Minden kezdet nehéz

Chittagongból korán reggel indultunk volna tovább, ha rögtön az utcára való kigurulás után nem észlelünk az első kerekemnél egy nagyon furcsa hangot.
Halk, de éles kattogás, sercegés hallatszott az agy felől, és a kerék nem fordult rendesen, ha megpörgettem, bizonyos pontokon meg-meg akadt. Először nagyon megijedtünk, hogy az agydinamó krepált be, és most szerezhetünk egy új agyat, és nagyobb küllőket, majd fűzhetem újra az első kerekem és fújhatjuk az első lámpám világítását. Amikor azonban szédszedtem az első fékem, hála az istennek beigazolódott a másik gyanúm: a fékkel van a baj, és konkrétan megint azzal a kis rugóval, azzal a kis fémdarabbal, ami egyszer már eltört Zitának. Úgy néz ki, túl sokáig hagyjuk kopni a fékpofáinkat, és ez azzal jár, hogy a fékpofa széléről, arról a peremről könnyen kiakad ez a kis rugó, és vagy eltörik, mint Zitánál tette, vagy hajlik és beakad a féktárcsába, ahogy most nálam történt. Sebaj, még van pótfékpofánk, nem is egy, hanem két pár, gyorsan kicseréltem őket rugóstul és már pakoltam is az induláshoz. Közben a lakónegyed utcájában, ahol megálltunk Didarulék házától kb. 20m-re, zajlott az élet, és a résztvevők előszeretettel szakították meg a nem túl sürgős tennivalójukat, hogy megcsodálják, mi a fenét szerelnek oly nagy gonddal a holdjárójukon a földönkívüliek. :) Najó, azt azért nem gondolták, hogy földönkívüliek vagyunk, csak hogy egy teljesen másik világból jöttünk, ami valljuk meg, valahol igaz is. Ugyanígy mi is megcsodáltuk a zöldségest, aki széles platós riksáján szállította a zöldséget körbe-körbe eladásra az utcákon.

Apró csodák: fanedv gyűjtés és riksa művészet

Chittagongból kijutni nem volt egyszerű mutatvány még e reggeli órákban sem, de sikerült, és ahogy távolodtunk, úgy lett egyre csendesebb a környék, igaz, ahhoz, hogy a CNG riksák száma is lecsökkenjen és ne előzgessenek, cikázzanak előttünk és mögöttünk minden percben néhányan, ahhoz 40km-t kellett várnunk. Ezután viszont már tényleg nem sokan voltak az úton rajtunk kívül, és ez szokatlan volt nekünk, na meg persze nagyon jó. :) Közben a táj is szépen változott, egész sűrű erdőkben haladtunk, volt ahol a lombkorona teljes egészében befedte az utunkat. Zita egy érdekes dolgot fedezett fel a fákon: az emberek átlósan bevagdosták a fák törzsét, és az így létrejött kis csatornában a összegyűlt és lefolyt a növényi nedv, amit aztán egy kis nyelven ki is vezettek egy edénykébe. Akkor még nem tudtuk, mi ez, de teljesen véletlenül, pár nappal később Tibor bᒠblogján egy vendégposztban olvastam erről, a lényeg, hogy így a mézhez hasonló minőségű édes nedvet kaphatunk, ami nemcsak, hogy édes, hanem más, a test számára hasznos és jó anyagokkal is tele van, na és persze teljesen természetes, és közvetlenül a természetből van, a fa is túléli, tehát ez így frankó dolog. Ennek az eljárásnak neve is van, de azt sajnos elfelejtettem, és most nincs netem, pedig érdekelne a dolog.

Később egy városban olyat láttunk az egyik riksa hátulján, amilyet eddig még soha, a festményen egy bengáli tigris próbált elkapni valamilyen őzféle állatot, és mindez olyan érdekesen volt ábrázolva, hogy ezért képesek voltunk megfordulni és egy mellékutcában addig követni, amíg utol nem értük és le nem tudtuk fotózni. :) Tetszik, hogy nem számít, hogy picit aránytalan, vagy furcsa, nem számít, hogy a festő nem egy Picasso, csinálják ahogy csinálják, és ez így nagyon jó, mert ettől még nagyon is van értéke, és értéke, lásd mi most csak ezért le fordultunk az útról, így most Ti is megcsodálhatjátok ezt a gyönyörű bengáli tigrist, amint épp a vacsoráját kergeti! :)

Persze ehhez az is kellett, hogy viszonylag hamar és fájdalommentesen meg tudtunk szökni a chittagongi őrületből, így könnyen és nyugodtan tekertünk, élveztük a bringázást, és még az este is messze volt, így nem siettünk sehová. Megebédeltünk egy kis étteremben tojásos körít parotával, majd a finom lepényből még tetettünk is el, hogy legyen későbbre.

Egy sík ország dombjain

Délután kicsit dombos lett a terep, és az erdőt is meg-meg szakította egy szélesebb, laposabb mező, de aztán mindig kaptunk egy újabb kaptatót. Persze most könnyebben másztuk meg őket, mert csak két-két táskával voltunk, sátor, matracok, hálózsákok és konyha nélkül, de azért még így is kemény volt. Nevettünk magunkon, hogy mekkora őrültek vagyunk, igaz, félmálhával, de fekvőbringákkal eljöttünk a híresen lapos Banglades szinte egyetlen (szinte, mert van még a bangla Darjeeling, Shylket környékén) dombos részére, ahol nagyon úgy néz ki, hogy ma az egész délutánt egy hullámvasutas erdős-mezős terepen fogjuk tölteni. De ez különösebben nem zavart minket, hisz már túl voltunk az 50km-en, és különben is, mi ez ahhoz képest, amin Nepálban keresztülmentünk? Ott nem volt aszfalt az úton, ennél sokkal meredekebb volt, és teljes málhákkal voltunk. Ez ahhoz képest nyaralás… :)

Egyszercsak az út jobb oldalán egy fura, magas égbenyúló építményt pillantottunk meg, ormótlan volt, és fa rudak álltak ki az oldalából. Nem értettük mi az, de amikor közelebb érve egy díszes kaput is észrevettünk, a túloldalán pedig egy utat ami az erdőbe vezetett, egyenesen a fura torony felé, akkor egy éles kanyart véve lekanyarodtunk, és máris a fák alatt találtuk magunkat a kis úton. Közelebb érve a torony lábáhál leraktuk a bringákat és szemügyre vettük az üvegablakos épületet, ami a torony alját képezte. Hamarosan előkerült néhány ember, akikről kiderült, hogy buddhista szerzetesek.
Elmesélték nekünk, hogy egy épülő buddhaszobor előtt állunk, ami ha elkészül, Banglades legnagyobb Buddha szobra lesz. A közeli kolostorba is betekinthettünk, ahol cipőlevétel után benéztünk a templomba is, ami egy fura, szépen csempézett oszlopcsarnok volt kétoldalt Buddha szobrokkal és egyéb jelképekkel. Ami nekem még furcsább volt, az az, hogy ide beálltak az autóikkal is. Végül is miért ne, teteje van, akkor garázsnak is jól funkcionál, nem igaz? :) Ekkor azért már a délután vége felé jártunk, de még volt egy-két napos óránk, és nem is ajánlották fel, hogy maradhatunk, ha akarunk, ezért végül továbbálltunk.

Este a rendőrség kar(j/m)ában

A nap az utolsó órájában gyönyörű fényekkel ajándékozott meg minket, igazán szép tájakon tekertünk, és ez a nyugalom az utakon egyenesen hihetetlen volt itt Bangladesben.
Sajnos a jegyzeteim most nincsenek nálam, és nem is tudom előkeríteni őket, így csak azt tudom most megmondani, hogy 86,3km után álltunk meg egy településen.

Itt három szálló volt, mindegyiknek apró szobái, ezért elkezdtünk vacillálni, hogy mi legyen, hová tegyük így a bringákat, béreljünk ki nekik még egy szobát? Eközben persze már besötétedett, és óriási tömeg gyűlt körénk, mondanom sem kell, ennek nem nagyon örvendtünk egy ilyen hosszú nap végén. Félelmetes, mennyire nem veszik észre, hogy a terhünkre vannak. És hogy százan vannak, de frankón egyikük se beszél angolul. Persze végül csak előkerült valaki, és hamar egy üzlet előtt találtuk magunkat, ahonnan, már részben rendőrök kíséretében átmentünk egy házhoz, ahol kaptunk egy szobát, ami mellett a folyóson elfértek a bringák is. Egy nagyon kedves családnál lett szállásunk, ahol rögtön hívattak a nappaliba, a minket meglátogató rendőrkapitányhoz. Ez sajnos nem volt kellemes, emberünk előadta, hogy itt veszélyes nekünk, mert vannak az erdő mélyén mindenféle népcsoportok, akik nem elégedettek a sorsukkal és mindenféle rossz dolgot szoktak errefelé néha napján művelni. Kérdeztem, hogy mit, és mégis mi a konkrét veszély, és ezt miért nem tudták velünk akkor közölni, amikor már a szálloda előtti nagy tömeghez is megérkeztek… Át akartak minket szállítani Kagrachuriba, de mi erősködtünk, hogy nem azért jöttünk ide, hogy éjszaka egy rendőrségi dzsip platóján szeljük át a vidéket, hanem azért, hogy nappal, kerékpárokkal. Ehelyett most a nap végén itt kell állnunk és vitatkoznunk, izzadtan, fáradtan egy ventilátor alatt, amit mindig ezerrel járatnak, hogy jól megfázzunk. Közben a szállásadónk megsúgta nekem, hogy a rendőrünk nem olyan jó ember, aminek próbálja mutatni magát, és hogy amúgy itt teljesen biztonságos, és ne hagyjuk magunkat. Én így is tettem, mondtam, hogy nem megyünk innen sehová, mert hulla fáradtak vagyunk, és arra nem is lennénk képesek. Ekkor végül megenyhült a rendőr és kitalálta, hogy menjünk át a rendőrkapitányságra, és lakjunk ott. Persze az nagyon közel van, csak 3km, közben valószínű 10 db 50m-es emelkedő, és nem számít, hogy Zita már lezuhanyozott, és legszívesebben már aludnánk nyugalomban a szobánkban… Továbbra sem hagytam magam, aminek a vége az lett, hogy maradhattunk, igaz később megjelent az esti szép fehér imaruhájában a főkapitány, aki egy fokkal már kellemesebb személyiség volt, és elmondta, hogy ide delegálta az egyik éjjeli műszakos rend őrét, aki vigyázni fog az álmunkra, és ha bármi problémánk van, hívjuk fel őt bármikor az éjszaka közepén. Mondtam magamban, hogy oké, majd ha rosszat álmodom és nem tudok aludni, akkor… de különben kb. 1 másodpercig tart az ilyen napok végén az elalvás, úgyhogy ennek a veszélye nem áll fenn. Amióta úton vagyunk, nem nagyon emlékszem álmatlan éjszakákra, de még csak arra sem, hogy mi történt, vagy mi járt a fejemben a között a pillanat között, amikor ágyba tettem magamat, és aközött, amikor elaludtam. Mert ez az idő valószínű tényleg nagyon rövid. :)

A család egyébként tündéri volt, nagyon kedvesek voltak velünk, és később az ide delegált rendőrünkkel is jót dumáltunk, ám az oly áhított álomra még várni kellett, mert lévén nem szállodában, hanem vendégségben voltunk, fényképezkedni kellett a családdal, akik persze egyre csak gyűltek és gyűltek. :) Később megjelent egy nő, aki egy igazi vezéralakja lehetett a családnak, mert nagy hangja volt, és lehetett érezni, hogy ő valaki, ő dirigál, ővele még muszáj fényképezkednünk még egyszer, sőt, menjünk át a házukhoz. Tudtuk, hogy ez nem teljesen szép, de azt is tudtuk, hogy nem lennénk most jó társaság, ezért amennyire illedelmesen tudtuk, ezt a meghívást hullafáradtságunkra hivatkozva visszautasítottuk. Persze ezzel még mindig nem volt vége, megjelent két fiatal srác, akik szintén a nő alá tartoztak a családi hierarchiában, és valami olyasmiről beszéltek, hogy ők újságírók. Na jó, de nagyon gyorsan, mehet az interjú! Légyszi írjátok bele, hogy bideshiek (külföldiek) vagyunk, hogy értékes bringákon jöttünk, és van nálunk laptop, fényképezőgép, telefon, meg egy csomó dollár készpénzben, és közöljétek a következő hetekre tervezett pontos útitervünket is. :) Ha állítólag veszélyes ez a hely, akkor pont tök jó, hogy idegyűlt az egész pereputty meg a rendőrség, így már csak az nem tudja, hogy itt vagyunk, aki nem akarja. Persze ezeket csak mind magamban mondtam már, amúgy utolsó erőnkből próbáltunk velük nagyon kedvesek lenni, de a srácok egyszerűen csak bugrisok voltak, és fogalmuk nem volt az igazi újságírásról. Mi tanítottuk meg a diktafon funkció használatát nekik a telefonjaikon, mert a papírra, amit csak kérésre vettek elő, semmit nem jegyzeteltek. Óóó, hát most esik le, ők készítették a riportot, amit aztán valaki megosztott FB-on, és így tudtam én is megkapni és megosztani! (Amit Reku Papa lefordított, esetleg ha tudjátok, linkeljétek majd be hozzászólásban!) Annyi minden történik velünk minden nap, vagy többször van, hogy csak így utólag, írás közben áll össze bennem a kép. :)

Akárhogy is, végül a család felénk támasztott igényeit kedvesen kielégítve mindenkivel kellő mértékben megismerkedtünk, és végre lefeküdhettünk elájulni. Reggel ugyanezt még folytattuk egy kicsit, ekkor már nem csak kötelességből, hanem igazi érdeklődésből is, és ez már végre nekünk is kellemes volt. Nem terveztünk családnál lakni, mert ahhoz már túl fáradtak voltunk, amikor befejeztük a napot, ám végül így alakult, és végül is tényleg nem volt rossz, csak nem számítottunk ezekre az esti kihívásokra.

37,8 – Így nem szabad bringázni!

Reggel bekanyarodtunk a rendőrőrsre, megköszöntük a segítségüket, és a háztartási vízszűrőjükből lecsapoltunk magunknak 7 liter tiszta ivóvizet. Reggelizni néhány kilométerrel később álltunk meg egy következő településen. A kis füstös étterem elől többször távolabb kellett hajtani az embereket, mert olyan közel álltak a bejárathoz és az amellett parkoló bringáinkhoz, hogy elállták a levegőt a kis ablak előtt, mi pedig kezdtünk meggyulladni odabent. A vonal most nem működött, én pedig kezdtem mérges lenni rájuk, az egyiküknél volt egy bot, azt elkérve azzal hadonásztam nekik egy kicsit, hogy megértsék, azt szeretném, ha eltávolodnának és a vonal mögül csodálnák a holdjárókat és a gazdáikat, de igazából az egész tök reménytelen volt, ráadásul valószínű röhejes is, amin ők csak tovább mulattak. Ekkor odalépett hozzám egy nekem első ránézésre nepáli arcú férfi (mert itt a CHT-t már mindenféle népek laknak, nem csak bengáliak), aki nagyon jó angolsággal megkérdezte tőlem, hogy tud-e bármiben a segítségünkre lenni? Pontosan ekkor eszméltem fel, hogy mekkora marha vagyok, hogy itt próbálom terelni a népet, amikor az tök reménytelen. Megköszöntem és elfogadtam a segítségét, a kezébe nyomtam a botot, és mondtam neki, hogy senkit ne engedjen át a vonalon. Valószínű a gesztusaimból ezt mindenki pontosan megértette, mert óriási ovációban kitört a nevetés az emberek körében. Ezzel én véget is vetettem az ingyen cirkusznak, és visszamentem a momlot, a tea és Zita mellé az étterem belsejébe. Hamarosan az emberünk is követett, aki leült mellénk, és ezt nem bántuk, mert jó volt valakivel olyannal beszélgetni, aki meg is ért minket. Én a Bondu Tin Din-ről kérdeztem, és örömmel tapasztaltam, hogy ismeri a dalt. Elénekelte nekem az első versszakot, úgy, hogy én le is tudtam írni, majd szóról szóra lefordította. Ezt is leírtam, és ekkor állt össze a kép az első versszakról: háromszor próbáltalak meglátogatni barátom, de nem voltál otthon, 6 áná volt a folyón az átkelés, 6 vissza, az odavissza már 12, és mégsem értem el a célom, nem láttalak. Micsoda dal! Teljesen fülbemászó, ha egyszer elkezdjük dúdolni, fél napig nem tudjuk abbahagyni! Főleg így, hogy már a szavakat, a mondatokat is értjük a dalban. És látnátok az arcokat, ahogy mosolyognak, bólogatnak, énekelnek, dobolnak a kezükkel és a lábukkal, ahogy örülnek nekünk, hogy ismerjük, sőt mi több érdekel minket a dal és énekeljük, bideshiként…. Hihetetlen, hogy bírnak örülni a bangladesiek az egyszerű dolgoknak! :)

A vidámságnak sajnos hamar vége lett, mert Zita nem érezte jól magát, és a sejtésére elővettük a lázmérőt, ami 37,8 fokos hőemelkedést mért nála. Megismételtük a mérést, de ugyanazt mutatta, és Zita tényleg nem volt jól. Egyértelmű volt, hogy így nem folytathatjuk, de mitévők legyünk? Banglades legszebb vidékén vagyunk, nem lenne jó teherautóra, vagy buszra tenni itt a bringákat, de itt ezen a helyen nincs szálló.… Hogy mi lett a folytatást, azt most nem árulom el, de, hogy ne aggódjatok feleslegesen, annyit azért elmondok, hogy végül ennek a kezdetben negatívként induló dolognak is fantasztikus élményeket köszönhetünk! ;)
Ez a fejezet 2011.08.17. reggeltől 18-a reggeléig tart és 98,7km-t ölel át Chittagongból indulva egyenesen Kagrachuri irányába.

Viszlát Tbilisi!

Tbilisiből egy vasárnap indultunk tovább, az volt aznapi célunk, hogy még aznap elérjük a térképen tőlünk 70km-re jelölt Örményországot, és az éjszakát már ott töltsük. A délelőtt eléggé elúszott, és ha már így történt, bementünk egy 10 órai angol nyelvű misére a templomba, amit én kb. a felénél meg is bántam, mert csak Zita miatt mentem be a templomba, álmosan, éhgyomorral ott ülni, állni a templomban, nézni ki a fejemből, na ez annyira nem volt finom. Zita is szédelgett már a végére, úgyhogy azonnal szaladtunk „reggelizni”, miután véget ért. Ezután viszont igazán összekaptuk magunkat és gyorsan összerámoltunk, hamar kint voltak a bringák felmálházva az udvaron. Artúrt, az őrült papunkat sikerült még elkapnunk indulás előtt, így készítettünk vele pár fotót, illetve megköszöntünk neki mindent.

Hegyeken, dombokon

Gyorsan a folyó mellett találtuk magunkat, ahol még fényképeztünk párat a Metekhi hídnál, aztán szépen kicsorogtunk Tbilisiből dél felé. Ahogy kiértünk, már elkezdődött egy hosszú, de nem túl meredek kaptató, aminek a végén pár perc alatt lezúdultunk egy kisebb völgybe. Ennek hamar a túloldalára értünk, ahol egy meredek emelkedőn másztuk vissza azt a szintet, amit az előbb leadtunk.

Érdekes módon ez a fölfelé nem esett nehezünkre, mert bár jóval meredekebb volt, mint az előző, mégsem volt nehezebb, valahogy nem érdekelt minket, hogy csak 6km/h-val haladtunk fölfelé, megelégedtünk ezzel, és szépen, lassan és főleg könnyedén felkúsztunk a völgy oldalában. Zita éppúgy élvezte, mint én. Érdekes, hogy amikor ilyen van, akkor egyszerre tör ránk. Fent az emelkedő tetején azt beszéltük, hogy milyen érdekes, hogy élveztük, és hogy mindketten élveztük a kaptatót.

Erről az útszakaszról egyébként a kilátás sem volt akármilyen, balra egy lapos völgyben egy tavat láttunk az útról. Újabb nagy gurulás következett, de ezúttal már jóval, hosszabb, elnyújtottabb. Beszáguldottunk egy városba, ahol úgy terveztük, hogy elköltjük az utolsó Lárijainkat, de a táblák megtréfáltak minket az első körforgalomnál. Egy elkerülő útra kerültünk, ami egyébként rövidebb volt és gyorsabb, de épp most nekünk nem ez volt a célunk. Persze sejtettük, hogy nem ez volt az utolsó lehetőség Grúziában pénzt költeni, ezért nagy kétségbe nem estünk. Viszont a táj végre kilaposodott, és a kilátás sem volt akármilyen. Nagyon élveztük a kilátást a guruló fotelekből. Jobbra a hegyek felett nagyon durván fekete fellegek gyülekeztek, látszott, hogy ott leszakadt az ég, nem is kicsit.

Artúr és Ando Örményországból

Találtunk egy benzinkutat egy vendéglővel, ennek a terasza alatt álltunk meg pihenni. Épphogy leszálltunk a bringákról, két örmény férfi megszólított minket, és a vége az lett, hogy leültünk Artúr és Ando mellé az asztalukhoz. Mindenre meg akartak hívni minket, de persze hosszasan magyarázni kellett, hogy az én gyomrom nincsen most jól, és csak ezt az étcsokit és kétszersültet ehetem, amit magammal hoztam. Végül megértették ezt és ehettem, amim van. Zita azért egy kávét és néhány falat Khinkalit elfogadott. Itt igazit szolgáltak fel, ez nem gyorsfagyasztott volt, sajnáltam, hogy én nem kóstolhattam meg. Ando mesélte, hogy szállodája és étterme van Sevan-nál, a templom mellett. Mondta, hogy ha arra járunk, térjünk be hozzá. Elmagyarázta, hogy kell odajutni és még a telefonszámát is beleírta a noteszomba. Úgy látszik, az örmények sem maradnak alul vendégszeretetben a grúzok mellett! :) Miután néhány örmény szóra megtanítottak minket, azzal búcsúztunk el tőlük, hogy 4-5 nap múlva találkozunk Sevannál. Ők továbbhajtottak autójukkal Örményország felé, mi pedig megvártuk a tető alatt, amíg leszakadt az ég, és kidörögte magát.

UFO-k az esőben

Nagyon durván szakadt az eső, kb. fél órán át úgy, mintha dézsából öntenék. Ki is tettem egy tábla étcsokit ázni, mert már igen outdoor alakja volt, megolvadt a táskámban. Hamar megkeményedett a csoki, és aztán az eső is alábbhagyott végre. El nem állt, de már biciklizhetővé vált, ezért felkaptuk magunkra a Vaude vízálló ruházatot, és kigurultunk az útra. Kb. úgy nézhettünk ki, mint a földönkívüliek, ezeken a bringákon, sisakra húzott kapucnival, szemüvegekkel, teljes vízálló szerkóban, még kamáslival is a cipőnkön. Pár kilométer után le is szirénázott minket egy rendőrautó. Persze semmi rosszat nem akartak, eszük ágában sem volt minket (megpróbálni) megbüntetni, viszont úgy röhögtek, hogy majd ki estek a rendőrautóból. Elmondtuk, hogy „táplobisz tve” (nászút), meg hogy 3400km „veloszipedi”, készítettünk fényképet velük, adtunk nekik kis cetlit a webcímünkkel, aztán tekertünk tovább. Sietni kellett, mert már csak pont annyi időnk maradt sötétedésig, amivel még éppen el tudjuk érni az örmény határt.

Erre sajnos már nem került sor. Egy kis boltnál még megálltunk vásárolni (ránk maradt egy 20 láris, de úgy voltunk vele, hogy majd átváltjuk örmény drammra), aztán tekertünk tovább, de pár kilométer után ismét meg kellett állnunk, levetkőzni a vízálló ufo-jelmezeinket, mivel eddigre már teljesen elállt az eső, és kezdtünk beléjük izzadni. Egy lastexben már sokkal „otthonosabb” volt tekerni, elképesztő, micsoda melegség és biztonságérzetet tud adni, amikor az ember felhúz magára egy „plusz bőrréteget” egy feszülős lastex nadrág formájában. Ezt mind a ketten szeretjük Zitával. Amikor odakint már kezd csípősebb lenni az idő, és már nem olyan finom egy szál rövidnadrágban tekerni, mindig megállunk és felhúzunk egy-egy ilyen nadrágot, amitől utána sokkal kellemesebb lesz a „szobahőmérséklet”. A napot végül Sadakhlo-ban fejeztük be, ez az utolsó nagyobb falu az örmény határ előtt.

Sadakhlo-ban, Ajdarnál, az azeri angoltanárnál

Áramszünetben értünk be a faluba, még a vendéglőnél szemtanúi voltunk annak, amikor elment az áram, és ez azóta is tartott, ahogy sötétedett, úgy voltak egyre kisértetiesebbek a kivilágítás nélküli, kukksötét falvak körülöttünk.  Sadakhlo is elég furcsak volt így sötétben, de úgy voltunk vele, hogy majd lesz valami. Kérdezgettünk embereket, hogy „palatka”, és mindenki mutogatott Örményország felé, hogy arra lesz valami. Mi gurultunk tovább, és hát valóban lett valami. Egyszercsak valaki kiváló angolsággal jószerencsét kívánt nekünk. Erre megálltunk, mert ilyet ritkán hallunk falun. Ajdarral (ejtsd: Azsdar) volt dolgunk, egy 69 éves angoltanárral. Pár mondat után már meg is hívott magához, amit örömmel elfogadtunk, mert már igencsak sötét volt táborhely kereséshez, ráadásul én eléggé kivoltam már így a nap végére, hiszen előző nap délutánja óta kényszerdiétán voltam.

Ajdarnál egy remek estét töltöttünk. Kék ladájának akkumulátorát csapolta meg egy kisebb izzóval, ez volt a fényforrásunk addig, amíg vissza nem jött az áram. Ez az érkezésünk után kb. fél órával történt meg, így a fényárban már láthattuk, hogy Ajdarnak is éppoly nagyteraszos, erkélyes háza van, mint a legtöbb grúznak. Persze, mint a legtöbb grúz, ő sem hagyta, hogy a terasz alatt sátrazzunk (pedig nekünk az is több, mint kiváló lett volna), hanem megkaptuk az üres nappali szőnyegét. Ennek örvendtünk, gyorsan felpakoltunk, megágyaztunk, aztán vissza mentünk Ajdarhoz beszélgetni, és főzöcskézni még pár órát. Zita készített nekem főttkrumplit, magának pedig egy konzervet. Ajdar főzött nekünk teát, amit én persze cukor nélkül fogyasztottam. Mindeközben nagyokat beszélgettünk, minden nyelvi akadály nélkül. Megtudtuk Ajdartól, hogy szép nagy családja van, gyerekek, és unokák, a felesége pedig most épp Bakuban van velük, ezért üres az egész ház. Merthogy Ajdarék valójában nem is grúzok, hanem azeriek. Merthogy, – mint a viharos történelem végett annyi helyen a világon – errefelé sem úgy élnek az emberek, hogy a grúzok csak Grúziában, az azeriek meg csak Azerbajdzsánban. (Az örmények meg pláne nem csak Örményországban, hanem „diaszpórában” szerte az egész világon)

Ajdarral nagyon jó volt beszélgetni, rajta is látszott, hogy nagyon örül, hogy adhat, mindig boldogan bólogatott, amikor örömünket fejeztük ki amiatt, hogy itt lehetünk, és egy asztalnál ülhetünk vele, vagy, hogy egyáltalán, tető felett, asztalnál, székeken ülhetünk, ahol van mit innunk és ennünk. Ilyenkor ő mindig boldog bólogatásokban és legyintésekben („Ó, semmiség, hagyjad már…”) fejezte ki együttérzését, így lefekvésig már mi sem éreztük magunkat annyira zavarban, hogy már megint nem használjuk a sátrunkat, hanem ismét egy kedves helyinél héderelünk.

Valóban megkedvelhetett minket Ajdar, mert másnap a kék ladájával még utánunk eredt, hogy a határnál (ami egyébként nem 11km-re, mint hittük, hanem csak 3-ra volt tőlünk) még egyszer láthasson és elköszönhessen tőlünk. Mi is nagyon örültünk Azsdarnak, nem csak azért, mert kiválóan beszélt angolul, és fedelet nyújtott számunkra egy éjszakára, hanem mert Azeri volt, így elmondhatjuk, hogy az azeri vendégszeretettel is találkoztunk, noha nem jártunk Azerbajdzsánban. A határon a vízumkérelem miatt kb. egy óra alatt minden különösebb gond nélkül átjutottunk, de ennek részletei, és az Örményországban szerzett első élmények maradjanak egy következő bejegyzésre.

Köszönet Grúzia!

Meg kell, hogy valljuk az őszintét, Grúziát csak azért vettük bele az útitervbe, mert a török-örmény szárazföldi határátkelők az örmény genocídium török oldalról való el nem ismerése miatt ismeretlen ideig zárva vannak. Ezért Grúzia felé „kerültünk”, és így töltöttünk el 11 csodás napot ebben az országban, melynek gyönyörű tengerpartja van, csodás faluvidéke és nagyon szép hegyei (mondjuk ezt úgy, hogy a „magas” Kaukázusban még nem is jártunk), csodaszép fővárosa, és mindenek felett nagyon nyitott, kedves, segítőkész és vendégszerető polgárai. Egy szó, mint száz, Grúzia fantasztikus hely. A 11 nap élményei után mind a ketten úgy éreztük Zitával, hogy egy hónapot is el tudnánk tölteni ebben az országban. Köszönjük minden kedves grúz barátunknak, aki hozzájárult ennek az érzésnek a létrejöttéhez! :)

Ha pedig ezek után kedvet éreztek Grúzia meglátogatásához, csak bátorítani tudunk Benneteket! Segítségképpen rögtön itt van az általunk megtanult és felírt grúz szavak listája.