Jóbarátok – Hat képernyőn, egyszerre három epizód, max. hangerőn

Vang Viengben első nap leginkább csak lustálkodtunk, illetve délután átmentünk a folyó túlpartjára, vissza a kis fahídon a városba. Ekkor szembesültünk igazán azzal, hogy mekkora nagy turistagettó ez a Vang Vieng. Ez most megint sztereotípia, de a legjellemzőbb turistafajta itt az a tipikus „elmegyek otthonról jó messzire, valami izgalmas és olcsó helyre, ahol majd jó nagyokat bulizunk, csajozunk és berúgunk/betépünk/stb…” típusú fiatal, Magyarországtól „nyugatabbra” lévő országok srácai, és azok hordái voltak. Persze ismétlem, nem mindenki volt ilyen, és ha egyetlen egy hasznát láttuk ennek a jelenségnek, akkor az az alacsony árak volt és a kiépült „infrastruktúra”, vagyis a szállók, éttermek, árusok armadája, amelyek közt megtaláltuk a mi pénztárcánknak megfelelő kategóriákat is. Persze ehhez járt a körítés is, aminek már annyira nem örültünk. Konkrétan én ezen az első délutánon sajnos hagytam magam az őrület határáig eljutni. Ugyanis gondoltam nagy okosan, hogy tök jó lesz majd, ha a szállásunknál nincs wifi, legalább hatékonyan tudok majd írni, nem rontom el az időt a neten, hanem majd amikor megyünk ebédelni/vacsorázni a szemközti éttermek valamelyikébe, gyorsan elintézek/feltöltök mindent online, és ez így nagyon jó lesz. Persze a „gyorsan” volt a bökkenő, hiszen a sávszélesség az még nem volt olyan egetverő, és ahogy belevetettem magam az online teendőkbe és intéznivalókba, azok úgy terebélyesedtek ki, hogy végül egy egész délutánt elneteztünk Zitával. Közben rendeltünk csirkés-zöldséges szendvicset, amit egy jó 30 cm-es bagettben hoztak ki, és a csirke benne egyfajta rántotthús volt, frissen kisütve, sok uborkával, salátával, hagymával és majonézzel, mindössze 10 ezer kipp-ért, vagyis kb. 290 forintért. Egy ilyennel egyszerre jól is laktunk, és ezt nagyon szerettük, nekem személy szerint ez lett a nagy kedvencem, és ezzel még önmagában semmi baj nem is lett volna, na de a körítés. Felettünk nagy síkképernyős tévék során ment a „Friends”, vagyis a Jóbarátok című amerikai vígjátéksorozat internetről letöltött DivX-es változata, végtelenítve, az összes létező évad, vagy, hogy is mondják… Én ezt már otthon se szerettem, pontosabban azt nem, hogy embereket képes a képernyő elé vonzani és ott tartani hosszú órákra, összességében napokra vagy akár hetekre az életükből. Miközben nem nyújt semmi mást, csak pillanatnyi szórakozást, miközben azt el lehet érni más, ennél az egyén, a társadalom és a környezet számára sokkal hasznosabb tevékenységekkel is. Najó, ezt csak most fogalmaztam meg így, eddig nem tudtam ilyen konkrétan, hogy miért nem szeretem az ilyen sorozatokat. :) Persze jó, ne legyünk radikálisak, végig gurcöltük a napot, és este akarunk egy kis kikapcsolódást, akarunk egy kis szórakozást, rendben van, elfogadjuk, megnézünk egy, ne adj Isten két negyed órás epizódot, oké! De könyörgöm, itt Laoszban, itt a világ végén, ebben a gyönyörű völgyben, ahol annyi a felfedezni- és látnivaló, ott emberek ülnek az étteremben és bámulják ezt a rohadt kijelzőt. Amivel nekem még mindig nem lenne különösebb bajom, de a képernyő mellett nagy hangszorók is vannak, nem is egy és ordít belölük ez a sok marhaság angolul, és mivel ez ugyanígy van a szomszédos két étteremben is, ezért ez a bizonyos főcímdal nem negyed óránként, hanem öt percenként hangzik el, és amikor már egész délután ezt hallgatod, miközben másféle koncentrálnál… Akkor egyszer csak azt vettem észre, hogy már tiszta ideg vagyok, és mindent tudok csinálni, csak azt nem, amit kéne. :) Tudom ez az én hibám is volt, pontosabban minden az én hibám volt, előbb fel kellett volna állni és keresni egy csendes helyet, de én az a fajta vagyok, aki ha valamit elkezd csinálni, akkor azt csinálja… Ha nem zavarják! …és néha ha zavarják, akkor is, és közben nem veszi észre, hogy már majdnem megőrült. :) Na mindegy, igazából csak azt akartam elmesélni, hogy mennyire abszurd, hogy itt ezen a gyönyörű helyen Laosz közepén találsz olyan pontot, ahol ha megállsz, egyszerre 6 képernyőn tudsz nézni 3 különböző Jóbarátok epizódot, és ami még fájdalmasabb, hogy aki ezt kitalálta nekünk nyugati turistáknak, az ráhibázott, mert az emberek belezombulnak a képernyőbe, és ott maradnak, rendelnek mégegy sört, miközben feltöltik a Facebook-ra az aznapi élményeiket. Ez alól mi sem voltunk kivételek, eltekintve attól, hogy én agyvihart kaptam a tévétől és boldogabb lettem volna egy natúr naplementével. Persze az még így is gyönyörű volt. :)

A Tham Chang barlang

Amikor az első napunkat így „elrontottuk”, még nem is sejtettük, hogy ez duplán hiba volt, mert másnap nem fog olyan szépen sütni a nap, mint aznap tette. Pedig pont így volt, sőt a délelőtt még esőt is kaptunk, így maradtunk a kis kuckónkban. Délutánra aztán kisütött a nap és kaptunk a házak között legelésző bocikat meg szivárványt, ezért nagy boldogan viharzottunk kifelé. Ebédre kimentünk a recepcióhoz, mert ott volt olyan pult, ami mellett volt konnektor, és ott tudtunk csak normálisan szendvicseket készíteni a sütővel. Ez a kis tetővel ellátott hely a folyó mellett elment volna egyébként egy baromfiudvarnak is néha, ugyanis rengeteg tyúk és hozzájuk tartozó, őket követő és folyamatosan csipogó apró csibe mászkált a környéken, és mivel mindig itt kaptak enni a tető alatt, ezt a területet előnyben részesítették a kapirgálásra. Mikor két napja megérkeztünk, még a biciklikre is felugráltak. A tulajnak egyébként van egy harci kakasa is, amit az egyik kunyhó alatt tart egy félgömb alakú kerítés bura alatt. Biztos attól lesz ilyen agresszív szegény kiskakas, mert az összes csirkét látja maga körül szabadon kapirgálni, amíg ő be van kerítésezve. :)

Amikor végeztünk az ebéddel, feltűnt, hogy eltűnt a kis rózsaszín konyhai késünk, amit Zita még Kashgarban vett, mert egy jó kis masszív tokot is adtak a pengéjére. Kérdeztük a recepciós csajt, hogy nem látta-e, mert mi mind a ketten tisztán emlékszünk rá, hogy hol hagytuk, de most nincs ott. A gyanúnk beigazolódott, ahogy a nő elmondta, az egyik közelben játszadozó 7 éves forma kissrác vette magához a kést, de „ne aggódjunk, majd előkerül…” Hogy tessék? És mikor? „Talán két óra múlva…” (Ázsiában ez egyenlő azzal, hogy azt többé nem látod) Tessék?

Ez persze nem tetszett nekünk, ezért kérdeztük, hogy hová tűnt a srác, mire mondta, hogy átment a folyó túloldalára, az azonos nevű „Other Side” étterembe. Ez a középső a három jóbarátos étterem közül, ismertük már, szaladtunk oda. Ott találtunk egy srácot, mutattuk is neki a papírt, amire le volt írva a recepciós által a keresett kissrác neve, de ő nem válaszolt, mi pedig nem akartuk gyanúsítani semmivel, hiszen arcról nem ismertük fel biztosra a gyereket, nem figyeltünk rá annyira a sütés közben. Aztán mentünk tovább, a szomszéd étterembe, mert már csak a Jóbarátok mánia miatt is sejtettük, hogy ezek egy tulajhoz tartoznak. Ott végre tudtak angolul, és ott volt egy másik srác, aki a gyerekünk barátja lehetett, mert tudott a késről, még mutogatta is, hogyan „kardozott” a kissrác a „talált” késsel, így mivel ő volt a közös kapocs, elküldték velünk, hogy találja meg nekünk a srácot. Visszamentünk az „Other Side” étterembe, ott jó alaposan körbenéztünk, de nem találtunk egy srácot se, de már azt sem, aki az előbb még itt sunyult. Na szép, bottal üthetjük a késünk nyomát. Ekkor mondták nekünk, hogy menjünk vissza a szálláshelyre, a fiú már visszavitte a kést. (Akik előbb még a gyerek nevére nem reagáltak, hirtelen tudtak a kés visszakerüléséről…..) Visszamentünk a szállásunkhoz, ahol csodák csodájára le volt téve a kés a helyére, pontosan arra a helyre, ahol legutoljára láttuk, sértetlenül a tokjában. Mivel ez az egész hercehurca több mint egy óránkba került ezen a délutánon, amikor mást terveztünk csinálni, megkértük a recepcióst, hogy hagy beszéljünk a sráccal kicsit – aki közben megint eltűnt a színről. Erre ő megrémült, hogy mit akarunk mi beszélni vele és miért, de mi megnyugtattuk, hogy semmi rosszat, és különben is ő fog fordítani nekünk, úgyhogy ne izguljon, hozzá sem akarunk érni, csak azt akarjuk, hogy ez máskor ne ismétlődjön meg. Ezzel mi is visszavettünk, és felvettünk egy barátságosabb arcot. Zita beszélt, négy dolgot mondott a srácnak a hölgy tolmácsolásában, direkt csak egyszerűen, mert a recepciós leányzó csak nagy jóindulattal kaphatott volna egy alapfokú nyelvvizsgát angolból. Szóval elmondtuk, hogy ez a mi késünk, és hogy ne vegye el a másét kérés kérdés nélkül. Ha kell neki valami, akkor kérje el, és most kérjen bocsánatot. Nagy nehezen kinyögte a Sorry-t a srác, és ezzel mi be is fejeztük, letudtuk a dolgunkat, és levontuk a tanulságot magunknak. Semmit sehol nem hagyunk elől, mert az „lopás” nélkül is eltűnhet egy ilyen „kerítés és falak nélküli”, „mindenki együtt, minden mindenkié” világban, mint ez itt Laoszban. Na jó, ez a „minden mindenkié” talán itt még túlzás, pláne egy ilyen turistagettó közepén, de tény, hogy itt lazábban gondolkodnak a magánszféra és a magántulajdon körüli kérdésekben az emberek, mint nálunk odahaza.

A dolog, amiért bosszantó volt ez a késes sztori, az az volt, hogy mentünk volna már nagyon körbenézni mert időközben kisütött a nap, és ezt ki akartuk használni, mielőtt eltűnik a horizont alatt. Elindultunk hát gyalog a Vang Viengtől alig egy kilométerre délre talál Tham Chang barlangba. Az útikönyv jókat írt erről a helyről és azt is említette, hogy a barlang mellett egy kis lagúnában meg is lehet mártózni a sziklák alatt, így aztán a fürdőruhát is bepakoltuk, és baktattunk, hogy még odaérjünk a zárás előtt. Vissza kellett mennünk a városba, majd abból délre kisétálva, a fizetős hídon túl, egy másik gyalogos hídon átkelni ismét a folyó felett, hogy végül kilyukadjunk egy nagy lépcsősor alatt, ahol kijelentik nekünk, hogy zárva vannak. Mi erősködtünk, hogy csak öt perc, és végül beengedtek minket, így felszaladtunk, be a barlangba és rajta keresztül ki a sziklafalra:

A kilátás ebből a barlangi kilátóból elég király volt, még épp voltak jó fények a fényképezéshez is. Visszafelé még körbenéztünk egy kicsit a barlang egyéb járataiban is, sokfelé ágaztak, de egyik irányba sem tudtunk igazán messze jutni, mert hamar jött egy őr, és kizavart minket, hogy záróra van.

Lent azonban várt még ránk a víz, ugyanis a lépcső aljától nem messze volt egy rész, ami fahidacskával és stéggel, a vízbe levezető létrával szépen ki volt építve, pontosan ott, ahol a víz kifelé áramlott egy sziklahasadékból. Egy újabb kis barlang, amit most úszva fedezhetünk fel! :) Beúsztam a hasadékba, érdekes volt, de ahhoz túl sötét, hogy fotózni is tudjak. Mindenesetre egy érdekes kis hely volt ez, érdemes volt eljönnünk ide.

A késes sztori vége

Amikor visszaértünk a bungalókhoz, egy fickó támadt ránk, hogy végre itt vagyunk, mit mondtunk annak a fiúnak, úgy megrémült, hogy sírt és eltűnt, már órák óta nem látták. Mi elmondtuk, amit már fent is leírtam, mire közölték velünk, hogy látták, hogy kést fogtunk a fiúra! Mégis kik látták? Csak a recepciós nő volt itt, meg egy nagymama korú hölgy, előbbi pedig fordított nekünk, tehát ő pontosan tudja, mit mondtunk rajta keresztül a fiúnak, és most már inkább mi kérdeznénk meg őt ezek után, hogy mit is mondott a nevünkben a srácnak! Ez az egyik, a másik, hogy nem fogtunk rá kést, Zita a kezében tartotta a kést, de a tokjában és véletlenül sem a fiú felé tartva, hanem a nyitott tenyerén tartva mutatta neki, hogy tudja, miről van szó. De a férfi csak folytatta, hogy nagyon nagy bajban vagyunk, miért rémisztettük meg a fiút, ez már nem először történik meg (akkor biztosan a mi hibánk…), és hogy ha előkerülnek a fiú szülei, úgy, hogy a fiú még nincs meg, akkor ki fogják hívni a rendőrséget, és akkor nagyon sok pénzt fogunk fizetni. Meg, hogy az ő nyugati barátai meghallva ezt a történetet azt mondták, hogy ő verjen meg minket, de ő nem olyan, ő előbb beszélni akart velünk.

Mi elmondtuk neki megint, hogy mi történt, és hogy mit mondtunk a fiúnak, és hogy mi nem érezzük magunkat hibásnak, a késünket a fiú emelte el a pultról, és mi csak utána mentünk a dolognak, és megkértük, hogy többet ne lopjon, hanem kérjen, ha szüksége van valamire, és most kérjen bocsánatot. Hogy mit fordítottak neki és hogy mivel beszélte tele utána a fejét a nagymama, azt mi már nem tudjuk, és nem érezzük magunkat hibásnak a dologban, sőt furcsának tartjuk, hogy azzal mentegetődzik, hogy ez már nem először fordul elő, és hogy „de hisz ő még csak gyerek”… Szóval, ha valaki csak hét éves, akkor elemelhet bármit bárhonnan bármikor egy külföldiek által hemzsegő helyen. Mert ha maguk közt ez a „szabály”, ám legyen, de itt a vak is látja, hogy nem csak ők vannak, hanem még egy nagy csapat külföldi, akikből ők történetesen itt élnek. De hogy „mi mit mondtunk a fiúnak”, és „mi kergettük el” és „nagy bajban leszünk, ha nem kerül elő”, mielőtt a szülei megjönnek és „sokat fogunk fizetni”.

Zitával már vacsoráztunk, mire ő befejezte a mondandóját, ezért megvártuk amíg kihozzák az ételt, de megenni már kevés étvágyunk volt, mert közben realizáltuk, hogy bármennyire is nincs igaza a csávónak, attól mi még bajban vagyunk, nagy bajban. Ezen a ponton majdnem felhívtuk Lórándot, a bangkoki magyar nagykövetségen, hogy tanácsot kérjünk tőle, mert Laosz őalájuk tartozik és ő tájékoztatásképpen mesélt nekünk arról, hogy ez a régió ugyan turistaparadicsom, és mosolygósak, kedvesek velünk a helyiek, és ez tényleg szép és jó, de csak addig, amíg bajba nem kerülünk, mert amint van valami, és nekünk dolgunk támad a rendőrséggel, biztos, hogy mint külföldiek, mi leszünk a hibásak és tejelnünk kell majd, de rendesen. Legyen szó közúti balesetről, vagy akár most a mi esetünkről, és ezt szerintünk a fickónk nagyon jól tudta már, ezért fenyegetődzött folyamatosan a rendőrséggel – akikkel mi egyértelműen nem akartunk találkozni. Ez az egész dolog nagyon megrázott minket és nem kicsit megrémültünk. Én legszívesebben nyomtam volna egy visszatekerést az időben, vagy egy Quit Game / Load Game-t és visszatöltöttem volna az ebéd előtti állást, és hagytam volna a fiút a késünkkel, vagy még inkább egy pillanatra sem vettem volna le a szemem arról a rohadt késről, vagy talán ki se mozdultunk volna sütögetni a házunkból. De ezek egyikére sem volt lehetőség, ez most nem egy játék volt, hanem a valódi élet, villámgyorsan fel kellett fogni, hogy baj van. Ki tudja, milyen a lelkivilága annak a kisgyereknek, mivel beszélték össze a fejét a felnőttek… Már a fejlámpákért tértünk vissza a szállásunkra, hogy nekiálljunk mi is keresni a fiút (vagy csak mi, mert a fene tudja, valójában kereste-e egyáltalán valaki, avagy nem „direkt” tűnt-e el), mikor a recepciós nőt megkérdeztük a dolgok állásáról, és ő a kicsit érthetetlen angolságával valami olyasmit kezdett magyarázni nekünk, hogy nincs probléma, maradhatunk. Óóó, hát ez király, ezek szerint szó volt arról is, hogy ki vagyunk innen rakva? Amúgy egy elég kedves helynek tűnt volna ez, de ezután az eset után azon gondolkodtunk, hogy jobb lenne mihamarább tovább állni, nem csak a szállásról, hanem az egész városból, ebből az istenverte turistagettóból. Az persze furcsa, hogy valahogy arról elfelejtkeztek, vagy nem siettek tájékoztatni minket, hogy a kissrác megkerült, ha nem kérdezünk rá, lehet hogy meg sem mondják. Később láttuk a kissrácot a nagymama-féle nővel, aki nagy lendülettel babusgatta az étteremben, miközben a tévén valami jó kis agresszív mesefilmet néztek. Hogy hol az igazság, azt már kétezer éve sem tudjuk, de hogy itt valami nagyon el van ferdülve a gyereknevelés és külföldiekkel való viszony tekintetében, az biztos.

Estére persze még maradtunk, hisz már sötét volt. Összefutottunk egy lengyel párossal, akik közül a férfi volt már itt 5 évvel ezelőtt és azt mesélte, hogy akkor sokkal barátságosabbak voltak itt a laosziak, most érezhetően csak a pénzre mennek, minden sokkal drágább lett és a helyiek már nem mosolyognak annyit. Persze ezt most csak Vang Vieng-re mondja, mert ezalatt az utazás alatt máshol még nem jártak. Viszont hallottak egy sztorit, ami most történt nem rég: a srácnak kirabolták a hátizsákját a szobájában, mire kihívta a rendőrséget, akik a vizsgálat közben egy kis drogot csempésztek a hátizsákba, amit aztán megtaláltak és még sok száz dolcsira „büntették” a srácot. Szóval ilyen (is!) ez a Vang Vieng…

Tubing

Ja, és a legdurvábbat még el sem meséltem: Később olvastuk a „Southeast Asia Backpacker’s Magazin”-ban, hogy ez a hely volt a legnagyobb bulizóhely az egész régióban (nekik, a nyugati hátizsákosoknak…), de tavaly már 22 nyugati turista halt meg, mert a buliba az is beletartozott, hogy részegen és/vagy bedrogozva nekiálltak a „tubing”-ozni, és belefulladtak a folyóba vagy halálra zúzták magukat a sziklákon. Ez a tubing valójában a folyón való leereszkedést jelentette egy traktor gumibelsőn csücsülve és állítólag nagy divatja volt errefelé. Még az útikönyvünk is említi, hogy mi merre hány méter, és hogy ha este a sörözésnél valaki felajánlja, hogy visszaviszi a traktorbelsőnket a helyére, ahonnan béreltük, ne higgyünk neki, meg ilyenek… :) Nos, azóta már a múlté a tubing, mi már csak a szuvenír boltokban láttunk ilyen feliratú pólókat, de traktorbelsőt egyet sem. A már említett magazin szerint az történt, hogy a sok haláleset miatt már nemzetközi ügy lett a dologból és a kormány engedve a nyomásnak egy éjszaka alatt felszámolta az egészet. Állítólag volt itt egy sor kocsma valahol a folyóparton, ahol a legnagyobb bulik mentek, és ezen az éjszakán ezek a szórakozóhelyeket porig égette a rendőrség. Hogy ebből mi igaz, s mi nem, azt nem tudom, de el tudom képzelni, hogy valami ilyesmi történt, az imént említett Backpacker’s magazin egy friss számában meg nagy szívfájdító cikket jelentettek meg az esetről, hogy micsoda gaztett történt a tubing felszámolásával, ezzel végérvényesen és örökre tönkretették „a legjobb helyet” Ázsiában. Ja, a legjobb helyen 22 fiatal halt meg csak egy év alatt az élete utolsó, “legjobb” bulijában.

És hogy ne legyük olyan negatívak a bejegyzés végére, (és hogy ne futamodjunk meg!) elárulom, hogy maradtunk végül még egy napot Vang Vieng-ben, illetve, hogy egész pontos legyek, ezt a napot Vang Vieng-en kívül töltöttük a biciklikkel egy másik barlang meglátogatásával, és ez a nap fantasztikus volt – de erről csak legközelebb! ;)

Vang Viengben három napot voltunk, ezek közül most az első kettőt meséltem el, 2012. november 23-24-ét.

Stoppoljuk az utolsó 100km-t Teheránig

A Quazvin utáni kb. 100km-es hátralévő távot nem terveztük bringával megtekerni, nem csak azért, mert nagyon húzós lett volna, hanem azért is, mert nem kívántunk továbbra is fulladozni az egyre növekvő autóforgalomban. Hallottuk Teheránról, hogy a világ egyik leg légszennyezettebb városa, és el se mertük képzelni, milyen lehet ez a 20 milliós város, ha már 100km-el előtte ilyen zsúfolt és büdös a főút. Azt viszont tudtuk, hogy nem a kerékpárban ülve akarjuk megtudni. A másik fontos dolog, ami miatt a stoppolás mellett döntöttünk, az szerdai nap volt. Úgy voltunk vele, hogy ha még ezen a napon sikerül megérkeznünk Teheránba, akkor másnap, csütörtökön van esélyünk felkeresni a türkmenisztáni nagykövetséget. Ha másnap érkeztünk volna csak meg, biztos, hogy csak pénteken értünk volna a követsége, viszont pénteken 90%, hogy zárva találtuk volna, mivel Iránban a péntek az egyetlen munkaszüneti nap a héten. Ezek miatt a dolgok miatt úgy döntöttünk, hogy egye meg a fene a kilométereket, a Tabriz-Teherán szakasz 610km-es távjából 500-at már letekertünk, dolgunk volt Teheránban, és úgy éreztük, ez az utolsó 100km nem nyújtott volna sok újat, ellenben elkéstünk volna a nagykövetségről és megfulladtunk volna forgalom bűzétől. Szóval kiálltunk az út szélére integetni. A hüvelykujjunkat nem nyújtottuk az ég felé, mert tegnap este megtanultuk, hogy az csúnya dolgot jelent… :) 3 percet nem kellett várnunk, és megállt nekünk egy pontosan olyan kék, üres platós furgon, amilyet már kinéztünk magunknak. Sok ilyen szaladgált az utakon és méretre pont megfelelt arra, hogy feldobjuk a bringákat hátra a raktérbe és elrobogjunk rajta Teheránig. Így is tettünk, emberünk segítőkész volt, felraktuk együtt a bringákat, én felültem melléjük hátra, Zita pedig előre az anyósülésre az emberünk mellé.

Nem gondoltam volna, hogy egy Teherautó platója ennyire rázós lehet, különösen a fekvőrendőrök dobáltak nagyon. Erre a sofőrünk is rájött, ezért a harmadik ilyen bukkanótól már lassan hajtott át rajtuk, így nem repültek a magasba a bringák velem együtt a platón. 15 percet sem haladtunk, és megálltunk egy útszéli épületsor mellett, ahol egy irodaszerű helyiségben fél órát telefonálgatott az emberünk, mi közben a falon lévő Irán és Teherán térképeket tanulmányoztuk. Emberünk az Azadi Square-re bólogatott, vagyis vette, hogy odáig szeretnénk elmenni vele. Ez az a „Szabadság tér” Teherán nyugati oldalán ami egy hatalmas körforgalomban található és egy nagy kapuszerű épület magasodik a közepén. Ez a város egyik, ha nem a legnagyobb jelképe, és ez az a hely, ami biztosan útba esik a nyugatról érkező autósoknak, és ahonnan már csak pár kilométert kell nyílegyenesen észak felé tekernünk egy utcán, hogy találkozzunk a szállásadóinkkal az este. Merthogy a Couchsurfingen még Tabrizban tartózkodásunk alatt sikerült megbeszélnünk egy nagyon aranyosnak tűnő párral, hogy maradhatunk náluk pár napot, amíg Teheránban leszünk. Szóval úgy tűnt, minden klappol, voltak barátaink Teheránban, és a fél óra pihenő után ismét robogtunk a hatalmas főváros felé. Egyszer még lehajtottunk a főútról, de ez már csak egy öt perces pihenő volt, sofőrünk felvett egy pendrive-ot tele zenékkel a barátjától. Utána persze ezek az mp3-ek bömböltek a kocsiból.

Road to hell – Érkezés Teheránba

Ahogy közeledtünk Teherán felé, úgy vált egyre láthatóbbá az a hatalmas szmogfelhő, ami a város feletti eget uralta. Erről láttam már képeket, de sosem gondoltam volna, hogy élőben ennyire borzasztónak és félelmetesnek fog látszani. Szó szerint, valóban sötétbarna-fekete felhők voltak az égen a város felett, és a közben nyugaton lemenő nap fényében apokaliptikusabbnak tűnt az egész, pláne azzal az őrült nagy forgalommal, ami a közben kétszer négy sávosra duzzadt utat betöltötte. Már 30 kilométerrel a város előtt is néhol csak araszolt a sor. Így haladtunk befelé a 20 milliós nagyvárosba, én a platón a bringák mellett, néztem a naplementét és a rengeteg autót, az útszéli üzleteket, egyik lepukkantabb volt, mint a másik, gumisok, autószerelők, kis vegyesboltosok, mindenki próbálta magának megcsinálni a kis szerencséjét, de az egész csak egy koszos, lepukkant üzletsornak tűnt, és valahol szörnyen hatott ez az összkép. Most hogy nem kellett a forgalomra figyelnem, csak passzívan szemlélnem, még rosszabb volt a hatás, még inkább volt időm elgondolkodni azon hogy hová is tartunk – mind az adott pillanatban, mind 7 milliárdan, globálisan nézve, emberek a földön… De ezt már az előző fejezetben kifejtettem, úgyhogy most nem kezdenék neki újra.

A városba érve olyan tömegű autóforgalomban araszoltunk, amilyet szerintem még egyikünk sem látott. Jó egy órát tolongtunk így a kocsik között, amíg a reptér déli oldaláról felkanyarodtunk az Azadi Square-hez. Közben megtapasztaltuk, amit eddig is sejtettünk, hogy sofőrünk még az irániak között is a legagresszívabb, legpofátlanabb fajtából való. Mikor intettünk neki, hogy állj, itt jó lesz, lehúzódott nekünk, és lekaptuk a bringákat, megadtuk neki az e-mail címünket, de amikor köszöntünk volna el, a fülemhez nyomta a telefonját.

Egy éjszaka a rendőrségen – Drága leckét kapunk a nagy butaságunkért

A vonal túlvégén egy angolul igen gyatrán beszélő nő volt, aki valami 250 riálról beszélt nekem. No, mi a fene, az első iráni, aki pénzt kér tőlünk. A 250 riál bizonyára valami félreértés, mert az nagyon kevés lenne, csupán pár forint. Emberünk bizonyára 25000 riálra gondolt. Ennyi még pont volt nálunk Zita pénztárcájában, odaadtuk neki, de nem lett tőle boldog, újra beszélnem kellett a nővel, aki végre kibökte, hogy 250 dollárt szeretne az emberünk, vagy 2 millió 500 ezer riált, azaz 250 ezer tomant. Ennyi pénz sose volt nálunk egyszerre és most se, ráadásul pofátlannak is kezdtük tartani a követelését, ha az elején közli velünk, hogy csak 50 ezer forint ellenében szállít el minket idáig, egy Hoda Hafesszel gyorsan végetért volna a találkozásunk. Ekkorra már szép kis embertömeg gyűlt körénk és közöttük legnagyobb segítségünkre egy kék egyenruhás férfi, Mostafa volt. Kiválóan beszélt angolul, nagyon segítőkész és intelligens volt, elmondta, amit a körülöttünk lévő emberek is próbáltak, mégpedig, hogy ez az ember túl sokat követel tőlünk, a fair ár egy ilyen 50-60 ezer toman lenne, de semmiképpen nem 250 ezer. A sofőrünk nem nagyon tágított, mi elővettük a szendvicseinket, és egy kedves utcai árústól kapott teával jóízűen elfogyasztottuk őket, hátha ezzel hatni tudunk rá… Közben próbáltunk nyugodtnak látszani, de belül eléggé idegesek voltunk, mentünk volna már a CS-es barátainkhoz pihenni. Sajnos a szituáció nem akart így magától megoldódni, és hiába kérdeztem Mostafa-t, hogy a sófőrünk nem akar-e jobb belátásra térni, és engedni az árból, nem jutottunk előbbre. Holott én kész lettem volna már 60 ezret, vagyis 12 ezer forintot odaadni ennek a gazfickónak, csak hagyjon már minkét békén. Mert közben persze arra is rájöttünk hogy mi is hibásak vagyunk, nagy-nagy hibát követtünk el, amikor beszállás előtt nem kérdeztünk rá, hogy ingyen visz-e el minket, vagy pénzért. Ezelőtt az incidens előtt annyi-annyi kedves iránival találkoztunk akiktől annyi mindent kaptunk, hogy most valahogy triviálisnak tűnt, hogy a stoppolás is ingyenes, ezért eszünkbe se jutott rákérdezni a fuvar elején a pénzre. Ez nagyon nagy hiba volt, és a 60 ezer tomant úgy fogtuk fel, mint a tanulópénzt, de emberünk úgy gondolta, ez a tanulópénz nem lehet kevesebb 200 dollárnál. Merthogy közben engedett egy ötvenest, amikor szóba került a rendőrség, ám ez a 40 ezer forint nekünk még mindig elég volt ahhoz hogy hallgassunk Mostafa tanácsára, és valóban rendőrt hívassunk. Ebben ismét nagy segítségünkre volt Mostafa, aki mindent fordított nekünk, és gyakorlatilag még veszekedett is helyettünk. A vége az lett, hogy valóban megérkeztek a rendőrök és visszapakoltuk a bringákat a furgonra, ami rendőri kisérettel, a bringákkal, velünk és Mostafa-val a platóján egy rendőrkapitányságra hajtott, hogy ott tisztázzuk a szituációt.

Jól indultak a dolgok a rendőrségen, el tudtunk menni WC-re :) (ez fontos tényező volt, mert már majd behugyoztunk a sok várakozásban és vitatkozásban), és úgy tűnt, hogy a rendőrök igen haragosak a sofőrünkre, akinek többször leordították a fejét, hogy hogyan képzeli ezt az egészet. Végül kiböktek egy 160 dolláros összeget, azt mondták, ha ezt kifizetjük, mindenki mehet békével. Ám közben emberünkről kiderült, hogy igazi gazfickó, mert azt hazudta a rendőröknek, hogy minket még különböző turistalátványosságokhoz is elszállított. Bennem itt szakadt el a cérna, addig még valamennyire inkább magunkat okoltam az egész szituációért, amíg csak úgy láttam, hogy összehozott minket a sors egy önző emberrel, aki képes kihasználni a hozzánk hasonló buta turistát, de amikor megtudtuk Mostafa fordításában, hogy a sofőrünk hazudott a rendőrségnek, az már sok volt, utána nem csak egy egyszerű pénzvágyó embernek tekintettem az emberünket, hanem egy hazug bűnözőnek, aki képes egy kis pénzért hazudni a rendőrök színe előtt. Amikor ezzel a rendőrök is szembesültek, harmadjára is leordították az emberünk fejét, de sajnos a 160 dollárból nem lett kevesebb, amit nem igazán értettünk, hiszen a rendőrök is tisztában voltak vele, hogy 50-60 dollár (50-60 ezer toman) lett volna a fair ár egy ilyen fuvarért. Ennyi pénz már volt nálunk, de eszünk ágában sem volt kifizetni.

Ekkor már sajnos úton volt a rendőrségre Neda és Alireza, a Couchsurfing-es pár, akik elvállalták, hogy vendéglátóink lesznek Teheránban. A rendőrök hívták fel őket, és emiatt rettentő kellemetlenül éreztük magunkat Zitával, hiszen személyesen még nem ismertük őket, és bár a profiljuk alapján nagyon rendes embereknek tűntek, de ettől még nem akartuk őket kitenni ilyen dolgoknak, mint például, hogy a rendőrségen szedjék össze a vendégeiket, 160 dollár ellenében. Ezt nagyon-nagyon cikinek éreztük, és már előre szégyelltük magunkat emiatt. A telefonhívás után pár perccel aztán valahogy 70 dollárt lett a 160-ból, amire már azt mondtuk, hogy rendben van, csak hagy mehessünk már a dolgunkra(pihenni). Viszont ez csak addig állt, amíg meg nem érkeznek a barátaink (Neda és Alireza), akiknél ugye már lesz pénz, és azután már ki tudjuk fizetni a 160-at. Szóval gyorsan kellett cselekednünk, Zitával visszarohantunk a bringákhoz, előtúrtuk a titkos zsebekből a különböző pénzeket és végül dollárból, euróból és riálból összeállítottuk valahogy a kívánt összeget. Miután emberünk megkapta, még korántsem volt vége a történetnek, ezután jött a papírmunka, újlenyomatot vettek tőlünk, papírokat kellett aláírnunk, és még valami központba is fel kellett szólniuk a rendőröknek, merthogy turisták voltunk ezért külön szabályok vonatkoztak ránk, amikkel ők sem voltak tisztában. Amúgy nagyon rendesek voltak a rendőrök, még ők kértek elnézést, hogy az időnket rabolják. Persze ez nem változtatott azon a tényen, hogy Neda és Alireza közben közelednek a rendőrséghez, és ha megjelennek, az plusz 90 dollárunkba fog fájni, ezért én rohantam a telefonhoz, és hívtam őket. Sajnos már későn, mert épp ekkor érkeztek meg, a rendőrség előtt sikerült elkapnom őket, és tisztáznom velük a szituációt. Neda talpig csadorban volt, Alireza pedig öltöny-nyakkendőben és nagy szakállban, egyik kezét mindig az öltönye gombjai között tartva, mintha karót nyelt volna. Nagyon-nagyon komolynak tűntek így, kicsit meg is ijedtünk Zitával, hogy ilyen komoly embereknél fogunk lakni. Annak ellenére, hogy megértették a szituációt, később mégis bejöttek a rendőrőrsre, de nekünk már nem kellett kifizetnünk az egész 160 dollárt, ekkor már kezdtem is elveszteni a fonalat, mert mindenki csak farsiul beszélt körülöttünk és már csak a papírmunka befejeztére vártunk. Valószínű az történt, hogy Mostafa – aki ekkor még mindig segítségünkre volt, kb. este 11 körül – beadta a rendőröknek és a szélhámosunknak, hogy mi nem ismerjük Neda-t és Alireza-t, ők nem a barátaink, akiket az előbb felhívtak a rendőrök.

Mostafa egy nagyon rendes figura volt, csupa szív ember, mikor elbúcsúztunk annyi jót kívánt nekünk, amennyit talán még soha senki, mi meg nem tudtunk hogy hálálkodni neki, mondtuk, hogy jöjjön Budapestre, ha csak arra repül, mint pilóta, mi a reptér közelében lakunk, stb, stb… De ő erre csak mosolygott, és annyit mondott, hogy csak maradjunk ilyen aranyosak és kedvesek, és persze ezentúl mindig kérdezzünk rá mindenre, hogy pénzbe kerül-e, vagy sem… :) Az e-mail címe azért megvan a srácnak, szóval a hálánk még valahogy, valamikor utol fogja érni, de azt még nem tudjuk hogyan és milyen formában. :)

Miután végre a papírmunka is lezárult, végre lepakolhattunk a kisteherautóról és elválhattunk a szélhámosunktól. Ekkor már közel jártunk az éjfélhez. Nem gondolom, hogy az emberünk túl boldog volt a 70 dollárjával, mindenesetre legközelebb remélem előre fogja tisztázni az árakat, ha külföldi utasokat vesz fel, és azt is remélem, hogy utoljára hazudott rendőrök előtt.

Neda és Alireza azt javasolta, hogy meg se próbáljunk bringával áttekerni hozzájuk, mert a város másik végében laknak, ráadásul hegynek fölfelé. Gyorsan el akartak tűnni a rendőrség környékéről, amit mi eleinte nem értettünk. Egy ideig erősködtünk, hogy de eltekerünk hozzájuk, de annyira ragaszkodtak ahhoz, hogy kerítsünk az utcáról még egy furgont, ami elvisz minket bringástul hozzájuk, hogy végül belementünk, elvégre elég bajt okoztunk már nekik így is, ezért úgy voltunk a dologgal, hogy kerül amibe kerül, azt tesszük, amit mondanak, úgy lesz ahogy ők akarják, csak ne okozzunk több zűrt nekik. Alireza hamar talált egy figurát, akinek a furgonjára éppen felfértek a bringák, és már robogtunk is, valóban jó sokáig, jó 20 percet át az éjszakai Teheránon. Ez újabb 25 dollárunkba fájt, de úgy voltunk vele, hogy még ez is a tanulópénz része. Tehát összesen 95 dollárunkba, vagyis majdnem 20 ezer forintunkba fájt ez a butaságunk, amit igyekszünk többé nem elkövetni.

Miután megérkeztünk Neda-ékhoz, kivetkőztek magukból a szállásadóink, Neda rövidujjú otthonkát vett, Alireza pedig rövidnadrágot és csíkos polót. Mosolyogtak és nevettek, lazá voltak és közvetlenek, ettől mi is hamar kiengedtünk, és megkönnyebbültünk, mégsem két vérkomoly, karót nyelt emberrel van dolgunk, csupán a rendőrség miatt volt az egész színház… :) Amit persze mi is teljesen bevettünk, Neda-ék nagyon komolyan viselkedtek a rendőrségen, viszont a valóságban annál lazábbak és barátságosak. Megtudtuk azt is, hogy miért kellett minél gyorsabban eltűnnünk a rendőrség közeléből és miért kellett furgonnal elhoznunk a bringákat. Neda-ék nem akartak több találkozást a rendőrökkel, mert hivatalosan az iráni állampolgároknak nem szabad külföldi vendégeket fogadniuk, csak bizonyos engedélyek és papírok beszerzése után, amiket alkalmanként el kéne végezni. Szóval elméletileg a Couchsurfing mint olyan nem működhetne Iránban, de a hatóságok még nem szereztek róla tudomást, ezért működhet, és működik is, a website sincs letiltva, csupán az a szerver, amin a fotók vannak, de azt is ki lehet kerülni egy egyszerű proxyalkalmazással.

Egy szó mint száz, megtanultuk a leckét, megfizettük az árát, és többé már nem fogjuk elkövetni. Neda-éknál pedig nagyon jó dolgunk volt Teheránban és nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában, de erről majd a következő bejegyzésekben…