Ebéd Aruppal

Siliguriból csak egész későn, 11 óra körül sikerült elindulnunk, mert a kesztyűmet kerestük. Hordom ugyanis a jobb kezemen az Ironclad Mach-5 kesztyűt, pontosabban most már Zitáét, mert az enyémet végül nem találtuk meg. Ez azért kell, mert annyira izzadok, és annyira csúszik a kezem, hogy máskülönben kesztyű nélkül nem tudnék váltani a Rohloff markolatváltójával.

A kezdet nem volt egyszerű, szép nagy forgalom várt ránk Siliguriban, aztán pedig szakaszokban borzasztóan kátyús út. Megint próbálkoztunk újraéleszteni az indiai SIM-kártyát, amit még az első itt jártunkkor használtuk, de ismét csak feleslegesen öltük bele a pénzünk a feltöltésbe, és az útszéli butikosok nem tudtak mit kezdeni a helyzettel… Itt Indiában már egy fél négyzetméretes utcáranyíló, koszos kis dohányárúsnál is fel tudod tölteni a SIM-kártyádat. Apropó, dohány, itt nem szívják, hanem mindenféle egyéb színes dolgokkal, egy fehér masszával megkent zöld levélbe csavarják, amit aztán elrágnak. Ez a töltelék sokszor erős piros színű, ami kirakódik a fogakra és az ínyre, hagy ne részletezzem, milyen szép mosolyt eredményezve a helyieknek… és milyen szép, bordós-piros foltokat az utcákon, ahová a végén kikulázzák az egészet. Ez a dolog a pán, ha jól tudom, de lehet hogy van egy másik neve is, és az is lehet, hogy csak Nepálban hívják így, nem az egész szubkontinensen, ezt sajnos nem tudom. Mi erre eleddig még nem voltunk most nyitottak, így az ízéről és az „élményről” nem tudok beszámolni, és félek tőle, hogy ez így is marad. :)

Mivel Arup munkahelye csak pár száz méter kitérő volt arról az útról, amin haladtunk, ezért az előre megbeszéltek szerint betértünk hozzá ebédelni. Épp csak a másfél órás késésünkről nem tudtuk őt értesíteni, mivel a telefonunkba, mint írtam, nem sikerült újra kreditet teremteni. Persze a késés őt nem zavarta, csak minket. :) De végül minden pont úgy volt tökéletes, ahogy történt, mert amíg Arup rendelőjében a finom csirkés csómint majszoltuk így „elkésve”, addig odakint igen szépen leszakadt az ég. Hiába, monszun van, és a világ egyik legcsapadékosabb környékének a közelében vagyunk! :) De az eső nem tartott soká, mialatt még néhány utolsó jó szót váltottunk Aruppal, és amíg Zita meghallgatta a saját szívverését Arup orvosi műszerével, addig az eső is szépen alábbhagyott, mi pedig készülődtünk az induláshoz.

“NO HORN” – Könnyen és vidáman Changrabandha-ig

A délután jól és viszonylag könnyedén haladtunk, noha még mindig volt egy kisebb szembeszelünk, mert a 20km/h-t még most is csak nagy ritkán érte el a sebességünk. Éreztük, hogy most sokkal pihentebbek vagyunk, mint a Kathmandu – Siliguri szakasz végén voltunk, és leginkább ez a kipihentség tette könnyűvé és élvezetessé ezen a napon az utat. Először egy tábla miatt álltunk meg, amin egy kürt volt áthúzva, és aláírva, hogy „NO HORN” – ezt mi hangosan, és nagy örömmel, na meg néhány fotóval üdvözöltük, noha tudtuk, hogy a helyiek, akik a közlekedésben részt vesznek, ügyet sem vetnek az ilyesmire, mint pl. a közlekedési táblák. Talán nem is tudják, hogy nekik szólnak… De legalább mi jól szórakoztunk néhány percre. Nem álltunk meg talán csak kétszer, egy-egy rövid teára és süteményre. Miközben ezeket fogyasztottuk, a helyiek persze sorra gyűltek, mi meg néztünk, hogy mi ez a szerelés, mert némelyiküknek csak egy törülköző volt a derekára csavarva.

A táj is változott, az út két oldalán is sok újat láttunk. Először is rengeteg vizet, az mezőket víz borította, és ez eddig számunkra ismeretlen látvány volt. Ugyanakkor ezen a mezőn volt termés, igaz, ekkor még nem tudtuk, mi ez a furcsa, magas, zöld növény, amit bálákba hordanak a helyek, és valószínű ugyanezt a növényt aztán ki is szárítják, vagy legalábbis valamilyen célból sokkal szellősebb, kisebb halmokba döntik egymásnak, ahol már nem zöld, hanem sárga a növény. Ez az egész egyébként csuda jó látvány volt, és tetszett nekünk. Nem csak azért, mert ismét csak a két kezükkel dolgoztak az emberek a földeken és semmilyen gép nem dübörgött, hanem mert egyszerűen szép volt. Szép volt, hogy az ég, és a világ tükröződik a vízen, mintha kettőt látnánk mindenből.
Eredetileg nem terveztünk a határfaluig menni, de végül olyan jól haladtunk, hogy egészen Changrabandha-ig pumpáltuk a gépeket, s rajtuk magunkat. Itt felhívattuk egy butikossal Arup szomszédjának a barátját, aki még mielőtt személyesen megérkezett volna hozzánk, már a barátai elhelyeztek minket egy készülő szálló épületében. Egy nagy üres szobát kaptunk, és ez pont tökéletes is volt nekünk. Elfértek a bringák, és középen felállítottuk a sátor hálófülkéjét, megint csak, mint szúnyoghálót. Még konnektorunk is volt, igaz, ezt végül sokat nem használtuk, mert fáradtak voltunk. Inkább a nagyszerű zuhanynak örültünk, és a remek vacsorának, amit az időközben befutó barátunkkal töltöttünk, közben egy-két bangla szóval és kifejezéssel ismerkedve.

Este a szobánkba beköltözött egy bogár, ami neonzöld színben villogott, méghozzá rengeteget, és elég erősen. A szentjánosbogár hozzá képest eltűnne a sötétben, ráadásul ez az itteni teremtmény meg nem állna, röpköd össze-vissza a szobában. Én meg közben nézek ki a fejemből, és próbálom felfogni, hogy holnap belépünk Bangladesbe. Ide nem terveztünk eredetileg jönni, de meggyőztek minket Petiék (Grúzia, lakókocsival utazó magyar család), mert mióta találkoztunk, havi átlag egy-két e-mail erejéig tartjuk egymással a kapcsolatot, és ezalatt rengeteg hasznos tanáccsal és ötlettel gazdagították az utunkat. Bangladesről is ők győztek meg, és Mianmarról nem csak ők, hanem mások is mondták, hogy nagyon szép, nagyon jó, és biztonságosabb, mint Thaiföld! Ahhoz képest, hogy kezdetben ez volt az az ország, ami miatt Tibet és Yunnan felé akartunk kerülni, vagy repülni, mint B terv… Most drukkolunk, hogy bejuthassunk! De ez még a jövő zenéje, most még ne rohanjunk így előre, most még csak fekszem itt a szobában, nézem ezt a bogarat, és próbálom feldolgozni, hogy hová jutottunk, és hová tartunk. Kicsit felfoghatatlan, de ugyanakkor örömteli, hogy itt vagyunk.

Pár szót elöljáróban Bangladesről

Először is itt van a wikipedia és a wikitravel link az országról, ha az enyémnél bővebb és akkurátusabb leírást szeretnétek erről az országról, ami a tömegmédiában általában csak a katasztrófák, a nagy éhínség, az esőzések és az áradások kapcsán jelenik meg. Persze Nektek talán már mondanom sem kell, a teljes kép ennél sokkal tágabb, amit a TV-ben és az újságokban látni Bangladesről, az a valóságnak csak egy apró töredéke, sajnos ismét csak a legszörnyűbb dolgokból merítve, hiszen csak annak van hírértéke. Bangladest 150 millióan lakják, és ezzel talán a világ legsűrűbben lakott országa. Egy biztos, a népsűrűséget nézve biztos ott van a felső tízben, pláne ha nem számoljuk a parányi városállamokat. Az ország „moderate muslim country”, ami azt jelenti, hogy a lakosság túlnyomó hányada muszlim, de nincsenek szigorú szabályok és a muszlim nem államvallás. Ha bangladesi vagy, lehetsz hindu, buddhista, vagy keresztény is, nincs megszabva semmi. Ugyanakkor a muszlim messze a legelterjedtebb és ez már a nyelvben is látszik (Aszalam Aleikum), és a történelem is megmagyarázza: ugyanis 73 évvel ezelőtt ez az ország még „East Pakistan”-ként volt ismert, vagyis Kelet-Pakisztánként. 1971-ben vívták ki a függetlenségüket egy véres, sok áldozatot követelő szabadságharcban. Azóta Banglades független ország, Banglák, vagyis ahogy mi mondjuk, bengáliak országa: Bangla-Desh (desh = country / land / ország).

Banglades nagyrésze sík vidék, csak keleten és északkeleten találhatóak kisebb hegyek, de nem ez a jellemző, hanem a tengerszint feletti néhány méteres magasság, és a hatalmas folyók által létrehozott szigetek, és mellékágak. Itt folyik össze a két hatalmas folyó, a Gangesz és a Brahmaputra, elképesztő mennyiségű víztömeget hozva a Himalájából és a tőle délre található vízgyűjtő területről. Sőt, nem csak hogy vizet, hanem a hordalékokkal értékes termőtalajt is magukkal hoznak! Egyébként ezeket a folyókat itt Bangladesen belül máshogy hívják, a Gangeszt Padmának, a Brahmaputrát pedig Jamunának. A folyók egy hatalmas deltában végzik a Bengáli-öbölben. Az útikönyv szerint hajóval is nagyon szép bejárni az országot, ezért ha majd megfáradtunk, mi is tervezünk felszállni egy-egy hajóra, és élvezni, hogy a táj „magától” mozog előttünk. :) Bangladesben található a világ leghosszabb természetes, homokfövenyes tengerpartja Cox Bazar-nál, és szintén a világ legnagyobbjának mondott mangrove erdője is itt van, ezt Sundarban-nak hívják.

Banglades a világ egyik “legszegényebb” országaként van nyilvántartva, és valóban sokan éheznek, és “nélkülöznek”, az iskolázottság pedig valahol 50% alatt van, ha jól tudom. Ugyanakkor az előző országokban már megtanultuk, hogy a boldogság nem egyenesen arányos a materiális javak birtoklásával, így tudtuk, hogy a határ után nem kell majd szörnyen szomorú, boldogtalan, nyomorúságos emberek tömegével, kéregetők hadával vagy hasonló dolgokkal szembesülnünk. Az útikönyvünk is említi, hogy bár sok a katasztrófa és a tragédia, az emberek mégis boldogok és életvidámak. Ezt olvasva, és az eddig megjárt muszlim országok tapasztalatai után nagy várakozással voltunk Banglades felé. Beszéltük is egyik este Zitával, hogy sose gondoltuk volna ezelőtt az út előtt, hogy kifejezetten vágyni fogunk rá, hogy újra egy muszlim országban lehessünk! – Pedig tényleg így éreztünk! :) Ezt köszönhettük részben annak, hogy a muszlimok nagyon vendégszeretőek, és bár ennek semmi köze a hinduizmushoz és a buddhizmushoz, de Indiában és Nepálban már annyi a turista, hogy az emberek már máshogy viszonyulnak a külföldi látogatóhoz. Ilyesmitől nem kellett tartanunk Bangladesben.

Csepettó bácsi és az első élmények Bangladeshban

Reggel Changrabandha-ban reggeliztünk, majd miután a fél település körénk gyűlt, kis utcákon át megszöktünk, és egy kilométert sem kellett tekernünk, hogy kilyukadjunk a határállomásoknál. Itt pénzt váltottunk, és kilépési pecséteket kaptunk, miután kitöltöttünk néhány már ismerős papírt. A bangladesi bankjegyek nagyon szépek, van kettes, ötös, tízes, húszas, ötvenes, százas, ötszázas és ezres. A kettes olyan apró, hogy talán még a Capitali játékpénze is nagyobb nála. A tízestől fölfelé talán az összes többi bankjegy ugyanakkora, de ez a méret még mindig nincs akkora, mint nálunk az ötszázas! :) És mindegyik bankó tele van gyönyörű ábrákkal, rajzokkal, nemzeti motívumokkal, mind nagyon szépek. És persze van régi, és új bankó, mindkettő érvényes még, és persze van, hogy még a színűk is különböző, csak hogy igazán összezavarodjunk! :) Az átváltásnál rögtön kiszámoltam, hogy ha anno 270-ért tettem át Euróba a pénzem, majd most visszatettem forintba (mert csak a forintos számlán való bankkártyám működik és van nálunk), majd az kivettem még Kathmanduban nepáli rupiba, annak egy részét átváltottam dollárba, egy részét aztán indiai rupiba, és most ebből a két halomból vásároltam itt kb. 7000 bangladesi takát, akkor most egy taka nekem hány forintba fáj? Szóval nem volt egyszerű a képlet, viszont a végeredmény annál inkább: egy taka három forint, vagy legalábbis valami 2,967845-szerű szám, amit én bátorkodtam felkerekíteni az egyszerű számolás érdekében. :)
Pénzünk is volt, kilépési pecsétünk, már csak át kellett gurulni a sorompók alatt. A bangladesi oldalon egy kis bádogkunyhóban kaptuk az első pecsétet, majd később még hármat, egy már nagyobb épületbe. Mindenhol nagyon kedvesen és érdeklődően fogadtak az első bangladesiek, akikkel találkoztunk. Azért nem bengáliakat írok, mert Velük már találkoztunk India West Bengal nevű államában, pl. Arup is bengáli… Szóval itt sem úgy van ám, hogy egy ország = egy népcsoport. A második háznál, ahol a legtöbb papírt kellett kitölteni, és ahol egy újabb oldalt beterítettek pecsétekkel az útlevelünkben, találkoztunk Csepettó bácsival a Pumukliból. A szemüveg, a szakáll, minden épp úgy nézett ki a fickón, mint ahogy az Zita képzeletében élt, és valahol mélyen az enyémben is, bár a névre ő emlékezett – most nézem, hogy rosszul, Csepettó Pinokió megfaragója volt… :D Mindegy! Szerintetek kire hasonlít a vörös szakállas úr? :)

Ahogy túlvoltunk a határon, az első falu Burimari volt. Itt rögtön betértünk egy vendéglőbe, ahol megkóstoltuk az első bangladesi falatokat. Csirkét ettünk csilis szaftban, rizzsel és uborkával. A helyiek most is kíváncsian, kedvesen és érdeklődően fordultak felénk, noha angolul, csak a szomszéd boltos beszélt pár szót. Ő rögtön meg is tanított néhány szóra minket, kezdve a számokkal. A legtöbb szó hasonlít a szomszéd nyelvekre (hindi, nepáli, urdu), de azért szinte mindenben találni egy kis különbséget, csak hogy ne legyen egyszerű! :) Az öt például nem pács, vagy páncs, ahogy eddig megszoktuk, hanem pász! Viszont a köszönési forma a jó öreg Aszalam Aleikum / Aleikum szalam, és a köszönöm is ugyanaz, igaz itt kicsit inkább ósan mondják, valahogy így: Donnobád! :)
Amiért igazából megálltunk Burimariban, azt nem tudtuk elintézni. Azt már tudtam, hogy Grameenphone-t kell választanunk a legjobb lefedettséghez, de itt Burimariban az egyetlen helyen, ahol Grameenphone SIM-et árultak, az egy olyan butik volt, ahol egy 13 éves forma kölyök szolgált ki, aki egy szót nem beszélt angolul, az én bengáli tudásom ekkor pedig még csak a „koto taka?”-ban (hány taka?) merült ki, így nem jutottunk dülőre, igaz, valószínű ő nem is tudta volna nekem aktiválni az internet csomagot, nem hogy még tájékoztasson a valószínű kismilliónyi lehetőség közül… Szóval a helyiek tanácsára továbbgurultunk Patgramba, ami kb. 10km-re volt innen.

Közben megállított minket egy iskolás csoport, már akkor nagy csordában szaladtak kifelé az egyenruhás gyerekek az útra, amikor mi még csak a távolban voltunk, nem is értettük, hogyan vettek észre minket ilyen messziről.

És az úton is videóztunk:

Az első, legszembetűnőbb különbség West Bengalhoz képest a riksák kinézete volt. Emelett az út is jóformán már csak egy töltés volt a kétoldali mezők között, amelyek a legtöbb helyen vízben álltak. A forgalom ezen a szakaszon itt a távoli, északi országrészben még elenyésző volt, amit mondanom sem kell, igen élveztünk! :)

Patgram, Grameenphone

Patgramban hamar találtunk egy biciklis segítőt, aki a Grameenphone szó hallatán először tévesen az adótoronyhoz vezetett minket! :) Nem tudom, mit gondolhatott, miért akartunk volna az adótoronyhoz menni? Felmászni és körbenézni odafentről? :) Persze a toronynál volt ugyan valami iroda, de ott nem találtunk SIM kártyát, így megpróbálkoztunk az „Office” és a „SIM Card” varázsszavakkal is. A varázslat működött, pár perccel később már egy Grameenphone iroda előtt parkoltuk le a bringákat. A Grameenphone egyébként az itteni Telenor leányvállalat, a logó ugyanaz, de a tulajdonosi bandában benne van a Grameen Bank is, akinek a tulajdonosa egy nagyon híres fickó, a nevét most így zsigerből nem tudom, de ő találta ki a mikrohitelezést (Microcredit / Microfinance), ami itt Bangladesbe igen elterjedt és sokak életét megváltoztatta.

Az irodában először elkeseredett ektiviti harcot vívtunk az egy fős személyzettel, mind addig, amíg elő nem került Bappi, aki folyékonyan beszélt angolul! Ő alapjaiban változtatta meg a patgrami napjainkat, mert végül 3 napot töltöttünk itt, részben, mert megfáradtunk, aztán meg, mert lebetegedtem. Na de nem akarom negatív dolgokkal zárni ezt a bejegyzést, úgyhogy ezekről majd legközelebb! ;)

Kérlek NE aggódjatok, a betegség ellenére jó és vidám napjaink voltak, és azóta már meg is gyógyultam! ;) Igaz, annyi minden nem történt velünk, mint máskor és naplót sem írtam, ezért ahogy azt talán már észrevettétek, egy ideje ismét már csak hétfő-szerda-péntek vannak, és lesznek bejegyzések.

Dzsippel fel a teaültetvények között

Aruppal nagy szerencsénk volt, több szempontból is. Arup családja Siliguri legeslegközepén lakik, és így reggel csak le kellett mennünk az utcára, ahol Arupék fogtak nekünk egy Darjeelingbe tartó dzsipet. A táv kb. 80km, viszont van benne több, mint 1500m szintemelkedés, és a tavaly ott járt magyar bringások – Lénárt Ferenc és Matulai György – elmondása szerint az út kegyetlen kátyús. Mindemellett erősen gondolkodtunk rajta, hogy nekivágunk bringákkal, de végül erről lemondtunk. Ennek oka az volt, hogy nagyon fáradtak és kimerültek voltunk a Katmandu – Siliguri etap lenyomása után, és az indiai vízumunkból már csak néhány nap maradt hátra. Ezt a néhány napot pedig inkább pihenéssel kívántunk eltölteni, mintsem hogy újabb hegyi szakaszoknak tegyük ki magunkat, kockáztatva vele azt, hogy lejár a vízumunk, még mielőtt el tudnánk hagyni az országot.

Szóval beszálltunk egy dzsipbe, kora reggel, szemerkélő esőben, a sofőr melletti első ülésekre. Azért oda, hogy később ne kelljen nyomorognunk, ugyanis ezek a dzsipesek erősen rámennek a profitra, és képesek megtömni az autójukat soronként akár 4-5 emberrel is. Ennek nem akartuk kitenni magunkat a 3-4 órás út alatt.

Először lankás, jó minőségű aszfaltozott úton haladtunk, teaföldek között, ez még kifejezetten élvezetes is lett volna a bringákkal, de aztán hirtelen az út igen meredek, és keskeny szerpentinbe váltott, ahogy beértünk a sűrűbb, erdős részekbe. Az út olyan élesen kanyargott és olyan beláthatatlan volt, hogy az sofőrünk minden kanyar előtt hangos dudálással jelezte az esetleges szembejövő forgalomnak, hogy jön. Elképesztő meredeken emelkedett az út, de még mindig egész jó aszfalt borította, ezért megkockáztatom, hogy még a rekukkal is fel tudtunk volna itt menni, persze csakis a csomagok nélkül, csupaszon a 18kg-os gépekkel. Mindezek ellenére örültem, hogy nem a bringákkal vagyunk, mert mind a ketten kimerültek voltunk, odakint ráadásul egyre jobban szakadt az eső. Ahogy véget ért a szerpentin, úgy érkeztünk meg a szuperkeskeny nyomtávú kisvasút sínpárja mellé, és innentől sokáig e mellett haladtunk, így az út is lankásabb volt, egyben elkezdődtek a kátyúk és a dugó is. Igen, dugó volt az úton! Ezt a vasútszakaszt egyébként néhány éve a világörökség részének nyilvánították, amit nem csodálok, mert ilyen helyen, ép és működő gőzös, az tényleg nem semmi! Mindeközben néha irgalmatlanul szakadt az eső, és a kocsi a belső visszapillantó tükör illesztésénél beázott, ezért folyamatosan csöpögött a barna, koszos víz a combjainkra.

Egy lecke Kőrösi Csoma Sándortól

Kezdett egyre nehezebben elviselhető lenni ez a terepjárós utazás fel Darjeelingbe. Nagyon nyomorogtunk így elől is, összerázott minket az autó, ráadásul csöpögött ránk a barna, koszos lé a tetőről. Szenvedés helyett azonban megint csak más mellett döntöttem, előkaptam a Kindle-t, és behoztam rajta a Kőrösi Csoma Sándorról szóló wikipedia szócikket. Nézzük dióhéjban, a teljesség igénye nélkül: 1784-ben született, 32 évesen már 13 nyelven írt és olvasott, majd 1819-ben, 35 évesen elindul, utazásának céljáról így ír: „Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, s Keletre jövök, s ahogy csak lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tudományoknak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak általában, és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzetem történetében.”

Konstantinápolyt és Alexandriát pestis járvány miatt kénytelen elhagyni, útját sokan segítik, és Teheránban biztonsági okok miatt otthagyja az iratait és felveszi a Szkander Bég nevet. Háború miatt fél évet vesztegel, gyalogosan teszi meg az út nagy részét és végül találkozik egy angol kormánybiztossal, akinek biztatására elkezd foglalkozni a tibeti nyelvvel és irodalommal, annak reményében, hogy az iratok között talál valamit, ami az őseink eredetére utal. Csoma Zanglában egy 3×3 méteres kis szobában dolgozott, fűtés és tűz nélkül, mert a kéményt arrafelé akkor még nem ismerték, és különben a füst miatt nem tudott volna olvasni. Több ezer könyvet olvasott el és elkészített egy 30 ezer szóból álló szójegyzéket.

Később az angolok kémnek nézik, és kötelezik az önéletrajza megírására. A történetét megtudva már hasznosnak ítélik a tevékenységét és kicsit támogatják is. Később Kalkuttába kerül, ahol 1834-ben elkészíti a világ első(!) tibeti-angol szótárát!

Eredeti célját nem feledve, 1842-ben Lhászába indult, de útközben maláriát kapott, Darjeelingbe már betegen érkezett meg, rohamok és láz kínozták, így ért véget április 11-én, délután öt órakor Kőrösi Csoma Sándor földi élete. Másnap a derjeelingi európai temetőben helyezték végső nyugalomra, a Himalája és a világ harmadik legnagyobb csúcsa, a Kancsendzönga (8586m) árnyékában.

1933-ban Kőrösi Csoma Sándor lett az első európai, akit Japánban bódhiszattvának (buddhista szentnek) nyilvánítottak. Sírja buddhista zarándokhely lett. A tokiói Taisho egyetemen kiállították Csorba Géza szobrászművész alkotását, Csomát bódhiszattvaként ábrázoló művét.

Miközben tovább zötykölődtünk az esőben, átadtam a könyvolvasót Zitának, hogy ő is olvassa el újra Csoma élettörténetét, én pedig gondolkodni kezdtem. Ez a fickó közel 200 éve, hogy gyalog nekivágott ennek az útnak, az akkori világban, és eljutott idáig, mindeközben a világ számára valami örökre maradandót alkotott. Micsoda céltudatosság, akarat és kitartás kellett ehhez! Ha nem ilyen ügyes, és nincs ilyen szerencséje, már sokkal előbb is odaveszhetett volna, pestisben vagy háborúban, meg még ki tudja, mi mindenben… Akkor most mennyivel szegényebb lenne a világ, most valószínű nem ismernénk Kőrösi Csoma Sándor nevét. Vajon ma nincsenek köztünk Kőrösi Csoma Sándorok? Elhiszem én, hogy kivételes figura volt ő, de azt nem hiszem el, hogy ma ne lennének ilyen arcok köztünk. De hol vannak és miért nem hallunk felőlünk? Hol vannak a mai kor Kőrösi Csoma Sándorai? Most, amikor már nem kell félnünk pestistől, se maláriától – hisz itt van velünk a Malarone tabletta és minden városban van komoly kórház!
Így gondolkodtam, és közben arra jutottam, hogy a mai korban van egy a maláriánál és a pestisnél sokkal pusztítóbb és veszedelmesebb dolog, ami még gyorsabban és hatékonyabban “öl”, igaz nem olyan látványosan. Ez pedig a TV, a fogyasztói társadalom, az értelmetlenül eltöltött évek, a társadalmunk mai elvárásai. A mai kultúra szerint akkor vagy sikeres, ha sok pénzt keresel, szép karriert építesz, és a legtöbben ezt követjük vakon, már ha nem zavarodunk teljesen össze a rengeteg kínált termék és szolgáltatás forgatagában. Materialisták lettünk, tárgyakat gyűjtünk, melyekért képesek vagyunk hónapokat, vagy akár éveket dolgozni. Elfeledtük, vagy fel sem fedeztük saját vágyainkat és céljainkat, mert mások által belénkplántált vágyak után rohanunk, úgy, hogy közben meg sem állunk gondolkodni, körbenézni, figyelni, és új, jobb irányt venni. A bennünk lévő potenciált nem hogy kiaknáznánk, hanem még csak tudatában sem vagyunk annak mértékével, mert a gyermekkorunkat értelmetlen, a figyelmet lekötő, addiktív számítógépes játékokkal töltjük egy képernyő előtt, aztán felnőttként olyan munkákat végzünk, amivel legtöbbször nem tudunk teljesen azonosulni, és így nem tudjuk kellő odaadással végezni azt, ráadásul a legtöbbször az egésznek igazából sok értelme nincs is. Hol tarthatna ma – és hová juthat holnap! – a világ, ha a végtelenített (többet, nagyobbat, gyorsabban) vágyaink hajhászása helyett arra törekednénk a villanásnyi kis életünkben, hogy az alatt az idő alatt, ami megadatik, azt csináljuk, amit igazán szeretünk, amiben igazán jók vagyunk és ami igazán jó a világnak? Így képesek lennénk elképesztő teljesítményt kihozni magunkból, és igazi értéket teremteni, valami igazán jót, szépet és maradandót alkotni, amitől aztán a gyermekeink és unokáink egy jobb világban nőnek majd fel!

Sajnos én sem vagyok kivétel, sőt… 15 éves koromig csak a számítógépet püföltem, aztán felnőve olyan munkát végeztem, amit csak néhány évig tudtam igazán élvezni, és voltam benne igazán lelkes és jó. Amikor főiskolára mentem, nem tudtam, mi akarok lenni, fogalmam nem volt róla, mit akarok kezdeni az életemmel. Amikor állásbörzére mentem, azért mentem, mert a bátyám mondta, hogy menjek, aztán amikor állásinterjú mentem, azért mentem, mert nem is láttam más alternatívát. Persze tudom, ezeknek a dolgoknak köszönhetem, hogy most itt vagyok ebben a rázkódó dzsipben, a Himalájában, egy nagy magyar sírja felé törekedve, hogy tiszteletünket tegyük nála, és hogy rádöbbenjek minderre, amit most próbálok leírni.

Szerintem a mai kesze-kusza őrült világban százával, ezrével vesznek oda a Kőrösi Csoma Sándor kaliberű emberek, generációról generációra hatványozottan egyre többen és többen… :( És ahelyett, hogy valami a világ és az emberiség számára maradandót alkotnánk, vagy tennénk, végigéljük úgy az életünket, hogy közben nem hogy kihasználnánk azt, amire képesek lennénk, hanem még csak tudatában sem vagyunk.

Az ember egy csodálatos, intelligens, kreatív, teremtő lény, messze egyedülállóan ügyes és okos ezen a bolygón a többi faj között, és ahelyett, hogy ezt egy jó(!!!) irányban hasznosítanánk, végigéljük az életünket kvázi tudatlanul, olyan vágyak és életcélok felé törekedve, amelyeknek igazából sok értelme nincs… Ha csak a TV előtt eltöltött gyermekéveimet nézem, mennyi mindent hasznosat és érdekeset tanulhattam és figyelhettem volna meg a világból, már csak akkor is, ha mindazt az időt „csak” pusztán a természetben töltöttem volna, a szoba és a képernyő helyett. (Szüleimnek üzemen: Nem haragszom azért Rátok, mert nem hajítottátok ki a TV-t anno az ablakon, így is nagyon jó “munkát” végeztetek a nevelésünket illetően, és minden pont úgy van jól, ahogy történt és ahogy most van! – Különben nem lehetnénk most itt, és az nagy kár lenne! :D) Rohadt messze szakadtunk a valóságtól, egy olyan világot teremtettünk, ahol nehezen bontakoznak ki a Kőrösi Csoma Sándorok. Pedig többen vagyunk azóta, több milliárdan, és azt mondjuk, „okosabbak” is lettünk.

Szóval tanultam valamit Kőrösi Csoma Sándortól ezen a dzsip úton, és ezt most próbálom betűkbe vetni, de nehezen megy. Lehet, hogy most ez kicsit lehangolóra sikerült, de engem igazából ezek a gondolatok erősen motiváltak. Szóval szerintem mindannyiunkban ott lakozik egy Kőrösi Csoma Sándor, de „öntudatunkra kell, hogy ébredjünk”, fel kell fedeznünk saját képességeinket, és nem szabad hagynunk, hogy mások életét éljük, hanem félre kell tolni minden zavaró tényezőt és a saját utunkat kell járni. Tudnunk kell, hová tartunk (ahogy Csoma is megírta a célját, már a legelején!), és apró lépésekben (Csoma se rohant, gyalog, hajóval, karavánnal ment, és ha kellett, kivárt) el kell indulnunk felé, hogy napról napra közelebb jussunk (Csoma is évekig utazott!) hozzá. Oké, elismerem, hogy ez ma sem könnyű feladat, mert a világ keszekuszább és összetettebb lett, de ebben nem az akadályt, hanem a lehetőségeket kell meglátnunk.

Az európai temetőben, Csoma sírjánál

Na, és akkor térjünk vissza a materiális világunkba, és szálljunk ki szépen a dzsipből, 4 órányi rázkódás és ázás után, ki a szépen szakadó esőbe! :) Hát nem voltunk vidámak, amikor megérkeztünk Darjeelingbe. Kiderült, hogy a lehető legrosszabb napot néztük ki az idelátogatásra, ugyanis ezen a napon a gorkák valami politikai gyűlést vagy mit szerveztek itt fent. Ezért volt dugó, ezért volt a rengeteg autó és zsivaj, és ezért volt a sok Gorkaland-es zászló mindenütt. A Gorkák szeretnének maguknak egy független államat Indiában, West Bengal-tól leszakadva. Ez állítólag már egy régi történet. Mi ez elől próbáltunk menekülni, kinéztünk egy éttermet az útikönyvben, amit nagy nehezen megtaláltunk, majd ott összerogytunk és megebédeltünk. Délutánra magunkhoz tértünk, és elindultunk az európai temető felé. Az eső közben elállt, és szemközt egy kicsit a hegyoldal is kilátszott a felhők közül. Csak egy fél órára hagyta alább az eső, pont arra az időre, amíg a sírnál voltunk. Mivel anno Goán kaptunk egy kis kokárdát Esztertől, kokárdatöbbletünk lett, ezért Zita ötletére ezt a kokárdát tettük ki a sok magyar szalag mellé a sírra, a következő felirattal: „Zita és Árpi – Miattad is büszke magyarok”.

FTGFOP1 – A tea Darjeelingben, amiből egy csepp sem löttyent ki!

Még egy kicsit biztosan ott lettünk volna a sírnál, de a közelben egy betonkeverő morajlott és ez a zaj az újrakezdődő esővel együtt arra késztetett minket, hogy inkább induljunk. Nem volt több konkrét célunk Darjeelingbe, és a temető után bizony majdnem felszálltunk egy lefelé tartó autóra, de végül erőt vettünk magunkon, és még maradtunk egy kicsit.

Darjeeling nekünk magyaroknak elsősorban egyértelműen Kőrösi Csoma Sándorról híres, de rögtön Csoma után a második dolog talán a tea. Az angol Dr. Campbell 1841-ben hozta át a teát Kínából, és kezdte el az ültetvényeket létrehozni. Mára a darjeeling tea világhíres lett és a környező domboldalakban mást nagyon nem is látni, csak teaültetvényeket. Mindezt azért tudjuk, mert felsétáltunk a főtérre, és benéztünk az üresen tátongó teamúzeumba. Itt megismerkedhettünk a teakészítés különböző fázisaival, és Zita felpróbált egy, a tealevél szedő asszonyok által használt kosarat. A múzeum után pedig be is ültünk szemközt egy-egy teára, FTGFOP1-et, vagyis”Fine Tippy Golden Flowery Orange Pekoe 1st Flush” teát rendeltünk, és közben felelevenítettem egy zebegényi áltanos iskolás kirándulás alkalmával megtörtént esetet. A kisvasúttal utazva meglátogattuk a hajómúzeumot, ahol a kedves hölgy körbevezette a kis osztályunkat, és amikor egy nagy hajó makett előtt mesélte, hogy „Ezzel a hajóval szállították a teát Indiából Angliába…” – akkor az egyik osztálytársam, Ferike jelentkezett és kérdezett: „És egy csepp sem löttyent ki?” :)

Lefelé az út 5 óráig tartott, mivel szinte végig dugóban araszoltunk. A sofőrünk Gorka volt, ahogy az utasok nagy része is. Beszéltek egy kicsit angolul, így sikerült elmondani a történetünket, és egy kicsit Csomáét is. Későn és fáradtan dőltünk ágynak, egész nap fáradtak és ezért kicsit nyűgösek voltunk mind a ketten, de mégis csodaszép nap volt.

Beszélgetés Arup-al egy könyvről és az utunkról

Siliguriban Arupéknál még két napot maradtunk, ezt főleg pihenéssel, és naplóírással töltöttük, de azért maradt idő Aruppal is beszélgetni. Arup igazán csodálatos vendéglátónk volt, ők egy nagy labirintusszerű lakásban élnek együtt, több család egy fedél alatt, Arup, a felesége, az anyukája, és néhányan a testvérei és az ő családjuk. Amíg ott voltunk, nem is nagyon sikerült teljesen felfedezni az egész házat és a családot, de amit láttunk belőle, és akikkel találkoztunk, az mind nagyszerű volt. És nem mellesleg hatalmasakat és nagyon finomakat ettünk. Arup nagy dolognak tartja, azt, amit csinálunk, és bíztatott minket egy könyv megírására! Jó volt ez hallani és egy kicsit egy külső szemlélő szemszögéből látni az utunkat, mert néha kellenek az ilyen reflektálások, hiszen mi benne vagyunk, mi már egy éve úton, nekünk már ez a természetes, de ugyanakkor nem szabad, hogy belefásuljunk az utazásba, mert még sok minden jó vár ránk ezen az úton. Persze ma már nem úgy éljük meg az élményeket, mint egy évvel ezelőtt, de attól még tudunk örülni minden dolognak, legyen az egy nagy találkozás, vagy egészen apró történetek. És amíg ez így marad, addig győzelem van, addig tudjuk élvezni az utat és addig érdemes menni. Ha azt vesszük észre, hogy már egyáltalán nem nyűgöznek le az amúgy csodálatos dolgok, akkor baj van, akkor meg kell állni, vagy be kell fejezni, akkor nincs értelme tovább. De ez egyelőre nem áll fenn, és ez azt hiszem, annak köszönhető, hogy nem rohanunk túlságosan és nem hajtjuk túlságosan szét magunkat, hanem próbálunk minél nyitottabbak maradni.

Arup szerint ez az út és a történeteink abszolút megérdemelnének egy könyvet, és annak a könyvnek angolul kell megjelennie, hogy széles publikumhoz el tudjon jutni. És nem árt benne mindenkit megemlíteni, akivel találkoztunk és aki nyomot hagyott bennünk, hiszen így az adott illető jó eséllyel meg fogja venni a könyvet, sőt esetleg a családjának, barátainak is vesz belőle néhány példányt. Az ötlet jó, de még nem érzem, mennyire kivitelezhető. A magyar könyvpiacról már van némi képünk, és tudjuk, hogy legalább 1000 könyvet el kell adnunk, hogy egyáltalán anyagilag ne legyen veszteséges a történet, és ez már önmagában nehéz feladat. A könyv megírása pedig biztos, hogy „nulláról” kell, hogy történjen, hiszen amit itt a blogon összeírogatok, abból több kötetes lexikon méretű könyvsorozat lehetne csak, ráadásul ez a fajta iromány inkább egy online, friss, aktuális blogba való, mintsem egy könyvbe. Akárhogy is lesz, az még a távoli jövő zenéje, most még úton vagyunk, felfedezzük az országokat, kultúrákat, és igen, barátokat szerzünk szerte a világban, és bár nem azzal a céllal, hogy aztán majd könyveket adjunk el nekik, de gondosan elmentjük mindenkinek az elérhetőségét. Ezen felül még mindenkit meg is hívunk magunkhoz Magyarországra, hogy ha egyszer majd hazaérünk, ne érjen véget azzal az utazás, és valahogy viszonozni tudjuk azt a rengeteg kedvességet és szeretet, amit kapunk. Épp csak annyit kérünk még, hogy mindenki legyen türelemmel még kb. két évig, amíg haza nem érünk. :)

A laptop bazárban 2GB RAM-ra is alkudunk!

Második nap a városba is kiszabadultunk kicsit és a Laptop Bazaar nevű helyen vettünk a netbookomba egy 2GB-os ramot, mert az 1GB-vel már nagyon lassan ciripelt szegényke, volt, hogy szinte meg is állt benne a bit, amikor egyszerre videót rendereltem, képeket rendeztem, panorámát illesztettem össze… Mindez egy Windows 7-en, amit gyárilag adtak hozzá! Először arra gondoltam, hogy downgrade-elem XP-re (azért nem másra, mert egy csomó spéci alkalmazást használok, ami csak windows-on fut), de ez sok munkával járt volna, és egy külső CD olvasó bérlése is pénzbe került volna, ezért aztán maradt a 2 giga ram! Ahogy a papucsunkat levéve beléptünk az üzletbe, az alkalmazottak egyből betereltek minket a hátsó helységben üldögélő főnökhöz. Itt rögvest előadtuk tömören a történetünket, majd a lényegre tértünk: 2 giga ramot szeretnénk ebbe a nótásba, csókolom! Erre a főnök, aki egy pompás Dell masina mögött ült, rögtön hívta az egyik alkalmazotják, aki pár perc múlva már elő is állt a darab chippel, amit a főnök azonnal fel is tépett a tokjából, és már rakta is volna bele a netbookunk hasába. Állj, állj, állj, hát még meg sem állapodtunk az árban! – Állítottam le. Ja, 1200 rupi lesz! Nem érdekelt, hogy egy számtech boltban vagyunk, ez India, a bazár az bazár, elkezdtem alkudni, persze most azért csak szépen, okosan. Végül 1000-ért megkaptuk a ramot, vagyis 4700 Forintért. Azt hittem sokkal több lesz, ámbár már réges rég nem vagyok tisztában ezen dolgok árával, tehát az is lehet, hogy még olcsóbban is megkaphattuk volna. Mindegy, a lényeg, hogy most már sokkal gyorsabb a gép, a nem használt programokat és ikonokat is kipucoltam róla, így most jóval gyorsabban végzek itt a dolgaimmal.

A két nap pihenő után újra útra keltünk, Siliguritól már csak 80km-re volt a bangladesi határ! :)