Hosszú bejegyzés következik, újabb zöld agymenéseimmel, öveket becsatolni! :)

Indiába hozatom magam után a Túró Rudit?! Hát milyen zöld vagyok én?

Goán találkoztunk Eszterrel, aki Zita barátnőjének, Annamarinak a barátnőjének a barátnője – vagy valami ilyesmi… :) A lényeg, hogy a csajok jóbarátok, és Annamari volt oly rendes, és megemlítette a kis utazásunkat Nekik, és Eszter volt olyan kedves, és felajánlotta a segítségét. Mégpedig úgy, hogy elvállalta a postás szerepét. Egy szép napon, hónapokkal ezelőtt kaptunk tőle egy e-mailt, amiben felajánlotta szolgálatait, mégpedig, hogy elhoz nekünk Magyarországról ezt-azt, vagyis amit kívánunk. Találjátok ki, mit kívántunk! :) Túró Rudit, gyulai kolbászt, sonkát, a klasszikus rézszínű-konzerves májkrémet, trappista sajtot, és jóanyáink süteményeit. Bátyámtól jól meg is kaptam, hogy mit papolok itt fenntarthatóságról, amikor Indiába hozatom magam után a Túró Rudit?! „Vizet prédikál, és bort iszik!” – Mondta rám. Szerintetek igaza van? Szerintetek sem vagyunk egy cseppet sem fenntarthatóbbak annál, mintha Európában tolnánk tovább a „gazdaság” szekerét, ahogy azt a környezetünk nagy része elvárja tőlünk? Rohannánk a munkába, munkából, termelnénk a pénzt, meg a GDP-t, meg a jó ég tudja, mit… Ha minket nem hord a hátán a Föld, Eszter akkor is eljött volna repülővel Goára jógát tanulni, maximum a bőröndjében ahelyett a 2-3 kiló jóféle magyar finomság helyett nem lett volna semmi, vagy valami más lett volna. Félre ne értsetek, most nem haraggal írom ezt, és igazából örülök annak, hogy Zoli „megvádolt” azzal, hogy mit beszélek fenntarthatóságról, miközben Indiában hazai ízekre vágyom. Én magam is a fenntarthatatlan rendszerbe születtem és nőttem bele, és azzal, hogy arról beszélek néha, hogy szerintem nem minden úgy frankó ahogy most van, még nem akarok máról holnapra teljes egészében kiugrani belőle. Egyrészt, mert nem is lehet, másrészt mert nem is akarok. Még csak keresek egy utat valami jobb felé.

Remetének, vagy vándornak álljak? - „Az életnek nincsen egyetlen helyes útja”

Aztán megkaptam mást is, még otthon néhány barátomtól, amikor kijelentettem, hogy a fenntarthatóságot is a zászlónkra tűzzük ezen az úton. Azt mondták, hogy repülővel, busszal, vonattal fenntarthatóbb lenne utazni. Merthogy az gyorsabb, hatékonyabb, stb… Illetve, hogy ha otthon maradnánk, és nem indulnánk el erre az útra, akkor is fenntarthatóbbak lennénk a bolygó egészét nézve. Valóban, ha azt nézzük, hogy az a többlet étel, amit be kell vinnem a szervezetembe a pluszterhelés – a bringázás miatt, lehet, hogy sokat utazott, lehet, hogy jó sok műanyagba csomagolták és jól megműtrágyázták a földet, ahol termett, vagy ahol a takarmány termett, amit az állat evett meg, amit én megettem, hogy tudjak tekerni. Lehet, hogy így számolva nagyobb az ökolábnyomunk, minthogyha pár óra alatt iderepültünk volna Európából Goára. Kilométerben számolva! Csakhogy mi kilenc hónap alatt jöttünk ide, javarészt bringán. Ez alatt a 9 hónap alatt, ha én otthon maradok, és folytatom a munkám, és az otthoni életvitelt, lehet, hogy simán levezettem volna 30 ezer kilométert is ennyi idő alatt. Javarészt egyedül, egy akkora autóban, amibe öten is elférnénk. (Itt Indiában 15-en is! :D) És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól mindezt magam mögött hagyni, egy nagyot ugrani, és új életet kezdeni, legalább erre a néhány évre. Most valami teljesen új dolgot csinálunk, és hiszem, hogy fenntarthatóbban létezünk, mint otthon tennénk. Felfedezzük a világot, próbálunk nyitott szemmel járni, és figyelni a jó dolgokra, köztük a fenntartható megoldásokra és a fenntartható életre is.

Oké, azt aláírom, hogy ha otthon maradtunk volna, és elmentünk volna remetének a Mátrába, kisebb lenne a lábnyomunk, mint most. Mi viszont nem remetének mentünk, hanem vándornak. Felfedező útra keltünk. Nem tudom, mi a legjobb út egy fenntartható léthez, de azt hiszem, hogy meg fogjuk találni. Vagyis fogunk találni utakat(!), mert ugye Daniel Quinn is megmondta már, hogy „Az életnek nincsen egyetlen helyes útja”! :) Soha nem is állítottuk, hogy amit mi csinálunk az tökéletesen fenntartható és jó, és mindenki csinálja ezt. Csak annyit, hogy mi ezt csináljuk, és nagyon élvezzük és jónak találjuk.

Húú, micsoda agymenésem volt, elnézést annak, akit fárasztottam. Most már Goázzunk! Szóval átmentünk Elizabethel és Dileepannal Mandrem Beach-re, ahová Eszter érkezett. Még kicsit álmos volt, mert csak pár órája érkezett meg egy sok-sok órás utazás után, de azért átvettük a csomagokat és megbeszéltünk egy későbbi találkozót. Eszter nagyon kedves volt, és még a sajátjából is felajánlott egy kis eledelt. Konkrétan két vajas, sajtos zsömléről van szó. Ezt még a saját pakkunk előtt kaptuk tőle, anyukája csomagolta neki az útra, de nem fogyott el, itt pedig Indiában ő már szívesebben enne indiait. Ezért megkaptuk a két zsömlét. Zita könnyeket potyogtatva majszolta el az övét. :) Tudtam, hogy ezek örömkönnyek, ezért nem is siettem a vigasztalására, ellenben behívtam Elizabethet és Dileepant, hogy csatlakozzanak hozzánk, és kóstolják meg a magyar zsömlét, ami egészen (Zita szerint „nem egészen, csak picit!”) hasonlít az előző bejegyzésben emlegetett goai kenyérhez. Képzelhetitek, mekkora volt az öröm, amikor kibontottuk a csomagokat. Eszter először csukott szemmel megszagoltatott velünk mindent, és meg kellett mondanunk, mi micsoda, és kinek az anyukája sütötte. :) Csak eztán kaphattuk meg a csomagokat, ez volt a „nyereményjáték”. Egy nagy gyógyszeres tégelyben még aszkorbinsav is érkezett. Biztos vagyok benne, hogy ez apukám ötlete volt. :) Lali papa (apai ági nagyapám, amúgy pedig Harkányi Lajos néven rendszeres hozzászóló itt az oldalon) nővére kilencvenvalahány évig élt, és nyakalta az aszkorbinsavat. Mint tudjuk, ez „csak” C-vitamin, ami itt is megtalálható Indiában, méghozzá elég nagy mennyiségben, zöldségekben és gyümölcsökben. De így, hogy külön megkaptuk, garantált a fogyasztása, hiszen a franc akarja cipelni ezt a tégelyt sokáig. Sőt, összekötve a kellemest a hasznossal hamis-limonádét is tudunk készíteni belőle, mert íze olyan savanyú, mint a citromé.

Sajt, sonka, kolbász, májkrém, Túró Rudi, anyáink süteménye = Boldogság! :)

Visszatérve a magyar finomságokra és a goai zsömlére: olyan, de olyan finomakat reggeliztünk a goai napjainkon, hogy azt leírni nem lehet. Az ízek mennyországában jártunk, legalábbis mi így éreztük. „Igazán éhes csak az lehet, aki éhezett” – szokták mondani, és ez igaz akkor is, ha csak ízekre éheztünk. Eszter előtt álmodozni sem nagyon mertünk hazai ízekről, de mióta tudtuk, hogy jön, a végén már számoltuk a napokat, mint a kisgyerekek Karácsony előtt. Már csak három, kettő, és holnap hozza Eszter a finomságokat. Leírni nem lehet, milyen boldogok voltunk ezektől az egyszerű, de számunkra nagyon kedves, hazai ételektől. Sose gondoltam volna, hogy valaha leszek ilyen boldog ilyen egyszerű ízektől. Otthon van, hogy hónapokig áll a polcon egy doboz májkrém, és rá se nézünk, míg be nem dobjuk vész-vésztartaléknak egy kirándulásnál a hátizsákba. Most meg olyan örömöt tudott okozni az íze, hogy az nem is igaz! :)

Persze most biztos felteszi a kérdést az Olvasó, hogy „Mi a fenéért pörgünk ennyit egy kis sajton, sonkán, májkrémen, meg kolbászon?” – Hát mert nem ettünk ilyet, de még ilyesmit se hosszú hónapok óta. Előtte viszont 26-28 évig ezen nőttünk fel. :) És az étel valahogy nagyon tud hiányozni. Jók az indiai ételek is, de hazai, az mégiscsak hazai! A másik kérdés, ami talán motoszkál Bennetek, hogy „Miért nem vettünk akkor magunknak nyugati ételt? Nem igaz, hogy nem lehet kapni…” Tényleg nem igaz, lehet kapni, csak éppen nagyon drága, még annál is sokszor sokkal drágább, mint otthon, mert csak nyugati típusú „szupermarketekben” lehet kapni, ahová ugye csak a nyugatról jött ember megy vásárolni, akinek ugye köztudottan sok a pénze – hisz nyugatról jött! :) Na jó, ne legyünk ilyen rosszhiszeműek, ez csak félig igaz, valójában azért is drága lehet itt a nyugati élelmiszer, mert az is nyugatról jött. Itt nem kapni ám semmiféle sajtot a sarki kisközértben, se felvágottat. Már akkor örvendünk, ha tejet és tojást találunk, meg csomagolt, szeletelt, gyári kockakenyeret. :)

Visszatérve az ételtől kapott őrült boldogságunkra: Zita, azt hiszem édesanyjától örökölve valahol a finomságok felének elpusztítása után elkezdett egy kicsit aggódni azon, hogy nemsokára el fog fogyni a szeretetcsomag és azzal a vele járó boldogság is odavész. Erre állítólag náluk még egy új szó is született rá a családban: “Rögyögetés” – jelentése: Eltesz, tartalékol, avagy “Majd jó lesz az még valamire”. (Hát ezért ilyen nehezek Zita bringástáskái, most esik le! :D) Jó szokás sokáig őrizni, használni és őrülni a szép dolgainknak, pláne ha azt számunkra kedves emberektől kaptuk, de ha romlandó élelmiszerről beszélünk meleg trópusi éghajlaton, a tartalékolás hordoz némi veszélyt magában. :) Szóval most nem engedtünk a feleségem családi ösztöneinek, és hamar tisztáztuk, hogy ezek az ételek könnyen megromolhatnának itt már egy fél napos utazástól is, ha nem vagyunk elég ügyesek a szállításkor. Ezt pedig nem bocsájtottuk volna meg magunknak, ezért néhány nap alatt lelkiismeret-furdalás nélkül faltuk fel a Túró Rudit, a sajtot és a sonkát. Az utolsó goai reggelinkre még pont jutott minden könnyen romlóból egy kicsi. A májkrémből, a kolbászból, és egy-két szárazabb süteményből maradt egy kevés Gokarnára is.

A Mandrem Beach

Még mielőtt elbúcsúztunk volna Esztertől azon a reggelen, amikor átvettük tőle az örömküldeményt, kimentünk a Mandrem Beach-re, vagyis a tengerpartra, ami 3 perc sétára volt a szállásától. Egy pálmaligeten keresztül sétáltunk ki. A kókuszpálmák alatt egy kis ösvény vezetett, aminek a két oldalán kunyhók sorakoztak. Mindegyik előtt volt egy-egy kisebb fotel, egy téglákkal körberakott kis kertecske, néhol egy-egy a pálmafák törzsei között kifeszített függőágy. Tegnap azt hittük, hogy megérkeztünk a „paradicsomba”, pedig ez itt aztán tényleg az. Persze sosem olyan semmi sem, mint ahogy azt a prospektusokból elképzeljük. Ahogy kiléptünk a pálmák árnyékából, forróság csapott meg minket, és a lábunk alatt a homok is olyan forró volt, hogy szinte égetett. Vissza is kellett vennem a szandálom, ám annak bőrből van a felső része. Ami teleragadt homokkal. Levontam a tanulságot, és az óta a flipflopban járok, még akkor is, ha egész napos útra indulunk. Ez már csak azért is praktikus mert a templomok és egyéb turisztikai látnivalókhoz való belépéshez legtöbbször le kell venni a lábbelit, ami így csak egy másodperces mozdulatra redukálódik. :)

Ahogy közeledtünk a parthoz, úgy lett még szebb a kép. A homokos fövenyt egy lagúna választotta el tőlünk. Ezt egy kis hidacskán tudtuk keresztezni, hogy végül megérkezzünk a tengerhez. Itt még elnyújtottabb volt a part, mint előző nap, és a hullámok még messzebb jutottak a lapos homokban. Én nem vagyok egy nagy tengerpart őrült, de ez még nekem is tetszett. Kattintgattam is bőszen.

Eszter nem csak jógatanár, hanem mellette az @RC-nál is dolgozik, illetve a HVG egyik különszámánál szerkesztő. Utóbbit azért is fontos megemlítenünk, mert egy elkövetkezendő szám témája a párkapcsolat és a pszichológia lesz, és ebbe a témakörbe a kis nászutunkkal mi is beleillünk, ezért Eszter felkért minket egy interjúra. Sőt, azt is felajánlotta, hogy „megjógáztat” minket. Ezeknek nem tudtam nemet mondani, ezért egy másik napon újra látogatást tettünk nála a Mandrem Beach-en. Pándzsimból három különböző helyi busszal kb. két óra alatt eljutottunk ismét a paradicsomi helyre, ahol igaz, hogy jógázni végül nem sikerült, de nagyon jól éreztük magunkat. Először is a tengert vettük be, mint a gyerekek, úgy ugráltunk a habokban, és élveztük a nagy hullámokat. Jó nagyot tudtak dobni rajtunk, ha megfelelően ugrottunk rájuk. Ha nem, akkor jól arcon csaptak minket, vagy lenyomtak „az óceán fenekére”! :) Ne nem kell megijedni, mert az a félelmetes fenék homokból volt és ahol ezt játszottuk, ott alig 1 méterre volt a vízfelszín alatt. Pontosabban volt, hogy fél, volt hogy másfél méterre tőle, attól függően, hogy éppen hol tartott a hullám.

Eszter története

Ebéd után a tengerparti étterem árnyékában, egy-egy hideg üdítő mellett adtunk interjút, amit Eszter a telefonjának diktafon funkciójával rögzített. Ebből kész, megjelent anyag csak hónapok múlva lesz, de nem feledkezünk meg róla és feltétlen jelezni fogjuk, ahogy eddig is tettük a média megjelenésekkel.

Eszterrel nem csak az interjú keretén belül, hanem amúgy is nagyon jókat beszélgettünk, és azt hiszem gazdagabbak lettünk általa még egy igazán jó történettel. Eszterről már írtam, hogy három melót nyom egyszerre: a jógát, az @RC-ot, és a HVG-t. Emellett elvált anyukaként egyedül neveli a két gyermekét, akiket nagyon szeret, és akik az elmondása szerint igazán különlegesek lehetnek. Két gyerek, három meló, ez már önmagában nagyon becsülendő, de ezzel még nincs vége! Mindezt úgy, hogy néhány éve a tökéletes férj lelépett, mert „az emberek változnak”.

Ezzel egyetértek, de valamit mondtam ott a pap előtt, és onnantól ahhoz tartom magam. Onnantól aszerint „változok” csak, ahogy megfogadtam. Na, ez az én véleményem a házasságról és a hűségről, most térjünk vissza Eszterre.

Eszter felállt a – számomra elképzelhetetlen – mélységből, és jógázni kezdett. Mostanra a jóga olyannyira az élete részévé vált, hogy tanítja is azt. A gyermekeit pedig pontosan úgy szereti, ahogy vannak, ezért aztán a világért nem változtatna meg semmit, és nem bánt meg semmit, ma is egy boldog ember. Mert az akart lenni! :)

Nagyon jó volt Eszterrel is beszélgetni és lenni.

Lekéssük az utolsó buszt…

Délután a lányok lementek a partra, én pedig a netbookon ténykedtem valamit a parti étterem árnyékában. Jövet buták voltunk, mert bár egész sokat barátkoztunk a buszok személyzetével, a nagy vidámkodásban csak a lényeget felejtettük el: megkérdezni őket arról, hogy mikor megy az utolsó busz visszafelé, Pándzsimba. Másfél órát álltunk a főút szélén, közben ránk sötétedett, de egy busz sem jött. Próbáltunk stoppolni, sok taxis és „pilot” (motoros taxis) megállt nekünk, de mindenki csak sok-sok száz rupiért volt hajlandó elvinni minket bárhová is. Ez nekünk több lett volna, mint az egy napra kitűzött teljes költségkeretünk, ezért rendre mindenkit visszautasítottunk. És mindenki mondta nekünk, hogy nem jön már több busz, mert túl késő van. Mi nehezen akartunk hinni nekik, mert a másik irányba három busz is elment, míg ott álltunk. Persze nem hazudtak, de ez már nem segített rajtunk. Rossz kedvünk lett, mert már késő volt, fáradtak voltunk, és nem számítottunk több száz rupis többletkiadásokra ezen a napon. Mert ugye, ha itt maradunk, az sem lesz olcsó.

Egyikünk sem figyelt igazán az időre, így nem veszekedtünk azon, ki a hibás, mindketten azok voltunk. Viszont egy ilyen szép nap után különösen rossz volt, hogy így megromlott a kedvünk. Visszasétáltunk Eszterhez, aki épp a vacsoráját élvezte. Rögtön telefonálni kezdett, hogy segítsen rajtunk, és én is fel akartam hívni Dileepant, hogy értesítsem a fejleményekről, és arról, hogy lehet, hogy nem jutunk ma haza hozzájuk. Csakhogy még a telefonról is elfogyott a keret. Fogtam egy ötvenest, és egykedvűen visszasétáltam a sarki butikig.

…és Fölfeléééé!

Először a néni kezdte a butikban. Nem tudom, mit látott rajtam, vagy mit nem, de megajándékozott 50 rupival. Ugyanis a Delhiből való SIM kártyát innen Goáról minimum száz rupival lehet csak feltölteni. Azután is feltöltötte a telefonom, hogy mondtam, hogy csak 50-en van, és kérdeztem, hogy jó-e, ha hozom majd a másik ötvenest. Feltöltés után pedig megköszönte az ötvenest, és mondta, hogy a többit hagyjam. Nem akartam hinni a fülemnek. Visszakérdeztem többször, de továbbra is ugyanazt a választ kaptam, egyre szélesebb mosollyal körítve. Néztem az egyenlegem is, az is felugrott 88 rupira (12 lejött a százból – adók). Nem akartam hinni a szememnek. Úgy volt, hogy ma egy rossz estém van, el is döntöttem már magamban! Erre jön ez a néni, és lerombolja! :)

Na, hát innen varázsütésre minden megváltozott. Közben elhatároztam, hogy nem csüggedek tovább! Lesz ami lesz, ha kell, itt alszunk a parti homokban, úgyis finom meleg! :) Visszafelé sétálva a lányokhoz ez utóbbit meg is tapasztalhattam. Meg azt is, hogy Dileepan  egy igaz jó ember, mert mikor felhívtam, felajánlotta, hogy eljön értünk autóval. Ezt illedelmesen visszautasítottam, mert tudtam, hogy ez neki sok liter benzinjébe, és legalább két órájába fájt volna, meg ugye van valami fenntarthatóságnak nevezett fogalom is a képzeletbeli zászlónkon. :) Mire visszaértem a lányokhoz, Eszter azzal a hírrel fogadott, hogy megvan a szállásunk is, a jógamestere hugánál lakhatunk, barátságból – ingyen. Mintha pofonütöttek volna. Szégyelltem magam, hogy az előbb még mérges voltam a világra, benne leginkább a sok önző indiaira, akik nem képesek elvinni minket sehová, csak pénzért cserébe. Hát van itt emberség kérem, méghozzá dögivel, csak mi rossz helyen kerestük. Egy ekkora turistagettó közepén, mint Goa, hülyeség volt megpróbálni stoppolni.

Ma nem jó, holnap se jó, majd jó…ga

Eszterrel így még estébe nyúlóan beszélgettünk a vacsoránk mellett, és aztán úgy elaludtunk Zitával, mint akit fejbe vágtak. A jóga elmaradt ezen a napon, mert addig húztuk, amíg végül nem találtunk szabad helyet a gyakorlatokhoz, és a végén már túl késő volt. Viszont így, hogy „itt ragadtunk”, adott volt a jógához a következő reggel. Mégis beszéltünk Eszterrel egy korai időpontot (Az ő hajnali gyakorlata után!), ám sajnos ezt is elbaltáztam. Ugyanis én voltam a nagyobb érdeklődő kettőnk közül a jóga iránt – amit még egyikünk sem próbált soha -, de mégis, reggel egyszerűen nem indult be a motor, rányomtam pár szundit a telefonra, aztán meg a jógacentrumot is a bennszülöttek disznóóla mögött kerestem, s nem ott ahol volt, így mire odaértem, már csak pár percre maradt szabad a jógaterem. Maradt helyette egy kellemes reggeli Eszterrel hármasban a tengerparton.

Sebaj, mert sohasem késő: Most amikor ezt a hosszúra nyúlt bejegyzést befejezem végre, épp egy olyan indiai város felé tartunk az éjszakai vonaton, ahol Eszter is fellelhető lesz a következő napokban, merthogy a 3 hetes jógakurzus után 2 hetet csavarognak Indiában az édesapjával, akinek régi nagy álma volt, hogy egyszer felfedezze ezt az őrültek házát itt a szubkontinensen. :) Igen, szeretem Indiát! (Nehéz volt leírni!)

Köszönet Eszternek az örömpostáért, és Lalitéknak az önzetlen segítőkészségükért!