Rise – Ahol a teát elfüstölik

Trabzonból reggel rekordkorán, 7:37-kor sikerült elindulnunk. Rise-be dél környékén érkeztünk meg. Kicsit mérgesek voltunk, mert az utcákat épp felújították, és széttúrt városban nehézkesen találtunk ramadan idején egy nyitvatartó kebabost. Végül egy hamburgerrel megelégedtünk, bár 4 líráért kicsit rablásnak tartottuk, de nem volt kedvünk főzőcskézni, ezért befizettünk rá. A ramadan miatt azonban nem maradhattunk a kinti teraszon, be kellett ülnünk, csak bent ehettünk az étterem belső helységében. Nagy nehezen találtunk egy asztalt, amiről ráláttunk a bringákra, így rendben volt a dolog. Induláskor egy kirakatban megpillantottam egy WD40-es palackot, ebből be is vásároltunk, 9 lírát fizettünk a szerért, ami kiváló lesz majd a lánc és a fogaskerekek tisztítására.

Rise egyébként a tea városa, ezen a környéken termelik Törökország számára a teát. Elnézve a mindenütt, mindenkor teázó törököket, elég sok teát termeszthetnek ezen a vidéken. Nem tudom, mit kell még csinálni a tealevelekkel szárítás után, de itt Rise környékén rengeteg teaüzemet láttunk, nagy gyárcsarnokokat, és mellettük minden esetben egy nagy, feketés-barnás füstöt okádó gyárkéményt.

Strand, ami nem ingyen volt?

Rise után kb. 10km-el végre találtunk egy strandot. Zitának be volt ígérve a fürdés, ezért megálltunk, és lementünk a partra. Persze mindezt, csak azután, hogy megkérdeztem hogy ingyen van-e a strand. Mert egyébként egy elég jól kiépített hely volt, nyugágyakkal, napernyőkkel, étteremmel. Ezért nem voltunk benne biztosak, hogy ingyenes lesz, de miután megkérdeztük, megnyugodtunk. Egyébként strandot nem nagyon találtunk a Fekete-tenger partján, talán ez volt a második, vagy harmadik rendesen kiépített strand amit láttunk Samsun óta. Érdekes, hogy ez is, szinte kihalt volt, rajtunk kívül csak néhányan voltak. Élveztük itt a pár óra semmittevést. Kiúsztunk az egyik hordóstégre, ahonnan láttuk a bringákat, és hagytuk magunkat ringatni a tengeren. Tetszett a hely és már későre járt, ezért megkérdeztük a sátrazást, de azt mondták, hogy 10 dollár, vagy 20 líra az ára, ezek után persze szóba sem jöhetett a dolog.

Induláskor még jöttek felénk egy cetlivel, amire 15 volt írva, de mondtuk, hogy köszönjük nem, megyünk tovább. Csak később esett le, hogy ezt lehet, hogy a nyugágyért és a napernyőért akarták volna kérni, de ha igen, az ő bajuk, nem kellett volna az érkezésünkkor egy olyan angol mondatra bólogatni, amit nem értettek. („Is the beach free?” – Ingyenes a strand?)

Vendégségben egy imám családjánál

Estefelé járt már, amikor elindultunk a strandról, de még volt bő egy óra sötétedésig, ezért úgy gondoltuk, egy huszas még belefér. Egy alagút után ért minket a naplemente, megálltunk a bringákkal és átrohantunk az út túloldalára, hogy teljes egészében lássuk az arany sávot a tengeren, amit a lemenő nap festett rá. Gyönyörű volt, ahogy átváltozott egy nagy vörös koronggá a horizont felett, majd beleolvadt a tengerbe. Vajon mi mindent gondolhattak az emberek a napról a régi időkben, amikor így elnézték, mint most mi, csak még nem tudták, hogy pontosan micsoda?

Naplemente után kb. fél órával találtuk meg a szálláshelyünket. Egy dzsámi alatt találtunk egy helyiséget, amit teaszárításra használtak, de csak félig volt tele teával, a másik fele tiszta beton volt. Mindez a dzsámi előtti terasz alatt volt, a teraszon fent pedig láttunk embereket, akikhez fel is szaladtunk, és kértünk tőlük engedélyt a lenti sátrazásra, amit azonnal meg is kaptunk, ám ezzel még nem volt lerendezve a dolog, mert el már nem engedtek az embereink,  hanem leültettek az asztalukhoz, és tányérokat tettek elénk. Kiderült, hogy az imám családjával van dolgunk, tehát nem volt apelláta, enni kellett! :) Kaptunk finom csorbát, és egy nagyon csípős zöldséges pörköltféleséget is. Utóbbit csak sok vízzel, kenyérrel és joghurttal tudtam elfogyasztani, annyira csípős volt. Mindeközben zajlott körülöttünk az élet, az imám gyerekei odabent a dzsámi szőnyegén játszottak, mi pedig az asztaluknál meséltük a történetünket, ahol közben jöttek mentek az emberek, talán az imámunk barátai. Ekkorra már egész konkrét dolgokat el tudtam mondani törökül, hogy honnan jöttünk, hány nap alatt, hány km-t, hogy nászúton vagyunk, világ körül.

Vacsora után mondták, hogy hozzuk fel a bringákat a teraszra, ez már kezdett gyanús lenni, és a gyanúnk beigazolódott, közben megágyaztak nekünk a házban, a nappaliban egy kihúzhatós kis ágyra. De a nappaliban még a nők trécseltek, hangosan mulattak mindenféle, számunkra ismeretlen témán, amíg a férjeik odabent imádkoztak a tőlünk csak pár méterre lévő dzsámiban. Vicces volt egyébként, hogy a házban sehol sem volt térerő, kivéve a nappali ablakában, ahol viszont maximális jelerősség volt. Mikor elhúztam a függönyt, láttam, hogy ott sorakozik szépen sorban a párkányon 6-7 mobiltelefon. Így már tudtam, honnan kell elküldeni az NRÉ-t (Napi Rövid Életjel), amelyben ismét csak azt kellett valahogy tömören összefoglalnunk, hogy remek napunk volt és nagyszerű emberekkel találkoztunk.