Mókust mentünk a fogságból a természetbe

Két és fél nap Rangmatiban úgy éreztük elég volt, és ideje visszatérnünk Chittagongba, a cuccainkhoz, hogy ismét teljes málhával induljunk tovább délnek, Teknaf, St. Martin korallszigete, és Mianmar felé.
Ahhoz, hogy lejussunk Chittagongba, nem kellett nagy utat megtennünk, a távolság Rangamati és Chittagong között 70km. Több út közül is lehet választani, és mi végül maradtunk a kockázatmentes, jó eséllyel jó minőségű, de magasabb forgalmú főút mellett.

Reggel még összefutottunk Ismael-ékkel, hogy megcsodálják a biciklijeinket, majd a búcsú és a köszönet után útra keltünk. Ismét át a földnyelven, majd ezúttal fölfelé az emelkedőkön. Csak pár napja érkeztünk ide, és most micsoda élményeket hagyunk a hátunk mögött! A kaptatók nem voltak olyan fárasztóak, mint azt vártuk, gyorsan és könnyen leküzdöttük őket, úgy látszik sikerült kipihennünk magunkat. Ez jó érzéssel és bizakodással töltött el minket. Néhány újabb emelkedő után egy hosszabb lefelé következett, ami után úgy tűnt, végetért a dombos rész, és marad a síkság, talán már egészen Chittagongig.

Zita egyszercsak eltűnt mögüllem, úgy kellett visszafordulnom érte, hogy meglássam, mi történt. Reméltem, hogy nem esett semmi baja, és valóban, nem is volt baj, csak egy kis állatot, egy mókust szabadított ki egy gyerek fogságából. Az állatot pórázon tartotta a gyerek, és ezt szegény állat szemmel láthatóan rosszul viselte, valószínű sokkot is kaphatott, már ha ilyesmi érheti egy mókust. Zita kiszabadította a kis bicskájával, és pár kilométerrel később, ahol végre találtunk egy emberektől picit távolibb, erdős részt, elengedte egy bokros helyen, az úttól kicsit távolabb. Reméljük szegény kis állat túlélte ezen megpróbáltatásokat és újra megtalálta a helyét a „vadonban”.

Ebédelni nem nagyon álltunk meg, inkább csak nassolni, már amíg hagytak a helyiek. Sajnos nem találtunk olyan helyet, ahol jó kis vonalat húzhattunk volna és legalább 1-2 méter állandó távolságra tarthattuk volna őket magunktól, ezért végül egy asztalt és két padot felhasználva építettem barikádot magunk köré, de sajnos pár perccel később kiderült, hogy ez is csak átmeneti megoldásnak jó. Banglades nem egy egyszerű hely, és egy idő után minden humorérzék és türelem elfogy itt, azonban mi ezt most ezen a napon nem akartuk megvárni, inkább továbbálltunk.

Széttárt karokkal

A forgalom az úton meglepően kicsi volt, és azt is jó előre lehetett látni, mert az út a dombok után elég egyenes volt, és a járművek nem száguldoztak rajta különösen nagy sebeséggel. Ez lehetővé tette számunkra, hogy tovább gyakoroljuk, és végül elsajátítsuk a elengedett kormányos fekvőkerékpározást. Korábban is próbálkoztunk már ilyesmivel, de egyrészt nagyon nem volt erre alkalmas (üres és egyenes) útszakasz Kína óta, másrészt eddig mindig négy-négy táskával közlekedtünk, és úgy tűnik, hogy ez az elengedett kormányos móka csak úgy működik, ha hátrébb van a súlypontja a biciklinek annál, mint ahogy az lehetséges négy táskával. Magyarul, amikor négy táskával próbáltuk, mindig nagyon hamar elkezdett belengeni a bicikli eleje, és jobbra-balra remegett az elsőkerék és a kormány, amint elengedtük azt. Amikor csak két táskánk volt hátul, mint most, ezt el tudtuk kerülni, és igen hamar sikerült elengedett kormánnyal, széttárt karokkal gurulnunk, sőt, mi több, pedáloznunk! Zita utóbbiban még ügyesebb is lett, mint én, egész hosszan, ameddig a forgalom csak engedte, képes volt elengedett kormánnyal tekerni.

Bevallom, ez az érzés nagyon hiányzott eddig a rekuból, mert a sima túrabringával ez már nagyon régen ment és nagyon jó érzés volt rajta elengedni a kormányt, kicsit felemelkedni, kihúzni magamat, és széttárni a karjaimat – mintha repülnék. Ez eddig a fekvőbringákon nem ment, és most nagyon jó volt megtapasztalni, hogy de mégis! De ezen is meglehet csinálni, fekvőbringával is lehet „repülni!”. Persze tudom, négy táskával még mindig nem megy, de talán ahhoz is megtaláljuk majd a megfelelő egyensúlyt, amennyiben lehetséges. Mert úgy emlékszem, anno először a rendes bringán is belengett a kormány a 100napbringa alatt, de aztán valahogy pár ezer kilométerrel később mégis sikerült megtanulni az elengedett kormányt. De ha mégsem megy majd 4 táskával, az se baj, hisz nemsokára következik egy Thaiföld-Laosz-Vietnám-Kambodzsa-Thaiföld karika, amit majd megint csak két-két táskával tervezünk megtenni, mert a másik négyet (sátor, matracok, hálózsák, meleg ruhák, konyha, a vízszűrő kivételével) Bangkokban készülünk hagyni. Igazából ezt már Irán óta megtehettük volna, jó lett volna Irán és az Ausztráliai Darwin között valahogy ezen cuccokat teleportáltatni, vagyis átszállítatni, hogy ezen a pár ezer kilométeren ne kelljen cipelnünk őket, mert úgysem használjuk őket nagyon. Szerintem ha megerőltetném magam, meg tudnám számolni a két kezemen, hányszor szerettünk volna sátrazni Irán óta. Ázsia azon vidékein, ahol jártunk, olyan olcsó a szállás, és olyan kényelmetlen lenne sátrazni, hogy tényleg kvázi holtteher a sátor, a matrac, meg a hálózsák, mert ha meg is próbálnánk sátrazni, abban megsülnénk, vagy bőrig áznánk, vagy ha véletlenül egyik sem, akkor reggelre minimum 15-20 kíváncsi helyi mászna be mellénk a sátorba. :) Persze még mindig nem késő kitalálni valamit, és eljuttatni a négy nem használt táskát Ausztráliába, ahol majd újra szükség lesz a bennük lévő holmikra.

A tenyérre jegyzetelő rendőr

Ahogy megérkeztünk a CHT határához, egy rendőr leintett minket, hogy álljunk csak meg! Mikor léptünk be a területre, és miért nem láttak ők minket? Mondtuk, hogy jó 5-6 napja, és Kagrachuri felől, amit először nem akartak elhinni, de aztán nagy nehezen elfogadták. Emberünk, Ripon, nagyon keményen nyomta, nála már füzet se volt, útlevelet se kért, az engedélyről, amit be kellett szereznünk a területre való belépéshez, szerintem nem is hallott, és miután megértette, hogy hogyan lehetséges, hogy ők nem láttak belépni, és most mégis kifelé megyünk, már csak az országunkra, és az én nevemre volt kíváncsi. Én csak annyit, mondtam, hogy Hungary és hogy Árpi, és ezzel ő boldog is volt, mindkettőt felírta a tenyerére(!), és mi hajthattunk tovább, nem kicsit nevetve… Elképzeltük a szitut, amint Magyarországon leint a rendőr gyorshajtásért, majd miután letekerted neki az ablakot, ő mondja, hogy „A nevét legyen szíves!” és közben jegyzetel egy golyóstollal a tenyerére! Ez nekünk teljesen röhejes, ugyanakkor itt Bangladesben ez is teljesen normális. :)

Újra Chittagongban

Chittagongba beérve a már ismert őrület fogadott minket, szmog, por, dudáló, cikázó járművek, amelyek szépen feltorlódtak a nagyobb kereszteződések előtt, és ilyenkor csak nehezen, vagy nem tudtunk köztük utat törni magunknak. Az egyik ilyen furakodás alatt egy fickó motoron nagyon akart tőlünk valamit, folyamatosan magyarázott, és végül sikerült kivennem, mit akar. Újságíró, és riportot szeretne készíteni velünk, itt és most! Na, apám, ez most nem fog menni, ahhoz, hogy mi most itt megálljunk ebben az őskáoszban, és megvárjuk veled, amíg még jobban bedugul a város, mindezt azért, hogy Neked legyen egy érdekes riportod, amiben megírod, hogy a furcsa bringás nászutasok nem szeretik a csilit és a tömeget, de amúgy nagyon imádják az országod, ahhoz… Hacsak?! És itt gondoltam egy önzőt, és mondtam neki, hogy oké a dolog, de kérünk szépen érte 2000 takát, vagyis 6000 forintot. Erre nagyon gyorsan lelépett, és ismét „egyedül” lettünk. Rosszat tettem, bunkó voltam és önző, hogy el akartam kérni két napi büdzsénket egy riportért? Talán nem, csak üzletet ajánlottam, mert mi fáradtak voltunk már így a nap végén, és oda akartunk érni a helyre, ahol aztán maradni is fogunk éjszakára, és ahol nem leszünk többé kitéve e kinti őrületnek. Mellesleg ekkor ezt a helyet még nem tudtuk, hogy hol lesz, mert Didarult már korábban felhívtuk, és elmondta, hogy sajnos most nem tud fogadni minket, mert más vendégei vannak. De pl. ha ez az újságíró azon a helyen talál meg minket, ahová aznap már megérkeztünk és az éjszakát töltjük, örömmel és pénz kérése nélkül adtam, adtunk volna neki interjút. Igaz az is, hogy elég lett volna a mobilszámunkat megadni neki, és csak annyit mondani, hogy hívjon fel este, de akkor ez ott az őrült forgalomban nem jutott eszembe, csak a kétezer taka, ami végülis hatékony volt, ha azt vesszük, mert egyből lekopott a fickó. :) Viszont az egésznek a másik oldala az, hogy azért lehet, hogy valami értelmes és kerek dolgot is ki tudott volna hozni belőlünk, ami túlmutat egy bulvárhíren, csak én erre sajnos abban az őrült forgatagban nem láttam reális esélyt.

A Bahaddarhat Intersection-ön átkelni ismét egy élmény volt, de utána már kicsit feloldódott a forgalom, itt pillantottam meg ezt az iszonyat lepukkant, mocskos, bűzt okádó buszt, és a hátsójára festett szív alakú freskót. Egyszerre volt szerethető az egész kép, mert a bangladesiek harmatlelkűségét és érzelmességét mutatta, és egyszerre volt visszataszító és utálatos is, mert ugyanakkor önmaga a busz a festmény nélkül még mindig csak egy volt azon büdös, hangos, koszos nagy járművek közül, amelyek miatt nehezen elviselhető csak a lét Chittagong utcáin.

Didarul irodáját könnyen elértük, és itt Anik már várt ránk a másik négy táskával. A CHT-re való indulás előtt nála hagytuk a cuccainkat. Róla azt kell tudni, hogy egy tripula nemzetségű srác, aki alkalmazott Didarul utazási irodájában. Sőt, mi több, ilyenkor az off-season kellős közepén, az esős évszakban sokszor ő az egyetlen, aki az irodában tartozkodik, különösen a nyitvatartási időn kívül, ugyanis ő nem csak dolgozik, hanem lakik is az irodában. Gyorsan lehordtuk a cuccokat az irodában a földszinte lépcsőházba, ahol már ismerős arcok fogadtak minket. Itt bűzölgött a már említett borzalmas csatorna, és itt volt a biztonsági őr az ATM mellett, és a gyógyszer fickó. Amíg Zita Anikkal elment szállodát nézni, én velük mulattam, remekül szórakoztunk, Bondu Tin Din-t énekeltünk, majd amikor megjelent egy kisgyerek is a színen, őt tanítottam meg egy reflex-játékra (ki tud a másik kezére csapni gyorsabban, mint ahogy azt a másik elhúzza), ami szintén nagyon jó móka volt. Figyeljétek meg ezt a képet, a következőket látni rajta: itt Bangladesben minden ATM-hez jár egy biztonsági őr, 0-24, ha az ATM is így tart nyitva (Áhá, hát ezért vonnak le mindig annyi kezelési költséget a számlámról!), valamint az emberek, mielőtt belépnek a pénzfelvevő automata agyonlégkondícionált szent helyiségébe, leveszik a papucsukat. :) Merthogy errefelé ez a maximum, amit egy ember a lábára húz. De milyen már, hogy leveszik? Néhány iroda és otthonba lépés előtt is le szokás venni, és persze a mecsetekbe lépés előtt is, na de egy élettelen, üres helyiségbe, az ATM szobájába lépés előtt?!? :) Miért? Odabent egyébként két hatalmas légkondi hűti a kb. 5 négyzetméteres teret, körülbelül az életveszélyes 12 fokra.

Mikor Zita visszatért Anikkal, mintha valamilyen anyag ellepte volna a teret az út felett, nagyon furcsán nézett ki az utca, amit valószínű annak köszönhetett, hogy a lemenő nap fénye megfestette kicsit a szálló port. Mindenesetre szó szerint szörnyen szép volt, mert a kinti port csak addig tudtam elviselni, amíg elkészült a fotó.

Szállást csak nagyon drágát találtunk, ezért végül éltünk Anik nagylelkű meghívásával, és felköltöztünk hozzá egy éjszakára az irodába. Csak a cuccokat pakoltuk fel a negyedikre, a bringákra odalent vigyázott a biztonsági őr és a két lakat.

A világ legnagyobb hajóbontója – Chittagong Ship Breaking Yard

Chittagong a Ship Breaking Yard-járól, vagyis a hajóbontójáról is híres. Itt van a világ legnagyobb hajóbontója, itt szedik szét a legtöbb óriási tengerjáró hajót, a hatalmas teherszállító hajókat, amelyeket valamilyen oknál fogva kivontak a forgalomból. Ezekben még mindig sok ezer tonna hasznos anyag van, amelyeket itt Bangladesben, a Bengáli-öböl partján, Chittagongtól északra bontanak ki a hajókból. Ez egy veszélyes üzem, rengeteg a veszélyes vegyi anyag, ám mégis, itt ebben az országban rengeteg a vállalkozó erre a munkára, mert ez összehasonlítva más kereseti lehetőségekkel, igen jól hoz a konyhára. Akinek pedig el kell tartania a családját, az idejön, és elvégzi ezt a piszkos munkát, relatíve még mindig sokkal olcsóbban, mintha ugyanezt a munkát egy másik országban kéne elvégeztetni. Így lehet, hogy itt, Bangladesben van a legnagyobb, legmocskosabb hajóbontó az egész világon. Szerte a világ tengereiről és óceánjairól jönnek ide a hajók a végső útjukon, állítólag még magyar hajókat is találni. Samiul-t fel is hívtuk ezen az estén, hogy be tud-e juttatni minket másnap, és ő körbe is kérdezett nekünk de sajnos végül arra jutott, hogy most lehetetlen a bejutás nekünk külföldieknek. Ezért aztán a másnapi továbbindulás mellett döntöttünk, így ezt a hajóbontót csak megemlíteni tudtam most, bővebben mesélni róla a saját tapasztalataink után nem tudok. Annyit viszont tudok javasolni, hogy ha jöttök Bangladesbe és Chittagongba, Ti próbáljátok meg nem kihagyni! Szerezettek gumicsizmát és próbálkozzatok kevésbé hivatalos úton bejutni, kérdezősködjetek a szállodák recepcióin és a riksa sofőröknél.

Tánchangya vendégségében

Anik az este nagyon rendes volt velünk, elkísért pót fékkart és fékbowdeneket venni, és nem csak, hogy le tudtunk zuhanyozni az iroda fürdőszobájában, hanem még főzött is ránk, rizst ettünk mindenféle zöldségekkel. Anik ugyanis buddhista és vegetáriánus. Később írt nekünk e-mailt és a FB-on is írt nekünk, és amikor ezt Zita látta, először nem értette, mert Anik nevét Onik-nak ejtjük, így tehát se az Anik, se a Tanchangya, Anik családi neve nem volt Zitának ismerős, amikor a postaládánk tartalmát nézte. Amin pedig jót nevettünk, az a Tanchangya, amit igaz, hogy valójában valahogy úgy ejthetnek, hogy tanszhangija, de mi magyarok úgy is olvashatjuk, mint az ékezetek nélkül írt Tánchangyát. Így történt, hogy Zita kérdezte tőlem a leveleinket nézve, hogy ki az a Tánchangya? Hát, ő csak a mi Anik-unk Chittagongból. Ha a CHT-ra indultok, és nem vagytok olyan bátrak, mint mi, vagy csak egyszerűen nem akartok „vakon”, vezető nélkül belépni a CHT-ba, ő az emberetek lehet, mint vezető, hiszen oda való, beszéli a nyelveket, és tudja, mit érdeme megnézni! Az engedélyeket pedig Samiul-tól tudjátok megkapni, vagy az iroda is el tudja intézni.

Rangamatiból Chittagongba 2012. augusztus 26-án gurultunk át, 69,7km-t. Ezen a napon összesen 2124 Ft-ot költöttünk, 1464-et ételre és 660-at felszerelésre. Lesz majd újra költség és kilométer összesítő táblázat diagramokkal, amint megérkezünk az 500. utazott napunkhoz! ;) Addig is még vár ránk és Rátok néhány kaland és beszámoló megírása, illetve elolvasása! :)))

Biciklivel a tóhoz – Csillaghajó sűrített tej

Az ékszerboltban korán keltünk, összecsavartuk a matracainkat, elpakoltunk, megreggeliztünk a szomszédos étteremből, majd egy gyors köszönet és búcsú után elindultunk. A tekerés nem fájt, ha feküdtem az ülésben, nem éreztem a mellkasom, csak ha felültem. Ezen a reggelen visszaszereltük Zita két táskáját az ő biciklijére, így egy kicsit könnyebben haladtam, mint az elmúlt két napban, de ez nem sokat számított most, mert elég nyűgösek voltunk mind a ketten, és csak oda akartunk érni Rangamati-ba, a Kaptai-tó partjára. Ez persze sose megy olyan könnyen, bár azt meg kell hagyni, a 28 kilométer első felében nem sok nehézség volt. A dombok maradtak olyan szolidak, mint tegnap késő délután, és a táj talán még varázslatosabb lett. Bal oldalt több olyan völgy mellett is elhaladtunk, aminek az aljában rizsföldeken dolgoztak, a háttérben pedig, a katlan túl végén egy vízesésben szakadt le a víz. Az egészet mintha megrajzolták volna, úgy nézett ki. Ezt még a fáradtságunk ellenére is megcsodáltuk, pár percig csak álltunk és néztük az útról a képet.

Ahogy becsatlakoztunk a Rangamati – Chittagong útba, úgy lett az aszfalt hirtelen háromszor szélesebb alattunk, és ezzel egy időben megkezdődött az utolsó nagy megpróbáltatásunk, egy igen combos, hosszú, meredek kaptató, aminek a túloldalán már tudtuk, hogy ott van Rangamati és a tó. Szépen lassan, megfontoltan, néha halszálkázva, amikor azt a forgalom engedte, de feltekertünk, és valóban, onnan jött a suhanás, de csak addig, amíg be nem kellett húznunk a fékjeinket az elénk kanyarodó riksák miatt. Ugyanis a város, vagy annak valamilyen elővárosa már több kilométerrel a Rangamati-nak jelzett pont előtt elkezdődik, még azelőtt, hogy megpillantottuk volna a tavat. Szóval kb. az utolsó 5km-t városban tettük meg, de ez már nem számított, mert időközben feltűnt a Kaptai-tó, és tudtuk, hogy mindjárt megérkezünk.

Talán még nem említettem, de itt a vidéki, kültéri reklámfelületek nagy részét nem nyomtatják, majd ragasztják, hanem festik! Mindegyiket külön-külön, emberek ecsettel, vagy festékszóróval! Ez még egy kevésbé ipari világ kevésbé ipari megoldása. A tej azonban még iparibb, mint nálunk, a képen a Starship az egyik közkedvelt konzerves édesített sűrített tej márka, amikor teát vagy kávét kapunk, akkor általában ilyenből dobnak bele egy-egy kanállal. Hogy miért hívnak egy sűrített tejet csillaghajónak, azt ne kérdezzétek! :) A másik népszerű tejtípus a tejpor. Így valószínű tartósabb ezen az éghajlaton a „tej”, dobozos tejet vidéken alig láttunk, és a városok nagyobb boltjaiban sem az volt a nyerő formátum.

Pisztolyt fognak ránk

Szállást Rangamatiban az észak felé nyúló félszigeten néztünk, a harmadik helyen nagy nehezen sikerült lealkudni 400-ig egy duplaágyas földszinti szobát, amibe végül belementünk, annak ellenére, hogy drágáltuk az 1200 forintot a lyukért. Annyira el akartunk már végre dőlni valahol, hogy nem nagyon számított ez, ráadásul máshol még drágább árak voltak, mert Rangamati egy közkedvelt nyaralóhely a bangladesiek körében is, és most van ugye az Eid Holiday-nek a kellős közepe. Szóval hamar megadtuk magukat, és örültünk hogy van hol laknunk. Ezen a ponton olyan keskeny a félsziget, hogy az egyetlen központi utcáról nyíló szállónk túlsó végén, pontosan ahol a szobánk van, a folyosó végén kilátni a Kaptai-tó egy kis öblére. Persze nem érkeztünk meg a paradicsomba, hiába nyaraló hely, nem nyugágyakat kell elképzelni, hanem cölöpökre épült tóparti házakat, és az utca végén a tó vizében mosó asszonyt.

Miután aludtunk három-négy órát, feltápászkodtunk, hogy azért még valami történjen is velünk ezen a napon Rangamatiban. Hát történt! Kimentünk sétálni, és hogy ne a riksák bűzét szagoljuk, lefordultunk egy kis utcába, ahová lépcsősor vezetett le. Itt történt, hogy az egyik helyi gyermek nem éppen úgy közelített hozzánk, ahogy azt eddig megszoktuk. Nem kérdezte, hogy honnan jöttünk, és nem is hellózott se nem kiabált a barátainak, hogy „bideshi”, vagyis hogy idegenek lát… Hanem pisztolyt fogott rám! Ezen már nagyon kiakadtam (ekkor még nem pihentem ki magam igazán), de aztán még pénzt is kért. Kivettem a kezéből a pisztolyt, és kérdeztem tőle, hogy ezt meg kitől tanulta, egyáltalán hogy merészelt egy teljesen élethű nagyságú és formájú műanyag játék pisztolyt ráfogni egy idegenre. Persze ők az idegent nem értik, nekik mindenki testvér, de attól még ne fogjon rám egy játékpisztolyt, még csak poénból sem, és pláne ne kérjen pénzt. Nem volt koszos a kölyök, biztos, hogy a közelben voltak a szülei, és ő is nyaralni van itt, vagy egy jómódú helyi család sarja, csak épp nem tanították meg viselkedni. Ekkor már Zita is visszajött hozzánk (mert ő közben előrement, az esetnél csak én voltam ott), és ő is felháborodott, így a felnőttkeresést már együtt kezdtük meg. A célunk csak annyi volt, hogy találjunk egy felnőttet, aki a gyerekhez tartozik, lehet az akár szomszéd is, csak értesse meg vele, hogy nagyon nem jó, az, amit csinált.

Az egyik ház földszinti erkélyéről egy srác tökéletes angolsággal szólt felénk, és kérdezte, hogy mi a problémánk. Elmondtuk feldúltan, hogy mi a gondunk, hogy ez a gyerek, mégh ha műanyag játék pisztolyt is, de pisztolyt fogott ránk, és hogy amúgy sem vagyunk vidám kedvünkben, és ez most végképp nem vidított fel minket, és jó lenne, ha kihajítanák a pisztolyt a kukába, a tévével együtt, mert onnan szedte a gyerek az ötletet. Ennyire azért nem kéne, hogy közvetlen legyen velünk! Nem elég, hogy a motorosoktól 5 perc nyugtunk sosincs ebben az országban, de még ha gyalog vagyunk, akkor is jön valami, most ez a kölyök a pisztollyal. A srác tökéletesen értette a dolgot és nem győzött elnézést kérni, ugyanakkor érdeklődő is volt, kérdezte, hogy honnan vagyunk, és mi járatban, majd beinvitált minket egy teára a lakásukba. Éreztem, hogy rettentő bugos vagyok, és nincs kedvem most leülni bájcsevegni, hanem leginkább felrobbannék, vagy nem is tudom, ugyanakkor azt is éreztem, hogy a srác jó arc és ért minket és jó lesz leülni és dumálni, ezért végül, ha nehezen is, de igent mondtunk. Bent elmondtuk, hogy imádjuk Bangladest, de ezt most nagyon rosszkor jött, mert amúgy is ki vagyunk bukva, mert a forgalom, és mert hiába nagyon kedves amúgy mindenki, ha egyszer túl sokan vannak, és ezren körbeállnak minket, akkor kikészülünk. Ismael – így hívták a srácot – teljesen megértette ezt is, elmondta, hogy néha még őrá is furcsán néznek, ha csak egy egyszerű rövidnadrágban megy ki az utcára. A forgalmat még jobban szidta, mint ahogy mi jellemeznénk, mesélte, hogy szörnyű, hogy ebben az országban bárki, bárhol gondol egyet, és megáll a járgányával az út közepén, még csak az se kell, hogy utast vagy árút pakoljon fel-le, elég ha csak olyanja van. Ez tényleg így van, de ez igaz a környező országokra is, láttunk itt már a sáv közepén megálló buszt és konkrétan az út közepén, a szaggatott vonalon kereket cserélő teherautóst. Ismael elmondta, hogy az Eid-re gyűlt össze a családja, és most harmincan vannak itt együtt ebben a házban, és amúgy mindenki nagyon kíváncsi ránk, de megkérte őket, hogy várjanak kint, merthogy az előbb elmeséltük, hogy nem szeretjük a tömeget, és hogy bámulnak minket, mint egy állatkertben. Mikor ezt megtudtuk, persze egyből mondtuk neki, hogy ne vicceljen már, hívja be őket a szobába, mert már mi is kíváncsiak vagyunk rájuk, és különben is teljesen más az, amikor száz emberből egy sem beszél angolul, mint ez a helyzet. Az ő családjában mindenki elég jól beszél angolul, egyetemre járnak, az édesapjuk pedig üzletember, innen van a család vagyona. Ez a hat emeletes ház az övék, itt lakik sok testvér és unokatestvér a családjából. Eredetileg a Kaptai-tó területén laktak, de amikor azt felduzzasztották a hetvenes évek elején, a falujuk víz alá került, és ezért az államtól semmilyen kártérítést nem kaptak. Ekkor vették itt Rangamatiban azt a házat, ami most lent a melléképület, ez a karcsú toronyház aztán nőtt ki a földből az évek alatt.

Mikor visszatértünk a helyiek őrült vezetési stílulára, Ismael kérdezte, hogy mennyi ideje vagyunk Bangladesben. Mi mondtuk, hogy 6 hete, mire ő kifakadt, hogy mindössze hat hete? Képzeljük el, hogy neki 22 éve ezt kell elviselnie! :) Na ez volt az a pont, amikor végre kicsit felszakadt bennünk valami, és önfeledten nevettünk egy nagyot. Innentől már inkább mosolyogva néztünk arra a nyavalyás műanyagpisztolyra, és beszéltük Ismaellel, hogy ha nem lett volna a pisztoly, akkor most nem beszélgetnénk itt. Aztán Ismael azt is mesélte, hogy van pár hajója a családnak, és szívesen kivisz minket a tóra, ha szeretnénk. Miután megbizonyosodtunk róla, hogy ez tényleg ingyen, szívességből van és tényleg nem gond nekik és szívesen hajókáznak velünk, örömmel és köszönettel igent mondtunk az ajánlatnak, mire Ismael is visszakérdezett, hogy jöhetnek-e a testvérei. Persze ebbe belementünk, és amikor ezt egy mondattal később közölte Ismael a lánytestvéreivel, azok nagy szinkron sikításban törtek ki örömükben. Kivülről úgy tűnt, Ismael valamiféle legidősebb báty itt a családban, amolyan vezéralak fajta a testvérei között, értve ezt akkor is, ha mókáról van szó. Ismaellel telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy hívjuk egymást holnap reggel, és délelőtt kimegyünk a tóra.

Séta Rangamati körül

Másnap hiába próbáltam vagy háromszor elérni Ismaelt, nem sikerült és nem is hívott vissza. Ezt nem tudtuk mire vélni, de nem gondoltunk rosszra, csak nem értettük. Délután aztán már mozgósítottuk is magunkat, kimentünk sétálni egyet. Az útikönyv ajánlott egy sétát a Rangamati környéki földnyúlványokon a tó körül, vagyis inkább úgy mondanám, hogy a tóban, mert Rangamati környéke leginkább szigetekből és egymásból szétágazó kisebb-nagyobb félszigetekből áll. Itt mentünk egy 8km-es kört, ami igen kellemes volt, mert sok érdekeset láttunk. Halászok húzták be a hálójukat a vízből, miközben egyikük bent a vízben állt nyakig a háló belsejében, természetesen veszettül mosolyogva és integetve az őt fényképező két külföldinek. :) Arany emberek ezek a bangladesiek, nem kéne rájuk haragudnunk, csak ha egyszer olyan nagy a különbség az ő és a mi világunk között, akkor ez nagyon nehéz. De elsősorban rajtunk múlik, nekünk kell tenni ezért, mert mi jöttünk az ő országukba. Ezt tudom, elmondtátok Ti is, és leírtam én is talán már többször, csak ez megint azon dolgok közé tartozik, amit elmondani, meg leírni könnyű csak.

Ahogy továbbsétáltunk, benéztünk egy kisebb pálmaerdős dombra is, ám ez a hely tele volt fiatal srácokkal, akik ugyan szintén érdeklődéssel voltak felénk, de a nevetésüktől úgy vettük ki, inkább rajtunk, mint velünk nevetnek, ezért aztán innen gyorsan továbbálltunk. Megnéztünk egy buddhista templomot, majd elbújtunk a falu központjában az egyik kis teázó eresze alatt. Egy-egy tea és néhány piadzsu mellől lestük a helyiek életét, végre észrevétlenek voltunk, senki nem vett észre minket a tető árnyékában, de mi szépen beláttuk az egész kis piacteret, és nagyon élveztük, hogy végre csak láthatatlan megfigyelők vagyunk és nem piszkítunk bele a történésekbe a jelenlétünkbe, hanem minden pont úgy zajlik, mintha mi itt se lennénk – Ritka az ilyen pillanat Bangladesben, mert általában hamar mi leszünk a főszereplők, bárhová is megyünk, ha akarjuk, ha nem.

A falu túl végén egy három oldalról vízzel körbevett dombon egy olyan cölöpös házat vettünk észre, ahonnan fény is szűrődött ki. Ez furcsa volt számunkra és nem tudtuk, hogy mi lehet ez, és mire kellenek odabent a fények amikor még kint is világos van, ezért közelebb mentünk. Odabent egy csirketenyészetet találtunk, amire pár méterrel a belépés előtt már a szagokból is rájöttünk. :)

Innen aztán még lekanyarodtunk egy másik buddhista templomhoz, amihez egy lápos területen kellett átkelnünk egy hosszú gyalogoshídon. Ekkor már kezdett sötétedni, ezért ki kellett lépnünk, de ez nem volt elég, mert még több kilométer hátra volt. Hála az égnek mindenhol találkoztunk emberekkel, akik útba tudtak igazítani minket, és erre szükségünk is volt, mert a fejlámpákat nem volt eszünk magunkkal hozni. Mielőtt még visszatértünk volna a Rangamatiba vezető főútra, ahonnan már riksát is tudtunk fogni hazafelé, a helyiek egy öböl felé irányítottak minket. Ez nem volt gyanús, mert mintha az útkönyv is emlegetett volna valami hajózást, na meg különben is egymástól függetlenül többen erre küldtek minket, szóval nem lehet baj. Egyszer csak tényleg véget ért a föld és mi már csak a holdfényben csillogó vizet láttuk magunk előtt. Se csónak, se stég nem volt a környéken, csak néhány helyi várakozott velünk együtt. Hamarosan megpillantottunk egy a túlpartról közeledő csónakot, amely pár perc múlva meg is érkezett hozzánk a partmenti sisnyáson keresztül. Sorra kiszálltak az emberek, és nem maradt bent senki a csónakban! :o Ja, hogy ez itt ilyen freestyle megy? Beszálltunk egy helyivel, és ekkor tűnt fel, hogy a csónakban nincs evező, mert valójában egy drótkötélpályán halad. Ez át is van fűzve elől és hátul a csónakon, így letérni a pályáról nem is lehet, csak át kell húzni magukat a túlpartra! Így már érthető! :)

Este még elmentünk vacsora után kicsit beülni valahová egy üdítőre, és ekkor felfedeztük újra a neem fa ágát, mint a fogkefét helyettesítő eszközt. Vicces, hogy még így csomagolva is árulják. Ezzel vajon hogyan lehet elérni a hátsó, vájatos részeket? :)

Később Ismael aztán visszahívott minket, elnézést kért, hogy tegnap elfelejtette, hogy ma péntek van, ráadásul Eid lévén ez egy különösen fontos péntek volt, ezért ünneplőbe öltözve a temetőbe és a mecsetbe is el kellett látogatnia a szüleivel és a nagyszüleivel, a telefonját pedig otthon hagyta, ezért nem vette fel és nem hívott vissza minket egész nap. De ha még itt vagyunk és maradunk, akkor holnap reggel 7-kor indul a hajó túra. Természetesen elnéztük neki a feledékenységét, és belementünk a következő napi hajókázásba!

Hajóval a Kaptai-tavon a titkos vízeséshez

Reggel hétre megreggelizve megérkeztünk Ismael-ék házához. Ismaelt mi keltettük a telefonhívásunkkal, ami után ő keltette fel sorra a testvéreit. Amíg azok ébredeztek, Ismaellel és az egyik öccsével beszélgettünk, a kérdések keresztüzében nekem is jutott időm visszakérdezni, a telefonomra már jó előre le volt mentve a Bondu Tin Din dalszövege, így szóról szóra kérdeztem, és fejtettem tovább a dalt. Mivel kérdeztétek, leírom, miről szól: se fordulatok, se hepiend nincs a végén, csak tovább taglalja, hogy szerdán elindult, de hiába, csütörtök nem utazásra való, pénteken hiába ment, szombat a szerelemé (prim piriti = szerelem), de hiába kente ki az ajkait piros paan-al, akkor se kapta otthon a férfit, pedig az úton még veszélyeknek is ki volt téve, mert a csónakos ismeretlen útvonalon vitte, ki tudja, mit akart tőle. Hát dióhéjban ennyiről szól a Bondu Tin Din. :)

Fél nyolcra felkelt a család, és pont azon a kis utcán, ahol két napja szembejött a gyermek a játékpisztollyal, lesétáltunk a hajókhoz. Egy pallón felmásztunk az egyikre és a felső szinten helyet foglaltunk, kb. huszad magunkkal. A tó gyönyörű volt, és közben nagyon jó volt beszélgetni Ismael-ékkel. Sejtve a csónakbérlési árakat Sundarban után, ha ők nincsenek nekünk, valószínű ki se jutottunk volna a vízre. Útközben rengeteg halászt láttunk a vízen, volt amelyik csónakból dobálta éppen kifelé a hálót, és voltak mások, akik éppen befelé húzták azt egy kis szigetre, amin ők is álltak egy színes ponyvákból kifeszített árnyékoló alatt. A hajóforgalom se volt gyenge a tavon, látszik, hogy itt a halakból élnek sokan, mert bármerre néztünk, mindenütt volt egy hajó vagy legalább egy csónak a tavon. Örültünk hogy itt lehetünk, és hogy ilyen jó társaságban. Ismaeléken is látszott, hogy nagyon boldogok, hogy újra a tavon lehetnek, ráadásul velünk, a külföldi vendégeikkel.

Úticélunk a Kaptai-tavon a Secret Waterfall, vagyis a Titkos Vízesés volt. Ismael elmondása szerint ezt ők fedezték fel véletlenül, és ezt a helyet nem sokan ismerik, még a turistákat hurcolászó hajók sem viszik oda a vendégeiket, mert nem tudnak róla. Ezt azért nehezen tudtam elképzelni, mindenesetre kíváncsian és érdeklődéssel vártuk a vízesést, amit úgy képzeltünk, hogy majd kikötés után egy hosszabb-rövidebb gyalogtúra után érünk el. Hát nem így volt, mert ahogy kikötöttünk, már a hajóból megpillantottuk a parttól alig húsz méterre lévő sziklafalat az előtte lezúduló vízeséssel. Tényleg csak akkor látni, ha közel megy a parthoz az ember, és az egész hely nem több egy aprócska vízkifolyásnál, egy néhány métere szakasznál, ahol a víztől be lehet sétálni a sziklán, gyakorlatilag a patak medrében kb. 8-10 méter magas vízesés aljához. Ahogy itt a szubkontinensen szokás, barátaink ruhában álltak be a vízesés alá, és az se volt baj az önkívületi őrjöngéshez és fényképezéshez, hogy alig három napja jártak itt legutóbb. :)

Mikor kiszálltuk a csónakból, Ismael kért minket, hogy maradjunk leghátul, hogy ők előbb megnézzék, tiszta-e a helyzet. Mit lehet tudni, elképzelhető, hogy épp itt vannak valakik a helyi törzsből, akik nem örülnek a vendégeknek. Ez az feltevésük pár perccel később megdőlt, olyannyira, hogy guawa-val dobált meg minket odafentről a vízesés tetejéről egy nő, és nem azért, hogy elüldözzön minket, hanem hogy adjon a gyümölcsből. Állítólag ez csak miattunk volt így, mert mi is ott voltunk velük.

Hazafelé a másik irányba az út teljesen úgy tűnt, mintha másfelé mennénk, mint amerre jöttünk, de ahogy a GPS-t néztem, ez nem így volt.

Kikötés után még egy kicsit fürdőztünk, illetve mi ketten Zitával egy apró csodát, egy kis szitakötőt vettünk közelebbről szemügyre a hajó korlátján, ugyanis az állat nem akart elrepülni, és hagyta magát lefényképezni, akár centiméterektől is. Ezt kihasználtuk, és így olyan apró részleteit is felfedezhettük a 12 Mpixeles fényképezőgép segítségével, amiket amúgy szabad szemmel nem láttunk volna. Nézzétek a szemét, a nyaka mögött azt a szőrt, és a szárnai tövénél azt a szerkezetet! Elképesztő! Amíg a barátaink gyerekként tomboltak a vízben és sorra ugráltak a vízbe a hajó tatjáról, mi ezt a kis állatot csodáltuk, én közben elgondolkodtam, hogy hogyan is van ez? Őket sem érdekli ez a gyönyörű szitakötő különösebben, csak a víz, ami amúgy itt van minden nap… Nem értem, én bolondultam meg? Igazából teljesen mindegy, amíg mindkettőnk élvezi a létet és nem bántja a másikat, addig oké ez így. Persze aztán, ahogy megunta a szitakötő és felszállt (majd még kétszer vissza pontosan ugyanarra a pontra, ahol először volt, mielőtt végleg eltűnt), én is csatlakoztam a vizet élvezők köréhez. Ekkor aztán az úszószemüvegemnek jártak a csodájára, ugyanis nekik itt ilyesmijük nincsen. Sorra kellett kölcsönadnom, aminek annyira nem örültem, mert valamiért (talán hogy elveszítsem és újat vegyek?) úgy tervezték az úszószemüveget, hogy elmerül a vízben, így elég jól el lehet hagyni, főleg ilyen zavaros természetes vízben, ha nem figyel az ember. Amikor aztán visszakaptam, tréfából elköszöntem tőlük, hogy „Viszlát a vízesésnél!”, majd alábukva elindultam úszva a tó belseje felé és csak jó 15 méterrel később jöttem fel a felszínre. Ezen meglepődtek, pedig otthon ez se lenne olyan nagy mutatvány (Sikerült már átúsznotok 50m-es medencét az alján? – Na az mutatvány, nekem az már nem megy!), de itt nem tudták meddig úszom és hogy komolyan gondolom-e a vízesésig úszást. A vízesés legalább 5km-re volt ekkor tőlünk… :)

Este részesei lehettünk egy gyönyörű szép naplementének a szállodánk tetejéről, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tóra, ami mögött épp eltűnőben volt a nap, aranyba festve a tó vizét és az eget, utóbbiba még a felhők is belekavartak egy kis sötét színt, így a teljes kép így egészben együtt igazán varázslatos volt. Ezek után még hivatalosak voltunk egy barbeque party-ra Ismael-ék háztetőjére, ami még a miénknél is sokkal magasabb volt, és ahol a szén nagy nehezen való beizzítása után nagyon finoman fűszerezett csirkét ehettünk, és ez még mind semmi, mert itt először Bangladesben táncoló muszlimokat is láttunk! :) Ismael hugai csak úgy ropták a tetőtér egyetlen apró fedett helyiségében a legújabb bangla popslágerekre.

Ezek után még mindig nem volt vége a napnak, hiszen ez a nap augusztus 25-e volt, ezen a napon részt vettünk Kata és Bander esküvőjén, skype-on keresztül mi mondtuk a vacsoraköszöntőt! :) Erről már korábban írtam a Bondu Tin Din kapcsán. Ez volt az a nap, amikor nagy lelkesen összeraktam a bangla nyelvtanuló játékot, amivel Ti is le tudjátok fordítani a dal első versszakát. Ha valamikor lesz még egy kis időm és kedvem, befejezem a többit is, amíg még nem felejtem el a szavakat.

Másnap elindultunk vissza Chittagong felé a bringákon, de erről majd csak legközelebb.