurból nem épp a legideálisabb módon jutottunk át utazásunk következő állomására, Aurangabadba. A hibák ott kezdődtek, hogy a szállodánkban üzemelő „booking office”-ban foglaltunk buszjegyet Ahmedabadig. Ez nemcsak, hogy drágább volt így, hanem még „private bus” is. Oké, ebben volt három jó dolog: egy icipicit kényelmesebb volt, nem állt meg csak minden második bokornál, és minket külföldieket egy kupacba, a busz legelejére ültettek, így történt, hogy összeismerkedtünk egy svájci nénivel, aki 62 évesen utazik egyedül, Indiában. Európát keresztbe-kasul bejárta a kis autójával, aminek a tetején aludt egy kinyitható sátorszerűségben. Vele együtt szálltunk le az átszálláshoz Ahmedabadban. A város szélén, ahol a buszosaink kijelentették, hogy itt kell leszállnunk ahhoz, hogy a buszállomásra jussunk, ahová ez a busz nem megy, mert nincs engedélye. Mivel hármunkon kívül másokat nagyon nem szállítottak le ezzel az indokkal a buszról, ekkor meg voltam arról győződve, hogy nem igaz, amit mondanak. Úgy gondoltam, hogy barátaink „szerződésben állnak” a riksásokkal, mert azok egyenesen ránk támadtak, és nagyon sokan voltak ott, ahol a busz kitett. Aztán később olvastam az útikönyvben, hogy ez általános, a privát buszok nem mennek be a buszpályaudvarra. Persze ettől, még lehet, hogy átverés az egész, aminek az útikönyv írója is áldozatul esett. Ez igazából mindegy is, a lényeg, hogy rövid bosszankodás és a riksások elhajtása után odébb sétáltunk, lenyugodtunk, és gondolkodtunk kicsit. Megkérdeztünk egy-két boltost, és megtudtuk tőlük, hogy van busz, ami bevisz a buszállomásra minket 6-8 rupi fejében. Ez kevesebb mint tizede annak, amit a riksások kértek az imént. Szóval elsétáltunk a buszmegállóba, megvártuk a buszt, ami elrepített minket a buszállomásra. Na, hát ami ott fogadott minket, azt nem lehet leírni. Se a látványt, se a szagát. Brutális volt! Persze, mert rossz irányból, az állomás hátulja felől közelítettünk. Hamarosan megtaláltuk a jegypénztárt, ahol közölték velünk, hogy állami buszok között nincsen „Sleeper”, vagyis alvós. Ülni pedig nem akartunk Aurangabadig, amikor tudtuk, hogy az út több mint 12 óra.

Alvós buszon

Beültünk egy riksába és átrobogtunk egy másik városrészbe, a folyó túloldalára, oda ahonnan a „private” vagyis a nem állami buszok indultak. Megkérdeztem három-négy booking office-ban az árakat, de mindenütt ugyanannyi volt az ára a Non-AC (légkondi nélküli) Sleeper Bus-nak. Megvettük hát a legszimpatikusabb fickónál, és átsétáltunk egy étterembe, hogy megvárjuk a délután négy órát – az indulás időpontját. Megebédeltünk, és még arra is maradt idő, hogy az egyik, épp lemerülni készülő SIM kártyát feltöltsük újabb egy GB internet eléréssel. Négykor átsétáltunk a busztársaság irodájához, ahol rövid várakozás után sokad magunkkal felszálltunk egy városi buszra, ami megállt még néhány helyen felvenni utasokat, aztán kivitt minket a város szélére, ahol már várt ránk két hatalmas busz. Valóban lehet valami ebben a „nem hajthatunk be a városba” dologban a buszosoknál, ha ezt is így oldották meg.

Az alvós busz úgy néz ki, hogy a középső folyosó egyik oldalán két szinten egyszemélyes „ágyak” vannak, a másik oldalt pedig lent dupla ülések, fent pedig dupla „ágyak”. A hely akkora, hogy átlóban éppen elfértem volna benne kinyújtott lábbal, de persze akkor meg Zita nem fért volna el, ezért aztán máshogy próbálkoztunk aludni. A két „Hello Journey” táska is velünk volt ezen a pici helyen, szóval nem volt túl sok terünk. Fel tudtunk ülni, és ezt kihasználva megnéztünk valami bugyuta filmet, aztán pedig Zita írt naplót, de mielőtt be tudta volna fejezni, elfáradt és elaludt. Egyszer megállt a busz valamikor éjjel egy fél órás pihenőre. Ez már nagyon ránk fért, mert nem volt jó úgy feküdni ennyit egy ilyen kis helyen, hogy a busz állandóan mozgott. Persze a pihenőhely sem volt kellemes, mert pontosan ott, ahol leszálltunk a buszról egy CD árus bömböltette iszonyat hangerővel az indiai zenei portékáját. Elmentünk mosdóba, fogat mostunk, szűrtünk vizet a vendéglő asztalain elhelyezett vizeskancsókból, majd vártuk, hogy végre induljunk, és szűnjön a ricsaj. Iszonyú, milyen hangerőt képesek elviselni az indaiak. Nekünk már réges-rég bántóan hangos, ők meg vígan elvannak.

Szállodakeresés Aurangabadban

Valahogy átvergődtük az éjszakát, és reggel amikor először bekapcsoltam a GPS-t, már azt mutatta, hogy alig 100km-t és ott vagyunk Aurangabadban. Na ez a 100km még több mint két óra volt, ezért aztán végül csak valamikor 10 óra körül érkeztünk meg. Megint a város elején tettek le minket, ki a porba, a riksás hiénák közé. Most nem volt erőnk másra, csak alkudni náluk egy viszonylag elfogadható árat a vasúti pályaudvarig. Ugyanis azt tudtuk, hogy annak a közelében lesznek olcsó szállodák. Kitett minket a pilótánk három-négy szálloda között, de egyik helyen sem találtam elfogadható árakat, mindenhol 500-600-ról indítottak. Viszont egy tanácsot kaptam, méghozzá azt, hogy menjünk át a buszállomás környékére, mert ott fogunk találni 300-ért szobát. Még ezt is drágának találtam, de nem volt mit tenni, fizettem újabb 30 rupit a pilótánknak, aki tuktukjával átrepített minket egy másik szállodához. Fel is kísért minket a recepcióig, de ott sajnos közölték velünk, hogy nincs már szabad szobájuk. Menjünk szembe, egy másik épület sokadik emeletére. Ott 500-ért volt szoba, és nem volt hajlandó engedni az árból. Viszont ajánlottak egy másik szállodát. A tuktukosunk ekkor is velünk volt, és felajánlotta, hogy átvisz minket oda is. Nekünk közben gyanús lett, hogy azért jön fel velünk, hogy részesedést kérjen utánunk a szállodásoktól, ezért nem kértük a további „segítségét”, és sétára fogtuk. Ekkor már délelőtt 11 óra is elmúlt, és mindezt Hello Journey-kkel a hátunkon műveltük. Nagyon fáradtak voltunk. És az a fránya szálloda csak nem került elő. Az út túlsó oldalán ki volt írva egy kapura, hogy „Hotel”, ezért átverekedtük magunkat a forgalmon, de ahogy közelebb értünk, kiderült, hogy hiába, mert ez csak egy étterem. Igen, Delhiben mesélte Gábor, hogy délen hotelnek hívják az éttermeket is. Hát ezt most benéztük. De ha már itt voltunk, leültünk kicsit pihenni, hogy szusszanjunk egyet az árnyékban és igyunk egy üdítőt. Én közben megmagyaráztam a vendéglősnek, hogy nem jó ez a hotel felirat, mert megtévesztő. Kínomban tettem, mert ki voltam akadva kicsit. Vagyis nem is kicsit, nagyon ki voltunk. Ez a buszút nem igazán volt pihentető, és nem gondoltuk, hogy itt most még ilyen megpróbáltatások is jönnek utána. Ráadásul Zitának közben elindult a hasa is, úgyhogy igazán szépen néztünk ki. Végül feladtuk azt a szállodát, ahová gyalog indultunk, mert egyrészt túl távolinak tűnt a buszpályaudvartól, másrészt a hotelesünk azt mondta, hogy az egy rossz, és drága hely. Elindultunk hát gyalog a buszpályaudvar felé, amitől időközben eltávolodtunk. Betévedtünk egy utazási irodába, mert hirtelen nem tudtunk jobb ötlettel előállni, és nagyon kivoltunk már. Lehuppantunk a kis iroda vendégeinek fenntartott fotelba, és előadtuk a történetünk és a problémánk. A vége az lett, hogy elvittek minket egy szállodába, ahol végre volt szoba, igaz 400-ért. Ezt még mindig sokalltam, ezért nekiálltam alkudni, de nem jutottunk lejjebb 350-nél. Zita eddigre már nagyon ki volt, és nem akartam, hogy tovább szenvedjen, ezért végül elfogadtuk az árat, és felpakoltunk a szobánkba. Ez a szoba a hosszúkás épület végében volt, ezért három oldalról sütötte a nap. Szerintem sose volt 30 foknál hűvösebb a szobában. Koszos is volt, barátságtalan is, de legalább volt egy kis fürdőszobánk végtelen mennyiségű langyos vízzel, bucket showerrel és guggolós vécével. A szobánkat pedig plafonra szerelt ventilátor tudta viszonylag elviselhetővé tenni. Volt tévénk is, ami ellen tiltakoztam, hogy vigyék innen, és ezzel együtt legyen olcsóbb is a szoba, persze ez csak egy ostoba érv volt az alkudozásra.

Napszúrás(?), láz, gyomorbajok

Miután végre lehuppanhattunk egy ágyra, kiderült, hogy nagy hibát követtünk el azzal, hogy egész délig odáztuk ezt a dolgot a szállodával. Zita ugyanis belázasodott, és az a gyanúnk, hogy napszúrást kapott. Mi tagadás, nem túl vidám napoknak néztünk elébe. Zitának 38,5-öt mutatott a lázmérő, ami után azonnal beborogattam vizes rongyokkal a homlokát, a nyakát, a két alkarját és a két lábfejét. Valamint bevett egy algopirint is. Próbáltam nem emészteni magam a dolgon, de nehezen ment. Hibáztattam magam, amiért egy ilyen hosszú (28 órás) és fárasztó utazás után még sétálgattunk a napon a táskákkal, csakhogy találjunk egy kicsit olcsóbb szállást. Végül valahogy elfogadtam a helyzetet, és csak arra figyeltem, hogy tanuljunk belőle, és hogy most Zita minél előbb meggyógyuljon.

A Boldog riksás

Este a kívánságára elmentem neki görögdinnyéért. A szálloda recepciósa azt mondta, hogy túl messze van gyalog, ezért menjek riksával, 20 rupiért elvisz és vissza is hoz. Ebbe belementem, már csak azért is, mert különben nem találtam volna oda a görögdinnyéhez, és mert különben túl sokáig egyedül hagytam volna Zitát, ha gyalog próbálkozom meg. A riksás, akit a szálloda előtt szedtem össze, rendes fickó volt, hamar belement a 20 rupis árba, és gyorsan talált nekem görögdinnyét. A dinnyék viszont nagyon kicsik voltak, úgyhogy végül kettőt is vettem, 10-10 rupiért. Közben kitaláltam, hogy ha már ilyen rendes volt velem ez a riksás, akkor én is szerzek neki egy jó napot. A riksát úgy kell elképzelni, hogy elöl középen ül a sofőr, te pedig mögötte. A pilóta háttámlája minimális, így a háta nagy része és a vállai szabadon vannak, pontosan az utas előtt. No, hát én ezt kihasználva, elkezdtem jó alaposan megmasszírozni az emberem hátát és vállait, mondván, hogy „This is my gift!” – és közben gondolván, hogy „A fene egye meg, ilyen rohadt pocsék napunk van, de nem, nem nem és nem, nem hagyom, hogy letargiába süllyedjek, inkább örömöt szerzek ennek a figurának – úgysincs épp jobb dolgom -, hátha attól még én magam is felvidulok!” – Hallanotok kellett volna a fickót, olyan hálás volt, és úgy örült a masszázsnak…

Aztán kitaláltam még hazafelé, hogy nekem gyorsan és hatékonyan, na meg főleg olcsón vacsoráznom kéne. Ez a muki meg itt jól ismeri a város. És egy ilyen városban biztos, hogy kapni 10 rupiért ámlettet, úgy hogy Amberben is lehetett. A képletet összerakva azzal az ötlettel álltam elő az emberemnél, hogy még 10 rupi üti a markát, ha 5 percen belül elvisz egy „10 Rupee Omlett” helyre. Ezt ő teljesítette is kb. 3 perc alatt, aminek következményében én hamar megszabadultam 40 rupitól, és négy, újságpapírba csomagolt hagymás-kenyeres-tojással voltam boldogabb, a sofőröm pedig kiérdemelte nálam a „The Best Driver in the town” címet, na meg egy kis további masszázst. Ekkor már nagyon-nagyon fülig ért a szája, látszott, hogy nagyon örül a bolond utasának, és már előre láttam lelki szemeimmel, hogy a munkája végeztével otthon a családnak meséli, hogy fuvarozott valami őrült külföldit, aki végig masszírozta, és a legjobb sofőr címet akasztotta rá. :) Boldogan szaladtam fel Zitához, csak 100 rupit költöttem, de tele voltam kajával és görögdinnyével, ráadásul azt hiszem, a sofőrnek is jó napot szereztem. Ettől én is feltöltődtem kicsit, és örömmel faltuk fel az egyik apró görögdinnyét. Finom volt, csak sajnos kicsit langyos. A másikat betettük egy vödörbe, hogy másnapra legalább a víz hőmérsékletére lehűljön.

Nem csak a dinnye, Zita is lehűlt, este már 37 fok alatt volt a hőmérséklete. Sajnos másnapra újra hőemelkedése lett, és a hasa sem lett jobban. Tovább borogattam, mindketten rengeteg vizet ittunk és lementünk rizst és főtt krumplit enni, és kb. más nagyon nem is történt. Megnéztünk pár Human Planet epizódot, és délutánra lement Zita láza, beállt a testhőmérséklete stabilan 37 fok alá, ám még továbbra is gyenge volt. Ez teljesen érthető volt azok után, amin keresztül ment az elmúlt három nap.

Este eldöntöttük, hogy ha másnap reggel jobban lesz, betankolunk kekszből, vízből, és csinálunk is valami olyasmit, amiért ide jöttünk: elmegyünk busszal Ellora sziklatemplomait megnézni, persze csak nagyon lassan, nagyon kíméletesen, fehér színű, mindig vizesen tartott fejkendővel a fejünkön, olyan tempóban és stílusban, ahogy az a legkevésbé megerőltető.

Bocs, de ez a bejegyzés nem lett épp a legvidámabb és legderűsebb, de ha egyszer ilyen nehéz napjaink voltak, akkor nem tudok mást írni. :) A következőkben megnézzük a már említett barlangtemplomokat, és tetőtől talpig színesre leszünk festve a Holi Fesztivál keretében.

„Ohh, it is too far, five kilometer!”

Udaipurba nem volt kalandoktól mentes az utazásunk, de ezt már megszoktuk Indiában. Ajmerba könnyedén átjutottunk, talán most először örültünk annak, hogy az indiaiak megtaláltak minket a szolgálataikkal. Ahogy kiértünk Sukháéktól a főútra a „Helly Journey”-ikkel a hátunkon, egy buszból kiáltoztak ki felénk: „Aaajmeer-Ajmeer”, hát mi már fel is pattantunk, és fél óra múlva már sétálhattunk is a buszállomásra Ajmerban – merthogy a busz nem ott tett ki minket. Ajmerből 8 órát buszoztunk, mire Udaipurba értünk. Ezt jobban viseltük, mint vártuk. Az ilyen kihívásokra, ha lélekben felkészül az ember, az sokat segít. És az is, ha előző és aznap nem nagyon eszik semmit, ha hasmenése van! :)

Az is említésre méltó, ahogy leszálltunk a buszról. Még szinte le se tettem a lábam, amikor odaszalad (a szó szoros értelmében) három tuktuk pilóta. „Yes, my Friend!?” – mintha csak szólítottam volna őket, úgy szóltak hozzám. Én is köszöntem nekik, és mondtam, hogy köszönjük, de nem élnénk a tuktuk lehetősévébel, mivel sétálni fogunk. Erre az volt a válaszuk (nagyon aggódtak értünk), hogy „Ohh, it is too far, five kilometer!” Miközben mi még nem árultuk el nekik, hogy pontosan hová is tartunk. Persze ők betanulták a szöveget, „Túl messze van, 5 kilométer…” :) Valójában alig 2km-t kellett csak sétálnunk a szállásunkig, amit könnyedén megtettünk fél óra alatt, bevásárlással együtt. A szállásunk egy hotel volt, amihez kaptunk egy kontaktszemélyt is, méghozzá Nicole-tól. A fickóról hamar kiderült, hogy a szálloda tulajdonosa, és egy kis beszélgetés után már baráti, „annyit fizettek amennyit szeretnétek” alapon volt maradásunk. Ennek mi nagyon örültünk, ugyanakkor zavarban is voltunk, mert mielőtt Nicole felajánlotta volna ismerőse segítségét, mi már kinéztünk egy 150 rupis helyet, ez a szálloda viszont jóval drágábbnak tűnt annál, de végül ezt is megbeszéltük, és ezzel sem volt gondja. Szóval jó helyünk volt, köszönet ezért a Hotel Nayee Haveli-nek!

Spirituális gyógyítás 5 rupis keksszel

A szállásunk ugyan hamar meglett, de ettől persze még nem voltunk teljesen gondtalanok, hiszen nekem még mindig tartott a hasmenésem. Igazából ez csak azért volt gond, mert Udaipur sok-sok szép tetőtéri étterme finomabbnál finomabb étkekkel csábított, és ezeknek muszáj volt ellenállnom, hogy rendbe jöjjek.

Első reggel átsétáltunk a szállodánkhoz közeli gyalogoshídon a Pichola-tó túloldalára. E rövid séta alatt sok érdekeset láttunk. Ahogy kiléptünk a szállodából, néhány, a fejük tetején lavórban ruhát cipelő, talpig száriba öltözött nőt pillantottunk meg. Hamarosan, a hídról azt is megláttuk, hogy honnan jöttek. A tó partján a lépcsőkön nők mostak. Kézzel, szappannal, a kövön. Némelyiküknél még egy botszerű fadarab is volt, amivel csapkodták a ruhákat. Ilyet most láttunk először élőben, pedig ez a látvány nagyon tipikus Indiára, legalábbis számomra az volt előzőleg. A híd túloldalán India megmutatta azt az arcát, amit az interneten, vagy az útikönyveken keresztül nem tud. Ürülékszag terjengett az utcán, nem is gyenge.

Pár méterrel odébb megint egy olyan dolog történt velünk, ami nagyon jellemző Indiára. Benéztünk az egyik sarkon egy étterembe. Láttunk pirítóst az étlapon, de nagyon drágának találtuk a pár szelet pirított kenyeret 20 rupiért. Erre a tulaj felajánlotta, hogy, ha adunk neki 10 rupit, és hozunk kenyeret a boltból, megpirít nekünk 4 darabot is ennyiért. Ezt még mindig sokalltuk kicsit, és hogy ne nézzen teljesen bolondnak minket, elmeséltük a helyzetünket, a hasmenésemet. Erre azzal jött, hogy miért nem ezzel kezdtem, hát ő meggyógyít masszázzsal. Na, ez egyre jobb, gondoltam, és már kérdeztem is, hogy az mennyibe fog kerülni? A válaszon meglepődtünk, mert azt mondta, ingyen lesz, csak vegyünk hozzá egy 5 rupis kekszet (Five Rupee Biscuits) a szemközti boltban. Ettől aztán végképp kíváncsivá tett, mégis hogyan fog meggyógyítani egy csomag keksszel és masszázzsal, amikor már 3 napja megy a hasam, és nem akar megállni, pedig csak kekszen, pirítóson, főtt krumplin és rizsen élek, mióta ez a bajom van. El nem tudtam képzelni, mit fog velem csinálni a fickó. Leültetett magával szemben, és kérte, hogy vegyem le a papucsom és adjam oda neki a lábfejem. Először a baj, majd a jobb lábfejem belső felén elkezdte végighúzni erősen odaszorítva a hüvelykujját a belső bokacsontomtól a nagylábujjamig. Utóbbiak tövét közrefogta a mutató és középső ujjai porcaival, jól összeszorította, majd lassan, erősen megrántotta a nagylábujjamat, hogy a végén lecsúsztak róla és nagyot csattantak az ujjai. Ez utóbbi művelet eléggé fájdalmas volt, mivel úgy éreztem, hogy kettétöri a nagylábujjam körmét közben. Persze ilyen nem történt, és a fájdalom is elmúlt, ahogy abbahagyta rajtam a rövid kezelést. Ezután már csak a kekszeket kellett megennem, hogy az eltelítsen. A mester szerint még egyszer el fogok menni vécére, utána jól leszek és nem lesz több bajom. Még mielőtt elbúcsúztunk volna tőle, megmutatta a vendégkönyvét, és azt is meg tudtuk, hogy az étterem igazából csak hobbi, a spirituális gyógymasszázs az, amivel elsődleges foglalkozik, és amiben nagyon jó. Ezt a vendégkönyv aláírta, rengeteg elégedett írást olvashattunk benne a világ minden tájáról érkezett emberektől. Kíváncsian vártuk, hogy mi lesz velem. Miután hazatértünk, iszonyú hasgörcs tört rám, ami 10 perc után elmúlt, majd valóban, ahogy megjósolta a gyógyító, elmentem még egyszer meglátogatni a vécét. Aztán aznap és másnap még néhányszor… :) Szóval nem jött be a gyógyítás, a gyomorfertőzést nem sikerült spirituálisan meggyógyítani a masszázzsal és a fávjrupibiszkittel. Persze az is lehet, hogy én nem hittem benne eléggé. Mindenesetre ártani biztos nem ártott. Nem úgy, mint a Flagyl, amiről időközben megtudtuk, hogy antibiotikum. Többet ezt nem szedjük, legfeljebb, ha tényleg komoly bajunk van és orvos írja fel nekünk, de persze ezeket a helyzeteket próbáljuk megelőzni. Durva, hogy olyan gyógyszereket – mint pl. ez az antibiotikum – amelyeket otthon csak recepttel tudsz kiváltani, itt Indiában megtalálod a „gyógyszertárban”, chips és a kóla között. És minden további nélkül megveheted, 10-20 rupiért őket, vagyis kevesebb, mint 100 Forintért. Ez nagyon durva és ennek sajnos mi is áldozatul estünk, mert naivak voltunk. Most már legalább tudjuk, hogy buták voltunk. Azóta az aktív szénnek is utána néztünk. Ez viszont már egy jó dolog lehet, ha ésszel használjuk. Képes megkötni rengeteg dolgot, mérgeket, de még antibiotikum származékokat és a fogamzásgátlót is vagy épp a szervezet számára amúgy fontos ásványi anyagokat is, szóval tényleg ésszel kell használni.

Az udaipuri palotában és a hindu templomban

Na de térjünk vissza Udaipurba. A város jellemzői a Pichola tó, a városi palota, és annak néhány testvére a tavon, valamint egy pompás hindu templom. Utóbbit meglátogattuk egyik kora reggel, még a hőség beállta előtt. Sajnos annyira körbeépült, hogy nem sikerült igazán jó fotót készíteni az egész templomról. Próbálkoztam egy panorámával, de sajnos a végeredmény elég torz lett. :) Az igazi szépségét a templomnak persze az apró részletekben lehetett felfedezni, amikor közel mentünk és alaposabban megszemléltük a kőfaragványokat az óriási épület oldalában.

A palota már kicsit hosszabb séta volt, ráadásul pénzbe is került, és én sajnos nem voltam olyan állapotban, hogy élvezzem. Ugyanakkor, ha nem mentem volna be, azt éreztem volna, hogy kihagyok valamit, amiért kár, hisz „ha már itt vagyunk, nézzük meg”. Szóval ez egy nehéz ügy, és ezért nem szeretjük mostanában annyira az útikönyvet, amikor azt írja, hogy valami „must see”. Akkor nézze meg az útikönyv, én csak jól akarom érezni magam, és megismerni a helyet, de semmi ne legyen kötelező! :) Szóval a palota egy igazi fő turistalátványosság Udaipurban, és tény, hogy nagyon sok érdekes dolgot lát odabent az ember, ahogy a szűk folyosókkal és lépcsősorokkal összekötött termeket és udvarokat járja, de nekem valahogy annyira nem jött be, noha Zita látszólag sokkal jobban élvezte. Ezért én pedig próbáltam minél türelmesebb lenni. A palotából egyébként a tóra, és Udaipurra is gyönyörű kilátás nyílt, persze csak akkor, amikor oda lehetett férni a turistatömegtől az ablakokhoz. :) Szóval összességében ez a palota is érdekes volt, ám jobb lett volna ide is kora reggel menni, amikor még nincs tömeg és nem vagyunk fáradtak.

„A mókus is patkány, csak jobb a marketingje”

Pihenni nem csak a szállodaszobánkba, hanem a szállodánk, és más vendéglők „Rooftop Restaurant”-jára. Egymást érik a tetőtéri éttermek Udaipur turistanegyedében, és azon versenyeznek, hogy melyik magasabb, és melyikről jobb a kilátás a tóra és a palotára. Egyszer felmásztunk kb. az 5. emeletre, ahonnan egy szűk kis lépcső még feljebb vezetett, a konyha feletti kis teraszra. Ezen a teraszon volt még egy kis árnyéktetővel ellátott fém felépítmény, egy darab asztallal. Na, Zita ötletére ide másztunk fel egyik nap ebédelni. Én annyira nem éreztem ott magam biztonságban, kicsit szédelegtem, nem is tudom, hogy a magasságtól-e, vagy attól, hogy napok óta nem ettem már rendesen, és éhgyomorral kellett felmásznom ilyen magasba. Miközben az ételre vártunk és csodáltuk a kilátást, más érdekes dolgot is láttunk. A felépítményünk alatti szinten, a kis terasz oldalain mókusok szaladgáltak. A korlátról átugráltak az üres asztalokra is, ahol még ott voltak hagyva az üres teáscsészék. Ezeket előszeretettel látogatták a mókusok. :)

Zsuzsi és Ádám – Úszás az Pichola tavon

Kint az utcán, a valódi életben már sokkal több érdekes dolgot láttunk, és ezek sokkal jobban tetszettek mind a kettőnknek, mert ezek ingyenesek voltak, és valódiak. Egyszer a tóparton egy nagy gyülekezést fedeztünk fel. Valami érdekes készült, ezért én visszarohantam a fényképezőgépért. Mire megérkeztem a géppel, elindult már a menet. Nők talpig száriban vonultak, úgy, hogy közben a fejük tetejére egy kisebb edényt fogtam, aminek a tetején vizes ruhába csomagolt kókuszdió volt. Elől egy kisebb zenekar dobolt, és így vonultak végig Udaipur utcáin. Közben némelyik nő vonaglani kezdett, egyfajta transzba is estek úgy kellett néha elkapni őket, hogy le ne dobják magukat a földre. Ilyenkor mindig jött egy férfi, egy kókuszdiót a földhöz vágott, hogy annak héja megtört jön, és az így hozzáférhető kókuszlét a nő fejére öntötte. Aztán a nő felállt, és a menet ment tovább. Mindez március másodikán történt, 2012-ben, India Rajasthan államában, Udaipurban – Ha valamelyik Kedves Olvasónak esetleg lenne kedve utánanézni, mi is volt ennek az ünnepségnek a háttere… ;)

Második nap Zita elment egy kicsit egyedül sétálni, és ekkor összetalálkozott egy magyar párral, Zsuzsival és Ádámmal. Estére megbeszélt velük egy találkozót, így történt, hogy az utolsó két estét velük töltöttük. Ők ha jól emlékszem, 5 hónapot utaznak csak Indiában. Blogjuk az utazásról a Gudlakmajfrend. Több szempontból is örülök, hogy találkoztunk velük. Ádám kitalálta, hogy ússzunk egyet a tóban, és ez az ötlet nekünk is nagyon tetszett Zitával, szinte szégyelltük, hogy nekünk maguktól nem jutott eszünkbe. Szóval másnap becsobbantunk a Pichola-tóba. Végre valami kis őrültség! :) Nem sok embert láttunk rajtunk kívül úszni a vízben, de ennek az oka leginkább az volt, hogy nem sok turistának jut ez eszébe, az indiaiak nagy része pedig nem tud úszni. Ádámmal és Zitával hármasban beúsztunk egy közeli kis szigetépülethez, amit csak galambok laktak. Sajnos az épület kapuja zárva volt, de azért a lépcsőjére ki tudtunk mászni pihenni egy kicsit. Innen továbbúsztunk az öböl túlsó peremén lévő lépcsősorhoz. Itt is mostak a nők, illetve néhány fiatal is időzött a lépcsőkön. Rövid pihenés után megkonzultáltuk, hogy nem úszunk már tovább a nagy szigetre, hanem inkább visszasétálunk az öblöt megkerülve a gyalogos hídon. Visszaérve a kiindulópontra megtaláltuk Zsuzsit, aki már épp ott tartott, hogy elindul csavarogni a városban. Amíg száradtunk az úszás után, találkoztunk egy a parton csücsülő, és helyi hangszerén zenélő indiaival. Nagyon tetszett a hangszer hangja, mert semmihez nem volt fogható, amit otthonról ismertem. Elnéztem a sötétbőrű arcát az embernek, a Pichola-tóval a háttérben, és a fülemben a furcsa, érdekes zenéjével, és rájöttem, hogy bizony messze jutottunk. Itt vagyunk Indiában, ez India! Nagyon valóságos volt, ugyanakkor nagyon hihetetlen is.

Séta Udaipur utcáin

Ádámmal és Zsuzsival aztán még egy nagyot csavarogtunk Udaipur utcáin, ahol sok érdekeset láttunk. Ittunk kókuslevet kókuszdióból szívószállal, majd megettük a kókusz belsejében lévő, fehér, zselészerű anyagot. Sem ízében, sem állagában nem hasonlított arra, amit eddig mi otthon kókusz címén ismertünk (reszeléket, vagy csokoládé szelet tölteléket), de Zsuzsiék megnyugtattak, hogy ha délebbre megyünk, fogunk találni érettebb kókuszdiót, amin már nincs rajta a vastag zöld héj, csak a vékony, kemény belső réteg, aminek a belsejében már kevesebb a lé, viszont vastagabb és keményebb, finomabb ez a belső réteg.

Zsuzsi és Ádám délről észak felé haladnak, és ez pont jó volt arra, hogy kölcsönösen tudjuk mesélni egymásnak arról, hogy mi van mögöttünk, és mi vár még rájuk. :) Aztán másban is egymás „segítségére” voltunk. Amíg mi Ádámmal a netbookokkal küszködtünk, Zsuzsi Zita karjára hennát rajzolt. Mi pedig összehoztuk, hogy Ádámék Nokia mobilját összekötve a netbookjukkal, éppúgy elérjék az internetet kvázi „bárhonnan-bármikor”, mint ahogy azt már mi is tesszük egy ideje. Ez tipikusan az a tudás, amit ha nem mutat meg valaki, órákig vagy napokig is eltarthat rájönnöd, főleg ha egy kicsit sem kocka. Én utóbbit nem mondhatom el magamról, de azért még nekem is voltak fenntartásaim afelől, hogy végül sikerülni fog-e a dolog, de végül összejött, aminek nagyon örültem, mert így Ádiék sokkal könnyebben és olcsóbban tudnak netezni, és az az egy-két óra sem veszett kárba, amíg ezzel küzdöttünk.

Ádámék egyébként néhány dologban nagyon hasonlóan gondolkodnak, mint mi, ami meglepő volt, de ugyanakkor jó érzés is. Elutazunk ide a világ végére, Indiába, találkozunk más magyarokkal, és lám, ők is egy természet- és emberközeli jövőképet vizionálnak maguknak. A különbség csak annyi kettőnk között, hogy ők nem csak beszélnek róla, ahogy mi, hanem már tettek is néhány lépést, van egy kis földjük, a föld mellett barátaik és néhány hozzá fűződő álmuk.

Az eddigi legnehezebb éjszakánk története

Na, már elmeséltem, hogy hogyan jutottunk oda Pushkarba, és hogy milyen nagyszerű helyen laktunk ott, most jöjjön maga Pushkar, és az ott töltött napok története.

Történt, hogy amikor megérkeztünk ahhoz a bizonyos tábortűzhöz első nap valamikor fél egy környékén, ki voltunk tikkadva, és kértünk egy kis vizet Sukháéktól. Ők egy bontatlan üveg 1l-es, műanyagpalackos ásványvizet raktak elénk, mire én kérdeztem, hogy mi ez, csapvíz nincs? Ti mit isztok, tiszta, egészséges a csapvíz? A válasz igen volt, azt mondták, ők is ezt isszák, és már meg is töltötték az egyik üres palackunkat a langyos csapvízzel. Nohát, langyos a víz, sebaj, Jószi bá’ szerint ez még jó is, előbb megérkezik tőle a „medvecsalád”! :) Hát ittuk a csapvizet Indiában. Ez felelőtlenség volt és bajt okozott.

Zita egy éjszaka alatt túlesett rajta, nem részletezem hogyan, de a lényeg, hogy következő reggelre (egy teljes nappal később a rossz víz fogyasztása után) kicsit dehidratáltan, de jól volt, ehetett, ihatott, nem volt több baja. Én már egy kicsit jobban megszívtam a dolgot, első éjjel a hideg rázott és rosszul voltam, gyengének és betegnek éreztem magam. A lázamat nem tudtuk megmérni, mert a lázmérőnk megbolondult. Pedig biztos voltam benne, hogy legalább hőemelkedésem van, mert nagyon rosszul voltam. Másnap ez kitartott, és csak rákövetkező nap derült ki, mi bajom, amikor már a maláriára is gyanakodtunk. Persze körülöttünk mindenki – beleértve a helyieket is – mondta, hogy nem lehetek maláriás, mert most nincsenek szúnyogok (voltak, csak kevesen), és ha maláriás lennék, sokkal-sokkal szarabbul néznék ki. Én hittem nekik, de az mégiscsak zavaró volt, hogy nem tudtuk, tulajdonképpen mi is a bajom. Közel 48 órával a rossz víz fogyasztása után végre elkezdtem fosni. Ennyire még sose örültem a híg székletnek! :) Egy fél estét a vécén töltöttem, és másnapra már kicseréltek. Igaz, hogy diétáznom kellett, de tudtuk, hogy mi a bajom, és nem rázott többé a hideg sem, nem éreztem magam többé betegnek, csupán le voltam kissé gyengülve.

A vízről pedig megtanultuk a leckét: akármilyen fáradtak és szomjasak vagyunk, és akármit is mondanak a helyiek, mindig használjuk a vízszűrőnket és/vagy a víztisztító tablettáinkat. Palackos vizet csak vészhelyzetben veszünk, mert 1, pénzbe kerül, 2, nem szeretnénk tovább gyarapítani a műanyagot ezen a bolygón.

Az egészben talán nem is a betegség volt a legnehezebb, hanem az az este, amikor mind a kettőnkön kiütött. Aznap este ugyanis valami „templomfesztivál” vagy mi a jó fene volt az egyik közeli templomban, a domboldalban, és nem viccelek, kb. úgy este 8-tól hajnali ötig, folyamatosan, és mindezt igen durván kihangosítva doboltak és énekeltek. Nem csak úgy hangosan, hanem nagyon hangosan. Szó szerint zengtek a kis házunk falai, és hiába húztuk a párnát magunkra, és hiába használtuk a füldugót, ezek semmit sem értek, mert az egész ház szó szerint zengett a hangos dobolástól. Ha nem lettem volna olyan gyenge, hogy mozdulni se bírjak, megkerestem volna a templomot, mert nagyon kiborultam. A baj az volt, hogy eleve nem voltam jól és akkor erre a gyengeségre, hidegrázásra és rosszullétre még rájött ez az egész estés őrült és számomra érthetetlen, borzalmas zajongás. Kínomban írtam egy FB posztot hajnalban, ami jól tükrözi az akkora elmeállapotomat. Grant Juli fordításában:

Kedves indiai barataink! Kerjuk, mondjatok meg nekunk, hogy hogy lehet az, hogy a szomszedos hindu templomban a pap/emberek hihetetlenul hangosan enekelnek es dobolnak egesz ejszaka? Mi lett az emberi jogokkal ebben az orszagban? Szerintunk ez nagyon goromba dolog. Es miert hasznalnak hangszorokat? Az egesz volgy tele van ezzel a zajjal! Mindketten betegek vagyunk a szornyu higieniai korulmenyek miatt igy pihenesre van szuksegunk, de nem tudunk pihenni mivel ezek az embered elvettek az alapveto emberi jogainkat. Edesanyam mindig azt mondja, hogy mindenki tehet amit akar, felteve, hogy a tevekenysegevel nem bant masokat. Es hogy ezt egy vallasos aktivitassal teszik, keptelenek vagyunk megerteni. Miert kell a hangositas? Es miert kell, hogy ilyen szornyen hangos legyen? Mit csinaltak regen amikor meg nem volt villany? Este 8 ora ota megy ez a zaj es most mar hajnali 5 ora van. Egy percet sem aludtunk… Bar mar van sok jo elmenyunk ebben az orszagban, ma nem szeretjuk Indiat. Elnezest, hogy ezt irom. Tudom, hogy kesobb meg fogom banni ezt a posztot, de hogy ereznetek ti magatokat egy ilyen helyzetben? Majd ha meggyogyultunk el fogunk menni ebbe a templomba es rakerdezunk majd erre az orult szokasukra. Ja, es van olyan, hogy Ombudsman ebben az orszagban? :)

Az se volt egyszerű, amikor egy percre abbahagyták, és azt hittük, hogy végre el tudunk aludni, de nem, mert csak rápihentek a következő dalra. Aztán valamivel a FB posztom után végre valóban abbahagyták, és elájulhattunk. Zita nem kevésbé volt ki, mint én.

Később persze már nem mentünk vissza, viszont délelőtt, amikor mint akit agyonvert a „sátor szelleme”, kikászálódtunk az ágyunkból, és megkérdeztük Sukha-ékat, hogy mégis mi a franc volt ez, és… a fent leírtakat, hogy hogyan lehet ilyet csinálni? A válasz az volt, hogy „This is India, Here everything is possible!”, meg hogy „This is the life!” :D Mit lehet erre mondani?  Semmit, le kell nyugodnunk, és el kell felejtenünk! Egyébként a nagyobb városokban van törvény erre, és este 10 után már nem zajonghatnak, vagy ha teszik, rájuk lehet telefonálni, hogy hagyják abba, vagy rájuk lehet hívni a rendőrséget, aztán vagy történik valami, vagy nem. :) Viszont itt, Pushkarban, egy vallási zarándokhelyen, a sivatag szélén, ez normális és természetes, és nem tudunk ellene tenni semmit, el kell fogadnunk és együtt kell tudnunk vele élni, ha itt vagyunk.

Tiszta víz – Műanyaggal, vagy adókkal kéred?

A Sukhánál lévő vendégeknél – Nicole-t és minket leszámítva – nem volt semmilyen vízszűrő vagy víztisztító eszköz, és az étteremnél se volt felszerelve a falra egy olyan víztisztító, amit már annyi háztartásban láttunk, többek között Chandannál is. Mindenki sorra vette a 15 rupis literes, műanyagpalackos ásványvizeket. Mivel Sukhával ekkor már jóban voltunk, és tudtam róla, hogy nulla osztály általános ide, vagy oda, megvan neki a magához való esze, ezért megkérdeztem, hogy ugyan, miért nem vesz és szerel fel egy vízszűrőt ide, annyi műanyagtól megmenthetne minket, és annyi pénzt spórolhatna a vendégeinek. Ez utóbbi tudom, hogy nem érdeke a legtöbb vendéglátónak, főleg, ha ő maga is kereshet az eladott ásványvizeken, de Sukha nem az a profitorientált típus, inkább mondanám béke- és boldogságorientált fickónak, ami tudom, hogy hihetetlenül és meredeken hangzik, de így van! :) Indiában még tudja az emberek többsége, hogy a pénz nem egyenlő a boldogsággal.

Na, mindegy, nem ezt akartam most mondani, szóval térjünk vissza Sukha válaszára: Ő megpróbálta, hozatott Izraelból egy profi víztisztítót, fel is szerelte, de csak két napig használták, mert a szomszédok meglátták, jelentették a rendőrségnek, akik ki is jöttek, és figyelmeztették Sukhát, hogy fizesse be a kőkemény, súlyos adókat, amik kötelezőek egy ilyen helyen a víztisztító használata után. Én ezen nagyon kiakadtam! Mi van?!? Adó a víztisztító után? Teljesen megkergültek ezek? Talán a műanyag palackok után kéne adót fizetni, hogy ne érje meg őket eladni, vagy legalább, ha már ragaszkodunk ahhoz a rohadt műanyaghoz, találjanak ki rá olyan betéti díjat, hogy senkinek eszébe ne jusson eldobálni a palackokat. Ehelyett a sokkal fenntarthatóbb megoldást adóztatják… Valami nagyon nincs rendben odafent, ahol ezeket az őrült döntéseket hozzák!

Sukha fogta, és még azon nyomban leszerelte a rendőrök előtt a víztisztítót, és odaadta nekik, hogy vigyék, ha ő nem, legalább a rendőrségen használják egészséggel. Sukha nem akar bajt, mert nagyon jól tudja, hogy ha csak egyszer felkerül a rendőrség nyilvántartásába, utána lőttek a külföldi utazásoknak. Márpedig ő szeret felülni a Harley Davidson-szerű, „Bullet” márkájú motorjára, amire fel is málházik, és eltűnik pár hónapra feltöltődni, csavarogni, világot látni. Aztán visszatér, épít még néhány kunyhót, vagy eladja az éppen aktuális kóceráját, és létrehoz egy teljesen új helyet. Sukha egy szabad ember! :)

A Pushkari tó, naplementével, szélhámosokkal

Na, de most már hagyjuk a nehézségeket, épüljünk fel és sétáljunk ki Pushkar utcáira! Nappal sokkal jobban tele voltak emberekkel, árusokkal és tehenekkel. A templomok közül nem mindegyik volt nyitva számunkra, külföldiek számára. A szent tavat először egy „Sunset View” nevű étterem mellől pillantottuk meg, és… Eleinte nem, aztán szép volt. Mert ez India! Az történt, hogy már jövet, még távol a tótól egy fickó nagyon szaladt utánunk és két apró sárga virágocskát nyújtott át nekünk, és valami fesztiválról beszélt, meg hogy dobjuk a tóba. Már ekkor nagyon gyanús a dolog, mert ha valaki tényleg tiszta szívből adja azt a virágot és nincs vele hátsó szándéka, akkor nem fut így utánunk, és nem erőlteti ennyire. Ezért rá is kérdeztünk egy közeli árusnál, hogy miről van szó, és mi is ez a fesztivál? Megtudtuk tőle, hogy most nincs semmiféle fesztivál, hanem átverés az egész, és ha majd a tóhoz érünk, le akarnak húzni minket a virággal. Aha, oké! Mire a tóhoz értünk, megfeledkeztünk a virágról, noha még a kezünkben voltak. Ez hiba volt, mert egy nagyon furcsa kinézetű fickó, aki nyilvánvalóan valami vallási alaknak öltözött be, odajött hozzám, és nagyon nyomulósan elkezdett valamiféle szertartást, amiért utólag nyilvánvalóan utólag pénzt kért volna. Mondtam, hogy én nem vagyok hindu, és hogy nem érdekel ez a dolog, és hogy hagyja abba, de ő csak folytatta. Kiterített valamit a tóparton a legalsó lépcsőfok betonjára, majd vizet locsolt a betonra, és odatette a kis virágot. Végül máshogy nem ment, faképnél kellett hagynom a fickót, de ekkor meg bosszús lett, és „rossz karma”-ról kezdett nekem beszélni. Egyértelmű volt, hogy összejátszottak a virágot adó fickóval, mert senki másnál nem volt ilyen virág, és senki mást nem abajgatott ez a tóparti fickó. Viszont nekünk alaposan megtépázta a kedvünket a tóparttal kapcsolatba, ezért ekkor el is hagytuk a helyszínt, elmentünk, kerestünk egy olcsó és jó éttermet, ahol megvacsoráztunk, és csak ezután tértünk vissza a tóhoz, a kis virágokkal mélyen a zsebünkben. Mivel nem volt fesztivál, és csak az embereink állították, hogy amit a mai napon kívánunk, miközben a tóba dobjuk a virágot, az valóra fog válni, ezért nem is kívántam komolyat. Csak annyit kívántam, hogy a jövőben az ilyen és ehhez hasonló szélhámosok hagyjanak békét nekünk.

Ennek tudatában próbáltuk gyorsan el is felejteni a történetet, és minél inkább élvezni az amúgy csodás naplementét a tó túloldalán. Az ég alja és a tó felszíne gyönyörű aranyban úszott, az egész nagyon hangulatos volt, annak ellenére, hogy amíg nem láttuk a tavat egy kicsit szebb, rendezettebb helynek gondoltuk. A mi képzeletünkben egy ország első számú vallási zarándokhelyén nincsen mocsok és nem úszik szemét a szent víz felszínén. De mivel ez az ország India, itt minden lehetséges! :) Szóval hagyjuk a szemetet, és koncentráljunk a szép dolgokra. Például arra, hogy mennyire tombol még itt is a természet, mennyiféle madarat látni a tó körül és a tó felett repkedni. Sokat említem, hogy itt mennyi a szemét, de ugyanakkor a természet sokkal inkább tombol, még itt a sivatag peremén is, mint nálunk otthon, amit kicsit nem értek. Lehet, hogy csak az éghajlati különbségek miatt van így, de el tudom képzelni azt is, hogy nálunk otthon is épp ennyi, vagy még sokkal több a szemét és a környezeti szennyezés, csak mivel minden sokkal jobban szervezettebb, nem az orrunk előtt történik, ezért nem látjuk. És mivel sokkal régebb óta történik, már jobban megszoktuk, mint ahogy azt is, hogy az élővilág otthon nem olyan sokszínű, mint itt. Valaki, akinek van erről kifejlettebb véleménye és kiterjedtebb tudása ezzel kapcsolatban, ossza meg velünk, mert nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi lehet az igazság.

Később, a csodás naplemente után, amikor odébb sétáltunk – mezítláb, mert csak úgy szabad a tóhoz levezető lépcsőkön tartózkodni – a tó sarkánál szemtanúi lehettünk egy valódi hindu szertartásnak, ami igazán szép és megindító volt. Először egy fickó dobolt egy kiugró kis erkélyszerű állásból, és tette ezt nagy beleéléssel. A tó szépen vitte a hangot, így az egész nagyon hangulatos volt, ahogy az is, ami ezután következett. Néhányan lementek az egyik medence széléhez, és ott egy kis tüzet gyújtottak és imádkoztak. Nem tudjuk pontosan miről szólt a történet, de amit láttunk és értettünk belőle, az szép volt és tetszett nekünk.

A társaság Sukhánál

Az előző bejegyzés végén említettem, hogy más vendégek is voltak Sukha-nál, köztük egy magyar is. Amikor megérkeztünk első éjjel a tábortűzhöz, Zitával egymás közt magyarul beszéltünk, mire az egyik lány felém fordult a tűztől, és megkérdezte tőlem, hogy „Are you speaking Hungarian?” – Mire én válaszoltam, hogy „Yes, why are you asking?”, és a válasz már magyarul jött: Azért, mert én is magyar vagyok! :) Hogy egész pontosak legyünk, Nicole magyar-amerikai kettős állampolgár, szülei 56-osak, és ő már kint született, de rengeteget volt Magyarországon is már gyerekkorától kezdve, így jól beszéli a magyart. Nagyon jókat beszélgettünk vele, és nagyszerű volt vele találkozni. Reméljük, hogy ezeket a találkozásokat még megismételjük, mert három észak-amerikai címet is kaptunk tőle, ahol ő vagy barátai fellelhetők. :) Nicole mesélte azon a bizonyos délelőttön, amikor annyira ki voltunk bukva, hogy amikor először járt Indiában, neki is voltak olyan hasonló élményei, és nem kedvelte annyira Indiát, de miután hazament, hamar azon kapta magát, hogy már a következő indiai utazásról álmodozik. :) Ezt teljességgel meg tudom érteni, mint ahogy azt talán már Ti is érzitek az eddigi indiai beszámolókból, India eddig a legőrültebb hely, ahol jártunk, a szó legjobb, és legrosszabb értelmében is.

Egyik este egy kisebb „bandában” kiszabadultunk Pushkarba Sukhától. Az egyik lány „tüzet dobált” a tóparton, ahogy egy helyi is tette. Mivel szükségük volt a produkcióhoz valami ütemre, és zenét nem tudtunk keríteni sehonnan, ütemre tapsoltunk nekik. Elképesztő, amit műveltek, különösen a helyi fickó volt nagyon profi, többször azt hittem, hogy meggyújtja a közönséget, vagy saját magát, de nem történt ilyen, nagyon érezte a tűzet a fickó, amit két rövid kötélre erősített, valamilyen gyúlékony anyaggal átitatott párnákból kapott, és pörgetett, dobálta, magasba lába között, egyszerre, külön, mindenfelé, hogy csak úgy ámultam. Aztán a végén egyetlen, az előzőeknél gyorsabb mozdulattal eloltotta mindkét tüzet.

A tóparti produkció után vacsorázni mentünk a sukhai barátainkkal és egy általuk ismert helyivel, aki tudta, hogy hol adják a legjobb thálit a városban. A fizetésnél a legnagyobb meglepetésünkre az egyik lány kijelentette, hogy ő állja az egész cehet. A számla „just a few buck”, csak néhány dollár, igazán nem nagy dolog, ne is izgassuk magunkat rajta. Mi izgattuk, mert talán ő nem is gondolta, de ez nekünk nagy segítség volt, amit nagyon megköszöntünk neki. Igaz, a számla ránk eső része most nem volt akkora, mint szokott, hisz én nem ehettem még rendes ételt.

Sajnos én csak főtt krumplit és rizst ettem a hasmenésem miatt, de ezúttal valahogy nem esett olyan nehezemre az önmegtartóztatás. Azt hiszem, egyre jobban megy ez az „elengedés”, és ha néha még ki is borulunk, egyre ügyesebbek vagyunk a „minden rosszat a javunkra fordítunk” dologban. Persze elbízni sose szabad magunkat, hisz tudjuk, hogy sok minden olyat tartogathat még India, és általában ez az út, amiről még fogalmunk sincs, és amelyek az eddigieknél nagyobb megpróbáltatások elé állíthatnak.

Még egyszer köszönet Sukha-nak, az ottani vendégeknek és Nicole-nak mindenért, a nehéz este ellenére nagyon élveztünk ott lenni Veletek!

Pushkar és az odajutásunk története

Jaipur után a következő állomásunk India Rajasthan államában Pushkar volt. Még Barbara, és azóta sokan mások is mondták, hogy Pushkar egy nagyon jó hely, ezért nem szabad kihagynunk – és nem is hagytuk ki.

A hely története a következő: minden hindu istenségek közül a legősibb, Brahma. Ő egyszer egy lótuszvirágot ejtett az égből a földre. Ez a virág három részre szakadt, és az egyik a sivatag peremén, a mai Pushkar helyén ért földet. Itt forrást fakasztott, ez a forrás pedig tavat duzzasztott, ez a tó megtalálható mai is Pushkar közepén. Mivel időközben ez a hely lett a hinduk legnagyobb zarándokhelye, a tó több mint 50 különböző szakaszához (Ghats) lépcsők vezetnek le. És minden egyes szakasz különböző dolgokat gyógyít vagy tesz jóvá, ilyen-olyan betegségek ellen jó, ha ott megmártózol, vagy különböző módokon megváltozik az életed, természetesen pozitív irányban. :) Mostanra már nem csak a hinduk szeretnek idelátogatni, hanem a turisták is, mert a helynek van egy különleges varázsa, és a légkör nagyon kellemes Pushkarban.

Szóval ide tartottunk, Pushkarba, de az út odáig Jaipurból nem volt olyan egyszerű, mint azt gondoltuk. Emiatt persze csak magunkat hibáztathatjuk. Pushpendra-val elrepült az idő, és mi hallgattuk rá, amikor azt mondta, hogy ne izguljunk, sűrűn vannak buszok. Csak fél hat körül szálltunk fel egy Ajmerba tartó buszra. Ajmerből már csak tizenakárhány kilométerre volt Pushkar, de ezalatt át kellett kelni még a „Kígyó-hegységen”, ráadásul már sötét is volt, mire Ajmerba értünk, ezért eszünkbe se jutott, hogy nekiinduljunk gyalog. A tuktukosok és a mikrobuszosok sok száz rupiért ajánlották szolgálataikat, és a legnagyobb ledöbbenésünkre a buszpályaudvar pénztáránál azt mondták, már csak egy busz van ma Pushkarba, és az 11:20-kor indul. Hát ez remek! Szóval ha nem akarunk kifizetni egy ezrest (forintban – ez hatalmas összeg ezen az úton nekünk), akkor várnunk kell három órát! Fájdalmasan elfogadtuk a tényt, és leültünk egy közeli dhaba-ba vacsorázni, a szokásos kör dállt ettünk, lilahagymával és csápátival, közben a mellettünk ülő két orvostanhallgató sráccal beszélgettünk, és valahogy, de végül csak elrepült az az idő, és jött a busz.

Az útikönyvünk 2011-es, de úgy látszik már ez is régi, mert az említett 8 rupi helyett 12-t kellett fizetnünk a buszon, nem értjük miért. Bár most valószínű nem ez történt, de különben nem szeretjük, ha lehúznak minket, mert lehet, hogy most csak 4 rupiról van szó, de ha ez minden egyes fizetésnél megtörténik, a nap végére simán lehet, hogy másfélszer-kétszer annyit vesznek ki a zsebünkből. Szóval mindig kétkedünk, mindig gyanús mindenki, és mindig próbálunk -főleg a buszokon- először kisebb összeget adni, mert visszaadni is „elfelejtenek”. Egy más trükkje néhány „conductor”-nak a buszon, hogy azt mondják, nem tudják felváltani a pénzedet, de közben persze elveszik azt, és azt ígérik, hogy amint összegyűlt náluk annyi apró, visszaadnak. Persze közben csak arra megy ki a játék, hogy Te megfeledkezz az odaadott pénzről, ami könnyen lehet, hogy négy-ötszöröse a buszjegyed árának. Na mindegy, elég a negatívumokból! (Igazából már nem is úgy írom ezt, mint negatívum, hanem mint „érdekes tény”).

Szóval robogtunk a sötét szerpentinen a busszal Pushkar felé, és közben szóba elegyedtünk két másik turistával, akik még csak pár napja érkeztek Indiába, ezért sok hasznos dolgot tudtunk nekik mondani, és ezt meg is tettük, olyannyira, hogy elfelejtettünk leszállni a megállónknál, így végül Pushkar túloldalán dobott le minket a busz. Ez végül nem volt akkora tragédia, mint a buszon megéltük, mert egy jó kis séta sosem árthat. A hátunkra vettünk a Hello Journey táskákat, fejünkre a fejlámpákat, én az egyik kezembe a GPS-t a másikba a Kindle-t, utóbbin megnyitva a szállásunk, a Sukha’s place weboldala, s azon belül is a térképet, ami azt mutatta, hogy hogyan találunk oda. Hamar összeillesztettem a valóságot, az OpenStreetMap, és Sukha térképét, innentől a navigációval már nem volt különösebb baj. Pushkar utcái ilyen késő este többnyire már csendesek és kihaltak voltak. Ahogy közeledtünk a szálláshoz, úgy kerültünk egyre kijebb a városközponttól, és lett még csendesebb, még sötétebb a környék. A csillagos ég alatt sétáltunk egy poros úton, előttünk egy hegyvonulat alakja rajzolódott ki. Szép volt az éjszaka, és én úgy éreztem magam, mintha otthon járnánk valahol a magyarországi vidéket, hogy túlélőverseny keretében. Az utóbbi években sorra minden téli 24 órás versenyen elindultunk a barátaimmal, és oportói sárgaszöcskék néven randalíroztunk végig a rafkósabbnál rafkósabb feladatokon. Ezekre emlékeztetett most egy kicsit ez az éjszakai fejlámpás menet. Csak a hőmérséklet nem stimmelt, hiszen nekünk ekkor 15-20 fokos kellemes éjszakánk volt.

Sukha’s place – A boldogság szigete

Közelebb érve már táblák is jelezték a Sukha’s Place-t, és ahogy beléptünk az amúgy nyitva tartott kapun, egyből megcsapott minket egy életérzés. Jóformán az egész ott lakó társaság egy pofás kis tábortűz körül gyűlt össze, ahol gitároztak, doboltak, énekeltek és beszélgettek az emberek. Mi is gyorsan helyet kaptunk köztük, és hamarosan az egyik kunyhóba is bepakolhattunk. Talán a legkisebbet kaptuk meg, de nem bántuk, mert az is nagyon takaros volt. Az egész talán lehetett úgy 4-5 négyzetméter, de a négyzet szó igazából nem illik hozzá, mivel az egész kis épületnek kör alapja volt, belül pedig ennek a körnek a kétharmadát az ágy foglalta el, különben alig volt egy kis helyünk, ahová az ajtó nyílt és ahová a cuccainkat le tudtuk tenni. De ennél többre nem is volt szükségünk, a wc és a fürdőszoba odakint volt, ahogy asztalok és székek is bőségesen. Odabent a házban az ágyon kívül már csak egy villanykörte, egy villanykapcsoló, és egy konnektor volt – pont ami kell, se több, se kevesebb. Illetve egy kicsit több volt, de ezt csak később vettük észre. A nádtető alá ki volt feszítve vízszintesen egy piros ruhadarab, és eleinte nem értettük ennek a célját, ezért majdnem le is szedtük, de még előtte rájöttünk, miért is van ott. A házikóban ugyanis nem voltunk egyedül. Egy verébpár is fészkelt a házban, méghozzá a nádtetőben. Reggel vidám szárnycsapkodás hangjára ébredtünk, mígnem végül ki nem repültek végleg a fal és a nádtető apró rései között. A nádtető lehet, hogy nem pontos, itt talán a bambusz amit ilyenre használnak, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a ház nem volt több, mint egy kevés beton alap, néhány tégla és egy természetes anyagokból készült tető. Ez mind nagyon tetszett nekünk, különösen a madárkákkal. Később Zita észrevette, hogy a verebekkel nem vagyunk egyedül, mások házikójában is voltak madarak. Amúgy a legtöbb másik házhoz volt hozzácsatolt fürdőszoba, ami úgy nézett ki, hogy egy tető nélküli, talán 2 nm-es épületrész volt a főépület oldalába építve, ez volt a zuhanynak és a wc-nek helyet adó fürdőszoba. Elől pedig a tábortűz mellett volt egy „Sukha’s Place Restaurant”, ahol olcsó és finom ételeket tudtunk enni.

Sukha – Siker és boldogság iskolázottság nélkül

Na és akkor essen szó végre erről a Sukha gyerekről is. Couchsurfingen találtunk rá, ahol már a profilján közölte, hogy ő igazából egy ilyen helyet üzemeltet, de minden CSer more then welcome, és az első este ingyenes. Én ezt korrekt dolognak tartottam, mert ezt előre közölte már a profilján, és ha valaki csak egy éjszakát akar maradni, vagy máshol akar megszállni, az ugyanúgy „anyagilag ingyen”, barátilag maradt Sukha-nál, mintha csak hagyományos módon kanapészörfölne. Valaki nem szereti az ilyesmit, ha a CS-t ilyenre is használják, de tekintve, hogy Sukha az első éjszakát ingyen adta, és a további éjszakákért sem kért sokat, én ezt korrekt dolognak tartottam. 100 rupit kért a kis házunkért minden napra, ami nem több, mint 450 forint. A hely – ahogy a neve is mutatta – az övé, de ez nem az első, amit ő létrehozott és felépített a semmiből. Sukha Pushkar környékéről származik, sokfelé csavargott már szerte a világban, éttermeket, vendéglőket épít és futtat fel, majd eladja őket, és máshol, máshogy, még jobban újra kezdi. Volt egyszer egy spanyol barátnője, akivel már kitalálták a tuti, hogy Izraelben hol és hogyan nyitnak egy vendéglőt, de végül az a lány lelépett valaki mással, Sukha pedig visszajött Indiába.

Ezt a helyet – mint sok előzőt – ő maga építette, a saját két kezével, és persze barátai segítségével. Korábban már volt egy étterme itt Pushkarban, valahol beljebb a városban, de azt eladta, és aztán kezdte megépíteni ezt, valamivel kijjebb, csendesebb, nyugodtabb helyen, de még gyalogtávolságra a központtól. A vendéglőn és a házakon valóban látszott, hogy ki vannak találva, minden nagyon egyedi, találó, és hangulatos volt, az egész helyből sugárzott Sukha életérzése, ami egyfajta hippiszerű történet volt, mindenki laza, boldog, barátságos, szeretetteljes és élvezi az életet. Ami pedig a legdurvább az egészben és számomra eleinte kissé ledöbbentő volt, az az, hogy Sukha gyakorlatilag majdhogynem analfabéta. Először nem értettem, hogy mit magyaráz, hogy gyenge az írásban és hogy a CS profilját is valaki más készítette el neki, mert ő nem ért az íráshoz-olvasáshoz. Elmesélte hogy sosem járt iskolába, viszont már 8 éves korában kezdett üzletelni, 14 évesen rájött, hogy az alkoholban mint üzletben sok pénz van, de pár évvel később arra is rájött, hogy amit csinál, az nem jó és nem helyes. Ekkor kezdett bele az éttermekbe, számos vendéglőt elindított már, ebbe nagyon belejött és ehhez nagyon ért, felépíti, berendezi, kitalálja a design-t, és ételeket, az étlapot, betanítja az embereket, és felfuttatja a helyet. Aztán eladja, és felépít egy másikat, egy még jobbat. Mindezt úgy, hogy soha nem járt iskolába, az életből tanult meg mindent, az utca és a barátai voltak a tanárai, írni és olvasni mind a mai napig nem tud még rendesen, de mindezek ellenére számos vállalkozást sikerre vitt már. „This is The Life” – ez a mottója, amit számtalanszor hallottunk tőle és láttuk kiírva, lefestve mindenhová. Ennek mélyebb jelentésére nem sikerült rájönni, vagy talán nem is kell mély jelentést keresni benne, mert ez az a mondat, amit kb. mindig mindenütt az életben ki lehet jelenteni, és mindent jelenthet. Ez az élet.

"Hello Journey" Árpi, A Mesterszakács, Sukha, "Hello Journey" Zita

Félre ne értsetek, Sukha számunkra extrém példájával nem azt akarom sugallni, hogy az iskolára nincs szükség, és iskolázottság nélkül is képes bárki boldogulni az életben, mert ez nem így van, különösen a „fejlett” országokban nem. De mint tudjuk, „In India, everything is possible”, így Sukha is sokra vihette, és rajta keresztül csak annyit szeretnék mondani, hogy az iskola önmagában(!) csak egy alaptudást ad, és nem minden. Hogy boldoguljunk az életben még sok-sok olyan dologra is szükségünk van, amit nem minden esetben kaphatunk meg az iskoláktól. Bátorságra, intuícióra, barátságokra, kapcsolatokra, amelyek lehetővé teszik, hogy el tudjunk jutni a „jókor jó helyre”, majd ezt fel is ismerjük, és élni tudjuk a lehetőségekkel.

Sukha ezt a helyet két éve kezdte el építgetni, és már nagyon profin nézett ki az egész amikor ott jártunk, egy igazi kis hippitanya volt, tele fiatalokkal a világ minden részéről. Volt velünk olasz, magyar, amerikai, izraeli, szóval sok érdekes ember, de Róluk és Pushkarról majd csak a következőkben! ;)

Pushpendra-val utolsó jaipuri napunkon elmentünk a Monkey Temple (Majmok Temploma) nevű helyre, a várostól keletre található, „kihagyhatatlan” látnivalóhoz. A hely valóban érdekes volt, különösen Pushpendra társaságában, mert a séta közben sok érdekeset mesélt, pl. a még mindig létező kasztrendszerről, a különböző tevékenységi körök szerinti alkasztokról, és az állam által nem régiben hozott új oktatási törvényekről, amely könnyű bejutást ígér az alsóbb kasztokban lévőknek az egyetemekre, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ez sok problémát szül, pl. azt, hogy az alsóbb kasztokból kijárják ugyan az egyetemet, de közel sem lesznek olyan jó szakemberek, vagy ha például az iskola után be tudnak állni hivatalnoknak, akkor ott a hivataluknál fogva az élet bizonyos területein fölébe kerülhetnek az amúgy felsőbb kasztokba tartozóknak – és ebből visszaélések születhetnek. Aztán olyat is hallottunk, hogy anno az alsóbb kasztokból valók azért tértek át a keresztény vallásra, hogy közelebb kerüljenek a telepesekhez, és így a „tűzhöz”, a pénzhez, vagy hatalomhoz, megbecsüléshez… Azt hiszem, regényeket lehetne írni erről a témáról, de nekem ez nem szándékom most, úgyhogy csak sétáljunk tovább felfelé a Majmok Templomához.

A kilátás Jaipurra már a domboldalból egyenesen pazar volt, különösen a harkályokkal, kecskékkel, tehenekkel, majmokkal együtt. Ezek a majmok állítólag csak délelőtt vannak a templom környéki sétányok mentén, délután és este leözönlenek a városba. Egy majomklán uralja az egész Majmok Templomát, és ha bármelyik másik klán a környékre merészel jönni, együttes erővel elüldözik őket. Kiváltságos hely ez számukra, mert az emberek itt sokat etetik az állatokat, és sokszor tesznek olyan fogadalmat a Majmok Templománál, hogy „Ha ez meg ez a kívánságom teljesül (meggyógyul a gyermekem, megkapom a piros Ferrarit, stb…), akkor 20 kiló banánt hozok a majmoknak” – mintegy áldozat- vagy hálaképpen. A templom komplexumnak egyébként van rendes neve is, méghozzá „Galta & Surya Mandir”, de a köznyelvben mindenki csak „Monkey Temple”-nek hívja. Az útikönyv szerint helyiek úgy vélik, hogy fő medence nagyon-nagyon mély, olyan mély, hogy több elefánt is elférne benne egymás hátán. Erre én kíváncsi voltam (nem, nem úsztam le az aljára, viszont) ezért megkérdeztem Pushpendra-t, hogy valóban elférne-e 5 elefánt egymáson a medencében. Az útikönyv igazat mondott, mert Pushpendra szinte kitört, hogy mit öt, talán 20 elefánt is elférne a vízben! :) Nem ellenőriztük le, mert állítólag már sokan meghaltak a víz mélysége miatt, ugyanis a medence medre barlangos, sziklás, és könnyen egy zsákutcában ragadhatunk a búvármutatvány közben. Az igazat megvallva bele sem mentünk a vízbe, csak a fejünket vizeztük be, ezt is csak azért, hogy lemossuk magunkról a bűneinket. Mert a hinduk szerint, ha ide eljössz, és megmosdasz ebben a szent vízben – ami egyébként egy tehén szájából csorog ki a magasból, egy sziklából – akkor lemosod magadról minden előző bűnödet, és megtisztulsz. Ezen Zita nagyot mosolygott, mert szerinte (és szerintem se) ez nem ennyire egyszerű. Persze én vagyok olyan jóhiszemű fickó, hogy úgy gondolom, ez a hinduknál sem megy ilyen egyszerűen, hogy elkövetek egy bűnt, hozok banánt a majmoknak, becsobbanok a szent vízbe, aztán rendben vagyok – valószínű csak mi egyszerűsítettük le, és ezzel értelmezzük rosszul kicsit ezt a dolgot. Mindenesetre az tény, hogy sokan fürödtek meg a vízben, legtöbbjük tetőtől talpig elmerült – hogy közben mit gondolt vagy érzett a bűneivel kapcsolatban, ahhoz mi most kevesek vagyunk.

Viszont a hely tényleg magával ragadó volt, és a nevéhez illően temérdek majom randalírozott a környéken, legtöbbjük egy füves területen. Kergetőztek, játszottak egymással, és a közeli kukából kiborított szeméttel, egészen addig, amíg a területet karbantartó dolgozók meg nem érkeztek, és el nem kergették őket. A majmok egyébként nagyon megszokták már az ember közelségét, és ha ügyesek voltunk, hajlandóak voltak közvetlen a kezünkből elvenni a banándarabokat. Amiket valóban töménytelen mennyiségben lehetett találni errefelé. Láttunk embert, aki egész hatalmas fürt banánnal közeledett a majmok felé, és láttunk majmot akit egyszerűen nem izgatott fel a banán, el sem fogadta, mert valószínűleg bőségesen jól volt lakva.

A medence után még két udvarba benéztünk, ahol sok érdekes hindu dolgot láttunk, és Pushpendra minden istenről és mindegyikük történetéről órákat tudott mesélni, én viszont már képtelen vagyok mindezt felidézni. Pushpendra-ra először fenntartásokkal hagyatkoztam, de aztán ez feloldódott barátsággá, mert már rögtön az elején tisztáztuk, hogy tőlünk esze ágában sincs pénzt kérni a „szolgálataiért”, és azért köszönt ránk anno Facebook-on, mert egy nagyon kedves magyar utazó, aki Pushpendra-val járta körbe Rajasthan-t, felhívta ránk a figyelmét. Pushpendra olyan történeteket tudott mesélni, és olyan helyeket ismert, amiről fogalmunk sem lett volna nélküle, ezért így utólag megkockáztatom kijelenteni, hogy ha nem évekre utaznánk, hanem csak Indiába jönnénk néhány hétre, és azon belül is Rajasthanba, felkeresnénk Pushpendra-t, és kérnénk a szolgálatait. Olyan képeket mutatott a laptopján, hogy csak ámultunk, ilyesmiket csak a nappalink felső polcain tanyázó „A világ 100 csodája” és hasonló című könyvekben láttam. A legjobban engemet egy „Stairway Well” látványa ragadott meg, és amikor rákérdeztem erre Pushpendra-nál, kijelentette, hogy ez a kép Amberben készült, ott ahol lakunk. Ezt még első találkozásunkkor tudtuk meg tőle, így volt még lehetőségünk visszamenni Amber, felkeresni a helyet. Sajnos nem jártunk sikerrel, mert a helyiek két másik hatalmas, régi kiszáradt kúthoz is elvezettek minket, de egyik sem hasonlított a képekben látottakra. Pushpendra-nak már elkezdtem SMS-t írni ekkor, hogy adjon „direction”-t a valódi kúthoz, de végül ezt abbahagytam, mert a helyiek elvezényeltek minket mégegy helyre, ahol persze megint nem találtuk meg azt, amit kerestünk. Közben annyira elfáradtunk, hogy fel is adtuk. Utólag tudtuk meg Pushpendra-tól, hogy nagyon közel jártunk.

A közeli viszont látásra, Jaipur! – „Hello Journey”

A „Stairway Well” kihagyása, az amberi városfalon való végigfutásom kihagyása, Zita elefántszeretete, és a táskás történet arra késztetett minket, hogy indiai vonatos-buszos körutazásunk végén, a Delhibe való visszatérésünket Jaipuron és Amberen keresztül tegyük meg. Az első három okot már taglaltam, és most jöjjön a táskás történet. Zita már írta, hogy botrányos minőségű táskákat sikerült vásárolnunk Delhi egyik legnagyobb putrijának közepén. A márka vezérigazgatójával viszont személyesen sikerült tárgyalnunk, és amikor még Delhiben visszabicikliztem az első szakadással az egyik táskán, szó nélkül kicserélték nekem egy másikra, és amíg az új táskáért ment a segéd (vagy az is lehet, hogy amíg az új táskát „legyártották nekem, merthogy az üzem egy ajtóval odébb volt), addig a igazgató megkérdezte tőlem, hogy hol szállunk meg? Én mondtam, hogy Couchsurfing-el, mire ő érdeklődni kezdett, és ennek a vége az lett, hogy pár perc múlva már regisztrált tag lett, akiről én hagytam az első referenciát. Szóval kicsit összebarátkoztunk, ezért amikor kb. egy héttel később Jaipurban már a két táskán összesen 5 leszakadt zipzár volt, és egy leszakadt vállpánt, bátorkodtam felhívni, és megkérdezni, hogy lehet-e olyat, hogy én visszaadom a táskákat, ő pedig visszaadja a pénzünket. Ebbe ő belement, mi pedig boldogan gondolkodni kezdtünk, hogy akkor most hogyan is legyen. Arra jutottunk, hogy ezért most nem megyünk vissza Delhibe, és nem is próbáljuk meg visszaküldeni őket, hanem ha már úgy is ennyi dolog miatt vissza szeretnénk ide jönni Jaipurba, akkor itt hagyjuk a szétszakadt táskákat Pushpendra-nál, hogy aztán visszafelé jövet felmarjuk őket. Szóval egy 35-45 literes táskára volt szükségünk, méghozzá jóféle, derékpántos hátizsákra, amiket majd Nepálban is használni tudunk. Ilyet egyetlen helyen találtunk, az itt minőségi – és méregdrága – táskáiról híres VIPBags egy új al-brand-et indított, aminek keretében masszív, látszólag nagyon jó minőségű, 45 és 65 literes hátizsákokat árul, 1 év garanciával Indiában belül. Ez már egész bíztatónak hangzott, ám a 2640 rupis árat (12 magyar rugó) kicsit sokalltuk, ami további gondolkodásra késztetett minket. Arra jutottunk, hogy mivel most Indiában még annyira nem szükséges a jó hátizsák, mert túrázni nagyon nem fogunk, csak vonattal-busszal utazni, megoldás lehet, hogy veszünk egy olcsó utazó sporttáskát pár száz rupiért, és ezzel időt nyerünk, ami alatt kereshetünk jó hátizsákot, megkereshetünk cégeket szponzorizációs ajánlattal, vagy körülnézhetünk a nagyvárosokban használt, de jó hátizsákok után, ezzel jó eséllyel akár több ezer rupit is megtakarítva.

Így történt, hogy végül Pushpendra további segédletével kilyukadtunk egy bazársoron, ahol találtunk egy sporttáska boltot. Megnéztük a klasszikus sporttáskákat, és találtunk olyat, ami tetszett nekünk. Elég nagy is volt, és a zipzárjai, varrásai is masszívnak tűntek. Erre megesküdött az eladó is, folyamatosan mondta az egy év garanciát, és hogy ez nem fog szétszakadni. Szóval végül beruháztunk és lealkudtuk a táskákat 300-tól 245-re, így az összköltség még az ötszát rupis lélektani határ alatt (2250 Forint) maradt. A táskák ugyan nem erre lettek tervezve, de két vállra vehetők, és van három kiszsebük a középső nagy rész oldalain. Márkajelzésük magáért beszél, és már ezért is megtetszettek nekünk: „Hello Journey” – Helló Utazás!

Ezzel a két, fantasztikus „Hello Journey” táskával fogjuk bejárni Indiát a következő két hónapban.

Az amberi főhadiszállásunkról kétszer látogattunk le Jaipurba. Egyszer az erődlátogatós napunk után, hogy sorra járjuk a látnivalókat és így kihasználjuk az előző nap vásárolt belépőnket – ami ezekre is érvényes volt. Persze ahogy az Indiában lenni szokott, az „élmények” már előbb elkezdődtek. A buszunk dugóba került, vagyis inkább úgy mondanám, hogy az út, ami a Hawa Mahal melletti állomáshoz vezetett, totál beállt. Mégis, rajtunk kívül senkinek eszébe se jutott leszállni a buszról, pedig amikor mi ezt megtettük, könnyedén elsétáltunk a helyszínről, a buszt és „lelkes”, leszállni nem akaró utasait magunk mögött hagyva. Beültünk egy dhaba-ba dallt enni, majd átsétáltunk az út túloldalára, ahonnan már csak pár lépés volt a City Palace felé vezető utca. Innentől megváltozott a kép, a zsúfolt többsávos útról betértünk az óvárosba, ahol hatalmas falak és kapuk jelezték nekünk, hogy nem ám akárhol vagyunk. Na és persze az őrülten dudáló autós és motorostömeg is jelezte egymásnak (és a dudaszó broadcast mivoltának köszönhetően nekünk is), hogy szeretnének átjutni az egyik szűk városkapun. Csakhogy ezt sokan próbálták egyszerre, mindkét irányból, s ennek a vége egy szép kis káosz lett, amin még mi gyalogosok is csak nehezen tudtunk átjutni. Persze élő, vagy villanyrendőr a közelben sem volt, hogy is lett volna, ez itt nem az a „túlszabályozott” világ, mint otthon Európa. :) Hanem más. (Nem mondtam, hogy jobb, se azt, hogy rosszabb!)

A Jantar Mantar obszervatórium és a Hawa Mahal szelek palotája

Az első „látnivaló”, ahová betértünk, az a vicces nevű „Jantar Mantar” volt. Ez a név szanszkrit eredetű, jelentése pedig valami olyasmi, hogy „Mérő eszközök”, merthogy egy szabadtéri obszervatóriumról van szó, ami 2010 óta a világörökség része. A története pedig az, hogy volt egyszer egy Jai Singh nevű figura, aki jobban szerette az asztrológiát, mint a városépítést vagy a háborúzást, ezért építtetett különböző korabeli csillagászati eszközöket. Egyébként ugyanez a Jai Singh az, aki után a várost – Jaipurt elnevezték. Apja halála után került uralomra, mindössze 11 évesen. A székhelye először Amber-ben volt, az Amber Erődben, de ezt kezdte kinőni a birodalom, ezért 1727-ben kiadta parancsba egy új város építését, ez volt Jaipur, Észak India első „planned city”-je, vagyis megtervezett városa. Később, 1876-ban az akkori maharadzsa a walesi herceg érkezésének tiszteletére az egész óvárost rózsaszínre festette. Innentől ez így is maradt napjainkig, ezért Jaipurt „Pink City” néven is emlegetik. A rózsaszín egyébként nem teljesen pontos. Lehet, hogy Indiában máshogy ismerik a színeket, de az is lehet, hogy mind a ketten Zitával színvakok vagyunk, de számunkra ezek a falak és házak az óvárosban inkább valahol a narancssárga és a barna között vannak, de az biztos, hogy nem rózsaszínek. Persze még az is lehet, hogy megfakult az a rózsaszín a 146 év alatt… :) Visszatérve kicsit még a Jantar Mantarra, az egész parkban a legnagyobb monument egy hatalmas, kb. 20 méter magas napóra volt, ami – nappal, és felhőtlen időben – képes volt percre pontosan megmutatni nekünk az időt.

Az obszervatórium után egy hosszú egyenes utcán sétáltunk végig, amit azért élveztünk, mert kétoldalt végre volt valami járdának nevezhető dolog, amin mi gyalogosok is tudtunk közlekedni, anélkül, hogy folyamatosan minden érzékünkkel arra kelljen figyelnünk, hogy ne hajtson át rajtunk egy riksa vagy egy tuktuk. Ez a járda pedig nem volt más, mint egy hosszú-hosszú árkád, ahol a viszonylagos nyugalmon kívül még egy kis árnyékunk is volt. A nyugalom pedig úgy történhetett meg itt, hogy az árkád alatt sorakozó boltoknak kb. csak a harmada volt éppen nyitva az ottjártunkkor, így még el is tudtunk férni az árúsoktól, és így nem kellett percenként visszautasítanunk egy kedves árus visszautasíthatatlan „very cheap” ajánlatait. Utunk Jaipur egyik legnevesebb látnivalójához vezetett, a Hawa Mahalhoz. Ezt az agyondíszitett, öt emeletes épületet a szelek palotájának is nevezik. 1799-ben építette az akkori maharadzsa, hogy az udvarhölgyei számára legyen egy hely, ahol figyelhetik az életet a városban. Legalábbis ezt írja az útikönyv. :) A tény az, hogy a hely valóban érdekes volt, és valóban jó kilátás nyílt a teraszairól és az ablakaiból a város egy-két nagyobb sugárútjára, valamint a Jantar Mantarra.

Séta a jaipuri bazársoron – Ajándék kendő és ehető(?) ezüst

A Hawa Mahaltól tévedés volt nem tuktukra szállni, hanem sétálni a következő célpontunkig. Eléggé elfáradtunk, mire odaértünk, igaz, közben láttunk egy-két érdekes dolgot. Először is Zita betért egy ruhaboltba, ahol nem vásárolt semmit, csak körbenézett. :) Én az ilyentől ki tudok borulni, mert számomra ha sétálunk 3 percet, és megállunk 5 percre repeat until meg nem érkezünk típusú menet sokkal jobban lefáraszt, mint mondjuk, hogy ha 10km-t kell sétálni, de azt úgy, hogy közben nem kell, és nem is állunk meg nagyon, maximum csak egyet-egyet fényképezni. Persze ilyesmire az utolsó hely, ami alkalmas az egy indiai város, ezért nem is nagyon duzzogtam, csak leültem az egyik szomszédos bolt hokedlijére, és vártam, amíg Zita kiéli ezeket a számomra érthetetlen női dolgait. (Minek bemenni egy boltba, ha nem vesz az ember ott semmi? Egyáltalán, hogy lehet úgy „vásárolni”, hogy nem tudom, mit akarok venni? :D) Na, hát a legnagyobb meglepetésemre Zita egy színes kendővel a derekán tért vissza, ami azért volt meglepetés a számomra, mert a pénztárca, és benne tudtommal az összes pénzünk nálam volt ekkor. Szoktunk viccelődni, hogy van a mi pénzünk, és van Zita pénze, a gyakorlatban még sose vettünk semmit a másik tudta nélkül, amióta elindultunk. (Kivéve az egymásnak szerzett meglepetések esetében) Ezt már csak a pontos könyvelés miatt sem tehetjük meg. :) Most sem ez történt, hanem Zita csak úgy, ajándékba kapta a kendőt. Mifene, erre már én is odamentem megköszönni a boltosnak. A kendő azóta is megvan, és Zita nagyon szereti. Az előző bejegyzésben ezt a kendőt lengette a szélben fent a fal tetején Amber felett.

Nagy mennyiségű tüzifa szállítása emberi erővel

A másik dolog, ami megmaradt bennem erről a szakaszról, az a sok vékony fényes lapocska volt. Egymásra pakolva, de méretre vágott újságpapír lapokkal elválasztva, csomagokban árulták őket, és mi megálltunk ezt jobban megnézni, mert már sejtettük miről van szó: Nagyon vékony ezüstlapokat árultak. Mindezt díszítés céljára, méghozzá, ami megdöbbentő, süteményekhez. Ilyet még nem láttunk Indián kívül sehol, de itt már rengeteg helyen, és kóstoltuk is őket. A sütemény tetejét ezüsttel vonják be, így szép ezüstszínű és csillogó lesz – ez az „értelme” a dolognak. És valóban, amikor megnyaltuk a sütemény tetejét, fémes íze volt. Amúgy viszont, ha nem kerestük az ezüstrétegek ízét, nem lehetett érezni ezt a fémes ízt. Az, hogy valóban ezüstről volt-e szó, vagy valami másról, ami annak látszik, nem tudjuk, de tekintve, hogy Indiában vagyunk, minden lehetséges. :)

Szóval a célpontunk a Central Museum volt, vagy másik nevén Albert Hall. Ezt egy parkos városrész közepén, az óvárostól délre találtuk meg, és alaposan elfáradtunk, mire idesétáltunk. Talán ezért is volt, hogy nekem különösebb örömöt nem jelentett a múzeum. Zitának nagyon tetszett, jól körbejárta és megnézte az összes festményt és szobrocskát, mialatt én már csak üldögéltem az egyik sarokban és olvastam. Engem annyira nem kötött le a sok miniatűr festmény, de Zitát nagyon érdekelték a történetek, amiket elmeséltek.

A bollywoodi álom- és sztárgyár, és az indiai filmek

A Central Museum után a híres Raj Mandir mozihoz sétáltunk át. Arra gondoltunk, hogy veszünk egy jegyet, és megnézünk egy „Bollywood Movie”-t, autentikus módon ebben az állítólag gyönyörű filmszínházban. A Bollywoodi filmekről azt kell tudni, hogy mindegyik legalább három órás, a mozikban ezért félúton tartanak egy kisebb szünetet, amikor el lehet menni a mosdóba és fel lehet tölteni a popcorn készleteket. A filmek Mumbai-ban készülnek és a mumbai-i filmiparról – vagyis Bollywoodról – azt kell tudni, hogy nagyobb, mint az amerikai Hollywood. Ez érthető is, ha összevetjük az USA és India lakosságát. A filmek azonban elég különbözőek. Itt is megvannak a közkedvelt „sztárok”, de a filmek általában az arranged marriage – love marriage konfliktuson alapulnak, illetve az anyós-feleség konfliktuson, ami azért jellemző errefelé, mert a házasság után a lány általában a férfi családjához költözik. Persze ha kiszakadunk a szappanoperák szintjéről, akkor minden három órás hollywoodi filmben megtaláljuk vegyesen a romantikus, az akció, a dráma és a vígjáték elemeit is, a végén jó eséllyel megfűszerezve egy-két fordulattal, illetve „csodával”. Minden film jellemzője, hogy gyakorlatilag szinte egy musical, a szereplők 10-15 percenként táncra perdülnek, és énekelnek, persze mindig az valami, a történetbe illő, és a filmhez írt dalt. Ezek fontos elemei a filmeknek, ez abból is látszik, hogy a filmek plakátjain általában feltüntetik a dalszerzők és előadók nevét is.

Még Chandannál megnéztünk egy filmet, aminek a végén a fickó fél kézzel felmászott egy óriáskerékre, ahol aztán hirtelen újra tudta mozgatni a „halottnak” hitt másik kezét, amivel így meg tudott menteni egy kislányt. De még ezelőtt kiderült, hogy a nő, akibe évek óta szerelmes volt, mégsem házas, és gyerekei sincsenek, mint azt ő előzőleg hitte. Így aztán boldogan egybe kelhettek a történet végén, sőt a záró jelenetben még azt is láthattuk, hogy hogyan élnek a „tökéletes boldogságban” néhány évvel később, egy újabb gyerkőccel az oldalukon. Mert persze a megmentett kislánynak egy lázadásban meghaltak a szülei, és örökbe fogadták őt a főhöseink. Ez most lehet, hogy bugyuta filmnek tűnik a leírásom alapján, de igazából profi volt az egész, sőt, a lázadás és a háború amiben a főhős vadászpilóta volt – így sérült meg, lezuhant – valóban megtörténtek, tehát egy kis töriórát is belevittek, a nem is olyan távoli múltból.

Ha nem nézzük a minden percében jelen lévő indiai elemeket – amitől számunkra nagyon érdekes volt az egész -, akár egy amerikai film is lehetett volna, de persze minket ez a bollywood movie sokkal jobban szórakoztatott, mint a már jól ismert hollywoodi sémák. Azt, hogy szórakoztató értéken túl mondanivalóban, valós tartalomban, az amerikai filmek felett, vagy alatt állnak az indiaiak, arról én most inkább nem mondanék véleményt egyetlen egy bollywoodi film után sem. Viszont Nektek is ajánlom, ha nem sajnáltok a tévé előtt eltölteni ennyi időt, egyszer szánjatok rá három órát, és nézzetek meg egy bollywoodi filmet. Meg fogom kérdezni Chandant, hogy milyen filmet ajánl erre a célra. Ennyit írt vissza: „Devdas.”

Csavargások Pushpendra-val

A filmvilágból visszatérve a csodás valóságba, Jaipurban, a Raj Mandirba végül nem vettünk mozijegyet, mert még a legolcsóbban is drágának találtuk, és minden film csak hindiül ment. Bár azt mondták nekünk, hogy ez nem baj, mert így is érteni fogjuk a lényeget, mi mégsem mentünk be, mert a film befejeztével már olyan késő lett volna, hogy a kérdéses lett volna a busszal való hazajutásunk. Szóval elfelejtettük a mozizást, és helyette felkerestük Pushpendra-t. Róla nem tudtunk sokat, mert ő keresett meg minket Facebook-on, azzal, hogy szívesen elszállásol és körbevezet minket Jaipurban. A munkahelyén találkoztunk vele, ami egy speciális zeneiskola, ahol vakokat is tanítanak, illetve vakok is tanítanak. Itt nekünk, külföldieknek is lehetőségünk van megtanulni játszani néhány tradicionális indiai hangszeren. Egy tea mellett elmesélte, hogy a legújabb szenvedélye a „Travel as Volunteer”, vagyis az „Utazz, mint önkéntes” utazási iroda, amit ő maga indított egy személyben, és aminek keretében bárkinek lehetősége van önkéntes munkákat vállalni (ha akar, nem kötelező, csak opció) számos területen, és számos helyen Rajasthan környékén. De ez még nem minden, Pushpendra személyesen vezeti végig, és mutatja be a vendégeinek Rajasthan nevezetességeit, illetve egy barátja családjának üres szobáiban el is szállásolja őket. Mi szállást ugyan nem kértünk tőle, de a családhoz felmentünk, és rettentő kedvesek voltak velünk, nagyon jókat beszélgettünk náluk, és Pushpendra-tól rengeteg nagyon érdekes dolgot megtudtunk. Az első dolog, ami feltűnt a családnál, hogy az összes erkélyen, teljes széltében végig rácsok voltak. Mint kiderült, ez a majmok miatt szükséges, mert ha nem lenne a rács, bemásznának a lakásba, ott felkapnának valami fényes és érdekes dolgot, mondjuk egy mobiltelefont, és elszaladnának vele, majd amikor a tárgy gazdája észreveszi náluk a zsákmányt, azt vicsorogva lehajítanák a néhány emelet magasból. Ez egy valós veszély, mert pontosan ez történt Pushpendra előző telefonjával, a majmokat pedig mi magunk is láttuk a rács túloldalán.

Amberban nem csak az elefántokkal voltunk, hanem a városban is körbenéztünk. Kedvenc helyünkké vált egy útszéli, négykéreken guruló ámlett árus(omlett = tojásrántotta árus kölyök). Amíg ő sütötte nekünk a finom – kérésre csili nélküli – tojásokat, mi angolra tanítottuk, így a végén mindenki jól járt. Bár ő valószínű a tojásokért kapott 10-10 rupiért jobban odavolt, mint az új szavakért.

Hindu templomok és sírhelyek Amberben

Persze nem csak a rántottáért jártunk ki, meglátogattuk a „kötelező látnivalókat” is. A Laxmi Nayaran hindu templommal kezdtük. Ez egy 16. században épült kis csoda, ott jártunkkor senki más nem volt ott rajtunk kívül, és ez egy különleges varázst adott a helynek. A templomon kívül és belül elképesztően részletgazdag szobrok voltak faragva a kőben, és az egész épület egy emelet magasan volt egy széles teraszon, ahonnan egész jól be lehetett látni a várost, a közeli dombokat, és a rajtuk húzódó városfalat. Ezt a falat aztán kicsit közelebbről is megnéztük, ugyanis kereszteznünk is kellett, hogy bejussunk Amber belsejébe, vagy onnan vissza Rahulékhoz. Megnéztünk néhány másik templomot is, volt köztük egy muszlim mecset is, de minden, amire emlékszem ezekből, azok a majmok. Errefelé eddig nem látott, fekete pofájú, és hosszú farkú majmokat láttunk. Vagyis inkább egész majomcsaládokat, kismajmokkal, anyákkal, egész csordákat. Némelyikük ügyet sem vetett az emberekre, de volt amelyik közel jött hozzánk, és ezzel egész sor biciklit döntött fel. Mert persze bátran mászkáltak és üldögéltek a letámasztott bringákon.

Még egy nagyon érdekes helyen jártunk Amber határában, ez pedig Raja Bharmal cenophat-ja, vagyis sírhelye volt. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy sok kis oszlopos kupolás épület foglalt helyet egy parkban. Igen pofásan festettek így egymás mellett. Eddig még sose láttunk ilyesmit, ezért amikor beléptünk, még azt se tudtuk, mi is pontosan, ahol járunk.

Az erődhöz menet láttunk egy nagyon szép szemétkupacot az út szélén. Egy tehén üldögélt mellette békésen, míg egy koszos kis malac és néhány kutya falatozott a szemétből. Indiában ez az utca „természetes” képe. Ahogy az út és a házak közötti kis fedetlen csatornákban folyó szennyvíz is. A szagok egyébként nem olyan durvák, mint az a leírás alapján elképzelhető. De az is lehet, hogy csak az orrunk szokta már meg. :) És az is érdekes, hogy elkezdtük a szépet látni egy szeméthalomban, illetve a szemét körül összegyűlt állatokban. Az bizonyos, hogy az indiaiak máshogy viszonyulnak a szeméthez, mint mi

A tó, a gát és a park

Az erődöt nem a legrövidebb úton közelítettük meg, mert vissza akartam menni arra a helyre, ahonnan érkezésünkkor először megpillantottuk az erődöt a tóval. Merthogy a főút a völgy túloldalán halad, és az út és az erőd között még egy szép, duzzasztott kis tavacska is található. Itt megálltunk egy fagyira, és a tó partján lévő kis „cenophat”-szerű pihenőhelyen elnyaltuk, mialatt csodáltuk a kilátást. Ezen a helyen kismillió galamb volt, és erre rászálltak a helyiek is, magvakat árultak a turistáknak, hogy azoknak legyen mivel etetni a galambokat. De az is lehet, hogy a galambok szálltak rá a magvakra, és a mag volt előbb, s nem a galamb. :) Miközben élveztük a fagylaltot és a mesés kilátást, összeraktam a képet. Az a ligetes terület a betonfal tetején maga a gát, ami ha áttörne, a mögötte lévő, még szebb és rendezettebb parkot elöntené a víz. Erre a „gát”-ra aztán mi is átsétáltunk, és megcsodáltuk onnan is a kilátást. Mindkét irányban gyönyörű volt. A parkra innen nagyon jól rá lehetett látni, a tó pedig azért volt érdekes, mert éppen két öreg horgászott rajta egy csónakban. De az is lehet, hogy halászott. :) Nem tudom pontosan mi a különbség a kettő között, de ha az a különbség, hogy a horgász zsineggel és csalival nyomja, a halász pedig hálóval, akkor halászt láttunk. Pont sikerült elkapnom, ahogy kiveti a hálóját. Amit pár perccel később kihúzott a vízből, de csak egy apró hal volt benne, annyira apró, hogy valószínű ez volt a szerencséje, mert emberünk visszadobta a vízbe.

Az Amber erődben

A gátról hosszú lépcsőkön tudtunk feljutni az erőd kapujáig, aminek a túloldalán egy nagy udvarba lyukadtunk ki. Ez még nem volt fizetős rész, és itt egy pillanatra azt hittük, hogy juhhééé, mégsem fizetős az erőd, persze aztán a nagy lépcsők tetején csalódnunk kellett, mert kérték a jegyeket, amiket aztán meg is vettünk, egy csomó másik jaipuri látnivalóval együtt, kétnapos kombóban, 300 rupiért darabját. Előtte azonban még meglátogattuk a Siladevi templomot, ahol a 16. századtól 1980-ig – amíg a kormány be nem tiltotta – minden áldott nap feláldoztak egy kecskét. ’80-ig milyen jól mehetett a kecsketartóknak az üzlet, 365 kecske minden évben! :) A templomban egyébként nem volt szabad fényképezni, és belépés előtt nem csak a cipőt és a zoknit, de még az övet is le kellett venni.

Bent az erődben én személy szerint nem kaptam meg az előtte belengetett „wow” élményt, bár azért csúnya sem volt, azt meg kell hagyni. Udvarról udvarra haladtunk, és mindenütt láttunk valami érdekeset. Az egyik udvarnak szép kertje volt virágokkal, a másik oldalában egy milliónyi apró tükörrel díszített épület volt. Kívülről nem láttuk, de az útikönyv szerint az egyik helyiséget anno légkondival is felszerelték. A falak belsejében csövekben hideg víz áramlott. Miután átverekedtük magunkat az udvarok közötti zegzugos, elveszős járatokon, végre kilyukadtunk az erőd túloldalán, ahonnan egy lépcsőn folytathattuk volna tovább a szabadban a domb tetejére, ahol még egy erőd foglalt helyet, még magasabban, egészen a gerinc tetején. Folytathattuk volna (!) ha az erre odatelepített biztonsági őr ebben meg nem akadályozott volna minket. Mint később megtudtuk, az az erőd külön belépős, és a tó túlsó végétől lehet csak bejutni a belépő, és a hosszú séta, vagy taxizás ellenében. Mi ezt később sem léptük meg, mert jobbat találtunk ki. Na, de még ne szaladjunk előre, mert kifelé menet az erődből még láttunk egy-két érdekes dolgot. Megtudtuk, hogy egy alagúton keresztül a két erőd össze van kötve a föld alatt (ott sem engedtek át…:D), és láttunk egy kígyóbűvölőt, na  meg egy nagyon kellemes kis kortárs művekkel telepakolt kiállítótermet. Utóbbi nagy örömömre kényelmes fotelekkel is tele volt pakolva, így végre elnyúlhattam kicsit a hosszú egész napos séta végén.

A kilátás az amberi városfalról

Egy másik napon, amikor igazából csak fagyizni indultunk a már említett helyre, én kitaláltam, hogy felszaladok az erőddel szemközti hegyoldalra épített várfalon. Ez a fal toronyirányt tört felfelé, és lépcsők is voltak az oldalában, aljában pedig se kapu, se ember, se tábla nem tiltotta a fal megmászását, így én azon nyomban neki is láttam annak, miközben Zita valahol néhány emelet magasságban megállt, mondván, neki onnan elég a kilátás. Én vidáman törtem fölfelé a hatalmas lépcsőfokokon, és élveztem, hogy percről percre egyre csodálatosabb kilátás tárul elém, ahogy egyre magasabbra jutok. Mikor felértem a gerincre, észrevettem, hogy közben Zitának is kedve támadt megmászni a falat, és már a nyomomban van. Pár perc múlva már egymás mellett ülve csodáltuk a nem akármilyen panorámát. Szemben a vár, alatta a tó és a park, mindettől jobbra pedig Amber városa, tele emberekkel, templomokkal, színes épületekkel. Még tovább a városfal szeli ketté a látképet, ahogy végigfut a gerincen, és még tovább, tovább…

Egészen körbe ér, a város mögötti dombokon eléri az erődöt, és eltűnik mögötte. Ez egy nagyon komoly falrendszer, és ez csak innen tűnt fel nekünk. A falat egyébként mára már túlnőtte a város, ahogy kinéztünk a túloldalt, láttuk, hogy Amber már a falon túl is szépen kiterebélyesedett. Nagyon örültem, hogy végül Zita is feljött, mert így bőven elidőzhettünk együtt(!) ezt a fantasztikus a kilátást csodálva. A falon aztán voltak kisebb kalandjaink, mert elhatároztuk, hogy nem arra megyünk le, amerről jöttünk, hanem egy másik irányba, arra, amit a lenti panoráma képen jobbra láthattok, a torony mögött. Valahol félút környékén egy majom állta az utunkat, és amikor közeledtünk hozzá, mérgesen vicsorgott ránk. Mivel ekkor még nem tudtunk semmit ezen fekete pofájú majmok viselkedéséről, ezért ettől megijedtünk, és egymásra néztünk, hogy mitévők legyünk. Ezek a majmok elég ügyesen mozognak, gyorsak és nem is olyan kistestűek. Szinte bármiben meg tudnak kapaszkodni, ezért nyilvánvalóan szép karmaik is vannak, amiket nem akartunk közelebbről látni. Végül a majom oldotta meg a dolgot azzal, hogy odébb állt, és felmászott egy toronyba, amit szerencsénkre meg tudtunk kerülni.

Klikk a képre a nagyobb kilátásért! :)

Egy dolgot először nagyon nem értettem a fallal kapcsolatban. Rajtunk, és a majmon kívül egy teremtett lélek sem volt a falon, pedig összességében vagy két órát fent lehettünk rajta. Viszont lent az erőd körül tobzódtak az emberek. Számomra sokkal nagyobb élmény volt idefent lenni, mint végigjárni azokat a „fancy” udvarokat az erődben, mégis, ezzel úgy látszik egyedül vagyok. A választ abban találtam meg, hogy a fal megmászása kíván némi kitartást és fizikumot, ami miatt sokakban fel sem merül az, hogy fel is lehetne menni. A másik dolog, ami miatt üres volt a fal, az az lehet, hogy nincs reklámozva. Mivel ingyenes, és nem is lehet hozzákapcsolni semmilyen fizetős szolgáltatást (tuktuk, elefánt), nem érdeke senkinek, hogy felhívja a falra a figyelmet. Még az útikönyvünk sem említi meg, egyetlen szóban sem. Pedig az egyik legszuperebb hely, ahol eddig Indiában jártam, az ez a fal volt.

Murphy velünk volt ekkor is itt a falon, mert a fényképezőgépből természetesen ekkor fogyott ki az aksi. Rendszerint van nálam tartalék, legalább oly módon, hogy a GPS is nálam van, és abban van még egy pár AA aksi, de most, mint már írtam, eredetileg csak fagyizni indultunk, oda pedig úgy gondoltam, felesleges a gépész vagy a pótelem. Azért sikerült sok jó fotót lőni, csak épp nem annyit, és nem úgy, amennyit szerettem volna.

Részben ezért, részben pedig azért, hogy meghódítsam ezt a monumentális falrendszert, elhatároztam, hogy másnap kora reggel felkelek Zitával együtt, és amíg ő az elefántokkal van, én felfutok szemközt a falon, és körbejárom az egészet, hogy végül ugyanitt kössek ki, és lássam minden zegét-zugát a falnak, na meg persze mindenhonnan a csodás kilátást. Ez aztán sajnos elmaradt, mert éjjel nem bírtam magammal, és sokáig fent voltam, naplót írtam, így aztán hajnalban képtelen voltam felkelni, csak lenyomtam az ébresztőt. Ezt aznap még nagyon megbántam, mert az a nap volt az indulásunk napja is Amberből, de később felengedtem, mert Zitával kitaláltuk, hogy másfél-két hónappal később, amikor visszatérünk Delhibe, Amberen keresztül tesszük majd azt. Nem csak a fal meghódítása, hanem az elefántok, illetve más dolgok miatt is, na de ezekről majd csak a következőkben.

„India először elvesz, aztán ad”

Talán ebből és az eddigi bejegyzésekből már érezhető, hogy India mennyire őrületes, mennyire sokszínű, és milyen káprázatos számunkra – és remélem a beszámolókon keresztül számotokra is. Azonban azt hozzá kell tenni, hogy India nem könnyű terep. Legalábbis nekünk nem volt az kezdetben, de ezt lehet, hogy azért is éreztük így, mert azt vártuk, hogy a bringák nélkül majd sokkal könnyebb lesz – és mert Pakisztánban nagyon elkényeztettek minket. :) A lényeg, amit mondani akarok, hogy bár ebben a bejegyzésben már nem írtam, de még mindig „küzdöttünk” Indiával, még ekkor is voltak nehézségeink, azt hiszem egyikünknek hasmenése is volt ekkor, és általánosan fáradtak és kimerültek voltunk a sok kényelmetlen utazástól és a nyomuló (Helly My Friend! – You are not my friend, and thank you, but I’m not going to buy anything from you!) emberektől. A minap (hetekkel az imént taglalt napok után) hallottam valakitől, a következő mondatot: „India előbb elvesz, aztán ad.” Ezt nagyon igaznak találom.

Indiát el kell fogadni olyannak, amilyen. Mert elsőre nagyon vad, nagyon kemény, nagyon elképzelhetetlen és felfoghatatlan nekünk – még nekünk is, pedig szárazföldön érkeztünk 14 országon út idáig –, ezért jobb, ha engedjük, és elfogadjuk olyannak, amilyen, és nem küzdünk annyit ellene. Persze ezt megint csak leírni könnyű, megtanulni, aztán úgy tenni és érezni nem annyira, de azért nem lehetetlen. Lehet nézni mindenütt mindennek a jó oldalát, mert láttátok, hogy még a nyomornegyedben is fantasztikus élményeink voltak. A jó dolgokra kell koncentrálni, és amikor valami

Indiában az angol helyesírással sem viccelnek: most akkor "Avelebal", vagy "Avillebal" az a memóriakártya? :)

Agra-ból hajnalban indult a vonatunk Jaipurba. Az „Agra Fort” nevű állomásra kellett kisétálnunk, ami kb. 5km-re volt a szállásunkról. A tuktukosok már hajnali 5-kor készen álltak arra, hogy elvigyenek minket, de mi nemet mondtunk a százrupis ajánlataiknak, és sétáltunk. Mire a vonathoz értünk, egészen felébredtünk. A vonaton pedig sikerült megírnom egy bejegyzést, sőt még a képeket is kiválogattam hozzá. Feltölteni már nem töltöttem fel, ahhoz túl gyenge lett volna a net a száguldó vonatban. Inkább bámultam ki az ablakon, mert közben már felkelt a nap, és Jaipur mellett érdekes dombokat pillantottunk meg.

Közlekedés a városban

A jaipuri vasútállomáson ránk támadtak a tuktukosok, és váltig állították, hogy a Hawa Mahalhoz csak velük tudunk eljutni. És persze ezért 100, majd 50 rupit kértek. Hogy a viharba nem sül le a képük 100 rupit kérni, majd pár másodperccel később ugyanazért a fuvarért már csak 50-et, amikor látják, hogy százért nem megyünk el. A válasz egyszerű: ez itt normális! :) Meg az is, hogy mi már ennek nem dőlünk be, sétálunk tovább, és megtaláljuk a buszokat. 6 rupi fejenként a Hawa Mahal-ig a jegy, igaz, hogy jóval lassabban megy és sokkal kényelmetlenebb is a busz, na de mi választottuk ezt, úgyhogy nem panaszkodhatunk. Ezek a buszok amúgy nagyon keményen a profitra mennek, s kevésbé a szolgáltatásra. Két személyzet van rajtuk, a sofőr, és egy fickó, aki neki kiabál/fütyül/sípol/veri a busz oldalát, hogy indulhat, vagy hogy álljon meg. Ezen kívül az utcára is ordibál, szedi az utasokat, azzal, hogy a busz állomásait kiabálja bele az utcába, valahogy így: „Kele-Kele-Keletiii pályaudvaaaaar!”. Le- és felugrál a buszról, mikor az lelassít, hogy felszálljanak rá az utasok, és akkor ügyes és sikeres, ha teletömi a buszt utasokkal, úgy hogy azon aztán mozdulni sem lehet. A mi buszunkon ügyes volt ez az egyén. :) Valahogy elnyomorogtunk a Hawa Mahal-ig, ahonnan aztán buszt váltottunk Amber (Ameer-nek mondják, néha úgy is írják) felé.

Ameer egy kis városka Jaipurtól északra, az erődjéről és az elefántjairól híres – legalábbis számunkra biztos! :) Az erődöt már a buszból megpillanthattuk, és még a lélegzetünk is elállt tőle. Ám mivel fáradtak voltunk, és táskákkal mozogtunk, ekkor eszünkbe se jutott meglátogatni. Egyenest a Couchsurfing-es barátunkhoz mentünk, akihez a buszállomástól még jó egy kilométert sétálni kellett.

Építőanyag szállítás tevével

Egy „Elephant House”-hoz irányított minket telefonon keresztül. Itt aztán láthattunk szép nagy elefántokat, és az egyik kolléga már el is vezetett minket Rahul (a szállásadónk) házához, ami kb. 50m-re volt az elefántháztól. Rahul nem volt otthon, de a huga és az anyukája igen. Hamarosan megmutatták a szobánkat, ahová nem sokkal később be is ájultunk. Nagyot aludtunk, amire szükségünk is volt, mert hajnalban keltünk, és Indiában az utazás nem éppen egy pihentető tevékenység. Rahullal csak este találkoztunk, és megtudtuk, hogy egy hete házas, egy hete volt az esküvőjük a feleségével, akit előtte soha nem látott még. India egy másik államából való a lány, ezért érkezésünk másnapján haza is kellett mennie, hogy folytassa az egyetemet, de amint befejezte a szemesztert, a következőt már itt Jaipurban fogja elkezdni, közel a férjéhez.

Az elefántházban

Rahul egyébként „nagy elefántos”, már a profilján is írta, hogy „I do have elephants”, és ez már nagyon tetszett nekünk. És valóban van neki két nagy csarnokban sok-sok elefántja, akikkel sok időt töltöttünk, különösen Zita. Többször is felkelt hajnali 4:30-kor, hogy lássa az elefántokat ébredni, és fürdeni, majd kivonulni a „munkába”. Egy felnőtt elefánt általában 5 tonna körüli súlyú, de vannak kisebbek és nagyobbak közöttük, mint ahogy köztünk, emberek között is vannak alacsonyabbak és magasabbak is. Egy elefánt 200 kiló(!) élelmet fogyaszt el egy nap, ez esetünkben bambuszágakból és levelekből jön össze, illetve elefántcsápátiból. Utóbbit Zita is sütött az állatoknak, egy ugyanúgy lisztből és vízből állt, mint a rendes csápáti, csak éppen egy darab volt vagy egy kilós és két-három centi vastag. Ennél a kétszáz kilónál álljunk meg egy kicsit, mert ezen én is elgondolkodtam. Ez azt jelenti, hogy minden reggel több tonna bambuszt hoznak az elefántfarmhoz a teherautón. Megkérdeztem, hogy ez anyagilag mennyit jelent elefántra lebontva. 3000 rupit eszik meg egy elefánt egy nap. Az erődbe 900 rupiért mennek egy kört, és ha jól emlékszem, egyszerre ketten tudnak az elefánt felépítményében helyet foglalni. Ez azt jelenti, hogy egy elefántnak átlagban egy nap több, mint háromszor meg kell fordulnia az amberi erődben, hogy kitermelje aznapi élelmét.

Aztán lássuk, mit tudunk még az elefántokról: egy elefánt, ha jól emlékszem 23 hónapig vemhes, aminek a végén egy 5-600 kilós elefántborjat szül meg. Ez az elefántbébi már születéskor hatalmas, és mivel gyerekként még rakoncátlanok, egy kis elefánt veszélyes lehet. Zitát például egy fiatal elefánt egyszer meglökte, persze egyáltalán nem volt komoly az eset, de ez volt az egyetlen, amikor nem voltak barátságosak velünk az elefántok. Egy másik nagyon fontos tulajdonságuk az elefántoknak, hogy sohasem felejtenek. Ez valószínű azért alakult ki, mert a vadon élő elefántoknak évről vére emlékezniük kell, hogy merre találtak vizet és élelmet az előzőekben, hogy túléljenek. Persze attól még hogy ezek az elefántok már nem vadon élnek, ez az tulajdonságuk nem tűnt el, és ezt kihasználva tudják az emberek láncon tartani az elefántot. Merthogy egy barátunk elmondása szerint a nagy, felnőtt elefántok már lennének olyan erősek, hogy elszakítsák azokat a láncokat, amelyekkel gazdáik megkötötték őket a lábaikon, de mivel gyermekelefánt korukban, amikor még próbálkoztak vele, nem tudtak kiszabadulni a láncok közül, felnőtt korukra ezt már megtanulták, és nem is próbálkoznak többé, holott ha megpróbálnák, ki tudnának szabadulni. Hogy ennek mi az igazságtartalma, azt nem tudjuk, de az tény, hogy valóban nem voltak túl vastag lánccal kikötve azok az elefántok, amelyeket mi láttunk.

Ők amúgy – természetesen – ázsiai elefántok, merthogy két nagy fajtája van az elefántoknak, az afrikainak nagyobb füle és hatalmas agyara van, míg ázsiai testvéreik kisebb legyezőkkel és agyarokkal dicsekedhetnek.

Rahullal a náluk eltöltött négy nap alatt sikerült jóbarátságot kötni, aminek keretében örömmel segítettem neki egy kicsit az „elefánt üzletében”. Készülőben egy honlapjuk, az elefantastic.in, amihez egy FB szájt is tartozik. Utóbbin pofoztunk egy kicsit, illetve egy delhi-i utazási irodának készítettünk egy PowerPoint prezentációt. Hazai szemmel nézve ez egy igen egyszerű kis slideshow volt, ám itt Indiában ezzel azt hiszem sikerült érdemben segítséget nyújtanom Rahulnak, mert nagyon odáig volt a végeredménytől. Ennek én igazán örültem, mert ő magától még nem tudta volna megcsinálni a prezit, nekem pedig nem esett nehezemre, sőt, igazán örültem, hogy segíthettem egy kicsit, az amúgy nem olyan ördöngös PowerPoint tudásommal.

Lácsmi, a féltékeny elefánt

Zita különösen a szívébe zárt egy „Laxmi” (ejtsd: Lácsmi) nevű óriást, aki a legnagyobb mind közül Rahulék elefántházában. Rajta keresztül sikerült kicsit megismernünk az elefántok természetét. Zita sok időt töltött ezzel az elefánttal, etette őt, simogatta, persze mindezt úgy, hogy az „elefántlovas” is végig a közelben volt. Ő egy olyan egyén, aki egy és csak egy elefánthoz tartozik, akivel törődik, eteti, figyel rá, és persze amikor eljön az idő, az elefánt segítségével az ormányán felmászva beleül a nyakába, és „meglovagolja” az elefántot. Ettől az embertől aztán sok érdekeset hallottunk az elefántokról. Pl. hogy féltékenyek tudnak lenni, és sokan nem kedvelik egymást. Pl. Zita elkövetett ott egy hibát, hogy más elefántokat is simogatott, nem csak Laxmi-t, és ezt aztán Laxmi érezte rajta, így nehezebben indult el nála a barátság. Állítólag egy elefánt képes barátságtalan lenni veled azért, mert más elefántok szagát érzi rajtad, olyanokét, akiket ő nem kedvel. Ráadásul minden elefántnak megvan a saját egyénisége. Valamelyik a világért se bántana embert, viszont ha nem lenne láncon, elefánttársait megtámadná.

Egyébként félelmetes volt látni, ahogyan Laxmi mestere „etette” Laxmit. Az elefánt ugyanis nem akart enni rendesen, többször rá kellett kiabálni, hogy egyen, illetve a bambuszágakat az ormányához, vagy a szájába adni. Ez utóbbit mi is sokat csináltuk, és nem akármilyen élmény volt – etetni egy ilyen gyönyörű óriást. Kell is nekik enni, hogy be tudják burkolni a napi 200 kilót a bambuszból. Gyakorlatilag az egész napjuk evéssel telik, amikor nem alszanak, fürdenek, vagy cipelnek fel embereket a hátukon az erődbe.

Rahul elmesélte, hogy fiatalabb korában elővigyázatlan volt egy elefánttal, túl sokszor ütött rá, és még akkor sem volt óvatos, amikor érezte, hogy az elefánt furcsán néz rá és méregeti. Amikor megkötötte a lábán a láncot, az elefánt elkapta az ormányával a lábát, és megszorongatta azt. Rahul kiszabadult, és ezzel valószínű megmenekült a haláltól, de még így is heteket töltött kórházban, mire teljesen felépült. Ma már sokkal okosabb az elefántokkal, szinte soha nem üti meg őket, és sokkal jobban ismeri a természetüket. Ezt akkor mesélte el nekünk, amikor Zita egyszer egyedül ment át az elefántokhoz, és nekem egy perc után utána kellett mennem Rahul kérésére, mert aggódott Zitáért. Persze Zitát nem kellett félteni, igazából azért ment át, hogy megnézze, van-e ott elefántmester, nélkülük nem ment az elefántok közelébe, mert ekkor már tudtuk róluk a „féltékenységi” történeteket. Szóval az elefánt nem játék, viszont egy csodálatos állat.

Indiai esküvői menet: elefántokkal, tevékkel, lámpásokkal – és generátorral! :)

Volt szerencsénk festeni is őket, pontosabban csak Zita festette néhányukat többedmagával, méghozzá egy esküvőre való felkészülés keretében. Mivel az elefánt a jólétet és a gazdagságot is jelképezi az indiai emberek között, ezért kiváló kellék egy eskövőhöz. Mi az esküvőn magán nem láttuk az elefántokat, mert napközben lementünk Jaipurba, de este amikor visszatértünk Amberba, és leszálltunk a buszról, pontosan az esküvői menet közepébe csöppentünk:

A videón nem vehető ki jól, de valahol az elefántok és a tevék után egy táblát is cipeltek a magasba emelve. Ezen a táblán a rezesbanda – vagyis inkább az esküvői zenekar és lámpacipelő bagázs neve és elérhetősége volt. Egy kis önreklám az esküvői menetben – This is India! :) Aztán más is megragadt még bennünk. A sok lámpát amit a menet végén, a násznép és gondolom a pár körül cipeltek az emberek, valahonnan meg kellett hajtani elektromossággal. No, hát ebből egyenesen következik, hogy ezek a lámpák össze voltak drótozva, és az egész konvojnak a végén – amit sajnos már nem vettem fel, de a zaj hallatszik a videó végén – egy teherautón egy számomra eddig elképzelhetetlenül hangos és büdös generátor szolgáltatta az elektromos áramot a világításhoz. :) Ilyesmi nekem sose jutott volna eszembe, de hát mindig tanulunk valamit Indiától! :)

Régebben valószínű fáklyák voltak lámpások helyén, de az is lehet, hogy ez a lámpás őrület egy teljesen új keletű dolog, és amikor valamelyik rendezvényszervező cég elkezdte, a többi követte, hogy nehogy lemaradjon. Mindegy, nem számít, szép volt, érdekes volt, és nekünk nem fájt! :) De bocsássátok meg nekem, hogy ha elfogult vagyok, amikor azt mondom, hogy esküvői konvoj terén nálam messze a kerékpáros esküvői menet viszi a pálmát! :)

Annyi szó elment az elefántokra, hogy most itt zárok is, de legközelebb körbenézünk Amberban, bemegyünk az erődbe, és az amberi „Nagy Fal”-ra is felmászunk.