Egy átlagos napnak indult a szigeten, délelött kimentünk sznorkellezni csak úgy a partról, aztán az ebéd után annyira sütött a nap, hogy én nem bírtam magammal és némi frizbizés és naplóírás után újra bementem a vízbe. Az idő egyre szebb lett, ezért nemsokára Robi, majd Zita is követett, pont mikor már kifelé tartottam. Persze aztán őket is körbevezettem a látottakon, mert sikerült felfedezni néhány szép korallt és egy-két tűzhalat. Így végül két órát is bent voltam folyamatosan a vízben. Robival, mikor mentünk be az egyik tűzhalhoz, láttunk egy másik mozdulatlan halat is, amelyről mind a mai napig nem tudjuk eldönteni, hogy vajon csak egy tetem volt, vagy egy élő hal, csak “ilyen”. :) De ezekről most látom, hogy már írtam az előző bejegyzés végén, amit igazából ennek megírása után több nappal írtam… :) Remélem teljes az időzavar…

Ezek után visszatértem a frizbihez (Robival a végtelenségig lehet ilyesmit játszani…), majd a naplóíráshoz. Ebben persze Robi már nem tudott hozzám csatlakozni, ezért fogta a horgászbotját, és kiment a főmolóhoz “catch and release”-t játszani. Mivel egy világörökkség részét képező marini reserveben vagyunk, itt csak így lehet horgászni, hogy visszaengedjük a halat. Ha fél mérföldet kikajakozunk, ott már foghatunk halat “elvitelre” is, de ott is vigyázni kell, hogy ne olyat fogjunk, amelyiknek épp most van “az időszaka”, vagyis nem most szaporodik, vagy nem most vannak kicsinyei.

Szóval Robi horgászik, én meg nagyban írom a naplót, épp Blackman Eddynél járok benne, mikor Robi szalad vissza hozzánk nagy izgatottan, hogy azonnal jöjjünk, mert cápák és ráják vannak a móló alatt. Nem is egy, nem is kettő, hanem egyenesen öt cápa, és vannak köztük nagyon nagyok is.

Egyből fényképezőgépet ragadtam, hagytam a netbookot ott ahol volt, csak gyorsan elaltattam és már indultunk is mind a hárman. A hatalmas, sötét színű, sok uszonyos állatok tényleg ott cikáztak a stég alatt. Zita volt olyan ügyes, hogy mielőtt elindultunk, felszaladt az emeletre és elhozta Robiék vízálló Canon D10-es kameráját, és a sznorkelmaszkomat is. Így pár percnyi lenyúlok a kezemben a kamerával a víz alá fotózás után úgy döntöttem, hogy bemegyek. Ebben a mellettünk halat pucoló tengeriember és egy amerikai-orosz búvárfickó, Andree is közrejátszott, ugyanis ők egyre csak hangoztatták, ahányszor kérdeztem, hogy ez a cápa nem támad az emberre. Mert a Spilberg filmnek hála ma a közhiedelem az, hogy a cápa egy emberre rettentő veszélyes állat, miközben ez nem így van. Még a filmben szereplő nagy fehér cápa is alapesetben békén hagyja az embert, csak ha nem hagyják békén és provokatívan viselkednek vele, akkor támad az emberre. De ez a cápa még annyira sem veszélyes.

Az egyik kisebb Nurse Shark a mólóról nézve

Szóval beugrottam a cápák közé a vízbe. Először csak egy ráját pillantottam meg, és persze már ez is nagy élmény volt, Robi kamerájával szép képeket és videót is (0:28) sikerült készíteni róla.

Ekkora rájákkal sem úsztunk még eddig…

Aztán megjelentek a cápák! Először kicsit zavart voltam, mert a víz is zavaros volt, és hát nem vágytam egy olyan találkozásra, ahol egyszercsak a semmiből feltűnik előttem 1-2 méterre a cápa. Ehhez képest még ennél is durvábbra sikerült az első randi. Kijebb úsztam, ahol tisztább volt a víz és jobb volt a láthatóság. Itt Zita és Robi fentről kiabáltak nekem, mert felülről, a stégről ők jobban látták, hogy hol vannak az állatok. Én meg még mindig kissé félénken mozogtam a vízben. De mivel hangosan kiabáltak, hogy ott van, ott van mögöttam a cápa, én fordultam, és alámerültem, hogy lássam is. A legnagyobb állat az öt közül, amelyiknek talán még a feje is van keresztbe egy méter, lentről fölfelé pontosan felém úszott. Hát… Ez egy elég érdekes pillanat volt. :)

Kb. így pillantottam meg legelőször az első állatot

Félelmetes volt, ahogy közeledett felém a sötét óriás. Kb. egy méterre tőlem egy pillanatra szemeztünk egyet, majd ő fordult, és azzal a laza, kecses úszással, ahogy jött, úgy ment is.

Ekkor azért fellélegeztem, ha harap, ha nem… :)

Én erre az élményre kibuktam a vízből és egy kicsit a két lábamra álltam, kiabáltam egyet, majd elmeséltem Zitáéknak, hogy mi történt. Később már bátrabb voltam, így hasonló, de most már kevésbé berosálós élményről végül készült videó is (0:49).

Egy kicsit még keringtem és fényképeztem a körülöttem köröző, a koszos partmenti vízben eltűnő, majd a mélyebb, tisztább vízben 1-2 percenként mindig újra feltűnő cápák között, majd arra gondoltam, hogy ezt Zitáéknak is látniuk kell. A nap már lemenőben volt, de azért még volt ereje és fénye, és úgy számoltam, hogy még legalább fél óránk van naplemente előtt, ezért visszaúsztam a stéghez, és mondtam nekik, hogy ez hatalmas élmény, és siessenek vissza a sznorkel felszerelésért, gyorsan hozzák az én uszonyomat is, mert van áramlás, és nem könnyű mozogni a vízben. Hamar megfordultak és az utolsó fél órát már együtt úsztuk a vízben.

Az áramlás miatt egyszer sikerült egész hosszan pár méterre mögöttük úszni lent 2-3 méter mélyen

Láttunk a ház alatti cölöpök között pihenni egy kisebb cápát, az egyik oszlopban pedig egy újabb tűzhalat.

Ez a kiscápa csak úgy ott pihent mozdulatlanul a homokban

Ekkor már tudtam én is, hogy mennyire veszélyesek a csápjai, ha hozzá érünk, akkor iszonyú fájdalmak közepette akár hét órára is lebénulhat a karunk, ami egyáltalán nem hangzik viccesen.

Ez a tűzhal a főmóló végén található épület főoszlopában él

Persze már a délelőtt is óvatos voltam az állattal, alapszabály, hog a víz alatt óvatosak vagyunk, és nem nyúlunk semmihez, olyan halhoz, amiről nem tudjuk, hogy micsoda ahhoz pedig pláne nem.

Visszaúszva a cápás helyre láttunk mégegy kiscápát, aztán eléggé elsodort minket az ár, és jobbnak láttuk visszafordulni, mert már a nap is nagyon lemenőben volt a szomszéd sziget felett. Jól tettünk, hogy fordultunk, mert visszafelé, szemben az áramlással nem volt könnyű úszni, Robinak segítettem is egy kicsit. Épp kézenfogva úsztunk vissza, mikor valamit mozogni láttam a tengerfenék alján a homokban.

Lepényhal

Először azt hittem, hogy egy olyan szürkés-foltos rája, amilyet tegnap láttunk, de aztán közelebb érve láttam, hogy egy olyan lepényhal, amit egyszer a vulkáni sziklás parton láttunk Hawai’i Nagy Szigetén Józsival és Betyárral. Csak ez barnás volt, és talán még jobban rejtőzködött, csoda hogy kiszúrtam. :)

A naplementét a vízben töltöttük a cápákkal :)

Örömittasan másztunk ki a vízből, és szinte mámorosan részleteztük a házunkhoz visszafelé menet a frissen szerzett fantasztikus élményeket.

Hát ezt is megéltük, úsztunk a cápákkal! :)

Én észre se vettem, hogy egy kék alsógatyában vagyok, annyira megfeledkeztem magamról, teljesen kiment a fejemből, hogy így ugrottam be a vízbe. Mikor elindultunk a stéghez, még nem gondoltam, hogy úszni is fogunk a cápákkal, de ezek után már alig várjuk a holnapot. Azóta már készítettünk egy spagettit, felfaltuk, a többiek már alszanak, én pedig úgy gondoltam, hogy a képnézegetés és mentés után érdemes lenne most rögtön le is írni az élményeket, amíg még frissek. Reméljük holnap is marad ez a jóidő, ami két nap esős, borús idő után végre valahára megérkezett a kis paradicsomi szigetünkre. Holnapra a TG-850-es kameránk is feltöltődik, így újra tudjuk majd használni, tervezem, hogy készítek 60 képkocka per másodperces HD videót a cápákról, mert bizony azt beszélik, hogy minden délután ott vannak a naplemente környékén, még akkor is, ha épp nem pucolnak halat a móló lábánál. Ha így lesz, ha nem, már mindenképpen megérte eljönni erre az egy hétre a Glover’s Reefre, még akkor is, ha a hátralévő időben végig szakadni fog az eső, és bent fogunk zsugázni a tető alatt. De valószínű nem így lesz, mert most épp holdfénynél fejezem be. :) Még jelentkezem! :)

A 22m hosszú katamaránunk kis késéssel, valamivel 9 után indult útnak a Sittee folyón, tele dobozokkal, táskákkal, 5 gallonos vizespalackokkal és mindenféle cuccal, na meg velünk, utasokkal.

A folyó torkolata előtt még megálltunk tankolni egy vizi-benzinkútnál

Aztán kihajóztunk a nyílt vízre és elbúcsúztunk a szárazföldtől

Kb. egy órányi hajózás után néhány sziget mellett haladtunk el…

Ez a sziget már a miénkel szomszédos!

Ez pedig a mi szigetünk! :) Itt fogunk eltölteni 6 napot

A Glover’s Atoll Resort and Island Lodge nevű helyen fizettünk be a vasárnaptól szombatig tartó egy hetes programra. A 150 amerikai dollár (+9% adó) tartalmazta az oda-vissza hajóútat (2,5-3 óra, kb. 90 mérföld egy irányba), a dormitory-t, vagyis a közös hálószobás szállást, a konyhahasználatot a gáztűzhellyel és a “végtelen sok kókuszdiót”, melynek nem csak a husát lehetett megenni, hanem a kókuszvizet is meginni. Bár utóbbiról azt hallottuk, hogy ha kettőnél többet iszunk meg naponta, a WC-re fogunk járni tőle… Kb. ennyit ettünk-ittunk naponta, és semmi bajunk nem lett tőle. Erről a helyről egyébként először itt olvastunk egy másik kerékpáros utazó páros honlapján.

Emellett a móló mellett kötöttünk ki kicsit kintebb a katamaránnal, majd egy kisebb csónakra átpakolva a holmikat kikötöttünk a sziget egy hátsóbb részén

A szigeten futó ösvények valahogy így festenek

A sziget nagyon pici, alig tart három percig körbekocogni (a 370m-nél azért hosszabb volt, de nem sokkal – a mérés pontatlan, biztos sűrű volt a pálmaerdő a jó GPS jelhez :) ). Északi oldalában a szigetnek a vízre, cölöpökre épített házakat lehet bérelni, a dorm pedig az északkeleti sarokban van egy nagyon pofás pálmaligetben, kb. 30 méterre a parttól és 20 méterre a kültéri zuhanyzótól és a komposzt WC-től. A vízen lévő Cabanák, vagyis házikók 300 dollárba kerülnek a hétre fejenként, míg a szárazföldi szomszédaik amelyekből egyébként csak három darab van, 250 dollárba kerülnek. A 150 dolláros közös szobás szálláson kívül egyébként van lehetőség sátrazás is, ami csak 100 dollár egy hétre, de mivel elég sok esőt mondtak a hétre, és a sátrunkat hátra hagytuk, nem mertünk bevállalni egy ponyvás megoldást matracokkal a szabadban, főleg, hogy azt is hallottuk, hogy a szigeten elég sok a sandfly vagyis az apró, kellemet csípésű rovar, amelyekből a víz feletti cabanákban és a magasra épített házakban kevesebb van. Szóval úgy gondoltuk, hogy plusz 50 dollárt megér az, hogy legyen egy szilárd tető a fejünk felett. Nem kellett csalódnunk. Ugyanezek a dolgok egy igazi resortban, egy szomszédos szigeten egyébként akár 3500 dollárba is kerülnek, de a tízszer drágább árért nem biztos, hogy sokkal jobb körülményeket és kiszolgálást kapunk, viszont a tenger, az élővilág és a környezet mindenkinek ugyan az, még nekünk is, akik adózás után sem fizettünk többet fejenként 6800 forintnál, és ebben már az utazás is benne volt. Ha azt nézzük, hogy ez már egy főre is sokkal több, mint a napi átlag büdzsénk, akkor bizony ez drága dolog volt, de ha azt nézzük, hogy most vagyunk itt a Karib-tengernél, és ki tudja mikor (vagy egyáltalán valaha?) legközelebb, és hogy bárhol máshol ez a sokszorosába kerülne, akkor bizony ott tartottunk Zitával, hogy ezt nem kéne kihagynunk, kerül, amibe kerül. Na meg az egy hét totál off (értsd offline és off from the bringa, from the road) is elég csábító volt, amire 3500km mexikó bringázás, sok blogbejegyzés, Origo cikk és a naptár elkészítése után már vágytunk. És jól is esett ez a kis váltás, talán összesen háromszor vettem elő a netbookot, akkor sem azért, hogy dolgozzak rajta, csak kétszer írtam rajta blogbejegyzést, abból egyszer friss élmények kerültek betűbe (következő bejegyzés), egyszer régiek (előző bejegyzés), máskor pedig csak a képeket rendeztem és mentettem le a fényképezőgépekről, mert hát volt mit… :) Lássuk is őket!

Napfelkelte a házunkkal szemközti parti cabanák előtt

Zita egy gyönyörű kagylót, és egy kókuszdiót találtam

A barnább, fáról leesett, érettebb (húsosabb) kókuszdiókat így kellett kinyitni egy földből kiálló vasrúd segítségével

Ilyen amikor a külső puhább héjat már lehántottuk róla – a szupermarketben már csak így látni a kókuszdiókat

Robi kettényitotta

…és találtunk benne egy magot! :) Ez már valószínű túlérett volt, ha picit hagyjuk, talán még ki is hajtott volna

Robi lereszeli a kókusz belső, fehér húsát

A barnákban van bőven… :)

Az érkezésünkkor volt néhány macsak a szigeten, de mivel kedvtelésből levadászták a madarakat és a gyíkokat, így menniük kellett… Ez a macsek már tudna mi vár rá, ezért bújdosott el a házunk alatti konyha egyik gerendája felett! :)

Így nézett ki a házunk oldalról, a piros emelvényen mosogattunk, a ház alatt volt a konyha, fent a terasz két függőággyal és két szobával, bennük 4-4 ággyal

Mivel más vendégek nem béreltek a közös szobás szállásban ágyat, így az egész hétre miénk volt az egész ház :)

Így nézett ki a szobánk belülről

A kút a ház mellett – innen csak enyhén sós és kénes víz volt nyerhető, amit némi bleach hozzáadásával mosogatásra tudtunk használni – másra nem nagyon

Ezen kívül 10 gallon, vagyis kb. 40 liter víz volt nálunk két palackban, és amikor esett az eső, és sikerült gyűjteni anélkül, hogy a kutyák nem ittak bele, akkor esővízzel főztünk és mostunk fogat. Fürödni szintén az enyhén sós vizet pumpálták fel egy-két tartályba és onnan folyt a zuhanyba és egy kerti mosdókagylóba. A WC-be faforgácsot kellett dobni a nagydologra, nem volt büdös odabent.

A zuhany

A mosdókagyló – egy gyönyörű, nagy kagylóból folyt ki a víz a kézmosáshoz, amit lábbal

Egy víz feletti cabana így néz ki belülről

A cabanáknak van saját konyhája, de WC és zuhany ezekben sincs, ahhoz ki kell sétálnia a vendégeknek a szárazföldre

Robival kókuszt szüretelünk :)

A házunk szemből – nem szűkölködött a vidám színekben :)

Első két nap elég sokat esett az eső, ezért előkerült a Rizikó társasjáték – Robit elsöpörtük, mint vonat a mókust

A ház körül tele volt a pálmaliget függőágyakkal

Az északi part vizén végig cabanák sorakoznak

Hétfőn délután, mikor kisütött a nap, kimentünk snorkellezni és rögtön láttunk egy kis ráját :) Ezzel már boldogok voltunk egész napra… :)

A rájáról egy rövid kis videót is készítettünk (0:11).

Robi kagylót gyűjt :)

Underwater triple selfie :)

Vízalatti óriás saláta?

Fa repülő hallal

Hal sörénnyel

Barrakuda

Robival szemlélődünk

Ez nem tudjuk micsoda (élősködő, esetleg termés?), de az új TG-850-es 10m-ig vízálló kameránk makrójával meg vagyok elégedve :)

Öröm a vízből kimászva :)

Robi odáig meg vissza van a gyíkokért

Kimentünk horgászni, de nem fogtunk semmit (én nem is próbáltam, csak snorkelleztem)

Minden este ellepték a házunk alatti konyha homokját ezek a kisebb-nagyobb rákok, amelyek a halott csigák házát használták páncélnak

Találtunk nem odavaló dolgokat is a vízben, amikor másnap reggel kimentünk a sziget déli oldalába nézelődni

Valamelyin Trigger Fish – elnézést, elfelejtettem megvágni a képeket újraméretezés előtt…

Az árnyékosabb helyeken, mólók, házak alatt rengeteg színes halat találtunk

lila végű tengeri valami

Cuki hal szúrós dolgok között

Ilyet se láttunk még eddig, valami tengeri sün

Ebben laktak, úgyhogy otthagytam

Ez állítólag egy élő hal, amit én nehezen hiszek el, mert nem mozdult, de állítólag épp ezért élő… Ha viszont tényleg élt, az elég ijesztő, nézzétek pl. a szemét! :o

Ez egy tűzhal, avagy Lionfish – a csápjainak érintése akár 7-8 órás karbénulást is okozhatnak, és állítólag itt invazív faj, ezért szigonnyal vadászható, fejbe kell lőni, hogy a húsa még evésre felhasználható legyen, a csápjait ott helyben érdemes ollóval levágni az elejtés után, mert még a halott állaton is mérgezőek lehetnek – amúgy gyönyörű állat és csodálatos volt megpillantani

A tűzhalról szintén készült egy rövid kis videó (0:12)

Upside down underwater selfie Robival, egy nagyon szép sznorkellezés végén :)

A keleti lagúnában kajakkal, szerda reggel

Az egyik ház alatt

Csodaszép volt ez a sekély víz is

Ez egy fiatal hal, amelyik csak fiatal korában néz ki ilyen fekete alapon sárga csíkosan, később teljesen más színe lesz

Jön majd még két bejegyzés erről a csodás szigetről, újabb állati találkozásokkal és sok timelapse videóval! ;)

Történt november 30. és december 3. között. Ezalatt kajakoztunk, úsztunk, futottunk, társasoztunk, főztünk, ettünk, ittunk, kókuszoztunk… Egyszóval nagyszerűen voltunk! :)

Egy gyors reggeli és pakolás után már lent is voltunk a parton, ahová, mivel az talán száz méterre sem volt az alvóhelyünktől, papucsban, és búvármaszkkal a fejünkön gurultunk le a bicikliken.

Éppen arra várok, hogy a matrac leeresszen alattam és össze tudjam hajtani

A Two Steps merülőhely

Lent a parton két nagy lépcsőn lehetett lelépni a fekete sziklákon a vízbe, és mivel éppen apály volt, a víz épphogy csak nyaldosta az alsó lépcsőt. Zita valamiért hezitált és végül úgy döntött, ő megvár a parton és most nem jön be a vízbe, ezért végül csak egy rövid, 20 perces kört tettem a víz alatt.

A part mellett persze a szokásos tüskék lények köszöntek rám :)

Meg néhány érdekes pöttyös hal

És egy félénk csipeshal, aki alig hagyta magát lefényképezni :)

Ezt nagyon szeretjük, amikor ilyen szép az idő :)

Már visszafelé kanyarodtam, amikor egyszercsak egy nagytestű kék hal úszott el mellettem sietve, mintha csak tudomást sem venne rólam.

Sikerült lefotózni a nagy halatt, ami aztán el is tűnt a messzeségben

Black Triggerfishek gyönyörű példányai

Egy közelebbről

Mások is voltak a vízben, ide hozták Konáról a fizetős embereket a csónakok

Egy teknőc is előkerült a mélyből levegőt venni, én szúrtam ki először, de mivel ekkor már siettem ki Zitához, csak bemutattam őket egymásnak néhány búvártársamnak, és már mentem is

Útközben egy nagy csoport, különböző féle halat láttam szorosan egymás mellett, ami furcsa volt, mert ilyet ritkán látni

Így nézett ki a part

És a partról a City of Refuge egyik háza

Kukui, Tim és Cook-kapitány

Miután kiúszkáltam magam, a parton gyors értekezletet tartottunk Zitával, és lévén itt se én, se más nem látott ezen a reggelen delfint, úgy döntöttünk, hogy átmegyünk a másik, szomszédos Kealakeua partra, ami innen alig 7km-re volt egy kisebb dombon át. Azt mondják az a legjobb hely arra, hogy delfint lássunk a Nagy Sziget partjainál.

Útközben láttuk ezt a virágot

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Ezen a másik parton még a tábla is azt mondta, hogy itt tényleg lehetnek delfinek

A valóságban sajnos nem láttunk delfint, és a víz is elég “rough” volt, vagyis durva, hullámzó. Kitettük a cuccainkat száradni, és leültünk egy fa alá falatozni, mert éreztük, hogy egy kicsit fel kell töltődnünk, mielőtt belemegyünk ebbe a vízbe. Közben én már azon is gondolkodtam, hogy hogyan fogunk innen feljutni ismét 600m-re, mert ezt nem megint egy fél napos mászással gondoltam megoldani, hanem stoppolással. Innen ugyanis hiába van alig 20km-re légvonalban Kona városa, mert közben van itt ez az öböl pont az orrunk előtt…

A Kealakeua-öböl

…és hát az út ott a nag sziklák felett halad. :) Eszembe jutott a csónak is, mert hát azzal sincs messze ide az öböl túloldala, ahonnan már talán találni olyan utat, ami kevesebb szintemelkedéssel elvinne minket Konába. Aztán az autókban is elkezdtem reménykedni, mert bár itt kezdetben sokkal kevesebb autó és ember volt, mint odaát a másik parton, de aztán elkezdtek jönni az emberek, egy-két pickup is megállt. Köztük volt egy nagy fekete autó, amelynek platójáról egy fekete kutya ugrott le nagy vidáman, és első megmozdulása az volt, hogy kis híján lepisilte a fa tövében száradó vízálló fényképezőgép tokunkat. A gazdája is észrevette, hogy ijedten a kutya felé nyúlunk, mire odajött, és ő is hasonló ijedtséggel kérdezte: “Ohh, no, tell me she hasn’t peed on it!?” – mire megnyugtattuk, hogy nem, nincs baj, csak majdnem… :) Emberünkkel beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy ő 30 évet búvároktatott és töviről hegyire ismeri a merülőhelyeket ezen a szigeten is. Sajnos rossz hírekkel is szoltált, itt ma nem lesznek delfinek, ha eddig nem jelentek meg, akkor már nem is fognak, ilyenkor nappal pihennek és játszanak, és általában három öböl valamelyikében vannak, vagy itt, vagy a Two Stepsnél, ahonnan épp hogy csak eljöttünk, vagy egy harmadik öbölben, ami innen jóval messzebb van, visszafelé, és egy napba is beletelni odajutnunk a biciklikkel. Ennyi időnk már nem volt, így szépen lassan elfogadtuk, hogy sajnos a delfinekkel való találkozás ezúttal sem jött össze.

Erről természetesen még nem mondtuk le teljesen, megyünk mi még Közép-Amerikába, élnek sokfelé még delfinek ezen a szép kerek világon. :) Mivel emberünk profi búvár volt, meg tudta mondani, mi volt az a nagy hal, amit odaát láttam: Egy Uluát, egy Giant Travelly-t láttam, ami egy nagy szerencse, mert ilyen halat nagyon ritkán látni merülés közben, mert nagyon tartózkodik az embertől. Hát, nekem ez nem így tűnt de igazából ezzel nem veszekedtem, őrültem hogy láttam egy szép nagy érdekes halat. :)

Zita, Kukui és Tim :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A Timmel való találkozást egyébként Kukuinak köszönhetjük, így hívják a lánya kutyáját, aki még akkor is a habokban ugrált, amikor Tim már azt mesélte, hogy miért hívják szemben azt a helyet, ahol az a kis monument áll Captain Cook-nak.

Ott ölték meg az őslakos hawaiiak Cook kapitányt

Tim lelkesen mesélt nekünk

Szóval a híres Cook kapitányt ebben az öbölben érte utol a végzete. Már nem emlékszem a pontos részletekre, és hát Tim sem egy élő, lélegző enciklopédia, ezért bocsájtsatok meg, ha pontatlan lennék. :) A lényeg, hogy a hajó legénysége csónakokon kiment a partra élelmet és vizet szerezni. Az őslakos hawaiiak ekkor még a békés-szezonjukat élték, így nem is volt eleinte különösebb baj. Egyfajta istenként is tisztelték a kapitányt és a furcsa embereket, hiszen nagy fehér vitorláson érkeztek, amit előtte még sosem láttak, és furcsa ruhákat hordtak – azt gondolták, Cook valamiféle messiás vagy ilyesmi. Cookék kihajóztak, de valami sérülés történt a hajón, és vissza kellett térniük ebbe az öbölbe. Közben a hawaiiaknál megtörtént a szezonváltás a háborús évszakba, mert náluk ez így ment, fél évet békében éltek, aztán volt másik fél évük hogy lerendezzék a nézeteltéréseiket. :) Najó, lehet, hogy ez néhány havonta történt, nem tudom, de nem is ez a lényeg. Mivel a hawaii őslakóknak a magántulajdonról is más fogalmaik voltak (ha egyáltalán voltak – hajajj, ez a szitu nekünk is ismerős… :) ) mint a nyugati embereinknek, így egyszerűen csak elkötöttek egy csónakot, mert úgy gondolták, ebbe semmi rossz nincs. Erre Cookék begurultak, és ha jól emlékszem, még túszokat is szedtek, majd Cook a király elé vonult, magyarázatot és a csónakot vissza-követelve. A királynak ekkor kezdett leesni, hogy Cook lehet hogy nem is egy olyan istenség, mint aminek kezdetben vélték, és e tantuszt egy fejbekólintás is követte. Cook kapitány halálát a hajóról a legénység távcsöveken keresztül nézte végig, néhányan mások is elestek és végül kénytelenek voltak kihajózni. Hogy ebből mi és hogy igaz, azt nem tudom, de mi így hallottuk Timtől, vagyis hogy egész pontos legyek, én így emlékszem rá egy hónap után. :)

A legszebb pálmafás parton és egy vízalatti barlangban

Mivel Tim azt is elmondta, hogy a Two Steps, ahonnan átjöttünk, a legszebb merülőhely egész Hawai’ion, eldöntöttük, hogy visszamegyünk. Olyan nincs, hogy Zita pont ott ne merüljön, és hát fuvart is könnyebben szerzünk majd onnan – gondoltuk. Miközben pakoltunk, Tim is befejezte Kukui sétáltatását, és felajánlotta, hogy ha akarjuk, átvisz minket. Mi akartunk, így hát amíg Zita Timmel beszélgetett, én lemálháztam mindkét bringát és felpakoltam Kukui mellé a platóra, ahol aztán én magam is helyet foglaltam, és elindultunk.

Az autóablakból vagy platóról kihajoló boldog, a szelet élvező kutya képe már Ausztrálián és Új-Zélandon át is kísért minket – és most végre én is csatlakozhattam hozzájuk :D

Tim mutatott egy épülő házat, amelynek az elődjét állítólag az a Tsunami okozta, amely a fukusimai atomerőmű katasztrófát is. Durva, mire képes a természet, hisz a két hely között több ezer kilométer távolság van. Mi vagyunk mi mindehhez képest emberek… Én nem tudom, mi a teljes igazság ebben a témában, de olvastam Menyhárt Jenő: Az Agitátor című könyvét, és nekem abból úgy jött le, hogy ezen dolgok lebomlásához több idő kell, mint egy politikai ciklus, vagy mint amennyi idő eltelt átlagban a történelem során hatalmak bukása, világok fordulása között. Ergo veszélyes dolgot játszunk az atomerőművekkel.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

De hogy ne kanyarodjunk el messze Hawai’i csodás szigetéről, érkezzünk meg a City of Refuge mögé, ahová Tim elviett minket.

Egy gyönyörű parton találtuk magunkat a City of Refuge mögött

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Tim azt is felajánlotta, ha van még 20 percünk, elsétálhatunk vele és Kukuival egy csodás helyre, amit nagy örömmel megmutat nekünk. Fürdőruhát, búvármaszkot, légzőcsövet és vízálló tokot is hozzunk a fényképezőgéphez! Oké, ez jól hangzik, induljunk! Míg elvoltunk, egy kedves piknikező házaspár vigyázott a platón hagyott holmijainkra.

Izgatottan vártuk a Tim által ígért érdekes helyeke

Tim megmutatta a lávafolyamban elégett fák nyomait

Ez ugyanannak az útnak egy másik szakasza, amin már bicikliztünk a szigetre érkezésünk másnapján – Itt szedték az adót anno :)

A kedvenc partunk távolról

Tim egy sziklaperemhez vitt minket, ahol elmesélte, hogy amikor először a barátja elhozta ide, azt mesélte neki, hogy van egy helyi szokás, miszerint aki először ugrik bele innen a vízbe, annak a gatyáját a fejére húzva pucér alsóval illik ezt megtennie. Tim így is tett, majd a vízbe csobbanva megkérdezte a haverjától, hogy ki kezdte el ezt a nem gyengén idétlen szokást? Mire az nevetve kijelentette, hogy “Hát Te! Épp most…” :) Csak egy tréfa volt az egész. Tim az ugrást, bár jópár éve nem tett ilyet, most megismételte nekünk:

Aztán látva hogy mennyire majrézom, biztatás képpen egy alacsonyabban lévő peremről is beugrott.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Végül úgy voltam vele, hogy mi baj történhet, ez már igazán nem volt olyan magas, és némi további majrézás után, végre leugrottan én is, amit Zita videóra vett. Persze én közel sem voltam olyan profi, mint Tim, sőt igazából még az “ugrásom” vagyis inkább ereszkedésem pillanatában is úgy voltam vele, hogy ez őrültség. De éppen ezért volt jó! :)

Mire magamhoz térten az őrületből és felhúztam magamra a búvármaszkot, tim egy óriási tengeri sün(?)nel tért vissza a mélyből.

Na, ezen nagyot néztünk! :)

Ezen igazán elcsodálkoztam, elvégre ennek az állatnak, vagy lénynek, vagy akárminek, de szúrnia kéne. Tim elmondta később, hogy mivel nagy felületen fogja, és könnyű az egész, ezért a tüskék nem szúrják át a bőrét. Ami jó, mert ez nagyon tud ám fájni, egyszer amikor szigonyhalászott egy barlangban, miután meglőtte a halat, annyira megfeledkezett a környezetéről, hogy elfelejtette, hogy a barlang mennyezete tele van ilyen lényekkel. Háttal nekik ment és mindkét válla és a nyaka alatt tele lett millióegy ilyen szúrással. A merülőtársát kérte, hogy számolja meg, mennyi van belőlük, mire az csak legyintett, és jól elverte Timet egy fakanállal. :) Igen, egy fakanállal kell jó erősen ütögetni a szúrásokat, mert így a tüskék apró részekre törnek a bőrben és másnapra feloldódnak a testünkben a vérárammal. Tim egy óvatlan pillanatában most is szerzett három szúrást az egyik úján, de ez semmi nem volt ahhoz képest, amit azon a napon átélt. :)

Mire felocsudtam, már Zita is mellettünk volt, ő a lépcsőt választotta a sziklán. Tim ezután sem állt le, azt mondta, csak figyeljünk és élesítsük a kamerát, mert az újdonsült nászutas barátainak, azaz nekünk tartozik egy eljegyzési gyűrűvel. Majd alámerült, mi pedig figyeltük mit csinál:

Tim gyűrű alakú légbuborékokat ereget :)

Hasonló produkciót láttunk már Thaiföldön a búvároktatónktól, de az már rég volt és teljesen elfeledkeztünk róla, így most abszolút meglepődtünk és persze örömmel kattintottunk. :) Tim panaszkodott, hogy már kijött a formából, mert rég nem csinálta, és ha látnák a csámpás gyűrűit a búvártársai, kinevetnék, de mi megnyugtattuk, hogy nekünk nagyon jó volt és nagyon tetszett, hisz még egy gyémánt is volt a gyűrűjén… :)

Ezután Tim megmutatott egy vízalatt barlang kijáratot, majd egy nagyobb, félig a vízfelszín felett lévő járatba úsztunk be.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Tim a vízalatti barlangon keresztül úszott ki, de természetesen mi nem voltunk ilyen profik, odakint a nyílt vizen újra találkoztunk vele, ahonnan aztán Zita is beugrott egy alacsonyabb sziklaperemről:

Azt hiszem egyikünk sem lesz világbajnok az “én vagyok a legmájerebb mert én ugrom bele a tengerbe a legszebben a legmagasabb szikláról” versenyben, de ez talán nem is baj. :)

Vacsora Vernánál

Timmel visszasétáltunk az autóhoz, miközben elmesélte, hogyan küzdött meg a bőrrákkal és hogy mennyire kell vigyázni a nappal és hogy mennyire érdemes időről időre átvizsgálni a testünket ilyen téren mert a korai felfedezése a betegségnek nagyon fontos hisz így még nagyon nagy eséllyel gyógyítható. Ezen a napon egyébként befelhősödött a délután, aminek mind a hárman örültünk, mert így legalább meleg sem volt. Tim még visszavitt minket a Two Steps belépőjéhez, aztán még egy negyed órát beszélgettünk jóízűen, majd telefonszámot cseréltünk azzal, hogy megpróbál nekünk sátorhelyet találni odafent, ahol ő lakik a Captain Cook Monument feletti sziklaperem tetejénél. Nála sajnos nem lehetünk, mert nem enged ilyesmit a főbérlő, de megkérdezi néhány barátját, hátha tudnak nekünk segíteni. Timmel hatalmas volt találkozni, abszolút kárpótolt minket a delfinek miatti csalódásunkban, sőt szinte egyenest szerencsésnek éreztük magunkat, hogy a delfinek helyett végül vele hozott össze minket a sors. :) Nagyon izgalmas és szép volt az a néhány óra, amit vele töltöttünk, amiért ezúton is ezer köszönet.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A kirándulásunk persze jóval hosszabb lett mint húsz perc, ezért közben alaposan megéheztünk. Főztünk egy masszív adag ételt a parton egy asztalon, majd a felét a sznorkelling előtt be is toltuk. A víz most délután már kicsit hullámosabb volt és a fények sem voltak olyan jók, de azért nagyon szépet búvárkodtunk. Odébb másztunk ki a parton és visszasétáltunk a papucsunkhoz, amikor egyszercsak ismét megpillantottuk Timet egy hölggyel. Verna Tim szomszédja és szintén művész, és mellesleg elférünk a kertjében a sátrunkkal és örömmel lát minket. :) Ennek apropójából rögtön le is jöttek értünk, és próbáltak telefonon elérni, de ugye a vízben voltunk… :) Nagyon örültünk nekik, és hogy van hol laknunk és így már se ezzel, se a 600m szinttel és az azt áthidaló fuvarral nem kell többet törődnünk, Tim ugyanis nem csak hogy nagyszerűvé tette a délutánunkat, hanem mindezen kérdéseket megoldotta nekünk a nagylelkűségével. Nem is tudtuk, hová legyünk nagy örömünkben, végig mosolyogva ültünk Kukui mellett a platón fölfelé menet. Micsoda nap! …és még nincs is vége! :)

Nehéz kiszúrni a koromsötét bundája miatt, de köztünk a háttérban ott figyel Tim lányának kutyája, Kukui is :)

Vernáról kiderült, hogy ő sem egyszerű lélek, saját maga rendezte be az otthonát úgy, hogy szinte mindent saját kezüleg épített. minden szekrény és asztal kerekeken gurul és könnyen mozdítható, és minden ajtó, minden panel talált vagy régiségkereskedőnél vett darabokból van építve. Verna pedig amúgy masszázsterapeuta.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Verna Tom Selleckkel – Persze csak egy karikatúrán :)

Tim hozott halat és egy szállítható, saját készítésű grillt amin kisütötte őket, majd egy nagyon jóízűt vacsoráztunk, és beszélgettünk. Nagyszerű zárása volt ez ennek a csodás napnak, amit elsősorban Timnek köszönhettünk. Nagyszerűen éreztük magunkat egész nap, főleg attól kezdte, hogy találkoztunk Kukuival és Timmel, és belevittek minket ebbe a sok jóba. :)

Elrepülünk a bolondok szigetéről, túl meleg van itt :)

De sajnos minden végetér egyszer… Így ezen a napon is eltűnt a nap nyugatra a horizont felett, és Tim hazament, és Verna is lefeküdt aludni. De előtte még elárulta a wifi jelszavát, ami azért jött nagyon jól, mert ekkor már nem volt hátra 24 óra a másnapi repülőnk indulásáig. A Deltánál és a Hávájian Erlájnsznál is (valószínű minden egyesült államokbeli légitársaságnál) van ez a számomra kissé érthetetlen és idegesítő szabály, miszerint a feladott poggyászt csak 24 órával az indulás előtt, az online becsekkoláskor tudjuk megvenni. Ez ugye nálunk azért volt fontos, mert a speciális poggyászokat, vagyis a bringák szállíttatását is így kellett megvennünk. Van egy erős gyanúm, hogy ezt az egészet azért találták így ki, hogy az ember az utazás előtti órákban minderről megfeledkezzen és a reptéren majd a már megemelt, drágább díjakat fizesse a poggyászokért. A disznók! :) De rajtunk nem fogtak ki, eszembe volt minden, és bár sikerült rendben minden poggyászt megvenni, azért az ilyenkor szokásos idegeskedés már bennem volt ezen az estén lefekvéskor. Elvégre nem minden nap repülünk keresztül a fél Csendes-Óceánon. Sőt, ez nekünk egy óriási ugrás, amely alig néhány nappal egy másik óriási ugrás után következett, hiszen ekkor még nem volt három hete, hogy Új-Zélandon Aucklandben eltöltöttük azokat a csodás napokat Virág Zsuzsiéknál. És most itt vagyunk Hawai’ion, annyi őrült és csodás élmény után, hogy még fel sem bírtunk ocsudni belőlük, erre holnap már repülünk is el… Nem szoktuk ezt a tempót, de tudtuk, hogy Hawai’i egy nagyon speciális helye a világunknak (Ez Hawai’i!!!) és hogy valószínű egy darabig most biztosan nem jutunk el ide. Ez egyben nyomás is volt rajtunk, de azt hiszen jól ellenálltunk, vagyis inkább helyt álltunk ennek a nyomásnak. Ennyi sok őrültséget, ennyi sok élményt ilyen rövid idő alatt nagyon rég nem gyűjtöttünk be. :)

De még nem volt vége, el kellett húznunk a szigetről, és erre egy egész napot szántunk, a repülőnk másnap este indult a konai repülőtérről és addig még sok dolgunk volt. Timnek másnap délelőtt munkája volt, ezért vele sajnos többet már nem találkoztunk. Mielőtt elindultunk volna le a hegyről Konába, Vernától is elbúcsúztunk, mert neki is el kellett rohannia valahová. Reggeli után összepakoltunk, majd elindultunk mi is. Az első néhány kilométer még hullámos volt, kaptunk néhány emelkedőt, majd elindult a nagy zúzás lefelé. Mivel fent esett is, és a szél is tépett minket a száguldásban, lent a tenger mellett a tűző napsütésben már kicsit hülyén éreztem magam talpig fekete esőruhába beöltözve. :) Megálltunk hát, vetköztünk, és tekertünk tovább egészen a Target bevásárlóközpont melletti mekiig. Emlékszem, amikor abba a kereszteződésbe értünk, ahol anno két és fél hete is jártunk, megjegyeztem Zitának: “Itt vagyunk, itt már jártunk, most zárul be a kör, körbeértünk a szigeten, nem csak, hogy megmásztuk azt az átkozott hegyet, hanem körbe is bicikliztük Hawai’it! Megcsináltuk!” – és tényleg úgy éreztük mind a ketten, hogy ennél szebben, ennél teljesebben nem is nagyon tölthetük volna ezt az időt itt a szigeten. Ezúton is ezer köszönet az összes magyar barátunknak a kedvességüket és a szeretetüket, és a többieknek is, akik esetleg google translate-el olvassák e sorokat. :)

A mekiben vettünk néhány egydolláros burgert, és miközben megtömtük velük a majmokat, nagyon furcsa élményben volt részünk. Balfékségünknek hála, a tévé mellé ültünk le, ahol valami hírek mentek, és ezt a velünk szemben ülő, kezdetben normálisnak tűnő fickó is nézte – és nem hagyta szó nélkül. Elképesztő blődségeket árasztott magából, alig bírtam magamban tartani a röhögést. Persze sikerült, és kifelé csak hümmögtem. Emberünk szerint ez itt a világ egyik legforróbb helye, holtversenyben a Norvégia – Moszkva – Kunming háromszögben található területtel. :o Hogy ezt hogy hozta össze, nem tudom, de ezeket a helyeket többször is megismételte, és hangoztatta, hogy a köztük lévő terület a Föld legmelegebb része, persze csak rögtön Kona után. :) Kár, hogy e két város és Norvégia (amit én nemigazán neveznék pontnak) között talán még egy egyenes vonalat is lehet húzni, ami ráadásul sok olyan helyet is keresztez, ami inkább a hidegről híres, mintsem a forróságáról. Mindegy, ezen nem álltam le vele vitatkozni, mert hát ugye a hülyékkel nem szabad, mert lehúznak a saját szintjükre és ott lenyomnak minket, az ő “mélysége” pedig számomra minden képzeletet felülműlt, és valamiféle őrült kreativitásról is árulkodott, ami engem kíváncsivá tett így hát az ízfokozókban gazdag olcsóburgeremen tovább hümmögve bólogattam neki, és vártam a folytatást. :)

Mikor megkérdezte, hogy honnan valóak vagyunk, látszott rajta, hogy nem nagyon tudja belőni Magyarország helyét a világtérképen, ezért elmondtam neki, hogy valamivel a Norvégia-Moszkva-Kunming forrósági háromszögtől délre, Közép-Európában lakunk a Kárpát-medencében. Felsoroltam neki a szomszédainkat is, mire persze Ukrajnán egyből felszísszent és már kezdte is, hogy ó jaj, hát akkor haza se menjünk, mert minket is lerohannak hamarosan az oroszok… :) Elmondtam, hogy azért nem úgy van az, mert hát van NATO, meg EU, meg ilyen apróságok, és én azért nem féltem annyira kishazánkat etéren. Persze ez nem hatotta meg, és folytatta a gigantikus marhaságait. :) Hogy ő visszafejtette a családfájat a 7. századig, és hogy az angol királyi család sarja, és tulajdonképpen ő uralhatná Angliát, de egész Európát, így Magyarországot is. Ezen kijelentésében az sem zavarta, hogy három perce talán még fogalma sem volt szeretett országunk létezéséről… :)

Sajnos ezen a ponton elfogyott az műanyagétel a tálcánkról, és jobbnak láttam inkább az előttünk álló feladatokra koncentrálni, ezért nem szórakozhattunk tovább e remek műsoron, elköszöntünk a bolondunktól. Zita átült egy másik asztalhoz két nő mellé, én pedig elindultam a kartondobozszerző körutamra. Mert hát a bringákat ugye be kell csomagolni a reptetésükhöz. mire visszaértem egy műszaki áruházból két hatalmas dobozzal a fejem felett, Zita nagyon összebarátkozott a két nővel.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Nem tudom mit mondott nekik – valószínű csak az egyszerű igazságot – de odáig meg vissza voltak, hogy ez az utazásunk milyen csuda jó, és hogy feltétlen menjünk el oda is, ahol ők laknak a mainland USA-ban. Ami persze csak néhány ezer kilométer kitérő lett volna nekünk, ezért illedelmesen visszautasítottuk. :) Ami vicces, hogy mindeközben Verna is feltűnt, bejött a mekibe üdítőért, amikor a bejárat mellett látta az ismerősen furcsa bringákat, és aztán Zitát is megtalálta a csajok mellett. Elmesélte, hogy az este nála sátraztunk, és hogy masszőr, mire a két nő mégnagyobb örömben tört ki, mert hát volt még pár napjuk hátra a nyaralásból és megörültek a lehetőségnek. :) Remélem végül tényleg sikerült így Vernának néhány új kuncsaftot szereznünk. :) Ezt mi már nem tudtuk megvárni, elbúcsúztunk a most már három boldog nőtől, és odaát a Target árnyékában nekiálltuk bedobozolni a bicikliket. Amíg szereltünk, többször elhaladt mellettünk egy furcsa szemüveges srác. Mikor már vagy ötödjére jött, megállt felettünk, majd mintha csak valami rádióhirdetés végén mondaná fel a kötelező szöveget a gyógyszer mellékhatásairól, villámgyorsan elhadarta nekünk háromszor megismételve, hogy egy közeli étteremben milyen jó ételeket ehetünk milyen olcsón. Mi pislogni nem tudtunk közbe, csak néztünk, hogy mi van, mire ő már el is tünt… :o Miközben megjelent egy amúgy nagyon értelmes arcú, de rettentően kövér fiatalember rózsaszín cipőben és a szemünk előtt fölfalt egy nagy tégely Ben&Jerry’s jégkrémet, Zita elmesélte nekem, hogy Richard elmondta neki, miért van ennyi hajléktalan és bolond ezeken a szigeteken. Más államokból ezeket a “problémás embereket” átküldik az általuk kiválasztott valamelyik másik államba, oly módon, hogy felajánlanak nekik egy belföldi repülőjegyet – bárhová, csak menjenek innen el! E nem túl együttérző, rettentő önzetlen, a probléma tartós megoldására koncentráló megoldás következtében rengetegen repülnek ide Hawai’ira ezek az emberek, hiszen itt nem fenyegeti őket a megfagyás veszélye, itt egész évben meleg van, ráadásul “Ez Hawai’i” ugyebár. Hmm, érdekes! …és gáz!

Most a bringákat nem szedtünk teljesen szét, hanem a kerekeket, fékekek és sárhányókat benthagyva a dobozokat köréjük építettük. Csak az ülést szedtük le és a kormányt, valamint a felfüggesztést lazítottuk ki a helyéről. Utóbbit csak az én bringámon, mert Zitáén be volt szorulva és elvesztettem a türelmemet vele, ezért az ő doboza kicsit magasabb lett. És megint, a bulgáriai cirill betűs történet után most másodszor esik le nekem egy nagy tantusz írás közben. Azóta tönkrement a hátsó telóm. Sejtettem eddig is, hogy a repülés, a reptéri szállítás alatt ment tönkre, de most már az is megvan, hogy pontosan miért. Én is hibás vagyok, nem csak a reptéri személyzet, a telót a helyén kellett volna hagyni, mindkét végén rögzítve, ezzel védve a behatásoktól, a mozgástól, biztonságban a váz, a kerék és a csomagtartó védelmében. Jó hír, hogy bár nem volt egyszerű, de már találtam rá megoldást, de ezt majd akkor, amikor ide ér a történet, abba a jelenbe, ahonnan írom. ;)

A táskákat beletéve a vacak óriás-cipzáros-szatyrukba, és a bringákat feldobva egy-egy bevásárolókocsira kitoltuk őket a közeli kereszteződésbe, ami már azon a nagy főúton volt, ami a reptérre is vitte a forgalmat. Mire én visszatoltam a két üres kocsit, Zitának már meg is állt egy hosszú kombi. Nem értettem, hogy gondolta a tulaja, hogy ide mi beférünk, mert már eleve volt a kocsiban két gyerek, meg két szörfdeszka, de végül megoldottuk. :) A deszkákat feltettük a tetőre, a gyerekeket egy gyerek ülésbe, magunkat meg egy anyósülésre.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Így befért minden cucc és 10 perc múlva már a repülőtéren is voltunk. Mivel bírtuk a srácok és láttuk a kocsin, hogy nem éppen egy “most fancy car”, emberünktől megkérdeztem, hogy örülne egy kis benzinhozzájárulásnak, elvégre nem a reptéren lakik, így kerülőtt tett értünk. “I would appriciate that”, jött a válasz, az ő tenyerében pedig egy tízdolláros landolt. A taxi kb. 20 dollár lett, de neki már nem kell visszahajtania a városba, így jó üzletet csináltunk, win-win.

Az egyik légitársaság pultjánál találtunk mérlegeket, így egy kicsit még legóztunk a holmijainkat, hogy a bringák dobozba ne haladja meg a 32kg-t, míg a másik feladott poggyász se legyen több 23-23kg-nál, és a kézipoggyászunk se 9kg-nál. Ezzel gyorsan megvoltunk, már csak a vizeinket kellett kiönteni a palackokból, mert hát azt se lehet átvinni a biztonsági vizsgálaton, csak az üres palackokat, amiket aztán bent újra megtölthetünk csapvízzel. Zita a vizet nem csak úgy kiöntötte, hanem átsétált az út túloldalára, ahol egy fa tövébe öntötte azt, hogy mégiscsak valami hasznát vegye a folyadéknak, ne csak a csatornában végezze, vagy csak úgy elpárologva. Ennek a fának szép fehér virágai voltak, ezért kettőt a lehullajtottak közül Zita felvett, és egyet az én hajamba, egyet a sajátjába tűzött.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Elvégre, ha minden jól megy, 12 órával és egy los angelesi átszállással később a San Francisco külvárosának számító Oakland nemzetközi repülőterén fogunk földet érni, és hát ahogy a jó öreg Scott McKenzie azóta legendássá váló dalában megénekelte: “If you’re going to San Francisco, be sure to wear some flowers in your hair” :) I hope we will meet some gengle people there – kiderül a következő bejegyzésekből! ;)

Történt 2014.06.08-09-én, bicikliztünk 7 és 22km-eket, lejegyezve, beszerkesztve július 11-én.