Nem vagyok a legvidámabb kedvemben sajnos, de mégis úgy éreztem, hogy jó, ha most leülök írni, egyrészt ez talán felránt a mélyből, másrészt jó, ha leírom még frissibe, mik történtek az elmúlt néhány nap.

Legutóbb ott hagytam abban, hogy Bella Vistában, egy templomban aludtunk. Éjjel fel kellett állítani a szúnyoghálót, mert ettek minket a dögök.

Reggel pakoljuk az ágyunkat a templomban

Ez alól reggel fél hétkor másztunk ki, hétre el is hagytuk a templomot és 8-ra pedig az út széli kis vendéglőben burritost reggelizve a falut is.

Reggeli csúcsforgalom Bella Vistában :)

Első megállónk valahol 20km környékén

Zita “repül” :)

Vidéki focipálya

“Van itt bolt, kettő is, csak nincs kiírva rájuk!” – adták a jóhírt, mert már fogytán voltunk élelemből

Ezek a tatched roof, vagyis pálmalevélből rakott tető 5-8 évig bírja. Leggyakoribb, hogy összejön néhány férfi a rokonságból és egy nap alatt felrakják, amikor arra kerül a sor. Közben az asszonyok főznek rájuk, tehát azért biztos belekerül néhány csirkébe és egy fél zsák rizsbe is az anyagköltség terén. A hölgynek, aki ezeket az infókat elmondta nekem, elmondtam, hogy nekem odahaza éveket kell dolgoznom egy tető áráért, igaz, nálunk kell is a masszívabb tető, mert hidegebb van, más az éghajlat.

Felirat egy buszmegállóban – mit értenek ez alatt? :)

Ne nézz rám olyan csúnyán, csak fényképezek! :)

A boltos hölgyek, velük beszélgettünk jó fél órát. Még énekeltek is nekünk “kecsi” nyelven, ami egy maja dialektus. Erre úgy lehetett rávenni őket, hogy Zita is énekelt nekik magyarul :) Ezután szóba jött a vallás – mert templomi éneket kaptunk tőlük -, kiderült, hogy baptisták és hogy azt hiszik, hogy a katolikusok nem olvassák a négy újszövetséget. És volt egy elég rossz általános véleményük a katolikusokról, mondván, hogy akiket ők ismernek a környékről, azok részegesek és bajt csinálnak. Finoman elmondtuk nekik, hogy ne ítélkezzenek így, mert a dolgok nem ilyen egyszerűek

Jobbra voltak hegyek is – Nem hiába hívják azt a környéket “Kakastaréj Nemzeti Parknak” :)

Mennyi kókusz!!! :)

Saras út a 17. századba

A Pine Hill felé tartó leágazás előtt – Ez a tábla már a mennonitákat jelzi

A kereszteződésben két szekérben, egy-egy függőágyban feküdtek mennoniták, tőlük megtudtuk, hogy az út saras, de át tudunk majd jutni rajta, mert a legrosszabb részeket épp felújítják. Az út befelé és kifelé is 8km volt, mindkét irányban egy-egy órára volt szükségünk, és ez nagyon kivett belőlünk, több helyen tolnunk is kellett. A mennonitákról és a környékről azért nincs sok fotónk, mert nem szeretik, ha fényképezik őket. “We don’t use that”, ahogy ők mondják. :)

Erről a gyönyörű útról tértünk le, hogy kicsit bepillantást nyerjünk a 17. századi technikai szinten élő mennoniták életébe

A belizeben élő mennoniták elsősorban az alnémet (Low German) nyelvet beszélik, de emellett legtöbbjuk az angolt is, és mint ahogy azt Blackman Eddynél már láthattuk, némelyikük használja a modern világ dolgait (mobiltelefon, autó, traktor), mások nem. Ez a közösség, akik itt élnek 8km-re a főúttól egy zsákfaluban, ők a régi, eredeti módon élnek, és szekérrel járnak, ezért is vágytunk rá annyira, hogy lássuk az életüket.

Itt még viszonylag oké volt az út

Az első szekér – tudom, kicsit suttyó dolog volt, de távolról, 16x zoommal lőttem róluk egy képet – az arcuk nem látszik, csak az amúgy rájuk jellemző kalapjuk karimája, és hát mivel internetet sem használnak, ezt soha nem fogják látni, így talán nem is fáj nekik

A szerekesek nem örvendtek különösebben nekünk, köszönni is csak nehezen köszöntek a második “Good Afternoon”-ra válaszolva. A második csapat szerekes, akik az utat javították, ők már kicsit beszédesebbek voltak, elmondták, hogy egyszer kaptak egy magyar levelet, de egy mukkot sem értettek belőle. Mondtuk, hogy ha megvan még a levél, mi örömmel segítünk, de aztán mondták, hogy bevitték Punta Gordába, ahol valaki segített nekik lefordítani. Később még több szekér is szembejött, de sehol se voltak velünk különösebben beszédesek. Azért nem állítottak meg, hogy megkérdezzék, hová megyünk, csak néhányan megjegyezték, hogy “Megyünk megnézni a falujukat!?” és később nagy meglepetésünkre egy autó is jött szemben a sárban, tehát nem csak mi voltunk az egyedüli látogatók. A saras részek, ahol néha 50-100 métert is tolnunk kellett a bringákat, hogy aztán a sárhányó és a kerék közötti részt kipucolva újra bringázhassunk, nagyon kivettek belülünk, és hát a bringák sem örültek különösebben…

A kanyar után, a távolban már látszódnak az első házak

A faluról közelebb érve kiderült, hogy egy szórványfalu, nincs központja, nincs főtere, csak nagy zöldségeskertek, legelők és a köztük lévő házak halmaza, hosszú, saras bekötőutakkal. Behajtottunk az első dombig, ahol láttunk egy hölgyet néhány gyerekkel tenni-venni a veteményesben. Zita beszélgetett velük, aminek a vége az lett, hogy behívtak minket egy teára és egy kis süteményre. Ez már érdekes volt! :) Ők egyébként nem csak a fotókat, hanem a biciklit is elvetik, így elég korlátozottak voltunk az ilyenkor szokásos kommunikációs formákban: gyerekeket a biciklibe ültetni, családi, esküvői és egyéb magyar fotókat, prospektusokat mutogatni – ilyesmi most szóba sem jöhetett. Azért a világtérképre rákérdeztünk, és az szabad volt, ezért elővettük és kiterítettük. Nem nagyon volt fogalmuk a kontinensekről, Németország azért egy jó kiindulópont volt, azt azért tudták, mert onnan valók. Egyedül az anyuka beszélt angolul, ő elmondása szerint innen-onnan kapott fel szavakat és magától tanulta meg ezt a második nyelvet az alnémet után. A gyerekeket akár egy háború előtti német filmből is szakajthatták volna, egy az egyben úgy néztek ki a hózentrógeres, a család által készített ruháikban. Félénkek voltak, csak az ajtóban egybetömörülve lestek minket és meg se mukkantak, amíg egy bátor “What?” (angolul “Mi?”) meg nem törte a csendes, ekkor hatalmas kacagásba kezdtek és végül bejöttek az asztal túlsó széléig, hogy onnan csodálják a magyar nyelvű világtérképünket. Később még lekvárt és kenyeret is kaptunk, természetesen minden házi volt.

A ház, ahol volt szerencsénk pár percre vendégségben lennünk – a távolból, 16x zoommal :)

A veranda már-már mesebeli volt, tiszta fából, ahogy odabent is minden, varrógép, fakockák, épp csak egy a szemközti fa alatt pihenő hátra rakható permetezőnek a tartálya törte meg az összhangot. Sajnos a mennoniták permeteznek! Mivel a suliban csak németet és bibliát tanulnak, nem túl jól értesültek a világ dolgairól, pedig ők termelhetnék a legbióbb, leg organikusabb zöldségeket, hiszen valóban szekérrel járnak, legalábbis a bekötőúton. Onnan már a sokat látott iskolabuszokkal viszik tovább az árut eladásra Bella Vistába és Punta Gordába, egyikük az elágazásnál büszkélkedett, hogy előző nap 2000 font, vagyis 1 tonna görögdinnyét pakoltak fel egy buszra, hogy elvigyék a piacra eladni őket.

Sok gyerekkorú mennonitát láttunk szekeret hajtani, az úton dolgozni, felnőttek nélkül, a fiatalabb testvéreikkel

Mivel nem éreztük, hogy különösebben örülnének nekünk – bár lehet, hogy csak félénkek voltak -, ezért sűrű köszönömök közepette elbúcsúztunk, és ahol jöttünk, visszaküzdöttük magunkat a főútra. Visszafelé menet a legtöbb mennonita úgy viselkedett velünk, ahogy eddig a többség, kivéve egy szakállas, szemüveges (a szemüveg is oké?) öreget, aki megállt mellettünk, megjegyezte hogy sosem látott még ilyen bicikliket, és hogy szerencsénk van, mert ha reggel jöttünk volna, ezen az úton mi be nem jutunk, olyan nagy dagonyában állt az út, mint ami néhol még mindig van az út mentén. Azon bizony nem jutottunk volna át, sőt meg sem próbáltuk volna… Aztán még azt is megjegyezte az öreg, hogy látott már egykerekű bicikliket és elképzelni sem bírja, hogyan lehet azokon biciklizni… :) Szóval jófej volt, és sajnáltuk, hogy nem egy ilyen közvetlenebb mennonitával hozott minket össze a sors. Azért így is sokat láttunk és így is nagyon érdekes volt, de valahogy többet vártam, de megértem őket, ha zárkózottak, nem véletlenül élnek egy zsákfaluban 8km-re a főúttól, ha meg akarják tartani a kultúrájukat és az egyszerű életüket, az nem lehet könnyű a mai világban.

Nem bírom ki, hogy ne biggyesszem ide a magánvéleményemet. :) Azzal együtt, hogy tiszteletben tartom és elfogadom, ahogy ők élnek, szerintem az, hogy elzárkóznak és tudomást sem vesznek a világ dolgairól, nem a legjobb megoldás. Mint ahogy már írtam, a technológia önmagában semleges, és minden azon múlik, mi mire használjuk, és egyszerűen elvetni mindent, amit az elmúlt néhány száz év találmányai adnak nekünk, túl radikális. Szelektálni köztük, ébernek, tájékozottnak lenni, jól megválasztani és okosan használni a modern kor vívmányait szerintem jó dolog, és abszolút szükséges. De ebbe most nem megyek bele jobban, mert ilyesmiről külön kisregényt lehetne írni, ahogy azt Ran Prieur már meg is próbálta.

Kifelé menet láttunk egy érdekes madarat – egy keselyűféle lehet-, akkora szárnya volt, hogy annak már hangja volt, mikor felreppent

Tényleg szépen megcsinálták az utat, azalatt a másfél óra alatt is sokat haladtak vele, amíg odavoltunk – pedig csak szekerekkel és kézi lapáttal dolgoztak – de ezekkel jó sokan, összefogva!

Ahogy kiértünk a főútra, a GPS-re pillantottam és csak ekkor tudatosult bennem, hogy már 2 óránk sincs hátra a maradék 42km-re. Ez kevés lesz, mert azért dombos a táj egy picit, és még ennünk is kell valahol. Az 5km-re lévő Big Falls nevű helyen találtunk egy kis éttermet, ahol fél óra alatt felszolgáltak nekünk egy-egy tál ételt. Ekkor az egész országra jellemző lassúság és nem sietünk sehovaság elég zavaró volt számunkra… :)

Hogy lehet ekkorka egy kutya?

Az “étterem”, ahol vacsoráztunk. Amikor azt olvassátok, hogy egy nap többször is étteremben ettünk, ilyen helyeket kell elképzelni, és olyan árakat, amelyekkel nem tudnánk versenyezni a tábori főzővel, mert mire megvennénk az alapanyagokat és megfőznénk magunknak, ugyanott lennénk anyagilag, vagy még hátrébb, mert mi nem tudunk nagytételben vásárolni. És ez elmondható a környékbeli országokhoz képest egyébként jóval drágább Belizeről is. Legalábbis ha nem a turistagettókben megyünk étterembe…

Punta Gordában Brendannal és Elizabethel

Az evés után felraktuk a lámpákat és elrajtoltunk. Az utolsó 30 percet sötétben tettük meg, de nem volt gond, kb. 5 autó hajtott el mellettünk összesen, azokat is már messziről láttuk és figyeltük őket. Brendan és Elizabeth otthonát könnyen megtaláltuk, este még kimentünk egy közeli étterembe enni (na ez viszont drága volt, egy-egy tál étel, amit választottunk 8-10 dollár volt, bár a legtöbb étel ára 20-25 dollár között mozgott.

Branden és Elizabeth Ukrajnában ismerkedtek össze mikor a békehadtestnél dolgoztak önkéntesként. Ekkor egyébként többször megfordultak Budapesten is és lenyűgözte őket a város, ezért szeretnének majd visszatérni még – ehhez most már barátjuk is van! :) Itt Belizeben is önkéntesként dolgoznak az egyetemi tanulmányaik keretein belül. A helyi farmereket képezik tovább fenntartható gazdálkodásra, olyanokra például, hogy figyeljenek oda a talajra, mert azt nagyon gyorsan kimeríthetik itt a trópusokon, ahol magában a talajban kevés a szerves anyag, mert az főleg a fákban van. Tehát ők azok, akik elmondják a farmereknek, hogy hagyjanak meg néhány fát a veteményeskert és a legelő körül, és ne tüzeljék el a lehullott lombokat, hanem használják őket mulchként, vagyis a talajt védő, annak nedvességmegtartását segítő, a tetején szétterített, később elrohadó természetes trágyaként. És hasonlók, még hosszasan sorolhatnánk… Mondanom sem kell, én ezt nagyon jó dolognak találtam, és sok szenvedélyes szót váltottunk velük rengeteg hasonló témáról. Kedvenc hobbijuk egyébként, hogy mindenféle a tenger által kidobott, lecsiszolt üvegdarabokból, szemétbe dobott kupakokból, az ár által kidobott fadarabokból és egyéb hulladékokból falidíszeket egyéb dekorációkat készítenek a bérelt lakásukba. Szóval érdekes emberek, és nagyon jó volt egy napig velük lenni.

A piacon Punta Gordában

Rice & Beans with Chicken :)

Az iskola “minőségi”, vagy a gyerekek, akik odajárnak? :)

Szép szürke madár, csak úgy az utcákon

A piacsor a tengerparton

Brandon talált sörösüveget tör: egy alkoholba mártott kötelet köré köt és meggyűjt, az így felmelegített üveget pedig jeges vízbe teszi, ami így pontosan ott fog egyenletesen eltörni, ahol a kötéllel körbe volt kötve. Alsó része pohárként vagy tartóként használható, de a teteje is jó lehet pl. fogkefetartónak :)

Sajtos pirítós: tűzhelyre rakott vaslapon egy-egy szelet kenyeret megpirítunk, köztük sajttal, kevés olivaolajjal és fűszerekkel

Így néz ki készen – ilyen reggelikkel kényeztettek minket :)

Készül a karácsonyfa, kötélből, a tenger által a partra sodort fadarabokból és törött, de életlenre csiszolt üvegdarabokból :) Kreatív! :)

A falon egy kupakokból készült barrakúda, a háttérben pedig Zita készít tepsis krumplit :)

Új-Zélandi de javu :) 40kg krumplit ettünk meg a két hónap alatt ott, amíg dolgoztunk :)

A pihenőnap végén meglátogattuk néhány barátjukat is egy Gomier’s nevű étteremben. Ez az este elég érdekesre sikerült, sokat nevettünk és jól eltelt az idő, amire szükség is volt, mert a rendelt Fish Burgerekre két órát kellett várni, hogy kihozzák. Hála az égnek ez az idő remekül telt, részemről lecsúszott két üveg sör is, és közben mindeni mesélt mindenkinek. Ült mellettünk egy fickó, aki úgy mutatkozott be nekünk, hogy “Csókolom!” :D …és közben a kezét nyújtotta, ezen nagyon jól mulattunk és persze később elmondtuk neki azt is, hogy miért. Csókolom amúgy egy világlátott ember, járt Indiában is ahol valami jógi tanítása alatt több hónapig itta a saját vizeletét, de csak a középső adag pisit, az elejét és a végét nem – és persze mindig csak a sajátját… És állítólag “jó volt” :) Ez hagyján, mindettől még nem lenne annyira érdekes, de azt is elmesélte, hogy áprilistól mivel fog újra foglalkozni. “Medicinal Plants”, vagyis gyógyászati növényekkel foglalkozik, csak ezeknek most nincs itt a szezonja, ezért lehet most Belizeben velünk. Pár perc után kiderült, hogy ezalatt mit ért, természetesen marihuánáról van szó. Régebben én is erősen ítélkeztem erről a drogról, de mára megváltozott a véleményem, és mesélem ezt úgy, hogy soha életemben nem szívtam még egy slukkot sem belőle. Ennek egyébként technikai problémái is lennének, mert cigarettázni sem cigarettáztam még soha és barátunk elmondása szerint a fű magasabb hőfokon ég, mint a dohány, és ezért ha meg is próbálnám, biztos köhögőroham törne rám, és talán nem is tudnám így élvezni a hatását. Amit ő csinál, egyébként nem illegális, mivel az USA sok államában már legalizálták a termesztést, aminek abszrud módon a termesztők és a kereskedők ellene vannak, ugyanis minél legálisabb ez a drog, annál kisebb a kockázata és a kockázat csökkenésével az ára is – ami ugye az ő üzletüknek érvágás. Csókolom szerint még egy-két jó év van ebben az üzletben, aztán sokan lehúzhatják majd a rólót, de ő nem fél, mert ő organikus módon termeszt, tehát azután is egyedi terméke lesz, ha már teljesen legális és elterjed lesz a marihuána az Egyesült Államokban. Vagyis elterjedtnek már most is elterjedt, vannak városok, ahol nagyon durván, szinte mindenütt termesztik, külön kerületek vannak, ahol majd minden ház pincéjében megy a történet. Érdemes megnézni e témában a “The Union” című filmet, kicsit régi, 2007-es, és még csak beszél az azóta már elkezdődött és folytatódó legalizációs folyamatokról, és persze rengeteg ember beszél róla a fű előnyeiről és arról, hogy mekkora nagy bullshit az, hogy a fű egy a keményebb drogokhoz vezető út egyik állomása lenne. Én ehhez csak a hallott tapasztalatiamat tudom hozzátenni. Középiskolában ofőórán bejött egyszer hozzánk egy mentős csaj és az egy órás előadásának az volt a konklúziója számunkra, hogy ne alkoholizáljunk, mert az alkoholnak komoly fizikai hatásai is vannak a testünkre (pl. az alkoholistáknál már ki lehet tapintani a megnagyobbotott májat – erre a fél osztály a májához kapott…) és komoly testi függőséget is okozhat, míg a fű nem okozhat ilyet, és jobban járunk, ha leállunk a felesekkel és inkább füvet termesztünk a hátsókertben. :o Akkor ezen nagyon meglepődtem, és bolondnak tartottam a nőt, az ofőn meg csodálkoztam, hogy hogyan engedhette be az osztályterembe ilyen előadást tartani nekünk. Azóta találkoztunk több amerikaival, akik nyiltan és félelem nélkül tolták ki éjszakára egy kiskocsin a több palánta kendert egy lámpa alá éjszakára, és büszkén mesélték, hogy ezt bizony legálisan teszik, mert kiváltották rá az engedélyüket. Egyikük arról is beszámolt, hogy ő már évek óta nem iszik semmi alkoholt, mert azt vette észre, hogy míg a pia beszűkíti a tudatát, addig a fű kitágítja. Én nem tudom mi az igazság, és nem is akarom most itt nagyon megmondani a frankót, csak leírtam a külső tapasztalatainkat, mert arra azért szeretném felhívni a figyelmet, hogy jó, ha tájékozódunk és gondolkodunk, mert a világ azért nem ilyen egyszerű, és fekete-fehér, hogy ami legális, az jó, ami illegális, az pedig feltétlenül rossz. Talán egyikőtök sem gondolja, hogy az alkohol jó dolog (oké, egy pohár vörösbor naponta talán tényleg lehet orvosság, és néha jó ellazulni egy öveg sörtől, de kb. ennyi!), egy időben az USA-ban alkoholtilalom is volt, és ez rengeteg bűnözést hozott magával. Ami manapság történik a világban, az csak annyi, hogy az érettebb államok lassacskán legalizálják ezt a drogot is, hogy ha múr úgyis mindenki szívja a spanglit (mert pl. az USA-ban állítólag így van), akkor legalább csökkentsék a körülöttük létrejövő bűnözést és ne adja az ég, extra adóbevételekhez is jussanak. És a dohányról most nem is szóltam… Az is legális, pedig… És a kávé, csoki… :) Ezt is lehetne a végtelenségig ragozni még, de ez a bejegyzés már így is elég hosszú.

…és már nincs is rossz kedvem most, hogy a végére értem. Viszont hosszú lett, úgyhogy most el sem árulom, miért volt a rossz kedv, zárjuk le ezt a bejegyzést vidáman, és majd a következőben, holnap fény derül mindenre! ;)

Történt 2014. december 11. és 12-én. Biciliztünk 103km-t.