Befejeztük Zitával a táblázat frissítését, ő már felállította a szúnyoghálót a templomterem oldalában, én lementettem a képeket és a táblázatot, most végre jöhet a mai nap útleírása. Ma végre nem fogok kisregényt írni, legalábbis megpróbálom! :)

Douggal és a séffel a Copper Bank Inn előtt

Reggel elköszöntünk Dougtól, és megpróbáltuk megtalálni a hangyákat, de már nem voltak ott, úgyhogy csak némi kekszet vettünk a “Welcome to Chinese Shop” nevű boltban, aztán elhagytuk a falut. Miközben ezt írom, a feleségem mosolygó arcát nézem, azért ilyen vidám, mert élvezi, hogy ilyen ügyes a férje, hogy még így is tud gépelni. Pedig ez igazán nem nagy tudomány. Azon szoktunk viccelődni, hogy ő az egyetlen, akinek tetszik a szörnyű humorom – ezért lett a feleségem. :)

Zita beszélget útközben – én ezen a szakaszon nem voltam túl kommunikatív, nehéz volt hajtani a biciklit, és nem értettem, miért? :)

Progressoban nagyon szép katonás rendben pakolták ki a zoknikat száradni :)

Zita meg is dícsérte őket :)

Letértünk a főútról a parti útra, hisz úgyis mindegy volt, mind a kettő földút volt, de ez legalább szebb!

Ilyen házakat Mexikóban is sokat láttunk, sok étteremnek ilyen tetőt építenek, hogy már messziről is látszódjanak – és mert szép :)

A lagúna Progressonál

Copper Banktől részben már ismert úton – egy nagyon köves, poros úton – 18km-t tekertünk, mire megérkeztünk Progresso Shoresra, ahol meglátogattuk Scottot, ezúttal végre az otthonában. Ez egy szerény kis házikó volt, egy amúgy nagy birtokon, amit javarészt ő birtokol, de amúgy feldarabolta és egy részét már eladta, egy részét még árulja.

Érkezés Scotthoz

A régi kameragyűjteménye :) Vicces volt kézben tartani egy nagyon apró LCD kijelzős 2MP-es Canon Powershotot :) Ez van a miénkre is írva, de közben ég és föld a különbség a két gép között

A belizei az egyetlen olyan ENSZ által is elismert nemzeti zászló, amelyen emberalakok vannak – Mesélte nekünk Scott.

Ebben a kis házikóban lakik – az ablakokon nincs üveg, csak szúnyogháló

Az ingatlanfejlesztés mellett egyébként online marketinggel is foglalkozik, az egészséges étkezés, azon belül is a vegán és nyers ételek a területe – ő maga eszik húst, ha úgy hozza az élet, de magától nem enne már soha. Scott készített nekünk egy smoothy-t, és körbevezetett minket kicsit a birtokon. Ezt azzal kezdtük, hogy lementünk a háza alatti mesterséges tóhoz, és megetetettük kenyérdarabokkal a házi krokodilt! :D Az állat azután költözött oda, hogy a tavat Scotték létrehozták. Azt mondta, fogalma sincs, hogyan és mikor került oda a krokodil, egyik nap egyszer csak ott volt. Azóta olyan jól érzi magát itt a sok hal (kaja!) között, hogy nem megy máshová. Pedig egy nagy lagúna is van a kert végében, ami 10km hosszú és összeköttetésben van azzal az öböllel is, ahol tegnap jártunk.

Látjátok azt a fekete foltot a vizen? Na ő a házikrokodil! :)

…aki szereti a kenyeret! :o

A lagúna partján

Miután jól ottfelejtettünk egy palack vizet Scott hűtőjében (Megint -1 palack, nesze neked fenntarthatóság, megint vehetünk újat!), elindultunk az újabb szakaszra, még az addiginál is borzasztóbb úton, cukornád és papaja ültetvények között kb. 12km/h-s átlaggal átrepesztettünk egy Orange Walk nevű településre.

Nem csak a buckák miatt, hanem evégett is kellemetlen volt a földúton haladni

Egy-két szakaszon nagyon köves volt az út, még a telókon is lazítani kellett kicsit

Egy falu volt útközben, ott fotóztunk néhány házat

Ez a hattyűs díszítőelem nagyon menő errefelé :)

:)

A belizei buszoknak kihajtható stoptáblája van :) Gondolom mert importbuszok egy olyan országból, ahol az ilyesmi alap volt – már 30 éve is, mikor ezek a buszok újak voltak…

Bokorkutya :)

Orange Walkba érkezve… Csak nem a főtér? – Gondoltam magamban :) (de tévedtem)

Ezektől a házaktól enyhe vadnyugati érzésem volt…

Mire oda megérkeztünk, már majd le estem a bringáról, olyan éhes voltam. Hamar találtunk egy éttermet, ahol azt hirdették, hogy van ingyen wifi, és még a kaja is egész tűrhető áron volt, legalábbis ahhoz képest, hogy mennyit hallottuk, hogy Belize milyen drága lesz.

Itt ebédeltünk

Egy tányér csikencsómin (Chicken Chowmein, vagyis kínai zöldséges tészta csirkehús darabokkal összesütve) 5 dollár, egy hambi 3 dollár, üdítő 1,5 dollár. Ez mind belizei dollár, tehát az US dollár felével kell számolni, vagyis, ha jól emlékszem, ezeket 120-al kell szorozni, ha forintosítani szeretnénk az árakat. Az étteremben nem csak ettünk, hanem a Couchsurfing.org-ra is felcsattantunk és kiküldtünk a guatemalai Floresbe és környékére 4 új kanapékérelmet.

Ezzel annyira elment az idő, hogy mikor elhagytuk az éttermet, már csak 2 óra 18 percünk volt naplementéig. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert a GPS ilyet is tud – és ezt is nagyon szeretem benne. :) Azt meséltem már, hogy amikor Ausztráliában nyílegyenesen keletnek tekertünk egész álló nap, akkor reggel és este több perc különbség volt a naplemente időpontja között? Csupán egy nap alatt annyit tekertük magunk alatt a Földgolyót, hogy az már percekben mérhető volt :)

Szóval mivel már csak ennyi időnk maradt a bevásárlásra és a maradék negyven kilométer megtételére, ezért előbbi elég kapkodósra sikerült.

Lámpás kereszteződés és földút? Ezt hogy hozták össze?

Pár sarokkal délebbre egy lámpás kereszteződés (mi a manó, ki gondolta volna, hogy ilyen is van egy ekkorka kis poros országban :) – bocsánat a porosért, de tényleg az!) túloldalán megtaláltuk a főteret szép színes fali szobrokkal és taxiállomással. Itt Zita beszaladt egy boltba és egy tégla szeletelt kenyérrel, mackósajttal (amit itt és Mexikóban Happy Cow-nek hívnak), kukorica- és tonhalkonzervvel tért vissza. Azért csak ennyivel, mert amíg ő bent matatott, addig én megtudtam egy nagyon jó fej zöld-sárga-piros színű csávótól, hogy a faluban, ahová igyekszünk, van étterem és Chinese Shop. Úgy látszik itt annyira tolják a kínaiak az élelmiszerboltokat országszerte, hogy már inkább így hívják őket.

A főtéren

Taxiállomás

Segítőnk

Még a toronynak is ilyen színei voltak :)

Ja, azt talán elfelejtettem mondani, hogy tegnap előtt Tropical Man azt is elmesélte nagy lelkesen, hogy Belize nem csak a világ egyik legkisebb, hanem legszínesebb országa is, a 311 ezer lakos között van afrikai származású, fehér ember, maja, arab, kínai, stb. és beszélnek mindenféle nyelveket, nem csak spanyolt és angolt, hanem maját, meg valami kreolt(?) is, és vannak keresztények és muszlimok is.

Mondom, hogy menő a hattyú :) Vajon jelképez valamit?

Rum gyár?

Ugyanitt öko-kalandok! :) Mondjuk errefelé bármi, ami a turistáknak szól, és városon kívül van, az nekik már öko, még akkor is ha tankokkal visznek ki a dzsungelbe megnézni a fakitermelést…

Orange Walkból kihajtva számolgattam az átlagsebességünket és az időt, és az jött ki, hogy hiába lódultunk meg attól, hogy végre már aszfalt van a kerekeink alatt, nem fogunk megérkezni sötétedés előtt, kb. 8-10km-t a naplemente után kell majd megtennünk. És ez sok, mert itt, ilyen közel az egyenlítőhöz már nagyon gyorsan, szinte merőlegesen bukik le a nap a látóhatár alá és a naplemente után fél órával bizony már kuksötét van. És ez nem csak a forgalom miatt, hanem a szálláshely keresés miatt is gáz. De inkább az előbbi a baj, mert ahány ember eddig óva intett minket a belizei veszélyek miatt, ők mind mondták, hogy éjszaka ne biciklizzünk, mert szörnyen vezetnek a helyiek és gyakorlatilag szabad inni is vezetés közben, ha egy sörrel a kezedben nyújtod át az igazoltató rendőrnek a jogsidat, itt nem lesz belőle ügy… Ezért végül úgy döntöttünk, hogy megállunk Carmelitában. Innen még kerek száz kilométer lesz Gyuri étterme holnap, de mivel innentől már végig aszfaltozott az út, és viszonylag töklapos is, ezért ha korán felkelünk, ez a táv nem okozhat komoly gondot, főleg, hogy útközben nincs is nagyon semmi, csak az út, és 2-3 kisebb település. Belize nem egy Banglades, nem lakják sűrűn. :)

A faluban viszonylag könnyen ment a szálláskeresés, az első két ember, akit megkérdeztünk, itt élő amerikai nyugdíjasok voltak. Végül Manuel lett a segítőnk, ő egy mosolygós guatemalai fickó, akinek odahaza három gyermeke van, és mikor találkoztunk vele, éppen tamalest árult a motorbiciklijéről. A nyugdíjasoktól ő vett át minket, és megmutatta az utat a falu két templomához. Az elsőnél kedélyesen beszélgetett spanyolul az embereinkkel és eladott nekik néhány tamalest, míg mi is ugyanezt tettük, csak tamales nélkül és angolul. Laza csávó ez a Manuel, egyből megkedveltem, az a jókedélyű életvidám mosolya picit Erőss Zsoltra emlékeztetett.

Manuel az első guatemalai volt, akivel találkoztunk – Ha ilyen jó arcok lesznek a honfitársai is, akkor Guatemalát is nagyon fogjuk szeretni! :)

Nem sietett sehová, örömmel segített nekünk, de azért közben nagyban kiabálta szerteszét a faluban, hogy “Tamaaaleeesz!” :) Ami egyébként kukoricacsuhéba tekert és úgy kifőzött fűszeres kukoricadara, közepében valami húsfélével.

A második helyen, ahová Manuel vezetett minket, egy kedves hölgy, Marisol fogadott minket, aki nagyot csodálkozott ránk, mikor bemutatkoztunk neki. Az ő Guatemalában élő anyai nagypapája magyar volt, de sosem találkozott vele, mert már nem élt, mikor megszületett. Épp mostanában gondolkodott rajta, hogy jó lenne többet tudni ezekről a gyökereiről és Magyarországról, erre megjelentünk mi a fekvőbringáinkkal, akik 3 éve 5 hónapja és 4 napja indultunk el Magyarországról és 30515 kilométert tekertünk idáig. :) A maradék négyszáz métert már együtt tettük meg, Marisol kinyitotta nekünk a templomot és a mellette lévő kis fürdőszobát, majd elővettük a kis kincsesládánkat, megmutattuk neki a prospektusokat Budapestről és Magyarországról, amelyeket még a pakisztáni magyar nagykövetségen kaptunk, előkerültek a laminált térképek és a családi fényképeink is. Apropó, Boldog Szülinapot Bálint! :) A napokban volt három éves a bátyámék első gyermeke, akit mi még nem is láttunk élőben, hiszen már úton voltunk, mikor megszületett.

Zita fényképezte, miközben én ezt a naplót írtam :)

Szép az élet. Megszületünk, utazunk kicsit ezen a kék-zöld csodabolygón, ami egyelőre úgy néz ki, hogy a maga élettel teli mivoltában az általunk látható univerzumban teljesen egyedi, aztán meghalunk, elmúlunk, vagy legalábbis a testünk szétbomlik és az azt alkotó kémiai elemek átalakulnak és más módon alkotják tovább az örök körforgást. Közben érzünk, fájunk, szeretünk, gyűlölünk, és tanulunk életfogytig. :) És ha szerencsések vagyunk, közben születnek gyermekeink, akiknél tovább folytatódik ez a kör. Ti is érzitek néha, hogy milyen csodálatos, hogy embernek születtünk, tudattal és értelemmel, amelyekkel annyi mindent fel tudunk fogni és meg tudunk érteni, fel tudunk fedezni és ki tudunk fejezni? És micsoda korban, micsoda bolygón! Marha nagy mázlisták vagyunk!

Még csak 8:41 van és már befejeztük a napot és én befejeztem a naplót is. Ez nagyon jó érzés, rég éreztem ilyet. És még maradt is bennem lendület, úgyhogy nekiállok a “Magyarként a világ körül” című cikknek, ami majd a decemberi HTM magazinban fog megjelenni.

Történt 2015. november 15-én, megírva ugyanezen napon, bicilztünk 53km-t, de azt nagyon köves, durva úton. :)

Reggel lenyomtam az ébresztőt, de a telefon bekapcsolt és nem sokkal később egy nagyon furcsa sms érkezett, a DigiCell üdvözölt minket, méghozzá magyar nyelven! :o Hogy a viharba tudnak egy ilyen Isten háta mögötti apró kis országban magyarul? E kérdésre úgy gondoltam, hogy jó lesz egy kicsit aludni, és ezzel hagytam is a telefont. Ám az megint megszólalt, Zoli hívott minket, egy Drangrigában élő magyar család fője, akivel már skype-on keresztül kb. egy hete felvettük a kapcsolatot, és ennek folyományaképpen hozzájuk érkezik meg hétfőn, vagyis 3 nap múlva a másik fényképezőgépünk, amit a haldokló SX160-as helyett vettünk (egy másik SX160-ast :) ). Szóval Zolival jó tíz percet beszélgettünk most már így telefonon is, és mivel ekkor már 8 óra körül járt az idő, végül fel is keltünk, megreggeliztünk és olyan 9:30-kor már kint is voltunk biciklikkel a faluban. Mert Corozalra túlzás lenne azt mondani, hogy város. :) A cuccokat a hotelszobában hagytuk, és elindultunk a Town Hallhoz, vagyis a városházához, ahol egy hatalmas falfestményt csodáltunk meg. Itt most többet mond maga a kép, több fotóból összeillesztve:

Belize története a városháza falfestményén

Ezután jött Santa Rita, vagyis egy ősi piramis romjai, amelyet, ahogy az útikönyv nagyon jól írta, nem volt olyan egyszerű megtalálni, de azért bonyolult se, hiszen itt angolul beszél mindenki, így elég könnyen kértünk útbaigazítást, kb. minden sarkon.

Nem kényelmes, de legalább menő! :)

Újra összefutunk Micheallel

Az útikönyv azt is írta, hogy a hely ingyenes, ám mikor odaértünk, egy fickó egy nyugtafüzetet lobogtatva el akart kérni tőlünk 10-10 belizi dollárt vagyis kb. 1200 forintot fejenként az apró rom meglátogatásáért. Ebből gyorsan kihátráltunk, mert már az utcáról is jól látszott a rom, ahogy az is hogy igazából nem egy nagy szám az egész.

Santa Rita önmagában

…és a bringákkal :)

Ekkor egy ismerős arc, Micheal fékezett le mellettünk a biciklijével. Nagyon megörültem neki, és látszólag most ő sem volt haragos ránk a tegnapi bizalmatlanságért. Megpróbálta eladni a portékáját a romnál lévő amerikai turistáknak, de nem járt sikerrel. Elmesélte hogy itt lakik egy sarokra, és az iskola is itt van, ahová az 5 éves lánya jár. Kérdeztem, hogy mi van a két éves ikrekkel, mire mondta, hogy három lánya van. Mondtuk neki, hogy nem fizetjük ki itt a 20 dollárt a két belépődíjért, de ha szeretné, akkor együtt elmehetünk és vehetünk élelmiszert és pelenkát a családjának.

Útban a boltba

A szomszédok :)

A boltban Micheal pár másodperc alatt felpakolt a pultra pontosan 10 dollárnyi ételt: rizst, csirkét, hagymát, és két üdítőt is. Utóbbi egy pillanatra nekem nem tetszett, de aztán arra gondoltam, hogy mi is ilyenek vagyunk, hiába nincs sok, néha kell ez a kis „luxus”, mert jólesik a lelkünknek és kész. A 10 dollárnyi kajára rábólintottunk, majd jött Zita a színre és kérdezte, hogy mi van a pelenkával, nem kell-e még fogkrém és ilyenek? Eltűntek a hátsó sorokon és fél perc múlva újabb 10 dollárnyi cucc volt a pulton, vagyis picit több, mert Micheal végül visszatette az egyik üdítőt. A másikat a lányának vitte, aki a közeli iskola udvarán játszott.

Útban a sulihoz. A rom-bolt-iskola-otthon négyszög nem volt több egy kilométernél – Corozal kicsi hely

Michael és az öt éves lánya a sulinál

Onnan Michealék házához hajtottunk, ahol megmutatta a munkáit, és találkoztunk a feleségével és a két pici lányával is. Itt Micheal elmesélte, hogy szeretné bevezetni az elektromosságot az amúgy nagyon szerény, szerintem saját maga által összeeszkábált házába, és ehhez már meg is van a pózna és néhány alkatrész, de még szüksége lenne pénzre, hogy befejezze és bekötesse az áramot, ami azért lenne jó, mert akkor éjjel is tudna dolgozni és a gyerekeknek is lenne fény éjszaka.

Micheal és az alkotásai

Ilyet is tud, kókuszdióból madaras virágtartó – bár ez csak egy fotó volt róla

Vízszűrő a Rotary Internationaltól

Michael és az egyik kisebbik lánya

Itt élnek, jobb oldal az az a ház, amiben laknak

A fából faragott madarakat és teknősöket december és június között tudja a legjobban eladni, akkor jár erre több turista, ilyenkor novemberben és előtte viszonylag kevés. Michaeltől elkértem a címüket is (e-mailjük és telefonjuk nincs ezért csak így tudtam eltenni az elérhetőségüket), hogy ha a jövőben valahogy tudunk segíteni neki, kapcsolatokkal, vagy egy bolttal, ahová le tudja adni eladásra a madarakat, amikor ő maga nem tudja eladni, vagy bármivel, ami eszünkbe jut, akkor meglegyen a kapcsolat hozzá.

Boldogan búcsúztunk el tőle, hogy ha csak egy kicsit is, de legalább tudtunk nekik végül egy picit segíteni. Bár az az igazság, hogy Micheal nem tűnt annyira boldognak és hálásnak, kicsit úgy tűnt nekünk, hogy azt szerette volna, ha többet adunk.

Adók és elvevők, hegyi és tengerparti emberek

Visszaérve a szállodához elmeséltük Charlienak, a házigazdánknak, mi történt, és már az elején közbevágott, hogy az ilyen árusoknak a 98%-a drogos, és nehogy adjunk nekik pénzt. Mi megnyugtattuk, hogy nem így történt, mire ő is megenyhült, és a végén belátta, hogy talán tényleg jó helyre került a pénz, bár még azt is hozzátette, hogy szerinte nem Micheal faragta ezeket a dolgokat csak megvette egy még nála is szegényebb vidéki embertől, hogy itt a városban a többszöröséért sózza rá a külföldiekre. De az ételt talán tényleg megtartották, és ez valószínű így is történt, mert nehezen tudom elképzelni, hogy Micheal visszavitte volna a boltba ezeket az árukat. Igazából hazafelé még találkoztunk vele és akkor közelebbről megmutattam neki a GPS-em, mert érdeklődött, aztán egy nagy fehér terepjárónál elbúcsúztunk, mert ő megint árulni kezdett. Nem valószínű, hogy kivenné a gyermekei szájából az ételt, hogy piára vagy drogra költse, főleg hogy tök normálisnak tűnt.

Viszont Charlieval ennyiben nem maradt abba a beszélgetés, azt is elmesélte, hogy őt napjában két-háromszor kérdezik meg a helyiek, hogy nem tud-e pénzt adni nekik, bár pént sosem ad, de néha vesz nekik ételt, azt is csak nagyon ritkán. Ahogy mesélte, akkor kicsit megértettem, amikor azt mondta, hogy ők mindig csak kérnek és kérnek és többet kérnek és ha hagyná, a gatyáját is elvennék tőle. Azonban később nagyon érdekes dolgokat is mesélt még az életéről és a tapasztalatairól. Mikor Alaszkában volt orvos, mindene megvolt, már-már szégyentelen sok pénze volt, és mindent megadott a pácienseinek és a barátainak, amit kértek tőle, hétvégenként a saját kis repülőjét vezette és leszálltak egy tavon, horgásztak, jó élete volt, nagyon gazdag volt, rengeteg „toy”-t, vagyis játékszert vásárolt magának, de ahogy ő mondta, ezek csak elrontották a személyiségét, nem tetszett magának az az ember, akivé vált ezektől a tárgyaktól, illetve ezen materiális dolgok hajszolásától, és ami még rosszabb volt, mindezzel a családját is megmérgezte. De most újra kezdte, az első családját elvesztette, de azóta tanult az élettől és most már a legelső számára a (második) családja és saját maga jóléte, csak utána segít másokon is.

Az embereket kettéosztotta magában, vannak az elvevők, akik mindig csak kapni akarnak, és ha kaptak, akkor még többet akarnak, és vannak az adók, akiket az elvevők kihasználnak, ha hagyják magukat. Szerinte az elvevők-adók aránya 2/3-1/3. Mi is adók vagyunk, de ne legyünk naivak – folytatta, mire közbe vágtunk, hogy mi is kapunk adományokat az olvasóinktól, akkor nem vagyunk inkább elvevők? De Charlie erősködött, hogy mi nagyon messze vagyunk az igazi elvevőktől és sokkal inkább adók vagyunk. De ez hagyján, mert Charlienak van egy másik kategorizálása is emberekre, miszerint vannak a tengerparti („coastal”) és a hegyi emberek. Na ez már mindjárt jobban kezdődött és valóban, a végén jobban is tetszett nekem ez a fajta skatulyázás, ha már egyszer muszáj skatulyázni. Szóval míg az utóbbi, a parti ember, ha éhes, felvesz egy fáról lehullott gyümölcsöt a földről vagy bedob egy damildarabot a vízbe és fog egy halat, és ha másnap éhes, megteszi ezt másnap megint, és ezért nem is tervez előre soha, és egyben lusta, laza népség is, aki a mának él és szeret bulizni, addig a hegyi ember szorgalmas, előre tervez, és összegyűjti télire a tüzifát, mert nem akar egy fél évig fázni, és rengeteget dolgozik és megbecsüli a munkát. Ezért ha bulizni akarsz, akkor azt a coastal people-el teszed, de ha jó munkásembert keresel, akkor a hegyi emberek közül válogatsz. :)

Érdekes teória és mindenképpen van benne valami, hiszen kicsit össze is cseng ez a dolog a Balin élő Zoli elméletével, miszerint a balinézek és általában az indonézek azért nem egy rettentő nagy IQ-harcos népség, mert egyszerű evolúciós okokból soha nem is kellett annak lenniük, hiszen az is egy tengerparti trópusi éghajlat és kvázi egész évben nyár van, minden úgy nő mint a bolondgomba, a tenger tele van hallal, és nem egy nagy kihívás az élet, az emberek sohase voltak rákényszerülve arra, hogy nagyon előre tervezzenek, szervezzenek, vagy gondolkozzanak a túlélésért.

Kézzel hajtott komppal Copper Bankbe

Na, de most már elég az elméletekből, pörögjünk fel! Mikor ezeket a sorokat írni kezdtem, dél körül járt az óra, és azért hagytam félbe valahol a legelején, mert megérkezett Scott. Hozta az új vízálló fényképezőgépünket is, aminek nagyon örültünk és természetesen azonnal ki is fizettük. Az egy év garancia az Worldwide rá, aminek külön örülünk. :) Elvitt minket egy étterembe ebédelni, ahol rögtön ki is próbáltuk a masinát.

Scott-tal az étteremben – Ez a kép az új kamerával készült – nagyon reméljük, hogy csak a beállításokat nem ismerjük, és a fehéregyensúly rosszul volt beállítva, illetve hogy több fénynél sokkal jobb képminőséget produkál majd mint ez, mert ha nem, akkor száműzve lesz csak vízalatti használatra! :)

Aztán egy rövid időre szétváltak az útjaink, neki még dolga volt Corozalban, mi pedig addig előre mentünk a bringáknál Copper Bank felé, merthogy változott a terv megint. Ám jó, Copper Bank sincs messze Progresso Shorestól, csak egy picit kell másnap reggel korábban elindultunk, és ugyanott leszünk.

Corozalból kifelé menet

Egy a kormányon, egy a vázon! :)

Copper Bank felé kb. félúton volt egy nagyon érdekes komp, amit kézzel kellett hajtani. :) Ezt természetesen mi is meghajtottuk Zitával, vagyis ő azután váltotta le Scottot a tekerésben, hogy letette a kamerát:

Gondolnátok, hogy ezt a buszt kézzel húzzák át a folyón? Pedig igen!

“Megtekertük ezt is!” :)

Szép zöld a táj mindenfelé

A túloldalt várt még ránk 7km a poros földúton, míg megérkeztünk Copper Bankbe, ahol túlhajtottunk a Copper Bank Inn nevű táblán. Ami nem volt baj, mert az öbölnek egy gyönyörű kis partszakaszára jutottunk le így tévedésből.

Copper Bank még Corozalnál is kisebb, pár száz fős település

Ez a kikötője :)

Cerros romjainál és egy off-grid háznál

A kitérő után megtaláltuk a szállót, amiről kiderült, hogy a tulaja az az amerikai fickó, akivel már a kompon is találkoztunk. Ő Doug, aki elvitt minket a közeli Cerros nevű maja romokhoz. Ott majd megettek minket a szúnyogok, de azért egy jót sétáltunk és közben jót beszélgettünk, az öböl gyönyörű volt, főleg ezzel a stéggel.

Kutyaól? :)

Ahogy már írtam, itt annyira tombol a természet, hogy még a kerítésnek leszúrt farönkök is kihajtanak… :) Vicc nélkül, hisz látjátok!

Cerros romjainál… :)

Lépcső egy piramisra, ami valójában ma már csak egy jó köves domb, amit valaha emberek hordtak össze

A piramis tetejéről végre kiszúrtuk, amiért jöttünk :)

A piramis oldalról

A maszkok közelről

Fotósunk, Doug ötletére puszit is kapott az egyik arc :)

Visszaérve a szállóba tudtuk meg, hogy Scott itt is mindent állt számunkra, mert megint nem tudtunk az ő házában lakni, de Doug megnyugtatott minket, hogy mindenkivel ilyen és ne aggódjunk, mert van neki bőven miből ilyen nagylelkűnek lenni. Ezután egy-két órát a szobában töltöttünk, ekkor folytatnom kellett volna ezt a bejegyzést, de ehelyett az útvonalat terveztem a következő egy-két hétre. Ez trükkös, mert a hajó a Glover Reefsre csak vasárnaponként megy az egy hetes ottlétre, ezért az a nap kötött, csak azt kellett kitalálnom, hogy melyik vasárnap lesz jó. Kiderült, hogy csak a holnap utántól számított két hét múlva, mert 580 kilométert nehéz lett volna úgy letekernünk egy hét alatt, hogy dombok is vannak benne és közben a Memmomitákkal (ha jól írtam…) is találkozni szeretnénk és az állatkertet és Tikalt és Florest meg még talán azt a barlangot is meg szeretnénk nézni, amit ma írt nekünk az egyik kedves olvasónk Facebookon. Szóval jobb nem rohanni és inkább ráhagyni egy-két napot. Egyszer vagyunk itt, és inkább a végén Braziliában vagy Argentinában rohanunk majd vagy hagyunk ki egy-két szakaszt, hogy időben megérkezzünk Európába, mintsem egy ilyen izgalmas, egyedi helyen, mint Belize. Bár lehet, hogy innentől végig hazáig ilyen érdekesnek fogjuk megélni az országokat, de akkor is jobb most itt lenni többet és jobban, mintsem hogy több helyen legyünk, de mindenütt csak kevésbé, rohanva, kapkodva. :)

Hat órakor kész volt a vacsora, ami egy olyan nagy tál finom, sok zöldséges, tartármártásos rántott halacska volt, amilyet rég nem ettünk.

Hmm! :)

Egy belizei söröcske is lecsúszott (semmi különös, a mexikói jobb, de ez sem rossz…)

Nagyon jó volt végre ilyen igazi ételt enni, szép nagy adagot, finomat, egészségeset. Mellé egy belizei söröcske is lecsúszott, és közben Douggal beszélgettünk, aki mindössze 7 hónapja van itt. Aztán elkezdtek becsorogni a vendégek, csupa amerikai expat, én meg tévedésből azt hittem, hogy ma este lesz a darts tournament, de nem az holnap délelőtt 11 órakor, amikor mi már rég messze fogunk járni. Mikor ez tudatosult bennem, onnantól inkább azzal szórakoztattam magam, hogy a feleségem talpát masszíroztam és néztem, hogy mennyire nagyon élvezi. :)

Az egyik vendég megmutatta, hogy ő így masszíroztatja magát: ebben a talpbetétben könnyű gél van, ami mindig odébb csúszik benne, ahogy a súlypontját változtatja és ezzel masszírozza a talpán – és állítólag még a gerincnek is nagyon jó…

Ettől egy idő után mindketten elálmosodtunk és feljöttünk a szobánkba, de csak öt percre, mert beállított Scott, aki visszatérve a kötelességeiből mókásan megkérdezte tőlünk, hogy „Na, most hogy már az összes környékbeli expattal találkoztunk, van-e kedvünk megnézni egy igazi belizei otthonát is?” – Eltűntünk a dzsungelben az autójával, tényleg ijesztő kis utakon hajtottunk jobbra-balra, miközben elmesélt egy sztorit ami az egyik legelső vendégével történt meg: ugyanerre autóztak és a vendég megkérdezte, hogy ugyan hová viszi őket, hát nincs itt semmi, csak dzsungel dzsungel hátán? Mire Scott így válaszolt: Hát tudod, most van telihold, és Te a helyi szokásokra voltál kíváncsi, és itt Belizeben van ez a szokásunk, tudod, emberáldozatokat hozunk… :D Mire a csávó fogta magát, kiugrott a kocsiból és futásnak eredt, úgy kellett Scottnak utánakiabálnia, hogy álljon már meg, csak viccelt. :) Sid házához mentünk, ő az aki pár napja elhunyt, valójában csak névrokona a lottós fickónak, és amúgy egy idős emberke volt, aki amúgy tényleg nagyon gazdag volt, az édesapja egy időben a leggazdagabb belizei volt, aki ingatlanokkal és fakitermeléssel szedte meg magát, de mindig szerényen és egyszerűen élt, olyan helyeken, mint pl. ez is. A félsziget csücskében lyukadtunk ki, ezer csillag az égen, néhány ház a dzsungelben, természetesen mind off-grid, szélkerék, napelem, a tetőről nagy tartályokba vezetett esővíz és bent a házban nagy akkupakkok egybekötve, meg a vezérlő.

No, azért nem teljesen off-grid, a hűtő gázról megy :)

Scott egy barátját jöttünk meglátogatni, aki felügyel erre a birtokra, hiszen itt zöldségeskert és állatok is vannak, nem csak a technika. Ez az ember a családjával él itt és nagyon kedvesen fogadott minket, megismerkedtünk a családjával is, van egy két éves tündéri lánya és egy másfél hónapos szeretnivaló kis szőrgombóc pupikutyájuk is, akivel Zita villámgyorsan nagyon-nagy barátságot között és végül alig akartak elszakadni egymástól. :)

A társaság a háznál

Zita az új kis barátjával :)

Hazafelé meg még egy egészen nagy csorda hangyát is láttunk, ahogyan pakolták át a dzsungelt az út egyik oldaláról a másikra. :) Scott szerint nem ennivalónak, hanem a tojásaikhoz, „ágynak” szedik ezeket a leveleket.

Hangyák az úton, még a kocsi fényszórójánál is lehetett látni őket, már egész távolról

Ez már itt volt csupán egy sarokra a szállótól, úgyhogy majd reggel is kimegyünk, megnézzük világosban is, hátha ott vannak még.

Ma sem sikerült sokat haladni és azt sem irányban, de ez nem baj, ismét élménydús napunk volt és ez a lényeg. Holnap majd belehúzunk, vasárnap este már szeretnénk Gyuri étterménél lenni, az Amigos Restaurantnál, a Belize Zoo mellett, ami már inkább az ország közepe, mint északi sarka (ahol most vagyunk). Meglátjuk. Ma 23,5km sikerült, 2014.11.14. van, minden ma történt, mindent ma írtam le, publikálva még nem tudom hogy lesz, lehet, hogy hétvégén, lehet, hogy csak hétfőn és majd délután is lesz bejegyzés, vagy egyberakom majd még a többi napokkal.

Reggel hatkor csörgött a telefon ébresztője. Odakint már világos volt, így van ez, mióta átállították az órát. Szundiról szó sem lehetett, fontos dolgom volt, mert odahaza ekkor már délután 1 óra volt. Körlevelet küldtem ki, mert az előző ilyen próbálkozásom nemigen volt hatékony, lehet, talán azért, mert éjjel és hétvégén küldtem küldtem ki. Ezért utána olvastam, hogy mik az ideális időszakok erre és a csütörtök kora délutánt jobbnak írták és valóban jobban is hangzik. Szóval hányan nyitottátok meg a levelet, amit küldtem? :)

Kis reggeli teknős- és kupakdráma

Na, de elég ebből, jöjjön a mai napunk naplója! Elindulni természetesen csak 10 óra környékén sikerült, mert az 5 óra alvás után reggel olyan voltam, mint a mosott s2@r, ráadásul a tegnapi futás miatt még olyan is volt, mintha álmomban megvertek volna. De a legrosszabb a bal talpamon a vízhólyag volt, este elfelejtettem bekenni Neogranormonnal és reggelre csak rosszabb lett, fájt minden lépés. Persze a futás közben még nem, fülig érő szájjal hallgattam a Hiperkarma legújabb albumát (minél többet hallgatom, annál jobban tetszik), és csak úgy tobzódott bennem a sok endorfin, hogy a végén már azt se tudtam, hová legyek nagy boldogságomban – és ugye ki figyel ilyenkor egy vízhólyagra a talpán? :) Jó volt futni, de egyébként nem csak ezért sikerült későire a rajt, hanem mert lett egy kis dráma is pakolás közben. Danieléknél lakik egy 17 éves srác is, aki pont azelőtt indult el a suliba, mielőtt mi is elhagytuk volna a házat. És ott pakolt a kanapén, mikor Zita oda hordta ki a táskáihoz a holmijait, hogy abba elpakolja. Amíg Zita a fürdőben is fordult egyet a cuccainkért, addig a srác már lelépett, és azok után Zita már nem találta többé meg azt a kis hűtőmágnest, amit az egyik kedves olvasónknak vettünk (képeslap helyett). Zita kereste, kutatta, de mivel egy perce se tette le, 100% biztos volt benne, hogy hol látta utoljára, és ott nem volt, a srác meg közben eltűnt. Daniel nővére még a házban volt, felhívta a srácot, hogy nem pakolta-e be magához a hűtőmágnest véletlenül, de a srác azt mondta, nincs nála. Hát jó… Ez elveszett, kár rajta rágódni, veszünk egy másikat 40 pesoért. De a vizespalackjaink kupakjai is eltűntek, kettő is! Áááá, a srác kérdezés nélkül kilyukasztotta és beépítette a kupakokat a makettjébe, amit tegnap készített el egy futurisztikus városról, amihez még tanácsot is kért tőlünk – de kupakokat azt nem, azokat kérdezésnél nélkül felhasználta. Mondjuk miért is gondolta volna, hogy az még kell nekünk? :) Pedig mi azon versenyzünk, hogy hány hónapig, és hány országon át, vagy extrém esetben hány évig és hány kontinensen át tudunk használni egy-egy ilyen hagyományos üdítős PET-palackot, mint vizes kulacs.

Ciudad del futuro? :)

És aztán történik egy ilyen. Amin túl sokat bosszankodunk, de öt perc múlva elfelejtjük, majd veszünk másik palackot, üdítővel, mert azok jobban bírjánk, mint a nemtudommilyenszuper egészséges műanyag palack, amit még a nap is süthet, az sem baj neki. Csak épp a hegesztésnél egy hét után szétreped, nem úgy mint az üdítővel kapható társai. A kupak nélkül maradt palackjainkat végül beraktuk a városmakettre, ha mi már nem tudjuk őket tovább használni, legalább legyenek jók az iskola projectbe.

Már csak néhány bélyeg, két húszcentes és egy-egy utolsó tacos kell, aztán elhagyhatjuk Mexikót!

Szóval ezek történtek, mire végre kint voltunk az utcán, indulásra készen. Olyan jófejek voltak velünk és annyi szeretetet kaptunk amúgy Danieléktől, hogy ezek a kis hülyeségek igazából eltörpülnek amellett. Csak azért írtam le őket, mert a kelleténél sajnos jobban felbőszítették a reggelünket. Kifelé menet a városból bekanyarodtunk a központba, hogy feladjuk a képeslapokat, amelyeket Mexikóból kértetek, hiszen a chetumali posta az utolsó az országban, amit érinthetünk. Persze ahogy azt várni lehetett az eddigi „Correos de Mexico”-s tapasztalataink után, itt sem ment minden simán. Három képeslapra nem jutott bélyeg, de azt mondták, fél óra múlva lesz! Mexikói fél óra, vagy igazán fél óra? Mert a kettő között akár órák is lehetnek a különbségek… :) Ezt megvárjuk, csak 30 perc, és kiderül. Ezalatt a 30 perc alatt Zita átsétált ugyanabba a boltba, ahol előző nap járt, és pótolta az elveszett hűtőmágnest. Hogy a régivel mi lett, nem tudjuk, talán óriás Godzilla lesz belőle a városmaketten :) Ennyivel még mindig nem sikerült elütni 30 percet, ezért megnéztem a talpam. Mintha láttam volna a vízhólyagban még egy kis folyadékot, ezért Zita hozott tűt, cérnát és betadint, hogy átfűzzünk rajta egy cérnát, ami majd kivezeti belőle a folyadékot, hogy az ne feszítsen és ne fájjon nekem. Akkor ez annyira tetszett, hogy még le is fotóztam a műtétet, de hogy minek, azt nem tudom, mert gondolom Ti sem akarjátok látni, igaz? :) Hogy-hogyan jövök ahhoz, hogy egy postahivatalban a büdös lábamat turkászom? Először is itt a többség mezitláb mászkál, szerintem vidéken az emberek eleve hülyének néznek minket és nem értik, hogy miért húzunk zsákokat(zoknit) a lábunkra, szóval az, hogy én mezítláb vagyok, nem gáz, másodszor pedig az egész postaépület koszos, penészes, lepukkant (és rózsaszín-fehét-zöld színekben pompázik…) és ha a postások motorjai az ügyféltérben parkolhatnak odabent, akkor én is szurkálhatom ott a lábam tűvel! :) Csodák csodájára tényleg megérkezett a bélyeg fél órán belül, le tudtuk adni az összes lapot! :)

Zita a képeslapokkal :) – Kíváncsiak vagyunk, mikor fognak célba érni… :)

Ezek után már csak néhány 20 centest kellett szereznünk, és ezt is hamar megoldottuk, egy Zapateriában, vagyis egy cipőboltban találtunk néhányat az apró érmékből, így végül sikerült összerakni három teljes kollekciót a mexikói érmékből. Kettőt Bujna Zolinak és egy barátjának, egyet pedig magunknak. Bocs, hogy ezt már nem hirdetjük, mint lehetőség, de annyi logisztikai feladattal jár ez az út, hogy nem győznénk már ezt is, inkább leadni kéne a feladatokból és egyszerűsíteni valahogy ezt az utazást, mintsem tovább bonyolítani. :)

Hogy még egy kicsit megbonyolítsuk a napunkat, ami ekkor már dél felé járt, megálltunk egy helyen enni, ugyanis megéheztünk, és ez pont kapóra jött ahhoz, hogy megálljunk egy családi vállakozásban működtetett étteremnél megenni az utolsó mexikói tacosunk.

La ultima tacos en el Mexico :)

És amit szeretünk Mexikóban, hogy pl. itt rögtön láttuk, hogy kinek adtuk oda a pénzünket ezért a tacosért, apuka készítette, miközben anyuka is a színen volt és egy csöppségre vigyázott, aki közben olyanokat csinált, hogy attól sok európai anyuka sikítógörcsben tört volna ki. :)

Az ő családja kapta a 30 pesot, amit a két óriástacosért adtuk :)

Elég csak annyi, hogy kúszott-mászott a nem éppen tiszta betonon… :)

A határon

Innen már tényleg egyenes út a határhoz mentünk. Kicsekkolásnál valami 306 pesos „exit fee”-t akartak tőlünk elkérni, de Zita erősködött és kérdezősködött, és én már hátra is álltam(ezért nem hallottam, hogy valójában nagyon kedvesen és türelmesen kérdezett – ezt csak utólag mondta el nekem), hogy ez reménytelen, de nem szóltam rá, mert ismerem már és tudom, hogy az ilyenér meg tud rám haragudni, és most igaza is lett volna, mert jogosan és ügyesen kérdezett vissza, ugyanis ez a díj valójában nem kilépési díj volt, hanem valami más, amit 104 nappal és 3400km-el ezelőtt a belépéskor már beszedtek tőlünk. Erről megvolt még a bizonylatunk, így végül nem kellett kifizetnünk mégegyszer. Zita spórolt nekünk 612 pesot, vagyis több mint 10 ezer forintot az erősködésével! Vagy a másik oldalról nézve, majdnem elbuktunk ennyit a figyelmetlenségem miatt.

Megérkeztünk az új országba! :) Vagyis majdnem, ez még csak a vámmentes övezet volt…

A kilépés után lekanyarodtunk balra és a két ország közötti senkiföldjén lévő adómentes övezetben elindultunk, hogy a városrésznyi üzletek között megtaláljunk két Li-50B nevű fényképezőgép aksit – nem sikerült -, és két fürdőruhát – sikerült, de csak nekem, „csajozós” (vagyis kockás) rövidnadrág, jó lesz búvárkodni is, nem ég majd le benne a hátsó combom. Zitának több idő kellett volna a vásárláshoz, de ekkor már csak 4 óránk volt sötétedésig, ezért jobbnak láttuk menni.

A belépéskor semmi gond nem volt a belizei határon, kérdezték mi járatban, meddig maradunk, hol szállunk meg ma este, és hasonlók. Egy csávó még a bringák vázszámát is felírta, igaz hogy csak egy rongyos füzetbe valami iszonyú macskakaparással, de akkor is: ilyet még soha sehol senki nem csinált (rajtunk kívül :D).

Belize, a harmincegyedik

Ez is megvolt, megérkeztünk, country #31, vagyis az utazásunk 31. országa, Belize! :) Juhééé! :) Ahogy elhagytuk a határt, egy takaros kis úton találtuk magunkat zéró forgalom mellett. Gyönyörű zöld füveket fújt a szél mellettünk az úton, és kitört belülünk az öröm, percenként csengettünk a csengőnkkel csak úgy a csendbe, mert ismét új kalandoknak nézünk elébe. Új ország, új nyelv, talán új szokások is, de mindenképpen új emberek!

…és újfajta építészeti stílus? :) Belize angol gyarmat volt, ellentétben a környező országokkal.

Corozal határában

Corozalba beérve először pénzváltót kerestünk, sikerült átválteni a maradék 2930 pesonkat 465 BZD-re, vagyis belizei dollárra. Hogy mennyire vertek át, azt még nem mertem megnézni, már csak azért se, mert megfogadtam, hogy addig nem kapcsolom be a wifit és nem csattanok fel a netre, amíg be nem fejeztem ezt a beszámolót. Szóval a harmadik háznál, ahová küldtek, találtunk egy pénzváltót és kaptunk szép pénzérméket és szép bankókat. A belizei dollárt fixálták az amerikai dollárhoz, 1 USD = 2 BZD árfolyamon, bár hogy ez a fixálás hivatalos-e, vagy csak valami íratlan szabály, azt nem tudom – talán akinek több pénzügyi ismerete van, az most röhög rajtam, mert tudja, hogy utóbbi nem is lehetséges?

Belize egy valóságos kalóztanya volt, állítólag innen patronálták az angolok a kalózokat, hogy így is gyengítsék a spanyol gyarmatosítókat… Nem csoda hát, hogy még a belizei egydollároson is egy régi vitorláshajó van :)

Fej

Írás :) – Lehet, hogy távolról gyerekesnek tűnhetünk, de mi élvezzük, hogy még az ilyen apróságoknak is örülünk… Új pénzérmék és papírpénzek!!! :) (azóta van már még többfélénk is :D)

Pénzéhes dögök vagyunk, és ennyi pénz még nem volt elég, ezért egy ATM-et is felkerestünk. Najó, ez nem igaz, nem vagyunk pénzéhesek, csak holnap ki kell fizetnünk azt az Olympus Tough TG-850-es kamerát, amit az egyik kedves olvasónk ajánlott nekünk. Miután eldöntöttük, hogy veszünk valamilyen víz és porálló kamerát, megtaláltam ezt az összehasonlító táblázatot, és ez alapján, illetve az ár (ami a számunkra szükségtelen GPS és a WiFi hiánya miatt „csak” 250 USD), valamint a TG-850 extra funkciói (jó makró, kihajtható kijelző, széles látószög, timelapse) alapján választottuk ezt a kamerát. És nagy szerencsénkre, Scott, a holnapi, vagyis bizonyos értelemben már a ma esti vendéglátónk is épp az USA-ban járt, mikor írtam neki CS-n, és kérdeztem, hogy megrendelhetem-e a címére ezt a masinát. A vége az lett, hogy ő megrendelte Amazonon az USA-ba, és mindezt úgy, hogy igazából erre a verzióra én még rá sem bólintottam… Scott először mára ígérte, hogy érkezhetünk hozzá a Progresso Shores nevű településen lévő otthonába, és igazából ez volt az első ok, amiért Danieléknél ilyen sokáig maradtunk – vártunk Scottra, hogy hazaérkezzen a kamerával az USA-ból. Persze ez az idő amúgy is nagyon jól jött, mert nagyon sokat dolgoztam a naptáron, amíg Danieléknél voltunk, és erre szükség is volt. Scott közben írt nekünk, hogy baj van, váratlanul elhunyt az egyik barátja (Akinek furcsa mód a nevét is megírta nekünk amit nem értettem ezért rákerestem és azt dobta ki a google, hogy nemrég lottó ötöse volt… Érdekes… Holnap talán minden kiderül.), és ezért Belize Cityben, a régi fővárosban kell a mai napon maradnia, de szól a szomszédjának és majd aludhatunk ott.

Jó, hát akkor így lesz, ha a szomszéd ilyen jó arc, hogy ezt megengedi, akkor vele is szívesen megismerkedünk. Aztán mikor egy másfél órás kálvária után a BLC(ami a nemzeti telekom cég) ügyfélszolgálati irodájában sikerült megszerezni egy DigiCell SIM-kártyát (amiből ők is kifogytak, mint a mexikói postások a bélyegből…), végre tudtunk sms-t írni Scottnak.

Érdemes megfigyelni a kép tetején a Terminator karakterkészlettel írt szöveget. :) Amúgy ez a számunk országos előhívó nélkül. :) Mostantól lehet velünk telefonbetyárkodni… :D Kb. 3 hétig, aztán Honduras…

10 perccel később hívott minket, hogy felhívta egy barátját, és megszállhatunk itt Corozalban a szállodájában, a Las Palmas Hotelben. Ez igazán jófejség volt Scott-tól, és az főleg, hogy nem egy órával később hívott minket, mert akkor már épp megérkeztünk volna a 25km-re lévő Progressoba abban a gyönyörű hátszélben, ami a naplemente fényeiben elvitt volna minket odáig.

Corozal és a Tropical Man

Így viszont csak Corozal határából, a laguna partjáról kellett visszafordulnunk, miután elköltöttük ott a vacsoránkat. Míg ettünk, egyszerre hirtelen két nagyon sötét börű fickó is odalépett hozzánk, az egyik valami süteményfélét próbált eladni nekünk egy hűtőtáskából, a másik szépen faragott madarakat. Őt Michaelnek hívták, és nagyon kérte, hogy vegyünk tőle valamit, elmesélte, hogy van két leánygyermeke, két éves ikrek, és hogy ebből él, hogy ilyeneket farag. Mondtuk, hogy nem tudnánk hová tenni a fafaragványt, de szívesen segítenénk neki, viszont az az elvünk, hogy csak ételt adunk a rászorulóknak, pénzt nem, mert az nem tudjuk, hová menne. Pedig ő örült volna 20 dollárnak… Azt tudjuk, de mit szólna inkább egy ugyanilyen hatalmas adag zöldséges sült rizsnek, amit épp befejeztünk? Rázta a fejét, furcsán beszélte az angolt, sokszor nehezen értettem meg, és ekkor sajnos már pakolt is, és felállva még odamondta nekem, hogy ő nem tolvaj, nem kell, hogy szorongassam a telefonom. Tény, hogy mikor ők ketten odaültek mellém, az első dolog volt, hogy a (szakadt, régi Nokia E51-es) telefonom és a szintén kopott, leukoplaszttal összeragasztott Garmin GPS után kaptam, hiszen épp csak megérkeztünk egy új országba, amiről épp annyi, vagy talán még több rosszat hallottunk, mint Mexikóról azelőtt. – Apropó, túléltük Mexikót, egy hajunk szála sem görbült meg és egy fillért sem loptak tőlünk, hát nem furcsa? Egy ilyen veszélyes országban több mint három hónapon át baj nélkül, hogy lehet ez?!? – Persze azóta azt is hallottuk, hogy csak a Belize City veszélyes, de azért én így is óvatos voltam, és ezzel sajnos bizalmát vesztettem ennek az embernek, amit nagyon sajnálom, mert pedig már kezdte mondani, hogy tejnek örülne, tejet vegyünk neki, de aztán elviharzott, mert mi nem kapcsoltunk gyorsan, kicsit meg voltunk szeppenve a helyzettől, velem pl. még soha nem beszélt ilyen furcsán angolul egy ilyen sötét börű ember, és ezt nem tudtam hová tenni. Száz szónak is egy a vége, Michael eltűnt, nem tudtunk neki tejet venni, pedig szívesen segítettünk volna ezzel neki, még akkor is, ha fent állt volna egy kis esélye annak, hogy a tejet visszaviszi és a visszakapott pénzt másra költi. Reménykedtem, hogy megpillantjuk még a bringáján és két liter tejjel bocsánatát nyerhetjük, de ez (még?) nem történt meg.

Micheallel a padon

Vannak jó helyek Belizeben, eddig hozza a vártat

Jó fényeink voltak, lesznek szép fotók, kár hogy a naptárhoz valószínű már késő…

Az ajándékba kapott szűk egy órával azt tettük, hogy csavarogtunk még egy kicsit Corozalban, kimentünk a stégre, ahol találkoztunk Tropical Mannel, egy jófej fickóval aki nagyon rövid idő alatt egy csomó érdekes dolgot mesélt nekünk az országáról.

Visszafelé a parton Corozalba menet

Most végre háttal a napnak

Fifth Street

Belizet azért szeretik nagyon a külföldiek, mert errefelé ez az egyetlen ország, ahol angolul beszélnek, és az egész nyugati féltekén, vagyis Latin-Amerikában egyedül három országban van dollár, az egyik Kanada, a másik USA, és a harmadik Belize! :) …és Belize Citybe tényleg ne menjünk, de máshol nem annyira para, itt Corozalban például nem veszélyes egyáltalán. (Miért nem vettünk tejet Michaelnek?!?!) Mikor kérdeztem, hogy szabad-e egy fényképet vele, belement, és aztán még azt is megkérdeztem, hogy neki ugye nem kell naptej (mert nekünk muszáj, vagy hosszúujjú), mire nevetve válaszolta, hogy nem, nem, dehogy is, ő egy trópusi ember („I’m a Tropical Man dude!” – így mondta :D), és ő csak sötétebb lesz a naptól, de nem ég le. :) Ő egyébként egy San Pedroba tartó hajóra várt (legalábbis ezt mondta), San Pedro kint van a Karib-tengeren, állítólag gyönyörű szép a sziget, ahol van, de mivel felkapott a hely, drága is. Ezért nem mentünk oda. (de van más tervünk, ami olyan olcsó, hogy egyelőre el sem akarjuk hinni)

“Most, most fényképezz, a csónakkal!” – szólt rám Zita, és én tüzeltem :)

Kedvenc témánk a levegőbe dobott halászháló

Tropical Man, az új Marvel szuperhős – nem csinál semmit, egyszerűen csak jófej! :D

Tropical Man felvidította az esténket, de már későre járt, ezért megkerestük az 5. utcán a Las Palmas Hotelt, ahol már várt ránk Charlie, a tulajdonos-menedzser-mindenes, aki amúgy hátspecialista orvos, de odahaza az USA-ban napi 40-50 betege volt, és ebben annyira kikészült, hogy szerinte, ha nem költözött volna ide ki és nem hagyja azt az életet a háta mögött, már halott lenne, olyan stresszes volt számára. Scott is ideér holnap délre, van dolga itt a városban, úgyhogy itt találkozunk. Én meg magam alá húztam egy széket és leültem az asztalhoz, hogy nekikezdjek ennek a bejegyzésnek.

Most akkor mi lesz Mexikóval? (a blogon)

Igen, lesz egy lyuk a blogban, nem folytatom onnan, ahol abba maradt, hanem szeretném minden nap, vagy legalább minden másnap a jelent leírni, ami épp történt velünk, ami friss, ami épp bennem van, hogy tisztán, üresen indulhassunk neki az útnak másnap és ne azon agyaljak, hogy már megint nem írtam naplót és most még jobban lemaradt és jajj nincs kedvem a két hónappal ezelőtti élményeket elővenni… Rájöttem, hogy a lényeg csak annyi, hogy legyen, hogy írjam! Hogy legyen blog. Aztán a lyukakat majd bepótolom, besegít Zita, vagy lefedem majd Origo cikkekkel, vagy egyszer írunk egy könyvet és majd ott tömören, csak a lényegre térve. Apropó, ez most talán nagyon nem sikerült, 15 ezer karakternél járok, ekkora cikkekért az Origonál már levágnák a fejemet, és ez csak egy nap története volt. Azt hiszem kéne találnom egy középutat, kevesebbet, érdekesebb írni, rövidebb idő alatt, kevesebb energiabevitellel… Vagy csak ez a nap volt túl mozgalmas? :) Elvégre nem minden nap lépünk át egyik országból a másikba…

Így néz ki Belize – Be kell valljam, az utazásunk tervezésének megkezdése előtt talán még azt se tudtam, hogy létezik ilyen ország…

Miközben írtam, Zita néha felszólalt az ágyról, ahol azokat a Belizeről szóló prospektusokat olvassa, amiket a határon kaptunk. Az előbb felolvasott belőle, azt írják: „Belizeben 311 ezer barátságos ember él” :D – és mi van a többiekkel? :) Egyébként tényleg azt hallottuk, hogy a regisztrált lakosság mellett még kb. ugyanennyi külföldi él itt… Reméljük – Scott eddigi nagylelkűsége alapján úgy tűnik – ők is barátságosak. :) Az előbb meg ezt kérdezte tőlem a feleségem: „Hú, ez a Corozal ez jól néz ki! Ez hol van?” – mire én rávágom: „Itt vagyunk, Corozalban vagyunk, ez az a város…” :) Nem hibáztatom ezért, ha nem én navigálnék, én se tudnám a város nevét, az ugyanis nem volt kiírva a határában sehová.

No, hát ennyi. Történt 2014.11.13-án, leírva ugyanekkor! :D Publikálva pedig holnap reggel lesz. Öröm, bodottá! :)

ui: ugye mindenki tudja, aki szeretne a naptárunkból, hogy már csak jövőhét szerdáig (nov. 19-ig) lehet előrendelni nálunk belőle? :) Jön a Karácsony, az egy nagyszerű ajándék is lehet… Te tudod már, mit veszel a szeretteidnek? :) Köszi mindenkinek, aki rendelt tőlünk a naptárból, vagy rendelni fog, szuperek vagytok! :)