Első Nap – Hello Mister!!!

Ma már a második bejegyzés megírásába kezdek bele, ilyen is rég volt. Ennek örülni kell, úgyhogy boldogan és mosolyogva írok. És bevallom őszintén, az emlékek előhívására először kiválogattam a legjobb képek közül a legeslegjobbakat és a térképes útvonalunkra is újra ránéztem. Bizony, most leírni már nem ugyanaz, mintha akkor tettem volna, de még mindig jobb annál, mintha még négy hónappal később tenném, vagy esetleg soha.

Szóval búcsúzzunk el Endrang-tól és az apukájától, és csapjunk a bicikliriksások közé! :) Egyet mindjárt le is szorít az útról ez a fekete-fehér busz – ha ilyesmi otthon történne, abból szinte egész biztos, hogy hangos anyázás kerekedne. Itt: semmi! A riksás lefékez, megáll, és vár. A buszon többen vannak, neki csak egy utasa van. Más világ ez és ezt főleg akkor látjuk meg, amikor kijjebb érünk a városból. Hatalmas mezők közé kerülünk, emberek integetnek ránk a derékig érő mesezöld rizsföldekről, amiben szana-szét apró, tetős pihenő vagy tároló helyek állnak, a háttérben gyönyörű hegyek… Ekkor kezdtünk el ugye először igazán biciklizni Jáván, ha a Yogya – Solo szakaszt nem számoljuk, és hát csak úgy ámultunk.

A forgalomban pozitívan csalódtunk, nem volt akkora és olyan szörnyű, mint ahogyan azt vártuk azok után, hogy olvastuk, hogy Jáva a maga 138 millió fős lakosságával a legsűrűbben lakott terület egész Indonéziában. Járművek ugyan voltak, és hangosak és büdösek is voltak, ahogy ez Ázsiában jószokásuk, de nem jöttek olyan sűrűen, hogy attól ne tudjuk élvezni a tájat és a bringázást, és ez nagyon felüdülő érzés volt. Beszélek most persze a városoktól távolabbi szakaszokról, a városokban más a helyzet, de azért ott sem volt semmi, ami mondjuk Dhakához fogható. :)

Ekkor, ezen a napon találkoztunk először a „Hello Mister”-el is, de ekkor még minket sem zavart igazán, pont ahogy azt a Szumátrát és Jávát megjárt crazyguyonabike-on blogot író utazót sem, aki később azt írta, majd meg őrült, amikor már sokadik napja kellett ezt hallgatnia és végül este még a sátrába is benyitottak és behellómisztereztek neki.

Szóval vártuk már, hogy jön majd a Hello Mister mindig és mindenkitől, de első nap még csak egy párat kaptunk és nekik nagy örömmel integettünk és kiabáltunk vissza egy az övékéhez hasonló hangsúlyban kiejtett „Hello Mister”-t. Ez itt az egész országban ismert, univerzális köszöntési forma a helyiek részéről az idegen, külföldi utazó felé. Hogy honnan vették és hogyan terjedt el pont ez az egész országban, máig nem tudjuk, pedig sokukat megkérdeztük, elhihetitek. :) És hogy miért univerzális? Hát azért kérem, mert fogalmuk sincs, mit jelent. A „Hello”-ról talán még van sejtésük, de a „Mister”-ről egész biztosan nincs, mert bizony Zitának is így köszöntek nem egyszer, nem kétszer, még akkor is, ha én a közelben sem jártam. :) Nekik a Mister csak valami tiszteletteljes neve (legalábbis remélem) a külföldi embernek, és tudom, ez most is csak kedvesnek és aranyosnak hangzik, de amikor nagyon sokat, nagyon sokszor, nagyon sok napig, akkor is amikor szeretnél belesimulni a közegbe, mindenféle extrém helyekből és távolságokból feléd kiabálják, akkor már nem olyan vicces, mint nekünk ezen az első teljes egészében vidéken eltöltött jávai napon volt. Emlékszem, egy fölfelében megálltam egy viszonylag értelmes formának tűnő miszterezőnek, és adtam neki névjegykártyát, majd megkértem, hogy ha majd felmegy a Facebook-unkra, írja oda valahová egy hozzászólásban, hogy „Hello Mister!” :) – és pár nappal később tényleg jött egy ilyen komment… :) Ezen jót mulattunk Zitával, ha már elcsitítani nem tudjuk ezt a miszterezést (amit meg sem próbáltuk, 2 év alatt nagy nehezen rájöttünk, hogy az ilyesmi teljességgel lehetetlen próbálkozás), akkor legalább ráerősítünk… :)

Ezen az első napon kétszer álltunk meg, először még a laposban, az elején, itt több tányér ételt bevágtunk, mert igaz, hogy olcsón adták a Nasi Ayam-ot, de csak kisadagokat adtak. Aztán valamikor naplemente előtt úgy másfél órával megint megálltunk és egy útszéli kis vendéglőben baksót rendeltünk, de csak miután sikerült előkerítenünk a vendéglőst az egyik szemközti házból. Ebben Suhendar (micsoda név!) is segítségünkre volt, akiben egy nagyon kedves, angolul jól beszélő, meglepően értelmes embert ismertünk meg. Ezen a helyen ismerkedtünk meg először a krupukkal is, ami a nagy kedvenc snack-ünkké vált mind a kettőnknek. Ezt az olajban kisütött, korong alakú, lyukacsos, könnyű, ropogós, általában hagymás vagy halas ízű történetet legtöbbször minden kisboltnál és étteremnél megtalálni, utóbbi helyeken az asztalok közepére rakott bádogdobozokban vannak felhalmozva és persze fillérekért vesztegetnek egy-egy darabot, nem is tudom, helytől függően általában 500 és 2500 rúpia között volt az áruk (12 – 58 forint).

Az estét egy kedves tanárcsaládnál töltöttük egy üres szobában, már nem tudom pontosan hogyan sikerült ezt összehozni, mert én azt hiszem kicsit elhagytam magam és mindent Zita intézett. A család nagyon kedves és rendes volt, és érdekes volt látni a házukon, hogy míg kívülről a bejárat körül minden nagyon pofásan nézett ki, ahogy még a bejárati ajtó mögötti nappaliban is, de ha felnéztünk a mennyezetre, ahol a tetőcserepeket láthattuk alulról, vagy tovább mentünk a többi helyiségbe, ott már minden rettentő egyszerű volt.

A családdal sajnos nem tudtunk sokat érdemben kommunikálni, így nagyon jól jöttek a nálunk lévő fényképek és a Magyarországról szóló képes információs füzetecskék, amiket anno még a pakisztáni Magyar Nagykövetségen szedett fel Zita.

Reggel az apuka és az anyuka nagyon szépen kiöltözve indultak munkába, ekkor készült a közös fotónk is. Az előbb azt írtam, hogy nem sokat tudtunk beszélni, ami csak olyan szinten igaz, hogy annak nem volt sok értelme. De sokat beszéltünk, ugyanis ekkor még a Bahasa Indonesia, vagyis az indonéz nyelv tanulásának kezdeti folyamatában voltunk. Vagyis ektivitiztünk, mutogattunk és rákérdeztünk mindennek a nevére. :) Ez egyébként mókás játék tud lenni, na és persze hasznos is, ha az ember jegyzetel és igyekszik megtanulni a számára hasznos szavakat. Reggel pl. már meg tudtam kérdezni, hogy kerül-e valamibe a náluk töltött éjszaka. Ez mindig kényes kérdés, mert ugye egyrészt sértő lehet, másrészt kellemetlen. Ezt is megtanultuk már, hogy ilyesmire jobb az elején rákérdezni. Ezután így is tettünk, de ekkor erre még nem volt lehetőségünk, hiszen este még azt se tudtuk, hogyan kérdezzük: „Börápá Rupia?” – Egyébként nem fogadtak el semmit. :)

Ezen a napon egy Soco nevű kis helyig kerékpároztunk 72,5km-t.

A második nap – Kenduri ünnepségen

Közben egyébként, mióta ezt a bejegyzést elkezdtem, eltelt egy éjszaka és én hajnalban kijöttem itt Sydney-ben timelapse videót készíteni. Amíg sötét volt, csak a telefonon olvasgattam, aztán mióta kivilágosodott, elővettem a netbookot és elkezdtem naplót írni. Szemben az operaház, jobbra a Harbour Bridge és elméletben már 8 perce feljött a nap, de fények még nincsenek, mert keletre néhány ház és felhő kitakarja. De hamarosan végre ki kell, hogy süssön a nap, a szemközti felhőkarcolók és a híd fénybe borulnak, én meg talán megszűnök vacogni írás közben. Még jó, hogy Erzsébetéknél ki tudtuk bontani a dobozt, amibe a malajziai első napunkon belepakoltuk a meleg ruháinkat és feladtuk postára. Most a vastag zokniban vagyok, egy hosszú lastex gatya is van a hosszúnadrág alatt, a netbook puha tokján ülök egy padon és a fekete Ironclad pulcsi van rajtam ami szerintem Észak-Vietnam óta nem volt hordva. Persze még így is fázom, szerintem most van egész nap a leghidegebb, talán 10 fok körül lehet. Na, de most már vissza Indonéziába!

A második napot korán kezdtük és meglepően sok és hosszú lefelével. Az első néhány kilométer még ugyanolyan szenvedés volt, mint az előző délutáni utolsók, éktelen hosszú, egyenes, meredek fölfelék, majd ugyanilyen lefelék, de aztán hála az égnek ez megváltozott és egy rizsföldek és kisebb erdőfoltok között kanyargó hosszú száguldás következett, ami csak tengerszint környékén ért aztán véget.

Apropó, időjárás! Jáván is fáztunk néha, igaz, közel sem ennyire, mint most amikor ezt írom Sydney-ben. Ez csak azért jutott eszembe, mert emlékszem, meglepődtem, hogy milyen kellemesen hűvös és felhős napok is elő tudtak fordulni ezen a szigeten. A malajziai nedves hőség után nem számítottunk ilyen kellemes időre, de úgy látszik, itt más az éghajlat, talán az teszi, hogy csak egy keskeny földsávról beszélünk, amit északról és délről nagy tengerek vesznek körül, miközben a szigetet több ezer méter magas vulkánok tarkítják. Nem semmi hely ez kérem, zoomoljatok ki az elején linkkelt térképen és kapcsoljátok át domborzati nézetre, tele van óriási pattanásokkal az egész sziget! :) Itt meg közben megjöttek a fények, csak még épp rám nem sütnek, de a híd már aranyban úszik az én ujjaim meg mindjárt letörnek. A reggeli futók, kocogók és sétálók 80% pedig nő. A férfiak hájasan is elkelnek, de egy nőnek nehezebb, csinosnak kell lennie. Hozzá kell tenni, hogy én is minden nap futni tervezek, amíg itt vagyunk, talán 100km is összejön majd. Már csak 93 kili van hátra belőle. :)

Bocsánat, csapongok. :) Szóval a reggel jól indult, hamar lent voltunk a laposban, láttunk testközelből egy marhavásárt és élveztük az út forgatagát, ami még nem volt akkora, hogy különösebben zavarjon minket. Persze most nehogy elinduljatok tömegével Jávára kerékpározni, mert Árpi azt írta hogy kellemes, mert ez azért nem ilyen egyszerű. Nekünk az volt, de ha mondjuk egyenesen Magyarországról csöppentünk volna ide, lehet nem lett volna az. :)

Először egy banknál álltunk meg, hogy készpénzt vegyünk fel, mert abból fogytán voltunk. Az ATM itt nem fogadta el a kártyáinkat, viszont az azt üzemeltető emberek úgy megörültek nekünk, hogy kaptunk tőlük bankos bögrét meg némi ennivalót. Kedves emberek ezek az indonézek. :) Még két bankot meg kellett járnunk, mire számunkra működő automatát találtunk, ez ha jól emlékszem, a BNI bank volt, de még ez is, ha jól emlékszem, maximum 2.500.000 Rupiát volt hajlandó csak kiadni egy alkalommal, ami kb. 50 ezer forint, és ami számunkra azért fájó, mert ugye ahányszor kiveszünk így pénzt, annyiszor, ha jól sejtem most már 1800 Forintot levonnak tőlünk külföldi készpénzfelvételi kezelési költség címén. Egyszóval már rég kellett volna nyitnom egy bankolás oszlopot is a szupertáblázatunkba (amit majd az 1000. napnál újra kipublikálok), hiszen ezek a költségek simán több százalékát is kiteszik az összes költségeinknek, de én ezeket eddig nem túl precíz módon mindig az átváltásnál beleszámoltam a helyi pénzek forintra átszámított árába.

Na, de megint kalandozom… Azért remélem valakit az ilyesmi is érdekel, mert sajnos ebből a napból sokra nem emlékszem, annak ellenére, hogy nagyon élveztük. De emlékszem, hogy áthajtottunk Ponorogo-n, és a várt káosz helyett csak enyhébb forgalommal találkoztunk a városban. Emlékszem, hogy rengeteg egyenruhás, iskolás gyerek nézett és nevetett ránk csodálkozva, és hogy ezt mi is mennyire élveztük.

Nagyon érdekes formájú, középen meredekebb tetejű házakat is láttunk, ezek egy részében mecsetet fedeztünk fel, de sok olyan is volt, amelyről ezt nehezen tudtuk elképzelni. Lehet, hogy sokan csupán a tradíciók követése végett, vagy hithűségből építettek maguknak ilyen otthonokoat.
Sok gyerek is biciklizett a településeken, sokan közülük sportmotor formájúvá alakított, keskeny, vagy épp behajló kormányú kerékpárokat hajtottak. Ez még elment volna, hisz gyerekek, de amikor egy felnőtt gyereket láttunk egy átalakított, szörnyű hangú motoron ülni, amire egy gyorsasági motor kasztni volt ráhegesztve, na az már kicsit meredek volt. :) Ez itt valami aktuális helyi őrület lehet, ez itt most a menő. :)

Két falu között megálltam egy helyen, ahol az út a mellette lévő zöld rét felett haladt, és videót indítottam az ott focizó gyerekekről. Mikor ők ezt meglátták, abbahagyták a játékot és hangos integetésekbe kezdtek.

Délután egy rövid sziesztát tartottunk az egyik útmenti étteremben, ahol baksot és több jegesteát elfogyasztottunk, míg Zita olvasott én pedig naplót írtam a legforróbb órák alatt. Ezután jött újra az emelkedős rész, szépen lassan kaptattunk fel néhány száz métert egy gyönyörű szerpentinen. Ezúttal már tudatosan a hágóban álltunk meg, gondoltuk, itt jó lesz éjszakázni, és reggel jó lesz majd ismét gurulással kezdeni.

Hát nem akármilyen helyre csöppentünk. Egy furcsa színes házhoz kerültünk a falu szélére, ami először eléggé kihalt volt, de alig, hogy megbeszéltünk mindent és lepakoltunk egy üres szobába, elkezdtek özönleni az emberek a tágas nappaliba. Az egész ház úgy tűnt nekünk, mintha régen lakták volna, de mostanában már nem, vagy kevesebben. Az is lehet, hogy ez valami mutatóba készült ház csak, vagy azzá degradálódott le, miután elhagyták a lakói. Az mindenesetre biztos, hogy a faluban ez volt az egyik legcifrábban kinéző ház, persze megint csak kívülről és csak a nappalit nézve – a többi helyen megint csak egyszerű volt minden. Egy pult a konyhában, a fürdőszoba egy üres kockahelyiség. Mondjuk ez kb. mindenütt így van errefelé, tehát ez nem meglepő dolog.

Az emberek meg persze csak jöttek és jöttek a házhoz, mindenki szarung-ot hordott, ami egy általában kockamintás szoknyaszerűség, amit errefelé természetesen a férfiak is hordanak. Sokan az idősebbek közül tradícionális, tarka mintás inget is hordtak, és ez a társaság csak gyűlt és gyűlt és kíváncsian néztek ránk. Egy pillanatra megfordult bennünk, hogy ők most mind csak miattunk jönnek, de az egész, ahogy bejöttek és leültek a falak mellé, valahogy úgy tűnt, hogy nem erről van szó. Itt valami készül. Valaminek a közepébe csöppentünk, de hová? Embereink imádkozni kezdtek az egyik idősebb vezetőjük vezényletével, majd rengeteg étel érkezett. Egy hatalmas csirke, rizs, zöldségek, tea. A lakoma után mindenki teát ivott és cigarettára gyújtott. Rajtunk kívül kivétel nélkül mindenki dohányzott, és Zitán kívül csak férfiak voltunk. Viszont érdekes volt, hogy Zita jelenléte látszólag nem feszélyezte vagy zavarta őket, úgy tűnik, Zita ebben a szituációban, mivel annyira különbözött a helyi nőktől, ezért inkább számított vendégnek, mint a rituáléból amúgy kimaradó nők körébe.

Egyébként ezen az estén is sok hasznos szót megtanultunk. Például a „mákán” azt jelenti enni, vagy azt hogy étel, a „minum áir” pedig azt hogy vizet (áir) inni (minum). Az üdítő pedig a minumán, majdnem, mint a hindu isten, Hanumán. :D A szertartás, amibe belecsöppentünk, arról azt mondták, hogy egy „Kenduri”, vagyis egy tradícionális jávai muszlim ünnepség, amikor összegyűlnek, imádkoznak és együtt esznek a helyiek. Ezt ők is elmondták, és hiába kerestem rá erre a szóra azóta az interneten, ennél többet ott sem tudtam meg erről a dologról, csak azt, hogy szervezett túrák programjaiban is szerepel, de a leírásukban is csak pont ennyit írnak róla. Hát mi most spontán belefutottunk egy ilyenbe, vagy az is lehet, hogy valamiféle érthetetlen felénk mutatott tiszteletből direkt abban a házban tartották, amelybe minket is raktak, de ebben nem vagyok biztos. Mindenesetre nagyon szép és érdekes volt az egész, arról nem is beszélve, hogy a megállásunkkor vásárolt élelmet így aztán végül csak másnap ettük meg. Embereink végtelenül barátságosak, mosolygósak és kedvesek voltak velünk és ezúttal sem fogadtak el tőlünk pénzt a szállásért. Ezt még az elején, amikor még csak a szomszéd házból előkerült egy szál emberrel értekeztünk, már akkor megtudakoltuk, így nem volt ebből se sértődés, se kellemetlenség egyik részről sem a továbbiakban. Hogy egy nagy családból valóak voltak a férfiak, vagy valamiféle falutanács gyűlt össze a nappaliban, erről nem tudunk. :)

Ezen a napon egy Pangkal nevű kis faluig bicikliztünk fel a hágóba, összesen 63,5km-t.

A harmadik nap – Laknak még a fürdőszobában is!

A következő nap őrült száguldással kezdődött, jó sok szintet leadtunk viszonylag hamar, közben gyönyörű helyeken jártunk. Hol a száguldást vettem videóra, hol pedig megálltunk egy kanyar után, hogy csodáljuk a sűrű lombkoronák mögül előbújó völgy látványát. Lent patak, kövek és köd, körben erdők vagy földteraszok az egész igen Pazar látvány volt. És amióta Törökországban áthajtottunk a Fekete-tenger partján a Pazar nevű városon, már azt is tudom, miért javítja ki folyton nagy kezdőbetűre a Word ezt a szót. :) Nem tudjátok, hol lehet ezt kikapcsolni, elég idegesítő.

Elképesztő erdőalagutakban suhantunk lefelé, bambusz és mindenféle páfrányos, mohás fák alatt, ezt nagyon élveztük, igazi örömfutam volt ez a reggeli. Lent, ahogy leértünk a laposra, megálltunk tízóraizni egy a helyi éttermekhez képest feltűnően rendben tartott, tiszta, rendezett kis vendéglőben. Itt hamar figyelmesek lettünk a falakon körben mindenhová felaggatott fotókra. Az étteremben vendégeskedő külföldiekről készült fotók voltak a falakon, rajtuk a felirattal, hogy „Turis Manca Negara” vagyis, hogy külföldi turisták! Erre van egy egyszerűbb és sokak szerint csúnyább szó is, a „Bulé”, de úgy látszik, az tényleg nem lehet túl illedelmes (noha sokszor hallottuk miközben ujjal mutogattak ránk), mert itt nem azt használták. Az viszont számunkra meredek volt, hogy ettől itt valaki ekkora menő lesz, hogy azt még az étterem falaira is ki kell tenni, hogy itt külföldiek ettek. Valószínű mi nem számíthattunk olyan nagy számnak, mert minket nem igyekeztek (hála az égnek) lefényképezni, hogy aztán a többi bulé között kössünk ki a falon. Akárhogy is, ez azért azt jelenti, hogy itt a külföldit valamiféle becsben vagy legalábbis csodabogárnak, különlegességnek tartják és nagy szám, ha vendégül láthatják. Csak azt nem tudom, mi a fenével érdemeltük ki ezt a fajta tiszteletet?! És miért lesznek olyan sokan olyan nagyon izgatottak, amikor meglátnak egy külföldit, amikor azért elég sokan vagyunk külföldi utazók az országukban…?

Egy benzinkúthoz kanyarodtunk le, hogy használjuk a mosdót. A kútnál hosszú sorokban álltak a motorosok, senki sem szállt le a tankoláshoz, csak akik olyan robogóval voltak, ahol a tanksapka az ülés alatt volt. A motort sem állították le sokan és többen cigarettáztak is a környéken. A legtöbb vevő 10000 rúpiáért, vagyis 230 forintért kért benzint, és ezért több, mint két litert kapott. Egy liter benzin ára itt 4500 rúpia, ami alig több, mint 100 forint. Később azt hittük, hogy ez a következő szigeteken azért változott meg, mert eltávolodtunk Jávától, de nem, nem erről volt szó, hanem benzinár emelésről. A nagy kutaknál 6000-6500 rúpiára ment fel a benzin ára, a kiskereskedőknél, vagyis az út szélén literes üvegpalackokban áruló árusoknál pedig 7000-7500 rúpiára. Ez azért valljuk be, igen durva és hirtelen áremelés. Képzeljétek el, hogy otthon egyszer csak 400-ról felmegy a benzin ára 600 forintra… Valami ilyesmi történt itt Indonéziában is, amíg itt voltunk, és igazából csodálkozom rajta, hogy semmi lázongás vagy utcára menés nem lett az egészből. A dolog mögött állítólag az áll, hogy az indonéz állam megunta, hogy képtelen megadóztatni az ellenőrizhetetlen, szó szerint több tízmilliónyi kiskereskedést (értsd a mindenütt ott lévő apró éttermeket, útszéli vackokat áruló bódékat), ezért egy olyan termékre vetettek ki adót, ami kvázi mindenhez szükséges: a benzinre.

Ezen a napon egy nagyobb, hosszú síkságra értünk le, ahol úgy terveztünk, hogy letérünk a főútról. Bár ahogy már írtam, ez az út nem volt egyáltalán szörnyű a forgalom terén, de azért mégiscsak egy főút volt, és mint olyan, elég szépen ki volt épülve mind a két oldalán, sokszor tíz kilométeren keresztül is mindig volt valami civilizáció az út mentén, és ezért nem igazán láttunk ettől bele az igazi vidékbe és a tájba. Ezért kihasználva azt, hogy garantáltan sík a terep a főúttól délre húzódó, vele párhuzamos alsóbbrendű utakon, letértünk a főútról, ami egyébként egyben egy levágás is volt, igaz, az apró utakon valószínű azért összességében lassan haladtunk, de ezt persze egyáltalán nem bántuk, hisz tudjátok már jól, hogy nem azért biciklizünk, hogy valahová odaérjünk, hanem magáért az útért. Legalábbis ideális esetben. :)

Ez a letérő most például nagyon bejött, talán az egész Solo – Malang szakaszon ezek a kilométerek voltak a legizgalmasabbak, legszebbek. Igaz, erről kezdetben nagyon nem voltunk meggyőződve, nagyon vaciláltunk a lefordulásnál, hogy mi legyen, de végül úgy érzem így utólag, hogy nagyon jól döntöttünk. Először egy nyílegyenes, faluszéli kis utcán hajtottunk, amiből csak helyenként hiányzott az aszfalt, de különben jól tudtunk haladni. Balról pofás házak sora jött, jobbról pedig egy végtelen, zöld mező, nagyon szép volt az egész. Itt megálltunk egy nagyon apró kis útszéli vendéglőben, ahol csak néhány férfi ült bent. Teát kértünk és közben felfedeztünk egy pogácsa méretű süteményt a legyek elől letakarva. Ez a péksüteményszerűség ízében kísértetiesen hasonlított egy otthoni túrós batyura, csak annál kicsit zsírosabb volt. Nem tudom már pontosan, de szerintem vagy négyet-négyet bevágtunk belőle fejenként, annyira jólesett. Ez a találkozás az indonéz túróval nagy véletlen volt és utána nem is ismétlődött meg többi, lehet, hogy csak a házinéni egyéni varázslata volt, feltalálta magának a túrót és ezzel nem is tudta, mekkora nagy örömöt okozott nekünk.

Csodaszép szakasz következett, nagyon takaros házak mellett haladtunk el, volt, amelyik szerényebb volt, és volt, amelyik pompásabb. Az egyik előtt cukornádszörpöt mértek, Zita fel is tankolt belőle egy teljes palackkal, ez később igen jól jött nekünk energiautánpótlásnak. Egy szakaszon még az eddiginél is kisebb lett alattunk az út, akkora, hogy azon már csak mi bringások, a gyalogosok és a motorkerékpárosok fértünk el. Ez annyira tetszett, hogy itt egy videót indítottam, és mióta visszanéztem, azóta mosolygok:

Zita a madárijesztőt a földeken dolgozó embereknek nézte. :) Ezek szerint élethűek és tényleg jól dolgoznak. Aztán elhaladtunk egy csomó mosolygó, minket boldogan üdvözlő ember mellett, vagyis nem is tudom igazán, ki volt a boldogabb, de egy biztos, mi nagyon boldogan köszöntünk nekik Jó Reggelt (Szelámát Pági), és kérdeztük meg, hogy vannak? (Apa Kábár), a Báik-Báik pedig azt jelenti, hogy jól vagyunk, a Dádá pedig, hogy szevasz/viszlát barátom! :) Hát most mondjátok meg, lehet nem vidáman biciklizni egy ilyen környéken, ilyen emberek között? Mindenki örül nekünk, mindenki mosolyog ránk és még beszélünk is pár szót a helyi nyelven, amellyel igen egyszerűen igen nagy mosolyt tudunk csalni a helyi emberek arcára. Érdekes, hogy úgy tűnt, a „Csókolom!”-ot és a „Tessék csak menni!”-t is értették, amikor a végén azelőtt a keskeny híd előtt kialakult ez az óriási forgalmi dugó… :D

Ez a kis út sajnos nem tartott soká, igaz, aztán sem voltak sokkal nagyobbak az utak, és olyan élet volt rajtuk, ami a főúton nemigen, vagy ha mégis, arra nem maradt annyi figyelmünk a forgalomban, mint most ezen a jó minőségű, még felfestéssel is rendelkező, de amúgy apró úton. Itt láttunk egy kosarakkal fejmagasságig megpakolt kerékpáros hölgyet és egy olyan mikrobuszt, amelynek a szélvédőjére menőségből muszáj volt a tulajdonosának akkora matricákat ragasztani, hogy azok az elülső szélvédő több mint kétharmadát lefedik. Hogy nem lát ki rendesen? Nem számííít, a lényeg, hogy ez így nagyon menő! :) Ez Indonézia, és lesz még durvább is! :) Kíváncsiságból beírtam a google translate-be, ugyan mi ennyire sokkal fontosabb a biztonságos közlekedésnél, de a rendszer csak az ilahi szót ismerte, melynek jelentése „isteni”.

A főútra visszaérve benyomtunk két-két tányér nagyon finom baksót egy sátorétterem ponyvája alatt, majd ismét letértünk a főútról. Ekkor már nagyban zengtek a mecsetek tornyai, sokszor több is egyszerre, egymást túlordítva. Valamelyikből egy számunkra hamisnak tűnő gyerekénekszerűség szólt, a másikból egy rekedtes férfihang, és a két hang forrása között nem volt 50 méter sem. A letérést ekkor már azért tettük meg, hogy valahogyan a zsúfolt, zajos főúttól távolabb éjszakázzunk. Ha jól emlékszem pont e két mecset előtt történt, hogy Zita szóba elegyedett egy helyivel, és két perc múlva már mosolyogva közölte velem, hogy a sikeres ektivitizés után maradhatunk a garázs mögött. Ezt a helyiség nem is tudtam azóta se hová tenni, a házon kívül volt, a garázs mögött, de volt teteje és volt egy bejárata a ház felé, valamint innen nyílt egy apró egyszemélyes imafülke, ami szépen rendben ki volt festve piros-fehérre és még ajtaja is volt, miközben minden más körülette tiszta beton volt, vagy vakolatlan téglafal. Mindez nekünk kicsit furcsa volt, de persze nem zavart, örültünk, hogy van hol lennünk és nem odakint megy a Hello Mister körülöttünk. A család nagyon kedves volt velünk, még vacsorát is kaptunk, és Zita lefényképezte a legifjabb leányzókat, akik a fényképezőgép láttán mintegy modellt állva bepózoltak, az állukhoz tették a kezüket. Ez megint elég furcsa volt, úgy látszik, valahol egy tévé is van a házban, mert ezt tuti nem a nagymamától tanulták. :)

A ház egyébként nem volt zsúfolt és amolyan átjáróház volt, mindig más embereket láttunk és nem is bírtuk összerakni, ki a családtag, ki a barát vagy szomszéd. De hála az égnek, most nem úgy voltunk, mint egyszer Bangladesben, ezek az emberek nem minket megnézni jöttek, csak úgy általában jöttek-mentek.

Reggel muszáj volt videóra vennem a fürdőszobát is, mert ez egy teljesen tipikus helyi fürdőszoba volt, egy kivétellel, hogy laktak benne! :) Méghozzá egy hal a mándiban, vagyis a víztartályban. :) Ilyen tartályok vannak minden fürdőszobában egész Indonézia szerte, és ezeket hívják mándi-nak, ahogy magát a fürdőszobát és a fürdést is. Az alvást pedig tidurnak mondják, a jóéjszakát a „Szelamat Tidur”, ebből én összeraktam a jó fürdést is, ami persze nem létező mondás, de jól hangzik: „Szelámát Mándi!” A bringáinkat egyébként Szpeda Tidurnak mondják itt, vagyis alvós biciklinek. :)

Ezen a napon egy Klampok nevű városkáig bicikliztünk, összesen 80,3km-t.

Negyedik nap – Biciklivel az árban

Ez a negyedik napunk volt az utolsó Malangba menet, és leszámítva a reggeli gyönyörű kitérőnket, ezt már a főúton, illetve Malang városban tettük meg. Ez a kitérő volt a nap csúcsa és onnantól már csak egyre nehezebb lett. Pedig emelkedőből jóformán csak itt az elején volt, de az élmények is itt jöttek. Amikor az egyik brutálisan meredek emelkedő aljában leszálltam tolni a gépet, egy fickót pillantottam meg a motorkerékpárja mellett egy betonkorlát tetején guggolni és cigarettázni. Ez a kép számomra annyira tipikus és jellemző volt Ázsiára, hogy azonnal sztenderre is raktam a riksát és engedélykérés után lefényképeztem az emberünket. Ők így ülnek, így nyújtanak, lazítanak, na és mivel Indonéziában vagyunk, a motoron elfáradt fenekű emberünk elengedhetetlen kelléke a cigaretta is. Ugye mondtam már, hogy itt minden, értsd minden férfi dohányzik. Egy doboz cigit, márkától függően már 5000-10000 rúpiáért meg lehet kapni, vagyis 100-200 forintért.

Az emelkedők után átkeltünk egy patak túloldalára és ott gyönyörű erdőkön át tekertünk, egy igen apró úton. Innen sajnos elég hamar kikeveredtünk vissza a főútra, ahol egy gyors ebéd és zuhanyzás után indultunk tovább Malang felé, ahol Fikrivel már le volt egyeztetve a találkozó és a cím, ahol majd este vár minket.

Kifelé menet egy faluból egy egész teherautó konvoj előzött le minket, mindegyik tökig telepakolva emberekkel, még a pilótafülke feletti peremen is ültek, nem volt bekötve senki… És persze mindegyik csapat nagyot nézett, mikor megláttak és nagyon örültek nekünk, szólt a Hello Mister a platóról. :)

Malang határában újabb gyors regenerálódást és értekezletet tartottunk Firkivel, hogy biztosan jó helyre kerekezzünk. Ezután letértünk a várost balról ívelő főútról és egy folyó mentén folytattuk egyenesen északnak. Jó 20km-el a vége előtt sajnos eleredt az eső. Mi már a legelején behúzódtunk egy eresz alá, és csak lestük, ahogyan a motorosok beállnak a szemközti kapu alá, magukra húzzák a poncsójukat, majd tovább hajtanak. Hamarosan szakadni kezdett és negyed óra után már úszott az egész út, nem lehetett látni az aszfaltot a hömpölygő víztől és minden jármű felcsapta a vizet és további hullámokat keltett a vízben. Nem is értem, hogy mertek közlekedni, amikor nem is látták az utat. Mi mindezt már a házból néztük végig, mert az ereszhez tartozó házban lakó család beinvitált magához. Na ők végre tényleg szerényen éltek, szerény volt a ház utcafrontja és a nappali is, de persze ugyanúgy mosolyogtok, mint bárki más Indonéziában és még ebbe a szerény otthonukba is behívták a különleges külföldieket. Nagyon aranyosak voltak, kaptunk tőlük teát és megengedték hogy lefényképezzük őket. Kb. fél órát tölthettünk náluk, mire végre elcsendesedett, majd elállt az eső. Mikor aztán az aszfalt is végre kilátszott, elindultunk újra, hogy megérkezzünk végre e négy nap végét jelentő állomásunkra, Fikri otthonába.

Sajnos ez az utolsó 20 kilométer egyáltalán nem úgy alakult, mint ahogy azt vártuk, hanem sokkal durvábbra. Az egyre fokozódó szmog és forgalom önmagában még nem lett volna baj, de kb. 5 km-el a vége előtt újra elkezdett szakadni az eső. Beálltunk egy bolt eresze alá és rövid megbeszélés után úgy döntöttünk Zitával, hogy esőruhát húzunk és letekerjük a maradék távot ebben az esőben is, csak érjünk már végre oda. Na ez utólag már tudjuk, hogy nagy hülyeség volt. Persze amikor az ember egy hosszú nap után fáradt és már nagyon vágyna megérkezni és pihenni, akkor nem biztos, hogy meg tudja hozni a legjobb döntéseket. És különben is mit sejtettük mi, hogy meddig fog ez esni, nem akartunk órákat ott állni kint a hidegben, étel nélkül, minden nélkül, amikor csupán pár kilométerre volt már tőlünk a menedéket jelentő tető és a Couchsurfing-es barátunk, Fikri.

Szóval felöltöztünk és indultunk tovább. Az eső irgalmatlanul szakadt, gyakorlatilag egy függőleges folyó zúdult le az égből, és persze hamar ismét hömpölygött az utakon. Először még csak síkon haladtunk egy nagy sugárúton, de aztán fölfelé kanyarodtuk és ez nagyon gyilkos volt. Nem elég, hogy fölfelé kellett hajtanunk az esőben, még az ár is velünk szemben folyt az úton, gyilkos volt a tekerés. Innen egy kis utcába kellett lekanyarodnunk, és ezt a műveletet soha nem felejtem el. Csoda, hogy nem estünk bele a vízbe, ami szerintem ekkor már közel a tengelyünkig ért. Nem tudom pontosan, mert nem szálltam le megnézni, meg már sötét is volt, szakadt is, csak azt éreztem, hogy piszok nehéz tekerni, ezért valószínű, hogy az elülső táskák alja már jócskán beleért a vízbe. Annyira lehetett érezni az ár erejét, hogy nehéz volt tőle kormányozni is, és amikor hirtelen oldalba kapott minket, akkor nagyon kellett egyensúlyoznunk, hogy fel ne boruljunk. Nem is tudom, hogy csináltuk, de amíg ebben a mély vízben voltunk, valahogy a bringákon tudtunk maradni és nem borultunk bele az utcán hömpölygő barna árba, és ha jól emlékszem, még a lábunkat sem kellett beletennünk. Közben persze már bőrig áztunk és vacogtunk, tehát valami igazán szörnyű volt az egész. Ekkor megfogadtam, hogy ha legközelebb azt érzem majd, hogy mi nem érdemeljük meg azt a sok segítséget és szeretetet, ami felénk irányul ezen az út során, mert mi ezt csináljuk, és mert ez milyen nehéz, de közben nem is, mert hát mennyire élvezzük és milyen sok szép napunk van… Szóval ha legközelebb ezt érzem, akkor majd ezekre a pillanatokra gondolok, hogy megnyugtassam magam. Komolyan, kár hogy a rengeteg víz miatt nem lehetett fotózni vagy videózni, mert valami elképesztő volt ez az iszonyat eső, a sötét idegen város, és a hömpölygő ár az utakon, amelyek persze még így sem voltak üresek, mert sokan a helyiek közül is úgy gondolták, hogy ez az idő még megfelelő a közlekedésre.

Valahogy a végén aztán csak megérkeztünk a Fikri által mondott címre, és ott egy étterem tűzhelye mellől felhívtuk, és aztán rendeltünk is tőlük valamit, amíg Fikrire vártunk, aki a motorkerékpárján érkezett meg hozzánk kb. negyed órával később. Ekkor az eső már enyhülni látszott, de ránk még várt újabb 2-3km, természetesen szinte végig fölfelé, csak hogy ne legyen könnyű a legvége se. Mire megérkeztünk, derekasan kikészültünk, de egy zuhany és némi beszélgetés után valamennyire regenerálódtunk és elmentünk Fikriékkel vacsorázni – Malang híres a nagyon finom Sate Ayam-járól, ezt ettünk.

Malangig, ezen a napon, vagyis 2013. június 20-án 87,1km-t tekertünk. (megírva október 17-18-án)

Másnap reggel az ablakból megpillantottuk a Bromo hatalmas hegyét… :)

ui: a timelapse pedig nagyon jól sikerült! :)

Kicsit elfáradtunk…

Most ez a bekezdés még nem arról szól, hogy hogyan volt tovább… Hanem egy kicsit arról, hogy hogyan is vagyunk mostanság. Egy kicsit elfáradtunk, belátjuk. Jobb későn, mint túl későn! :) Szóval már nincs meg az a lendület, és ezt Ti főleg a blogbejegyzések sűrűségén, vagyis ritkaságán észlelhetitek, legalábbis azok, akik a blogroll végén járnak az olvasásban és napról napra várják az új bejegyzéseket. Sajnos a legtöbb hétköznap hiába, és ez higgyétek el, engem zavar a legjobban! :) Most már lassan 4 hónapos a lemaradás, ami nagyon durva, be kell valljuk. De, mint annyi minden más is, „ez van”. :) Nem vagyok ezen elkeseredve, azon már túl vagyok.

Az elmúlt napokban sok mindenen gondolkodtunk, beszélgettünk Zitával. Arra jutottunk, hogy ha lement remélhetőleg mindkét naptár project (a magyarról nagyon hamar láthattok friss anyagokat! ;) ) azaz valahogy december elején, amikor már Új-Zélandon leszünk, az északi szigeten (már megvan véve a repjegy, Melbourne-ből repülünk Aucklandbe november 21-én) elbújunk a világ elől legalább egy hónapra. Én ontani fogom magamból a cikkeket és a blogbejegyzéseket, és egy hónapig ki se mozdulunk, hanem unalmas, úgymond semmittevő életet fogunk élni (vagy legalábbis egy kutya szemszögéből biztos az lesz, de én közben gondolatban újra át fogok utazni Indonézián, Kelet-Timoron és Ausztrálián), miközben nagyon nagyot és hosszan fogunk pihenni, mert úgy érezzük, ez már nagyon ránk férne.

Mert ugyan még mindig rá tudunk csodálkozni a világ végtelen sok csodájára és nagyon szép napokat töltünk el az úton, de azt érezzük, hogy már egyre nehezebb. Már én is megkérdezem magamtól, amit annyian olyan sokszor, hogy hogy bírtam annyi naplót és cikket írni ennyi sok élmény, kaland és bringázás után? Már nem megy úgy, mint az elején, nincs meg az az óriási lentület, már 2 éve, 4 hónapja és 2 napja úton vagyunk, elfáradtunk. Fizikailag és mentálisan is odavagyunk, sokszor nagyon elfáradunk a nap végére és sokszor nagyon megszenvedjük a fölfeléket, annyira, amennyire azelőtt csak ritkábban volt példa. Kell már egy hosszabb pihenő, nem elég egy hét mint ahogy szoktuk, mert azt észre se vesszük, a helyi barátainkkal megyünk erre, megyünk arra, vendégségek, látnivalók (Félre ne értsétek, ez mind nagyon jó és örülünk nekik és ez is az utazásunk szerves és örömteli része amiért mind-mind nagyon hálásak vagyunk és ezúton is köszönjük!), stb-stb. és már el is ment a hét és nem sikerült se naplót írni, se cikkeket, se a bringákat rendbe tenni, na és persze igazán kipihenni magunkat se sikerült, de máris újra úton vagyunk. Ez így hosszútávon nem megy, ebbe felőrlődünk. Szóval kell egy hosszabb pihenő, amikor „sehol vagyunk”, ahol semmit nem kell megnézni, semmit nem kell és ideális esetben nem is lehet semmit csinálni. Semmire vágyunk, nem volt belőle elég a sivatagban. :) Üresség kell, olyan napok kellenek, amit az útinaplóban egy mondatban el tudok intézni vagy esetleg meg sem kell említenem őket.

Ha sikerült megfelelően kiüresednünk és nekem is kiírni magamból azt a temérdek élményt, ami még nincs leírva és ami egyébként mind mennyiségében és mind minőségében is nagyon sok és izgalmas az addigi utunkhoz mérten is, akkor… Akkor még nem tudjuk, hogyan tovább, de nyilvánvalóan Új-Zéland déli szigete és aztán Dél-Amerika abszolút benne van a tervben, a többiről egyelőre nem merek bővebben nyilatkozni, mert hiszen a naptárprojectektől is függ, hogy mikor és hogyan indulunk tovább. De a lényeg tömören annyi, hogy lehet, hogy 3-6 hónapra is letelepedünk, nem csak egyre… Ezt majd meglátjuk akkor, attól függ mennyire fog viszketni már a talpunk a továbbinduláshoz és mennyire lesz tele hozzá a tarisznyánk. :) Ami még biztos, hogy kb. két év múlva ilyenkor már szeretnénk otthon lenni.

Na, most pedig nézzük, hogyan volt a tovább Yogyakartából! :)

Zita kígyót fog – A soto és a helyi KFC

Ahogy kikanyarodtunk a kis útra a yogyai vendéglátóinktól, rögtön megálltunk, mert egy gyönyörű mecset mellett vitt ez az út, amit nem bírtam nem lefényképezni. :)

Miközben fényképeztem, ismerős bringás érkezett meg mellénk. Raditya-val futottunk össze, most tekert haza a családjához, akikhez azon nyomban meg is hívott minket. Ezen először vaciláltunk kicsit, mert már így is nagyon késő volt, már a délutánban jártunk ekkor, mert persze az indulás nem sikerül most sem túl sportosra. De Raditya megnyugtatott, hogy ő kivezet majd minket vissza a főútra, egészen Prambanan mellé, ahonnan már csak egyenesen kell majd tovább bringáznunk Solo felé.

A családja egy apró kis utcában lakik, egy apró kis házban, vagyis azt nem tudjuk, a ház mekkora, de az utcafrontja és a legelső helyiség, egy nappaliféle kis asztalos szoba, az apró volt – és lakályos. Itt finom kávét kaptunk és megismerkedtünk Raditya húgával és az apukájukkal. Persze az öreg nem sok angolt beszélt, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy ne mulasson jól a furcsa alakú biciklijeinken és azon, hogy én mennyire irtózom, Zita pedig mennyire odavan attól az apró kicsi kígyótól, amit Raditya húga tart otthon mint háziállatot. Zita nagy örömmel vette a kezébe a pici állatot és nézegette, ahogy sziszegve üldögél és néha tekergőzik a kézfején. És még mielőtt most rögtön frászt kapnának a szüleink, azt is elárulom, hogy a kígyó természetesen nem volt mérges és még ahhoz is pici volt, hogy a harapásával bármi bajt okozzon, igaz, ehhez nagyon úgy tűnt, indíttatása sincs egyáltalán. Egy pici, nyugodt, békés állatka volt, aminek a társaságát Zita nagyon élvezte. :)

Raditya az otthonuktól, ahogy ígérte, még tovább kísért minket a kerékpárján, kis utakon kanyarogtunk szétszórt települések és rizsföldek között a Merapi déli lába alatt. Annyira tetszett az egész, hogy egy videót is indítottam, ami alatt aztán elgurultunk valami nagyon fura szerkezet mellett:

Hogy szélkerék volt-e, vagy valami meteorológiai mérőállomás, nem tudom, de talán Ti majd megmondjátok. (én most vissza se néztem a videót, nem szakítom meg vele az írást, ha már egyszer végre nagy nehezen rámjött)

Radityával meglátogattunk még egy tempomromot, aztán kiértünk a főútra, Prambanan alá. Itt még nem búcsúztunk el, mert Raditya, mikor meghallotta, hogy igazából már éhesek vagyunk és enni szeretnénk, mielőtt nekivágunk a Yogya – Solo bringázásnak, meg akarta mutatni nekünk a kedvencét a helyi ételek közül. Ez volt a Soto, ami egyfajta rizsleves, hús és zöldségdarabokkal, na meg a lötty alján egy jó adag puha rizzsel. :) Be kell valljam őszintén, ez az étel nekünk kicsit csalódás volt, mert hát valami haraphatóbbra vágytunk, nem egy levesre, de hát most így jött ki. Ettől még örültünk a barátunknak és hogy most egy újabb ételt is megismertünk. Szóval ha Indonéziában jártok, és Soto-t láttok az éttermek plakátjain / étlapjain, akkor tudjátok, hogy az egyfajta rizsleves. A Campur, legyen bármi mellé is írva, az pedig „vegyes”-et jelent, tehát a Nasi Campur pl. azt jelenti, hogy kaptok rizst, meg még 3-4 más dolgot a tányérotokra, általában olyasmit, ami épp van a konyhán… :)

Visszafelé menet a főútra, még mielőtt elbúcsúztunk a barátunktól, láttunk egy újabb érdekes dolgot. Az egyik útszéli mobil árús kocsi üveglapjain a KFC feliratot véltem felfedezni, és persze gyanús volt, hogy ők hivatalosan nem tartoznak a nyugati gyorsétteremlánc franchise-ba, ezért megálltunk és közelebbről is szemügyre vettük a dolgokat, majd egy kérdezés után lencsevégre is. :) A fotóhoz persze, mint legtöbbször, vidám mosolyt és integetést is kaptunk. A fotón már látszik is, hogy ez nem is az a KFC, ez egy másik, ez a Kenthak Fried Chicken, a helyi változat! :) Lököttek ezek az indonézek, van itt élet mindenütt ebben az országban és mi szeretjük és élvezzük ezt. :)

Az út Solo-ig, és az érte járó jutalom, az érme-masszázs

Bár az út maga nem volt csak 62km, mégis megszenvedtünk vele. Mint már írtam, eleve későn indultunk, de erre még rátett az is, hogy engem nagyon idegesített, hogy az első kerekem üt. Na nem, nem volt benne nyolcas és a felni is sértetlen, viszont a Schwalbe gumikkal baj volt, noha nagyszerűen tapadnak és fényévente kapnak defektet, de van egy idegesítő tulajdonságuk: A mi felninkre úgy kell rá feszegetni őket, és aztán is hajlamosak rájuk tapadni a peremeikkel úgy, hogy aztán felpumpáláskor sem ülnek fel szépen, egyenletesen mindenütt. Így a gördülési felület nem egy egyenletes kör alak, hanem néhol vannak benne beugrások, ami gurulás közben folyamatos ütést jelent. A kis kézi pumpámmal lehetetlenség akkora nyomást elérni, hogy ezt ki tudjuk ugrasztani, még úgy sem, ha szappanos vízzel vagy csúszós krémmel körbekenjük az abroncs peremét. Ehhez kompresszor kell, a kompresszorhoz meg benzinkút. És még így is, hiába szappanoztuk össze az egész kereket és rontottunk el bő fél órát a délutánból, nem sikerült minden ütést kivenni a kerékből. Persze emiatt aztán sajnos jól fel is idegesítettem magam, mert mire elindultunk a benzinkúttól, már alig volt két világos óránk hátra a napból.

Azért a Merapi látványa még így is nagyszerű volt tőlünk balra, az élénk zöld rizsföldek mögött, és egy szemeteszsákkokkal nagy magasságig megpakolt teherautó látványa is arra ösztökélt inkább, hogy felejtsem el ezeket a búkat, majd minden megoldódik, ha teszünk érte, és most pedig csak tekerjünk és élvezzük ezt a hátralévő két órát Solo-ig, ahová jó lenne odaérni világosban. Érdekes, hogy milyen gyorsan vissza tud billenni az ember a rendes kerékvágásba, ha van mi, ami visszabillentse. Néha órákig bugos tudok maradni, máskor meg, mint pl. most is, elég valami apró dolog, és már el is felejtem a borúimat.

A ború elmúlt, viszont az éhség újra ránktört, ezért Solo előtt 20km-el meg kellett állnunk egy útszéli sátorvendéglőben, egy Sate Ayam-osnál. Nem tudom, meséltem-e már erről az ételről, de ha igen, akkor most még egyszer. :) Szóval az Ayam csirkét jelent, a Sate meg ugyanaz, mint ami a Satay volt Malajziában. Ott úgy tartják, ez az ő találmányuk és az egyik nemzeti eledelük, de itt Indonéziában több barátunktól azt hallottuk, hogy ez bizony indonéz eredetű dolog, és a malajziaiak tőlük „lopták”. :) Hogy mi az igazság, annak nem jártunk utána, de a finom mogyorós szószba mártott, fapálcikákon, parázs felett megpirított csirkedarabokat most is nagy élvezettel faltuk fel.

A megérkezésünk Endrang-hoz nem volt egyszerű, sajnos az utolsó fél órában ránksötétedett. Ekkor már egy mellékúton hajtottunk mert időközben le-sms-eztem Endranggal (Couchsurfing) a pontos címüket és úgy láttam jobbnak, hogy ha nem is sokkal rövidebb, de a sötétben érdemesebb egy kisebb úton megközelíteni azt. Persze a mellékúton is volt azért forgalom, de mi (hála a Kian Tan-től kapott zászlók tetejére tűzhető piros villogóknak) ki voltunk világítva, mint egy karácsonyfa. A GPS és a Google Maps is jelölte az átvágást, amire számítottam, hogy majd jön, de nem jött. Vagy csak nem láttuk meg a sötétben. Visszafordultunk és méterről méterre figyeltem a térképet és az útmenti terepet. Amikor a gépész azt mondta, itt vagyunk, leszálltam és besétáltam megnézni milyen is ez az „út”. Hát ez egy apró ösvény volt a riszföldek között, és hogy hogyan került fel ezekre a térképekre, nem tudjuk, de megnéztem a Google műholdfelvételét is a telefonon is és azon is látszott, hogy van ennek a töltésnek folytatása, és később még egy nagyobb töltésbe is beleérkezik. Ez a nagyobb töltés már újra aszfalt volt, amely aztán utcák labirintusán át végre elvezetett minket Endrang házához.

Endrang angoltanárnő, aki mint később kiderült, nem is abban a házban él, ahol mi szobát kaptunk tőle, hanem az csak a szülői háza, ahol az apukája él (aki nagyon érdekes módon a muzulmánról saját elhatározása alapján áttért a kereszténységre, míg a lánya muszlim maradt), ő pedig egy másik házban egy utcával odébb. :) Ettől függetlenül persze rengeteg időt töltöttünk együtt Endrang-al, már első este nagyot beszélgettünk és mivel ő elmesélte hogy reggel Coin Massage-t fog kapni, vagyis érme masszázst, megkérdeztük, hogy mennyibe kerül az ilyesmi, és lehetséges-e, hogy mi is kapjunk? De az is lehet, hogy Endrang kérdezett rá, hogy nem szeretnénk-e mi is, ez igazából lényegtelen, a lényeg, hogy lehetett, az egy órás masszázs 40 ezer rúpiába került, vagyis kb. 920 forintba fejenként. Ilyen luxusra ilyen olcsón még egyszer nem lesz alkalmunk, ráadásul ezzel egyúttal valami nagyon spéci, helyi dolgot is megtapasztalunk, mert hát ki hallott már olyat, hogy egy érmével masszírozzanak? Pedig így volt, másnap reggel egy házaspár érkezett a házhoz, ahol a feleség előttünk már legyúrta Endrangot és most pedig mi következtünk. Engem a férje nyúzott meg, először egy viszonylag erős kar, váll, nyak, talp és lábmasszázst kaptunk, majd következett a hát, mégpedig az érmével. A gerinctől kicsit átlósan kifelé az érme oldalával merőlegesen a húzott irányra rengetegszer végighúztak az előzőleg már valamivel bekent hátunkat. Ettől a végén véraláfutásszerű piros csíkjaink lettek végig az egész hátunkon, amelyek aztán 1-2 nap után elmúltak. Most kicsit utánanéztem, ezt a dolgot Kerokan-nak hívják és nem csak Indonéziában dívik, hanem máshol is a világban, lásd a linkelt szócikk See Also hivatkozoását a Gua Sha-ra. Na a mi hátunk azért annyira nem nézett ki brutálisan, mint az ott látható egyik képen… :)

Ezt követően én a házban maradtam naplót írni, míg a csajok eltűntek a városban. Zita és Endrang meglátogatták Endrang barátnőjét, az ő anyukája valamilyen rokonságban áll a helyi királyi családdal – ő a szép idős hölgy a képen. Aztán a királyi palotát is meglátogatták és Zita videóra vette, ahogyan a Pecel nevű helyi étel készül az egyik utcai árúsnál:

Este pedig elmentünk a szemközti utcába, Endrang nyelviskolájába, hogy egy kis előadást tartsunk a gyerekeknek a világról és a benne folytatott utazásunkról. Nehéz volt a fiatalok figyelmét fenntartani, de azért valamennyire sikerült. Aki a végén kérdezett tőlünk, az jópontot kapott Endrangtól. Csak az egyik, a többiekhez képest idősebb sráctól kaptunk igazi kérdést, ő azt kérdezte, hogy hol jobb az élet, otthon nálunk Magyarországon, vagy itt Indonéziában. Ez viszont rögtön roppant velős kérdés volt, és én azt a diplomatikus választ adtam rá, hogy „attól függ.” Vagyis, hogy Tőled függ, de azt még hozzátettem, hogy én ennyi utazás és tapasztalat után úgy látom, hogy ma már itt is bőven adott minden ahhoz, hogy az emberek boldog és teljes életet éljenek. Sőt, bár tudom, egy mosoly még lehet csak egy felszínes dolog, de azt látom, hogy itt vidámabbak az emberek, mint nálunk odahaza. Pedig otthon aztán végképp minden megvan nekünk, de lehet, hogy épp ez a baj, a bőség zavara…? Ennyire talán ott akkor nem folytam bele, mert azt láttam a srácon, hogy nem ezt a választ várta, de azért némiképp elégedett vele.

Mivel Zita és Endrang sehol nem találtak olyan batik festményeket Solo-ban, mint amilyeneket az előző napokban Yogya-ban, a királyi palota melletti boltban láttunk Zitával, ezért Zita úgy döntött, hogy visszavonatozik, hogy megvegye azt, amit kinézett magának, de én nem hagytam, mondván, Solo a batik városa és majd ott veszünk. Ezt olvastam valahol és ez így egy tévedés volt, vagyis féligazság, mert csak azt felejtették el mellé írni, hogy Yogya még sokkal inkább a batikjairól is híres. A két város egyébként valamilyen szinten rivalizál egymással a turistákért, ezért ezt nem is csodálom így utólag.

A Carfree Sunday Morning Soloban

Zitával kibicikliztünk a vasútállomásra, ami annak a nagy sugárútnak a tövében húzódott, ahol a vasárnap reggeli autómentes délelőtt kezdett éledezni. Az egész utcát lezárták, pont mint Jakartában, csak itt még buszsáv sem volt buszokkal, az egész az embereké volt. Mellettünk épp valamilyen aerobik gyakorlat folyt, és ahogy elnéztünk az utcán a távolba, ameddig csak elláttunk, sétáló, bicikliző és egyéb furcsa emberi hajtású járműveken közlekedő embertömeget láttunk.

Zita felszállt a vonatra és Yogyaban sikeresen megvette a kinézett batikfestményt, amit azóta összehajtva sikerült hazaküldenünk, majd hazafelé menet még látott néhány nagyon furcsa, magasított bringán közlekedő fiatalt az utcákon. Dél körül újra összefonódtak az útjaink, de addig velem még történt egy s más. :)

Visszatekertem Endrang-ért, mert ő is ki akart jönni a reggel 9-ig tartó autómentes eseményre. Közben az egyik rokona is csatlakozott hozzánk, egy fiatal srác – így hárman vetettük be magunkat a forgatagba. Gyalogosok, riksások, oldalkocsis bringások, rolleresek, gördeszkások, monociklisek, komplett családok vonultak az addigra már mégnagyobbra duzzadt tömegben. Több kilométert haladtuk így ezen az utcán, ahol én végig csak ámultam és kérdezgettem a barátaimat, hogy „Ez az utca meddig tart még így?” és hogy „Ez tényleg minden héten ekkora? Minden vasárnap reggel ennyi ember van kint az utcán?” – A válasz persze az volt, hogy még kilométereket tart ez az utca a városba és nem is érdemes végigmennünk, mert 9-ig, amíg a felvonulás tart és amíg az utca zárva az autóktól, nem is érnénk vissza. És igen, ez a buli minden héten ekkora, sőt, újévkor gyakorlatilag szinte a fél város kint volt, az újságok szerint 200 ezer ember. (Surakarta, vagyis Solo lakossága a wiki szerint 520 ezer fő) Ezt ha nehezen is, de a látottak alapján el tudtam képzelni.

Nem csak az utcán közlekedő családok alkották az élményt, hanem a különböző játékok, előadások és bemutatók is. Volt például egy állatsarok, ahol rengeteg kutyás és macskás gazdi gyűlt össze, de egy srác még a baglyait is kihozta, így megcsodálhattuk ezeket a nem akármilyen fizimiskájú állatokat:

Ezt valószínű szegény baglyok kevésbé élvezték, mint mi emberek, de hát ez van… Remélem különben jól tartják őket. Az állatok után visszafordultunk az ételek felé, mert bizony még az is volt bőven. Az utca egyik olyan szakaszára, ahol volt valami járdaszerűség, kitelepedtek mindenféle finomságot kínáló mobil árusok. Itt újra hódolhattam a sült krumpli spirál őrületemnek, aminek a közepébe ezúttal még egy (igaz nem túl ízletes) virslit is kaptam és ezúttal még majonézzel is nyakon öntötték a kedvenc snack-emet. Nem tudom, hogy kapni-e ilyet otthon Magyarországon, de ha nem, itt egy üzleti lehetőség! :)

A krumpli mellé rice-porridge-ot is rendeltünk, ami kísértetiesen hasonlított a tegnapelőtti soto-ra, itt viszont most még ropogtatni valót is kaptunk mellé, és most valahogy jobban ízlett az egész, jó sok ropogós zöldhagymával adták és valahogy frissebb, ízletesebb volt. Szóval ilyen is van, rizs-porridge! :)

Mire végeztünk az evéssel, pont elérkezett a kilenc óra, és megindult a forgalom az utakon, persze jó ázsiai módra úgy, hogy közben az egész még tele volt bicikliző, sétálgató családokkal. Jó volt innen lefordulni egy kis utcába és eltűnni ebből az őrületből. Endrang-ékkal gyönyörű kis utcákon csalinkáztunk végig egész a város széléig, ahol aztán ismerős rizsföldekre lettem figyelmes. Észre se vettem és máris visszaérkeztünk az ő utcájukba. Erről a hazabiciklizésről egy pár perces videót is készítettem, remélem ebből és a képekből valamennyire átjön a hangulat:

A délután már csak otthon voltunk Endrang-nál. Felfigyeltünk egy számunkra ismerős „táncra” a TV-ben, és amikor rákérdeztünk Endrang-nál, elmondta, hogy ez egy tradícionáli balinéz tánc. Azt is megmutattuk neki, hogy ezt mi egy Baraka nevű 1992-es Ron Fricke filmben láttuk, és ezt a jelenetet (amiben egyébként Borobudurból is vannak részletek) meg is mutattuk neki a filmből. A Kecak Dance a filmben egy nagyon hatásos váltással zárul: a következő képen már egy óriási vulkán füstölög. Amikor ezt Endrang meglátta, hangosan felnevetett, hogy „De hát ez pedig a Bromo!” – Mi ekkor Zitával egymásra néztünk és nagyot mosolyogtunk. A világunk ezen csodálatos részei, amit Ron Fricke bemutatott a filmjének e jeleneteiben, és amelyekről eddig a percig csak halovány sejtéseink voltak, hogy hol játszódnak, most itt voltak tőlünk alig pár napnyi kerékpárútra. Ez óriási érzés volt! Hát eljöttünk idáig, ezt is látni fogjuk a saját szemünkkel, most már igazán közel van! Hisz ekkor már nagyban készülődtünk és pakoltunk a következő, 5 napos, 310km-es biciklis szakaszra, hogy megérkezzünk a Bromo lábánál található Malanghoz. Azt terveztük, hogy onnan majd meghódítjuk a vulkánt a kerékpárokon, hogy még legyen részünk valami igazi nagy kalandban, mielőtt megérkeztünk a világ körüli nászutunk egyik fontos szintén egyre közelebbi állomására, Balira.

Még most is végig fut a hátamon a hideg, amikor ezeket a sorokat írom, és visszagondolok ezekre az élményekre, és hát képzeljétek el, hogy milyen izgatottak lettünk akkor, amikor még mindezek előtt jártunk és csak álmodoztunk, készülődtünk rájuk. Mindaz, ami pár éve még csak egy csodálatos filmben láttunk, most hirtelen itt termett a lábunk előtt, a maga teljes valóságában. Ez nem kis izgalommal töltött el minket, és persze fantasztikus érzés volt, hogy mindezt a mi magunk valóságává formáltuk az elmúlt évek és ezen utazás alatt.

Maradjatok velünk, mert nem akármilyen epizódok következnek majd! ;) …és terjesszétek a lehetőségét, illetve rendeljetek 2014-es 360°bringa falinaptárat, ha még nem tettéket! Még csak 165 darabra érkezett előrendelés (ezeket nagyon-nagyon köszönjük!), és idén is el kell érnünk az 500 darabot, hogy ebből is valóság legyen!

Ezek a élmények 2013. június 14-15-16-án történtek velünk, és ezelatt 62,7 és 6,8km-eket írtunk a szupertáblázatba és a világtérképre. Leírva október 17-én, Sydneyben! :)