Reggel még sötétben keltünk, és velünk a szeretetéhes pupikutya is – egyből el is kezdett körbeugrálni minket… Ahogy sejtettük, induláskor követett minket ki az országútra. Zita visszavitte és betette egy pickup platójára, de onnan is kiszökött és újra utánunk eredt. Én kicsit türelmetlen voltam, mert már pirkadt, és a kutya miatt nem tudtunk időben elindulni. Zita ismét visszatekert a kutyával, és próbálta felébreszteni (hajnali 6-kor…) a házigazdáinkat, de nem nyitottak ajtót. Póráz nem volt a kutyán, se nyakörv, ezért Zita a ház mellett az udvaron betette a pupikutyát egy feje tetejére állított lyukacsos műanyag doboz alá, amire rátett egy rozsdás vasalót. Ez közel sem volt ideális megoldás, de mivel félő volt, hogy a kutya megint egy másodperc alatt kiszabadul és megint utánunk fut, ezen nem gondolkoztunk, hanem tekertünk gyorsan elfelé. Szegény Zitát ez az egész nagyon megviselte, nagyon megsajnálta az állatot és nagyon sajnálta, hogy így bánt vele, és hogy nem tudta vele megértetni, hogy ezt az elsőre kegyetlennek tűnő dolgot érte és nem ellene tette. Egész nap kérdezgetett, hogy ugye nem lesz baja a kutyának, és ugye jó dolga lesz majd az új gazdáinál? Utóbbit nem tudom, de az biztos, hogy ezzel nem ártottunk a kutyának, életrevaló kis eb volt, és hangos is tudott lenni, biztos, hogy perceken belül kiszabadult (de ezt már nem várhattuk meg, hiszen akkor ismét utánunk eredt volna az országútra, ahol ha lerázzuk, ki tudja, hogy visszatalált volna-e, arról nem is beszélve, hogy az autók veszélyeztették volna), valószínű egyszerűen lelökte magáról az amúgy üreges rekeszt, vagy kiásta magát, de legrosszabb eset is csak az lehet, hogy addig hangoskodott (és ezt már tette akkor is, amíg ott voltunk), amíg ki nem jöttek kiszabadítani a házból. – Már sajnálom, hogy türelmetlen voltam ezen a reggelen, mert Zitát megviselte az eset, 100 kilométerrel később, a nap végén, amikor letette magáról a biciklizés terhét, ki is jött rajta és elsírta magát, leginkább azért, mert ilyen módon kellett otthagynunk ezt a szeretetéhes kis lényt és nem tudtuk – még most se tudjuk – mi lett vele. :(

Navajo szuveníresbódék – hajnalban még üresen, de azért az OPEN molinó 0-24 kint van :)

Szemben a kanyon túloldalán, arra a sziklaperemre, aminek az aljában előző nap végigszáguldottunk, már süt a nap

Hála az út mellett magasodó sziklaperemnek, az első néhány órát végig árnyékban tekerhettük – ami nagyon jó volt, mert itt aztán tud hőség lenni…

Már napon :) de korán reggel még elviselhető volt, még ezen a fölfelén is

Egy templomnál ért véget az emelkedő első, meredekebb szakasza, ha jól emlékszem 400 métert másztunk fel idáig

Ez a templom egyébként egy mormon templom volt, de mivel délelőtt nincs egyik nap se szertartás, a kapu zárva volt és sehol se volt egy lélek. Így csak egy fa árnyékában ültünk le a földre pihenni és enni

Az előző napi Navajo szuveníresektől tanult Navajo szavaink :)

Ekkor még nem tudtuk, mi ez, csak sejtettük, hogy köze van a Navajo indiánokhoz…

Történt egy kis bibi a kerékpárommal. Amikor legutóbb cseréltem a gyorskötözőket a láncvezető csövön, egyik oldalt nem tettem alájuk gumitömlő darabot, így az egyik gyorskötöző leesett a végéről, és – én sem értem hogy hogyan -, de ez lett a vége, eltört az a fémdarab, ami ezt a csövet tartja. Végül gyorsan megoldottuk a dolgot, a patentszemet a láncon megkeresve szétbontottam azt és lehúztam róla a szabadon mozgó, letört darabot. Azóta is a táskámban van, és arra vár, hogy egy heggesztőmester visszaragassza a letört darabot… :) Amíg szereltünk az út szélén egyébként megállt egy lakóautós család és megkérdezték, hogy segíthetnek-e, elvigyenek-e, de két üveg víz kivételével mindenre nemet mondtunk. Jólesett a figyelmességük és a segítőkészségük. Na meg a hideg víz is az ekkora már ismét forró sivatagban.

A terep a templom óta egyébként már csak enyhén emelkedett – Akár 15-el is tudtunk rajta hajtani.

5930 láb magasan, felértünk a hágóba! :)

Lefelé is csak enyhén lejtett ezért tekernünk is kellett… De azért még így is nagy királyság volt így suhanni több tíz kilométeren keresztül.

A Gap nevű helyen megálltunk ebédelni és pihenni. Itt egy benzinkút volt csak és két bolt, meg valami településféle. A benzinkútnál semmiféle pihenőhely nem volt (mindenki maradjon csak ülve a légkondicionált autójában…), ezért az épület mögötti közösségi ház parkolójának sarkában, egy fa alatt találtunk menedéket a nap elől. Miután megfőztük és megettük az ebédünket, elnyújtóztunk pár percre.

Majd újra útra keltünk

Az út egy darabig tovább lejtett, és közben érdekes képződményeket láttunk

Zitának nagyon tetszettek ezek a réteges színek

Itt már letértünk a főútról kelet felé, Tuba City irányába. Ezen az utolsó, talán 20km-es szakaszon két nagy emelkedő volt, egy 50 méteres az elején és egy 100 méteres közvetlen a város előtt

De még mielőtt a második emelkedő aljába odaértünk volna, nagyon furcsa, kézzel festett táblákra lettünk figyelmesek, amelyek azt mondták, hogy “Dinosaur Tracks”, vagyis dinó nyomok! …és egy balra nyíl. Mikor közelebb értünk, láttuk hogy bár murvás úton, de nincs 100m kitérő a dolog, ezért bevállaltuk. Egy kősivatag közepén néhány Navajo szuveníresbódét találtunk, és egy nagy tábla azt hirdette, hogy ingyenes a parkolás. Na jó, akkor letámasztjuk a bringákat és megnézzük mi ez. Egy Navajo fickó persze egyből mellettünk termett…

Kettőt sem kellett lépnünk, máris egy lapos, agyagos területen találtuk magunkat, ami tele volt nagy három ujjú lábnyomokkal. És mi már ezeken álltunk, sőt emberünk vizet locsolt némelyikbe, amit végképp nem értettünk… Kérdeztük, miért teszi? – Hát hogy a fotón jobban látszódjanak a dinó lábnyomok? Micsoda? És hogy van az, hogy mi csak úgy mászkálhatunk ezeken? Igaziak ezek? – Kérdeztem meg egyenesen. A válasz az volt, hogy igen, ezek 150 millió éves velociraptor lábnyomok.

Közben az egyik bódé oldalán egy dinó rajzot fedeztem fel, olyat ami amúgy nem illik ide az USA-ba, inkább Ázsiába vagy valami hasonló helyre – itt mondjuk elmenne ha láthatóan egy gyerekrajz lenne, de ez valami reklámféle akart lenni

Aztán ennél a táblánál végképp gyanús lett minden, és mondtuk, hogy köszönjük szépen a vezetést, de sajnos nincs sok pénzünk és nem tudunk fizetni az idegenvezetésért. Erre a fickó morcos lett (kb. 1 perce se foglalkozott velünk…) egyből visszasétált a bodéjához, és közben hangosan mormogta, hogy “Hááhh, nincs pénzük…” – Nekem azért volt gyanús az egész, mert az én meglátásom szerint, ha ezek tényleg igaziak lennének, akkor itt már rég egy Dinosaur Track Visitor Centernek kéne lennie, esetleg vidámparkkal meg miegymással, de minimum egy múzeumszerű bemutatótárlat üveglapokkal, gyorséttermekkel, stb… Később meggoogliztam mikor legközelebb lehetőségem nyílt rá, és azt találtam, hogy a dolog igazi. Legalábbis ezt írják több helyen is, persze ez még nem jelenti azt, hogy valóban az. De ha mégis, akkor csak azt tudom elképzelni, hogy ez itt valami Navajo terület, és ezért nem engedik a Navajok, hogy itt ilyen épüljön, hanem maguk próbálnak meg a dologból profitálni – a maguk módján.

Erre állítólag még több van, csak ki kell ásni őket…

A szuvenírgyártók is alkalmazkodtak a helyi témához… :)

Már megint ezek a kör alapú apró házak… Mi lehet ez? Utána kell majd járnunk. – Útban Tuba City felé, az utolsó emelkedő előtt.

A Navajok olyan fura nyelvet beszélnek, hogy a 2. világháborúban az ő nyelvükön kommunikáltak a rádiókon hogy a japánok ne tudják kitalálni, miről beszélnek – nem is sikerült nekik, lövésük sem volt, miről van szó, mert a Navajok ráadásul révuszokban beszéltek, anyahajó helyett szarvast mondtak, bázis helyett forrást, stb…

Azt hiszem elfelejtettem megírni, de San Franciscoba a bankkártyák mellett érkeztek a csomagban új zászlók is – a régiek már nagyon kopottak voltak… :)

Este a kempingben a sátorállítás előtt mennék a WC-re, amikor látom, hogy az ajtón van egy nyílás egy kártyának. Kiabálok vissza Zitának, hogy “Te, kaptunk a recepción belépőkártyákat a mosdókhoz?!” – Mire bentről, a WC-ről kiszól egy férfihang így magyarul: “Egy pillanat!” :o Egy Vancouveri-tatai 6 fős családdal sikerült összefutnunk, akik sok év után most tudtak összehozni egymással egy találkát, és lakókocsival utazzák körbe pár hét alatt Amerika ezen vidékeit. Nagy volt az öröm, este és reggel is nagyokat beszélgettünk, na és kaptunk tőlük nagyon finom házi paprikás kolbászos szendvicseket, amiket azon nyomban fel is faltunk. :) Sőt, egy apró csomagot is haza tudtunk juttatni általuk, aminek én azért örültem nagyon, mert nem csak egy kis holttehertől szabadultunk így meg, hanem két apró ajándékot is sikerült egy-egy kísérőlevéllel hazaküldenem, de erről most nem is írok többet, mert még az is előfordulhat, hogy a címzettek is olvassák, és igazából a meglepetés és gesztusértéke a nagy ezeknek az ajándékoknak. :) Köszönjük a társaságotokat, a finom falatokat és a segítséget, egy élmény volt találkozni Veletek! :)

Másnap reggel a kempingből kikecmeregve az első dolog volt, amit megpillantottunk a szemközti múzeum oldalában, az ez az épület volt. És végre azt is megtudtuk, hogy az ilyen tradícionális Navajo otthonokat Hogannak hívják.

Bent kellemes hűvös volt – Odakint hőség

A múzeumépület maga is egy Hogan

A múzeum egyetlen alkalmazottja (a mellette lévő közel ugyanakkora szuvenírboltot leszámítva) ez a férfi volt, aki mellékállásban, amikor nem a vendégekkel foglalkozott, egy tradícionális navajo esküvői kosarat készített a recepciós pult mögött

A kosár és a mintájának a jelentése

A múzeum belülről

Imaének babáknak

Az idők folyamán kialakult különböző típusú hoganek makettjei (lent) és egy sweathole (hátul), egy “Izzadólyuk” – Ennek belsejébe tűzben felforrósított köveket hordtak és spirituális (és valószínű praktikus okok miatt is) célból beültek izzadni 15 percre, aztán pedig földdel kenték be az összeizzadt testüket. Mindezt vadászat előtt, így nem volt talán többé annyira ember szaguk, mint előtte..?

Nakai – Akik csavarognak

Egy Hogant a műzeum közepén is felépítettek – A kijárat mindig kelet felé néz, ahogy ebben az esetben is

Tábla a múzeum bejáratánál – Rajta a magyar “Szia!” is! :)

…és a kijáratnál Eszterbe botlottunk, egy magyar túrakerékpáros hölgybe! :) Ez nem volt teljesen véletlen, de azért lévén egyikünknek sem volt már térereje több száz kilométer óta, némi szerencse is kellett hozzá. :) Eszter észak felé haladt, mi pedig dél felé, és 4-5 napja tudtunk utoljára beszélni, azóta ő is és mi is csak itt a városban találtunk wifit. Eszter és Zita a képen főznek, méghozzá egy nagyon komfortos, kitolható oldalú lakóautóban. Ennek az a története, hogy Eszter szintén mormon, akár csak Nathanék, és a közeli mormon templom mögött a parókia mellett, egy ilyen célre fenntartott lakóautóban kapott szállást. …és egy bemutatkozás és egy kérdés után mi is. :) Ami azért elég nagy jófejség volt tőlük, lévén mi nem is vagyunk mormonok, csak Eszter újonnan megismert barátai :)

A vacsoránk csirkepörkölt volt, finomat főztek a lányok :)

A pöriből a vendéglátónk is kapott :)

Eszter iPad-et használ utazó irodának, amelyet nekünk is megmutatott és a rajta lévő Dots nevű játék azonnal függőséget alakított ki mindkettőnknél :) 428 pont a rekordom, de azóta már sikerült leszoknom róla, legalább egy hete nem játszottam! (az pedig egy rejtély, hogy miért nem használjuk a jobb felső sarkot a játékban – ahogy az a képernyő zsírfoltjaiból jól látszik)

Na ez egy másik rejtély, segítsetek megfejteni nekünk! Én eddig úgy tudtam, hogy kalória= energia és ebből tudunk biciklizni. Na most ez a kis doboz itóka azt mondja, hogy 5 órára elegendő energiát ad (5 óra légkondicionált helyiségben történő alváshoz, hogy 100km bringázáshoz sivatagi hőségben végig felfelé 50kg-os rekukkal? :D), de ugyanakkor nincs benne cukor és kalória is összesen csak négy egység. Én tudok rosszul valamit, vagy egyszerűen kamu, amit ráírtak?

Reggeli a kényelmes lakókocsinkban

Így nézett ki kívülről

A püspök és gyermekei

Csoportkép :)

Eszterrel együtt gurultunk le azon a kegyetlen emelkedőn, ami két nappal ezelőtt megszivatott minket. A 100 méter emelkedő a városba jövet egy forró kanyonban volt, ahol állt a levegő. Aztán amikor azt hittük, hogy már felértünk, még egy hosszú, egyenes, árnyékmentes utcán is fel kellett tekernünk. De legalább kifelé menet lejtett! :)

Eszter képesblogja itt található a weben, és van egy kickstarter kampánya is, amelynek keretében az egyetemváltásához szeretne pénzt gyűjteni. A kerékpártúrája is, ami azóta célba ért, részben erről is szólt. Ezúton is ezer köszönet Eszternek és a mormonoknak, nagyszerű egy napot töltöttünk együtt és örülünk, hogy megismerhettünk! Használd egészséggel a sisaktükröt, ragaszd át amit ráírtunk és írd rá, hogy “Enjoy The Ride!” – és bármikor, amikor nehéz pillanataid vannak bringázás közben, fordítsd meg és olvasd el, hogy emlékeztesd magam, mi a legfontosabb! ;)

Mivel a következő szakaszon rengeteg fölfelé lett volna és az időjárás maradt ugyanaz a forró, száraz őrület, ami eddig volt ezeken az “alacsonyabb” területeken, ezért stoppolni kezdtünk, meg se próbáltuk ezt a szakaszt bringázni, az egyrészt kegyetlen lett volna, másrészt hajnalok hajnalán kellett volna indulnunk, de azt már lekéstük. A harmadik pickupos, akit Zita megkérdezett, egy nagyon kedves navajo bácsi volt, elfelejtettük a nevét, pedig még a kormányon lévő márkajelzésbe is oda volt vésve egy szívecske mellé. :) Ez a kép már a kocsiból készült, ahogy haladtunk fölfelé, és zöldült a táj, a szívünk is nagyot enyhült, mert bár szép volt, de ez a sivatagi szakasz kezdett kicsit nyomasztóan forró lenni.

Jótevőnk sok érdekeset mesélt az úton, többek között azt is, hogy a nagymamája 103 évig élt – persze egyből megkérdeztük, hogy mi lehetett ennek a titka, mire a hunzákéhoz kísértetiesen hasonló választ kaptunk: egész életében sokat dolgozott, csak a család által termelt ételeket ette, és mindig szoros, szorgos közösségben élt a családjával és a törzsével, akik nagyon szerették egymást és nagyon odafigyeltek egymásra.

Mikor lepakoltunk, a biciklit is megszemlélték :)

Nem vittek el minket egészen Flagstaffig, csak egy pontig, ahonnan “már végig lejt”, persze ez nem így volt, hullámzott a táj, de ez nem zavart minket, 25 kilométert sem kellett megtennünk a gyönyörű zöldben, aminek nagyon örültünk. :)

Közben egész házakat láttunk elszáguldani az úton… :)

Sok árnyékot kaptunk a felhők által, a végén már attól kellett félnünk, hogy talán meg is ázunk.

Hogy mi minden történt velünk Flagstaffban, az maradjon a következő részre, mert az megérdemel egy külön fejezetet. :) A leírtak 2014. július 22-23-24-én történtek, mialatt 105km-t, 600m-t és 24,8km-t bicikliztünk. Leírtam augusztus 15-én és 17-én.

Zita, Zita és Edina a Las Vegas táblánál :)

A lányok bevittek minket Las Vegas főutcájára, a Stripre, ahol a sok óriáskaszinó és minden jóság van

Párizs – vagyis egy kaszinó, amit Párizson és az Eiffel-tornyon keresztül adnak el

Ceasars Palace – egy másik témájú óriáskaszinó

Belül

Játékgépek mindenütt, hatalmas csarnokokban, tényleg mint ahogy a filmekben látni…

Mi végül nem játszottunk, pedig úgy terveztük, hogy 1, max. 5 dollárt felteszünk valamire, de mire ideértünk, már nem tűnt ez jó ötletnek, valahogy felkavaró volt látni ezt a rengeteg játékgépet… Zita csak pózol ezen a képen, valójában egy dollárt sem játszottunk el. :)

A rulettasztaloknál

Vannak ilyen óriási LCD kijelzős vesztőgépek is

Elég fényüző az egész Caesar Palace és olyan óriási, hogy azt nehéz volt felfognunk is

Egy felüljáróról a Strip

A bűn városa, és ezt nyiltan hirdetik, szórólapoznak is mindenütt

Van egy szökőkút, ami minden húsz percben előad egy dallamot és közben a szökőkút is “játszik”

Britney és más sztárok is itt lépnek fel néha évekig, minden nap

Tematikus nyerőgépek

Tematikus éttermek

Egy kis zöld az autóút közepén

Megint valamelyik híres európai városra hajazó helyhez közelítünk, felismeritek már?

Velence! :)

A hidakról vízpárát szórnak a gondolásokra

Meg kell hagyni, jól megcsinálták… Bent nem jártunk, de állítólag bent is nagyon durva

Velence legnagyobb látnivalói egy helyre összesűrítve – és nekem úgy tűnt hogy 1:1-ben lemásolva, ugyanakkorában… Vagy legfeljebb egy picit kisebben

Van egy óriáskerék Las Vegasban is (és épül még kettő… :o), ami állítólag nagyobb, mint a London Eye, és mivel Zita és Edina a vendéglátóiparban dolgoznak, tudtak rá nagyon kedvezményes jegyet szerezni, így beszálltunk az egyik üveggömbbe :)

Bent nagyon high-tech volt minden, és arra az esetre, ha a kilátás nem kötött volna le minket, a képernyőkön és a hangszórókon keresztül is folyamatosan szórakoztattak minket

Egy szállodakert felülről

Egy parkoló felülről – Amerika az autók országa, mondjuk látva a távolságokat, ez érthető is. Persze a városok és minden is úgy alakult és épült ki, hogy az autósokat szolgálja. Csak tudjunk leugorni erről a lóról vagy valahogy fenntarthatóvá varázsolni az autózást (is)

A naplementét az óriáskerékről nézhettük végig – Ha jól emlékszem 30 percig tart egy kör rajta – ez az idő nagyon gyorsan elrepült a kapszulában – amiket egyébként bulira is ki lehet bérelni, a padlóból bárpult hajtható elő és legénységet(pultos fiút) is lehet bérelni a bulihoz

Szomszédaink a magasban

A város egy részlete a kerék tetejéről

…és maga az óriáskerék immár esti fényeiben

A kerék után még bementünk a Ceasers Palaceba, mert a lányok mutatni akartak valamit – nélkülük kb. elvesztünk volna ebben a kaszinódzsungelben, hiába van még beltéren is ilyen fancy irányjelző tábla

Na ez durva! :) Valahogy a kaszinó mögött és a szállodák alatt (de a mélygarázs felett!) egyszer csak egy kacskaringós utcákból álló bevásárlóközpontba jutottunk. De mivel odakint hőség volt, ezt is befedték, és belégkondícionálták, de a mennyezetet olyanra festették, mintha bárányfelhős ég alatt sétálnánk. Cirkusz ez a javából, felnőttek Disneylandje – Ahogy Zita (az én Zitám) mondta :)

Ez se volt gyenge, egy teljesen automatizált, robotbábúkat felvonultató jelenet zajlott le tűz és vízeffektekkel. Az egész valami ókori történet akart lenni, de lévén a szereplők nem élők voltak és a háttérben Nike meg CheeseCake Factory logók díszelegtek, az egész kicsit mesterkélt volt, még úgy is, hogy amúgy nagyon profin meg volt csinálni. Azért érdekes volt látni ezt is.

Újra Zita kényelmes otthonában, feleségem ismét főzött valami finomat

Zita elvitt minket egy igazi jó hamburgert enni. Ez is egy meki szerű hely volt, de mégis nagyon más. A minimalista designú étteremben nem volt minden agyonfestve marketinggel és az étlapon csak 2-3 féle hamburger volt, plusz sült krumpli és üdítő. A hamburger viszont tényleg nagyon finom volt, mert bár gyorsétteremben voltunk, mégsem tűnt annyira gyorsétterminek. És talán még egy fokkal egészségesebb is volt a mekisnél vagy a társaiénál

Szégyenlem, de már nem emlékszem, milyen főzelék volt ez. De finom volt, emlékszem hogy büszke voltam a feleségemre, mikor megkóstoltam. Mikor feleségül vettem, még nem volt a konyhában sok tapasztalata, de már nagyon ügyes. Persze az nem igaz, hogy zsákbamacskát vettem volna, hisz előtte megnéztem az anyukáját is! ;)

Ó jajj, ez még most is fáj, hetekkel később. Rendeltünk új SPD cipőket (ugyanazt, ami nekem kettő, Zitának három évig bírta, hisz ez azt jelenti, hogy akkor az új cipőkkel már garantált, hogy kibírjuk hazáig – Specialized Tahoe cipőkről van szó) és a hozzájuk való stoplikat, de az egyik csomagból mire megérkezett, kiesett az a kis ovális fémkarika a két lyukkal, ami a csavarok alá kerül. Sajnos ezzel nem foglalkoztunk az első las vegasi napjainkon, csak az utolsón, persze indulás előtti este.

…és ekkor jöttem rá, hogy a régi stopliból, mivel azok nagyon le és elkoptak, nameg összerohadtak, nem tudom kivenni ezeket az alátéteket, mert az őket tartó csavarok elnyíródtak, összerozsdásodtak a cipőtesttel… Ekkor kezdtem nekiállni a régi cipőmnek a svájci bicskánk fűrészével…

Fűrészeltem, fűrészeltem, de hiába… nem tudtam hozzáférni a hiányzó alátét régi példányához. Persze azért kitaláltam valamit, másnap egyikünknek sem kellett működő SPD cipő nélkül elindulnia.

A búcsú Zitától

Éééés elindultunk Las Vegasból! :) Összesen 8 napot töltöttünk a városban, na nem azért, mert ez volt minden álmunk, ennyit Las Vegasban lenni, hanem mert kissé meg voltunk fáradva a Yosemite, és a sok sátrazós nap után, és sok elintézni valónk is volt. Zitához sok holmink érkezett ebay-en (vagyis pontosabban Évához, aki elhozta nekünk), és sok-sok cikket és bejegyzést, sőt még néhány riportot is innen írtunk meg, na és megterveztük részleteiben az út további szakaszát is. Sőt, további pótalkatrészt is kellett rendelnünk, de erről majd később. A lényeg, hogy ezermillió köszönettel és nagy hálával tartozunk főleg Zitának, de Edinának, Terinek és Évának is a segítségükért és a társaságukért, és hogy ilyen nagyszerű, szuper kényelmes helyünk volt erre a hosszú időre. Ezúton is ezer köszönet! – A képen pedig, ha jól sejtem választási plakátok láthatóak – tele van ilyenekkel minden üres telek.

Útban a Strip felé – útba esett kifelé menet a városból. Tulajdonképpen az egész városon át kellett vágnunk, a délnyugati csücskéből indultunk és ÉK felé hagytuk el.

Előttem van észak, és nyugat, jobbra a nap kél, meg a repülők is arra vannak. És délről jöttünk. :)

Van, aki fest, mások meg (jobbra) timelapse videót készítenek :D

Juhééé, Las Vegas! :) Egy centet sem buktunk, de élményekkel gazdagabbak lettünk itt is! :)

Kápolna Las Vegasban: Illetékteleneknek belépni tilos, fegyverrel őrzött terület! – Esküvő a kápolnában: 1000 dollár! :) Najó, csak viccelek, nem láttunk ilyeneket, de az tény, hogy zárva volt és a közelébe sem lehetett menni, nem úgy mint mondjuk egy európai társánál. Itt a pénzről szól minden.

Ebből a piramis alakú kaszinóból(?) fent egy függőleges fénynyalábot lőnek ki, ami állítólag még az űrből is látszik. Amikor először láttam, egyedül futottam sötétedéskor, kb. 10km-re voltam tőle és egy hatalmas, sötét viharfelhőt világított meg alulról. Ez csak pár nappal volt a függetlenség napja után, és egy pillanatra tényleg úgy látszott, hogy egy űrhajó szállott Las Vegas felé és éppen felrobbantják a várost egy gyilkos lézernyalábbal :)

New York, Las Vegas :) Fake felhőkarcolók, valószínű kaszinó, vagy talán szálloda van a belsejükben. Nekem innen a távolból úgy tűnt, még az ablakok is csak festettek, és beton az egész.

Zita régi cipője…

…most végleg feldobta a talpát. Budapest – Las Vegas, 3 év és 26400km – ebből javarésze Ázsiában. Megszolgálta! :) Utódját, egy ugyanilyet csak csodaszép kék női színben az én csodaszép kékszemű feleségemnek 40 dollárért vettük ebay-en, míg az enyémet végül csak a Specialized honlapján keresztül kaptuk meg 75 dollárért. Mindkét esetben még rájött az árra egy kb. 15 dolláros postaköltség, de még így is nagyon megérte egy ilyen jó cipőt ennyiért. – A Striptől pár blokknyira keletre, arra, amerre már a monorailes magasvasút sem jár, találtunk Yelp.com-on egy még vasárnap is nyitva tartó kerékpárboltot. És mivel ez a nap vasárnap volt, kifelé menet a városból először ide hajtottunk. Itt tudtunk venni gumitömlőt, mert abból elfogyott a tartalék, és 2 dollárért kaptunk Zita stoplijába a hiányzó alátétből egyet. Csak azt nem értettük, hogy hogyan lehet az, hogy egy modern, fejlett országban, ahol elméletileg gondolkodó emberek laknak, ott az eladó kivette az amúgy 15+ dolláros stoplicsomagból az alátétet, és eladta nekünk két dollárért. Ezután hogy adja el a hiányos stopliszettet? 13 dollárért fogja árulni, és várja, hogy megvegyék?

A timelapse videót ezen a helyen állítottuk le, mikor megérkeztünk a bringabolt elé. Meg tudjátok számolni, hány gyalogost látni az utcán addig a pontig, amíg meg nem érkezünk a Las Vegas tábláig? :)

Ráesett egy kókuszdió a vállára a fáról? Elcsúszott a mekiben a frissen felmosott padlón? Karambolozott az autójával? Perelje szét az agyát az illetőnek! Mi segítünk, hívjon most, és hamar milliomost csinálunk önből a balesete által! …és mellesleg mi is jól járunk… és mellesleg az amerikai törvényhozás egy kabaré… :)

Itt utálom a mekit nyíltan, de közben be kell valljuk megint, mivel Zita defektet kapott és semmilyen helyen nem közvetítették a fociVB döntőt, végül jobb híján megint egy mekibe ültünk be sziesztázni, megtöltöttük a már kicsit kopottas poharunkat üdítővel, és az ingyenwifin streamelve egy magyar forrásról végignéztük a fociVB döntőjét. Ez vicces volt, mert a mi streamünk valahogy előbb jött mint a szomszéd asztalnál tableten néző srácoké, ők némi fáziskéséssel őrjöngtek az eseményeken. :)

Miután a németek megnyerték a döntőt, nekünk is ideje volt továbbállni, noha odakint még mindig tombolt a hőség, és először ugye még a defektet kellett megjavítanunk:

Megtaláltuk a ludast!

Ötödik defektünk ezen az úton. Mind az öt esetben az ilyen fémszálaktól történt a defekt, és mindig fejlett országokban. Érdekes, hogy pont ahol gondolnánk, Ázsiában nem kaptunk egyetlen defektet sem. Well, az igazi “fejletlen” Ázsiában nem, ugyanis Törökország és Malajzia között egyetlen defektünk sem volt. Mindig csak a fejlett országokban, ahol ezek az óriási kamionok döngetik az utakat az óriási, rengeteg kerekeikkel, amelyek abroncsait hátrahagyják mikor defektet kapnak. Az ilyen abroncsokban vannak ezek az apró fémszálak, amelyek képesek átszúrni a Schwalbe Marathon Plus defektvédelmét. Később az USA-ban még két defektet kaptunk, szintén ezek miatt. Tehát defektek száma eddig összesen: 7. Ebből 1 Törökországban, 1 Malajziában, 1 Ausztráliában, 1 Új-Zélandon és 3 az USA-ban.

Nem, nem ettünk mekis kaját, ezeket a szendvicseket én készítettem és bár ezen a képen épp nem látszik, de jól meg voltak rakva zöldségekkel is és nagyon finomak voltak. Bent azért nem volt pofánk enni… :)

Pálmafának álcázott átjátszótorony… :)

Még ki sem értünk Las Vegasból, megint meg kellett állni, mert éreztük, hogy kikészít minket a hőség. Egy nagy lefelében azt hittük, hogy majd végre lehűt minket a menetszél, de az olyan forró volt, hogy már csípte a szemünket is és egyáltalán nem hűsített le minket, olyan volt, mintha egy légkeringtetéses sütőben bicikliztünk volna. Ez nem volt vicces, ezért megálltunk egy kis boltnál és bemenekültünk a légkondi alá. Bent nem találjátok ki, mit találtunk az élelmiszerboltban! Játékgépeket… :o

Super Size üdítőspohár – avagy hogyan vedd magadhoz egyszerűen a két napra elegendő kalóriamennyiséget folyadék formájában. Értitek már miért annyira sokan kövérek az amerikaiak? Itt nem a minőség számít, hanem a méret és a mennyiség, a látszat.

Ping pong? Mi az? Itt az amerikai verzió lassan ismertebb lesz, mint az eredeti játék. Beer pong és Zombie Card Game a bolt polcain. És mi még azt hittük, hogy némelyik ázsiai kultúra őrült… :) Well, minden kultúrának vannak jó és rossz oldalai, a lényeg, hogy mindig a jó dolgokat lessük el mindenhonnan. És elnézést, hogy ennyit szapulom az Amerikából eredő kanszumerizmust, de most hagy mondjam el, hogy ide is (bár kezdetben némi előítélettel, de) nyitott szívvel jöttünk és itt is rengeteg jó dolgot láttunk (a kép témája nem tartozik ezek közé :D) és sok-sok remek emberrel találkoztunk akiktől sokat tanultunk és gazdagodtunk azáltal, hogy találkoztunk. Legyen szó itt élő magyarokról, más bevándorlókról, vagy őslakos amerikaiakról.

Végre, kiértünk Las Vegasból! :) De a hátam még mindig izzadt, valaki kapcsolja már ki a hajszárítót!

Well Done, magunk mögött hagytuk ezt a minden értelemben őrült várost. :)

Mások sem tudják, mit tegyenek jó dolgukban. :)

Azért nincs forgalom, mert az autópálya mellett, egy azzal párhuzamos alternatív úton haladtunk. Ahol naplemente előtt nagyon szép fényeket kaptunk, és végre az idő is lehűlt egy picit (talán 40 fokra) az elviselhető értékre, így nagy feeling volt itt és ekkor biciklizni, főleg egy ilyen mozgalmas nap után.

Megálltunk egy benzinkút-étterem-bolt-óriásparkoló helyen, ahol egyszer csak egy olyan pickup állt meg, aminek furcsa fehér cucc volt rakodva mindenhová az aljára, mintha csak havat vert volna fel magára. Persze ahhoz 50 fokkal hidegebb kellett volna, hogy legyen. Valójában arról volt szó, hogy egy kis off-road túrán voltak a Halál Völgyének azon a részén, ahol egy sósivatag van. Amit a Zita a kezében tart, az egy az autó aljáról leesett sótömb. Ezen a helyen ránk sötétedett, kérdeztünk táborhely után, az út túloldalára mutattak, hogy ott szabad. Ott csak bokrok és kövek voltak, és az erős szél mindenféle szemetet fújt magával. Hátul találtunk egy lakókocsit, megörültünk, hogy lesznek szomszédaink és általuk talán szélárnyékunk, de mikor odaértünk, csalódnunk kellett, a jármű szét volt verve és elhagyatott volt. Az egész környék barátságtalan volt, és az eget már viharfelhők borították, ugyanakkor még mindig forróság volt, ahhoz legalábbis túl melegnek tűnt az idő, hogy csak úgy a szabadban itt aludjunk. Valószínű már csak a hőség miatt sem működhetett volna ez. Ezért aztán elkezdtük kérdezgetni a benzinkútra beálló pickuposokat. A negyedik fickó visszakérdezett: “És akkor majd a fejemhez tartjátok a pisztolyt?” – mire mi így válaszoltunk: “Nem, nem, dehogy is, nincs nálunk pisztoly, mi baltával dolgozunk…” – Ez tetszhetett neki, mert azt mondta, elvisz minket. Jó két órát autóztunk, közben láttam a Virgin River Gorgeban olyan útszakaszokat, ami biciklivel nagyon para lett volna, mert útfelújítás miatt csak egy mindkét oldalt betonsávval korlátolt helyen tudtunk volna haladni, nagyon közel a nagyon gyors és sűrű forgalomtól. Emberünk két óra alatt két bringanapnyira teleportált minket és végül egy olyan elágazásnál tett ki minket, ahonnan csak 5km-re volt már Toquerville – a falu, ahol Couchsurfinggel szállásunk volt egy nagyon érdekesnek ígérkező családnál.

Épphogy csak elköszöntünk a fuvarosunktól, az elhagyatott kereszteződésben fél percre rá egy másik autós állt meg mellettünk. Joe-val hozott össze minket a véletlen, aki csak azért hajtott le itt az autóútról, hogy kinyújtóztassa a tagjait. Joe maga is nagy bringás, és most egy értekezletre igyekezett, mert amúgy szolár megoldásokkal foglalkozó céget vezet. Amikor nem bringázik, merthogy ő maga is nagy bringatúrás és épp nála volt az amerikai túrakerékpárosok körében nagyon ismert Adventure Cyclist magazin legújabb száma, amiben éppen rekumbensekkel foglalkoztak és a címlapon is egy rekus volt látható. Joe pedig éppen Európában szeretne legközelebb biciklizni, de valami sík terepen, mert már nem bírja úgy, mint régen. Rögtön javasoltam is neki a Duna menti útvonalat a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. :) Hát most mondjátok meg, micsoda “véletlenek” vannak. Van erre az angolnak egy nagyon jó szava, de most nem jut az eszembe. De most komolyan, hogy történhet ilyen? Elvisznek vagy 200km-re mikor már éjszaka van, és ahol kitesznek, ott jön egy csávó, akinél van egy olyan magazin, amin épp olyan furcsa bicikli van, mint a miénk. És épp tudok neki remek tanácsokkal szolgálni, és épp olyan dologgal foglalkozik, amivel talán egyszer én is szeretnék. Amikor ilyenek történnek az emberrel, akkor akaratlanul is belegondol abba, hogy mi van, ha odafentről valaki vagy valami mozgatja ezeket a szálakat, mert hát hogy lehet ilyesmi véletlen? – Joe-val jó 20 percet örvendeztünk egymásnak, kontaktot cseréltünk, és végül hiába unszoltuk, hogy nem kell, mert csak összegyűrődik nálunk, nekünk ajándékozta az újságot. :)

Az elágazástól hihetetlen, de az 5km alatt kaptunk egy zuhét. Itt már jóval hűvösebb volt az idő, éreztük, hogy itt tudunk majd aludni, ki is néztünk egy apró tavat a GPS-en, de mikor odaértünk, kiderült, hogy magánterület. Végül a bekötőútról egy lapos területre lekanyarodva egy lókifutó és egy valamiféle ritkán használt járgányok lerakóhelye között egy királydinnyésben sátraztunk. Ez azért nem volt szerencsés, mert emiatt a szúrós bizék miatt nem mertük felfújni a matracainkat. Csak a hálózsákokon aludtunk, és reggel tucatszámra vettük ki a papucsainkból és a gumiabroncsainkból ezeket a tüskés cuccokat. Persze defektet ezektől nem kaptunk. :) Felhívtuk Nathant, a szállásadónkat, aki azt mondta, nem gond, hogy két nappal előbb érkeztünk, örömmel látnak minket már most is.

Történt 2014. július 9. és 13. között, illetve 14. reggel. Bicikliztünk kerek 80km-t 13-án. Megírva augusztus 6-án.

Megint csak képekben mesélek, mert azt hiszem így jobb lesz.

Bishop tele volt ilyen táblákkal, és tényleg így néz ki a város + kismillió autó meg modern üzlet, reklámtábla

Egy patika… :)

Az utcakép Bishopban

Kimentünk a város végébe stoppolni…

…de nem jártunk sok sikerrel, mindenki 55 mérfölddel húzott el mellettünk

Erősen sütött a nap, forróság volt és nagyon nagy szembeszél (szembe fújt volna, ha biciklizünk…) ezért én inkább máshogy hasznosítottam a Las Vegas táblánkat :)

100 Fahrenheit – Amikor Fahrenheit bácsi kitalálta ezt a hőmérsékletskálát, a 100-ra lőtte be az emberi test hőmérsékletét. Picit tévedett, 100 Fahrenheit 37.777 Celsiusnak felel meg, a testünk pedig alapesetben csak 37 fok :) Köszi Randynek ezen infókat! :)

Miután visszamentünk Bishop belterületére, ahol lassabban hajtottak az autók, felvettek minket. Már az előző kép is a kocsiban készült, a kinti hőmérséklet mutatójáról. Egy kedves férfi vett fel minket a nagy piros pickupjával, és Lone Pine-ig vitt minket, pedig csak Independence-ig (másnap volt júli4 – Independence day) ment volna, de elvitt minket a plusz 15 mérföldre lévő következő városig. Közben sok érdekeset mesélt a környékről, egy híres börtönről és hogy mennyi filmet forgattak errefelé…

Sofőrünk ötletére egy komolyabb táblát is készítettünk

De hiába… Sötétedés előtt egy órával feladtuk. A táblával viszont másnap történtek érdekes dolgok. A helyiek azt hitték, hogy koldulunk mert a koldusok szoktak ekkora táblákkal az út szélén állni. Ez először nekünk sem esett le, csak mikor már a második hölgytől kaptunk pénzt, és mikor erről másoknak meséltünk. Mégsem volt jó ötlet a tábla. Szegény jóakaróinkat jól összezavarhattuk, amikor nem akartuk elfogadni elsőre a pénzt, meg amikor végül erősködésükre végül mégis elfogadtuk aztán névjegykártyát adtunk nekik webcímmel meg mindennel. Ha előbb látjuk a mi táblánkhoz hasonló táblákkal koldulókat, nem készítünk ekkora táblát. A két adományból egyébként már majdnem kijött volna egyikünknek egy buszjegy a következő forgalmasabb útig, csak ezzel meg az volt a baj, hogy a következő busz az ünnep miatt csak 4 nappal később indult… :)

Egy kedves család háza melletti legelő sarkában kaptunk engedélyt a sátrazásra. Ez a kép már másnap reggel készült. Este látszott a Tejút az égen, gyönyörű naplementénk és napfelkelténk volt, a távolban pedig az egyik csúcs a sok közül a Mount Whitney, négyezer-valahányszáz méter magas, ha Alaszkát nem számolnánk, ez lenne a legmagasabb csúcs az USA-ban.

Reggeli kilátás a sátrunkból… Ha eddig nem értettük, miért nem vettek fel minket, itt most megértettük. :) Szép volt még egy napot maradni ezen a vidéken.

A ház, ami mellett sátraztunk

Nem látszik, mert vastagon le van vakolva, de ez egy szalmabála ház! :)

Bővebben a szalmabála építészetről: Magyar Szalmaépítők Egyesülete

Közös fotó a családdal, akik megengedték, hogy náluk sátrazzunk. Ezúton is ezer köszönet! :)

Szégyeljük, de amíg stoppoltunk, többször megfordultunk a mekiben. Bent ugyanis légkondi volt, és 1 dolláros “termékek” (mert hát ételnek ki tudja, hogy nevezhető-e) így amíg az egyikünk bevásárolt, a másik kint állhatott az épület előtt stoppolva, és így nem veszítettünk időt és esélyt. És jeges italt is annyiszor tölthettünk után amennyiszer csak akarsz(kicsit csalva az előző nap vett poharunkba – elviekben csak same day, vagyis azonos nap lehet refill-t, vagyis újratöltést csinálni. (semelyik családnak sem jutott eszébe egy pohárból inni, mindenki megveszi a külön poharakat mindenkinek, nehogy fel kelljen állni és újratölteni. Kifelé menet kidobják a műanyagpoharat és nem használják újra) De nézzük csak, mi van az ajtóra írva? Az itt árult ételek és italok rákot és egyéb bajokat okozhatnak. Hoppá. Legalábbis Californiában így tudják… De valószínű az egész világon így van, mert mindenütt ugyanazt az ipari sz@rt árulják. És mindemellé még odaírják, hogy “We Care”, ők törődnek velünk… Hát persze, minden mekiben ott a játszótér és a gyerek menü, törődnek velünk, hogy biztosan a következő generációk is náluk költsék el a pénzüket.

Kapcsolódó film, annak aki még nem látta: Super Size Me (teljes film, magyar szinkoronos)

Zita bokát villantott, de sajnos ez sem működött… :)

Délelőtt fél 11 körül egy sárga autó állt meg mellettünk, és a benne ülő páros azt mondta, hogy Las Vegasba tartanak, és el tudnak vinni minket. :)

Némi turpisság volt a dologban, ugyanis pár perc múlva kiderült róluk, hogy Éváról és Randy-ről van szó. :) Őket az interneten keresztül ismerjük, és meg is volt beszélve velük, hogy Las Vegasban találkozunk. Ők Los Angelesből indultak el oda ezen a reggelen, és a kedvünkért kitérőt tettek, hogy – abban az esetben, ha addig nem jön senki, aki elvisz minket – felvegyenek minket és ne kelljen itt állnunk ki tudja meddig. Csakhogy arról volt szó, hogy Éva apró autójával jönnek, amivel csak a cuccainkat és talán a bringákat tudják elvinni. Ehelyett reggel végül Randy kocsijával indultak útnak, amiben viszont tönkre volt épp menve a légkondi. Ez hatalmas áldozathozatal volt részükről, hiszen nagy kitérőt tettek értünk egy nagyon forró vidéken. Légkondi hiányában még így autóval sem mertük bevállalni a Death Valley-t, a Föld egyik legforróbb vidékét itt nyár elején. Kerülőt tettünk Las Vegas felé és útközben találkoztunk limonádét áruló gyerekekkel. Errefelé divat az ilyenfajta zsebpénzgyűjtés…

Mikor megkérdeztem a gyerekeket, hogy mire gyűjtenek, elmondták, hogy július negyedikei tüzijátékra! :o Mindjárt más íze volt a tőlük vásárolt limonádénak… :D :( Legalább nyári táborra, vagy valami értelmes dologra gyűjtöttek volna. Na de nekem nincs jogom rájuk haragudni, 15 éves koromig csak a számítógépes (ráadásul single player, ohh God…) játékokat püföltem, az se sokkal jobb mint a tüzijáték durrogtatása.

Rettentő izgalmas vidéken teleportáltuk keresztül magunkat az autóval :)

“Hol laksz? – Az autópálya 239-es kijáratánál, a ZZyzx úton! Hol?!?” :D

Útközben láttunk egy újfajta erőművet (Ivanpah Solar Power Facility): egy csomó tükörrel a napsugarakat a tornyok tetejére koncentrálják, ahol így gőz keletkezik, ami turbinákat hajt meg. Ekkor még úgy tudtuk, a magas sókoncentrátum miatt, amit erre a célra használnak, az egész még éjszaka is képes működni, de sajnos később, mikor meggoogliztam, kiderült, hogy ez nem így van, ez az erőmű csak akkor termel áramot, amikor süt a Nap. Azért így se rossz! :) Hisz talán a tükrökhöz és a gőzturbinához nem kellenek olyan spéci ritkafémek, mint a szolárpanelekhez…

Még meg sem érkeztünk Las Vegasba, már elkezdődött… :)

Las Vegasban Zitánál laktunk, bár ő érkezésünkkor nem volt otthon, így ezen a képen sincs rajta, csak a szuper finomra sikerült galuskás csirkepörköltje. :) Na meg Éva, Randy és Teri :)

Teri autójával elmentünk megnézni a Hoover-gátat, és persze nem felejtettem el kitenni a timelapse kamerát a műszerfal tetejére odafelé menet! :)

Kicsit szárazság volt az elmúlt években…

A gát a tó felöli egyik parkolóból

A gátat 1931 és 1936 között építették, és abban az időben ez hatalmas építkezésnek és óriási teljesítménynek számított.

Ezekben az oszlopokban ömlik be a víz a turbinákhoz

Emlékmű a gát oldalában

Csak ekkorka táskákkal mászkálhatunk a környéken, nehogy felrobbantsuk a gátat… Pisztoly, fegyver sem lehet nálunk. Ezt ugye azért kell külön kiírni, mert sok amerikai államban fűnek-fának szabadon lehet fegyvere, hogy meg tudja magát védeni a fegyveres őrültektől! Micsoda őrült logika! :D :(

A gát fentről, a mellé épített hídról fényképezve. A híd azért kellett, mert a gátat nem a mai forgalomhoz méretezték, ahogy Ti is láttátok a timelapse-en, jó kis dugó alakult ki rajta.

Másnap egy másik helyre, a város másik oldalában található Red Rockshoz is, ami egy nemzeti park-féleség, szóval egy szép, védett hely, ahová a városlakók ki tudnak szökni a betondzsungelből…

Csoportkéééép! :) Mondd: Saaajt! :D

Vigyázat, sivatagi teknőc veszély! :)

Szép formás, színes kövek mindenütt, ez a Red Rocks

Érdekes dolgokat tud alkotni az erózió…

Éva épp nagy szenvedéllyel mesél valamit, ahogy jószokása! :) Zita nappalijában tartottunk fényképes élménybeszámolót a tévén, amit Éva és Randy himalájai beszámolója követett, ők ugyanis a tavaszi szezonban megjárták az Everest alaptábort. Mutattak őrült videókat a luklai repülőtéren való landulásukról, és elmesélték, hogy pont amikor felértek az alaptáborba, aznap történt az a szörnyű tragédia, amiben 16 sherpa elvesztette az életét. Éváék látták, ahogy helikopterrel lehozzák a holtesteket a gleccserről. Közben egy pakisztáni fickó, aki a nők egyenlőségére próbálja felhívni a figyelmet, behívta őket egy alaptábori sátorba, és miközben megvendégelte őket süteménnyel, elmesélte, hogy a lánytestvérével együtt másztak az Everestre, és ő kétszáz méterrel a csúcs előtt megállt, és hagyta, hogy a testvére egyedül mássza meg a csúcsot, hogy ne ő kerüljön a rivaldafénybe, hanem az, hogy egy pakisztáni nő is képes megmászni a világ legmagasabb hegyét! :) Ezt nevezem önzetlenségnek! Ezzel emberünk egyben azt is feladta, hogy idén megmássza a hegyet, hiszen a sherpák a történt tragédia miatt már nem másztak ebben a szezonban, és nélkülük kvázi lehetetlenség megmászni A Hegyet. Éva egyébként lefelé menet magashegyi betegség tüneteit észlelte magán, és elég rosszul volt, de végül egy hosszú menet után leértek kellően alacsony magasságba és rendbe jött. A kalandjaikról egyébként hamarosan olvashattok egy angol outdoor portálon, ahová Éva is és én is írtunk már, és talán egy hét múlva útjára is indul a weben – reméljük nagy sikerrel! :)

Megtaláljátok az embereket a tájban? :)

Micsoda hely! :) Reméljük fotósunk nem csak az embereket, hanem az embereket a tájban fotózta! :)

Jump! :) As Always :)

Formák

Kicsit odébb más arca volt a tájnak, de még mindig Red Rocks

A szamarakra és a biciklistákra is vigyázni kell! :)

justify;”>

Beteg dolog…

Ez nem egy benzinkút, hanem egy drive-in ATM – mivel nagy a forróság, jó, ha nem kell kiszállnod a kocsiból, miközben KP-t veszel föl. Na és persze kényelmes is, és az amerikai nagyon szeret kényelmes lenni. :)

Jön még néhány izgalmas dolog Las Vegasból, a következő bejegyzésben megnézzük a kaszinók vidékét is, aztán elindulunk a bringákon tovább ebben az őrült forróságban.

Történt 2014. július 3. és 7. között, bicikliztünk az első két nap 15,5 és 3,2km-eket.

Két nap kirándulás után továbbindultunk az egész eddigi utunk talán egyik legszebb vidékéről, a Tuolumne Meadows-tól. Tudtuk, hogy még több mint 500 méter szintemelkedés vár ránk rögtön a nap elején, ezért igyekeztünk korán elindulni. Ez magunkhoz képest sikerült is, és meglepetésemre az úton egyre csak arra lettem figyelmes, hogy az előttem tekerő feleségem egyre jobban elhúz tőlem.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Zitába belebújt a kisördög, és csak ment és ment, jobban bírta mint én, és még élvezte is. Úgy látszik, hozzászokott a magashegyi, ritka levegőhöz. :)

…de az is lehet, hogy a “Lifesavers” gumicukortól táltosodott meg! :)

Gyönyörű erdőben haladtunk és csak egyszer álltunk meg pihenni, különben csak fotózni. Ahogy az erdő végetért, az út is ellaposodott és már látni véltük magunk előtt a hágót. Ha hátranéztünk, havas hegyek sorakoztak mögöttünk, körülöttünk pedig egy csodaszép rét zöldellt. Ez a környék is szép volt, de igazából ekkor már úgy éreztük, hogy ami mögöttünk van, annál szebbett elképzelni is nehéz, és annyi épp elég volt – most itt az ideje valami másnak.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Ez a tábla azt meséli el, hogy a mellettünk lévő fa, és az annak magjait kedvelő madár hogyan élnek együtt. Egyetlen ilyen madár egy év alatt akár 35 ezer (!!!) magot is elrejt a földbe vájt üregekbe. Egyszerre 80 magot is képes magánál tartani a madár, és ezeket akár 7 mérföld messze is elviszi. Óriási, nem? :)

Ehhez a máshoz nagyon jó határvonalat húzott az utunkban a Yosemite Nemzeti Park keleti kapuja, ami közvetlenül a hágóban helyezkedett el. A kapukhoz egy mosdóépület, egy parkoló és egy Trailhead is tartozott, és még egy padot is találtunk árnyékban, ahová le tudtunk ülni.

Alig látszik a képen, de hátul mögöttünk a bódéra ki van írva, hogy 9945 láb magasan vagyunk, vagyis 3030m-en. :)

Itt szusszantunk kicsit, falatoztunk, majd készítettünk egy fényképet jobb híján a kapuval a háttérben, aminek az oldalára ki volt akasztva egy apró tábla: 9945 feet. Igazán nőhetett volna még 55 lábbal magasabbra ez a nyereg, na meg az emberek is kitehettek volna egy nagyobb táblát, elvégre 3030m magasról beszélünk, és ez nem csak a Tioga-út legmagasabb pontja, hanem a legmagasabban áthaladó hágóút is a Sierra Nevada hegyláncon.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Miután felszereltem egy új módszerrel a timelapse kamerát a fejem mögé a kerékpárra, elindultunk lefelé. Mivel befelé a parkba jövet Billel érkeztünk, aki jegyvásárlás helyett csak intett a jegyszedőnek, most kicsit tartottunk attól, hogy mi lesz, ha kérik a jegyeinket a bódénál. De nem kérték, így megkezdhettük gondtalan lefelé suhanásunkat.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Két tónál is megálltunk, az elsőnél igazítani valamit Zita bringáján, a másodiknál pedig azért, mert ránk köszönt magyarul egy autóból egy fiatal lány. :) Ezen nagyon meglepődtünk, és persze odébb mindketten megálltunk, ahol erre tér adódott.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Egy osztrák-magyar párossal találkoztunk, jó negyed órát beszélgettünk és örömködtünk egymásnak, majd ki-ki ment tovább a saját tempójában. Megbeszéltük, hogy megpróbálunk még találkozni a Mono-tó környékén, de ez végül nem jött össze.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Tovább suhantunk először hatalmas sziklafalak között, majd az egyre tágasabbá váló gyönyörű völgy bal oldalában. Később még laposabb lett a táj és az egyik kanyarban feltűnt előttünk a Mono-tó és rajta a vulkáni sziget, ami egyben az egyik legfiatalabb földrajzi képződménye Észak-Amerikának.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Kiérve a 395-ös úthoz, ott balra fordultunk, majd pár kilométerrel később megérkeztünk Lee Vining városkájába, amit úgy is hívnak, mint a Yosemite kapuja. Minket jobban emlékeztetett egy kis vadnyugati településre, persze 21-ik századi stílusban, némi ráncfelvarrással és sokkal modernebben. Ennek első jele az volt, hogy az információs iroda mellett találtunk egy árnyékos helyen padokat, ahol nem csak, hogy ingyenes volt a wifi, hanem még konnektorokat is találtunk. Itt leállítottam a hágó óta pörgő timelapse videót, és néhány órára tábort vertünk. Az eredményt mi magunk is megnéztük, és nagyon tetszett! :)

Mivel Merced óta nem volt igazán internetünk, itt volt bőven mit elintézni, ráadásul azt is ki kellett találnunk, hogy hogyan és merre tovább. Mivel rengetegen mondták, hogy a Mono-tavi ingyenes, idegenvezetéses túrákat ki ne hagyjuk, ezért először a tó felé orientálódtunk, és csak utána tovább dél felé. Az információs irodában kétes információkat kaptunk, egyszer valaki azt mondta, hogy kempingezhetünk a tó déli partján a South Tufa nevű helytől keletre, máskor meg azt hallottuk, hogy oda engedély kell, de ahol az ilyet kapni, az az iroda már bezárt, ezért csak a tótól délre lévő ingyenes kempingekben tudunk táborozni éjszakára. Ez az ötlet nem túlságosan tetszett, mert a terepen nem sok fát láttunk, ez már forró, sivatagos környék volt, sokkal élettelenebb és kietlenebb, mint az a fenti földi paradicsom, ahonnan épp csak alágurultunk ebbe a melegbe. Ettől, és mert nem sikerült lezuhanyoznom a közeli kempingben, elég bugos lettem. A tény, hogy rosszkedvem lett, aztán még jobban zavart, ami tudom, hülyén hangzik, de ez történt. Ebből a lefelé spirálból Vern mentett ki minket. Az ő felesége, Terry az információs irodában dolgozik, és amikor megtudta, hogy miben mesterkedünk, szólt a férjének, Vernnek, aki jött és felajánlotta, hogy elvisz minket a pickupján az egyik tóközeli táborhelyhez. Ennek nagyon örültünk, mert rendesen megütött minket a hőség, szóval kicsit odavoltunk mind fizikailag, mind mentálisan. A segítségnek nagyon örültünk, és jót beszélgettünk Vernnel, aminek az lett az eredménye, hogy hazament és megkérdezte a feleségét, hogy maradhatuk-e náluk az éjszakára. Ezt már csak akkor tudtuk meg, amikor visszajött és elújságolta, hogy szeretettel látnak minket egy sarokra lévő otthonukban. Ennek rettentően őrültünk, ennél jobb dolog nem is történhetett volna velünk.

Vern azt is elmondta, hogy csak egy feltétele van, hogy “ne zargassuk őt sokat”, mert nemrég volt valami egészségügyi problémája, ami miatt nem beszélgethet, gondolkodhat sokat egy nap, csak néhány órát, és ezt ezen a napon már nagyjából betöltötte. Így az ilyenkor szokásosnál jóval kevesebbet beszélgettünk a kedves vendéglátóinkkal. Én pedig a hirtelen jött jóságtól megbolondultam és az egy órával ezelőtti búmat és fáradtságomat teljesen elfeledve, egy gyors hideg zuhany után nekiálltam megírni azt, amivel tele volt a fejem. A Yosemite Nemzeti Parkban minket ért élményekről írtam egy cikket az Over magazinba, ami majd a soron következő, 2014 augusztusi számukban fog megjelenni. Az íráshoz ihlet és jó körülmények kellenek, és ez most hirtelen mind megadatott, és még a lelkiismerfurdalás sem kellett hozzá, hogy nem a vendéglátóinkkal töltjük az időt, amikor ilyen nagyon kedvesek voltak velünk. Szóval köszönjétek ezt a cikket Vernnek, Terrynek és az erdélyi magyaroknak! :) Utóbbi csoportnak azért, mert Vern azért állt le velünk dumálni, mert magyarok voltunk, ugyanis nemrég voltak Erdélyben, és nagyon szép élményeket szereztek az ott élő magyarok által. Ebből kaptunk mi most egy apró kis viszonzást.

Reggel már többet tudtunk beszélgetni Vernnel, és mivel neki úgyis ki kellett vinnie a szabadba a kutyákat sétáltatni, felajánlotta, hogy kivisz minket a South Tufa nevű helyre biciklistül. Így aztán még 1-2 órát teremtett nekünk, amit biciklizés helyett az előző este megírt cikkekhez való képek kiválogatásával és vágásával töltöttem.

…és hogy mi várt ránk a South Tufa-nál, miért kellett ennyire odajutnunk? Egy újabb csoda, amit most csak pepitában mesélek el Nektek, mert egyszer egy Origo-cikk keretében már leírtam. Elsősorban csak természetről szóló cikket publikálni az Origo utazási rovatában kb. annyira esélyes, mint pornográf anyagot egy gyermekeknek szóló magazinban, ám ez nekem mégis sikerült. A legnagyobb poént, ami már valószínű a cikk címében benne lesz, most nem is lövöm le, csak apró ízelítőt adok abból, hogy mi minden láttunk az elsőre unalmasnak tűnő sóstó partján.

Ezek az úgynevezett mésztufa tornyok a tavon. Hogy hogyan jöttek létre és mi a szerepük a helyi élővilág létezésében, kiderül a cikkből! ;)

Látjátok azt a sok apró fekete pontot a kép jobb alsó sarka felé? Azok ott mind legyek! :)

A bal oldali légy körül azért van ilyen furcsa burok, mert néhány centiméterrel a víz felszinte alatt van! :o De nem halott. A hamarosan megjelenő cikkből minden titok kiderül! ;)

Bocsánat, hogy ilyen titokzatos vagyok, igazából szerettem volna itt már rögtön belinkelni a cikket, részben ezért is késett ez a bejegyzés. De a fő indok, amiért nem írok le itt most mindent, az nem az, mert szeretném, hogy az Origo cikket olvassátok inkább. Ők nem a cikkek nézettsége alapján fizetnek minket, nem erről van szó, csupán arról, hogy mivel megint egy hónap a lemaradás a blog és a valóság között, ezeket az amúgy fantasztikus élményeket nem írnám le még egyszer, inkább haladnék az útinaplóval. Ha megjelenik végre a cikkünk a Mono-tóról, azonnal kiteszem majd a Facebook oldalunkra és majd ide is belinkelem.

A Mono-tótól visszafelé a 395-ös útra mindössze 9km volt a táv, de mivel ez szinte végig felfelé volt, kezdetben murvás és szembeszeles úton, majd “csak” viharosan szembeszeles, de még mindig emelkedős úton, ezért ez beletelt egy órába is, ami végig kőkemény volt.

Persze ahogy az ilyenkor sokszor lenni szokott, egyben csodaszép is. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Az elágazásnál kb. másfél órát stoppoltunk, mire hirtelen rögtön két autó is megállt. Az egyikük nem pont délnek folytatta, hanem egy keletibb, másik útvonalon, így maradtunk a két sziklamászónkkal, akiknek apró autójának hátuljára tudtuk feltenni a bringákat.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Kb. fél órát, vagyis bringával fél napnyit vittek el minket a közeli Mammoth elágazásáig. Innen úgy döntöttünk, hogy mivel elég reménytelennek tűnik a stoppolás, és mivel van egy szállás-kontaktunk az innen már alig 60km-re lévő Bishopban, ezért megpróbálunk odáig elbiciklizni. Ebben az is segített minket, hogy az út nagy része lefelé volt. A Mono-tóhoz még csak 2000m-re ereszkedtünk le, és azt a sok szintet, amit a Tioga-hágóba menet felszedtünk, még közel sem adtunk le. Bolondok lennénk hát fölfelé biciklizni, lefelé meg stoppolni?! :) Így gondolkodtunk, és felmálházva a bringákat, nekieredtünk a távnak. Az utolsó nagy lefelé tetején újra felszereltük a timelapse kamerát, és megindultunk:

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Lent Bishopban, a még nagyobb forróságban, ami így késő esti órákra egyébként egész jól elült, Janék fogadtak minket, pontosabban csak Jan párja, Sophie, mert Jan lévén pékként dolgozik, már késő délután lefeküdt aludni, hogy fel tudjon kelni hajnali háromkor. Ezért a házban csöndben kellett maradnunk, ami mondjuk nem volt nehéz, mert az ott töltött idő nagy részét, amikor nem alvással töltöttük, akkor odakint egy közeli hamburgerezőben, ahová Sophie hívott meg minket. Miközben faltuk a finom szendvicseket az édes burgonyából kisütött sült krumplival és a tejes shakekkel (ezer hála mindezért Sophienak, aki meghívott minket a remek vacsorára), szenvedélyesen meséltünk a délkeleti-ázsiai élményeinkről, amelyeket azért osztottunk meg, mert még hasznukra válhat Sophieéknek, hiszen következő télen arra készülnek, hogy pár hetet eltöltenek Laoszban és környékén. Jan és Sophie egyébként mindketten hölgyek, igaz ez csak angol nyelv megkülönböztetése (she/he)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

miatt derült ki, ugyanis Jan már nem volt odahaza, mikor reggel felébredtünk, így ővele végül nem is sikerült találkoznunk. Ők egyébként már a második leszbikus pár, akik vendégül láttak minket, és ahogy egyszer Ausztráliában, úgy most sem tudtuk ezt előre, de ezzel nem is volt gond, mert éppolyan kedvesen, vagy talán még egy kicsit kedvesebben is fogadtak, mint bárki más. Aki pedig nem bírja a pókokat, most ne görgessen tovább, mert este, miután visszatértünk a vacsiból, Sophie még megmutatta a ház körül ólálkodó fekete-özvegyeket. Amelyek egyébként a közhiedelemmel ellentétben csak nagyon ritka esetben halálosak az emberre, pl. ha valakinek gyenge az immunrendszere, vagy apró gyermek és emellett még napokig nem jut kezeléshez.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Azért biztos ami biztos, bármennyire is erősnek, egészségesnek és felnőttnek gondoltuk magunkat, jobbnak láttuk a cuccainkat és saját magunkat is bepakolni a házba, távol e pókoktól. Este úgy dőltünk el a nappaliban a matracainkra, mintha csak elájultunk volna. Micsoda napok voltak ezek… :)

Történt 2014. július elsején és másodikán (hihetelen, hogy csak két nap, sokkal többnek tűnik még most is), bicikliztünk 33 és 67 kilométereket.

Nincs semmi köze a hegyhez vagy a szigethez, de ezt hallgatom írás közben, és ha gondoljátok hallgassátok Ti is olvasás közben. Illetve nézzétek meg a Walter Mitty filmet, ha még nem láttátok, mert nagyon jó! :) Most pedig irány fel a Mauna Keára! :)

A felkészülés

Mindenkinek megvannak a saját „hülyeségei”. Én a hegyeket szeretem. Mi több, rajongom, imádom, élvezem őket. Szeretem csodálni, na és megmászni őket. Amikor meghallottam, hogy a lábától mérve számolva itt Hawaii Nagy Szigetén van a világ legmagasabb hegye, egyből tudtam, hogy nekünk dolgunk lesz vele.

“Az őrült férjem ötlete volt!”

Aztán ahogy közeledett a szigetre érkezésünk időpontja, majd azon belül a „csúcstámadás” napja, próbáltam egyre inkább tájékozódni, minél többet megtudni és minél jobban felkészülni a nagy eseményre. A hegy, a lábától számolva 10100m magas, de ebből persze közel 6km a tengerszint alatt van, tehát a tengerszinttől nézve „csak” 4207m magas. Ez a víz alatti és feletti vulkánóriás alkotja Hawaii szigetét. Illetve ez nem teljesen pontos, mert igazából a sziget vulkánok halmaza, de ezek közül a legmagasabb a Mauna Kea. Tőle csak éppen pár méterrel alacsonyabb a nagyszomszédja, a tőle délre található és nála sokkal terpeszkedőbb Mauna Loa, ami egyébként 1984-ben tört ki utoljára, és az ezt kísérő lávafolyam kis híján elöntötte a hegytámadásunk kiinduló pontját, vagyis a sziget keleti aljában található Hilo városát.

Köszönhetően a már említett felkészülésnek, egy utazási irodától – akiktől eredetileg azt szerettük volna, hogy felvigyék a sátrunkat, és néhány egyéb holminkat a hegyre, ha már úgyis arra vezetnek a túrákat – megtudtuk, hogy a hegyet valóban meg lehet hódítani az általunk tervezett módon, csupán idő kell hozzá. Emlékszem, először a sunrise-nek, vagyis napfelkeltének olvastam a szót az egyik első válasz e-mailükben, ami valójában persze sunset volt. Igen, sunset, vagyis naplemente. Emberünk, aki egyébként egyszer még egy kerekes székes embert is felkísért 3 nap alatt a Csendes-óceán közepén uralkodó hegyóriásra, azt írta vissza nekem nagy lelkesen, hogy bár a cuccaink felfuvarozásával segíteni nem tud, mert szigorú szabályok kötik, de információval igen. Ennek keretében elmesélte, hogy szerinte csak akkor tudjuk megcsinálni, ha előző este naplementekor, vagyis este 7 környékén indulunk el Hiloból, a tengerszinttől, hogy következő este 24 órával később a naplementére felérjünk a 4207 méter magas csúcsra. Az útvonal a következő: Egy viszonylag „lankás”, folyamatosan emelkedő főúton, a Saddle Road-on, ami keresztbe átszeli a szigetet Hilo és Kona között, kb. 45 kilométert haladva felkapaszkodunk a 2000 méter magas hágóig, ahonnan jobbra, észak felé fordulunk egy már kanyargósabb, és jóval meredekebb, kb. 10%-os átlagú úton újabb 9km-t a 2800 méter magas „visitor center”-ig, ami nem más, mint egy látogatóközpont, szuvenír bolt, stb. Sátrazni elviekben nem nagyon lehet a környéken, de a gyakorlatban talán megoldható, bár a terep elég „rough”, vagyis durva.

Végül úgy döntöttünk, hogy csak két hálózsákot viszünk, és majd valamikor, amikor délelőtt felértünk ebbe a magasságba, keresünk valami csendes sarkot, letépjük a hálós szivacsokat az üléseinkről, leterítjük őket a földre, és nyomunk egy 2-3 órás powernap-et, vagyis egy rövid alvást. Új-Zélandon egy multi sport adventure-ben jártas embertől hallottuk, hogy az ilyen, akár csak 20-30 perc hosszú alvások csodákra képesek az emberrel, amikor kialvatlansággal küzd, de rövid az idő, mert menni kell. Napközben pedig csak nem fognak ránk szólni odafent, ha látják mellettünk a bringákat. Aztán legkésőbb ebédidőben elindulunk tovább, vagy gyalog, vagy biciklivel a csúcsra, ahonnan, ha bringával megyünk, semeddig nem tart majd legurulni, ha pedig gyalog leszünk, akkor egyszerűen csak lestoppolunk az ott lévő, a naplementére szintén kíváncsi autósok egyikével. Merthogy a csúcsra egy autóút is vezet, de azon 4 mérföld hosszan a látogatóközpont után nincsen aszfalt, ezért csak négykerék-meghajtású autóknak ajánlják. Ja és 2800 méteren a látogatóközpontnál kötelező minden csúcsra igyekvőnek legalább fél óra pihenőt tartania, hogy elkerülje a hegyen egyébként igen gyakran előforduló magashegyi betegséget.

Ez mondjuk érthető is, hiszen nem sok hely van a világon, ahol csupán 2-3 óra autózással a tengerszinttől ilyen magasságba kerülhetünk. Amikor Hiloban Richard – mert nagyon rendesen megengedték, hogy alaptábornak használjuk az otthonukat így hozzájuk tértünk vissza – látta, hogy komolyan gondoljuk ezt az egészet, ő is egész lázba jött, és elkezdte magyarázni, hogy ez a hegy, vagyis inkább a rá fölvezető út a világ leghosszabb egybefüggő kaptatója, éppen ezért ez a bringások Mount Everestje. Mi persze ekkor már nem igazán figyeltünk az ilyen hájpolásra, bár nem becsültük le a hegy nagyságát, de nem arra koncentráltunk, hogy ez milyen kemény lesz és majd micsoda diadal lesz, ha sikerül, hanem arra, hogy minden rendben legyen.

Hisz volt feladatunk bőven, a táskákat átpakolni, sok meleg és esőruhát berakni, na és persze rengeteg ételt. Nagy könnyebbségünkre Joe behozott minket Hiloba autóval és útközben megálltunk egy boltnál is, ahol alaposan bevásároltunk. A terv az volt, hogy gyorskajának megcsinálunk két leértékelt egyenként 2,5 dolláros (550 forint) fagyasztott pizzát(szörnyen hangzik, de kellemesen csalódtunk bennük), majd miközben már ezeket faljuk késői ebéd gyanánt, elkészítünk egy szép adag tepsis burgonyát jó sok hagymával és virslivel. Ezeket dobozokba pakoltuk, és két doboz mogyoró, valamint rengeteg csokis keksz mellett ezt terveztük enni legfőbb eledelünkként a hegyre menet. Emellett még maradékokból csináltunk egy óriás adag carb-o-nara spagettit is. :)

Nem készültünk el a tervezett hét órára, de ez már a délután folyamán látható volt. Kilenckor végre rajtra készen álltunk Richardék háza előtt a tábortűznél, de ekkor meg épp rákezdett az eső. Így hát leültünk mi is a tűz mellé.

Az eső elálltára várva

Nem telt el egy óra, valamikor 10 környékén végre alábbhagyott az eső, és mi kigurultunk az udvarról. Hilo amúgy forró, napos és forgalmas utcái most sötétek, nedvesek és csöndesek voltak. Csak úgy siklottunk a lapos úton, egészen túl a piacon, hogy aztán egy lámpás kereszteződésnél balra forduljunk, neki a hegynek. Itt kezdődött a nagy kálváriánk a Mauna Keával.

Az éjszaka, amit keresztülbicikliztünk

Legelőször talán 50m-es magasságban álltunk meg, egy templom kapujában, hogy megigazítsam Zita bumját, vagyis a bicikli elejét, amin a hajtókar van. Ezt már rég meg kellett volna tennünk, mert amikor a konai reptéren összeraktuk a bringákat, nem pont méretre sikerült visszaállítani, és hát mikor, ha nem most egy ilyen nagy kihívás előtt… Szóval szépen türelmesen beállítottam, jó erősen meghúztam, majd mentünk tovább.

Az idő most tényleg sokkal hűvösebb volt, mint napközben, úgy tűnt, valóban jó ötlet éjszaka biciklizni. Nappal, ha csak nem kora reggelről vagy késő estéről van szó, nagyon nagy lett volna a hőség, túl nagy ahhoz, hogy fölfelé araszoljunk. A következő megállót is Zita fújta, méghozzá meglepetésünkre pont a Kaumana barlangnál, amit anno még meg is jegyeztem, hogy nézzünk meg, de aztán amikor kiderült, hogy éjszaka megyünk, letettem róla. Pedig egy barlangnak aztán oly mindegy, hogy nappal vagy éjszaka fedezzük fel, odabent így is, úgy is sötét van. Ezért hát fogtuk a fejlámpáinkat, és lesétáltunk a meredek lépcsőn a bejáratához. A lenti nyílás egyenesen a hegy gyomrába vezetett egy szobányi széles, vízszintes járatban. Valószínű valami lávafolyam vájhatta ki, mert alattunk a padló nagyon furcsa alakú volt, mintha egy valaha folyékony anyag megkövült volna, egy-két helyen még olyat is láttunk, hogy a kérge keményedett csak meg és valahogy saját maga alól folyt ki. Odafentről meg furcsa dolgok csüngtek, mi meg sétáltunk befelé a mélységbe.

A barlangban

Mindaddig, amíg Zita egyszer csak furcsa zajra nem lett figyelmes. Kint esik az eső – jegyezte meg. Ne bolondozz már, ez csak a mennyezetről csepereg – válaszoltam. Nem, nem, ez eső, hallom, erősködött, mire visszavonulót fújtunk. Mikor kiértünk, láttuk és éreztük, hogy valóban esik. Szerencsénkre volt a közelben egy mosdó, ahová be tudtunk húzódni. A tető alatt megragasztottam az időközben megint szétszakadt cipőmet, majd úgy döntöttünk, nincs értelme tovább várnunk, felöltöztünk esőruhába (Nagy köszönet az új esődzsekikért az Endurának!) és újra az úton voltunk. Az meg csak kapaszkodott tovább fölfelé. Kikanyarodtunk egy másik útra, ami kicsit délebbről érkezett a város felöl, majd folytattuk tovább. Zita éhségre panaszkodott, ezért rögvest megálltunk, és felbontottuk az egyik doboz ételt. Egy két oldalról nyitott kocsi beállóba húzódtunk be az eső ellen, két autó közé.

Harmadik, késő esti vacsoránk

Gondosan ügyeltünk, hogy ne csináljunk zajt, és hogy nehogy hozzáérjünk az autókhoz. Nem történt semmi baj, mi jól laktunk, az eső kicsit alábbhagyott, és valamikor éjfél környékén indultunk tovább. Persze az eső hamar újra rákezdett. El voltunk ázva, de mivel fölfelé tekertünk, nem fáztunk. Az út meredekebb volt, mint vártuk, keményen kellett tolni. Nem volt durván meredek, de „zéró pulzus” módban sem bírtunk menni, ahhoz nem volt elég könnyű.

Ha jól emlékszem, a 11-es mérföldkőnél (ami itt egyébként tábla) volt egy meredekebb szakasz, ami igazán durva volt, majd a tetején átváltott az út AAA-grade highway-be, ahogy Doug, az e-mailes segítőnk fogalmazott. Ez azt jelentette, hogy az út vadi új volt, makulátlan minőségű, és bár legtöbbször még mindig csak kétszer egy sávos volt, de nagyon széles, kétméteres leállósávokkal rendelkezett, amelyeket még a mi dinamónkról meghajtott lámpáinkkal is nagyon jól látható prizmasáv választott el az út közepétől. Bár nem néztem, de kb. 6-7km/h-val haladhattunk, és ez már elég volt a dinamónak ahhoz, hogy megfelelő delejt adjanak az első lámpáinkhoz. Nem a legfényesebben világítottak, de amikor nem világított minket orcán egy szemből jövő autó, akkor minden gond nélkül messze elláttunk. És a lámpa fényében láttuk az esőt is. Ami jóformán egész éjjel nem állt el. Csak amolyan ködszitálás volt ez, de ahhoz elegendő, hogy elázzunk.

Nincs éjszaka alvás nélkül!

Nem tudom, hogyan, de egész éjjel tekertünk, és már alig vártuk, hogy megvirradjon. Tőlünk jobbra, a hegy felett végre világosodni kezdett az ég alja és kezdtünk végre látni valamit az út menti növényzetből is. Mindketten elgyötörtek voltunk és nem csak fáradtak, hanem nagyon álmosak is. Zita egyszer megállt egy oszlop mellett, és bringástól nekidőlt, elaludt az ülésében. Csak egy percig volt így kb., én közben türelmesen vártam, és ő tényleg erőt vett magán, indultunk tovább. Ekkor vettem át tőle az eddig nála lévő vizespalackokat, hátha ezzel segítek rajta egy kicsit. De egyébként én is ki voltam, nem csak azért, mert láttam, hogy ő nehezen bírja, hanem mert én magam is nehezen viseltem ezt az egészet.

„Három dolgot utálok igazán: esőben biciklizni, sötétben biciklizni, és fölfelé biciklizni… Most kombináltad nekem mind a hármat.” – Fogalmazta meg nekem Zita, mennyire nagyon élvezi ezt az éjszakai menetet.

Nem bírtuk sokkal tovább, talán 2km-el később ismét nagy álmosságra panaszkodott, és azt mondta, hogy muszáj megállnia.

„Egyszerűen nem bírtam tovább tekerni, úgy éreztem, eldőlök a biciklivel, muszáj volt megállnom és aludnom egy kicsit, a szemeim szó szerint leragadtak, annyira álmos voltam.”

Fogta magát, és lefordult az út melletti köves részre, letámasztotta a bringáját, letépte róla az üléshuzatot, leterítette azt a földre, lefeküdt rá úgy ahogy volt, cipőben, esőnadrágban és dzsekiben, majd lehunyta a szemét, és nem mozdult. Az eső még mindig esett. Én a bringán ültem Zita mellett, és vártam. 1370 méteren jártunk, és 31km-t jöttünk ezidáig. A hágóig még hátra volt több mint 600m szint és 13km. Reggel fél hat volt. Fogtam magam és úgy tettem, mint Zita. De az én szememre nem jött álom, hiába hunytam le, nem bírtam aludni, pedig úgy éreztem magam, mint ő. Ahogy Zita fogalmazott, úgy éreztük magunkat, mintha kőkeményen átbuliztuk volna az egész éjszakát, és most kéne munkába indulnunk. Csakhogy ez az éjszaka nem volt olyan jó buli, és a java még csak most jött. Azért nem bírtam aludni, mert számolgattam a fejemben. Ha eddig 7,5 óra alatt ennyit jöttünk, akkor innen fel a látógató központig az még legalább 7,5 óra lesz, hiszen a hágóból ez még csak meredekebb lesz, mi meg már csak fáradtabbak leszünk, arról nem is beszélve, hogy Zita épp most aludt el mellettem. Ez túl sok, ez azt jelenti, hogy délután 2-re érünk fel. És akkor odafent még nem aludtunk, nem pihentünk, nem ettünk. Kettőkor onnan már tovább kell, hogy induljunk, ha fel akarunk érni naplementére. Az, hogy fent éjszakázzunk, ki van zárva, se a sátor nincs nálunk hozzá, se elég élelem.

Mindez kemény felismerés volt, de ahelyett, hogy szomorkodtam volna ezen, nyugtáztam, hogy ez van, és már gondolkodtam is tovább. Két választásunk maradt. Vagy legurulunk a hegyről, és bebújunk Richard-ék vendégszobájában a pihe-puha, száraz, meleg ágyba egy forró zuhany után, vagy belestoppolunk a történetbe egy kicsit. Előbbi teljes kudarc lett volna, hiszen kétlem, hogy megint megpróbáltuk volna tengerszintről. Se időnk, se lelkierőnk nem lett volna rá. A stoppolást is felfoghattuk volna vereségnek, de mivel erre a hegyre nem pusztán a fizikai teljesítmény miatt indultunk fel, hanem magáért az élményért, a látványért, és csak aztán a puszta kihívásért, ezért ez kevésbé zavart, főleg a másik alternatíva, a teljes feladás mellett mérlegelve. Mindez pár perc alatt zajlott le bennem, és ezt Zitával is megosztottam. A hegyre tehát nem fogunk teljes egészében saját emberi erőnkből feljutni a tengerszinttől a legtetejéig. Ezzel villámgyorsan szembenéztem, elfogadtam, és túltettem magam rajta. A következő pillanatban már a következő kihíváson agyaltam: Hogyan fogunk egy fuvart találni? És melyik szakaszba kéne belestoppolnunk? Az eső még mindig esett, még nem teljesen világosodott ki körülöttünk, a táj szürke volt és egyhangú, már amit látni lehetett belőle. Még a főúton voltunk, és a hajnali forgalom épp most kezdett dübörögni rajta, egy perc alatt több autó is elhúzott mellettünk. Itt és most kell stoppolnunk – ötlött fel bennem! Fáradtak, álmosak, elgyötörtek vagyunk, a morálunk a béka segge alatt, és itt ázunk ebben az átkozott esőben a nagy büdös semmi közepén! Felpattantam és kitettem a hüvelyujjamat. Épp egy nagy csomó autó érkezett, egy egész konvoj. Mindenki elhúzott mellettünk.

Kevin és a reggeli kávé

Aztán Zita rámszól: Árpi! Nézd! Megfordulok, és látom, hogy mögöttünk száz méterrel egy fehér pickup tolatólámpája ég! Megálltak nekünk! Wow, ez gyors volt, két perce se kezdtem stoppolni. Felpattantunk a bringákra, és odatekertünk hozzá. Kevin már nyitotta is a platót, és miközben úgy ahogy voltak a bringák, csomagostul felraktuk őket, elmondta, hogy a hágóig tud felvinni minket.

“Ez van!”

Az pont nagyszerű lesz, ennyi időt elég, ha nyerünk, ez bringán nekünk két órába is beletelne. 13km volt még hátra. Kevin első kérdése a kocsiban az volt, hogy hol töltöttük az éjszakát? „On this bloody highway, all night long, riding uphill in the rain!” – Tört ki belőlem a válasz, ami magyarul valahogy így hangzott volna: Ezen az átkozott országúton, egész éjjel, fölfelé tekerve ebben a nyomorult esőben! Erre Kevin hörpintett egyet a hatalmas papírpohárnyi 7Eleven-es kávéjából, majd az egészet átnyújtotta felénk. Itt van, tessék, igyátok meg, én már nem kérek többet – Mondta. Zitára néztem, és egyből továbbadtam neki a méretes poharat. Tudtam, hogy imádja a kávét, és ennek most örülni fog.

Kevin ajándéka a fuvar mellé. :)

Ezt egyikünk sem gondolta volna, amikor 10 perccel ezelőtt épp a kilátástalan helyzetünket értekeztük meg az út szélén fekve az esőben. A kávéban egyébként nem volt cukor, amitől ocsmány íze volt, ebben még Zita is egyetértett velem, pedig ő nagy kedvelője és rajongója a kávénak. Persze ezt Kevinnek nem mondtuk, meg különben is, a kávé meleg volt, és ez már önmagában annyira jó dolog volt, hogy felülírta a szörnyű keserű ízét. Míg a kocsiban voltunk, benyakaltuk az egészet, és közben Kevinnek a tervünkről meséltünk, és elmondtuk neki, hogy azzal, hogy most felvett minket, újra lehető vált számunkra a csúcs elérése. Egykettőre fent voltunk a hágóban, ahol az út bal oldalán található tágas parkolóban lepakoltuk a bringákat, majd adtunk egy névjegykártyát Kevinnek és elbúcsúztunk tőle. Odafent már nem esett az eső, és több száz méterre is elláttunk a szürkeségben. A parkoló végében volt egy kis menedék, valami vadászállomás vagy mi, csak egy tető két paddal, meg egy táblával, és mögötte egy vécével. Mindez nekünk most épp elegendő volt, odatoltuk a bringákat és levedlettük a nedves ruhát magunkról.

Reggeli menedékünk

Nagyon jó volt kicsit megszabadulni azoktól a nedves rétegektől, amelyek egész éjjel rajtunk voltak. Mert akármilyen jó esőnadrágunk és dzsekink van, ezekbe ennyi sok óra alatt kívülről-belülről beázunk, nem csak azért, mert nem létezik olyan anyag, ami olyan jól szellőzne és mellette olyan jól tartaná távol tőlünk az esőt, hanem azért is, mert a fekvőkerékpárokon olyan testtartásunk van, hogy egyszerűen becsurog az eső az arcunknál, a kézfejünknél és a derekunknál. Ez egy „hátránya” a rekunak, bár azt hiszem, ebben az esőben kb. tökmindegy lett volna, milyen biciklivel tekerünk, ha csak nincs azon valami külső borítás, mi bármely esetben bőrig áztunk volna.

Újra Napot látunk

A menedékhelyen ettünk, ittunk is, majd egy fogmosás után úgy voltunk vele, hogy indulás tovább, irány fel a hegyre! Biztatólag hatott ránk, hogy amíg itt száradtunk, szemben a hegy körvonala előbújt a szürkeségből és néhol még a kék ég is látható volt a felhők között. Innen csak 9km a látogatóközpont, és 800m mászás, mi az nekünk? :) Így világosban, eső nélkül?! :) Újra fellelkesültünk.

Így nézett ki a hegy, amikor elindultunk

A hegyre vezető út már jóval keskenyebb volt, mint a Saddle Road, cserébe forgalom se volt nagyon rajta. Talán 5-10 percenként húzott csak el mellettünk egy autó. És kezdetben meredekebb sem volt sokkal. Nagyon jólesett így szárazon tekerni, és hatalmas örömünkre indulás után pár perccel a Nap is kisütött.

Később még jobban kitisztult

Ujjongtunk örömünkben, és persze nekiálltunk végre többet fényképezni. Mert eddig nem nagyon volt mit, de most végre eljött ennek is az ideje. Hol előttünk, hol mellettünk a látóhatárt kisebb vulkáni kúpok tarkították, és az útmenti mezőt vastag harmatréteg borította. Zitának támadt egy ötlete, hogy fényképezzük le a napfényben csillogó harmatcseppeket. Többször megálltunk az út szélén, és a bringáról lehajolva rájuk makróztunk. Zita rájött arra is, hogy hogyan tudjuk rávenni a Canon Powershot SX160-as fényképezőgépünket, hogy a manuális fókusz bizgerálása nélkül pontosan oda fókuszáljon, ahová szeretnénk. Ez fontos volt, mert a vékony fűszálakra legtöbbször nem akart ráfókuszálni a gép. Zita a fűszál mögé tette a kezét, majd kérte, hogy most nyomjam le félig a gombot. A gép fókuszált, és pontosan oda ahová kellett, végre éles volt a kijelzőn a sok vízcsepp. Zita elhúzta a kezét, én meg teljesen lenyomtam a gombot, és megszülettek a kedvenc képeink. :)

Valaki szomjas! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Később még le is szálltunk a bringákról és a fűszálak alá hajoltunk, így még jobb képek születtek, amelyeknek nagyon örültünk. Ahogy pusztán magának a napsütésnek is. Ekkor úgy éreztem, csupán ezért már érdemes volt feljönni idáig.

Feljutni 2800m-re!

Ahogy az út elkezdett kanyarogni, úgy lett egyre meredekebb is. Néhány helyen le kellett szállnom, mert már csak tolni bírtam, és persze ez sem volt könnyű.

Újabb fotótémákat találtunk, néhány saláta szerű növényt, amelyek valahogy nagyon ügyesen magukra gyűjtöttek egy csomó harmatcseppet, úgy hogy nem is látszott ki belőlük más csak egy nagy csomó vízcsepp.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

De a haladásunk egyre nehezebb lett, és egyre sűrűbben pislogtam a GPS magasságmérőjére. Bár távban alig haladtunk, de negyedóránként néha több, mint 100 méterrel is feljebb találtuk magunkat. Persze ezt így nem bírtuk sokáig, meg-megálltunk pihenni ahol tudtunk – ahol volt egy kis terület rá az út mellett.

2500 méteren elhatároztam, hogy még félútig a látogatóközpontig eltoljuk valahogy, aztán 2650-en muszáj megállnunk kicsit hosszabban is, és nem csak pihenni, hanem enni is

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Elterültem az út szélén, hú nagyon ki voltam. A fejemben lüktetett a szívem, és ki akart szakadni a homlokom a helyéről. Pedig ittam sokat, de ez a meredek olyan megterhelő volt, hogy attól nagyon kikészültem. Ettünk egy újabb adag ételt, és kibontottunk egy gyanúsan olcsó csokiskekszet. Ehetetlenül édes volt, és ezen kívül más íze nem volt. Szerencsére volt nálunk egy másik, Safeway sajátmárkás „Tuxedo” keksz is, ez valamivel jobb volt, volt neki igazi csokoládé íze és kicsit a pilóta-kekszre emlékeztetett. Sok vízzel és mogyoróval ettük őket, és közben észrevettük, hogy „egy adagban”, vagyis két darab kekszben a csomagolása szerint 160 kalória van. Nem sok az egy kicsit? Anno, amikor reggelenként futópadon futva-tanulva kezdtem a napokat a KFKI-ban, néha mérte a gép az elégetett kalóriát, és egy jó fél órás órás, 6km-es, fölfelékkel is tarkított futásban emlékszem, ja ha 1000 kalóriát elégettem. Mit raknak ezekbe a kekszekbe, hogy ennyi kalória van bennük? Ez mondjuk esetünkben pont nem volt rossz, de képzeljétek el azt a helyzetet, amikor az ember nem mozog, csak esténként ilyesmit nassol és figyelmetlenül magába tol egy egész dobozzal a tévé előtt ülve?

A Maradék 150 méter szintemelkedés már tényleg nem volt sok, igaz, ezt a távot is, ami egyébként vízszintesen nézve már nem volt 2 kilométer sem, szinte végig csak tolva bírtam megtenni. Zita tekert mellettem, mert az ő bringáján kevesebb cucc volt, de ezzel sem haladt gyorsabban. Végül az egyik domb mögött feltűnt az út jobb oldalán néhány épület, és mindenféle furcsa felfestések, meg két fekvőrendőr az úton.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ez lesz az, megérkeztünk.

Déli pihenő

Megtaláltuk a látogatóközpontot, felszenvedtük magunkat a parkolójába, majd végre letámasztottuk a bringákat. Ekkor már majdnem dél volt. Odabent a szuvenír boltban készségesen segítségünkre voltak, ki kellett töltenünk egy papírt, hogy a hegyre indulunk, és szigorúan meghagyták, hogy amikor onnan visszatértünk, akkor szintén regisztráljunk, hogy nehogy azt higgyék, hogy nem tértünk vissza és potyára induljanak a keresésünkre. Azt is megtudtuk, hogy az este 6-tól 10-ig tartó Stargazing Show, vagyis a csillagvizsgálós műsor pontosan ugyanitt lesz, és bármikor csatlakozhatunk hozzá. A bringákat is a bejárat előtt hagyhatjuk, amíg oda vagyunk, hiszen azt már eldöntöttük, hogy nem lenne sok értelme a biciklikkel tovább menni, hiszen olyan meredek az út, hogy gyalog sem lennénk lassabbak, akkor meg miért ne menjünk gyalog, a műúttól távolabb húzódó, és egyenesebb, rövidebb vonalban fölfelé haladó turistaösvényen?

A bejárat előtt forró vizet tudtunk magunknak csapolni és annyi cukrot és tejport önthettünk bele amennyit csak akartunk. Csak a teafilterért kellett fizetni odabent a boltban, darabjáért egy dollárt. Volt nálunk filter, de úgy voltunk vele, hogy veszünk is egyet-egyet, hiszen ezt az integrált szolgáltatást ők így gondolták. :) A meleg ital ismét nagyon jól esett, és míg szürcsölgettük, azt is megtudtuk a falon kihelyezett információkból, hogy ezt a látogatóközpontot az egyetlen polinéz származású űrhajósról nevezték el, aki sajnos a Challenger tragédiájával odaveszett – Ekkor nevezték el róla ezt a helyet a tiszteletére. Ettünk, ittunk, informálódtunk, már csak egy dolog volt hátra: pihenni. Megkérdeztük az embereinket, hogy hol dőlhetünk le egy órácskára, és azt mondták, az eggyel lejjebb lévő kabinok bejáratánál van egy kis tetőrész, oda elnyúlhatunk. Lementünk, de a bejárat elé nem akartunk feküdni, ezért végül az egyik hátsó ház lépcsője alá táboroztunk le. Egy órát aludtunk, nagyon-nagyon jól esett, de mikor felkeltünk, újra szemerkélt az eső.

Érdekes, hogy mi egyetlen egy tehenet sem láttunk út közben. Lehet, hogy tényleg láthatatlanok?

Itt pihentünk egy órát, engedéllyel. :)

Gyorsan összepakoltunk, majd átmentünk a látogatóközpontba. Közben a hegy teljesen ködbe borult, és a kollégák azzal a kérdéssel köszöntöttek minket, hogy még mindig fel akarunk menni? Mert amennyire ők tudják, az egész hegy így néz ki innentől fölfelé. Nagy szürkeség! Amíg élünk, remélünk, gondoltuk, és mondtuk, hogy naná hogy, ha már idáig feljöttünk, akkor itt már nem adjuk fel, csak mert kicsit beborult.

Itt túracipőre váltottunk és rövid logisztikázással átpakoltuk a legfontosabb dolgokat a hátizsákunkba, majd a bringákat a táskákat rájuk pakolva a korlátnak döntöttük. Én még gyorsan elrohantam a mosdóba is, leragasztottam a sebeimet, amit a vizes lasztex nadrág okozott a combjaimon. Ezt menet közben észre se vettem, mert annyira hajtani kellett, hogy mindamellett eltörpült ez a fájdalom. De némi zsebkendő és leukoplaszt megoldotta a problémát, így a séta már minden fájdalom nélkül működött.

Séta a ködben

Háromnegyed kettő volt ekkor, és végre elindultunk fölfelé 2800 méterről. A látogatóközpontosok azt mondták, hogy ha gyorsak vagyunk, 4 óra alatt is fel lehet érni, de reálisabb az 5-6 óra, főleg nekünk, akik már eleve fáradtan érkeztünk meg ide. A naplemente pedig este 7-kor van, tehát még pont meglehet. Az első kanyarnál letértünk a műútról, és egy ösvényen folytattuk a ködben.

Elveszni nem lehetett, mert az ösvényt csak jellegtelen bozótos, köves terület szegélyezte és maga a csapás jól látható volt a vulkáni törmelékben. Na meg GPS is volt nálunk, és azt az utasítást is megkaptuk, ha bármi baj történne, csak induljunk el kelet felé, és ki fogunk érni a műútra. Ez a gyaloglás kezdetben könnyű volt, jól kiléptünk és ahogy számolgattam a megtett távot és az eltelt időt, kijött, hogy jók leszünk a naplementére. Sok mindent nem láttunk magunk körül, egy-két virág és bokor még volt kezdetben, néhány madárka is felröppent mellőlünk, de aztán már csak kövek maradtak.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Meneteltünk a semmiben. Először az előttünk tornyosuló magasság egyharmadánál, 3266 méteren álltunk meg, leültünk egy köre a ködben, és ettünk-ittunk, pihentünk egy bő 20 percet. Levegőt venni itt már nehezebb volt, de inkább a kialvatlanság és a fáradtság volt az, ami igazán nehézzé tette a haladást. Vagyis inkább ezek így mind együtt.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Zita hívta fel a figyelmemet a szív alakra. :)

Valamiért ilyen sávosra pakolta a követeket az erózió

Valahol 3500m környékén észrevettem, hogy valami apró mozog odalent a követ között. Egy pók volt az, aki megállt, és hagyta magát lefényképezni. Makróra kapcsoltam a fényképezőt, és „tüzeltem” rá.

Amikor kinagyítottuk a kijelzőn, csak akkor láttuk, hogyan helyezkednek el az állat szemei. Mind a nyolc! Négy egy sorban elöl, majd két-két nagyobb, panoráma szem! :) Hát nem elképesztő? És ilyen lények itt mászkálnak közöttünk! :) Hogy mit keresett az apró pók itt 3500 méteren, azt nem tudjuk. Mit eszik itt fent, ahol már nincs semmi? Bizonyára van, csak mi azt már nem látjuk.

Hát nem gyönyörű? :)

A kis pók végre picit megszínesítette a szürke menetet, ami hamarosan amúgy is kiszínesedett, ugyanis legnagyobb meglepetésünkre valahol 3600 méter környékén felszakadozott a felhőzet és újra kisütött a Nap. 3733 méteren újra leültünk egy kőre, és megállapítottuk, hogy jól lent hagytuk a naptejünket. Ez elég nagy hiba volt, de már nem volt mit tenni ellene, csak annyit, hogy megpróbáltuk sálkendővel és napszemüveggel eltakarni az arcukat, amennyire lehetett.

Föld hívja Marsot! Baj van, elfogyott az időnk!

Most még 20 percet sem ültünk, gyorsan ettünk és ittunk, majd indultunk tovább, mert ahogy számolgattam, egyre inkább fogyott az időnk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Már alig volt hátra két óránk, és még 466 méter hátra volt.

3800 méteren kiértünk egy nyíltabb részre, láttuk magunk előtt a csúcsot és egy előttünk magasodó vulkáni kúpot. A kúp bal oldalán haladt a gépész szerint a turistautunk, és a jobb oldalán pedig az autóút, amit már szabad szemmel is láttunk. A kúp után a mi utunk is ebbe csatlakozott bele és az utolsó két hajtűkanyarnyi távot már mi, gyalogos turisták is csak ott, azon az úton tudjuk majd megtenni. Haladtunk tovább, és én egyre inkább aggódtam az idő miatt. Alig másfél óránk maradt, amikor 3900 méteren álltunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Még hátra volt 307m mászás és több, mint 5km. A ritkább levegő, és az, hogy az 1 óra pihenő híján 35 órája fent voltunk, és 3300 métert másztunk fel ezalatt önerőnkből, nagyon megviselt minket. Úgy számoltam, hogy már csak nagyon neccesen érünk fel naplementéig, és ha sikerül is, odafent már csak pár percünk marad csodálni a lebukó napot, és biztos, hogy nagyon megpurcanunk, ha meg is csináljuk. Se kockáztatni nem akartam, se azt, hogy a fáradtságtól ne legyünk képesek élvezni a csúcsélményt. Megnéztem, mennyire van légvonalban a mellettünk haladó autóút. A GPS 450 méterre mondta. Döntöttünk, és elindultunk keresztbe, irányba az autóút felé. Iránymenet! Ahogy mi tájfutók mondjuk. Mivel semmi növényzet nem volt, és most köd se, ez igazán nem volt nehéz. Persze azért beletelt jó pár percbe, hiszen magasan jártunk, fáradtak voltunk, és mivel letértünk az ösvényről, most hirtelen a lábunk alatt is süppedőssé vált a köves, porhanyós vulkáni kőzet. Valóban marsbéli táj volt ez, és itt már értettük, miért itt készültek a NASA-sok a marsbéli körülményekre. Amennyit láttunk eddig képeken a vörös bolygó felszínéről, az pont így nézett ki.

Egy mars-szkafander némi többletoxigénnel most tényleg jól jött volna, és ezen a viccen jót mosolyogtunk, amíg kifelé haladtunk az úthoz. A tervünk az volt, hogy megpróbálunk stoppolni, és ha ez nem is sikerül, akkor is nyertünk az egésszel, hiszen a kúp mögött árnyék van, és legalább nem sülünk meg a napon, valamint szilárd talajon lépkedhetünk, egy olyan úton, ami feltehetően még pár száz méterrel rövidebb is.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A kúp után pedig már amúgy is becsatlakozott volna az ösvényünk az autóútba, így igazából csak egy apró levágást vittünk véghez, annak a reményében, hogy hátha sikerül felstoppolnunk az utolsó 300 métert, és lesz egy kis csúcsidőnk, nem pedig csak beesünk a csúcsra negyed órával a naplemente, és ennyi szenvedés után.

A csúcson

A számításunk bejött, az első autó megállt nekünk, egy fiatal srác vett fel minket, aki kíváncsian kérdezte tőlünk, hogy messze van-e még a csúcs. Mondtuk, hogy nem, dehogy is, 10 percen belül fent leszünk. Az autó gyorsan szelte az aszfaltot a szerpentinen, merthogy itt a csúcs környékén már újra le volt aszfalozva az út. A kúp, amit az előbb még az aljából csodáltunk, most hirtelen alattunk volt, és elképesztő látvány tárult elénk a mögöttünk hagyott tájra. Odafent kipattantunk az autóból, és megöleltük egymást Zitával. Megcsináltuk, itt vagyunk a Mauna Kea tetején.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ha a 4207 méteres mászásból 900 métert stoppoltunk is, de legalább most itt vagyunk, és még közel egy óránk van itt ünnepelni, mielőtt lemenne a Nap. Az első dolgom volt, egy az emberektől távolabb lévő sziklára letenni és beállítani a timelapse kamerát, hogy az felvegye a naplemente folyamatát.

Ugrani mindig van erőnk! :)

Bucó, Nyuszi, Malacka és Bulcsú, a mobil állatkertünk :)

Ezt a szatyrot még Örményországban kaptuk Ijevan-ban.

Majd ezt követte egy kis örömfotózás a csúcs előtt, aztán elindultunk föl, a barátunkkal együtt az utolsó néhány száz métert megtenni a csúcsig, ami talán, ha 20 méterrel volt felettünk ekkor.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Egy apró kanyargós ösvény vezetett fel rá, ami persze már semmi nem volt, ahhoz képest, amit idáig megtettünk. Habár már kicsit szédelegtünk a fáradtságtól és a magasságtól, azt meg kell hagyni. Fentről még jobb kilátás volt arra a környékre, ahol felmásztunk, és a vulkánkúpba szinte bele lehetett látni. Mivel se fa, se semmilyen más viszonyítási alap nem volt a tájban, elvesztek a távolságok, alattunk csak a végtelen felhőtakaró terült el, és északkelet felé még néhány másik vulkáni kúp.

Szinte valótlannak tűnt az egész, amikor belegondoltunk, hogy most itt állunk a Csendes-óceán közepén, 4207 méterrel a tengerszint felett. Kevesebb, mint 24 órával ezelőtt még tengerszinten, Richardék házában sürögtünk-forogtunk, most pedig itt vagyunk.

Az egész tűnt inkább két napnak, mint egynek.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A csúcson

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A csúcson is kiörömködtük magunkat, majd visszasétáltunk az autók mellé, ahol a peremre kiülve figyeltük tovább a naplementét, és a lassan kinyíló forgó-mozgó csillagvizsgálókat. Lent a látogatóközpontban elmondták, hogy ezek a csillagvizsgálók csillagvizsgálói, sok fontos felfedezés köthető hozzájuk, mert itt olyan tiszta az ég, mint sehol másutt a világon, ezért ez a világ egyik, ha nem a legfontosabb csillagvizsgáló központja.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Valóban gyönyörű volt az ég körülöttünk, alig bírtunk betelni a látvánnyal. Mikor lement a Nap, utána még sokáig, nagyon nagy tartományban játszott a színekkel az ég alja. Fent a fejünk felett már látszottak a csillagok és szinte koromfekete volt az ég, de ahogy lefelé hajtottuk a fejünket, úgy ment át sötét, majd világosabb kékbe, aztán narancsba majd vörösbe. A timelapse sajnos végül nem sikerült jól, nem adja vissza az élményt, ezért később meg is feledkeztem róla, fel se töltöttem, most pedig épp nem lesz rá lehetőségem.

Lefelé már azt se tudom, melyik bolygón vagyunk

Nem tudtuk megvárni odafent, hogy teljesen besötétedjen, mert a ranger mindenkit levezényelt a csúcsról. Ennek örültem is, meg nem is. Odakint már nagyon fáztunk, ugyanakkor jó lett volna a csúcsról csodálni a csillagokat. Lefelé menet a kocsiban a srác bekapcsolta a fűtést, és én hirtelen nagyon rosszul lettem. Nem tudom, hogy a melegtől, vagy a mozgástól (car-sickness), de hirtelen borzasztó cefetül lettem, egyszer meg is kellett, hogy álljunk, mert attól féltem, hogy kidobom a taccsot. Végül egy perc sétálgatás után kicsit jobban lettem és tovább tudtunk autózni, de amikor megérkeztünk 2800 méterre, a látogatóközpontba, utána se lettem jobban. Az épület előtti teraszon, ahol ebédidőben még csak mi ketten voltunk és a bringák, most hatalmas tömeg volt, egy ember egy zöld lézerrel mutogatott az égre, és mesélt csillagokról, fényévekről és világegyetemről, az emberek pedig csodálattal figyelték, és sorra járták az időközben kitelepített embernagyságú távcsöveket, illetve azokat a dolgokat, amelyeket rajtuk keresztül látni lehetett. Mi is bele-bele pillantottunk egy-egy ilyen távcsőbe, láttuk a Hold felszínét nagyban és láttuk az egyik szomszédos bolygót, amelynek még a gyűrűje is látható volt. De sajnos én közben le kellett üljek, nem voltam jól, nagyon furcsán voltam, azt hiszem a magashegyi betegség kezdődő tünetei jelentkeztek rajtam. Mielőtt bárkin kitörne a frász emiatt, a csúcson még jól voltam, csak itt lent kezdtem el igazán furcsán lenni, és 3000 méter alatt ez már „biztonságos zóna” ilyen szempontból. A Himalájában megtanultuk, hogy ha ilyesmi történik, akkor a legfontosabb, hogy minél előbb visszamenjen az ember 3000 méter alá. Rajtam a legrosszabb tünetek már itt, 2800 méteren jelentkeztek. Nehéz erről írnom, mert nagyon furcsa volt. Kicsit diszorientált lettem, csodálkoztam rajta, hogy itt vannak a bringák, nem értettem, mi történik, meg minek kéne következőnek történnie, képtelen voltam összpontosítani, csak le kellett üljek és nézzek ki a fejemből. Beültem a melegbe, ahol egy előadás ment a világegyetemről, és csak ültem, ültem, de nem lett sokkal jobb. Zita hozott nekem egy teát, azt benyakaltam, majd próbáltam én is készülődni. Ennek eredményeképpen majdnem bepakoltam egy fehér zsákot tele szeméttel az Ortlieb táskámba. Abba ugyanis ugyanilyen fehér zsákokban tartottuk a holmijainkat, és én összekevertem ezeket.

Közben próbáltam figyelni a csillagvizsgáló műsorra is, Zita néha nagy lelkesen odahívott egy-egy távcsőhöz, hogy nézzem meg, mit látni rajta keresztül, és a Dél-keresztjét is felfedeztük az égen. Ezt sikerült is lefotózni, bár ma már tiszta fejjel jobban csináltam volna, de azért sikerült úgy beállítani az értékeket a kis kamerán, és aztán úgy letenni a kőkorlátra, hogy felismerhető a végeredményen a csillagkép.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ezután már nem maradt más hátra, mint tényleg összeszedni magunkat, és elindulni lefelé. Az első lámpáink most sokkal élénkebben világítottak, és semmi gondunk nem volt a tekeréssel, csupán arra kellett figyelnünk, hogy mindig elég jól fogjanak a fékeink, és elég erősen kapaszkodjunk beléjük, és sose engedjük magunkat túlságosan felgyorsulni. Közel két órán keresztül suhantunk lefelé. A Saddle-road elágazásig sűrű ködben és nagyon lassan, majd ahogy onnan elindultunk lefelé Hilo irányába, úgy tisztult ki végre az idő, és ekkor már a sebességünket is tudtuk kicsit növelni, megengedtük magunkat, folyamatosan 30-40-el suhantunk a fényes leszállópályánkon. A leállósáv szélét jelző prizmasor gyönyörűen látszott a lámpáink fényében, csak arra kellett figyelnünk, hogy soha nem menjünk túl távol tőlük – le az útról, se túl közel, mivel közvetlen mellettük egy szaggatott minta volt belemarva az útba, hogy az autósok biztosan észrevegyék, ha elkezdenének lesodródni.

Valótlan volt az egész, ez a két óra hosszú száguldás, végig csak lefelé, erről az őrült nagy hegyről. Még lefelé is hosszú volt és fárasztó, és ezen a fáradtsági szinten nem is bírtam igazán már felfogni, hogyan sikerült nekünk itt feljönni, és hogy lehet az, hogy mindez még mindig csak 24 órája volt, amikor mindkettőnknek úgy tűnik, mintha három napja lett volna. És hogyan tudtam rávenni Zitát, hogy minderre képes legyen, amikor még én magam is, jó lehet, több cuccot cipelve, de ennyire nagyon kikészültem? Nagyon örültem neki, hogy bár úgy ahogy, de megcsináltuk, együtt, ketten, mint mindig. Büszke voltam Zitára, és örültem neki, hogy ő is képes volt erre a teljesítményre. Mindeközben erősen koncentrálnunk is kellett, mert lefelé nagyon oda kellett figyelnünk. Most nem esett az eső, de a menetszél megtépett minket és bár minden ruhánk rajtunk volt, kezdetben egy picit fáztunk. Aztán ahogy lejjebb értünk, ott néha már tekerni is kellett néha egy pár száz métert, és ezzel sikerült kicsit felfűteni magunkat.

Richardék házába úgy érkeztünk meg, mint valami űrlények, sok réteg ruhával a testünkön, miközben idelent ők rövidnadrág-pólóban voltak.

„Hát ez annyira fantasztikus volt, hogy majdnem beadtam a válópert” – válaszolta Richardnak viccesen Zita, mikor megkérdezte, milyen volt. Richard nagyon rendes volt velünk, kérte, hogy amikor csak térerő van, adjunk jelet magunkról és akkor is, amikor indulunk lefelé, hogy tudjon nekünk valami ételt készíteni. A nekik ajándékba vett pepperónis pizzát sütötte ki az érkezésünkre. Felfaltuk, majd néhány liter folyadékot is magunkhoz vettünk, aztán lezuhanyoztunk, és beájultunk az ágyba.

Konklúzió

Nagyon nagy kaland volt ez a mostani, igazi microadventure, ahogy Alastair Humpreys fogalmazna. Igaz, ebben annyira elfáradtunk, hogy ezt sokszor közben, és még utána se tudtuk igazán értékelni néhány napig. De a sok szenvedés közben rengeteg szép pillanatunk volt, és sok tapasztalattal is gazdagodtunk. Egy kicsit több alázattal lehettem volna a hegy felé a tervezéskor, hiszen ha belegondolok, ma már másképp csinálnám. Bátrabban és többet telefonálgattam volna és nem sajnáltam volna rá se az időt, se a pénzt, hogy valami értelmes szállást szerezzünk 2800 méteren. Az lett volna az igazi, ha egy teljes éjszakát tudtunk volna ott pihenni és akklimatizálódni.

Persze így is gyönyörű volt az egész, még azzal a kegyetlen esővel együtt is, amivel sajnos nem volt szerencsénk. Előzőleg reálisnak gondoltam az egészre, de most, hogy megcsináltuk, már látom, hogy igazából tényleg elég nagy őrültség volt, és szinte csoda, hogy sikerült. Az, hogy belestoppoltunk 13+4km-t, és összesen 900m szintemelkedést, vegyes érzésekkel tölt el, egyrészt kicsit sajnálom, másrészt tudom, hogy ezen nem múlik semmi, ezt csak magunknak, magunkért csináltuk, és az, hogy nem sikerült úgy, ahogy eredetileg elterveztük, egy olyan dolog, ami megint csak rajtunk múlik, hogy értékeljük. Már a tervezésnél és a felkészülésnél hibákat vétettünk, több időt kellett volna rájuk szánni, ahogy az egész mászásra is. Aztán jött az a nyomorult egész estés eső, ami nagyon lenyomott minket, ez rátett még egy lapáttal, és kénytelenek voltunk „újratervezni”. Így végül feljutottunk a csúcsra, ami mérlegelve az egész kalandot és így utólag visszanézve rá, szerintem még így is nagy bravúr volt és számunkra, kisebb csoda, és óriási teljesítmény. Indonézia óta nem jártunk ilyen magasságokban, és előtte is csak a Himalájában, ezek pedig jóformán már évekkel ezelőtt voltak. Most egy újabb ilyen élménnyel gazdagodtunk, de néhány kemény leckével is. A hegy nem viccel, ott van, és néha kegyetlen tud lenni. Velünk is az volt, de a végén mégis azt mondta, oké, látom, nagyon fel akartok menni a csúcsra, gyertek, megengedem, hogy feljussatok, de Árpi, figyelj! Nesze, itt van egy kis magashegyi betegség, csak hogy tudd, érezd, ez nem mehet ám mindig így, ez nem ilyen egyszerű, hogy csak gondoltok egyet, aztán fölszaladtok egy négyezresre 24 óra alatt a tengerszintről!

Történt 2014. június elsején és másodikán. Bicikliztünk fölfelé 40,5km-t 6,2-es átlaggal, lefelé 56km-t 29,5-ös átlaggal. Lejegyezve június 24-én.

“Csak úgy tudhatod meg, mekkora nagy mázlista vagy, ha elindulsz kipróbálni a szerencséd! :)”

A twizel-i kempingben reggel nagy hidegre ébredtünk. Nem volt olyan szörnyű, mint anno egyszer Kínában, de azért éreztük, hogy fázunk néha. Jó néhány réteg ruha rajtunk volt, és a hálózsákok belsejében még a Zita által varrt betétekbe is belebújtunk. Talán ennek köszönhető, hogy most kisebb kellemetlenségekkel, de átvészeltük a reggeli fagyot. A mechanikus hőmérőnk Kína óta már tönkrement, de a hideget az nagyon jól mutatta, hogy amikor kinyitottuk a sátorajtónkat, azt úgy tudtuk kihajtani, akárcsak egy merev faajtót egy házban, ugyanis mindkét oldalt vékony jégréteg fedte.

Kívül-belül vékony jégréteg borította a sátrunkat

Így volt ez az egész sátorral is, a lebontása alatt majd szétfagytak az ujjaink és rengeteg jeget leráztunk róla. Sajnos azóta sem volt igazán alkalmunk kiszárítani, de ezt remélhetőleg hamarosan meg tudjuk tenni. Az összepakolás után bevettük magunkat a konyhába, ahol felmelegedtünk és megreggeliztünk, illetve elintéztünk néhány gyors e-mailt.

You must be really optimistic!

Csak kibiciklizni a főútig, már ez is gyönyörű volt, csodaszép hófödte hegycsúcsok tarkították a látóhatárt, és végre kezdett felszakadozni a tájon a köd, és újra a napfény vette át felette az uralmat.

Erre a képre rámondhatnátok, hogy Na, ezek is csak pár száz métert bicikliztek, hogy meglegyen a fotó, aztán… Nana, nem lövöm le előre a poénokat! :)

Így ismét napsütésben állhattunk az út szélén. Alig hogy megrajzoltuk a tegnapi CH/CH (vagyis Christchurch) mellé a N, vagyis North nyilas táblánkat, megállt egy autó. Így az „Auckland”-et már nem sikerült megfesteni, pedig nagyon gondolkodtunk rajta, hiszen ezen biztos mosolyogtak volna az autósok, legalábbis mi poénnak véltük elkészíteni a táblát, ami végül nem történt meg. Auckland Twizel-től talán még légvonalban is legalább 1000km-re van…

Embereink jólelkű hippik voltak, de sajnos túl kicsi autóval ahhoz, hogy a bringákat is be tudjuk szuszakolni, így egy nagy hálálkodás után elköszöntünk tőlük, és én újabb csacsacsa leckéket vettem Zitától. Az egyik lépés közben megcsörrent a telefonom. Vincent hívott minket, mikor elmondtuk, hogy még mindig ugyanott állunk, ahol elbúcsúztunk tőlük. Kérdezte, hogy nem pánikolunk-e, hogy még mindig ott vagyunk? Merthogy ő már pánikolna… Mondtuk, hogy nem, de ő már egy kész ötlettel állt elő: ha délig nem vesz fel minket senki, írjunk neki sms-t, és Michelle-el ketten elindulnak, amíg Peter otthon marad a Gym-ben elvégezni a szükséges Workout-okat a muston, és két órával később, mikor ideérnek, felvesznek minket, hogy este 5-re már Christchurchben legyünk. Hát, nem örvendtem az ötletért, de ismerve az öreget, kénytelen voltam rábólintani az önzetlen és nagylelkű ajánlatára. Vince-el nem szabad és nem is nagyon lehet vitatkozni, ha elhatározta, hogy segíteni akar, és mi nem hagyjuk, az… annak nem lesz jó vége! :) Szóval megígértem Vince-nek, hogy délben sms-t küldök neki, hogy mi van velünk. Nem kellett délig várnunk. Már 11 után felhívott, hogy na akkor indulnak, jó? Jó, megbeszéltük azt is, hogy mi tovább stoppolunk, amíg ők úton vannak. Eltelt még kb. két óra, és közben Vince újra hívott, hogy gond van a musttal, maradnia kell, még nem tudott elindulni, elnézést kér. Ennek én igazából örültem, nem akartam, hogy egy 82 éves öregember miattunk levezessen egyetlen nap alatt 1000km-t, még aggódtam is érte, hogy mi van, ha valami balesetet szenvednek, csak miattunk… Ezért aztán Zitával már néha ugráltunk az autóknak: „Vegyetek fel! Vegyetek fel, nem tehetitek ezt egy öregemberrel, vegyetek már fel, különben Vince értünk jön, amit nem szeretnénk!” – Nem azért, mert nem kedveljük, nagyon is bírjuk az öreget, csak épp túl sok, amit megtesz értünk. Szóval így drukkoltunk, és közben Vince megint felhívott minket. Miközben beszéltem vele, egy apró campervan, vagyis egy lakóautónak átalakított mikrobusz lefékezett mellettünk a porban. Zita már futott is hozzá, én közben mondtam Vince-nek, mi történt, és megígértem, hogy beszámolok majd hamarjában a fejleményekről neki, de most le kell tennem.

Emberünk kiszállt az autóból, ránk nézett, majd a csomagjainkra, és valahogy így kezdte: „You must be really optimistic! Hitchhiking with two recumbent bicycles (hoppá, egyből tudta, miféle bringáink vannak – ezek szerint bringás!) and with these huge piles of luggage, you are really crazy! If I don’t come, nobody every going to take you” – Magyarul: Ti aztán optimisták vagyok! Két fekvőbringával és ennyi rakás holmival stoppolni, őrültek vagytok! Ha én nem jövök, soha senki nem vesz fel titeket… – folytatta, mire én rávágtam, hogy „De jöttél!” – ezt csak azért mertem megengedni, mert emberünkről, akiről időközben kiderült, hogy Alan-nek hívják, látszott, hogy majd annyira örül nekünk, mint mi őneki. Ami nagy szó, mert mi biza nagyon, de nagyon örültünk neki, azt elhihetitek! :)

A bringák pont befértek, csak a kislétrát kellett feldobni a felső ágyra

Igazából már a pakolás alatt látszott, hogy mindkét fél alig várja, hogy meséljen egymásnak. Mert hát a bicikliket vagy 10 percig tartott bepakolni, na nem azért, mert nehezen fértek be (pont frankón befértek), hanem mert közben már elkezdődött a diskurzus. Ami, ahogy végre bepattantunk az autóba, úgy hágott csak a tetőfokára. Mikor Alan meghallotta e szavakat, hogy Karakorum Highway, meg Pamír, és ezek, teljesen kész volt, és erőteljesebben is a tudtunkra adta, hogy teljesen veszettek vagyunk. De ne a mi történetünket ragozzuk, hanem meséljük el egy kicsit az övét. Az első, amit elmesélt, hogy micsoda véletlen egybeesés az, hogy épp most épp itt találkoztunk. Ugyanis ő egyszer felvett már egy hasonlóan elvetemült stoppost, egy amolyan adab.hu borítóképes stoppost, egy fickót aki szörfdeszkával, meg egy csomó egyéb egész halomnyi sportfelszereléssel stoppolt. Ők Alannel aztán nagy barátok lettek, és az emberből később nagyon sikeres, multisport adventure bajnok lett, híressé vált, de Alannel közben elvesztették több 10 évre a kapcsolatot. Most Alan újra felhívta és Queenstown mellett találkoztak, most már üzleti ügyben is, és a meeting e téren is sikeres volt.

Turbulenciába kerül a lakóautónk

Mi közben turbulenciába kerültünk, na nem a campervan-nal, hanem a Csendes-óceán felett valahol az international date line környékén, kb. 2 órányira és 1700km-nyire Aucklandtől ÉÉK-re. :) Ezzel lelőttem a poént, hogy természetesen elértük a gépet. Mondanom sem kell, nagyon élvezem, hogy ezt az útinaplót egy hajóról kezdtem és remélhetőleg ezen a repülőn fogom befejezni. És hogy arról szól, hogy hogyan stoppoltunk keresztül egész Új-Zélandon a kerékpárokkal édes négyesben. :)

A francba, ez nem akarja abbahagyni a rázkódást, és lassan már több aksiidőm marad a netbuksiban mint a hátralévő repülési időnk, ezért inkább folytatom. Szóval Alan Tekapo-ig vitt minket, és útközben odafelé is megálltunk egyszer, csak a mi kedvünkért, egy tó mellett, ahonnan a ragyogó napsütésben rá lehetett látni a Mount Cookra.

Pihenő és nézelőzés Twizel és Tekapo között – Csak a mi kedvünkért

Kilátás az út mellől

A Főző Hegy… Vagyis a Mount Cook a tábolban, 16x zoomol fotózva

Úton Tekapo felé

Tekapo-ban Alan-nel telefonszámot cseréltünk, mert azt mondta, hogy csak a közeli sípályákhoz megy egy meetingre, és attól függően, hogy hogyan mennek a dolgai, lehet, hogy még ma késő délután továbbhajt Christchurch-be, de ha nem ma, akkor legkésőbb holnap. És természetesen elvisz minket szívesen tovább is, sőt, ő igazából Aucklandig megy, csak közben lakóautót cserél majd, mert hát Relocationt végez tulajdonképpen, vagyis napi 1 dollárért „bérli” az üzleti road tripjeihez ezeket a lakóautókat, amiket így valójában a bérbeadó cégnek visz át a következő igaz, nagypénzes bérlőhöz. Egy nagyon jó site, ami összefogja az összes ilyen szolgáltatást (1 dolláros relocationt) adó céget az imoova.com, ahol kanadai, egyesült államokbeli, ausztrál és új-zélandi lakóautók között is válogathatunk.
Alan elviharzott, mi meg ott maradtunk újra az út szélén, de most az eddiginél is szélesebb mosollyal az arcunkon. Újra összeraktuk a bringákat, majd kigurultunk a tó felé a füves mező szélére. Leültünk egy padra, elintéztük az ügyes-bajos dolgainkat, na és közben megírtunk mindent Vince-éknek. Természetesen nagyon örültek a híreknek, „Thank God for Alan!” – írta vissza nekünk Vince. :)

A Péntek kutya és a Hold Tekaponál

Hogy egy kicsit a helyről is írjak, Tekapo egy eszméletlen gyönyörű hely! Amolyan igazi meseszép kis tourist spot, van itt egy tó, amiből kifolyik egy patak. A patak túloldalán, egy félszigetszerűségen áll egy kis kőtemplom, na az a kis épület nagyon oda van rakva! A háttérben havas hegyek, közben a Hold is felbukott mögülük, az egész valóban gyönyörű, alig bírom fotózni.

Tekapo-ban ez a kilátás fogadott minket

Alan erre az erdőre mutogatott, hogy ő ott tervez sátrazni, ha úgy hozzák a dolgai, hogy itt éjszakázik

Elmegyünk enni, most a nagy örömre megengedtünk magunknak egy pékséget, és a boltban is bevásároltunk egy napi élelmet, ki tudja, mi vár ránk az elkövetkező napokban. Alan nem jelentkezett, és lassan sötétedni kezdett, ezért elindultunk az általa javasolt vadkempinges táborhely felé a tó keleti sarka mögé, pont abba az erdőbe, amit annyiszor fotóztam az előbb.

A Hold épp akkor bukkant fel a gerinc mögül, amikor mi a tájat csodáltuk

Ebből a szögből sem csúnya a környék… :)

Útközben megnéztük közelebbről is a templomot és mellette Pénteket, vagyis Fridayt, a kutyát, aki anno egy birkatolvaj szolgálatában állt a környéken, és annyira jól végezte a dolgát, hogy miután a gazdáját már elkapták, ő még mindig tovább terelte a birkákat, hogy elrejtse őket.

Friday, a kutya, és az éppen előbújt Hold

Persze végül őt is utolérte a végzete, de még ma is emléket állít az okos állatnak ez a szobor a Tekapo-tó mellett.

Irány az erdő, a tó sarkát megkerülve

Az erdőbe beérve sátrazni és lakókocsival éjszakázni tilos táblákat találtunk, de hajtottunk tovább. Megtaláltuk a pihenőhelyet, amit Alan említett, az Old Homestead nevet viselte, mert valamikor régen állt a helyén egy ház. De nini, hát itt még WC is van, akkor meg mi a gond? Ahol WC van, ott sátrazni is lehet, hiszen nem kell az erdőbe piszkítanunk. A táblákat meg nem láttuk, már sötétben érkeztünk meg. – Ha kérdezik. De nem kérdezte senki. A pihenőtől beljebb, kb. 200m haladva egy gombákkal benőtt ösvényen, egy tisztás szélén állítottuk fel a sátrat még éppen sötétedés előtt.

Sajnos se este, se reggel nem voltak jó fények a fotózáshoz, de higyjétek el, egy nagyon szép réten sátraztunk! :)

Filléres vacsora a sátorban

Már csak két instant tésztalevest vacsoráztunk, aztán épp készültünk eltenni magunkat a hálózsákba, amikor Alan-től sms-t kaptunk: „I’m on my way” – úton van, írta. 20 perc múlva már a lakókocsijában beszélgettünk iszogatva. Elmesélte, hogy másnap reggel még van egy meetingje a közeli obszervatóriumnál, és ha akarunk, mi is felmehetünk vele a csillagvizsgálóhoz, ami egyébként sok érdekes felfedezést magáénak tudhat, mert errefelé nagyon tiszta, fényszennyezés-mentes éjszakák szoktak lenni. Azt is megtudtuk, hogy a meeting után Christchurchbe hajtunk, és ott egy ennél még sokkal nagyobb, 6 személyes luxuslakókocsit fog átvenni, hogy „elvigye” Aucklandbe. Az üzletéről is mesélt, miszerint pólókat és kiegészítőket készít, álmodik meg termékek, cégek, szolgáltatások mellé, megtervezi, legyártatja, és eladja őket, először természetesen az ügyfélnek, majd vagy ő maga, vagy az ügyfél a „végfelhasználóknak”. Ezt ekkor először még nem teljesén értettük, hogy hogyan is van.

A 6 fős luxus lakókocsi, ami fennhordja az orrát

Másnap reggel, talán a tó közelsége miatt, de egyáltalán nem fáztunk, talán 5 fok is volt, amikor kibújtunk a sátorból. Ahogy megbeszéltük, 8:30-kor összepakolva ott voltunk útra készen Alan lakóautójánál. Újra berámoltunk, de sajnos nem mentünk fel a csillagvizsgálóhoz, mert mint kiderült, annak a szuvenírboltja itt van lent Tekapo-ban. Itt volt egy ismét nagyon sikeres meetingje Alannek, játékokat álmodott és adott el az ügyfélnek.

Ezzel a hangulat is megalapozódott a kocsiban, és már száguldottunk is Christchurch felé. Amíg a keleti part felé hajtottunk, láttunk egy-két szép helyet, majd a nagy főúton, a város előtt egész komoly dugóba keveredtünk.

Ezeken a hegyeken állítólag magán sípályák vannak… :o

On the Road Again – Csak most kicsit másképp, mint eddig

A reptér mellett egy autókölcsönzővel szemben kipakoltunk a fűre, majd Alan elhajtott, hogy autót cseréljen – 15-20 perc, és itt vagyok, köszönt el, mi pedig vártunk. Eltelt fél óra, eltelt egy óra, megettük az összes kekszünket, Alan sehol. Ekkor már késő délutánra járt az idő, pulóvert kellett húznunk, és hát jobb híján vártunk tovább. Másfél óra múlva végre megjelent Alan, elmondta, hogy sokáig tartott az átadás és az átvétel, és még ahogy előzőleg megbeszéltük, a biciklikhez egy a lakóautó hátuljára szerelt tartót is bérelt, ami 50 dollár volt és amit természetesen mi álltunk. Ez az új autó tényleg egy luxusmodell volt, egy Mercedes lakóautó, hatalmas hálószobává alakítható, függönnyel elválasztható nappalival a hátuljában, és az oldalsó ajtóval szemben egy WC-vel, valamint a két hátsó sor ülés mellett hűtővel, tűzhelyekkel, „kemencével” :) pirítóssal, vízforralóval és mikróval szerelt konyhával. De még TV és az egész kocsiban hangfalakkal bíró audiorendszer is volt a járgányban.

Ez a nap, bár az előbb már nekünk is úgy tűnt, hogy a vége felé jár, valójában még nagyon sok hátravolt belőle. Alan megengedte, hogy a vezetőfülke feletti „nyúlványban” aludjunk, ami valójában egy nem klausztrofóbiásoknak tervezett franciaágy volt. Hogy mi mekkora mázlisták vagyunk ezzel a fickóval! :) Ráadásul egészen Pictonig hajtottunk ezen a napon. Útközben felvettünk három 18 éves belga srácot, gap year-en nyomták Új-Zélandot, de már ők is a végefelé jártak, csak pár hetük volt hátra belőle.

Pictontól pár kilométerre egy, a szerpentin melletti kis fordulóban parkolta le Alan a járgányt, itt éjszakáztunk, de előtte még megittunk együtt egy üveg bort és Zitával (vagyis inkább főleg ő, én csak a hagymát vágtam fel és Alant tartottam szóval) carbonara spagettit főztünk a fáradt sofőrünknek.

Carbonara spagetti vörösborral, ez ám az élet kérem! :)

Cozy, ey? Ez itt a nappali, avagy Alan ágya, ő az asztallal aludt :)

2014. május 13-án reggel csupán 7 óra alvás után, de nagyszerűen kipihenve ébredtünk, a kocsi fennhordott orrában aludni sokkal kényelmesebb volt mint az előző két este a sátorban.

A reggeli kilátás a lakókocsiból

Így utaztak a bringák a lakókocsi hátulján

A pictoni tengerpart

Tour of New Zealand prospektus

A reggeli találka – ez kevésbé formális és üzleti jellegű volt, ráadásul bringás emberrel, így mi is a részesei lehettünk :)

Ezen a napon, reggel Alan egy barátjával találkoztunk egy picton-i kávézóban. Az úr nem más volt, mint a Tour New Zealand kitalálója és főszervezője. Ezt a versenyt két évente rendezik meg és egyszerre mind a két szigeten. Az egyik csapat a legészakabbi, a másik a legdélebbi pontról indul el, és ha jól emlékszem, egy hét után találkozik a két banda Wellingtonban, középen az északi sziget aljában a fővárosban. Közben végig együtt grupettoznak a bringások és este is közös szállás van, tehát egy nagy buli az egész, egy hatalmas közösségi élmény, mind profiknak és hobbikerékpárosoknak.

A Cook-szoros, a magyar udvar és a biztos lábakon álló parlament

A hajóra felszállva Alan salesman képességeit is használva megpróbálta feljuttatni a timelapse kameránkat a hídra, de mivel elindult a hajó, erre már nem volt lehetőség eleinte, aztán pedig miután már letettük és odaragasztottuk a legmagasabb, utasok által is látogatható szint elején lévő üvegablakra a kamerát, onnantól már nem akartuk többé elmozdítani.

A fjordok kijáratánál még egy szivárvány mellett is elhajtottunk. Kár, hogy nem alatta, az lett volna csak a timelapse… :) Egyáltalán át lehet menni egy szivárvány alatt? És tényleg kincs van elásva a lábainál? :)

Így néz ki a térképen a hajóút, ezt vette végig a kamera indulás után pár perccel indítva és érkezés előtt pár perccel leállítva

Sajnos az idő nem volt tökéletes, de hát ez van. :) Viszont én közben utolértem azt az időpillanatot, amikor ezt a bejegyzést elkezdtem írni a kompon. Közben, hogy a jelenről is beszámoljak, míg ezt írom, gyönyörű felhők mellett haladunk el 11 ezer méter magasan pontosan az international date line egy olyan kanyarulatában, ahol már tegnap van. De mivel ez a vonal nem egyenes, ezért mindjárt megint holnap, vagyis 20-a lesz. :) Szóval teljes az időzavar a fedélzeten.

Ugráltunk a napok között… Lehet ezért volt akkora turbulencia? Széles volt a dilatáció a nemzetközi dátumelválasztó vonalon! :D

De közben az előttem lévő multimédiás szórakoztató egységből Neil Young szól, és megszűnt a turbulencia, így a naplóírásom új lendületet vehetett. :)

A hajón töltött órák nem teltek eseménytelenül, ugyanis kitaláltuk a továbbiakat. Amíg Alan-nek meetingje van a vasútállomás mellett, mi kiszállunk a kocsiból és körbenézünk a városban, hiszen a magyar kertet és a parlamentet még nem is láttuk. Ahogy Alan végzett, felvisz minket Johnny-ékhoz Wainuiomata-ba, ő pedig még ezen a napon továbbhajt az északi sziget közepe felé, ahol mi majd busszal érjük utol holnap napközben. A buszjegy a wellingtoni vasútállomástól egy National Park nevű megállóig mindössze 28 dollárba került fejenként. Ennyit megért nekünk, hogy egy estét újra eltölthessünk a barátainkkal, akikkel a Karácsonyt és a Szilvesztert is töltöttük legutóbb.

A fővárosba szemerkélő esőben érkezett meg a hajónk, és ahogy megbeszéltük, Alan kitett minket, és mindenki ment a saját dolgára. Először a parlamenthez sétáltunk oda, de ahogy a biztonsági őrtől megtudtuk, a vezetett „túrák” odabent 1 órán át tartanak, és nekünk ennyi időnk sajnos nem volt, így ezt most kihagytuk.

A Beehive, vagyis a képviselők háza és a parlament

Azért kívülről megcsodáltuk a „Beehive”-nak, vagyis méhkasnak becézett képviselők házát, ami ahogy sokaknak, nekünk is furcsán festett a nála vagy száz évvel idősebb szomszédainál, a parlamentnél és a könyvtárnál. Csak pár sarokkal kellett feljebb sétálnunk és ráleltünk a „Hungarian Garden”-re, ahol egy székelyudvarhelyi építésű székely kapu díszíti az apró utcasarki teret, ahová, aki szeretne, a kör alakú tér köveiből lerakhat egy névre szólót magának. Hogy e mögött mi a történet, arra sajnos már nem emlékszem, valószínű minden jó célra adományozó egyén vagy közösség kap egy ilyen névre szóló téglát a téren.

Egy apró térről van szó egy utcasarkon

A téglák

Ez a kis tér adja a kert központját

…és a székelykapu! :)

A térrel szemben volt egy szupermarket, ahová gondoltuk betérünk néhány apró ajándékot venni Johnny-éknak. Ekkor hívott fel minket Alan, hogy a meeting elhúzódik és csak valamikor 5 óra után fog végezni. Jó, ez remek, mondtuk, és már néztem is az órámat: 15:34, még elérjük a utolsó kezdést a parlamentben 4 órakor. Siettünk vissza, átjutottunk a biztonságiakon, és még egy kis időnk is volt a váróban pihenni. Még jó, hogy kicsit előbb jött az idegenvezetőnk, és figyelmeztetett, hogy a körbevezetéshez regisztrálnunk is kell. Megtettük hát, és már indult is a kis hét fős csoportunk. A Beehive-ban kezdtünk egy nagy fogadóteremben, aztán néhány kisebb termet néztünk meg a parlamentben, volt köztük egészen szépen feldíszített is, tele voltak a falak maori fafaragványokkal, gyönyörű volt az egész. Közben persze politikáról is beszélt az idegenvezetőnk, elmondta, hogy itt Új-Zélandon, ha jól emlékszem, 7 párt van bent a parlamentben, és nem nagyon volt soha semelyik 50% felett, és ez mindenkori cél is, hogy így legyen. Nincs felsőház, de minden témának három „reading”-je van, vagyis háromszor beszélik át. Ahhoz, hogy dönthessenek valamiről, nem muszáj bent ülniük, távolról is lehet szavazni.

A termek után lementünk az alagsorba, és itt jött az egészben a legérdekesebb rész, amit már nagyon vártam, és ami miatt tulajdonképpen szerettem volna megnézni a parlamentet. Mivel a könyvtárral együtt két nagyon régi épületről van szó, ezek nem voltak földrengésbiztosak. De a kilencvenes években „felújították őket”, ami azt jelenti, hogy az eredeti kinézetüket megtartva, erősebb falakat húztak fel az épületekben, és az egészet elválasztották az eredeti talapzattól, és közbenső csillapítókat helyeztek be az épület alá. Ezeknek a kőkemény gumi-acél-ólom tartóknak egyenként több száz tonna a teherbírása, és ha jól emlékszem, darabjuk 10 ezer dollárba, vagyis közel két millió forintba került. Ezekből van 1400 az épület alatt, mindegyik 30 centire képes „kilengeni”, amit őszintén szólva nehezen tudok elképzelni, mert az egész brutálisan tömör anyagból van, de hát ha ezt mondják, biztos így van. A technológiát egyébként egy Kiwi építész találta ki, és ma már a világ minden földrengésveszélyes vidékére exportálják. Fotók odabentről azért nincsenek, mert nem szabadott fényképezni.

Egy este Johnny-éknál, avagy ahogy egy közlekedési vállalatnak működnie kell (vagy kéne)

Hála Alan ismét jól sikerült meetingjének (ami ezúttal egy stratégiailag nagyon fontos találkozó volt), megnézhettük a parlamentet, és utána még a boltba is vissza tudtunk szaladni, így vittük Johnny-ékhoz egy kocka sört. Igaz, most csak egy esténk volt együtt, de ez, ahogy vártuk, nagyon jól sikerült. Maria nagyon finom spagettiszószos galuskát készített (ez amolyan újféle találmányuk lehet, olasz-magyar konyha… :) ), és megittunk pár sört és kólát, ki mit. Na és nem maradtak el a nagy beszélgetések és a rikiki parti sem. Mindeközben nekem furcsa érzésem volt, mert belegondoltam, mennyi minden történt körülöttünk és bennünk, velünk, mióta legutóbb itt jártunk Maria, Johnny Marietta és a kis Terence vendégszeretetében. Januárban még úgymond „kezdők” voltunk Új-Zélandot illetően, még minden előttünk volt, minden felfedezésre várt, még minden bizonytalan volt: az, hogy meddig maradunk, hogy merre megyünk tovább, és hogy egyáltalán, kapunk-e munkát és tudjuk-e majd folytatni az utunkat úgy, ahogy azt megálmodtuk. Most, hogy ezen a repülőn ülünk, mindez már biztos, eldőlt, megcsináltuk, átverekedtük magunkat a bürokrácia útvesztőin, legyőztük a munkavízum-szörnyet, munkákat találtunk, dolgoztunk, és pénzt kerestünk, elegendőt a következő – és egyben utolsó – falinaptár kiadásig, ami ha legalább olyan jól sikerül majd, mint az előző kettő, akkor a büdzsét illetően „otthon leszünk”, vagyis hazajutunk. :) Ezt leírni nem tudom, mennyire megnyugtató érzés, és hogy ez a tudat mekkora gondot tüntet el a vállunkról. Az én vállamról legalábbis óriásit. :) Azt hiszem egy hajszálnyit, de csak egy hajszálnyit túl aggódó típus vagyok e téren, túl sokat aggódom a jövőn, amit nem kéne, mert hát eddig is szépen megoldottunk mindent és mindig lett valahogy, nagyjából mindig jól. Tervezni, szervezni, álmodni azt kell, de aggódni, azt azt hiszem nem kéne annyit, amennyit teszem. Elvégre most repülünk Hawaii-ra, a nyugati társadalom által legszebb, legjobb, legnagyobb paradicsomnak és álomszigetnek tartott helyre. :)

Később utolért minket az éjszaka az égben…

Ha ezt valaki elmondja nekünk induláskor, vagy akár csak fél évvel ezelőtt, valószínű kinevettük volna, vagy megkérdeztük volna, hogy mit szed, és mi is kértünk volna belőle. Hát ember, Hawaii az egy drága hely, budget-világjárók nem mennek arrafelé! :) Hát, a végén kiderült, hogy a fenét nem, ha arra olcsóbb átkelni a Csendes-óceánon, akkor arra megyünk. :) Zita sem panaszkodhat, két hét Bali, és most két és fél hét Hawaii, mindezt egy nászútban… :) Persze meg kell dolgoznia mindezért egy ilyen őrült mellett, mint én, most pl. azt eszeltem ki, hogy felbiciklizünk/túrázunk a 4200m magas Mauna Kea-ra a Nagy Szigeten. Ha sikerül… :) Majd meglátjuk, mi megpróbáljuk, ahogy szoktuk, aztán majd meglátjuk, ahogy az lenni szokott! :)

Visszatérve Johnny-ékra, a kis Terence azóta már nem csak kúszik, hanem mászkál is, és már új szókincse van: a „Hiuó!”, vagyis a „Here You Go!”, a „Tessék!”, mert hát ezt hallja a legtöbbet az édesanyjától. :)

E labdás játékhoz kalapács is dukált, így Marietta és Terence (főleg Terence!) jó nagy zajt tudtak vele csapni… :)

A macska is nagyott nőt, mióta utoljára láttuk :)

Reggelizés

Közös búcsúfotó

A macska is nagyot nőtt, ámbár Terence-el nem kerültek közelebbi barátságba, csak Mariettával. :) Johnny és Maria azóta is verhetetlen rikikiben és egy változás az életükben, hogy most Maria van otthon a gyerekekkel, és Johnny hamarosan buszsofőr lesz Wellingtonban. Már a tanfolyam vége felé jár, de még csak üres buszokat vezet, persze mindezt már fizetésért.

Johnny egy egyszerű, csak autókra érvényes jogsival kezdte a buszsorfofőri karriert: jelentkezett, és többszöri tesztek után kiválasztották – most tanul buszt vezetni

Mesélt az itteni közösségi közlekedési morálról is, ami nagyon tetszett. Itt kb. 1%, ha bliccel, csak az első ajtón lehet felszállni, mágneskártyát kell lehúzni, és a rendszer a zónák szerint mindig csak annyit von le amennyit utazol, illetve ha ilyened nincs, akkor a sofőrnél lehet jegyet venni, de persze utóbbi kicsit drágább, mint a kártyás megoldás. A buszokon GPS van és olyan nemtudommilyen nevű rendszer, ami mindent figyel a buszon és küldi az adatokat egy központnak, mint a Forma1-ben, így ott előbb tudják, ha valami baj van a járgánnyal, mint a buszvezető. Az utasók bátorítva vannak arra, hogy visszajelzéseket küldjenek a társaságnak a buszvezető magatartásáról, és ezt meg is teszik. Nem csak negatív dolgokra kell gondolni, ha egy sofőr kedves és előzékeny volt egy utassal, vagy ügyesen oldott meg valamilyen szituációt, ezt is jelentik az utasok a társaságnak és ilyenkor az adott pilóta a hét végén bónuszokra, magyarán prémiumra számíthat. A vezetőknek mindenkor kedvesnek kell lennie az utasokkal, és ha valaki pár cent vagy dollár hiányában tudja csak megvenni a jegyet, fel kell engedniük. Az ilyesmit csak akkor kell jelenteni, ha valaki rendszert csinál belőle. Ha gyerekek randalíroznak a buszon, kedvesen megkérik őket, hogy hagyják abba, mert ezzel veszélybe sodorják magukat és a többi utast. Ez általában működni is szokott, ennyi elég. A társaságnak tavaly 5 milliárd dollár profitja volt. Ilyenkor elgondolkodok azon, hogy nem lett volna-e jobb nekünk, ha 20 évvel ezelőtt a BKV egyszerűen csak csődbe ment volna, és az összeomlását követő káoszból így kinőhetett volna valami, amit nem kell államilag támogatni, ahol verseny van az utasok kegyeiért és pénzéért, ahol mindenki jól jár, ahol nem lehet bliccelni, ami valahogy úgy működne, ahogy kéne neki, ahogy itt Wellingtonban tud. Na, jó, ezt a lemezt úgyis mindenki ismeri, úgyhogy nem folytatom. Remélem, az én generációm még megéli, hogy egyszer olyan világ lesz Magyarországon is, ami így működik. És nézzük a dolgok jó oldalát, lehet, hogy a BKV koszos és drága, de legalább van! :) Vannak városok a világban, ahol szinte nincs tömegközlekedés, vagy ha van, azt riksások százezreinek káosza alkotja.

Asztalod, széked… De az otthon, vagy valami más…

Másnap reggel úgy volt, hogy 8:30 és 9 között, a NakedBus-unk indulása előtt találkozunk egy kedves magyar wellingtoni családdal (nekik is van téglájuk a magyar kertben), de mivel reggel az autópályán dugóba kerültek, így sajnos öt perccel elkerültük egymást. Nekünk fel kellett szállni a buszra, ami 9-kor elindult Ghandi szobra elől a pályaudvar mellől, ahová ők csak 9:05-kor érkeztek meg. Néha ilyen az élet, de ez egy kicsi világ és az élet hosszú, úgyhogy még talán valamikor, valahol találkozunk! ;)

Gandhi a wellingtoni vasútállomás előtt

A buszon semmi izgalmas nem történt, szerkesztgettem befelé a blogra az előző bejegyzést, mert azt azért jó ha tudjátok, hogy egy dolog megírni ezeket a sorokat, és aztán még egy, legalább ugyanilyen hosszú ideig tartó, de kevésbé élvezetes dolog kiválogatni, átnevezni, leméretezni a képeket, feltölteni őket a videókkal egyetemben, aztán mindezt szépen beágyazni kézzel egy HTML-kódolt szövegbe. Ami azért jó, hogy én így csinálom, mert offline tudom csinálni a munka nagy részét, és mivel már megvannak a szép kis twizel-auckland-jeim EditPlusban, egyben így a leggyorsabb is.

A nagy buszról egy helyen át kellett szállnunk egy mikrobuszba, melynek az eleje kísértetiesen emlékeztetett engem valamire. Ez is egy ugyanolyan járgány volt (vagyis az alapja-eleje) mint Alan legújabb 1 dolláros lakóautója, ugyanaz volt a műszerfal design-ja, ez is egy merci volt. Az egy dollár egyébként túlzás, mert Alannek még kb. 2-300 dollárt ki kellett perkálnia mindenféle út és egyéb adókra, de persze mindez még így is nagyon megérte neki, mert egy ilyen járgány amúgy egy napra kerülne ugyanennyibe.

Füstölgő vulkánok mellett haladtunk el

Egyszer letértünk egy “zsákutcába”, hogy ennél a szállodánál tegyünk ki néhány utast

Mikor a buszunk megérkezett a National Parkba, az ismerős nagy fehér autó már ott állt a FourSquare szupermarket előtt, ahol egyébként Alannek épp meetingje volt a tulajjal. :) Természetesen ismét sikeres. :) Idefelé jövet egy óriási fehéren füstölgő, hófödte vulkán mellett haladtunk el a mikrobusszal, ez gyönyörű látvány volt, de aztán sajnos már sokat nem láttunk a tájból, mert miközben Alan hajtott, ránk sötétedett. Őrült barátunk egész Auckland határáig fölhajtott, talán 80km a város előtt állt meg tábort verni egy dombtetőn. Kérdezitek, hogy akkor már miért nem hajtottunk „haza” egyből a városba, hiszen ekkora táv autóval jó esetben már egy óra sincs. Ezt a kérdést mi is feltettük Alannek, és a válasza az volt, hogy mivel az autót kifizette egy extra napra is (ez 75 dollár általában), ezért ezt szeretné még kihasználni és egy kicsit még távol maradnia az otthon rá váró gondoktól, és még egy napra „hippi” életet élni. Ezen egy nagyon nagyot nevettünk is, mert ő úgy gondolta, hogy fel se hajtja az asztalt hátul hanem csak elüldögélünk a king size ágyán borozgatva az este, de mivel én ugye, mint már tudjátok, hogy asztal és szék mániás vagyok, én (és egyébként Zita is) vágytunk egy kis effajta kényelemre az ultimate hippilét után, ha már itt van, és olyan szupin el lehet süllyeszteni az ágyat és fel lehet szerelni az asztalt, akkor használjuk ki. Tetszett Alan-nek ez a kompromisszumos megoldás, és egy fantasztikus estét töltöttünk el az asztal körül ülve. Ma Alan három napja hűtőben tárolt lazacának felét ettük meg főtt zöldségekkel, és mindeközben a gyönyörűen szóló autórádióból már nem az amúgy nagyszerű, de számunkra már unalmassá válni kezdő Fleetwood Mac szólt, mint két nappal ezelőtt Picton mellett, hanem válogattam különböző slágereket a 60-as, 70-es évekből. Na ez Alannek nagyon tetszett és kis híján táncra perdült a serpenyőben sercegő lazac felett. :)

Alan a lazaccal

De ez még hagyján, de micsoda történeteket mesélt a zenék mellé!

„Old man look at my life, Twenty four and there’s so much more…”

Kölyökként a nyári szünetben egy puccos szálloda földszinti éttermében dolgozott felszolgálóként. Minden szombaton előkelő idős hölgyek bridge-ezni jártak erre a helyre. Az egyik hölgy, aki sofőrrel járt, mindig egy gyönyörű kék, 68-as évjáratú Mercedesszel érkezett. Alannek nem lett volna dolga az ajtónyitás, de átvette e szerepet a kollégától, és amikor az ajtóban köszöntötte a hölgyet, hozzátette, hogy egy nap neki is lesz egy ilyen autója, ha beledöglik is! A hölgy vette a lapot, visszadobta a labdát Alannek, aki ezután dedikált autónyitójává vált a vendégnek.

Amikor a lakóautóba épített trubadurláda a belehelyezett SD-kártyáról Neil Youngtól a Heart of Gold című dalhoz ért, Alan felugrott az asztaltól, és mintha csak valami megszállta volna, lelkesen magyarázni kezdett, hogy van egy története, ami, ha nem vele történik, nem hiszi el, de vele történt meg, és teljesen hihetetlen, de igaz. Ahogy elmesélte az egészet, mindjárt jobban érteni kezdtem azt a fajta spirituszt, ami barátunknak minden nap lángolt amíg vele voltunk, és amit egyszerűen csak úgy tudnék megfogalmazni, hogy „ő egy igazi őrült!”, de természetesen a kifejezésnek csakis legeslegjobb értelmében.

Alannek 23 éves korában nagyon súlyos rákja volt. Nem tudom most visszaidézni a rák típusát, de legyen elég annyi, hogy ugyanaz a fajta rákja volt, ami később Lance Amstrong-nak is. Az orvosok azt mondták neki, hogy 90 nap múlva 95% hogy halott lesz. Mivel kerékpárversenyző is volt fiatalon, ezért nagyon jó kondiban volt, és így a legdurvább dózisú kemoterápiás kezelést kaphatta. Ez egy újfajta kezelés volt, ami ekkor még csak kísérleti stádiumban volt. Később Armstrongot is ezzel kezelték, de akkor, amikor Alan kapta a kezelést, ő része volt az első 600 kísérleti kezeltnek, és olyan szereket is beadtak neki, amelyekről később kiderült, hogy igazából károsak és semmi hasznuk a betegség meggyógyításában. A küzdelme alatt három alkalommal került a kemo alatt használt szerek mérgezése által a klinikai halál állapotába, de mindannyiszor visszahozták. Ezek az esetek az agyát is károsították. Hiába mondtam neki, hogy ez szinte hihetetlen, mert az én szememben ő valaki olyan, akinek nagyon vág az esze és nagyon ügyes, okos ember, ő elmondta, hogy tudja, milyen volt előtte, és milyen azóta, és bizony ezeknek az oxigénhiányos állapotoknak hatása volt az agyára. Talán az van-e mögött, hogy az egy dolog, hogy valakinek mennyi esze van, és az egy másik, hogy mennyit használ belőle!? :)

Amikor Alan felébredt az utolsó ilyen mérgezésből, iszonyú cefetül volt, mint soha előtte és azóta se. Ez a nap pontosan a 24. születésnapján volt. Édesanyja mellette ült az ágyon, és az ébredező fiától azt kérdezte, mit szeretne a szülinapjára. Alan a nagy fájdalmai közepette arra gondolt, egy kis zene jól esne talán, ezért egy rádiót kért maga mellé, valami dallamot a fülébe. Amikor anyukája bekapcsolta a hozott rádiót, Neil Youngtól az Old Man című dal szólt, ekkor kezdődött el benne az a rész, ami így szól: „Old man look at my life, Twenty four and there’s so much more…” – Ekkor Alanben is elkezdődött valami ének, innentől fogva tudta, hogy legyőzi a betegséget, és élni fog.

Kérdeztem tőle, hogy milyen hatással volt az életére ez a betegség, és annak túlélése de nem beszélt egetrengető, világmegváltó dolgokról. Azt mondta, hogy előtte is élvezte és szerette az élete mindenegyes napját, és ezen „élményeivel” mindez csak tudatosabbá vált benne.

Az ágyunk a lakóautó orrában

Reggeli az autó hátuljában

Ez a kilátás a elülső felső ágyakból

Zita mosogat :)

Ezt egyébként mind alá tudjuk írni, Alan egy boldog ember, aki az élete minden egyes napját megpróbálja maximálisan élvezni és megélni. És mindezt nem rest másokkal is megosztani! :) Így például a stopposokat mindig felveszi, és ezen jószokásának köszönhetően most megismerhettük a nem akármilyen történeteit.

„I was very close to get sacked!”

E történeteknek még közel sincs vége, amíg nem fogyok ki a lendületből, elmesélek belőlük még párat. Később, amikor Alan már a pólóbizniszben utazott, az Új-Zélandon turnézó rockbandákkal tartott, megállapodott a rendezvényszervezőkkel és a zenekarral, ők tervezték és gyártatták a pólókat, amelyeket aztán ők maguk adtak el egy kinyitható oldalú furgonból a koncertek után. Így találkozott Alan Iggy Poppal, Mick Jaggerrel, és még sok más rocklegendával. Amikor ezekről a zenékről beszélgettünk, elmondtam neki, hogy szerintem akkor abban a korszakban volt valami a levegőben, valami, ami érződik a zenékben, valami amit nem lehet leírni, megfogni vagy elmondani, valami, amiről mindenki tudja, miről beszélek, aki szintén érzi, amikor ezeket a dalokat hallgatja abból a bűvös időből. Alan is egyből vágta, miről regélek, és abszolút egyetértett, és még hozzá is tette, hogy ez valóban így volt, de ez a dolog azóta elveszett. És valóban, manapság más a zene. De ami akkor született, mind megmaradt, és még ma is hallgathatjuk. A magnó Credence Clearwaterre váltott, a járgány még mindig behúzott kézifékkel állt a dombtetőn, de mi odabent szárnyaltunk a térben és az időben, remek volt a hangulat, felemlegettem a „régi szép időket”, mert bár én még csak 30 (és te jó ég, 3 nap múlva 31…:o) éves vagyok, de nekem is volt ilyen. :) Amikor a Dúddal kedd délelőttönként a dupla angol és a dupla hálózatok óra között átvillamosoztunk a Millenáris Parkba, ahol ő gitározott és CCR-t meg Don McLeantől az American Pie-t énekeltünk, söröztünk és szédítettük a felénk vetődő lányokat. (Szegények… :D)

Don McLean nevére Alan ismét felpattan, ha nem ismerném, azt hinném, megveszett a finom vörösbortól és az őrült jó zenétől. És már mondja is a következő sztoriját! Megint egy hotel halljában, ő nyári munkán fiatal kölyökként. A városban adott koncertje másnapján Don McLean a szobájából leérkezik a hallba, Alan lévén (már ismeritek) tökös fiú, és bár csak egy utolsó inas a szállodában, de nem bírja kihagyni a lehetőséget, odamegy Don McLean-hez, gratulál neki a nagyszerű zenékhez, elmeséli, hogy ő is játszik, kezet ráznak. De várjunk csak, hol az autó? Valahová elkeveredett Don bácsi autója, így ott álldogált az egész bagázs egy nagy rakás hangszer mellett várakozva. Te srác, nincs kedved kicsit zenélgetni, itt ma nem járnak az autók! – Szólt oda Don Alanhez. Így történt, hogy ők ketten együtt jammelgettek a hotel várójában egy jó negyed órát, és közben Alan azon gondolkodott, hogy ezért most tuti azonnal kirúgják, ahogy a híres zenész eltűnt a hotelból, de nem baj, ezért megérte! Alant nem rúgták ki, de saját elmondása szerint „I was very close to get sacked!” – vagyis nagyon közel volt ahhoz, hogy „zsákolják”, vagyis kipakolják neki a holmiját azzal, hogy agyő. Így mondja itt az angol, itt nem „fired” valaki, ha kirúgják, hanem „sacked.” :)

A kék merci, és az álmok, amik azért vannak, hogy valóra váltsuk őket

Ja, és a kék mercire visszatérve. Évekkel később, amikor Alan már túlvolt a rákon és megcsinálta a szerencséjét a pólóbiznisszel, egy autót készült venni. Egy pazar, tengerbenyúló földnyelven fekvő, valószínű sok millió dollárt érő villa pincéjében volt az óriási garázs, amiben több tucat csodaautó állt, köztük az is, amit ő magának kiszemelt. De mire összeszedte a pénzt a kocsira, és elment érte, hogy megvegye, valaki más pont előző este letette ugyanarra a kocsira a foglalót. Mikor már fordult volna ki az álomgarázsból, a szeme sarkából az egyik takaróponyva alól egy ismerős kék színt vélt felfedezni. Megkérte a tulajt, hogy hagy nézze meg a járgányt, és csodák csodájára mit lát? Az idős hölgy járgányát, itt volt ismét a szeme előtt álmai autója, mi több, pontosan ugyanaz a darab, amire anno fiatalon, örök álmodozóként szemet vetett. Persze az első kérdése az volt, hogy eladó-e? A tulaj le kellett hogy lombozza, elmondta, hogy megígérte, hogy ha valaha eladja, akkor egy bizonyos autókereskedőnek fogja odaadni, mert már odaígérte neki. Mit ad Isten, Alan jó barátja volt ez az autókereskedő, így embereink rögtön telefont ragadtak. Alannek elképesztő szerencséje volt, az autókereskedő barát épp nagyon ki volt fogyva a pénzből, így kötélnek állt, gondolván, hogy ha már a közeljövőben úgy se lehet övé az autó, akkor hagy legyen Alané, ha már ennyire vágyik rá. – Mindezt igazából Alan előadásában, egy üveg bor mellett, azon a dombtetőn, a lakóautóban kellett volna hallanotok, elképesztő volt! :) És most vonatkoztasson el mindenki az autóktól, és ne kérdezzétek, hogy ha mi mindig azzal jövünk, hogy egy autó árából utazzuk körbe a világot, akkor most miért jövök ilyen autós sztorival. Nem az autó a lényeg, hanem hogy Alannek volt egy álma fiatalkorában, élte az életét a tőle telhető legboldogabban, ami közben majdnem oda is lett a rákban, a halál torkából tért vissza, megcsinálta a szerencséjét és a végén egyszer csak úgy hozta a sors, hogy ez a kék autó ott volt, és eladó volt, mert még az autókereskedőt is ismerte. A lényeg, hogy az álmok igenis valóra válthatók! :) Az élet pedig szép, főleg hogy tele van ilyen Alanféle figurákkal! :)

A kék autót később egyébként magunk is láttuk, mert Alan a felesége és Zita személyisége, illetve őköztük és miköztünk Zitával annyi hasonlóságot vélt felfedezni, hogy azt mondta, muszáj találkoznunk a párjával is, így egyik szombat este áthívtak minket vacsorára.

Alanéknél vacsorázva

Újabb nagy szerencsénkre Alan (aki egyébként házig vitt minket Aucklandben) csupán 4,3km-re lakott attól a háztól, ahol mi vendégeskedtünk. Így simán csak áttekertünk hozzájuk és még egy nagyszerű vacsora erejéig ismét együtt voltunk, és aztán ma reggel is, mert Alan a nagy terepjárójával kivitt minket csomagostul, dobozostul a repülőtérre. Ahonnan azóta egyébként visszarepültünk az északi féltekére. Ezúttal annyira belemerültem a naplóírásba, hogy elfelejtettük megünnepelni az Egyenlítőn való átrepülést. Mert Zita is valami tévésorozaton kacag. Ezek és a zenék ingyen vannak, csak a mozifilmekért kérnek 10-10 dollárt. Hát ilyen is van, átnaplóírtam magam az Egyenlítőn! :) De ha minden igaz, ezen utazáson még kétszer lesz alkalmunk ilyesmit ünnepelni, úgyhogy nem dőlt össze a világ. Ellenben gyönyörű a naplemente 10600 méterrel a tengerszint felettről! :)

Futások, vacsorák és pakolás Aucklandben

De még mielőtt lezárom e megint ultra hosszúra sikerült naplót, még az aucklandi napokról is meg kell emlékezzek. Virág Zsuzsi hónapokkal ezelőtt írt ránk Facebook-on, és felajánlotta a vendégszeretét. Többen is tettek így, elnézést, akiknél végül nem laktunk és nem találkoztunk, ha lehetne, kettészakadnánk az ilyen helyzetekben, de csak egy van belőlem, meg Zitából is, és mi összekötöttük magunkat. :) Szóval Zsuzsinál és Brandonnál laktunk, ami nagyszerű volt, nagyon jól éreztük magunkat náluk. Brandon, Zsuzsi párja egy újzélandi-malajziai-kínai, akivel Spanyolországban találkoztak. :) Ez a „hovatartozás” ha nem téves így hívni ugye úgy jött össze, hogy ugye ahogy már megtanultuk, Malajzia lakosságának 25%-a kínai származású, ebből a csoportból költöztek át Brandon szülei anno Wellingtonba. Ez így most már a fél világot bejárva számunkra teljesen triviális, de elképzeltük Zsuzsit, ahogy otthon magyarázza a barátainak, hogy a párja egy Kiwi, malajziai kínai származással. Nem kínai. Nem is malajziai… Ő Kiwi, hát nem érted!? :) Bevallom, pár éve még én is néztem volna ezen, de ma már teljesen természetes, hogy valakinek az arca és a bőrszíne kicsit más, és egy másik országból jöttek a szülei ahová a nagyszülei egy harmadik országból vándoroltak. Nem azt mondtam, hogy így kell, vagy ez a természetes, csak hogy ilyen is a világ, ez benne van, ettől is szép, és ez (ma már) teljesen normális. Egy másik vicces dolog volt Brandonnal kapcsolatban, amin megint nagyon jókat nevettünk, az a Tesz-Vesz Város volt. Először is, e könyv megálmodói biztosan nem gondoltak még a vegákra és vegánokra, sőt igazából valljuk meg, elég perverz dolog hogy macskák és malacok a szereplők a könyvben, és az egyik oldalon, ahol az élelmiszerek nevei vannak, van egy hentes is rajzolva, aki szintén egy malac, és aki mellett hatalmas húsok csüngenek. :) De ennél még viccesebb az, hogy ezt a könyvet Brandon kapta Zsuzsi szüleitől, hogy könnyebben tanulja meg a magyar nyelvet. 35 éves kor ide vagy oda, ha nem beszéled az adott nyelvet, egy Tesz-Vesz Város képeskönyv Jolly Joker lehet számodra! :)

Zsuzsi és Brandon, na meg a Tesz-Vesz könyv :) “Térd!” :)

Brandon dícséretére legyen mondta, az alapkifejezéseket olyan jól tudta magyarul, hogy szinte észre sem lehetett venni rajta akcentust. Persze ezek a legfontosabb szavak voltunk, pl. Brandon magyarul köszöntött minket, tudja az italok és ételek nevét, a Köszönöm és az Egészségedre-t, utóbbit többes számban is! :)

Zsuzsiék mellett van egy park, ahová kétszer is kimentem futni, és ezen kívül még egyszer voltunk futni közösen Zsuzsival az egyik reggel ki egy tengerparti parkhoz és vissza. Ez egy hat kilométeres futás volt, ami után rá kellett jönnöm, hogy a 3,5km majd rá a 6km-es kezdés megint túl erős volt. És arra is rájöttem, hogy a futás egy örök szenvedélyem marad, egy olyan Jolly Joker tevékenység, amitől mindig jobban leszek. Ez már valami drog, komolyan, az első aucklandi futásom után olyan jól éreztem magam, mintha valamit beszedtem volna, éreztem hogy nagyon jó volt kicsit végre nagyobb fordulatszámon pörgetni a szívemet, mintha a nagyon pulzusszám átmosta volna az ereimet, vagy mintha megolajoztam, fölmelegítettem volna rég nem használt tagjaimat, egy csuda jó érzés járta át a testemet, és vele együtt a lelkemet is. Mindez persze hátul is ütött, hiszen e jóérzések végett nagyon könnyen túlzásba is viszem a futást, és mivel elszoktam tőle, ez a határ most nem a 15-20km-nél van, hanem már 2-3-nál. Így hamar megpukkanok, és pl. a Zsuzsival futott 6km után annyira kikészültem, hogy délután le kellett feküdnöm aludni, mert semmi más értelmeset nem tudtam magammal kezdeni.

Utca Auckland központjától kb. egy kilométerre… Szokták mondani, hogy Auckland egy hatalmas falu. :)

Nem vágták ki a fát, ott hagyták az utca közepén! :)

És még másnap este is sajogtak a lábaim, de azért tegnap még egyszer kimentem rá futni, és szerintem ha megérkeztünk Hawaii-ra, tudom mit fogok csinálni az első reggel… :) Lesz egy kisebb vulkán pár sarokra a „házunktól”, ami igazából valami felhőkarcoló lesz, mert a vendéglátóink, Laura és John azt írták, hogy a 33. emeleten laknak! :o Egyikünk sem járt még Zitával ilyen magas épületben. :) Ezt is el kell kezdeni. :)

Zsuzsival, Brandonnal és Lajossal

Fagylalt és Cook szoros timelapse, hát kell ennél több? :)

Két este is tartottunk a vendéglátóinknak fényképes élménybeszámolót, ehhez egy szintén bringás magyar volt-kolléga-barát, Lajos is csatlakozott a kis társaságunkhoz. Lángost sütöttünk, majd jött a sztorizgatás, és az egészről egy timelapse is készült, amit az est végén szintén levetítettünk és hát óriási sikere lett. :) Sajnos 860MB nyom a fájl, ezért csak akkor lesz itt a bejegyzésben, ha az USA-ban végre újra ismerni fogják a korlátlan internet fogalmát. :) Ismerik:

Mi volt még? Hmm… Ja igen, megírtunk több tucat képeslapot, beadtuk az adó visszaigénylésünket (142 dollárt kapunk majd vissza, szuper, újabb pár nap a nászúthoz!), elküldtük az aláírt szerződést az ausztrál-kiwi bulvármagazinnak ahol megjelentünk, és még egy csomó más ügyet is elintéztünk.

Sok lapot megírtunk ezen az asztalon Nektek! :)

Szereztünk dobozkat az R&R bringaboltból, mint utólag kiderült, Alan cycling-buddy-jától, és szépen bedobozoltuk a bringákat.

Mivel ilyen túlaggódós vagyok, felhívtam a légitársaságot, ahol elmondták, hogy egy vásárolt feladott poggyász 23kg lehet és egy csomagnak kell lennie, tehát ha négy 20l-es Ortlieb táskát adunk fel, akkor hiába vannak egyenként csak 5,25kg, ha négy darab, akkor az négy poggyász. Ezért aztán lévén csak 2x23kg poggyászt vettünk fejenként (25+35 dollárt) az Air New Zealandtól a 495 dolláros hawaii paradicsomba szóló repjegyünkhöz, ezért aztán vettünk egy kínai filléres boltban ilyen 6 dolláros nagy, de könnyű, vékony zsákokat, amiben ágyneműket szoktak hordani. Mi három-három Ortlieb táskát és a hátsókereket pakoltuk bele ezekbe, így a bicklidobozba mindenestül nagyon könnyen elfértek a most minden eddiginél jobban szétszedett fekvőbringák.

Az egyik Ortlieb-es nagytáska a hátsókerékkel 27kg lett, ezt már nem nézték jó szemmel, 200 dollár túlsúlyt kellett volna fizetnünk, de megengedték, hogy átpakoljunk 3kg ruhát egy ingyenes, „második” kézipoggyászba, ami a sárga hűtőtáskánk lett. Így egyáltalán nem kellett kézipoggyászt fizetnünk. A reptérről még írtunk Vince-nek és a szüleinknek, hogy minden rendben, aztán felszálltunk a gépre, és elkezdtem írni ezt az útinaplót. :)

A repülőn a szokásos biztonsági előadást felszállás előtt nem a sztyuvik adták elő, hanem a képernyőn nyomtak egy vicces kis filmet, amit Zita nagyon ügyesen felvett:

Auckland felülről, felszállás után

Ez talán Devonport is lehet, de nem vagyok benne biztos

Viszlát Új-Zéland, jó volt itt lenni!

Godzilla alakú felhő, biztos az új film tiszteletére! :)

Mivel többször kereszteztük az épp előttünk kanyargó nemzetközi dátumelválasztó vonalat, ezért többször is ugráltunk a napok között, amíg a naplót írtam a repülőn. …és még az egyenlítőt is kereszteztük. Még jó hogy most nem figyeltünk ezekre, ennyi sok vonalra nem is lehet. :)

Mindenki bámult valamit a képernyőn

Pedig sokszor odakint is jó volt a műsor… :) Naplemente 11 ezer méter magasból

Mindjárt megérkezünk a következő helyre. Az USA az utunk 29. országa lesz. Mikor elindultunk, még abban sem voltunk biztosak, hogy akarunk-e ide jönni, nem hogy abban, hogy vajon sikerül-e?

Hát ennyi, megint utolértem magunkat az útinaplóval, juhééé! :)

Történt 2014. május 12. és 20. között, lejegyezve 14-én a hajón és 20-án a repülőn, beszerkesztve 23-án egy 90 dolláros erkélyről. :)

Viszlát Új-Zéland, Helló Hawaii! :) …és köszönjük a nászutat!

Akarom mondani, Aloha, vagy hogyan is mondják, hamarosan megtudjuk, talán még virágos nyakláncot is kapunk, vagy mi a fenét… :) De most beszéljünk inkább Új-Zélandról. Kerek fél évet töltöttünk ebben az országban, amit azt hiszem elfogultság nélkül nevezhetek a Földünk egyik legszebb, legcsodálatosabb, legélhetőbb és legszerethetőbb szegletének. A Kiwik többségében nagyon szeretnivaló népség, vagány, talpraesett, közvetlen, segítőkész banda. Van egy két számunkra mostanáig érthetetlen őrültségük, pl. ez a fagypont körüli hőmérsékletben való rövidgatyában és mezítláb vagy jandalsban (vietnámi papucs, először egy Kiwi kezdte el a nyugati világnak árulni, és ő adta a Japanese Sandalsból a Jandals nevet), vagy legjobb esetben gumicsizmában való flangálás számunkra felfoghatatlan… :) De ezzel együtt is imádnivalóak, még az angoloktól átvett és sajnos máig el nem felejtett, csak forró, vagy jéghideg csapjaikkal együtt is, amelyek egy akkorka, dugó nélküli mosdókagyló felett vannak, hogy oda még a fél kézfejem se fér be – lehetetlenség velük a kézmosás. És akkor itt kb. a negatívumok végére is értünk, ha csak nem kezdeném el szapulni a bürokráciájukat, de ezt nem teszem, mert 1, a végén csak kaptunk munkavízumot, és ez egy csoda, köszönjük! 2, minden szabályt a saját országuk, gazdaságuk és társadalmuk jólétének megtartásához alkottak, amit ha számunkra néha fájdalmas is volt, de meg kell értenünk és el kell fogadnunk.

A táj pedig… Hát hagy ne zengjek tovább ódákat, láttátok a képeinket, láttatok már fotókat máshonnan is Új-Zélandról – Mind igazi, tényleg ilyen szép az ország, semmi sem túlzás, ami Új-Zélanddal kapcsolatban látatlanban a fejedben él, ez tényleg egy csuda hely! :)

Végezetül köszönjük az összes bolond Kiwinek, az összes bürokratának, az összes munkáltatónknak és mindig kedves barátunknak, hogy Veletek lehettünk, hogy segítettétek az utunkat, hogy részei voltatok! Piszok jól éreztük magunkat az országotokban! Köszönjük Új-Zéland! Nem csak, hogy remek 6 hónapot töltöttünk itt (soha ennyit egy országban nem voltunk Magyarországon kívül), hanem ez alatt lehetőséget (pénzt) teremtettünk az utunk folytatásához, ami szintén nagyon fontos volt. Remek élményekkel és nagyon jó érzéssel távoztunk, és reméljük, hogy még vissza fogunk térni egyszer. (vagy többször! :D)

“Be Someone Who Judges No One”, avagy “Légy valaki, aki nem ítélkezik senkin” – Wayne W. Dyer

Itt ülök egy kemping konyhájában, Zita vacsorát főz, nekem van asztalom, áramom, boldog vagyok. De kezdjük a legelején!

Ők meg se próbálták, mert azt mondták nekik, lehetetlenség

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdasági világválság, valamikor a két nagy háború között a 20. század elején. Az akkori Olaszországban ez elég kilátástalan helyzeteket eredményezett, sok családnak nem volt mit ennie, rengetegen éheztek. Így volt Vincenzo családja is, és amikor az apukája hallott a lehetőségről, miszerint Ausztráliába lehet immigrálni, egyből utána is ment a dolgoknak, és a család egykettőre egy a hajón találta magát. Vincent apukája, amikor megérkezett az új országba, első nap a táborból, ahol a többiek nekiálltak kártyázni, mondván, hogy úgysem lehet itt munkát találni, elindult az országúton, hogy ő mégis megpróbálja. Néhány kilométer után egy végtelen zöldségeskertre bukkant, bekopogott a kerthez tartozó házba, elmondta, hogy ő otthon Olaszországban pontosan ezt csinálta és most érkezett és munkát keres. A kert gazdái pedig éppen néhány szorgos kéz hiányában voltak, így hősünk máris munkát kapott a legelső ausztráliai napján a nagy gazdasági pangás kellős közepén. Mikor visszaért a tömegszállásra, a többiek csodálkozva kérdezték, hogy hol járt? Elmesélte, mi történt, mire mindenki elhűlten dobta el a kártyát. Ők meg se próbálták, mert azt mondták nekik, lehetetlenség.

Vincentünk hatalmasat repült

A kis Vincent így már egy viszonylag biztos megélhetéssel rendelkező családban cseperedhetett fel. 6 évesen már dolgozott a kertben, apja kérésére a vízelvezető árkokat rendezgette, egyik elágazásban kis gátat épített kövekből és sárból, a másik irányba pedig megnyitotta a víz útját. Ezt ugyan nem kérték tőle a szülei, de mivel ennyi idősen már tudta, hogy a nyúlüreg nem való a veteményesbe, ezért néhány ilyen üreg felé is odavezette a vizes árkot. Pár perccel később már ázott nyulakat kergetett a kertben, hogy aztán diadalittasan vigye őket a szülei elé. Aznap este a család nyulat vacsorázott, Cacciatore (ejtsd: Kácsátore), vagyis vadász-módra elkészítve, fehérboros, olívaolajos, oregánós szószban kisütve.

Bezzeg pár évvel később, amikor a kis Vincent valamit elcsent a kamrából, hogy ebéd előtt üres gyomrát megtölthesse kicsit… Ezzel nagyon rossz fát tett a tűzre az apjánál, aki büntetésképpen egy nagy késsel egy hatalmasat csapott Vincent ujjaira, persze csak a kés lapjával, mondván, hogy akkor eszünk, amikor a család együtt leül az asztalhoz, és nem veszünk el semmit sehonnan engedély nélkül! Egy másik napon Vince szeretett volna még reggel lustálkodni egy kicsit, apja ébresztésére azt válaszolta, hogy ma nincs kedve kikelni az ágyból. Ekkor a nadrágszíj került elő, és amit kapott, azok után Vince ébresztésével már soha többé nem volt gond.

17 éves korában 3 évnyi zsebpénzével a zsebében elindult Adelaide központjába, hogy kerékpárt vegyen. Egy gyönyörű 3 sebességes, kecses acélvázú országúti kerékpár új tulajdonosaként vágtatott hazafelé a gépjárműveket és a szekereket leelőzve, amikor egy az utat éles szögben metsző vasúti sínpár keresztezte az útját. Vincentünk hatalmasat repült, és vadonatúj paripája ripityára tört. Mivel tél volt, a sok réteg ruha által megúszta csupán horzsolásokkal, de a biciklijén már csak a váz maradt ép, minden más totálkárosra tört. Apja nagyon nevetett Vince-en, amikor meglátta így hazaérkezni. Vince-nek ennyi elég is volt a kerékpározásból, bevágta a padlásra a vadonatúj roncsbiciklijét és többet felé sem nézett csalódottságában.

Tankok masíroztak, golyók repültek

Felnőttként sikeres ingatlankereskedő vált belőle, valamint férj és két fiúgyermek apja. Közben az északi féltekén az Amerikai Egyesült Államok valamilyen okból háborút indított Észak-Vietnam ellen. Állítólag azért, hogy megállítsa a kommunista terjeszkedést és megvédje a szövetséges Dél-Vietnamot, de az igazság meghaladja egy épelméjű ember felfogóképességét. De a háború értelmetlenségébe most ne menjünk bele, mert a mi történetünk csak egy kislányról szól most. Egy amerikai katona és egy dél-vietnami, saigoni nő gyermekéről. Mikor az USA kiszállt az általa kreált háborúból, az amerikai katonáknak haza kellett repülniük, Saigont pedig hamarosan megszállták az észak-vietnami csapatok. A család megpróbálta eltitkolni, hogy a lányuknak egy amerikai párja volt, még férjhez is adták egy helyi férfihez, de amikor ez a férj rájött, hogy tőrbe csalták, és hogy a felesége nem szűz, sőt mi több, egy amerikai katonától várandós, lemészárolta az egész családot. Egyedül a felesége élte túl, mert annak anyukája saját életét feláldozva a golyók és a lánya közé vetette magát. Mikor Michelle megszületett, rögtön árvaházba adta az anyukája. Négy éves koráig, szörnyű körülmények között, sokszor éhezve cseperedett. Sok árvaházi társával együtt életét annak a Vietkongnak köszönheti, aki, amikor megszállta az árvaházat, parancsot adott a vezető nővérnek, hogy két órája van eltűnni az összes gyermekkel együtt, utána mindenkit meg kell ölnie, és meg is teszi azokkal, akik akkor még itt lesznek. A nővérek felkaptak minden gyereket, teherautóra rakták őket, és még a szomszédos árvaházban is tettek egy kört. Óriási volt a káosz, az egyik nővért lelőtték, tankok masíroztak, golyók repültek. A kis Michelle annyira megrémült, hogy mozdulni sem bírt, csak sikított és sírt. Egy katona kapta fel a vállára és mentette ki a biztos halálból.

Eközben Dél-Ausztráliában Vincent családjában a két fiúgyermek sokat veszekedett egymással, és a szüleik úgy látták, jó lenne egy harmadik gyerek, egy kislány is a családban. Az adoptálásra gondoltak, el is indították az ehhez szükséges folyamatokat, egy évig töltögették a papírokat és fogadták az ellenőröket, akik mindent megnéztek a családban és a ház körül, hogy biztosan jó helyre kerüljön az örökbefogadott gyermek. Mindent rendben találtak, és az ügynök még egy ötletet is adott Vince-nek: miért nem fogadnak örökbe egy vietnami gyermeket, a háború miatt most rengeteg ott az árva és borzasztóak a körülmények, tehát ezzel nagyon nagy jót tennének. Vincentnek nagyon tetszett az ötlet, hamarosan ki is választották Michelle-t és már le volt szervezve minden, amikor egy furcsa telex érkezett Vietnamból. Baj van! – Állt benne. Vincent ekkor mindent megengedhetett magának anyagilag, ezért másnap két nagy bőröndnyi tejporral és egyéb alapélelmiszerekkel repülőre ült, és Saigonba repült. Megtalálta az árvaházat, de amit ott látott, az örökre megváltoztatta az életét. Gyerekek feküdtek a földön hosszú végtelen sorokban, néhányan holtak, mások csak csont soványan és betegen vagy sérülten. És ő tehetetlen volt, képtelen volt segíteni rajtuk, a kétbőröndnyi ételt édeskevésnek érezte ide, ráadásul a kapuban álló őr, akinek átadta őket, mint később kiderült, nem adta tovább az élelmet, a bőröndök eltűntek és az árvák semmit nem láttak belőle. E borzalmak közepette azért jó dolog is történt, Vince megtalálta Michelle-t és el tudta intézni a papírokat, egyből aláírtak neki mindent, hogy legalább egy élet így biztosan megmaradjon és megmenekülhessen. Pár nappal később már mint apa és lánya, együtt menekültek el ebből a pokolból.

Nyers tojás a párna alatt

Egy hónappal később a Hawaii-i O’ahu szigetén Waikiki partjának híresen nagy hullámait próbálta Vince meglovagolni újdonsült lányával. A kis Michelle-t a szörfdeszka elejére ültette, majd együtt várták a hullámot. Az jött is, de jóval nagyobb volt a vártnál, Vince-t elszakította a deszkától és a lányától, akinek apró testét katapultként lőtte az égbe a szörfdeszka, hogy aztán egy csobbanással a habzó víz alatt tűnjön el. Vince kétségbe esett, hogy máris elvesztette a kislányát, akit éppen hogy csak örökbe fogadtak és új életet adtak neki. Kérte az Istent, hogy tegyen valamit, mire egy hatalmas testű hawaii férfi tűnt fel mellette a vízben, és kérdezte, hogy hol a gyermek. Vince a víz alá mutatott, mire a hawaii rögtön alá is merült. A kis Michelle ebből ma már csak arra emlékszik, hogy nagyon megijedt, és látta a nap fénysugarait megtörni az egyre távolodó vízfelszínen maga felett, majd egyszer csak a hajánál fogva húzzák fölfelé. A megmentő Vince-nek meghagyta, hogy soha többé ne csináljon ilyet, és Vince így is tett. Szépen, tisztességgel, további ilyen őrültségek nélkül felnevelte a két fia mellett a lányát is, akiben ez a trauma eltörpült az első 4 év szörnyű élményei mellett. Még tizenévesként is rémálmai voltak Michelle-nek, közeledő tankokról, lövésekről, nyomorról. Amikor Disneylandben az egyik mutatvány keretében egy bábú lelőtt egy medvét, a puska dörrenésétől úgy megrémült, hogy órákig sikított és sírt. Amikor a bátyjai és az apja vadászni indultak, már a puska látványától is megrémült. Az árvaházban a gyermektársai ellopták előle az élelmet és mindig éheznie kellett, ezért évekig tartott levetkőznie azt a szokását, hogy a kapott étellel elfusson és elrejtse azt valahol. Ez a valahol általában a párnája alatt volt, így történt meg többször, hogy reggelre tiszta morzsa volt a süteménytől az ágya, sőt egyszer még egy nyers tojást is betett a párna alá, ami persze hamar összetört és összekente az egész ágyát. Persze szülei érthető okokból jóval elnézőbbek voltak ezen dolgok felett, mint pl. Vince felett anno az apukája.

A Maseratitól Kambodzsáig

Vince-nek több pénze volt, mint amennyit értelmesen el bírt volna költeni, egy időben még egy Maserati-val, egy exkluzív olasz luxusautóval is rendelkezett. Aztán történt egy tragédia a családban, Vince felesége, gyermekeinek anyja elhunyt. Vince összetört, maga alatt volt, nagyon rosszul viselte azt, ami történt. Az üzletére se figyelt többé, becsődölt, tönkrement, mindenét elvesztette. A család, ahogy kezdetben Vince szülei is, egy zöldségeskertben találta magát, kétkezi munkát végezve. Vincent maghasonult, összetört, megsemmisült, hogy aztán megtalálja egy igazabb énjét. Felállt, és új életet kezdett, az esze mindig is megvolt ehhez és valahonnan erőt is talált hozzá. Hívhatjuk megtérésnek, Isten saját magában való megtalálásának, de ezek csak szavak. Rá se ismert többé korábbi önmagára, akiről ma már úgy beszél, hogy egy szörnyű ember volt.

Mikor Vince, Peter és testvére Michelle Új-Zélandra érkeztek 18 évvel ezelőtt, szinte semmijük nem volt, egy autót tudtak épp vásárolni, esténként ebben aludtak az út szélén. Az egyik ilyen este Christchurch mellett egy rendőr kopogtatott be hozzájuk az ablakon. A kezdetben durcás rend őre hamar meglágyult Vince illedelmességétől, és mikor meghallotta, hogy Vince-ék szőlőskerteket keresnek munkára, még egy Gibbston Valley-ben lévő híres szőlősgazda elérhetőségét is megadta nekik. Ez az ember lett Vince-ék első főnöke, és mivel egy olasz család elképzelhetetlen volt szőlő és borospince nélkül, Vince-nek egy szőlős fenntartása és a bor készítése olyan alap dolog volt az életében, mint másnak az evés, vagy a fürdés. Ezt a tudását, eszét és ügyes megfigyelőképességét kihasználva az évek alatt egyre több szőlős került az ő és családja menedzselése alá. A Vince, Peter and Michelle Winery Services pár évvel ezelőtt, a fénykorában közel 10 borászatot vezetett, volt olyan időszak, hogy 44 alkalmazottat irányítottak, rengeteg nagyszerű bor került ki a kezük közül. Vince ekkor már a 70-es éveiben járt, és érezte, hogy ez már túl sok. Egyik évről a másikra átadták másoknak a borászatok üzemeltetését, és nagy útra indultak. Ekkor már szinte elválaszthatatlan volt egymástól a Trio, és az első állomásuk Kambodzsa volt. A Vörös Khmer-ek szintén érthetetlen népirtása után nem maradt értelmiség az országban, sok ember iskola és cél, élelem és megélhetés nélkül tengődött a semmiben. Az ilyen emberek egy szerencsés csoportjának embereink megtanították egy veteményeskert művelését és fenntartását, hogy legalább élelmet megtanuljanak termelni maguknak. Ezek után Vince-ék az őshazát, Olaszországot keresték fel. Nagy európai körútra indultak, amihez még vízumra sem volt szükségük, hiszen ekkor már régen mind a hárman olasz – ausztrál – új-zélandi hármas állampolgárok voltak. Becsavarogták fél Európát, Magyarországon is jártak, le voltak nyűgözve Budapest és Győr szépségétől, a régi épületektől, az emberek kedvességétől. Egy Budapest melletti kisvárosban, a szállodának a halljában egy egész súlyos köteg pénzt ott felejtettek, de pár perccel később a szállodás kisasszony kopogott az szobájuk ajtaján: Ezt ott tetszettek felejteni! – és a hatalmas köteg pénzt hiánytalanul átnyújtotta nekik. Ennek az utazásnak a célja Moldova volt, mert Vince-t ekkor már rég nem egy újabb Maserati-ra gyűjtött, és bár nem beszéltek nekünk erről, de nem tudom elképzelni róluk, hogy csupán azért mentek oda, hogy lássák, hogyan élnek ott a szegény emberek egy ilyen szegény országban. Ősz volt ekkor, Peterben nagyon megmaradtak Erdély gyönyörű színei, amelyekre azok a sárga fák is emlékeztették, amelyek körülvettek minket Lake Hayes környékén, azalatt a két hét alatt, amíg együtt dolgoztunk velük.

Cromwell – Gibbston Valley

A percenként változó időjárás, a sok eső, az erős szél és a két égszakadásig között néha csak 10 percig tartó napsütés miatt egészen délután 3-ig ódáztuk az indulást a Central Cherries Hosteltől. Már vagy hatszor elbúcsúztunk Shona-tól és a háromlábú macskájától, mire végre tényleg elindultunk.

A macskával

Elállt az eső, indulhatunk!

Úton Gibbston Valley felé

Mivel ekkor még csak úgy volt, hogy két napra tud számunkra munkát biztosítani Vince, akiről ekkor még csak annyit tudtunk, hogy egy 82 éves, de még mindig nagyon aktív „Contractor”, aki szerződéses keretek között üzemeltet mások által birtokolt szőlőket, ezért úgy voltunk vele, hogy bekérdezünk útközben máshová is munkaügyben. Hétvége lévén a Jackson Orchad-nál nem voltak ott az illetékesek, így csak tekertünk tovább. Innentől kezdve végre már nem esett többet. Bevettük magunkat a sziklás völgybe, ahol egyszer már jártunk, igaz, akkor minden más színben pompázott és mi is a másik irányból jöttünk. A Roaring Meg nevű pataknál megálltunk teát inni és süteményt falni. Innentől kezdett igazán meredek lenni egy-két szakaszon az út, ezért jobbnak láttam Vince-nek egy sms-t írni, hogy a beígért 6 óra helyett inkább 7-8 körül érkezünk majd. Ő visszaírt, hogy semmi gond, részükről bármikor érkezhetünk, de ha mi szeretnénk, akkor értünk jön, hogy felvegyen minket. Ezt a lehetőséget egyelőre még nem vettük igénybe, úgy voltunk vele, hogy tekerünk még, amíg világos van, aztán meglátjuk. Túltettük magunkat a legkeményebb fölfelén, és hullámossá vált a táj. A nap már rég eltűnt a sziklák között, és sötétedni kezdett. Megálltunk pisilni, és mielőtt még továbbindultunk volna, megkérdeztem Zitát, hogy mi legyen? Hiszen szinte már teljesen sötét volt és a kanyargós út szélén alig volt padka, ahol teljes biztonsággal hajthattunk volna. A távból már nem volt hátra 15km… Mielőtt még dűlőre juthattunk volna egy nagy szürke autó, utánfutót maga után húzva megállt mellettünk, és egy mosolygós öregúr húzta le a vezető oldali ablakot, kérdését felénk szegezve: Mi vagyunk-e Zita és Árpi?

A koszt és a kvártély, tele szeretettel

Mi voltunk azok, ő pedig Vince volt, és lévén nem vagyunk olyan elvetemülten eszement bringások, mint amitől ő félt, örömmel feldobtuk az utánfutóra a bringákat és ültünk be mellé az autóba ezen utolsó kilométerekre. Egy főút melletti házhoz kanyarodott le velünk, ahol a kertben egy 1983-as évjáratú lakókocsit mutatott nekünk. Itt lakhatunk, amíg nála dolgozunk! – mondta. Ahogy előzőleg már telefonon megbeszéltük, teljesen ingyen. Ez mondanom sem kell, nekünk nagyon tetszett és nagyon örültünk ennek a kivételes (?) lehetőségnek, nagy örömmel megköszöntük, és be is pakoltuk a 4-4 táskánkat Zitával.

Ez az 1983-as lakókocsi volt két hétig a lakhelyünk

Az asztal elsüllyeszthető volt, és az oldalsó háttámlákat fölé rakva kaptuk az ágyunkat

Nem volt tágas, de nekünk tökéletesen megfelelt

A biciklik egy fedett kocsi beállóban kaphattak helyet, mi pedig a lepakolás után a házban lezuhanyozhattunk, majd hármuk mellett a kerek étkezőasztalnál mi is helyt kaptunk, az asztalon ugyanis öt főre volt terítve. Michelle illatos, forró ételeket hordott az asztal közepén forgó üveglapra, majd mikor mind az öten leültünk, Michelle elkérte az apja ellenzős sapkáját, a fejére húzta, majd a családfő rövid köszönőimába kezdett, olyan hangsúllyal, mintha egy nagyon tisztelt és kedvelt jó barátjához szólni, akinek nagy hálával tartozik: „Dear God in heaven. Thank you very much for the food you have given us today for dinner! Amen.” – Ámen, mondtuk mindannyian utána, majd egy fantasztikusan jóízű vacsorába kezdtünk bele, amit még jobb ízű, jobbnál jobb hangulatú, olykor komoly, máskor vidám beszélgetések követtek.

Minden nap közösen ültünk le enni

Igazi olasz spagetti, a paradicsomos szósz 8 órán át fött együtt a marha- és sertéshússal

És ez így ment minden nap, minden este, sőt minden reggel a reggelinél is, és azon kevés napokon, amikor nem dolgoztunk, az ebédnél is.

Így ebédeltünk a szőlős melletti “shed”-ben

Ha dolgoztunk, akkor vagy az egyik „shed”-ben, vagyis vagy ha jó idő volt, akkor odakint a szőlő mellett a füvön történt ugyanez pepitában, felvágottakkal és szendvicsekkel.

A munkát komolyan veszik

Legelső munkanapunk egy szombat volt, pont e sorok írásánál két héttel korábban. Délelőtt egy dombtetőn lévő 21 soros szőlőskertről szedtük le a hálókat. Ezek a hálók 5×4 sort fedtek le, és egy külön kisebb háló még egy sort egymagában. Először a hálók széleit kellett kiakasztani egy vastag, kihúzott acélvezeték alól, majd a végeiről kellett a köveket legörgetni, hogy aztán a szélső sorok tetejére fel tudjuk dobálni az széleit. Mire ezzel megvoltunk a lányokkal hármasban, Peter és Vince összeszerelték a traktort, vagyis a tetejére szereltek egy magas kosarat, amin keresztül be tudtuk húzni kézzel a hálókat a négy-négy sor tetejéről. Vince vezette a traktort, Michelle akasztotta ki a beakadt hálóvégeket, Zita pakolta/taposta a lehúzott hálót egy a traktor mögötti platóra rakott hatalmas zsákba, Peter meg én pedig teljes erőnkből húztuk a hálót.

Az öreg a lányokkal – Michelle, Vince és Zita a traktoron

Ez még csak a kisebb hálóleszedő egy olyan traktoron, ami befért a két méteres sorközbe

Az utolsó, 21. soron külön volt egy kisebb háló, ezt kézzel szedtük le

A szőlős, háló nélkül

Kemény volt, nehéz meló, és amíg meg nem találtam a megfelelő testpozíciót hozzá, azt hittem, hogy én ezt nem is fogom bírni, mert egyszerűen fizikailag gyenge vagyok hozzá, nincsenek megfelelő karizmaim. Persze azért meg nem rémültem, hanem próbálkoztam tovább, és ahogy mentünk blokkról blokkra, végül csak belejöttem, és ezt is túléltem. Utólag elmondtam Vince-nek az egyik vacsoránál, hogy kezdetben azt hittem, nem fogom bírni, mire nevetett, és elmondta, hogy azért nagyon nehéz manapság új-zélandon jó helyi munkaerőt találni, mert az itteniek, ha úgy érzik, hogy valamit nem bírnak, vagy nagyon nehéz, akkor abbahagyják és pihennek egy nagyot vagy sokkal lassabban csinálják, rengeteg pihenővel. Míg ő az olaszoktól úgy tanulta, hogy „amibe nem döglünk bele, attól megerősödünk!”, és ezzel megnyugtatott, hogy lám, még itt vagyok, ne izguljak, menni fog ez.

Laza vasárnapi program: 2400kg szőlő belapátolása ennek a piros doboznak a tetejébe! :)

Később még egyszer éreztem azt, hogy megszakadok, amikor az egyik tároló rekeszből egy gépbe kellett átlapátolnom 2,4 tonna szőlőt egy vasvillával. Hat ilyen „bin”-ben volt rekeszenként 400kg szőlő, és amikor az elsőt elkezdtem lapátolni, azt hittem, perceken belül megszakadok. De aztán a következő rekeszt már közelebb tolta Vince a traktorral a géphez (ami szétválasztotta a szemeket a szártól), és valahogy én is ráéreztem a technikára.

2,4 tonna timelapse, avagy hogyan lesz a szőlőből must

A nap végéig 2400kg szőlőt dobáltam bele a gépbe a vasvillával, és a kis melléképületben három hatalmas tárolóban állt a must, amelyből Vince szerint majd 1500 liter Pinot Noir vörösbor fog készülni, de mire az üvegekbe kerül, az még legalább egy év. E borból majd mi is kapunk, Vince megígérte, hogy jövőre hazaküld nekünk néhány üveggel. Tehát ha hazaértünk, nem csak az esküvőnkre kapott 5 literes pezsgő vár majd odahaza, hanem néhány üveg olyan bor is, melynek a szüretelésében és az elkészítésében mi is részt vettünk Zitával. Ezt egyébként szívességből tettük, vagyis inkább viszonzásképpen, mert a „Contract” munkák után, hétvégén végeztük a szüretet, Vince-ék saját kontójára, egy Alexandra melletti hatalmas szőlősföldről, ahonnan Vince ha jól emlékszem, potom 3500 dollárért vásárolta meg a 2400kg szőlőt. Ez itt olcsónak számít azért a makulátlan minőségű, pont tökéletesre érett Pinot Noir szőlőért, amit egy napsütéses szombaton leszüreteltünk.

Ez egy 50 millió forintos szüretelőgép… Csak a nagyobb szőlősökben éri meg alkalmazni, és csak akkor, ha makulátlan minőségű, egyenletesen érett a szőlő. Hiszen az éretlen, vagy rohadt szemeket nem tudja kiválogatni. :)

Szüret Alexandra mellett Otago egyik legnagyobb szőlősében

Az én feladatom volt az üres vödrök disztribúciója, hogy mindig mindenhol mindenkinek legyen mibe szednie

Miután hazahajtottunk a sok szőlővel, másnap jött a lapátolás a szétválasztó gépbe, majd a három hatalmas műanyaghordóban az érlelés megkezdése. A szőlő mellé egy gondosan kimért adag ként öntött Vince a hordókba, ami megakadályozza a must majd a bor gyors ecetté válását, hogy évekig, vagy akár évtizedekig is elálljon. Itt Vince majdnem egy hibát vétett, ugyanis nem emlékezett, hogy a harmadik hordóba tett-e már ként, vagy sem. Biztos, ami biztos alapon végül nem öntötte bele az anyagot, mert közben rájöttünk, hogy az egész napos tevékenységünket a pajta sarkába rakott timelapse kamera dokumentálta.

“Beletettem már a ként, vagy csak akartam?!?”

Este kielemeztük az amúgy szerintünk fergetegesre sikerült felvételt, ami közben rettentő jól mulattunk. Úgy pattogtunk a hordók között, mint valami mérgezett egér, én pedig eszeveszett tempóban lapátoltam a szőlőt az ajtóban, szinte egész álló nap. :) És amikor lelassítottuk a felvételt és többször visszanéztük, megtudtuk, hogy Vince beleöntötte a ként a harmadik hordóba, csak valamilyen oknál fogva elfelejtette megkeverni azt. A felvétel alapján erről ha először nem is, de később 100%-ig megbizonyosodtunk, és ez azért jó, mert a nap végén, épp mielőtt eszünkbe jutott volna a timelapse, Vince kis híján beleöntött még egy adag ként a mustba, ami hiba lett volna, hisz ez az anyag nagyobb mennyiségben méreg, és ahogy az ecesedést, úgy a megfelelő erjedést is megakadályozta volna, ha túl sok kerül belőle a mustba. Ha viszont egyáltalán nem került volna bele, akkor nagyon hamar tönkrement volna a bor, ami megint nagy hiba lett volna. Ez a kis timelapse kamera tehát lenyugtatta a bizonytalanságot Vince-ben és kis túlzással megmentett 500 liter bort attól, hogy mind kárba vesszen. És szintén nem utolsósorban rettentő jó szórakozást nyújtott mindnyájunknak. Nagyon jó érzés volt látni, hogy az amúgy sok minden újdonságtól zárkózott öregember mennyire élvezi sokadszorra is visszanézni ezt a kis videót, ami alá később még egy jó kis pattogós, harmonikás olasz zenét is beraktunk:

Ez abszolút passzolt hozzá, és mikor így a zenével együtt újra végignéztük, már mindannyian szakadtunk a nevetéstől, főleg, hogy a kén-rejtvényt is megfejtve igencsak megkönnyebbültünk, leginkább Vince.

Ehhez a zenéhez Vince egyébként egy őrült táncot is mutatott youtube-on, ahol a srácok és a csajok össze-vissza tekerik és dobálják egymást, miközben csak úgy pattog a lábuk.

Ez az amerikában élő olaszok verziója e táncra, amelynek tradícionális formája ennél sokkal szelídebb, hisz abban még csak meg sem érinthetik egymást a fiúk és a lányok.

A királyi nyúlüreg

Most ugorjunk kicsit vissza ahhoz a bizonyos első munkanapunkhoz. Miután leszedtük a hálókat mind a 21 sorról, átmentünk az Amisfield étterme melletti szőlősorokra, ugyanis ezeket, ellentétben az Amisfield igazi, nagy szőlőivel Cromwell mellett, nem Andree tartja fen, hanem Vince. Innen a kapcsolat, innen ismerik egymást, és így kerülhettünk mi is Vince szolgálatába. Ez a szőlős egy domboldalba van nem messze talán egész Új-Zéland legpuccosabb, legmenőbb, legdrágább környékétől, a Lake Hayes nevű tótól.

Mikor volt csapadék, másnap mindig gyönyörű havasak voltak a távolban a hegyek

Élmény volt ilyen környezetben dolgozni

Az egyik nagyon tiszta napon még egy hőlégballon is megjelent az égen felettünk

Ha jó idő volt (ami nem mindig volt így) fantasztikus volt odakint lenni, ilyenkor duplán éreztük, hogy rettentő szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk (jól érezzük magunkat, és közben pénzt keresünk)

A szőlők között még azt a lyukat is megtaláltuk a földben, amelyben az angol királyi családba házasodott Kate a magas sarkújában elzanyált. Szép nagy királyi nyúlüregről van szó, mi tagadás, magam is majdnem orra estem benne. :) A feladat itt is a hálók beszedésének előkészítése volt.

Kétnapi munkából kétheti lesz, belőlünk meg családtagok

Valamikor délután öt környékén aztán befejeztük a melót, és Vince megkérdezte, hogy baj-e, ha előbb bevásárolni megyünk a Queenstown melletti Remarkebale Shopping Centerben lévő New World szupermarketbe, és csak aztán haza? Baj nem volt ez számunkra, csak épp pénz nem volt nálunk, hiszen reggel dolgozni indultunk, nem vásárolni. De Vince azt mondta, ezen ne izguljunk, ad nekünk egy százdollárost vagy kettőt, és majd visszaadjuk neki, ha hazaértünk. Egy kosarat félig meg is pakoltunk alapélelmiszerekkel, de amikor a pénztárhoz értünk, Vince csak nem akart pénzt kölcsönadni nekünk. Helyette kifizette az egészet a bankkártyájával és azt mondta, hogy ne törődjünk ezzel, ezt ő állta nekünk, mindenre meghívott minket. Mi csak pislogtunk Zitával, de mivel nemigen tudtunk mit tenni, és ekkor már annyira ismertük az öreget, hogy tudtuk róla, nem érdemes vele ellenkezni, beletörődtünk a dologba és nagyon szépen megköszöntük neki. 70 dollárnyi ételt vett nekünk, aminek ekkor nagyon örültünk, pedig még nem is sejtettük, hogy igazából ezt se kellett volna „megvenni”, mert Vince házában minden közös volt. Amíg náluk voltunk, nem volt gondunk ételre, egyszer-kétszer mi főztünk nekik, Zita készített finom brokkolikrémlevest öt nagy fej zöldségből és sok hagymából, amit kétszerre is alig bírtunk megenni öten, én pedig sütöttem egy nagy adag vajdasági sós süteményt. Na és mivel elromlott a mosogatógép, és hiába hagyták nyitva minden nap a bejárati ajtót, a szerelő csak nem érkezett meg egyetlen nap sem, ezért minden nap mosogatni is beálltunk esténként, pontosabban Zita és Michelle mosogatott, mi pedig a fiúkkal törölgettünk és pakoltunk. Azért nem érkezett szerelő egyébként, mert mint később megtudtuk, a ház ahol Vince-ék csak bérlők és e házhoz tartozó háztartási eszközök tulajdonosa úgy döntött, hogy nem bajlódik tovább javíttatásokkal, hanem rendel a házba egy új mosogatógépet.

Egyszóval egykettőre családtaggá fogadtak minket Vince-ék. Még ugyanott a New World parkolójában Sonia a Seasonal Solution-től felhívott minket, hogy van munka, szintén Gibbston Valleyben, keddtől kb. 4 napig. Vince ekkor már mondogatta nekünk, hogy a két napnál több munkája is lesz számunkra, ezért legjobbnak láttuk azon nyomban tisztázni vele a helyzetet. Elmondtuk, mit mondott Sonia, mire felajánlotta, hogy beszél vele, és megkérdi, ki ajánlotta azt a másik melót. Mikor kiderült, hogy kiről van szó, megtudtuk, hogy az alak eléggé megbízhatatlan, és hogy többet között még Vince-nek is tartozik több ezer dollárral. Vince szerint bár minket valószínű kifizetett volna, mégsem látta jó ötletnek, hogy átmenjünk hozzá keddtől dolgozni. Ez volt szombat este, pontosan két hete. Ekkor Vince elmondta, hogy a döntés természetesen a miénk, de ő szívesen lát minket a lakókocsiban továbbra is ingyen és úgy gondolja, hogy munkát is fog elegendőt találni számunkra. Meg voltunk győzve, ilyen emberek között lenni, ilyen biztonságból a bizonytalanságba menni, beláttuk, hogy nem érdemes, nem is gondolkodtunk a másik álláson tovább, és most már kijelenthetem, hogy nagyon jól döntöttünk, ahogy akkor megsejtettük.

Azt azért remélem kiolvassátok a lelkes soraim között, hogy az igen korlátozott, csak Otago-ban, csak Viticulture és Horticulture munkákra alkalmas, fél éves, de munkaajánlattal bárki számára megszerezhető SSE-vízummal alig egy hónappal annak megszerzése után már kézről kézre adtak minket a szőlősgazdák és előfordult a helyzet, hogy választhattunk két munkalehetőség közül. Ezt most nem önfényezésnek írtam le, hanem mint ténymegállapítást, hogy bár sokkal kevesebb itt Otagoban a munkaerőhiány, mint 2-3 évvel ezelőtt, mikor megnyitották ezt a vízumfajtát, de még mindig van elég munka, és aki komolyan gondolja, kitartó és jól dolgozik, az talál. És ez a lehetőség nem csak a 100 leggyorsabb, legfülesebb pályázónak adott, mint a Working Holiday Visa, hanem tényleg bárkinek, aki van elég bátor.

Na, de visszatérve a saját élményeinkre. Maradtunk Vince-éknél, és ezt nagyon jól tettük, mert bizony kőkeményen megdolgoztattak minket. Több nap is nettó 9 és fél órát nyomtunk, na nem azért, mert Vince ekkora hajcsár (egyébként az! :D), hiszen bármikor mondhattuk volna, hogy most elég, mára elfáradtunk, de mi inkább mindig ráhúztunk egy-két órát, és Vince ezt szerette, így a végén már nem is úgy jött oda hozzánk délutánonként, hogy „Most már abbahagyhatjátok, ha akarjátok!”, hanem úgy, hogy „Még ezt befejezhetitek, ha szeretnétek, amíg teljesen be nem sötétedik!”. Az egyetlen akadály az eső volt, amikor igazán szutyok idő volt, akkor még ez az amúgy munkaőrült, a dolgát nagyon szorgalmasan végző trio is azt mondta, hogy ilyenkor hülyeség kimenni dolgozni. Egyébként ebben igazuk volt. Rögtön a második és harmadik napunkon, vasárnap és hétfőn semmit nem dolgoztunk, mert végig rossz idő volt odakint. Ekkor egyébként kicsit megrendültünk Zitával, hogy mi lesz itt velünk így munka nélkül, de végül aztán olyan napok következtek, hogy csak úgy dőltünk be az ágyba esténként.

Ezzel a nagy traktorral már gép húzta a hálót, nekünk csak szaladni kellett mellette, de azt gyorsan

Az ott a szőlőtulajdonos háza. Errefelé van mit aprítania az embereknek a levesbe, Lake Hayes-en egy kisebb ingatlan is már 2-3 millió dollárba kerül, ez itt a legpuccosabb környék talán egész Új-Zélandon

Mert ilyen a kilátás a domboldalból Queenstown felé…

Szüret egy kisebb szőlőföldön – Még aznap elvitte egy teherautó a négy bin-nyi szőlőt egy wanakai borüzembe

Egyik nap, mikor hálókat szedtünk fel, a traktorra szereltem a timelapse-kamerát:

Vince a traktoron, épp az általunk kirángatott szőlőszárakat darálja le

Jobb oldalt már ki vannak rántva a lemetszett szárak, bal oldalt még nincsenek. Ezt a szőlőst felszámoltuk, a szőlőket eladja Vince, a helyén csak gyep marad majd

Ilyen gyorsan dolgoztunk: :)

Az idő repült, és mi néha így még napi 45 ezer forintot is megkerestünk ketten, pláne hogy Vince még abban is segített, hogy hogyan igényeljük vissza az automatikusan befizetett adónk egy részét. Így kb. 80-80 dollár visszajár majd az adózásunkból, ami a teljes kéthavi keresetünkhöz képest ugyan nem olyan nagyon nagy összeg, na de aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Az a 160 dollár igazából nagyon is sok pénz, ha ügyesen bánunk vele, egy hét is kijöhet belőle a világ körüli nászutunkhoz. :)

Búcsú és tragédia

A két hét leteltével és a május 10-e közeledtével elkezdtem furcsákat érezni, ahogy közeledett a búcsú pillanata és ahogy egyre jobban megismertük barátainkat, sajogni kezdett kicsit a szívem, hogy itt hagyjuk őket, és esélyes, hogy soha többé nem látjuk őket ebben az életben. Legalábbis Vince-et szinte egész biztosan nem, mert bár hívtuk őket Magyarországra sok szeretettel, de Vince-t már az előző európai útjuk is igen megviselte, hiába szuper aktív, hiába vezet traktort és vezényel le nagy szüreteket, borkészítést, hiába van okostelefonja és hiába használ PC-t egyes fiatalokat is megszégyenítő (de azért még mindig kicsit öreguras) ügyességgel, ő mégiscsak 82 éves. E furcsa szomorkás érzésekhez az is nagyban hozzátesz, hogy a napokban odahaza történt egy tragédia a családomban. Emlékszem, hogy Vince-ék nappalijában ültem a kanapén, amikor a netbookomon a gmail-em megnyitva egy szörnyű témájú és kezdetű levelet mutatott. Pár percre még a vér is megfagyott az ereimben, ugyanis a mobilinternetünk olyan lassú volt Vince-éknél, hogy percekbe telt, mire meg tudtam nyitni a teljes levelet, és ezalatt a percek alatt nem tudtam, mi történt odahaza, csak azt, hogy valami nagy baj van, de hogy kivel és mi, azt nem. Ez elég rossz érzés volt, minden szörnyűség átfutott az agyamon, mire végre meg tudtam nyitni a teljes levelet. A nagymamámat, a tavaly januárban elhunyt Lali papa özvegyét a vértesboglári házunkban megcsípte egy darázs, és az allergiás reakciókba belehalt, édesapám karjaiban, amíg a mentőre vártak. Ez a hír eléggé lesújtott, váratlanul ért, és szörnyű volt belegondolni, mit élhetett át édesapám, az anyukáját próbálva életben tartani, mentőre várva. Hosszú ideje nem volt problémája Éva mamának a darázscsípésekkel, kikezelték az allergiából, legalábbis úgy tudtuk. Régebben egyszer már történt hasonló és akkor Lali papa mentette meg Éva mama életét. Édesapámnak most mindez nagyon nehéz lehet, és bizony most nekünk is jó lett volna otthon lenni a szüleinknél, de ez egyben kb. az utunk végét is jelentette volna, és az események itt Új-Zélandon közben pörögtek körülöttünk és nem volt idő megállni.

Szinte megbeszélés nélkül tettük és tesszük tovább a dolgainkat azóta is, nem merült fel bennünk komolyabban az azonnali hazautazás, azzal Éva mamát már nem tudnánk visszahozni és ha beszélhetne velünk most, ezt ő sem akarná.

A halálhírt nem osztottam meg a vendéglátóinkkal, nem akartam ezzel letörni a hangulatot, főleg, hogy Vince szinte évre pontosan egyidős lenne Lali papával, és hát szó mi szó, valóban emlékeztetett a nagypapámra. Egyikük sem könnyű ember, de mindenképpen mindketten nagyon szerethetőek. Vince-ről sem írtam le itt most mindent, mert nem akarom, hogy bárki is ítélkezzen felette és ahogy él, vagyis élnek ők hárman. Legyen elég csak annyi, hogy olykor nagyon toleránsnak kellett lennünk az öregúrral, hogy megmaradjon a jó viszony köztünk. De ez azt hiszem, bőven megérte, mert végül nagyon jó barátságban váltunk szét.

Vége a kondizásnak a szőlőben, irány észak!

Vince az indulásunk előtti este felajánlotta, hogy egy darabon elvisznek minket Christchurch felé. Reggel még kevertünk egy utolsót a muston, vagyis ahogy az öreg mondta mindig, we must have a little workout in the gym, vagyis kellett egy kicsit gyúrnunk a konditeremben. :)

Working out in the Gym :)

Vince, Peter és Michelle – Nagyon a szívünkhöz nőttek

Az udvar

Indulás előtt jól jött a traktor beröffenteni az autót

Ezután összepakoltuk a táskáinkat, beraktuk a terepjárója hátuljába, kitakarítottuk a lakókocsinkat, és felpakoltunk a bicikliket az utánfutóra. A kocsi előző nap volt szervizelve, és mint hamar kiderült, rossz olajat tettek bele a cserénél, ezért csak nehezen és sokadjára volt képes elindulni, úgy kellett a traktor nagyobb teljesítményű aksijáról beröffenteni. Még jó, hogy a szerviz útba esett, Cromwell határában a szupermarketnél alig pár métert kellett csak lekanyarodnunk hozzá a főútról. Nem volt az egészből semmi balhé, Vince teljesen higgadtan kezelte a helyzetet, már a telefonálások alatt kiderült, mi a probléma, és az egész olajcserét talán 20 perc alatt elvégezte a szervizes fickó, aki szintén nagyon kedves volt, elnézést kért, és még egy új aksit is rakott az autóba a régi, 4 éves helyére. Az Isuzuknak állítólag ez az állandó lemerült akkumulátor típushibája. Amíg az autó alatt álltunk, Zita egy szerencsétlenül járt madár testét is keszedte az autó aljából. Aztán visszaraktuk mögé az utánfutót és ismét úton voltunk, és híd után balra kanyarodva most hosszú ideje újra olyan úton jártunk, ahol azelőtt soha. A táj gyönyörű volt, sütött a nap és most szemből láttuk azokat a hegyeket, amelyeknek az aljában nemrég 4 hetet dolgoztunk az Amisfield hatalmas szőlőföldjein.

A tó Cromwell mellett – valahol ott a túloldalán van a nagy Amisfield szőlősföld, ott dolgoztunk Vince-ék előtt 4 hetet

Havas tetejű hegyek között mindig nagy élmény volt dolgozni, még akkor is, ha ez sokszor azt jelentette, hogy hideg van odakint

Úton Twizel felé

Átkeltünk egy kisebb hágón, majd egy duzzasztott tó mellett, ahol lazacokat tenyésztenek, ami azért vicces, mert ezek a halak kiszöknek a számukra létrehozott helyről és a helyi patakban is nagy számban megtalálhatóak, ahová csak egy általános horgászengedély kell, és már pecázhatunk is a halra, melynek kilója amúgy 40 dollárba is belekerül, és akkor még jó üzletet is csináltunk. Peter be is rakta a horgászbotokat a bringák mellé az utánfutóra, de végül erre már nem maradt idejük. Twizelben még beültünk egy pubba együtt ebédelni, ami közben én már teljesen elérzékenyültem, hogy most tényleg itt hagyjuk ezt a szuper kedves öregembert, és a családját, és talán soha többé nem látjuk őket.

Előző este Vince odahívott a konyhaasztalhoz, hogy üljek le, mert most pénzt fog adni nekünk. Öt darab százdollárost számolt le, és meghagyta, hogy ez nem bónusz (magyarul prémium), mert az illegális lenne, hanem ez az ő ajándéka nekünk, a mi nászutunkhoz. Mi ettől teljesen meghatódtunk, de ezzel még nem volt vége. Leszámolt még 500 dollárt, és elmondta, hogy mivel megbízik bennünk, ezért kéri, hogy ha majd újra szegény országokba járunk, ezt osszuk szét, adjuk oda a nevében a szegényeknek. Ennél hálásabb feladatot el se lehet képzelni, és természetesen megígértük Vince-nek, hogy így fogunk tenni, és még azt is hozzá tettük, hogy pontosan vezetni fogjuk, hogy kinek, mikor, miért, mennyit és mire adtunk, és ezt fotókban és írásban is dokumentálni fogjuk, nem csak azért, hogy érezze, tényleg megbízhat bennünk, hanem mert mi így tartjuk helyesnek. Vince még azt is meghagyta, hogy elsősorban az éhezőknek adjunk ételre, és talán az a legjobb, ha rögtön étel formájában adjuk nekik. Ezzel én vitatkoztam volna kicsit, de mivel ismertem már az öreget (vele nem lehet), inkább nem tettem. Hiszen ha vesszük pl. a Sukur esetét Bangladesben, ha őt sikerült volna beiratni az iskolába, lehet, hogy pár évvel később el tudta volna tartani az egész családját. Bár szerintem iskola ide vagy oda, az a kissrác van olyan okos, és talpraesett, hogy
erre amúgy is képes lesz.

Az ebéd után még kivittek minket Vince-ék Twizel mellé a főúthoz, ahol lepakoltuk, összeszereltük a bringákat, majd következett a nagy búcsú.

A búcsúfotó (Tudom, a napra kellett volna állnunk, csak erre valahogy akkor nem tudtam figyelni…)

Nem tudom, mi van velem, de nagyon a szívemhez nőttek ezek az emberek, és tényleg nehéz volt elválni tőlük, és egy pár percig elesettnek és elhagyottnak éreztem magamat, mikor integetve elhajtottak vissza Gibbston Valley felé. Ez valószínű Vince igen alapos gondoskodásának volt köszönhető: amíg náluk voltunk, semmin nem kellett aggódnunk, megvolt, hogy hol lakunk, mindig volt étel az asztalon, és annyi dolgunk volt, hogy nem is maradt figyelmünk és erőnk másra azok után, hogy mindent nagy gonddal és alapossággal elvégeztünk, amit kiadtak nekünk feladatnak. Ebből a szeretetből, a kiszámítható kényelemből és jólétből újra kiszakadni, majdnem ugyanolyan volt, mint kezdetben, ennek az utazásnak a legelején. Mindig elmondjuk Zitával azoknak, akik valami hasonló nagy utat terveznek és álmodnak már régóta, de nem mertek még elindulni, hogy ez a bizonyos első lépés a legnehezebb.

És valóban, miután elmúlt bennem ez az érzés, már minden könnyebb lett. Álltunk Zitával az út szélén a napsütésben, és vártunk a szerencsénkre.

Újra magunk, csak ketten, új kalandok, új élmények elé nézve

Közben sokat ölelkeztünk, és még egy-két új csacsacsa tánclépésre is megtanított. Ha láttak minket a közelben szintén stoppoló kollégáink, valószínű teljesen bolondnak néztek minket. Kb. délután háromtól fél hétig álltunk így az út szélén, de csak egy ember állt meg nekünk. Az ő autójába sajnos nem fértünk be biciklistül, de azt a tanácsot adta, hogy mosolyogjunk szélesen, mert estefelé jön egy teherautó, ami Christchurch felé tart. Ezt sajnos már nem vártuk meg, miután teljesen besötétedett, már értelmetlennek találtuk tovább állni az út szélén. A közeli kemping felé vettük az irányt, ahol a recepció már zárva volt, de ki volt írva, hogy ne aggódjunk ezen, csak állítsuk fel valahol a sátrat, és reggel majd fizetünk. Ebben a kempingben tábort vertünk, és ennek a helynek fűtött, konnektoros konyhájában kezdtem el írni ezt a naplórészletet, ami azóta már a 9. oldalnál tart. Azóta eltelt már néhány nap és tovább történtek velünk a dolgok, de ezt majd csak a következő fejezetben fogom részletezni. Most legyen elég annyi, hogy már egy imbolygó hajóról zárom le ezeket a sorokat. Ebből már az ügyesek azt is ki tudják találni, hogy pontosan hol vagyunk most.

Történt 2014. április 25. és május 10. között, lejegyezve május 10-án és 13-án.

Miután betankoltunk fokhagymás rutiból, nekiláttunk az aznapi adagnak, ami nem volt sok, de azt is sejtettük, hogy ez a kevés nem lesz könnyű. Ez már csak abból is látszott, hogy egy meredek lefelén kezdtünk a tekeréssel, amit aztán, ahogyan azt vártuk, ugyanilyen meredek felfelé követett. Ez már végképp sok lett volna előző nap este – konstatáltuk, hogy jól döntöttünk, amikor megálltunk. A fölfelé kemény volt, hiába csak néhány kilométer volt az egész. Útközben láttunk egy gyönyörű sast a völgyünk felett körözni, aztán pedig, amikor megérkeztünk végre az emelkedő tetejére – ami tényleg a teteje volt, mert előtte már néhányszor azt hittük, hogy a következő hajtűkanyar után vége – Zita nagy örömére árusok sorát találtuk ott, akik ráadásul még epret is árultak. Zitának kijárt már a jutalom, feljött velem 1500 méterre tűző napsütésben és esőben, másfél napon át, ráadásul a végén még ezt a hullámvasutat is ki kellett állnia. Nagy örömmel felfalt egy egész doboz epret, majd gurultunk tovább, mert már nagyon vártuk a tegnap este az útikönyvből kinézett pillangófarmot, ami a GPS szerint már csak egy kanyarra volt tőlünk.

A pillangófarmon

Valóban, egy nagy balkanyarban megpillantottuk a pillangófarm bejáratát. Leláncoltuk a bringákat, magunkhoz vettük a fényképezőgépeket, és a jegyvásárlást követően nagy kiváncsisággal bementünk. Persze az ilyen helyen szokásos zsilipes-függönyös rendszeren keresztül tudtunk besétálni az állatok közé, hogy azok nehogy ki tudjanak szökni.

Bent mindenütt lepkéket láttunk, a tető hálóján, a rengeteg virágon, de még a lábunk alatt a földön is. Köztük mászkálhattunk szabadon és annyi makro fotót készíthettünk róluk, amennyit csak akartunk. Ennek mi eleget is tettünk, sőt még videókat is készítettünk.

Az új Canon fényképezőt használtuk leginkább a fényképezéshez, és meglepett minket a közeli fényképek minősége. Ez a kis fényképező (Ami egyébként nem volt 50 ezer forint és a naptárbevételekből vettük!) olyat is lát, amit mi az emberi szemünkkel már nem és mindezt nem csak állóképeken, hanem videón is képes rögzíteni.

A pillangók mellett mindenféle kígyók, teknősök és gyíkok is voltak, persze őket külön elzárták, a teknősök egy elkülönített részen, ahonnan nem tudtak kimászni, a többiek pedig terráriumban. Az egyik ilyen üvegkalitkában voltak az én nagy kedvenceim, a „Horned Tree Lizards”-ok, vagyis a „szarvas fa gyíkok”, persze a magyar tükörfordítás hülyén hangzik és nekem most nincs netem Wikipédiával, hogy utánanézzek az igazi nevüknek. Ezek a kis állatok úgy feküdtek egymáson, hogy az kész kabaré volt. Mozdulatlanul voltak, mindenféle csuda pózokban leginkább egymáson és egymást átkarolva, miközben azért figyeltek ki az amúgy igen mókás „figyellek ám Téged!” tekintettel a fejükből, és csak nagy ritkán mozdultak meg, akkor viszont az előző mozdulatlan tétlenséghez képest meglepő gyorsasággal, de akkor is csak rövid ideig, aztán újra megdermedtek. És ami még nagyon érdekes volt nekem, hogy ez a pár másodperces mozgás mind egyszerre ment végbe közöttük. Tehát amikor mozdulatlanok voltak, akkor mind meg sem moccantak, amikor pedig mozogtak, akkor mind egyszerre, de csak pár másodpercig. Sok időt eltöltöttem az ő fényképezésükkel, mert nagyon mókásnak találtam az ábrázatukat, és persze egyben nagyon érdekesnek is, nézzétek milyen tüskéik vannak a szemöldöküknél, a hátuknál, és az egész testük tiszta tüske, miközben még hámlanak, vedlenek is. Elképesztő kis lényeg, igazi törpesárkányok! :)

Fényképezőgép mizéria

A pillangófarmtól áttekertünk Bringchang központjába, ez az a falu, ami a Tanah Rata előtti hágót is képezi, és innen már tényleg csak néhány kilométer a cél, Tanah Rata, ahol olcsó szállás van. Mivel másnap innen indulva terveztünk túrázni, ezért itt is bekérdeztünk néhány hotelbe, de az árakat hallva hamar lemondtunk arról, hogy itt maradjunk. Helyette lefordultunk a főútról és kb. egy kilométer kitérővel meglátogattunk egy buddhista templomot. Ekkor történt egy kis baleset, az új Canon fényképezőgép a még Vietnamban vásárolt piros tokjában egy fekvőrendőrön áthajtva kirepült az oldalsó táskámból, és az aszfalton huppant. Fél métert sem esett, ezért ekkor meg se néztem, hogy rendben van-e, gondoltam, hogy biztosan. Aztán a templomnál memóriakártyát kellett benne cserélni, mert az megtelt pillangókkal. Kivettem a félig üres SD-t a régi kis Canonból, és beletettem ebbe. Nem kapcsolt be, nem jelent meg semmi az LCD-n és az objektívet nem bírta rendesen kinyitni. Nem akartam elhinni, hogy lehettem ilyen szerencsétlen, máris tönkretettem ezt az új fényképezőt. Mérhetetlenül szomorú és dühös lettem magamra, de az egészet még nem akartam elhinni és elfogadni. Próbálkoztam a nálunk lévő összes AA-s aksival, de hiába, nem az elemmel volt baj. Különben is ha csak az lett volna, kiírta volna ahogy szokta, most viszont csak megpróbálja kinyitni az objektívet, aztán annyi, se hibaüzenet, se semmi. Mivel a nászajándékba kapott Panasonic fényképezőgép aksija lemerült, ezért nem maradt más, mint hogy a régi Canon-t használni tovább – még jó hogy elhoztam, különben most totál meg lennénk lőve működő fényképezőgép híján. Pláne, hogy a Panasonicnak nagyon bután még a töltőjét sem hoztam fel a Cameronra, mondván, hogy a két feltöltött aksival kihúzzuk ezt a 2-3 napot. Hát nem, főleg hogy az egyik aksi fel sem volt töltve. A templom maga nem volt nagy szám, főleg, hogy félig letargiában sétáltuk végig, de azért ez a falfestményt elég meredeknek találtuk a hasából kibújó emberkével.

Tanah Ratában a Daniel’s lodge-ban szálltunk meg, itt kaptunk egy tetőtéri kis szobát 30 ringgit-ért. Ennél a tömegszállásos matraclágeres dormitory sem lett volna sokkal olcsóbb (kettőnkre 24 ringgit), ezért úgy döntöttünk, megér nekünk még 6 ringgit-et, hogy van egy kis zárható szobánk és „privacy”-nk. Ezen a helyen találkoztunk Péterrel, egy magyar származású, de a születése óta Németországban élő sráccal és a barátnőjével, valamint ha jól emlékszem egy velük együtt utazó holland párossal. Így hatos fogatban sokat lógtunk együtt és két este is elmentünk a helyi indiai éttermek ízeit kipróbálni. A holland páros sem volt gyenge, volt egy olyan sztorijuk, ami szerint az utazás alatt kis híján mindenüket elvesztették, ugyanis (ha jól emlékszem Kambodzsában) egy elektromos zárlatnak köszönhetően leégett a kunyhójuk, benne majdnem az összes holmijukkal. Szerencsére a pénzük, a bankkártyájuk és az útlevelük náluk volt ekkor és ők távol a kunyhóktól, így már csak kívülről nézték végig, ahogy odavész az iPhone meg a hátizsák és benne minden. Biztosításuk is volt, így a vége tényleg nem olyan drámai, és kérdeztem őket, hogy a veszteségen és a drámán túl éreztek-e egyfajta felszabadulást, hogy „Na jól van, ez történt, most legalább nem kell többet cipelnem és aggódnom azért a sok mindenért. Nincs többé, elégett, ennyi! Most már csak ez az övtáska van, hoppá, milyen könnyű vagyok!” :) – és arról számoltak be, hogy igen, bizony volt ilyen, abszolút volt, de azért nem ez volt a legerősebb érzésük a dologgal kapcsolatban.

Péter pedig nagyon jó fej volt, tök jól beszélt és értett magyarul, ami szerintem nagyon derék dolog tőle! Nagy lelkesedéssel hallgatták a történeteinket és mi örömmel meséltünk, hát még amikor megkönnyebbültünk a Canon fényképezőgépünket illetően. Hát tudjátok meg, mekkora balga voltam: A kisöreg Canonban lévő SD-kártya bootolható volt, igaz, ez a funkciója az öreg kamerában sose működött, úgy kellett „kézzel” firmware-t frissíteni vele mindig, de az új Canonban ez nem így működött, ő valamiért azonnal megpróbált az SD-kártyán lévő szoftverről bootolni. Csakhogy az a szoftver nem ahhoz a kamerához való volt, hanem igaz azonos szériájú (Powershot), de egy jó 4-5 évvel öregebb modellhez. És ez már elég volt ahhoz, hogy a régi szoftver elinduljon rajta és persze hibásan, megakassza a fényképezőgépet. Erre akkor jöttünk rá, amikor az SD-kártyát kivéve belőle teljesen hibátlanul felbootolt a gép, kinyilt az objektív, működött az LCD kijelző… Hogy én mekkora nagy marha voltam! De legalább működik, leejtettem, rossz szoftvert töltöttem bele, de még így sem sikerült elrontani! Hála az égnek! Megérdemlem én ezt a kamerát ezek után? Nem… :) Ezért ezt leginkább Zita használja és úgy vigyázunk rá azóta, mint a szemünk fényére.

Péterék egyébként következő nap, amikor mi Zitával túrázni mentünk, egy befizetett, szervezett, részben dzsippes, részben gyalogos túrán vettek részt, amelynek célja a híres Rafflesia virág egyik példányának felkutatása volt. Ez állítólag a világ legnagyobb virágja, és itt az egyik helyi nevezetesség. Nekünk ez most sajnos kimaradt, mert a teljes napos program többe került volna, mint az egész Cameron-i kitérőnk, ráadásul azt sem tudták volna garantálni, hogy a végén valóban találunk és látunk egy ilyen virágot. Persze Péterék szerencsével jártak, de az idegenvezetőjük állítólag őrült tempót diktált a dzsungelben, így az élmény rövid és tömör maradt és leginkább csak a virágra terjedt ki és nem az egész napra. Ezért másnap ők is elindultak arra a túrára, amit mi csináltunk aznap, amikor ők Rafflesiáztak. Ezt a kitérőt csak ezért tettem ide, hogy tudjátok – bár mi nem láttuk – de itt is lakik a Rafflesia óriásvirág, ha tudjátok és szeretnétek, nézzétek meg! ;)

A dzsungeltúra

Tana Ratah-ba átmenni csak fél nap volt pillangófarmostul, így délután ki tudtuk pihenni a feljövetel fáradalmait. Másnap frissült erővel vágtunk neki a gyalogtúránknak, ami először a Tana Ratah-i buszállomásra vitt, ahol kiderült, hogy nincs busz, vagy nem innen indul, vagy csak később. Ez eleve túl zavaros volt nekünk, ezért le is mondtunk a buszozásról, helyette inkább stoppolni kezdtünk. Hamar egy kisteherautó platóján találtuk magunkat, pénzt nem kért érte a sofőr (megkérdeztük előre az iráni lecke után!), és gyorsan felrepített minket Brinchang-ba, ahol hamarosan megtaláltuk a főútról leágazó Trail 1-es turistaösvényt. Ami kezdetben persze egy még autóval is járható szélesebb utacska volt, házak és műanyagmulccsel letakart salátaföldek között. Ez ott változott meg, ahol megpillantottunk egy hatalmas, lapos kerek víztározót a földbe építve. Minek ugye torony, amikor elég csak a hegyoldalba építeni az ilyet, hogy legyen megfelelő magasság és a vele járó víznyomás… Ennek a túloldalán pár vezetéken átmászva folytathattuk, de immáron végre egy apró kis ösvényen, ami a sűrű dzsungel belsejében vezetett felfelé minket a hegyre.

Kitűztük, hogy feljutunk a Gunung Brinchang nevű hegy tetejére, és ehhez ezt a „Jungle Trail”-t néztük ki. Ez egy igazi élmény volt, az ösvény a nevéhez illően tartotta a hozzá fűzött reményeket, gyönyörű sűrű erdőben jártunk, olyan növények és hangok között, amelyeket eddig nem láttunk és nem hallottunk. Lassan haladtunk, sokszor megálltunk és sokat fényképeztünk (a Panasonichoz kaptunk kölcsön töltőt az egyik vendégtől a szállóban), és nagyon élveztük az egészet mind a ketten Zitával. Ja, és ő sajnos SPD cipőben kellett, hogy jöjjön, mert induláskor elkövettem egy hibát. Ügyesen bepakoltam a saját futócipőmet, de arról megfeledkeztem, hogy Zita túracipője is nálam van… Így végül az lent maradt Ipohban, és Zita kénytelen volt az SPD cipőjében elindulni erre a túrára, ami egyébként nem volt olyan nagy gond, mert leginkább sáros, vizes terepen jártunk, tehát nem kopogott vele annyit se aszfalton, se sziklákon, igaz arra vigyázni kellett, hogy a fémstopli meg ne csússzon a fáknak a gyökerein. Mert ezeken sokat kellett lépkednünk, sokszor nagyon meredek, kapaszkodós mászások voltak, de ez csak hozzátett az élményhez.

Láttunk egy már-már ijesztő, és mindenképpen kissé misztikus jelenséget a dzsungelben. Egész mély csend volt, ezért mi is észrevétlenül suttogni kezdtünk egymás között Zitával, amikor tőlünk kb. 10 méterre az amúgy teljesen mozdulatlan dzsungelben egy levél egész gyorsan himbálódzott jobbra-balra. Miközben minden más teljesen csöndben és mozdulatlan nyugalomban volt! :o

Később ugyanezt testközelből is szemügyre vehettük, és most már bánom, hogy nem állítottam le a növényt a mozgásában, hogy megfigyeljem, mi történik. Lehet kiderült volna, hogy egy óriás húsevő növény, amely mérgében azonnal egyben lenyelt volna!? :) Valószínűbb, hogy már kisebb légmozgásra is beleng és aztán lengésben marad sokáig, mert ez valamiért jó neki.

Nem csak az apró növények és virágok létét és fotózását élveztük, hanem úgy egészben a dzsungelét is. Ahogy feljebb értünk, az egész hely ködbe burkolódzott és így még érdekesebb volt az élmény. Sok helyen a fejünk felett lévő fákat teljesen beborította a moha és az ágaik egymásba gabalyodva kész tetőt alkottak felettünk. 360 fokban körbevett minket a sűrű, érintetlen, eredeti természet, minden irányból. Ez fantasztikus érzés volt, amit most nehéz szavakba öntemen. Nagyon jó volt ott sétálni. Még akkor is, amikor a végén már kicsit megfáradtunk, és azt hittük, hogy már hamarosan felérünk, de még nem. Volt, hogy sokat kellett tanakodnunk, hogy az előttünk lévő mocsaras területen hogyan ugráljunk-másszunk át, és volt, hogy egész hosszan, több tíz métert másztunk közel függőleges, meredek hegyoldalban, ahol csak a koszos, földes gyökerekben tudtunk kapaszkodni.

Zitával megjegyeztük, hogy már megint nagy bolondok vagyunk, mert tegnapelőtt még lent voltunk tengerszint környékén a nagy kényelemben, ahol Aldrian vendégszeretetének köszönhetően annyit maradhattunk volna, amennyit csak akarunk, de mi feljöttünk ide, először bringával 1500 méter magasra, aztán most gyalog tovább fel 2000 méterre, át ezen az őrületes dzsungelen. A csúcs, amit kinéztünk, a Gunung Brinchang ha jól emlékszem 2031 méter magas, és tévesen a Wikitravel valahol Malajzia legmagasabb csúcsaként emlegeti, ami nem igaz, csak majdnem. Az is itt van a közelben, de pár száz méterrel magasabb, mint a mi csúcsunk.

Fölfelé az út egyébként jelölve volt, és az is, hogy hol nem szabad róla letérni. Előbbit kis piros fára szerelt prizmák jelezték (gondolom, hogy sűrű ködben is látszódjanak), a veszélyes letérőknél pedig ki volt feszítve egy kis szalag, rajta szöveggel, hogy ne erre, ez az út nem vezet fel!

Egyszer aztán kiérkeztünk egy kerítés tövébe, és itt véget is ért a csoda – milyen jó, hogy most sem siettünk! Persze az élmények még nem értek véget, hiszen csak a csúcsra értünk még fel. Odafent köd volt, ezért a kilátóba fel sem mentünk, nem lett volna értelme. A fedett pihenőhelyen megettük a csomagolt ebédünket és felöltöztünk, mert közben elkezdett szemerkélni az eső. Zita a kis cekkerét is berakta az esőkabát elé, és mivel ezt a hasához rakta, úgy nézett ki, mintha várandós lenne. Ezen jót szórakoztunk és le is fotóztam ahogy így várandósan stoppol a már lefelé vezető kis műúton. Persze sok autó nem volt és nem is akartunk volna nagyon autóra szállni, mert aszfaltsáv ide vagy oda, azért még mindig gyönyörű volt körülöttünk a környezet.

Pár perc séta után megérkeztünk a várva várt „Mossy Forest”-hez, ami nem volt más, mint egy kiépített sétány a dzsungel egy részén. Itt kényelmesen sétálhattunk pár méterrel a felszín felett, lépcsőkön és korlátok közt, a lábunkat és a kezünket nem „összepiszkolva” a természettel. Persze ez más élmény volt, de azoknak az embereknek, akik járművel jönnek fel ide és nem mernek vagy akarnak gyalogtúrázni a dzsungelben, nekik egy jó lehetőség ez a sétány. Amit annak ellenére, hogy nagyon hasonló dzsungelben jöttünk fel egész idáig, mi is végigjártunk. A „mossy” annyit jelent „mohás”, és szó mi szó, tényleg talán itt még egy kicsit több moha is volt, mint fölfelé jövet, talán azért, mert itt még több a pára, hisz egy elég kitett gerinc mentén haladtunk, ami egyébként két megyének a határán húzódott, ezt még táblák is jelezték.

Visszaérve a főútra a sétányon lévő csoport sofőrje nagyon kedvesen, kérdés, kérés nélkül szóba elegyedett velünk és megmutatta az útkanyar melletti avarban bújó kis kancsókat. Ő egy húsevő növény valóban, nem vicceltem, csak túloztam az előbb, vannak ilyenek. Valamelyik nagyszerű természetfilmben egy ilyennek az aljára még kamerát is raktak, ha jól emlékszem, úgy működik az egész, hogy valahogy odacsalja a rovarokat, amelyek a kancsó aljában lévő savba belehalnak és aztán a virág szépen megemészti őket! :)

A teaültetvényeken

A Mossy Forest után egy hosszabb séta következett a lefelé kanyargó műúton, amely egyszercsak a dzsungel környezetéből kiért egy sokkal nyiltabb, több kilátással bíró helyre, a teaöltetvények peremére. Itt merült le a Panasonic fényképező, úgyhogy ami képet láttok a teaültetvényekről, azok a régi kisöreg Canon-al készültek.

A teabokrokkal fedett dombok valahol tényleg szép látvány nyújtottak, de én mégsem tudtam nekik annyira örülni, mert tudtam, hogy ha itt nem lenne teatermesztés, akkor amúgy ugyanezen a helyen éppolyan sűrű és sokszínű, „pristine”, vagyis eredeti, érintetlen erdő lenne, amely rengeteg fajnak adna otthont, és amely talán már sose lesz itt újra, vagy ha igen, akkor ahhoz emberi léptékkel szinte felfoghatatlan sok idő kell. Fel se fogjuk, mit pusztítunk el, ez nem csak erdő, ez egy komplex ökoszisztéma, ahol minden mindennel összefügg és minden egymásra épül, és az egész elképesztően sokszínű és változatos, ami évezredek, vagy még hosszabb idő alatt alakult ki így. Mi ezt egy pillanat alatt letaroljuk zéróra, és elpusztítjuk. Mert tea kell, mert pálmaolaj kell, mert mennie kell a gazdaságnak, hát ebben van pénz, az érintetlen dzsungelben nincs. Ez megy egész Borneón és a Peninsular Malajziában is. Nem is értem, hogyan lehet ilyen büszke a „Boh Tea Plantations” ezekkel a teabokros, dombos látképekre, számomra ez valahol a pusztítást és az ember invazív jellegét jelképezi. Persze én egy eléggé elfajzott emberke vagyok, tudom. Az se tetszett, hogy permetezik ezeket a bokrokat az indiai munkások, akik egyébként itt élnek az ültetvények között, még kis hindu templomaik is vannak.

Úgy tűnik, nagyon könnyű megvezetni az embereket, és úgy tudnak örülni egy teaültetvénynek, ha azt mondják nekik, hogy szép (egyébként valahol tényleg az, csak nem szabad belegondolni, hogy ez a dzsungel helyett van itt), akkor elhiszik, és örülnek neki, sőt idejönnek meglátogatni, megnézni az egészet. Mi sem vagyunk kivételek, igaz mi elsősorban a dzsungeltúra miatt jöttünk és azt élveztük leginkább, de lefelé tudatosan jöttünk a teaültetvények között, sőt kerülőt tettünk a Boh Tea Plantations látogató központjába, ahol végignézhettük a teakészítés fázisait, és a végén igen, még mi is vásároltunk három apró dobozzal ajándékba, szuvenírnek a híres teából. Szóval mit járatom én itt a számat, én is hozzájárultam az őserdők kiirtásához, igaz!? Igaz…

Ne legyek ilyen szigorú? Nem tudom… Nem tudom, hogy kéne. Talán igaz, hogy nem a teaültetvényeken fog múlni, de ha mindenhez így állnánk hozzá, akkor el vagyunk veszve. „Nem rajtam fog múlni…”, „Én csak egy csepp vagyok a tengerben!”, „Mit tehetek én, egyként, kicsikén?!” – szerintem ezek mind hülyeségek, és nem szabad így gondolkodnunk!

Hogy helyette hogyan kéne, arra most nem térek ki, de megtettem már és fogok is még erről írni, viszont most inkább még azt meséltem el így a végén, hogy hazafelé két stoppal jutottunk vissza, először egy kedves páros vett fel minket a teaültetvény parkolójában, aztán Bringchang-ban a tegnap reggeli indiai éttermes fickó, aki a gyerekét vitte iskolába egy öreg mercivel, pont olyannal, amit régen Bander barátom is megörökölt és hajtott pár évig. Az emberünk füléből egyébként dél-indiaihoz méltóan hatalmas szőrcsomók álltak ki, még a fülcimpája tetejéből is, nem csak a tövéből. Azóta hallottam, hogy ez a bölcsesség jelképe, ezért nem bántják. Én tegnap találtam egy (Zita szerint átlátszó és ezért láthatatlan) szőrszálat a jobb fülemben, de annyira zavart, hogy kitéptem. Lehet ezért írok ennyi hülyeséget össze!? :)

Folytatása következik… ;)

Ez a két nap 2013. május 6-7. volt, első nap 23,3km-t tekertünk, második nap pedig közel ugyanennyit túráztunk a dzsungelben, kb. 500 méter szintemelkedéssel.

Megérkezni Saigonba…

…nem volt egyszerű! :) Ugyanis nem akartunk bebringázni ebbe az őrült nagy városba, bringáztunk már eleget óriásvárosokban, és Saigonról sok rosszat hallottunk a forgalom terén, ezért úgy döntöttünk, vonattal jutunk be a városba. Ez persze nem volt olyan egyszerű, mint gondoltuk. Betekerni reggel Phan Thiet-be nem volt nagy szám, csak egy kisebb emelkedőt kellett leküzdenünk, miután az utunk elvált a gyönyörű tengerparttól. Bent a városban aztán, ahová a térképem jelölte a vasútállomást, nem találtunk semmit. Kérdeztünk pár embert, hogy merre van a vasút, és mind kifelé kezdtek mutogatni a városból, és 4-5 kilométert emlegettek. Megnéztem az útikönyvet is, ott olvastam, hogy a vasútállomás 8km-re van a központtól. Nagy pánikba nem voltunk, mert hagytunk időt a vonat indulásáig, habár aztán kicsit elkevertünk később, mert a térképem már nem volt túl részletes azon a részen, azt ugyanis nem vektorgrafikusan töltöm le, hanem képenként, rétegenként. Ez nagy hátránya a Zita telefonjára telepített RangeViewer-nek. Azért egy kisebb kerülővel meglett a vasútállomás, már nagyon közel voltunk hozzá, mikor rossz irányba kanyarodtunk le, és persze elég sokáig tartott, mire megértettük magunkat, így mire odaértünk, már csak pár percünk maradt. Hamar kiderült, hogy a vonat nem akkor indul, amikor hittük, így fellélegezhettünk, volt még fél óránk.

Ezalatt viszont kiderült, hogy itt nem tudunk jegyet venni a biciklikhez, ahhoz vissza kell mennünk Phan Thietbe, a fő vasútállomásra, ahonnan a vonat indul, mert itt csak megáll! Micsoda? De hát mindenki ide küldött minket a városból, és az útikönyv is azt mondja, innen indulnak a vonatok?! Hát az nem úgy van, még mindig Ázsiában vagytok, ezt sose feledjétek el gyerekek! Persze ekkor visszajutni a városba már nem volt időnk, ráadásul elég gyilok hátszelünk volt idefelé, ami brutális szembeszelet jelentett volna visszafelé. Nem értünk volna már oda a vonat indulásáig, evett minket a fene, és kérleltük a vasútállomásunk személyzetét, hogy könyörüljenek rajtunk és tegyenek velünk kivételt. Úgy tűnt, sikerrel járunk, először 600 ezer dongot akartak kérni, aztán azt mondták, a vonaton majd meg tudjuk venni a jegyet, de ülésünk nem lesz, hanem majd egy kis műanyag sámlira kell ülni. Ekkor fellélegeztünk, még a földön ülve is szívesen fent lettünk volna a vonaton, csak sikerüljön felpakolni azalatt a cuccainkat, amíg a vonat az állomáson áll.

Már a peronon voltunk a táskákkal lepakolva, mikor közölték velünk, hogy mégsem oké a dolog, nem szállhatunk fel a vonatra. Nem akartam elhinni, hogy ez történik velünk. Ideszáguldottunk mint az őrültek, össze-vissza küldözgettek minket, semmi sem úgy történik, ahogy kéne, és most mindennek a végén közlik velünk, amikor már a peronon vagyunk lepakolva és érkezik a vonat, hogy nem szállhatunk fel. Közben ezerrel tűz a nap, ömlik rólunk a víz, és a SIM-kártyánkról is lemerült a keret, pont amikor Minh-t hívtuk, hogy segítsen nekünk tolmácsolni.

Nem volt mit tenni, be kellett ismerni a kudarcot. Visszacsurogtunk az HW1-re, kerestünk egy buszos pihenőhelyet, ahol pont állt egy busz. Azt mondták, HCMC-be mennek, egy srác beszét angolul, segített nekünk, de a buszsofőr épp evett, nem akartuk zavarni, hát vártunk. A busz később indulni készült, egy ficsúr odajött, hogy 800 ezer dongért elvisznek minket. Idegesítő egy csávó volt, egy vékony srác, akiről később kiderült, semmi köze a buszhoz azon túl, hogy utas. Aztán a buszosok is megjelentek végre, de mondták, hogy lent tele van a busz, a bringák nem férnek be, csak mi. Ilyesmiről meg ugye szó sem lehetett. Megköszöntük az angolul beszélő barátunknak a segítségét, majd végignéztük, ahogyan elhajt a busz Saigon felé.

Ekkor bennem volt, hogy a francba az egésszel, azért vannak a bringáink, hogy tekerjük őket, alig 200km, oké, hogy egy forgalmas, zajos, büdös pokol az egész, de hát ez van, menjünk! Aztán jött a másik ötlet, hogy stoppoljunk. Gyorsan szereztünk két kartonpapír darabot egy doboz oldalában, Zita előásta a táskája mélyéről a filceket, és festettünk: „HCMC” és „Saigon”, a kettő ugyanis ugyanaz, de erre gondolom már Ti is rájöttetek.

Kiálltunk az étterem előtti nagy placc elejére, hogy ha valaki fel akar majd minket venni, legyen hol helye megállni. Csak a pickup-oknak, buszoknak és kisebb-nagyobb teherautóknak emeltük fel a táblákat és tettük ki a kezünket, de nem állt meg senki. Pár perc múlva jött egy motoros, és azt magyarázta, hogy menjünk pár száz méterrel feljebb az úton, vissza az elág felé, ahonnan jöttünk, mert ott állnak meg a buszok egy bizonyos helyen, ott van a „buszmegálló”. Átmentünk arra a helyre, kint álltunk pár percet, aztán Zita elment cukornádszörpért, mert volt egy árus a közelben és ki voltunk tikkadva. Eközben én folytattam a stoppolást, és láss csodás, egy kisteherautó megállt és lehúzódott nekünk!

Egyből a lényegre tértünk, tanulva az iráni hibánkból, most azzal kezdtük, hogy mennyi az annyi. 400 ezezért elvitt minket, vettünk neki nagy örömünkben egy cukornádat, majd felpakoltuk a hátsó csomagtérbe a bringákat, és ott a lehetőségekhez mérten megpróbáltuk rögzíteni őket.

Emberünk sokat nem beszélt angolul, és mi csak keveset vietnamiul, így az útról sokat nem tudok mesélni. Este volt már, amikor a város északi részén, egy benzinkútnál kitett minket. Ekkor kifizettük neki a pénzt, megköszöntük a fuvart, és felmálháztuk a bringákat. Megvolt a címünk és azt a térképen is tudtuk, hogy hol van, csak követni kellett egy nagyobb utcát. Útközben nagy volt a kavalkád, főleg beljebb a városban, rengeteg motoros, árus az utakon. Zita ügyesen kiszúrt egy feltöltőkártya árust, és tettünk egy kis magot a SIM-kártyára, így már tudtunk üzenni Sandy-nek, a vendéglátónknak, hogy hamarosan érkezünk.

Sandy, aki rizzsel eszi a zöldborsófőzeléket, felemás cipőben jár, és százdollárosokat éget

Sandy kis kétszintes lakásában nagyszerű napokat töltöttünk, és mivel folyamatosan marasztalt minket és mi is nagyon jól éreztük magunkat nála, végül a tervezett két nap helyett Saigonban többet, 4 napot maradtunk.

Sandy egy kis kanyargós sikátorban, aranyos szomszédságban, egy apró kétszintes lakásban lakik, ahonnan egyszer sikerült jól kizárni magunkat néhány órára, így volt alkalmunk kicsit felfedezni a környéket, amíg rá és a kulcsra vártunk. Ez igazából emlékezetes néhány óra volt, mert beleláttunk kicsit a helyiek életébe, a szomszéd gyerekekkel játszottunk, az utcán üldögéltünk ráérősen, betévedtünk egy helyi játékterembe, kényelmesen megvacsoráztunk és közben figyeltük a körülöttünk zajló életet, ami a helyieknek minden napos volt, de nekünk nagyon érdekes.

Sandy lakása tényleg nem nagy, lent van a garázs ahová a robogóval áll be, ezzel egy térben a nappali és a konyha, ahonnan egy apró fürdőszoba nyílik. Fent pedig még két másik szoba egy másik pici fürdővel. És Sandy-nek van mosógépe, Zita végtelenül nagy örömére! Itt mindent kimostunk forróvízben. :) Sandy úgy nőtt fel, hogy mindig voltak többen körülötte a családjából, sosem volt teljesen egyedül, így most is igényli a társaságot. Nem kell, hogy mindig szóval tartsák, vagy hogy beszélgessenek, foglalkozzanak vele, egyszerűen már attól jobban érzi magát, ha többen vannak a lakásában, és nincs egyedül.

Ja, és a legjobb! :) Nem mi írtunk Sandy-nek Couchsurfing-en, hanem ő hívott meg magához, újabban ugyanis már ezt is lehetővé teszi a rendszer, az utazó láttathatja, hogy mikor hová készül, és ezt látják az ott élő tagok, akik meghívhatják magukhoz az utazót. És esetünkben pontosan ez történt, Sandy egy napon írt nekünk, hogy „Welcome guys…” – Hát nem zseniális, és nagyszerű? Sandy amúgy nagyszerű csajszi, mindig vidám volt, és főzött, mesélt, élvezettel halgatta a történeteink, és ugyanígy adta elő az övéit, igazi nagy Couchsurfing élmény volt nála lenni.

Egyik este kitaláltuk Zitával, hogy hálából a sok kedvességért, másnap főzünk neki zöldborsófőzeléket. Erre Sandy nagy izgalomba jött, és a fél estét azzal töltöttük, hogy különböző vietnami és magyar ételek képeire kerestünk rá a google-ban, és meséltünk róluk nagy élvezettel – és néha mi Zitával pici honvággyal is :) Na de eljött a másnap amikor Sandy és Zita minden hozzávalót megvásároltak a közeli piacra robogón elrobogva, természetesen a nap ellen alaposan beöltözve, ahogy azt egy jó vietnami hölgyhöz illik. :) Zita pedig nekiállt a nagy sütés-főzésnek, én meg élveztem a helyzetet és izgalommal vártam a hazai ízeket. Sandy is így lehetett, nagy kíváncsian kérdezgetett a készülő ételről és amikor megtudta, hogy nem lesz hozzá rizs, azonnal feltett egy adagot főni a barátjától kapott kiváló koreai rizsfőző készülékbe. Amit a képen láttok edényt Sandy mellett, az ennek a készüléknek a belső tálja, tele rizzsel, ugyanis Sandy meg volt győzödve róla, hogy akármilyen étel is legyen ez a zöldborsófőzelék, olyan nincs, hogy valamihez nem eszünk rizst. :) Egy ázsiai nem tud elképzelni ételt rizs nélkül. :) Vagy legalábbis nagyon nehéz, még nekünk is. :) Persze sok ilyen étel van, de nem szabad elfelednünk, hogy itt még a tészta és a tésztalapok is a legtöbbször rizsből készülnek. :)

Sandy egyik nap nagy tevékenyen lekapta a bejárat mellett Buddha szentélyről az odapakolt holmikat, és kihívott minket a ház elé, hogy jöjjünk és figyeljünk, mert most műsor jön, elégetjük a holtaknak szánt százdollárosokat!

Sandy elmesélt egy csomó érdekes dolgot az égetéssel kapcsolatban, hogy ma van az utolsó napja, és hogy ha nem éget el mindent maradéktalanul, akkor nem kapják meg odafent az elhunyt rokonai, érdekes volt ezt látni, főleg így elsőkézből, Sandy által, aki nem hogy takargatta volna ezeket az amúgy általunk belsőségesebbnek gondolt szokást, hanem örömmel hívott minket maga mellé és mesélt róla.

Aztán egyik nap szintén nagy örömmel és lendülettel mesélte, hogy egy helyen a városban nagy kirakodóvásárt látott. Pontosabban valahogy úgy volt, hogy éppen elpakoltak, mert jöttek a rendőrök, de az árusok látták hogy ő egy érdeklődő, így később egy kisgyerek odaszaladt hozzá, és megsúgta, hogy este hol lesznek a városban. Sandy odament, és talált magának két pár cipőt valami elképesztő olcsó áron. Nagy lelkesen tért haza velük, és mesélte, hogy csak félpárakat talált meg, mert minden nagy keveredésben volt csak úgy szétszórva a földön, ezért is volt olyan nagyon olcsó. De mivel az egyik pontosan ugyanaz a modell, szín és méret, mint a párja, csak a sarka kialakítása más, ezzel még menő is lehet, vagy ha akarja, egy cipésszel megcsináltatja a sarkakat egyformára. A másik cipő meg tényleg egyforma volt, csak az egyik világos, a másik pedig narancssárga, de ezek a színek még passzoltak is egymáshoz. Sandy úgy odavolt az örömtől a sikeres vásártól, hogy azt öröm volt nézni, annak ellenére, hogy én férfi vagyok, és nem igazán értem, miért van szüksége egy nőnek ennyi cipőre és ruhára… Na de hát ha egyszer eleve már valami használt vagy kamionról leesett, páratlan, „turkálós” történetről van szó, és ennyire nagyon boldog vele, akkor talán ezen nem szabad sokat fennakadnom és agyalnom. Ilyenek a nők és ettől boldogok, mit lehet tenni? Örülni kell, hogy most bringával vagyunk, kis büdzsével és Zitának így eszébe se jut nagyon ilyeneket vásárolgatni. :) Na, most gonosz voltam, majd megkapom a magamét! :P

Minden bonyolult és nehézkes, de mindent gyorsan megoldunk

Nem csak Sandy-vel és Sandy-nél voltunk mindig, hanem a városban is többször megfordultunk. Először a thai nagykövetségen, hogy megigényeljük a két hónapos vízumunkat Thaiföldhöz. Az ugyanis egy nagy ország, Malajzia messze van, és búvárkodni is szeretnénk útközben, így a szárazföldi belépésnél csak egy 15 napos vízum jár, ami nekünk nem elég. Így elmentünk befizetni a 40-40 dollárt, hogy legyen nyugodt két hónapunk és ne kelljen valamelyik határhoz ingázni, ha lejár a két hét. A követségen nem ment minden simán, és mégis minden simán ment. Először az volt a baj, hogy fel kellett volna mutatnunk az országból kifelé menő repülőjegyet vagy egy nagy rakás készpénzt, hogy megigényelhessük a vízumot, de ezek egyike se volt nálunk. Maradt a bankszámlakivonat. Ehhez a szemközti utazási iroda előtt az utcán találtunk nyitott wifit net eléréssel, én itt beléptem a netbankomba és onnan lehívtam egy pdf-et, amit az irodában ülő csajnak átküldtem e-mailen és ő volt olyan nagyon rendes, hogy kinyomtatta nekünk, a követségen pedig a gyűrűről elhitték hogy házasok vagyunk és együtt utazunk, így elég volt egy bankszámlakivonat. Különben bajban is lettünk volna, mert csak az egyikünkén tartunk számottevő összegeket, az is dollárban, euróban és forintban van, ráadásul az egész kivonat magyarul volt, de ez sem volt baj, a követségen rugalmasak voltak, elfogadták és megértették, rendben volt minden. Ezután már csak 80 dollárt kellett keríteni, de az nem volt nálunk és dong-ot nem fogadtak el. Kénytelen voltam egy közeli, másik utazási irodában visszaváltani kétmillió valahány százezer dongot 100 dollárra, és ekkor már végleg rendben voltunk, igaz, majdnem ránk zárt addigra a nagykövetség, mert a kérelmeket csak délelőtt 11-ig fogadják. Ez rendben lement, ezután már csak a BanziG által küldött fékpofákért kellett elmennünk egy szállodába, ahol egy volt közös kollégánknak az ismerőse otthagyta azokat pár héttel ezelőtt. Na ez se ment egyszerűen, mert a szállodában azt mondták, csak akkor adhatják oda a csomagot, ha meg tudjuk mondani, ki hagyta itt nekünk. A nevünk és az útlevelünk (scannelt jpg-je, mert az eredetikeg leadtuk egy órával ezelőtt a thai nagykövetségen) nem elég! Na, jól nézünk ki, mert az illető nevéről fogalmunk sincs, azt nem írta meg BanziG! Ő egyébként a „Nagybatman”, aki Bazsi cimborájával velünk biciklizett anno a 100napbringa alatt a Duna mentén a forrásig majd Párizsig. Az ő szájából hangzott el az azóta szállóigévé vált mondat, miszerint „tükérjég van alattam” Óóó, a Dúdnak meg „elmúlt” a küldetése! :D Ahányszor megnézem ezt a videót annyiszor könnyes lesz a szemem sarka. Na, de visszatérve ide Saigonba, hát most mit szóltok, micsoda háttér támogatásunk van?! :)

Mivel ekkor még csak dél volt nálunk, otthon meg hajnali hat óra, kevés reménnyel, de bekapcsoltam a netbook-ot, ami valami isteni sugallat révén ekkor nálunk volt, és felcsattantam a szálloda wifijére, amin keresztül BanziG-t csodák csodájára online volt skype-on. Írtam neki, hogy jóreggelt, de nem válaszolt, hát gondoltam egy merészet, és felcsörögtem a mobilján (skype-ról, úgy nem olyan őrült drága), mire egy álmos BanziG köszönt rám, hogy mi a f*#@ (= „fene”) van, hajnali hat óra Árpesz! Honnan hívsz, Vietnamból? Mi van? Mire én vázoltam a helyzetet, és ő megígérte, hogy visszahív, mert az emberünk nevét ő sem tudja. Így szerencsétlen módon még egy kollégát fel kellett keltenünk, mire végül meglett a név és így megkaphattuk a fékpofákat is. :) Ezúton is nagy-nagy köszönet mindenkinek, aki benne volt ebben az utánpótlás ellátmányi láncban! Nagyon nagyok vagytok, hogy ezt így összehoztátok nekünk, igazán jó érzés volt mindezt megtapasztalni, na és persze kézbe venni a fékpofákat, és tudni, hogy mától ezen sem kell többet aggódnunk! :)

A városban és vendégségben Péternél

Péter elmesélte nekünk, hogy BanziG-t akár hívhattuk volna a vietnami SIM-kártyánkról is a mobilján, mert lehet, hogy úgy még olcsóbb lett volna. Ő így szokta hívni Magyarországot, és mivel itt olyan alacsonyak a percdíjak, abszurd, de igaz, hogy ha innen hív egy magyar mobilt, olcsóbban hívja, mint hogyha egy otthoni mobilról hívna otthoni mobil számot. Ez azért lássuk be, nagyon meredek dolog, nem? :)

Péter egyébként a magyar barátunk volt itt a városban, Saigonban. Mivel Zsófia, aki a cuccainkat kihozta ide utánunk, nem volt sajnos ekkor már a városban, Péternek adta át a holmijainkat, így ismerkedtünk meg vele. Ő hozta el nekünk az otthonról kapott csere GPS-t a Garmintól, egy csodás Dakota 20-as készüléket, amit ezúton is nagyon köszönünk a Navi-Gate Kft-nek, vagyis a Garmin Magyarországnak, és köszönjük Nektek is a naptárvásárlásokat, mert azokból vásároltunk egy 500GB-os ütés-, por- és vízálló külső háttértárat, valamint egy Canon PowerShot SX160-as kompakt fényképezőgépet. Ezeket elhozta nekünk először Zsófia Vietnamba, majd Péter egészen Sandy házáig, és ezeket azóta nagy-nagy örömmel mind használjuk, köszönet értük és köszönet a postásoknak is!

Na, de hogy végre a lényegre térjek, Péter felajánlotta, hogy körbevezet minket a városon és együtt megnézzük a főbb látnivalókat. Ezeket most csak felsorolnám és aztán rátérnék a személyes élményekre. Szóval a postaépületnél kezdtünk, ami egy patináns, régi épület, természetesen Ho Chi Minh bácsi óriási képével a falon, és szuvenírárusokkal teli, de még működödő postai szolgáltatásokkal. És ez azért szerintem frankó! Hiába gyönyörű és régi az épület, a funkcióját még mind a mai napig megtartotta. Aztán jártunk a szomszédos bazilikában is, és átsétáltunk egy parkon, ahol a nénik mosolyogva árulták a portékáikat az „árulni tilos” tábla mellett. Ezt már Péter fordította le nekünk, merthogy ő folyékonyan beszél vietnamiul, itt él már egy ideje, és rokoni szálak is kötik az országhoz, a felmenői között van vietnami szál, ha jól emlékszem, akkor a nagypapája költözött először Franciaországba, majd Magyarországra, ahol megismerkedett a feleségével. Jól érzi itt magát, más a légkör mint Magyarországon, ott talán többet keresne, de az élet még drágább lenne, így összességében itt jobban jön ki, de nem csak ezért szeret itt lenni. Ő egyébként egy logisztikai cégnél salesman, dióhéjban leegyszerűsítve ő az, aki kikalkulálja, hogy mennyibe kerül egy konténer innen oda, a világ másik felére, és mennyiért érdemes ezt úgy eladni, hogy akár még egy lekésett átrakodással se legyen veszteséges a szállítatónak, de még mindig ők adják a legolcsóbb, legjobb árat a vevőnek. Péter párja egyébként szintén hasonló területen dolgozik, de egy másik cégnél, ahol ő a légi szállításnál dolgozik. Kérdésünkre, hogy mi volt eddig a legfurcsább szállítmányuk, azt kérte, hogy várjuk a válasszal a vacsora végét, merthogy ezt már náluk beszéltük meg, ugyanis meghívtak minket vendégségbe. Szóval a válasz: emberi hullát, azt is szállítanak repülőn, hiszen ha valaki az otthonától távol halálozik el, azt sokszor hazaszállítják, hogy a szerettei közelében helyezzék örök nyugalomra.

Na, de megint messze kalandoztam, így megy ez már csak, ha ennyi minden élmény éri és ennyi minden érdekeset hall az ember négy nap alatt. Péter megmutatta a park túloldalán azt a tankot is, amely véget vetett a vietnami háborúnak (jelképesen mondják, természetesen ennél sokkal bonyolultabb volt a történet), aztán átsétáltunk az opera házhoz, ahol megcsodáltuk azt a kávéházat is, ahol egyszer valami nagyon híres filmjelenetet forgattak le. Innen már látszott az a torony, amit óriás WC-csészének is becéznek, ugyanis van egy helikopter leszállópálya építve az oldalába, igaz, se Péter, se Sandy nem látott még rá helikoptert leszállni soha. Innen már csak egy kisebb kitérőt tettünk a folyóhoz, majd keresztül vágtunk a piacon.

Hazafelé Zita videofelvételeket indított, ugyanis ő Péter mögött ült a motoron, míg én mellettük-mögöttük kerékpároztam. Talán ez volt a legnagyobb élmény, benne ebbe az őrült forgatagban! Csak első ránézésre vad és ijesztő, de ha átérzed az egészet, rájött, hogy nem is olyan szörnyű és kaotikus! Saigon egy élhető város, nagyon pozitívan csalódtunk benne, ebben persze Sandy-nek és Péteréknek is oroszlánrészük volt, amit ezúton is még egyszer nagyon köszönünk Nektek!

Ja, és egyik este Zita elment Sandy-val valami ünnepségre a kínai negyedbe, ott készült ez a felvétel:

Ho Chi Minh City-be 2013. február 20-án érkeztünk meg, és onnan 25-én bicikliztünk tovább a Mekong-folyó deltája felé. (következő fejezet)

Stoppolás és alkudozás a buszállomáson

Már említettem azt hiszem, de a biztonság kedvéért megismétlem: Szamarkandból úgy terveztük, hogy 1-2 nap alatt útjutunk Dushanbe-be, mert úgy voltunk vele, hogy ha már október második felében járunk, jó lenne minél előbb eljutni a Pamírba és inkább ott biciklizni, de ott minél előbb, mert ott novemberben már -10, -20 fokok is repkedhetnek a 4000m magas fennsíkon, na meg aztán ott lesz a KKH is. Szóval ismét úgy döntöttünk, hogy teleportálunk pár száz kilométert, persze ez most nem volt olyan egyszerű, mint eddig, mert Üzbegisztánban a buszmenetrend teljesen ismeretlen fogalom.

Amikor Szamarkandban megérkeztünk a reptér melletti buszállomáshoz, közölték velünk, hogy innen nem indul busz se Termiz, se Denau felé, hanem menjünk ki a várostól keletre található, valamilyen Kanal nevű buszmegállóhoz, onnan indulnak shared taxik, és néha nagybuszok is. Áttekertünk a 10km-re lévő buszmegállóhoz, közben szépen felkelt a nap, vehettük le a lastexeket, mert felmelegedett az idő. A busz- és taxiállomás gyakorlatilag egy nagy, széles és hosszú útszéli parkoló volt, aminek a mentén sok-sok bolt és vendéglő épült ki. Itt kezdtünk el kérdezősködni a busz után. Ez nem volt nehéz, mert persze szokás szerint azonnal egy tucat ember körbeállt minket, és kezdték kérdezni, honnan vagyunk („Átkudá?”) és kik vagyunk. Mi gyorsan válaszoltunk, aztán a lényegre tértünk. Mikor jön busz, illetve ki mennyiért tudna elvinni minket Termizbe, vagy Denauba. Utóbbira többen is jelentkeztek, de csak autójuk volt, mindenki Daewoo Nexia-val nyomja, ezek rendes „sedan” személyautók, és persze a csomagtartójukban ott figyel az LPG gáztartály. Ennek ellenére több sofőr is odajött hozzánk, hogy elvisznek minket 100 dollárért, és igen, a bringa is befér vagy felfér a tetőre. Teljesen meg voltak huzatva ezek a csávók, egyrészt azért, mert a 100 dollár fejenként erős túlzás volt, másrészt mert képesek lettek volna megpróbálni betuszkolni a bringákat az autóba – ami számomra az autókat meglátva első pillantásra világos volt, hogy lehetetlen. A tetőre felpakolás még morbidabb ötlet volt, a bringákat és az autókat is tönkrevágták volna vele… Persze nem számít, ropogós amerikai százdollárosokért bármire képesek ezek a lükék. Azért kíváncsi lettem volna rájuk, amikor azt mondom, hogy rendben van csávó, akkor gyerünk, pakold a bringát be az autóba, ha tudod! Persze ez eszünkbe se jutott, mert egészen biztos, hogy kárt tettek volna a bringákba, de azokat a reménytelen próbálkozásokra akkor is kíváncsi lettem volna, ahogy megpróbálják betenni ezeket a gépeket egy normál méretű személyautóba, vagy azoknak a tetőcsomagtartó nélküli tetejére. Kicsit már-már szánalmasnak hatottak, amikor sokadjára is odajöttek hozzánk, hogy 100 dollár, betesszük a bringát is, gyerünk! Persze amúgy rendes fickók voltak, csak segíteni próbáltak, és ezt meg is tették azzal, hogy elmondták, hogy délután kettőkor fog érkezni egy busz, ami Termizbe megy. Egy nagy busz, aminek az aljába kényelmesen beférnek a bringáink is. Remek, ez kell nekünk, de hogy addig ne unatkozzunk, szereztünk egy nagy kartonlapot, kiírtuk rá vastag filccel, hogy „Termiz / Denau”, és kiálltunk az út szélére stoppolni pár száz méterrel a buszállomás előtt.
Nem volt nagy sikerünk a stoppolással, csak ötpercenként jött egy-egy teherautó, de azok sem álltak meg. Pedig pontosan azon a szakaszán álltunk a Szamarkandot keletről elkerülő útnak, ahol át kell, hogy hajtsanak azok a teherautósok, akik Tashkent felől Termiz irányába tartanak. Ennek ellenére nagyon gyér volt a forgalom, talán azért, mert még korán volt. Jó fél óta álldigálás után viszont jött egy fickó, aki beszélt angolul, és örömmel a segítségünkre volt, ezért gyorsan visszasiettünk vele a buszállomás szélén álldogáló taxistömeghez, akiktől a remek tolmácsunk segítségével megtudtuk, hogy a busz ami Termiz felé megy majd (és Tashkentből érkezik, ezért az LP szerint jó eséllyel már tele lesz), nem is kettőkor, hanem már délben érkezik. De nem, 10-kor! Nem, 11-kor… Na, hát ez igazán remek, már ők sem tudják. Senki sem tudja… Mindegy, mi visszamegyünk stoppolni, és majd ha jön valami busz, jövünk és kérdezünk. De közben kitaláltuk, hogy a hosszú parkoló másik végében lévő teherautósokat is megkérdezzük. Volt egy, aki elvitt volna minket ingyen Quarshi-ig, ami kb. harmad úton van Termiz felé. Ezen egy pár percig gondolkodtunk, de végül arra jutottunk, hogy jobb, ha maradunk itt és várunk egy teljes fuvarra, mintsem hogy igaz ingyen, de kitegyük magunkat annak a veszélynek, hogy ott Quarshi-ban, ami egy kisebb város, nem találunk semmilyen buszállomást, se további fuvart. Aztán találtunk egy másik kamionost, ő nagyon sokáig értetlenkedett velünk, és végül egy újabb önkéntes tolmács segítségével ki tudta nyögni, hogy 300 dollárért elvisz minket Denau-ba. Ez nevetségesen sok összeg volt és ezután már nem is volt szimpatikus a fickó, ezért hagytuk őt a teherautójával együtt.
Ellenben időközben kezdtek befutni a buszok. Az első pont Termizbe ment, miközben még nemhogy 11, de még 10 óra sem volt. Viszont igaz volt rá, amitől tartottunk, tele volt, és nem csak utasokkal, hanem lent csomagokkal is. Ennek ellenére persze itt is felajánlották, hogy valahogy fel vagy bepakolják a bringákat és 100 dollárért elvisznek minket Termizbe. Ez nem tetszett nekünk, se az összeg, se az, hogy a tetőre akarják tenni a bringáinkat. Szaladtunk inkább a parkoló elejébe, ahová két másik busz is beparkolt. Az első máshová ment, a második viszont Denau-ba! Hoppá, ez főnyeremény lehet nekünk! Gondoltam magamban, de közben ügyesen nem örültem látványosan, nehogy megint 100 dollárokat kérjenek tőlünk. A buszos okos volt, először ő mondta, hogy mondjak én árat. 60000 sum-ot írtam le neki, ez kb. 5400 forint, 62000 sum volt nálunk, ezért gondoltam ennyit, de sejtettem, hogy ez kevés lesz. Keveselte is az emberünk, ekkor mellérajzoltam még egy 10 dollárost, de még ennek sem örült, ezért végül megállapodtunk a 60000 sumban és 20 dollárban. Tehát végül megúsztuk ketten kevesebb mint 10 ezer forintból, amit jutányos árnak véltünk a közel 500km-es buszútért. Gyorsan szedtük szét és pakoltuk befelé ügyesen a bringákat a krumpliszsákokra, majd még elszaladtunk WC-re, aztán vártuk, hogy induljon a busz. Ekkor az utolsó önkéntes tolmácsunk még visszarohant hozzánk, és két tűzforró cipó kenyeret nyomott a kezünkbe. Alig bírtuk köszönni, mert aztán rohant is, gondolom mert az ő busza is indulóban volt. Jó 20 perccel később mi is nekivágtunk az útnak. Nem értettük miért csak ekkor, mert a pakoláskor még sietettek… De hát mindegy, ők tudják, nekünk csak az a lényeg, hogy végre dobogunk Dushanbe felé.

A buszon Denau felé száguldva

Nagyon nagy mázlistáknak éreztük magunkat, hogy így kifogtunk egy buszt, még a délelőtt. Ami ráadásul nem is Termizbe megy, hanem Denau-ba, ahonnan már csak egy százas Dushanbe, amit másnap meg tudunk tekerni. Azért másnap, mert amikor rákérdeztem, hogy mikor érünk oda, azt válaszolták, hogy 7. Vagyis hetet mutattak az ujjukkal. Ez két dolgot jelenthetett, hogy 7 óra múlva érkezünk meg, vagy hogy este 7-kor. Délután kiderült, hogy az utóbbi. Nagyon nagy szerencsénk volt, hogy kifogtuk ezt a buszt, valószínű nem egy naponta közlekedő járat, mert az országnak egy nagyon távoli csücskébe tartott.

A busz egyébként tele volt, végig középen a folyosón is ültek az emberek különféle sámlikon. Zita a jobb legelső ülésen kapott helyet, én pedig a legelső sámlin a sofőr mellett. Hamar elkezdtünk barátkozni a körülöttünk ülőkkel, aminek az lett a vége, hogy az első megálló után én helyet cserélhettem a Zita mellett ülő férfival, aki ezután már nem volt hajlandó visszaadni többé a sámlimat, így kénytelen kelletlen, muszáj voltam a feleségem mellett végigülni a kilenc és fél órás buszút java részét. :) Na jó, annyira azért nem volt rossz, mondhatni nem bántam túlságosan a dolgot. A kilenc és fél óra alatt egyébként összesen kétszer álltunk meg úgy, hogy azalatt pisilni is lehetett, amit a helyiek látszólag teljesen jól viseltek, de kicsit durva volt. Ezért a második ilyen pihenőt mi kezdeményeztük. Ez akkor történt, amikor a busz megállt egy ellenőrzőállomásnál. Ilyenből sok volt az út során, ekkor megállt a busz egy-két percre, de pisiszünetre nem szakítottunk időt. Ezeken a helyeken felszállt egy katona a buszra, néha elkérte Zita útlevelét, de legtöbbször ránk se hederítettek, csak lekezeltek a buszosokkal, aztán egy perccel később már nyílt is a sorompó. Az én útlevelem lent maradt a csomagtérben, ezért csak a Zitáé volt nálunk, de ez mindig elég volt nekik. Pedig volt, hogy egész közel mozogtunk az afgán határhoz, de úgy látszik, lerí rólam, hogy nem vagyok az a drogcsempész típus. :)

Az első pihenő egy útszéli vendéglőnél volt, ahol úgy sütötték a kebabot az épület előtt, hogy közben befüstölték az egész vendégsereget vele. Értem én, hogy nyáron ez jó módszer a szúnyogok ellen, de az évnek ebben a szakaszában már felesleges, mert a dögök ilyenkor már nincsenek jelen. Ezen a helyen letelepedtünk egy csapat francia turista asztalához. Jót beszélgettünk velük vagy negyed órát, aztán nekik indulniuk kellett, és hamarosan a mi buszunk is elkezdett hangosan dudálni, hogy indula. Ahogy szaladtunk a buszunkhoz, láttuk, hogy még a franciák sem indultak el, és az egyik kedves hölgy egy nagy csomag halva-val rohan felénk. A Tőle kapott energiabombának nagyon megörültünk, hisz pont ilyesmikre lesz szükségünk a Pamírban. Ő pedig egy Zitától kapott puszival lett gazdagabb cserébe a kedvességéért.
Ekkor még az utunk harmadánál, ha talán járhattunk, ezután jöttek csak a „hegyi szakaszok”, ahol fölfelé csak araszolni tudott a busz. Ilyenkor az ajtó (az egyetlen ajtó) melletti fickó kinyitotta az ajtót, és így sokkal jobban átjárta a buszt a levegő, aminek egyrészt örültünk, másrészt a nyitott ajtónak nem, mert így is elég izgalmasnak éreztük ezt a buszutat, de ilyenkor még arra is figyelnünk kellett, hogy ki ne essen valami cuccunk a buszból, ha az hirtelen nagyon fékezne. Persze ilyesmi nem történt, amint felértünk a hágókba és újra felgyorsultunk, mindig becsukták az ajtót. A táj a hegyek között csodaszép volt, néha igen szép tájon hajtottunk és nem csak a tájat volt izgalmas csodálna a szúnyogok szétplaccsant „holtestétől” díszes első szélvédőn át, hanem az falvakban élő embereket is. Rengeteg csacsit láttunk az út mentén, közülük néhány szerencséset Zita meg is ajándékozott egy-egy az ablakon kihajított almacsutkával.

„Busszal vagyok, enyém az út, kotródjatok!”

Megérdemel pár szót még a buszutazásunkkal kapcsolatban a dudálás. Két sofőrünk volt, egyik őrültebb volt mint a másik. Úgy érezték, ők az út királyai, és bármikor, amikor ember vagy állat az út közelében volt és a legkisebb jelét vagy veszélyét is mutatta annak, hogy akárcsak egy picit is ráteheti a lábát az útra, a sofőrjeink azonnal vad és agresszív dudálásba kezdtek. Mintha csak övék lenne az egész út, és mindenki más sokkal alsóbbrendű lenne náluk. Még az autósokat is elég keményen ledudálták az útról, mindegy volt, hogy szemből jött, vagy velünk párhuzamosan haladt, ha útban volt, jött a kőkemény dudaszó, ami addig tartott, amíg az autós félre nem húzódott. Így, hogy egy nap alatt ilyen sokszor és ebből a szemszögből láttam, nekem egy idő után minden ilyen dudálásból olyasmi szűrődött le, mintha a sofőrök azt mondanák minden egyes ilyen dudállással, hogy „Eridj az utamból, de gyorsan, én egy busz vagyok, sok utassal, ezért sietek, és senki és semmi kedvéért nem lassítok, ha nem akarok, de még csak az ideális ívről sem térek le!” – és valóban, így is tett. Ez már-már ijesztő is volt estefelé, amikor besötétedett, és még mindig úgy hajtottunk, mint a veszett, mindegy volt, hogy a falvak között, vagy lakott településen belül. Persze sok helyütt ezt az út minősége nem tette lehetővé, néhányszor volt, hogy pár száz méteres szakaszon nem volt aszfalt az úton, csak egy széles, murvás valami az út helyén, amin aztán mindenki csak nagyon lassan és döcögve, nagy port maga után hagyva tudott csak haladni. Ilyenkor, és amikor a buszunkkal való találkozásra gondoltunk, örültünk, hogy nem kerékpárral vagyunk ezen az úton, egyébként szokás szerint, kicsit sajnáltuk, hogy már megint buszozunk, na de inkább itt üljünk a buszon, mint a Pamírban, vagy ne adja az ég, a Pamír/KKH felett a repülőn, mert leesett a nagy hó, vagy mert máskülönben kifutnánk a vízumaink adta időből.

Táborhely keresés Denau mellett

Valóban este 7-re ékeztünk meg, viszont nem Denau-ba, hanem egy Denau utáni településre, ami még közelebb esett a határhoz, és Dushanbe-hez, amitől így már alig 90km-re voltunk csak. Persze ezt már csak másnapra hagytuk, hiszen már sötét volt, egyetlen dolgunk maradt csak mára, szállás után nézni. Elindultunk egy kis utcán elfele a főúttól és ahol először udvart és fényt láttuk, elkezdtünk zörgetni, de nem jött ki senki, ellenben két srác akik arra sétáltak, segítségünkre voltak. Beszélt az egyikőjük kicsit angolul, és elkísértek minket a közeli focistadionhoz, hogy majd ott jól tudunk sátrazni. Hát se jól, se sehogy nem tudtunk, mert azt a létesítményt egy rendőr őrizte, így a sátrat még nem, ellenben az útleveleinket túrhattuk elő a táskákból. Persze nem volt szigorú a rendőr, nem volt ebből semmi para, sőt, megbeszélték a srácokkal, hogy ők átkísérnek minket a közeli „poszt”-hoz, ahol majd találnak nekünk valamit. A „poszt” pár száz méterrel odébb, a főút mentén volt, és egy ellenőrző állomás volt, ahol minden autót megállítottak és igazoltattak, mielőtt felnyitották volna nekik a sorompót. Itt vidám és segítőkész rendőrök serege vett körül minket, akik hamar egy szobát mutattak nekünk a közeli épületben, ahol egy fickó lakott egy másik szobában. Nem értettem pontosan mi a szerepe, vagy az ott lévő benzint őrizte, vagy a napközben az úton elhaladó autók benzintankját, hogy nem csempésznek-e benyát. Erre nem derült fény, mert ez nem érdekelt minket, ellenben a gyermekei fényképeit meg tudtuk csodálni a mobiltelefonján, és a kinyomtatott laminált fotókon ő is láthatott néhány képet a mi családunkról, illetve az esküvőnkről. Eme rövid ismerkedés után már nem is maradt más hátra a napból, mint megvacsorázni, fogat mosni, és beájulni a hálózsákba a hosszú, fárasztó buszutazásos nap végén.