Sirajganj – Kashinatpur – Ééé Babu, a Bangladesi mellékutakon

Sirajganjban először felvidítottak a helyiek, aztán megőrjítettek minket. A szálloda lépcsőháza úgy volt kialakítva, hogy csak egy kisebb tömeg gyűlt körénk, mire lepakoltunk mindent és felmálháztuk a bringákat. Az egyik fickó egy nagy kosarat tartott a fején, azzal bámult minket, és mi ezen a látványon nem bírtunk nem nevetni. Amikor kérdeztem tőle, hogy „Kemonácso?”, még a „Baló”-hoz (Hogy vagy? – Jól!) járó szokásos fejbiccentést sem hagyta ki, mindezt úgy, hogy közben a kosarat nem kellett megfognia a fején! :)

A megőrjítés már nem volt ilyen vicces: Zita nem jól tűri, hogy a megkérdezése nélkül fényképezik, ez ügyben már próbáltunk dolgozni a hozzáállásunkon, de ez nem könnyű feladat, pedig sajnos más mód nincs nagyon, mert 150 millió bangladesit valószínű nehezebb megnevelni, mint megszokni azt, hogy bárhol, bármikor felbukkanhat egy babu, aki jön a kamerás mobiljával, és ha tetszik, ha nem, ha akarod, ha nem, ha beleegyezel, ha nem, ő lefényképez téged, vagy akár videót készít rólad. Van, hogy az előtted vagy melletted haladó motorról, és közben nem is sejti, hogy a mi kultúránk szerint nagy bunkóság, amit tesz, és éppen a morálunkat rombolja vele. Pedig, ha tudnák, biztos, hogy nem tennék, de a nagy többség nem is sejti, ezért teszik, egy nap az úton rengetegszer.

Néhányuk illedelmesen elnézést kér, és töröl, ha kérjük, néhányuk értetlenkedik, és van olyan is, aki inkább szalad a fényképünkkel. Igen, esetünkben ezen a Sirajganj-i reggelen egyszerűen elszaladt az illető, miután sokadik kérésünkre sem tette el a mobilját, csak hogy végre lefényképezhessen egy fehér embert egy fura szerkezeten.

Zitát ez különösen zavarja, mert ő ugye igaz, hogy már a legnagyobb hőségben is hosszúnadrágban teker, de felül még pólót hord, nem pedig szárit, vagy csadort, ami itt a megszokott női viselet. Zita ráadásul még fehérbőrű is! Húúú, ez így együtt olyasvalami, amit a helyi férfiak még nem nagyon láthattak élőben, és a csököttebbek ezt a látványt próbálják „megszerezni” maguknak, mindehhez már eszközük is van, a kamerás mobil! Csak épp valami kultúra is kéne még mellé, de az sajnos már nem jött a mobillal együtt… :( És ezzel sok keserűséget és bosszúságot tudnak okozni nekünk, és a legidegesítőbb, amikor tudják, hogy olyat tettek, ami nem tetszik nekünk, és mint valami gyáva férgek, elszaladnak előlünk. Sajnos ezzel fel tudnak minket idegelni, és ezért volt, hogy később mást büntettünk meg, mert megesett, hogy annyira felidegesítettek minket, hogy aztán pár kilivel később menet kivertük egy elénk ugró suhanc kezéből a mobilját, amivel épp próbált fényképezni minket – persze kérdezés nélkül.

Ez tudjuk, hogy nem jó viselkedés, és hogy el kéne engednünk, amikor fényképeznek, s nem kéne így viselkednünk, de ez sokszor egyszerűen nem megy. Ha nem sikerül humorral kezelni a dolgokat, vagy egyszerűen csak ignorálni, akkor a minket folyamatosan érő dudálások és – nekünk – szabálytalan, bunkó, veszélyes közlekedők végett olyanná válunk, amire egyáltalán nem vagyunk büszkék. Ez még mindig csak az úton töltött idő kis hányada, de akkor is nagyon gáz, hisz nem akarunk rossz nyomot hagyni a világban. Ez se nekünk, se másoknak nem jó, mert valóba naívság lenne azt gondolni, hogy “na, akkor mi most jöttünk ide ketten a 45 napos vízumunkkal, és most jól megneveljük ezeket a faragatlan bangladesieket” – ez nem fog sikerülni! Inkább nekünk kéne elfogadni, hogy olyanok, amilyenek, hisz mi vagyunk itt a vendégek, ráadásul ők “kicsit többen vannak”, 75 milliószor többen! :D

Ez még azért is nehéz ügy, és talán azért sem fair így viselkednünk, mert ugyanakkor van, hogy mi is menet közben fotózunk, és ilyenkor nincs lehetőségünk előtte kérdezni, szóval mondhatnánk, hogy hogyan jövünk mi ahhoz, hogy felhúzzuk magunkat, amikor mi is ugyanezt csináljuk, csakhogy a dolgok azért ennél árnyaltabbak. Először is, velünk van, hogy százszor megtörténik ez egy nap, és minket zavar, ha egy nap számtalanszor, kérdezés nélkül fényképeznek minket idegenek. Míg a helyiek helyzete és hozzáállása ezzel ellentétes, ők egyszer egy évben, ha látnak egy fehér embert, és valószínű részben ezért is, ők a legtöbbször örülnek, ha mi fényképezzük őket, sőt, van, hogy külön kérik, amikor meglátják a fényképezőgépünket. Mi ennek tudatában vagyunk, ezért merünk fényképezni, persze, ha olyan a téma (pl. egy száriba, csadorba bújt nő), akkor sose felejtünk el előtte engedélyt kérni. Nem is volt ezzel sose gondunk, de ha lenne is, kérésre sűrű elnézéskérések közepette törölnénk róluk a fotót az orruk előtt, és eszünkbe se jutna sunyulni, vagy szaladni. :)

Na, de hagyjuk ezt most már, elég a negatív dolgokból! Innentől nem is nagyon fogtok egy darabig több negatívumot olvasni, mert nem is nagyon történt velünk. Mert az, hogy elfáradtunk, vagy eleredt az eső, már nem igazán éljük meg negatívan. :)

Szóval nem szeretitek, ha fényképezünk benneteket, de ti meg közben fotózgattok minket... Na majd én adok nektek! Látod ezt a sarlót a kezemben? :)

Sirajganjban rájöttem, hogy még az én ősi telefonomra is képes feltelepülni a Google Maps alkalmazás, és a korlátlan havi adatcsomaggal érdemes is használni, ráadásul ellentétben a böngészős verzióval, a mobilon így emberi időn belül meg tudom jeleníteni a térképet, amin még a cellainfó alapján nagyjából belőtt pozíciónk is látható! Így történt, hogy „műholdfelvételekkel a zsebünkben” bemerészkedtünk egy kicsit Banglades sűrűjébe – magyarán letértünk a főútról, hogy egy kicsit rövidítsünk… Vagyis, ez inkább csak egy alibi volt arra, hogy egy kis nyugalmunk legyen a forgalomtól, és olyat is lássunk, amit a főútról nem látni. Időt kétlem, hogy nyertünk ezzel a levágással, mert körbe a széles, egyenletes úton biztos, hogy gyorsabb lett volna, már csak azért is, mert nem lett volna annyi minden, ami megállásra késztet minket.

Szóval Sirajganj után kb. 10km-el már egy alsóbbrendű úton találtuk magunkat. Egy vasút vonalat kereszteztünk, amiben az volt az érdekes, hogy nem csak egy sínpárból állt, hanem három sín volt egymás mellett a talpfákra szerelve, így különböző nyomtávú vonatok is tudtak rajta haladni. Persze mi vonatot nem láttunk, sőt motorizált járművet is alig. Ezen a kis úton ugyanúgy volt aszfalt, mint a nagy főúton, de csak egy sáv, vagy annyi se, és azon sem járt senki, csak néhány motoros, és bicikliriksás. Ezen a kis aszfaltsávon haladtunk, végre nyugalomban és csendben. Nem kellett folyton a visszapillantót lesni, hogy mi jön mögöttünk, se azt figyelni, hogy ki vág elénk vagy ki szorít le minket szemből. Ez végre olyan terep volt, ahol bárki szívesen kerékpártúrázott volna. Persze ez csak a látszat volt, mert amint megálltunk egy helyen teázni, és pihenni, jött a szokásos tömeg. Valahogy felülkerekedtünk a tömegitiszünkön, és Zita helyet foglalt odabent az apró teázóban, viszonylagos nyugalomban, én pedig megszereltem a kerékpárom elektromos hálózatát, mert tegnap felfedeztük, hogy nem működik az első lámpám, és ez, ahogy azt jól sejtettem, egy zárlat oka volt, amit a vezetékek berozsdásodása okozott. Mivel nincs nálam páka (és sajnos gyakorlatom se lenne hozzá), a vezetékeket anno csak úgy tudtam megszerelni hogy azokat összesodortam, majd egyszerű szigetelőszalaggal körbetekertem. Na, hát ezt a megoldást mostanra kikezdte a trópusi éghajlat, bent még a vezeték belsejében is szépen berozsdásodott minden, úgyhogy vághattam ki ezeket a korrodált részeket, és csinálhattam az egészet elölről – jobb eszközök híján még mindig ilyen trehányul. Persze működik, és a vezeték hossza még kibír néhány ilyen szerelést, úgyhogy talán túléljük ezzel a sufni megoldással is.

Természetesen a kábeljavításhoz hatalmas közönségem is volt, akik aztán a tesztben részt is vállaltak: segítettek felemelni a bicikli elejét, hogy meg tudjam pörgetni az első kereket. Tádáá, és ismét világít a lámpám, ismét meg tudom hajtani a GPS-t az első kerékről.

Ezen a helyen tűnt fel ez a szakállas sarlós bácsi, akin amúgy nem látszik, de mosolyog, és igen jó kedve volt az ott jártunkkor. A sarlót pedig – igaz, nekünk nagyon úgy tűnhet, de nem fenyegetően tartja. :) Ezen a képen is sokat mulattunk már a pillanat óta. (Az megjegyzendő, hogy a bangladesiek, amint fotózásra engedélyt kaptál, haptákba vágják magukat és komor-komoly fejet vágnak. Úgy kell rájuk szólni, hogy „hasúúún, hasúúún” vagyis „mosolyooooogj, mosolyoooogj” – amit amúgy rettentően sokat szoktak.)

Na de haladjunk, mert hosszú még a nap, és annyi minden történt velünk még ezek után. Pl. itt van rögtön ez a piros szakállas fickó! Ő is, hogy néz ki :-) Miatta még egyszer előkaptuk a fényképezőgépet indulás előtt. Ez a vöröses, vagy néha bordó szín egyébként onnan jön, hogy ez a henna, vagyis az 1-2 hét alatt lekopó természetes bőr- és ezek szerint szőrfesték alapszíne. Ezért látunk néha ilyen cifra kinézetű arcokat, már Pakisztán óta.

Alig haladtunk tovább pár kilométert, amikor egy nagyobb vízfelületen haladtunk keresztül, persze nem úszva, hanem egy felüljárón. Itt megálltunk egy kicsit csodálni a helyi gyerekeket, ahogy a vízbe ugrálnak a hídról. Hamarosan egész gyermektömeg gyűlt körénk, és a szórakoztatásunkra, vagy hogy megmutassák, mennyire belevalóak, sorra ugráltak be a híd korlátjáról. Persze mire kettőt pislogtunk, már kint is voltak a vízből, és ismét mellettünk termettek. Számomra végtelenül szabadnak tűntek a felnőtt felügyelet nélküli, változó korosztályű gyerekek így együtt, ahogy vidáman ugráltak a hídról a vízbe. Amíg ugráltak, mert aztán az idegenek érdekesebbek voltak a tónál, ami még később is ott lesz, és aztán csak minket bámultak. :) Mielőtt még ez a tömeg terhessé kezdett volna válni számunkra, gyorsan továbbálltunk.

Nemsoká eltűnt az aszfalt alólunk, és az út egyre keskenyebb lett, ráadásul egyre közelebb került hozzánk mind a két oldalt a víz. Azon kaptuk magunkat, hogy egy keskeny földnyelven tekerünk, aminek mind a két oldalán víz van. Egészen a legvégéig nem sejtettem rosszat, noha az OSM térkép a GPS-en azt mutatta, hogy hamarosan vége szakad ennek az útnak, épp csak pár száz méterrel azelőtt, hogy belefutna egy másikba. Persze műholdképet nem néztünk a telefonon, inkább csak mentünk tovább, majd lesz valami alapon! :) Hát az lett, hogy ez a földnyelv egy ponton véget ért, és ekkor már csak víz volt előttünk, na meg egy aprócska stég az út végén. Még mielőtt igazán elkezdhettünk volna gondolkodni azon, hogy mitévők legyünk, a víz túlpartján, kb. 200m-re tőlünk megpillantottunk egy épp induló csónakot. Ez a „komp”, amin mások is szállítanak bringákat és zsákokat, tehát minekünk is fel kell majd férni valahogy. Épp csak egy 30 fős tömeg gyűlt körénk, mire megérkezett ez a csónak. Az evezős csak egy bambusz rudat mozgatott a vízben, és azt is egész máshogy, mint ahogy mi azt megszoktuk egy evezőtől, de mégis mozogtunk előre, és nem is olyan lassan, mint ahogy azt vártuk. Az átkelés 2-2 takánkba került, nekünk, külföldieknek is.

A túlparton rögtön élelem után néztünk, mert már nagyon éhesek voltunk. Egy közeli kis étteremben, a ramadán miatt felrakott fekete függöny mögött találtunk menedéket, egy ventilátor alatt. Kiláttunk a bringákra, és odabent viszonylagos nyugalomban ehettük hozott csokis kekszet, illetve a kikért teát, a parathával és a nyers hagymával (piádzs) és szintén hozott fokhagymával (rosun). Érdekes volt látni, hogy amíg a férfiak (a ramadánt figyelmen kívül hagyva) elől, a bejárat felől szivárogtak be bámulni meg angolt gyakorolni, addig a száriba öltözött nők hátulról, a hátsó ablakon keresztül kukucskáltak be. Nők-férfiak külön. Ez errefelé normális.

Ilyen megállások alkalmával a cipőnket is levesszük, hogy a lábunk is szellőzzön, és ha hosszabb pihenőt fújunk, ahogy most is tettük, akkor előkerül az útikönyv, vagy a telefon, esetleg a Kindle, hogy útvonalat, térképet lessünk rajtunk, vagy hogy elolvassuk az új hozzászólásokat a honlapon, esetleg egy-két érdekesebb cikket a magyar web egyéb bugyraiban. Na de ez nem tartozik szorosan Bangladeshez, úgyhogy fejezzük be a lusta ebédszünetet, vegyül vissza az SPD cipőket, és menjünk ki a bringák mellé, minket már nagyon váró embertömeghez.

Itt az egyik fickó nekünk akarta adni(?!?) :) az egyik fiát, erre én nem tudtam nem bekapcsolni a videót:

De én mondtam, hogy szó sem lehet róla, így is túl nehezek vagyunk, a gyerek pedig legalább újabb 30 kilót jelentene, szóval nem lesz jó, de esetleg, ha van valaki, aki könnyebb! :)

A „babu”-zás pedig onnan jött, hogy már a sokadik étteremben hallottuk, hogy valamelyik alkalmazottat úgy hívja a kollégája, hogy „Éééé Babu!” :) Ez annyira megtetszett nekünk, hogy mi is elkezdtünk „Éééé Babu”-zni, és egészen biztosak voltunk benne, hogy ez tükörfordításban azt kell, hogy jelentse magyarul, hogy „Héé Sanyi!” – És mint írtam, időközben a Sanyizás, vagyis inkább most már a Babuzás átalakult nálunk, és korra, nemre, intelligenciára és viselkedésre tekintet nélkül, mindenki Babu. Sőt, már mi is Babuk lettünk, Mr. és Mrs. Babu, merthogy a 14 hónap intenzív használat alatt sajnos már lekopott rólam az a zöldboltos póló, amin a mellkasomon a szöveg így kezdődött: „Rajong (nagy betűkkel) értem a környezetem.” Na most, a Rajong szót itt úgy olvassák, hogy Radzsong, ez pedig simán elmegy itt egy „keresztnévnek”, így lettünk hát valahol Indiában Mr. és Mrs. Radzsong :) De mivel annak a pólónak már annyi, és azóta már itt vagyunk Bangladesben, a 150 millió Babu országában, mostantól már Mr. és Mrs. Babuk vagyunk. :)

Na, de elég a marhaságból, és induljunk innen tovább! Nem sokáig jutottunk, ez a következő videó kb. 50 méterrel később készült:

Zita elment mosdóba egy házhoz, és mire visszajött, ez fogadta. :) Emberünk valami szabadságharcosról beszél, valószínű 1972 kapcsán, amikor is egy több, mint fél éves, nagyon véres szabadságharc alatt Banglades kivívta a függetlenségét Pakisztántól. Nem tudom a pontos történelmi részleteket, tehát ne ez alapján tartsatok töri órát, de emlékezet és hallás után valahogy így mesélték: ’72 márciusában az akkori pakisztáni nagyfőnök tartott egy beszédet, amiben a bangladesieket kötelezte az urdu használatára, és megtiltotta az ő nyelvük, a bengáli tanítását és használatát. Ezt nagyon nagy felháborodás követett, és hosszú hónapokig tartó, véres szabadságharc, amelynek a vége csak ugyanazon év végén jött el. Ezekben a hónapokban rengetegen adták a vérüket az ország függetlenségéért, ezért erre nagyon büszkék a bangladesiek – valószínű ezért magyarázott Babu Freedom Fighter-ekről az ember a videóban.

A Babu, mint később megtudtuk, Banglades bizonyos területein írástudó férfit is jelent, ez pedig egy előkelő rang egy olyan országban, ahol az iskolázottság még mindig 50% alatt van, szóval igazából ez a Babuzás egy bók lehet bárkinek itt Bangladesben. :)

Ahogy visszaértünk a főútra, úgy lett minden a régi, ismét nagyobb forgalomban, és a településeken hatalmas riksa forgatagban találtuk magunkat. Viszont még így is élvezetes volt a gurulás, és most már végre nem csak az élményekkel, de a kilométerekkel is tudtunk haladni valamelyest.
A napot egy Kashinatpur nevű helyen zártuk. Ezt a délután második felében már amúgy is így terveztük, mert elég jól ellazsáltuk a haladást illetően ezt a napot, és amikor aztán találkoztunk Rafikul-al, és meghívott magához, vagyis a munkahelyére lakni, onnantól egyértelmű volt, hogy nincs értelme továbbmennünk. Vele egyébként úgy találkoztunk, hogy ő is fényképezett minket, megállt a motorjával az út szélén, én pedig már messziről kiszúrtam, és elészaladtam, hogy mire Zita is megérkezik, már ne is lássa a fényképezőgépet. Persze ekkor már nem volt bennem méreg, csak szépen megkértem, hogy inkább ne fényképezzen, mert nem szeretjük, és adtam neki egy névjegykártyát, valamint elmondtam, hogy a rajta lévő webcímek alatt kismillió fotót és információt találhat rólunk és kerékpárokról. Ezzel persze még nem búcsúztunk el, mert dióhéjban magam is előadtam a történetünk, és hogy ma Kashinatpur-ig megyünk. Tudtuk, hogy ő abból az irányból jött, ezért megkérdeztük, hogy nem tud-e valami jó kis „duiso taka” hotelt, mire ő intett, hogy kövessük, és megfordult, majd eltűnt… :-O

Hat kilométerrel később Kashinatpur határában várt ránk, elvezetett minket a munkahelyére, egy NGO épületéhez, ahol bemutatott a kollégáinak, és kinyitott nekünk egy ajtót, mögötte szobával, ággyal, szúnyoghálóval, konnektorral, székkel, asztallal, ventilátorral, fürdőszobával. Húú, azt a mindenit, hát ennél kívánni sem tudnánk többet! Mindezt ingyen, barátságból kaptuk. Sajnos Rafikulnak aztán haza kellett térnie a motorbiciklijén Sirajganjba, de a kollégáival este még jót beszélgettünk, és vacsorát is kaptunk Tőlük.
Reggel pedig Rafikul is visszatért még az indulásunk előtt, készítettünk a csapattal közös fényképet, így ők is a történetünk és a fényképalbumunk részeseivé váltak. És persze ezek után már nem egy útszéli vadidegen volt, ezért minden további nélkül fényképezhetet minket – persze azért előtte rákérdezett. :)

A tanulsága a mai napnak? Talán az, hogy érdemes mindig egy nagylevegőt vennünk, lenyugodnunk és türelmesnek lennünk minden szituációban, bármennyire is nehéz az, mert ha nem veszítjük el a fejünket, hanem türelemmel és kedvességgel fordulunk az emberekhez, akkor abból végül mindkét fél számára pozitív dolgok származhatnak. Ha Rafikullal is úgy bántunk volna, mint sajnos sok honfitársával tettük ugyanezen nap reggelén, akkor azzal magunkat és őket is megfosztottuk volna néhány szép élménytől.

Ezen a napon, 2012. július 27-én Sirajganj és Kashinatpur között 60km-t tettünk meg.

Kariagandiba nem csak azért látogattunk, mert ez volt az út a Char-okhoz, hanem azért is, hogy megkérdezzük a menetrendjét a „launch”-oknak. Ezek azok a 3-4 emeletes hajók, amelyek Bangladesh folyóit szelik utasokat szállítva. Sajnos Kariagandiban semmilyen ilyesfajta hajót nem láttunk, így maradt a következő, délebbre lévő folyóparti város, Sirajganj. Ezt vettük be úti célnak a következő napra, a táv szűk 80km volt.
Mielőtt továbbállunk Bograból, meg kell még, hogy említsem a YMCA-t, vagyis a szállásunkat még egyszer. Rettentő rendesek voltak velünk, és mindenben a segítségünkre voltak.

Mire felmálháztunk és kitoltunk a gépeket az udvarra, már kint várt minket az egész személyzet, hogy elkészítsünk egy közös fényképet.

Borgától délre nagy meglepetés ért minket, ugyanis az út szélén egy kb. 2 méter széles riksa sávot találtunk, ahol csak mi bringások, illetve háromkerekűek közlekedtünk, plusz néhány CNG motoros riksa, akik sajnos előszeretettel használták parkolásra is ezt a sávot. De még ezzel együtt is, ez a sáv nagy kényelmet és könnyebbséget jelentett nekünk. Persze nem ringattuk magunkat naiv álmokba, tudtuk, hogy bármikor véget érhet ez az Ázsiában igen szokatlan luxus, és valóban, 12km után az egyik híd után már nem folytatódott a sávunk.
Viszont a szembeszél az továbbra is úgy tűnt, hogy végre teljesen megszűnt, hosszú hetek óta először tudtunk könnyedén 20km/h-val haladni, és ezt nagyon élveztük, még akkor is, ha közben néha az előző teherautók és buszok leszorítottak minket, vagy éppen a szokásos „zaklatást” kellett elviselnünk a motorosoktól. (Country? és a többi…)
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Zita lemaradt mögöttem, és ahogy figyeltem a visszapillantóban, észrevettem, hogy már áll, a lábai lent vannak a földön, nem pedig a pedálokon, és a jobb oldali táskái nem a bringán, hanem mellette a földön vannak. Ezt meg hogy csinálta ilyen gyorsan? Sejtettem, hogy van valami, mert az emberek már kezdtek gyülekezni körülötte. Hogy hogyan kerülnek elő ilyen gyorsan ilyen sokat, az számomra még mindig rejtély. Én is gyorsan fordultam és mentem vissza Zitához, hogy lássam, mi történt.

Az történt, hogy egy barom riksás kivágott elé, mire ő hirtelen fékezett, amitől a szorosan mögötte hajtó motoros beléhajtott. Mert persze közelről jobban meg lehet nézni a furcsa szerkezetet és hajtóját, a követési távolságról pedig errefelé még hírből sem hallottak. Hogyan is hallottak volna, hisz se irányjelzést, se balra tarts-ot, se semmit nem tartanak be errefelé, itt nincsenek szabályok, sőt feltételezem, hogy sok embernek még jogsija sincs, vagy ha van, a dhakai piacon vette dekára.

Na de ne bosszankodjunk, hanem mérjük fel előbb a károkat. Persze csak miután Zita közölte velem, hogy kutya baja. Még a bicikliről sem esett el, amit nem tudom, hogy csinált. Valószínű épp markolta mind a két féket, amikor a motoros jött, és már nem túl nagy sebességgel, de eltrafálta. Még mielőtt elkezdtem volna körbejárni a bringát és a táskákat, gratuláltam a motorosunknak, és zsebre vágtam a slusszkulcsát. Ez talán nem volt 100%-ig etikus, de ez abban a pillanatban nem érdekelt, nem akartam, hogy elhajtson, még mielőtt szembesítjük a felelősségével.

A táskáknak semmi baja nem esett, ami megint csak rejtély, hiszen két-két helyen vannak rögzítve, plusz lent is van egy műanyag akasztó. Ezen az akasztón anno indulás előtt sokat gondolkodtam, hogy előre, vagy hátra álljanak, és végül úgy raktuk fel őket, hogy hátrafelé állnak. Így előrefele könnyebben kiakadnak a táskák, mert hátulról jövő ütésre csak a két felső csatnak kell kioldania. Ezért szereltük fel induláskor így a csatlakozásokat, mert úgy gondoltuk, annak kisebb az esélye, hogy szemből találunk a táskákkal nekimenni valaminek, egyrészt mert a táskák a biciklinek inkább a hátsó részén vannak, másrészt, mert előrefelé mi figyelünk, így talán kisebb az esélye, hogy elölről a táskáknak megy valami. Szóval akárhogy kerestük, a táskákon nem találtunk semmi sérülést, ami nagy csoda volt, tekintve, hogy még a jobb első táska is leszakadt a helyéről, ahhoz pedig a hátsót akkora erő kellett, hogy érje, hogy az lelökje a párját is.

A csomagtartó mint tudjuk alumínium, nem olyan könnyű hegeszttetni, ezért ez volt a második dolog, ami miatt aggódtunk, de hála az égnek, azon sem találtunk sérülést. Egyedül a hátsó lámpa jobb széle repedt meg egy kicsit, de még az is egyben maradt, annak ellenére, hogy a lámpát tartó alumínium panel, ami a csomagtartó hátuljából nő ki, az szépen elgörbült.

Szóval örültünk, mert csodával határos módon se Zita nem sérült meg, se a kerékpáron és a táskákon nem történt komoly sérülés.

Most már csak a motorosunktól kellett megtudtunk azt, hogy hogyan volt képes akkorka követési távolságot tartani, hogy azon még 20km/h-ról sem tudott megállni. Mert nyilvánvaló, hogy Zita mögött jött, vele azonos tempóban, mert ahogy azt errefelé szokták, a közlekedés biztonságról teljesen fogalmatlanul olyan közel jönnek hozzánk, hogy az már veszélyes. Tudtuk, hogy csak idő kérdése volt, hogy ez mikor történik meg velünk, mert sajnos nekik erről segéd fogalmunk sincs, azt se tudják, mi a veszélyes és a biztonságos az úton, talán szavuk sincsenek ezekre a fogalmakra. Közben kb. kétszázan lettek körülöttünk, de sajnos senki nem beszélt angolul, így a végén kézzel-lábbal kellett elmutogatnunk az emberünknek, hogy mi a követési távolság: ha távolabb haladt volna Zitától, lett volna ideje megállni! De ő csak egyre mutogatta, hogy hát ő előtte lefékeztek! És nem is történt baj! No Problem, no problem! – Mondogatta, mert valóban, neki semmi problémája nem volt, csak nekünk… B@**!%g, hogy Te mekkora hülye vagy ember! Kicsin múlott, hogy nem lett baj, és a karambolt illetően, a közlekedési szabályokat ismerve egyedül, és kizárólag Te vagy a hibás, ezt merem állítani annak ellenére is, hogy nem olvastam a bangla KRESZ-t, de mégis több sejtésem van róla, mint Neked!

Mivel mást már nem tudtunk kitalálni, hogy éreztessük vele, hogy mit tett, és hogy ő a hibás, azt találtuk ki, hogy fényképezünk. Először az berepedt, elferdült lámpát, aztán az arcát, majd a rendszámát fényképeztük, közben pedig a „police” szót emlegettük. A megkérdezés nélküli fényképezés ezekben az országokban nem szokott gondot okozni, az emberek örülnek, ha fényképezik őket, soha senki nem szólt még ezért, és soha senki nem mondta még a megkérdezésünkre, hogy nem – mert mi az esetek túlnyomó többségében a fényképezés előtt kérdezünk, ellenben ővelük… Azzal, hogy nem kérdeznek, csak fotóznak, autóból, motorról, útszélről, azzal sajnos párszor már kiverték nálunk a biztosítékot. Na, de visszatérve a témára, most mégis az emberünk ezt szemmel láthatóan rosszul viselte, a körülötte lévő tömeg próbálta takarni, és beszéltek hozzá valamit, amitől még inkább zavarban jött, és amikor a rendszámát kezdtem fényképezni, nagy meglepetésemre menekülőre fogta. Megfordult a motorjával, és elkezdett szélsebesen szaladni vele. (Elhajtani ugye nem tudott, mert a kulcs a zsebemben volt) Ezt azt jelenti, hogy végre tisztába került azzal, hogy rosszat tett, igaz, szembenézni vele még gyáva, vagy csak valamivel megijesztették a többiek. Mindenesetre én ezen a ponton elkezdtem sajnálni szegényt, és kértem az egyik lungis barátját, hogy szaladjon már utána a slusszkulccsal, mert azt azért nem terveztem megtartani.

Azt hiszem jól cselekedtünk(de javítsatok ki, ha nem!), mert tényleg hajszálon múlott hogy nem történt baj, elég ha csak arra gondolunk, hogy mennyi nyűggel járt volna számunkra a táskát megjavítani (ha egyáltalán lehetséges lett volna), vagy az alu csomagtartót meghegesztetni egy ilyen országban, vagy ha a kereket teszi tönkre… És akkor még nem említettem a legrosszabbat, hogy mi lett volna, ha Zita is megsérül… Szóval talán nem baj, ha ráijesztettünk, talán így leesett neki, hogy nem volt jó ötlet ilyen közel hajtania… Talán…

Kicsit zaklatottan, kicsit idegesen, és kicsit ferde hátsólámpával Zita biciklijén, de továbbhajtottunk. Ezek után persze ismét visszaálltam Zita mögé, mert amúgy a bringázott idő nagyrészét ott töltöm, Zita mögött-mellett, egy kicsit beljebb az úton, mint ő, és kicsit többet lesve a visszapillantót, hogy lássam, mi történik, vagy mi közeledik mögöttünk, hogy ezzel is védelmezzem Zitát, illetve, hogy időben tudjunk reagálni, ha van valami. Valamint, ezek után most már azért is, hogy elhajtsam a minket csak bambuló, és hozzánk túl közel hajtó motorosokat.

Valamikor kora délután egy hatalmas útszéli pihenőhelyen álltunk meg, ahol még egy-két nyugatinak elnevezett (Burger!) ételt is lehetett kapni. Sajnos az egyik ilyenbe beleszaladtunk 80 takáért, ami azért volt kár, mert apró falat ételt adtak ennyi pénzért – amivel nem laktunk jól, ellenben az utána összesen kevesebbért rendelt zöldséggel, lencsével, rizzsel és hallal igen. Zita még egy kávét is ivott, igaz az is 40 taka volt, de mondtam neki, hogy ez most nem gond, „Megérdemled a kávét, mert ma már elgázoltak!” :) Ezen jót nevettünk és ezt aztán később Zita a naplójába is felírta, mint aranyköpést. Két 50 takás beef burgernek csúfolt történetet pedig eltettünk délutáni uszonnának. Ezek egy-egy szelet húspogácsával és uborkával megtöltött zsömlék voltak, semmi extra, sőt 150 forintért itt Bangladesben erős túlzás, de most ez volt kéznél.

Amikor kértük, hogy ne tegyék bele az ételt a műanyagzacskó helyett kitalált műanyag hálóba(!), nem értették, miért kérjük. Az étterem valamelyik vezetője szolgált ki minket, tehát még csak nem is egy egyszerű pultos, hanem a nagyfőnök foglalkozott velünk. Ő terelte el tőlünk a bámészkodó népet, és ő volt az, aki a „plásztik ná!” kérésünkre kivette az amúgy papírdobozba is becsomagolt szendvicseket a műanyaghálóból, és utóbbit kihajította a szemetesbe! Mi csak fogtuk a fejünket Zitával… Majd vettünk egy nagylevegőt, kivettük a műanyaghálót a szemetesből, belegyűrtük az emberünk kezébe, és próbáltuk elmagyarázni neki, hogy miért nem jó, hogy műanyagot használnak.

Kérdeztétek, hogy mi a helyzet a kitiltott műanyagzacskókkal Bangladesben. Hát az a helyzet, hogy hivatalosan tényleg ki vannak tiltva mindenhonnan, de sajnos ez csak a törvény. A gyakorlatban még találkozni velük. Igaz, hogy sok helyen újságpapírba és egyéb, egyszerű módon (papírgyár nélkül) újrahasznosított papírokba csomagolják a vásárolt termékeket, de sok helyen látni még műanyagzacskót, illetve ezt a talán még borzalmasabb műanyaghálót. Az ipar válaszolt a törvényre: ha a műanyagzacskó tilos, akkor nesze nektek, itt van a műanyagháló! De ami szerintem még elkeserítőbb, hogy az embereknek fogalmuk sincs, miért nem jó az a műanyag. Pedig először a fejekben kéne ezt a dolgot tisztába tenni, mert amíg egy étteremvezető is a kukába hajítja a műanyagot, mert nem is érti, miért nem kérjük, addig… Sajnos ez van mindenütt, van ez a kismillió útszéli boltos, akik megkapták a sokat istenített mikrohitelt! Itt ebben a “fejlődő”, “szegény” országban belépek a boltjukba, körbenézek, és minden, de minden, az összes termék, amit árulnak, mind egy szálig be van csomagolva és valami tömeggyártott, utaztatott sz@r! Nesze neked „development”, fejlődünk-fejlődünk, de hová?

Na, mindegy, megint elragadtattam magam, bocsánat. Maradjunk az úton, és csodáljuk az egyszerű emberek egyszerű életét, és a természetet. Délután szép helyeken jártunk, az út minősége még mindig makulátlan maradt, és a forgalom is enyhült némileg, talán a ramadánnak köszönhetően. Délutánra mindenki megfáradt étlen-szomjan, és nem mozdulnak az emberek, csak várják az estét, amikor végre újra ehetnek. Szóval élveztük a gyönyörű zöld tájat körülöttünk, és a felüljárókon mindig megálltunk körbenézni. Az egyik ilyen helyen lent alattunk gyerekek játszottak a vízparton, és ahogy megláttak, egyre inkább megkergültek, ugrabugráltak és kergetőztek. Hála az égnek a víz túl nagy volt ahhoz, hogy megkerüljék és felszaladjanak hozzánk.

Sok helyen a lapos, zöld, legtöbbször vízzel félig elöntött mezők között kisebb oázisszerű tanyák voltak. A házak körül ugyanis rendre meghagytak (vagy felneveltek) egy kisebb erdőfoltot, hogy így kapjanak némi árnyékot és védelmet az elemek elől, na meg a beérés idején kókuszdióáldást az égből. :) És persze a talaj erózia ellen is remekül véd az erdőtakaró, ugyanis ha jön egy nagyobb áradás, annak az ereje képes elmosni egész nagy termőréteget is a földekről, ha azon nincsenek fák és bokrok, amelyeknek a gyökérzete megköti a talajt. Persze ha szerencséjük van, akkor a víz máshonnan odahord hasonlóan értékes, vagy még jobb talajt az elmosott helyére, bár kétlem, hogy ez sok vigaszt nyújt annak, akinek házát, terményét, állatait, vagy akár a hozzátartozóit is elmosta az ár. Szóval kemény itt az élet Bangladesben, de ez még így az esős évszak idején sem látszik a mindennapokban. Két zuhé között általában kisüt a nap, minden zöldben tündököl, az emberek pedig mosolygósak, vidámak, és közvetlenek, se keserűség, se az élet nehézségei nem látszik az arcukon. Mi több, még mi kapunk tőlük erőt, mert amikor nem mennek az agyunkra azzal, hogy kétszázan körbeállnak és bámulnak, akkor nagyon pozitív hatással tud lenni ránk a sok vidám, mosolygós ember. Elég csak pár szót szólni hozzájuk az ő nyelvükön, és máris akkora széles mosolyra nyílnak, amilyet a nyugati emberektől józanon ritkán látni.

Sirajganj előtt 18km-re letértünk a főútról és egy alsóbbrendű úton haladtunk, itt még kisebb lett a forgalom és még barátságosabb a táj. Hogy ne elgyötörten és fáradtan érkezzünk meg a mai végállomásunkhoz, előtte megálltunk egy teaszünetre. Már itt megtudtunk, hogy egy Sirajganj Zero Point nevű helyet kell majd keresnünk, ez a kikötő, ahol találkozhatunk hajókkal. Mi úgy gondoltuk, hogy érdemes egyenest odamenni, annak reményében, hogy esetleg még ma elkapjunk egy hajót, ugyanis ezek a helyiek által „launch”-nak, vagy „rocket”-nek hívott hajók általában a délutáni, esti órákban indulnak és éjszaka közlekednek a folyókon, néha keresztül a fél országon. A bérelhető egy és két ágyas kabinokban pedig van ágy, sőt állítólag még ventilátor és konnektor is! Szóval úgy döntöttünk, érdemes egyből a Zero Pointhoz tekernünk, ha másért nem, hát azért, hogy megtudjuk, hogy másnap mikor indul hajó.

A nap legszebb része innen következett, igaz, nem épp a várakozásinkkal összhangban, na de ezt már megszoktuk, hisz Ázsiában vagyunk! :) A Jamuna folyó partján észak felé tekerve találtuk magunkat, és az a bizonyos Zero Point egyre csak előre volt, észak felé, hiába kérdeztünk rá a végén már lassan kilométerenként. Közben sok érdekeset láttunk, igen fura kinézetű embereket, és a vízre épített bádogházakat.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Ezeknek vagy magas beton padlózata volt, vagy odabent úszó szobák voltak, esetleg sártenger, nem tudom, de szomorú, ugyanakkor érdekes is volt látni, hogy így élnek emberek, gyakorlatilag a folyón, vagy a folyóban. Sok házat teljesen körbevett a víz, és nem volt se híd, se palló a házhoz, magyarán csónak nélkül, szárazon nem lehet megúszni a bejutást. Ez, ha nem is annyira romantikus, de Ázsia egy kis Velencéje volt a mi szemünknek, még ha közben tudtuk is, hogy ezek az emberek itt nem védelmi célokból, se nem jókedvükben élnek ilyen közel a vízhez.

Amikor már nagyon úgy éreztük, hogy közel kell legyünk a Zero Pointhoz, végre feltereltek minket a folyó mellett közvetlen haladó útra. Innen gyönyörű kilátásunk nyílt a Jamuna folyóra, és innen már rögvest odahajthattunk az első hajóhoz, amit megláttunk. Sajnos közelebb érve láttuk csak meg, hogy az egy kisebb teherhajó, és csak ekkor tudtuk meg, hogy a Zero Point még odébb van. Elindultunk hát tovább észak felé, de persze ismét, mint az összes emberekkel és gyerekkel teli helyen, társaságunk akadt:

A gyerekek még rendben voltak, még azt is elviselem, ha lábbal hajtott kerékpárral jönnek mögöttem, vagy mellettem, de az első bekezdésben részletezett történet óta különösen utáljuk, ha motorral vannak a közelünkben. Az okokról persze a motorosoknak a legritkábban van fogalma, csak bámulnak, és vigyorognak ránk, néha kérdeznek, de az kb. soha fel sem merül bennük, hogy veszélyes számunkra a közelségük. Na mindegy, e téren már kimorogtam magam egyszer, most ne folytassuk!

A Zero Point végül egy töréspontja volt a partnak, ahol egy nagy placcon néhány család piknikezett, és élvezték az innen oly csodásan látható naplementét a Jamuna folyó felett. Persze néhány halászcsónakon kívül semmilyen nagyobb vízi jármű nem volt a környéken, sőt, kikötési lehetőséget sem láttunk a nagyobb hajók számára.

Ekkor jött a képbe Rajan, a kerékpárján, akinek aztán rengeteg mindent köszönhettünk, kb. ő egy személyben tette széppé és könnyűvé ezen amúgy nem túl mindig oly derűs napunk utolsó néhány óráját. Először is közölte velünk, hogy felejtsük el a hajót, Sirajganjban nem köt ki semmiféle launch, mégha sok embertől hallottuk nagy bizonyossággal előadva ennek szöges ellenkezőjét. Ezt már valahogy amúgy is elkezdtük sejteni a Zero Point-on látottak alapján, így nem okozott nagy csalódást.

Ezek után már csak valami fedél után kellett néznünk, ezért megkértük Rajant, hogy mutasson nekünk egy „duiso taka residental hotel”-t (kétszáz takás szállót), és ő örömmel elvezetett minket Sirajganj központjába, egy helyre, ami mellett egyébként már jó egy órája elhaladtunk. Ezen persze egyáltalán nem bosszankodtunk, mert ezen egy óra alatt sok szépet láttunk és nem mellesleg megtudtuk, hogy hiába reménykedtünk a hajóban, az nincsen Sirajganj-ban.

Miután kőkemény alkudozások árán megkaptunk egy single room-ot kétszázért, felhordtuk a bringákat a harmadikra, majd látványosan kirántottam a falból a tévét, és a kezébe nyomtam a baksist váró szállodásfiú kezébe. Ez megint, talán bunkóság volt, de lévén, hogy mi cipeltünk fel mindent, és ő csak a kulcsot hozta fel a szobához a második emeleti recepcióról, az sem érdekelt, ha bunkónak néz érte, csak egy nagy tévét kapott borravaló helyett. Tudjátok, hogy tévé ellenes vagyok, de ez csak részben volt oka annak, hogy az volt az első megmozdulásom a szállóban, hogy kitettem a tévét a szobából. A másik oka az volt hogy kellett egy hely, ahol kinyithatom a netbookom, ugyanis az a tény, hogy nincs hajó innen Sirajganj-ból, azt jelentette, hogy tovább kell bringáznunk – ehhez pedig útvonalat kellett tervezni. Innen már csak egy köpésnyire van a 100 takás bankón is látható bangla nemzeti büszkeség, a Jamuna-híd, ami ha jól emlékszem a 10. leghosszabb a világon, és villanyvezetékek, valamint vonatsinek is haladnak rajta keresztül, ám a túloldala már vészesen közel van Dhakához, a káosz fővárosához, amit mi messze el akarunk kerülni, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy maradunk a folyó ezen oldalán, és folytatjuk az utat délnek, hogy 3-4 nap alatt megérkezzünk Barisalba, ahonnan már biztosan vannak hajók, hiszen azt az útikönyv is írja, több helyen, árakkal és részletezve említi, hogy hogyan és mikor lehet eljutni Chittagong-ba vagy Dhakába launch-al Barisalból. Szóval ez lett az útiterv, és ebben már Rajan és családja is sokat segítettek, ugyanis áthívtak magukhoz vacsorázni. Ők hinduk, és csak pár sarokra laktak a szállónktól, igaz ezt a pár sarkot is riksával tettük meg, mert Rajan értünk jött és bérelt nekünk riksát. Az otthonukban az angolul kiválóan beszélő lányuknak, Muktának nagy örömmel meséltünk az utunkról egy kihajtható világtérkép előtt. Ezt mi is nagyon élveztük, mert végre valaki olyannak mesélhettünk, aki nem csak arra kíváncsi, hogy honnan jöttünk („Hungary?! – Áááá, mobájl, Nokia, Made in Hungary…”), és hogy mennyibe kerülnek a bringák, hanem a részletekre is kíváncsi volt, és főképpen meg is értette, amit mondunk, így el tudtuk mesélni a fájdalmainkat, a nehézségeinket, az örömeinket, és minden országról tudtunk mesélni egy keveset. Ez nagyon jó volt, és jólesett nekünk, mindemellett csodáltuk, hogy milyen figyelmes és intelligens lánya van Rajan-nak, aki már most, 13 évesen a legjobb angolos a családban. Onisha, Rajan felesége egy NGO-nál dolgozik, így még e-mail címe is van (végre valaki! :) ), és adott nekünk egy kontaktot, egy másik NGO-hoz, ahol talán elszállhatunk majd, ha megérkezünk az egy-két napra lévő Rajbari-ba. Nem mellékesen ő főzött nekünk olyan csirkés curry-t, ami eddig Ázsiában (a Magyar Nagykövetségek területét nem számítva!!!) soha nem ízlelt mértékben hasonlított egy csirkepörköltre az íz világában, és ezzel nem kis gasztronómiai élményt szerzett nekünk ezen az estén. Szóval nagyon boldogok voltunk, hogy összehozott minket a sors Rajan-ékkal, és ezzel szemmel láthatóan ők is így voltak.

Hazafelé részben gyalog, aztán Rajan unszolására részben riksával tettük meg az utat a szállóhoz. Az apró ülésen csak szorosan egymás mellett fértünk el, de ez nem volt baj, hisz meg se kellett mozdulnunk. Csak ültünk és a csendes kis utca sötétjéből az égre meredve csodáltuk a csillagokat. Szinte hihetetlennek tűnt ez a nyugalom, ami ekkor körülvett minket, főleg az után a sok zajos őrület után, ami e nem épp eseménytelen nap folyamán ért minket, igazán jól esett ez a kis csend és nyugalom, nagyon tudtuk élvezni és értékelni.