A Karakorum Highway

Pár szót igazán megérdemel ez a Karakorum magashegyi út még mielőtt belevágnánk a kalandjainkba, amelyek ha minden jól megy, akár 700km-t is fognak tartani ezen az úton. Szóval ez az 1300km hosszú nemzetközi magashegyi út a Kína Xinjiang tartományának Kashgar városától húzódik egészen Pakisztán fővárosáig, Iszlamabadig. Az út 500kmt halad Kínában és 800-at Pakisztánban. A netes közösségi lexikon szerint ez a világ legmagasabb aszfaltozott nemzetközi útja, mi ezt azonban csak részben tartjuk igaznak, mivel ittlétünkkor éppen felújították az utat, így az első szakaszokon eddig gyakorlatilag alig találtunk aszfaltot. Az aszfalt hiánya az úton valószínű egy 2006-ban aláírt kínai-pakisztáni szerződésnek köszönhető, miszerint az utat 10 méterről 30 méter szélesre bővítik és még masszívabb betonnal borítják. Érkeztünkkor még csak az alapozásnál tartottak a kínai munkások… Illetve a természet erőinek is köszönhetjük az út néhol igen gyatra minőségét, hiszen sok helyen kőomlások vagy földcsuszamlások építik át a terepet, és vele együtt az utat is.

Az út áthalad a Pamír, és a Karakorum hegységeken, valamint érinti a Himalája nyugati határvonalát a pakisztáni, alsóbb szakaszán, ahol az Indus folyó völgyében halad. Ezen a szakaszon látni az útról világ 9. legmagasabb csúcsának számító 8126m magas Nanga Parbatot, de számos másik 7000m feletti csúcs is szegélyezi az utat, pl. ezen sorok írásakor az ablakunkból látni a 7788m magas Rakaposhi-t. Persze nekünk sokat nem oszt, nem szoroz, hogy milyen magasak a hegyek körülöttünk, mert mindegyik nagyon magasnak tűnik lentről a völgyből. :)

Ezt az utat a kínaiak szokták Friendship vagyis  Barátság Highway-nek is nevezni, de ez a név igen félrevezető is lehet, mert ugyanez a neve a tibeti Lhasa és a nepáli Kathmandu között húzódó másik nagyon híres magashegyi útnak is. Szóval maradjunk csak a Karakorum Highway-nél, vagy röviden a KKH-nál. A „Highway”-t egyébként nem az út minőségére értik, mint azt már számtalanszor említettem, hanem a magasságára, mert az út bár javarészt 3000m alatt halad, de legmagasabb pontján, a pakisztáni-kínai határon található Khunjerab hágón a jó ég tudja, milyen magas… :) Minden térkép és weboldal mást mond, de maradjunk annyiban, hogy a hágó valahol 4655 és 4734m között húzódik.

Az utat 1959-ben kezdték el építeni, 1979-ben fejezték be, és 1986-ban nyitották meg. Az út építése során 810 pakisztáni és 200 kínai munkás halálát regisztrálták, de ennél egyesek szerint sokkal többen is meghaltak. Ezen halálok javarészt földcsuszamlásoknak és lezuhanásoknak köszönhetőek. Ha belegondolunk, ez elég durva szám, mert eszerint az út szinte minden egyes kilométeréért meghalt valaki.

Arra, hogy én hogyan találtam rá, és hogyan kerített a bűvöletébe, már nem emlékszem, de bizonyosan az interneten keresztül történt. Az útról még számos általános dolgot el lehetne mondani, de ezeket megtaláljátok bárhol máshol a neten, szóval térjünk rá lassan a mi kalandjainkra.

Sost-tól Passu-ig a Karakorum Highway-en

Sost-ból nem indultunk el korán, mert tudtuk, hogy ezen a napon csak a 40km-re lévő Passu-ig akarunk „le”-bringázni a Karakorum Highway-en. Reggelire rántottát készítettünk, majd átszereltük a visszapillantó tükreinket a sisakjaink jobb oldalára. Az összepakolás a szokásosnál több ideig tartott, ezért csak dél körül voltunk kint az úton. Az előző napi borús idővel ellentétben ezen a napon gyönyörű napsütéses időnk volt, kék éggel. Ennek nagyon örültünk, mert előző nap a buszból nem tűnt valami barátságosnak a környék, de így verőfényben mindjárt jobbat tetszettek a hatalmas hegyek körülöttünk.

Sost határában rögtön találkoztunk valami nagyon jellegzetes, csak a Karakorum Highway-re jellemző dologgal, egy agyondíszített teherautóval. Csilingelő díszek lógtak róla végig a plató oldaláról, és a kelleténél jóval nagyobb és díszesebb elülső lökhárítóról, a vezetőfülke felett pedig hatalmas felépítmény nyúlt előre, aminek közepén egy dísztárcsa figyelt, na és persze ez is szép színesre volt pingálva, mint ahogy az egész teherautó oldalán is végig mindenféle színes ábrák díszelegtek. Furcsa volt számomra az érzés, hogy most, hogy végre itt vagyunk, itt a KKH-n, és nem csak képen, hanem élőben is láthatunk egy ilyen guruló műalkotást, akkor nem érzek különösebb kitörő örömöt. Ez kicsit zavart, de nem tudtam mit tenni ellene. Aztán pár méterrel később rájöttem, hogy valójában csak az volt a nagy bajom, hogy majd megsültem. A 6 fokos szobából kibújva elég szépen beöltöztünk, és ez javarészt szükségtelen volt, ezért pár kanyar és domb után megálltunk, és levetettünk magunkról néhány réteget. Utoljára valahol Üzbegisztánban volt rajtunk rövidnadrág, és most végre újra, igaz alatta azért még ott figyelt egy réteg lastex a lábunkon, de azért az érzés megvolt. 2700m-ről indultunk el ezen a napon lefelé. Bár rövidnadrágban sem töltöttek el különösebb eufóriával a hatalmas, havas hegyek látványai, de ezen különösebben már nem akadtam fent. Tudjátok, ha valamit elér az ember, néha érez egy kis ürességet. Mert ugye nem a cél a lényeg, hanem az út odáig, és most megérkeztünk egyfajta célhoz, a Karakorum Highway-en tekertünk, és én talán ezért éreztem egyfajta ürességet. Persze tudtam, hogy ez nem tarthat soká, mert ez még nem a végállomás, és nem is egy vég, hanem továbbra is egy út, amin haladunk, és ami örömet és élményeket fog adni számunkra, csupán ki kell azt várnunk.

Szóval ezen gondolatok mentén csak hagytam, hogy haladjunk az úton. Majd lesz valami, majd jön valami, lehet az bármi, akár nehézség is, amit leküzdve majd újra fogom azt érezni, hogy érdemes úton lenni. Ez a dolog aztán ezen a napon nem nagyon jött el, de azért persze gyönyörű helyeken jártunk, szebbnél szebb és magasabbnál magasabb hegyek alatt csorogtunk lefelé a Hunza folyó völgyében, javarészt murvás úton, kevés forgalom mellett.

Passu-ban

Csak estére érkeztünk meg Passu-ba, ahol sajnos zárva találtuk az Arman által javasolt Passu Inn-t, ezért kicsivel később, a falu központjához közelebb, a Passu Inn-ben szálltunk meg.

Egy kétágyas, fűtetlen, konnektoros, meleg vizes, bucket shower-es fürdőszobás szobát 800 rupiért akartak adni nekünk, amire én nevetve 300-at válaszoltam, így végül megállapodtunk egy 500 rupis árban, és az így megmaradt 300-ból még 240-et elköltöttünk a vacsorára. Először 600-ért akartak egy fél csirkét adni nekünk, de mi valami olcsóbbra vágytunk, így végül fejenéknt 120-ért kaptunk „Mixed Vegetables”-t, ami lefordítva ugyan „vegyes zöldség”-nek számít, a valóságban viszont egy hatalmas adag szaftos krumpli volt még több rizzsel. A krumpli mellett volt némi hagyma is, és talán ha egy szem bab, ezért mondhatták „Mixed Vegetables”-nek. Ezt persze az adag láttán mi nem bántuk, mert bár épp nem az volt, amit vártunk, de ennek ellenére ízletes volt, és mennyiségre hatalmas, alig bírtunk vele. A Passu Inn vendéglője egyébként a falubeliek találkahelye is volt egyben. Érdekes volt látni, hogy csak ültek és beszélgettek, még a tévé sem ment mellettük, és muszlimok lévén nem is ittak semmit, még teát sem. Viszont angolul kiválóan beszélt szinte mindegyikőjük. Kedvesek voltak, kérdezték merről jöttünk s mi járatban, és általában szóvá tették, hogy későn jöttünk, már vége a turistaszezonnak és lassan az ősznek is, ezért van zárva a legtöbb vendéglő.

Este itt már 8 fok volt a szobánkban, ami egészen melegnek számított, különösen, miután kicsit még erre is ráfűtöttünk azzal, hogy miközben forró zuhanyt vettünk, nyitva hagytuk a fürdőszobaajtót.

Reggel azonos áron, 120-ért fejenként tojásrántottát reggeliztünk, de ezzel már annyira nem voltunk megelégedve. A tegnapi séfet leváltották, és csak egy kedves fickó maradt helyette, aki elnézést kérve hozta ki elénk az ételt, mondván, hogy ő itt csak helyettesít, és még sohasem csinált ilyet! :) Azért a tojást még meg lehetett enni, de ha ezt előre tudjuk, inkább bevásárolunk előre a boltból és elkészítjük magunknak – jó sok hagymával.

Passu-tól Husseini-ig – Egy rövid, de kemény tekerés

Ezen a napon is kék egünk volt, és tudtuk, hogy talán csak 7km vár ránk Husseini-ig, igaz, azon lesz egy komolyabb kis kaptatónk. Ennek a kaptatót már Passu-ból tisztán láttuk, és hamar neki is leselkedtünk. Ahogy felértünk az első kanyar után egy domboldalra, gyönyörű látvány tárult elénk Passu mögött. A lapos és széles Hunza folyó völgye mögött hatalmas, csúcsos hegyek sorakoztak. Lent az oldalukban, a morénalejtőben fehérre festett kövekből a „Welcome to Pasu, Our Beloved Hazir Imam”. Ahogy a kanyarból hátranéztünk, egy nagy fehér gleccsert pillantottunk meg. Tudtam, hogy lesznek gleccserek a KKH mentén, amelyek egészen az útig érnek le, de ez a látvány most mégis meglepett, és csodálattal töltött el. Nem bírtam eleget kattintgatni a fényképezőgéppel. Ugyanezen a helyen, a szemközti dombon, ahol az előbb még az utunk vitt, egy másik felirat volt kirakva a fehérre festett kövekből: „Welcome to Pasu” – na végre, minket is köszöntenek, nem csak a Hazir Imam-ot, akárki is legyen az… :)

Alig kapaszkodtunk fel a következő hajtűkanyarba, újabb érdekes látvány kápráztatott el minket: Tőlünk balra, lent a völgy aljában egy vékony függőhidat pillantottunk meg. Végigkövetve az ösvényt ami a függőhíd túloldalától folytatódott, házakat vettünk észre az óriási morénalejtő tetején. Nem gondoltuk, hogy azon a helyen is élhetnek emberek, de valószínű így volt. A morénalejtő egy szakadékban ért véget, aminek az alján a Hunza folyó több ága kanyargott tekintélyesen. Ez a látvány mindkettőnket egy műholdképre emlékeztetett, pedig valójában csak 200m magasból szemléltük a természet csodáját. Hozzá kell tennem ehhez a sok gyönyörűséghez, hogy mindeközben az út elég meredek volt, és poros, köves, ezért én sűrűn szentségeltem is, mert igen keserves volt rajta így a haladás a fekvőkkel. Mindemellett örültünk, hogy ezt a szakaszt meg sem próbáltuk tegnap este, mert bizony nem lett volna finom, arról nem is beszélve, hogy kukksötétben értünk volna Husseinibe. Mert amikor végre felértünk az emelkedő tetejére, még akkor sem értek véget a nehézségek, a lefelé elejét éppen az útépítés abban a szakaszában hagyták itt nekünk, amikor bringákkal a legnehezebb volt rajta az átkelés: dózerolatlan, nagy kavicsok borították az egész utat, amiben mélyen elsüllyedt a kerekünk. „Lesz ez még rosszabb is”, mint ahogy Zita mondta nekem a fölfelében, amikor hisztiztem neki a rossz út miatt… és tessék, most rosszabb lett. Persze még mindig jobb, hogy ez a lefelében ért minket, mert ha fölfelé lett volna ilyen a terep, bizonyosan tolnunk kellett volna a gépeket.

Csónakkal Husseini-ből Gulmit-ba

Ami a mély murva után elénk tárult a következő kanyarban, az olyan volt, mintha egy tündérmeséből rántották volna elő. Husseini falucskát pillantottuk meg a hegyoldalban, megannyi apró, kőből épített lapos tetős házacskájával, és földteraszaival. A földteraszok az egész terepet betöltötték, közöttük csak néhány keskeny, kanyargós utcácska kapott már helyet, na és persze a házak, illetve az állatok pajtái.

Kecskék, tehenek és tyúkok legeltek a teraszokon, amelyeket néhány fa is díszített, igaz legtöbbjük már mind lehullatta lombját, de még így is szép látványt nyújtott. A háttérben pedig lent az Attabad-tó legfelső csücske tűnt fel a sziklák alatt. Tudtuk, hogy innen kezdődik a tó, ami pár éve jött létre a földcsuszamlás miatt, és ami miatt innentől hajóval kell majd folytatnunk az utunkat, először csak Gulmitig, ahonnan gyalogtúrázni terveztünk, majd onnan tovább Attabad-ig, ahol a természetes gát van, ahonnan ismét szárazföldön tudjuk folytatni az utunk a KKH-n.

Husseini határában egy hatalmas gyermeksereg kezdett el kergetni minket. Ők voltak az első gyerekek a 6500km alatt, akik nem visszahúzták a bringáinkat, hanem megtoltak minket. Barátságukért jutalmul Zita egy kisebb zacskó cukorkát osztott ki közöttük. A korosztályuk 5-15 éves kor között volt, leginkább a kicsit voltak helyesek, meg kellett őket zabálni, ahogy integettek a kamerának. Száz métert sem haladtunk tovább a gyermekektől, ismét behúztuk a fékeinket, ezúttal egy másik korosztály, két öreg néni miatt. Szobrot lehetett volna állítani arról, ahogy ott ültek a ráncaikkal az út padkáján. Szép öregek voltak, tradicionális öltözékben. Van az öregek szemében, arcában valamiféle nyugalom, boldogság, vagy nem is tudom, minek lehetne nevezni. Na, az ő arcukban ez pontosan látszott, meg egyáltalán a jelenlétükben, ahogy csak ültek ott, nem rohantak sehová, az biztos. …és megengedték, sőt örültek neki, hogy lefényképeztük őket.

Két hajtűkanyarral lejjebb megérkeztünk a hajóállomásra. Először 2000 rupiért akartak minket elvinni egy „Special Boat”-on Gulmitba, de mi pontosan tudtuk, hogy nem szabad többet fizetnünk 500 rupinál, és ezt velük is közöltük, így hamarosan sikerült megállapodnunk egy emberrel, és már hozták is a bringáinknak a rámpát, amin keresztül át tudtuk tolni a gépeket a csónakra.

Ezek az attabad-tavi csónakok megérdemelnek pár szót, mert nem akármilyen vízjáró szerkezetek. A tó ugye gyorsan jött létre nem egész 3 éve, és a helyieknek is gyorsan kellett valamilyen közlekedési eszköz az újonnan létrejött vízre. A csónakon a motor kétoldalt foglal helyet, és a rotorok egy-egy hosszú tengely végén vannak, így azokat a motorok megdöntésével bele tudják engedni a vízbe. A hajó kormányzása így a kormánylapát mellett a motorok vízbe való be- és kiengedésével is lehetséges. A kormánylapátot egyébként szintén kötelek és csörlők segítségével mozgatják, méghozzá a hajó hátuljában, egy ülés elé szerelt, színesre festett teherautókormánnyal. A kormányos így igen vicces látványt fest a hajó hátuljában ahogy a kormányt szorítja, általában kesztyűben, és a tradicionális pakisztáni férfiakra jellemző barna lepellel az arca és a felsőteste előtt. Nem csak a hajó kormánya, hanem az egész hajó is gyönyörű tarkára van festve. Méretét tekintve nem túl nagy, de két fekvőbringa és 30-40 ember kényelmesen elfér rajta. A két vastag keresztben álló palló pedig arról árulkodik, hogy akár egy autót is át tudnak rajta szállítani a tó túloldalára.

Gulmitba kb. 20 perc alatt átszállított minket a csónak. A tóról elképesztő a kilátás a tőlünk északra található, napfényes „Pasu Cathedrals” nevű hegycsoportra, és közelebbről is szemügyre vehettünk néhány pakisztáni férfit, akiktől nagyon csúnya és nem helyes előítéleteink miatt féltünk volna…

Féltünk volna Tőlük, ha nem beszéltek volna angolul, és lettek volna végtelenül barátságosak és kedvesek velünk. :)

A Khunjerab-hágóban (4734m) – Utunk új szakaszához érkezünk, mostantól nincs többé rohanás!

Miután túlestünk a kínai vámon Tashkurgan mellett, a busz folytatta útját Pakisztán felé, és egyre magasabbra és magasabb törtünk, ahol egyre hidegebb lett, és még a hó is elkezdett szakadni. Egyik olvasónk javasolta a hágóból való lebringázást és Arman-t ugyan megkérdeztük a Khunjerab hágón való kiszállásról és az onnan bringán való folytatásról, de valószínű akkor sem szálltunk volna ki, ha szabadott volna, mert odakint hóvihar tombolt, és azon is csodákoztunk, hogy a buszunk ilyen simán felbírt menni a szerpentinen. Megállás és különösebb mámoros pillanatok nélkül kereszteztük a Kína és Pakisztán földrajzi határán fekvő, az utunk szempontjából eddig a percig kulcsszerepet játszó 4734m magas Khunjerab-hágót (Khunjerab = Valley of Blood, a Vér Völgye). Ez a hágó kritikus volt a szempontunkból, mert ha ez zárva lett volna az érkezésünkkor, jelentősen át kellett volna terveznünk az útvonalunkat, ami fájdalmas lemondásokkal járt volna. Lemondhattunk volna a Karakorum Highway-en való biciklizésről, és valahogy repülővel kellett volna átjutnunk a Himalája déli oldalára, vagy megkerülnünk azt szárazföldön, de utóbbi esetben a pakisztáni vízumunk lejárt volna, és ez nem csak kidobott pénzt, hanem azt is jelentette volna, hogy ezen utazás során le kell mondanunk erről az országról, mivel a vízumot magyar állampolgár csak az anyaországában kaphatja meg. Hát mindez nem következett be, megérkeztünk a hágóba. Ez egyben azt is jelentette, hogy mostantól nincs szükség a rohanásra, mostantól bárhol, bármikor ott maradhatunk még egy napot, ha úgy tetszik, nem kell többé arra gondolni, hogy lehet, hogy ezen az egy napon múlik majd a Karakorum Highway. Igaz, vízumaink még mindig vannak, ezekhez tartanunk kell magunkat, bár Arman azt is elmondta, hogy Pakisztánban állítólag könnyű meghosszabbítani a vízumunkat, és még pénzbe sem kerül.

A hágót csak egy nagyobb kapu jelölte, ami így a hóviharban úgy nézett ki, mintha egy sci-fi filmbe csöppentünk volna. De ez valóság volt, méghozzá jéghideg, hóviharos valóság, ami a pakisztáni oldalra átérve egyúttal rázóssá is vált, mivel a kínai aszfaltot felváltotta egy keskenyebb, köves, murvás út.
Ezen kanyarogtunk lefelé, mígnem leértünk a völgybe, ahol nem sokkal jobb, de talán valamivel szélesebb út folytatódott. Itt már véget ért a hóvihar, de az idő még mindig sötét és borús volt. A táj így nem nyújtott akkora élményt, és azt se bántuk túlságosan, hogy nem bringával tesszük meg ezt a szakaszt. Egy meredek falú, szűk völgyben aljában haladtunk a befagyott patak mellett, sziklafalak között. Néhol a sziklafalakról jégcsapok halmaza lógott, máskor néhány ibex-et pillantottunk meg. Az állat magyar nevét sajnos nem tudjuk, mert buták vagyunk, de talán a hegyi kecske lesz az. Egy jóóó nagyra nőtt hegyikecske! :)

Érkezés Pakisztánban, egy délután a sost-i határállomáson

Sost-ba kora délután érkeztünk meg. A busz egy nagyon durván köves udvar sarkába tolatott be, a bringákat félig elégetett koszos, büdös szemétdombokon keresztül kellett kipakolni a saras, bűzös busz hátuljából. Ettől nem lettünk túl vidámak, mint ahogy attól sem, amikor megláttuk, hogy az én bringám üvegszálas ülése oldala elrepedt. Nem vészes a sérülés, mert nem ott repedt meg, ahol a hátamat tartja, csak a szélén, de akkor is… Kérdeztük Armant, hogy érdemes-e reklamálnunk, de mondta, hogy nincs sok értelme, és nem is nagyon tudtunk volna már kinél, mert a sofőrünk eltűnt. Bent az épületben a pakisztáni vámosok hálózata ledöglött, így végül papírra vitték fel az adatainkat, miután 20 percig hiába vártunk a rendszer felállására. 2600-as Cisco Router-ük volt, nosztalgiával gondoltam vissza a KFKI-s időkre, és az 5×9 szervizraktárára, ahol halmokban álltak ezek a legalább 10 éves hálózati eszközök. Igazából ekkor kedvet éreztem jól megkonzolozni a kicsikét és belemászni a pakisztáni határőrség hálózatába… :) Na, de ezt majd Ausztráliában, csak vegyenek fel valahová majd! Érdekes, hogy induláskor villámgyorsan és fájdalom nélkül sikerült otthagyni a szakmám, most viszont bizonyosan elmosolyodnék, ha egy fekete képernyőn egy promptot pillantanék meg zöld Lucida Console betűtípussal. Jó lenne körbejárni azt a hatalmas országot routereket telepítve, mint ahogy gyakornok koromban tettem anno Magyarországon, 6 éve.
Miután túlestünk a pakisztáni belépésen, konstatáltuk, hogy hála a határőrök átgondolatlan pecsételgetésének, Zita útlevelében már csak 9 szabad oldal maradt. Nem tudjátok véletlenül, hogy lehet-e a valahol DK-Ázsiába vagy Ausztráliában magyar nagykövetségeken keresztül útlevelet igényelni? Reméljük, hogy igen, különben bajban leszünk… Vagy esetleg már nem aktuális vízumokra szokás másikat ragasztani az útlevélben? :) Bármelyik megoldás gyógyír lehet a problémánkra, amin most még nevetünk, de lehet később komoly gond lesz számunkra.

Szállodaválasztás, pénzváltás és vacsora Sost-ban

Sost-ban kemény 500m-t gurultunk a szállodáig, azt is az út bal oldalán, mivel Pakisztán anno egy és ugyanaz volt Indiával, ami akkortájt még angol gyarmatnak számított, ezért a balra tarts az utakon. Szállodának először a Lonely Planet által javasolt Asia Star Hotel-t néztük ki, de miután megláttuk a fűtetlen koszos szobákat, a lányok más lehetőségek után néztek. A lányok, merthogy közben összecsapódtunk Samuelékkel, vagyis a svájci házaspárral. Végül a szomszédos Sost Park Hotel-ben kötöttünk ki, duplaágyas szobánként 300 rupiért, vagyis 810 forintért. :) Ez az árkategória végre azt jelenti, hogy hosszú idő óta újra képesek leszünk az eredetileg kitűzött napi 10 eurós büdzsét újra tartani. Ehhez persze először pénzre volt szükségünk, és ehhez váltanunk kellett, amit közvetlen a hotel melletti kis boltban meg tudtunk tenni, így megszabadultunk az összes maradék yuan-unktól és egy 100 dollárosunktól, cserébe sok-sok pakisztáni rupi ütötte a markunkat.
Vacsorázni Samuel-ékkel együtt mentünk, miután körbejártunk néhány főút menti boltocskát és bevásároltunk belőlük reggelinek valóra, egy kis koszos étteremben kötöttünk ki. Otthon még kocsmának is mocskos lett volna, de itt barátságosnak tűnt, a helyiek is itt ettek, és mi is itt kértünk fejenként egy-egy adag szaftos, mócsingos marhahúst apró darabokra vágva, csapatival, vagyis a helyi vékony, frissen készített lepénykenyérrel tálalva. Ehhez még teát is kértünk, és még így is csak 500 rupit fizettünk összesen négyünkre. Ez kb. 1310 forint, amit Samuel sokalt az adagonként néhány falat zsíros húsért, bár szerintem fair ár volt.

Mozi est gyertyafénynél négyesben, hogy ne egy hűtőben kelljen aludnunk

Estére úgy gondoltuk, hogy jó lenne valahogy felfűteni a szobánkat, amiben se áram, se fűtőtest nem volt, ellenben a leheletünk látszott, és amikor elővettük a hőmérőnket kiderült, hogy nem több, mint 6 fok van benne, vagyis kb. annyi, mint egy nyugati háztartás hűtőszekrényében. Szóval arra gondoltunk, hogy az egyetlen fűtőtest, ami itt szoba jöhet, az az emberi test, ezért összetoltuk az ágyainkat, kiválasztottunk egy ígéretesnek tűnő filmet a még bátyámtól kapott mozikból, s áthívtuk svájci útitársainkat egy mozi estre. Gyertyafénynél néztük végig a „The Last Station” című, Tolstoy utolsó éveiről szóló filmet. A gyertyafény természetes csak a hangulathoz kellett, és Samueléket is a társaságuk miatt hívtuk át, nem pedig azért, hogy felfűtsék velük a szobát, bár tény, hogy a film végére nem egész 9 fokra emelkedett a szobánk hőmérséklete. :) Sőt, a film közben az áram is megérkezett a konnektorokra, így nagy örömömre nem használtuk el a netbook fél aksiját egy film kedvéért. A film után még beszélgettünk kicsit, illetve próbáltunk valami időjárás előrejelzést találni a neten a környékre a Kindle-n, de a GPRS olyan lassú volt, hogy azt már Samuel-ék nem bírták kivárni, elmentek aludni a szobájukba, mivel másnap reggel 6-kor indult a buszuk Husseini felé. Ők is betervezték az Arman által javasolt gyalogtúrát Gulmitból. Épp, hogy elbúcsúztunk, a Kindle képernyőjén végre megjelent a következő 6 nap előrejelzése a környékről. Viccből megígértük Samuel-éknek, hogy ha így lesz, akkor reggelre egy papíron ott hagyjuk az ajtónk külső oldalán (ami az ő szobaajtójukkal szemközt volt) a következő napok időjárását. Ezt Zita olyannyira komolyan vette, hogy egy az egyben átmásolta a részletes előrejelzést néhány WC-papír darabra, amit viaszcseppekkel ragasztott az ajtónkra. Így reggel arra ébredhettünk, hogy svájci barátaink hangosan nevetnek a szobánk előtt. A papíron több mosolygó napocska szerepelt, ezért bizakodóak voltunk a következő napok élményeit illetően…