Érkezés

Dhakába ha jól emlékszem, hajnali négykor érkezett meg a buszunk. Szerencsénk volt, mert Prodipék irodájától csupán néhány kilométerre rakott ki minket. Következett a mutatvány visszafelé: Bringákat a tetőn eloldozni, leadni, alulról kipakolni a táskákat. Majd összeszerelés, lelkes nézőközönség közepette, aztán végre sisak, kesztyű felvesz, lámpák felkapcsolva, ééés indulás bele a dhakai éjszakába. Azért az valahol „csodás”, hogy egy város még ilyen hajnali órában is képes büdös lenni – és erre nem számítottunk, mert a maszkokat nem vettük elő. A World Concern irodája nem volt elmentve a GPS-ben, ezért csak emlékezetből kezdtük végigjárni az utcákat a környéken, de hamar ismerős helyen találtuk magunkat és ráleltünk a kapualjra is. A biztonsági őr már megismert minket, kinyitotta a kaput, mi pedig behajtottunk. Hát újra itt vagyunk! A második emeleti tárgyalóba pakoltunk fel, de aludni lent aludtunk egy földszinti nagy előadóteremben. Szűk két órát aludhattunk, mert 7 után felkeltettek minket mivel minden munkanap reggelén 8 órakor a lenti teremben reggeli ima kezdődött. Én ezen a reggelen már nem aludtam tovább, csak felköltözve a fenti tárgyalóba nekiálltam intézkedni. Sok dolgunk lesz, nagy és drága döntéseket kell meghoznunk. De mindenek előtt egy kérvényt írtam meg az itt állomásozó mianmari nagykövetségre, és előkészítettünk mindent a vízumhosszabbításhoz.

Tudtuk, hogy bringával kell mennünk mind a két helyre, mert csak úgy érhetjük el a „maximális hatást”. Ehhez sok kedvünk nem volt, bringázni Dhakában egy ilyen átbuszozott éjszaka után. Tegnap is kemény napunk volt, az este nagyrészét a buszon töltöttük és utána is alig aludtunk. De nem volt mit tenni, menni kellett, mert tudtuk, hogy minden nap drága most nekünk, hisz a vízumunk már több mint 15 napja lejárt.

A Passport Office-ban pofonként ér minket a hír…

Először a vízumirodába, a „Passport Office”-ba mentünk, csak hogy megtudjuk, mi a helyzet. Ez hála az égnek csupán három kilométerre volt az irodától, ráadásul majdnem teljesen útba esett a mianmari nagykövetség felé, ami viszont már több, mint 10km-re volt. Bringával viszonylag sima ügy volt, amin mi is meglepődtünk. Szerencsére egész úton végig „soksávos”, széles sugárúton kellett haladnunk, ahol elfértünk a forgalomban. Az iroda egy sokemeletes épület volt, aminek az aljában már kígyózó embertömeg állt sorba.

A negyedik emeletre kellett mennünk, ahová én már lungiban érkeztem meg, szintén a „maximuális hatás” érdekében. Igaz, ez sokat nem számított, mert csak ablakok voltak, ahol elmondhattuk a problémánkat, mire az illető átnyújtott egy csomó kitöltendő papírt, és közölte az összeget. 17×500 vagyis 8500 taka, tehát 23 ezer forint fejenként, és ez még csak a napi bírság, ezen felül még meg kell fizetnünk a vízumhosszabbítási díjat, ami 55 dollár fejenként! Micsoda? Miért 500 taka minden napra a bírság? Nem arról volt szó, hogy 200 taka a bírság az első 15 napra, és csak utána 500? De, de ez így van, de a 15 nap lejárta után már az első 15 napra is az 500 taka a bírság. Az fejenként 35600 forint, kettőnkre összesen 73200! Te jó ég, mennyi pénz, ezt jól megcsináltunk magunknak! Máskor ennyi elég lehetne egy hónapra, és most sutty, kifizetjük a bürokráciának, mert hülyék voltunk. Ez nagyon fájt nekünk. Próbáltunk hatni az ablakban ülő emberre, de teljesen reménytelen volt a helyzet, ő csak egy hivatali alkalmazott volt.

A mianmari nagykövetségen: Nem!

Úgy döntöttünk, hogy még mielőtt kifizetnénk ezt a kisebb vagyont, elmegyünk a mianmari nagykövetségre, és ott meglátjuk, mi történik. Ha biztató lesz a helyzet, és mehetünk a szárazföldi határra kilépni, ott általában nem nézik, hogy lejárt-e már a vízumunk, de ha mégis, ott az 55 dollárt meg tudjuk úszni. Bringára pattantunk hát, és áttekertünk a mianmari nagykövetségre. Itt már jártunk, tudtuk, mi vár ránk: egy utcára néző bódé a szögesdrótos nagykerítés mellett, egy pici ablakkal, ahol beköszönhetünk, bemondhatjuk bajunkat és beadhatjuk a papírokat, na meg persze a díjakat. Emberünk itt egyáltalán nem volt segítőkész, élből azzal kezdte, hogy nem lehetséges amit kérünk, nem tudunk szárazföldön belépni Mianmarba, csak a yangoni repülőtéren keresztül. A kérelmünket is csak nagy nehezen vette be. Kértük, hogy hagy beszéljünk személyesen a nagykövet úrral, de erre sem adtak lehetőséget. Ezért aztán végül elkértem egy telefonszámot is, ahol majd tudok érdeklődni az ügyünket illetően. Úgy gondoltam, hogy ha ennyire esélytelen a helyzet, akkor nem fáradok ide személyesen még egy visszutasítást meghallgatni, mert ennél azért még a mi időnk is drágább. Itt a nagykövetség előtt leszólított minket egy francia fehér nő, akit Veronique-nak hívtak, és elmesélte, hogy ő is nagy kerékpártúrás, és néhány évvel ezelőtt az örökbe fogadott, fekete fiával, aki akkor 4 és fél éves volt, bejárták Dél-Amerikát egy félig normál bicikli, félig rekumbens tandemem! Wow, ez aztán a nem akármilyen történet! Telefonszámot és névjegykártyát cseréltünk, hogy majd még össze tudjunk futni, amíg Dhakában vagyunk. Ő az EU-s diplomáciai delegációban dolgozik itt Dhakában, szóval később is megtaláljuk a városban. Na, ha másért nem, ezért érdemes volt ide eltekerni a mianmari nagykövetségre!

Visszafelé egy óriási zuhét kaptunk, ami igaz, hogy csak 5 percig tartott, de azalatt tökéletesen bőrig áztunk. Épp egy hatalmas felüljáró kellős közepén tekertünk amikor elkezdett esni, így sehová nem tudtunk menekülni. Nálam volt egyetlen egy váltás póló, Zita ezt vette fel az eső után, hogy mégse játszon vizes pólósat egy muszlim ország fővárosában, akármennyire is „moderate muslim”-nak vallják magukat a bangladesiek.

Kézzel eszed a rizst? Normális vagy? IGEN!

Még szerencse, hogy nálunk volt ez a váltás póló, különben nem tudtunk volna egyenest visszamenni a „Passport Office”-ba, a vízumhosszabbításunk ügyét intézni. Mikor először itt voltunk, tévedésből az ötödikre mentünk először, ahonnan egy hátsó lépcsőházban jutottunk csak le a negyedikre, viszont ott egyenesen a „színfalak mögé”, vagyis a hátsó folyosóra, ahonnan az irodák nyíltak és ahová elméletileg az ügyfél nem tehetné be a lábát. Na, mi most másodjára már direkt egyenest ide mentünk, mert már először se nézett ki minket senki, most pedig tudtuk, hogy az egyetlen esélyünk, hogy valamit elérjünk, ha beszélünk valamilyen főnökkel. A főnökasszonyra várni kellett egy fél órát, mert épp nem volt bent.

Ezalatt az idő alatt mi kimentünk ebédelni egy sarki kis étterembe, ahol úgy gondoltam, indítok egy videót, mert ilyet lehet hogy utoljára látunk itt Bangladesben:

Bizony, az emberek mind kézzel esznek, úgy keverik össze a rizst a curry-vel, a hússal és lapátolják be a szájukba. Többször, többüktől hallottuk és egymástól függetlenül vallották, hogy ha nem kézzel eszik az ételt, akkor nem érzik annyira az ízeket, nem olyan finom, mert így a tapintással is érzik az ételt az ízlelés előtt. Szerintem így enni a rizst meg egyszerűen csak gusztustalan, persze ezt soha egyiküknek sem mondtuk, csak ez a legelső, őszinte véleményem, amit egyébként éppoly primitívnek tartok, mint ahogy elsőre magát a kézzel evést annak láttam, de nem tagadom, noha szégyellem, de először így vélekedtem. Csak higiénia kérdése az egész, persze jó kérdés, hogy mennyire könnyebb teljesen tisztára elmosni az evőeszköz, mint a kezünket, gondoljunk csak a köröm melletti részekre és a bőr repedéseire. Aztán gondoljunk arra, hogy miért is baj egy kis kosz? :) Hosszútávon lehet, hogy ellenállóbbá tesz, ha mindig benyelsz a kajával ezt-azt is a kezedről… Egyébként ez valahogy engem megrémít, hogy ilyen előítéletek élnek bennem, hogy amikor meglátok egy így a kezével evő embert, sötétebb bőrrel, akkor az jut eszembe róla, hogy ez milyen primitív és gusztustalan. Közben mélyen már nagyon jól tudom, hogy ez abszolút nem helyes és nem szabadna így éreznem, de mégis így érzek.

Mert pl. találkoztunk nem egy olyan emberrel, aki igen intelligens, iskolázott, értelmes egyén, és ő is kézzel eszik. Pl. Prodipék irodájában az ebédnél mindenki kézzel eszik – már mi is egyébként, mert egyszerűbb. Mégis, még ezek után is, ez az érzés, annak ellenére hogy tudom, hogy helytelen, még két hónap Banglades után is előjött. Sőt, igazából ez már régebb óta tart, mert Nepálban és Indiában is rengetegen esznek kézzel. Pl. Delhiben Chandan is kézzel eszik. Szóval ez az egész engem arra ébresztett rá, hogy nagyon mélyek bennem ezek az előítéletek, és ez nem helyes, és nem jó, ugyanakkor az jó, hogy erre így már rájöttem, mert ez már félsiker a ledöntésükben.

A Passport Office-ban pofátlanok vagyunk, hogy „csökkentsük a bajt”

Na, elfilozofálgattam az ebéd kapcsán, de most sétáljunk csak vissza az irodába. A bringák még megvannak, a bejárat melletti kis fás részen vigyáznak rá a biztonsági őrök, jól van. Odafent fogad minket a főnökasszony, nagyon illedelmesen bemutatkozunk, mesélünk magunkról, elmondjuk, hogy csórók vagyunk, és hogy nem lehet-e valamit tenni ezzel az egész üggyel, mondjuk nem lehetne-e abból a 17 napból 15 napot csinálni. Csak két nap, csak 17 helyett 15 írnak egy papírra, és nekünk megmentettek 2*500+15*300 takát fejenként, vagyis 15-15 ezer forintot. Elmondtuk neki, hogy nem tudtuk, hogy így megy ez a számítás, próbáltunk kijutni az országból előbb, de Mianmar nem engedett be minket, stb, stb… Persze tudtuk, hogy ezek miatt önmagában még nem kéne, hogy ilyen „engedményt” kapjunk, mert ez mind nem mentség, a szabály az szabály, de mégis, reménykedtünk a hölgy emberségében, hiszen Ázsia az meg Ázsia, itt minden lehetséges! :) Ennyit mertünk kérni, mert ezt tartottuk reálisnak, hogy megkaphatjuk, és nyertünk. A főnök asszony belement a dologba, így spórolt nekünk 30 ezer forintot, vagyis kb. 10 napot az utazásunkhoz. Ezért sok-sok köszönetet mondtunk neki, mert valóban nagyon hálásak voltunk, ám a történet még nem ért véget ezzel! Ekkor már jócskán délután volt, elmúlt négy óra, viszont a folyamatot le kellett zárni ezen a napon, hiszen hiába javítja ki a 17-et 15-re, ha csak holnap tudjuk lezárni a papírozást, akkor már megint 16-nál állunk, és újra 16*500 a bírság. Azért még így is egy vagyont ott kellett hagynunk, de örültünk, hogy ez kevesebb, mint eredetileg. Szóval a bulit le kellett zárni ezen a napon, ám ez egy hosszú procedúra: leadni a kitöltött kérvényt, és befizetni az összeget egy ablaknál, majd a kapott receptet leadni egy másik ablakon, és egy nap vagy egy óra múlva visszajönni az vízumhosszabbításért. Ha ez utóbbi másnapra csúszik, az már nem gáz, viszont a pénzbefizetős ablak hivatalosan már bezárt, csak egy a háztömb túloldalán lévő bankban tudjuk még elintézni a dolgot. Oda éppen zárás előtt érkeztünk, utánunk már becsukták a vasrácsot, viszont nem értették meg, mit akarunk, és vissza akartak küldeni az okmányirodába. Ezért mi ellenkeztünk, hogy de minket ide küldött az iroda részlegvezetője, és ezt meg is értették, mégis visszaküldtek, de csak úgy mentünk vissza, hogy előtte leegyeztettük ezt a vízumhosszabbítás osztály főnökasszonyával telefonon – ő tényleg megerősítette, hogy igen, mégis ott az irodában, csak a mi kedvünkért kinyitnak nekünk. Rohantunk vissza, de a szakállas bácsit nem találtuk a fülkéjében, pedig már hátulról támadtunk. Ilyen pofátlanságsorozatot Európában el sem lehetne képzelni, de itt senki nem szólt ránk egy rossz szót se soha. Aztán a bácsi előkerült, viszont ő tényleg mérges volt, és csak nagy nehezen fogadta el azt a sok dollárt és takát amit átnyújtottunk neki. Tudtuk, hogy pofátlanok vagyunk, de ettől még vidámak maradtunk, és sűrűn, nagyon szépen megköszönve távoztunk a következő szobába, vagyis a következő ablakok mögé, ahol már fiatal srácok armadája intézte a dolgokat. Őnekik már nem kellett könyörögni, viszont érdeklődéssel hallgatták a történetünket, amit mi örömmel meséltünk, immár megkönnyebbülve. Megcsináltuk!!! 30 ezerrel „csökkentettük a bajt”. Pofátlanul ugyan, de kértünk – és kaptunk, és ezért nagyon hálásak vagyunk.

Iszonyú fáradtak voltunk ennek a napnak a végére, én nem is értem, hogy találtam haza a bringán az irodába, ahol laktunk. Kegyetlenül kimerített minket az elmúlt két nap, nem semmi, amin keresztül mentünk… Hullafáradtan dőltem el este a földszinti tárgyalóban leterített matracra.

Hajó vagy repülő?

Ezzel persze még korántsem ért véget a történet, hiszen még csak a vízumunkat hosszabbítottuk meg (illetve azért még vissza kellett menni, de az már simán ment), de még nem találtuk ki, hogy abban az egy hétben, amit még pluszba kaptunk a hosszabbítástól, hogyan kívánjuk elhagyni Bangladest. Felhívtam a mianmari nagykövetséget, de csak ugyanazt hallottam tőlük, amit eddig is, hogy nem lehetséges szárazföldön bejutni az országba, csak Yangon marad. Meggoogliztem, hogy honnan mennek hajók Yangonba, és felhívtam a chittagongi kikötő egy vezető figuráját, akinek még a mobilszáma is megvolt adva a honlapon. Ő remekül beszélt angolul, és hamar levágta a dolgot, és megígérte, hogy amint beér munkába (reggel 8-kor hívtam először), elkezd intézkedni, és visszahív. Valóban visszahívott, de sajnos rossz híreket közölt: amennyiben nincs rá külön engedélyünk a mianmari nagykövetségtől, mi magunk, mint utasok nem utazhatunk teherhajón Chittagong-ból Yangonba, hanem csak a bringákat adhatjuk fel a hajón. A teherhajón való személyszállítás amúgy is nehezen intézhető el a kargóhajós cégeknél, de nem teljesen lehetetlen. Viszont ahhoz, hogy utasok átlépjünk egyik országból a másikba egy teherhajón, előtte azt le kell előre egyeztetni a két ország „immigration”-jével. Azt már tudtam, hogy ezzel nem lesz gond a bengáli oldalon, mert már annyi határőr száma megvolt, és ők mindig olyan segítőkészek voltak, hogy tudtam, hogy ők kiengednének hajón is, de ők is csak akkor, ha a mianmari oldal fogad minket. Apropó, volt egy Cox’s bazári határőr főkapitányságos szálunk is, ahová a gundumi határnál írtunk kérvényt indigóval, panorámával a dombról. Na, hát őt is visszahívtam, de ő se szolgált jó hírekkel, noha mindent megpróbált.

Felhívtam tehát újra a mianmari nagykövetséget, és nagy reményekkel megkérdeztem, hogy „…és hajón szabad-e megérkeznünk Yangonba?”, de a válasz megintcsak egyértelmű, egyenes visszautasítás volt, hogy nem, nem, csak repülőn. Próbálkoztam még pár mondatban, de hajthatatlanok voltak. Pedig ezt aztán végképp nem értem, az miért fáj nekik, ha hajón érkezünk, Yangon (régi nevén Rangoon) teljesen szabadon járható város a turistáknak, oda meg már nem mindegy, hogy hajón, vagy repülőn érkezünk meg? Na mindegy, ezt a szálat aztán nem erőltettem tovább, mivel úgy éreztem, hogy itt a mianmari nagykövetség egy zsákutcát jelent ebben az irányban.

Ezek után egyértelművé vált, hogy már csak egyetlen egy mód marad, a „Z terv”, a repülés. Erre két utat láttuk, az első az, hogy busszal és egy tranzit vízummal vissza Indiába, Kalkuttába, és onnan át Yangonba, bringástul, mindenestül, a másik pedig, hogy át innen Dhakából Bangkokba, Thaiföldre, ahová VOA-t (Visa on Arrival, érkezéskor kapott, esetünkben ingyenes vízum) kapunk, és ahol lerakjuk a bringákat és a cuccunk nagy részét, majd visszarepülünk Yangonba, csak hátizsákokkal. Ez utóbbi út mellett döntöttünk, mert egyrészt olcsóbb volt, másrészt vágytunk egy kis könnyebb, hátizsákos létre ennyi megpróbáltatás után. Ki voltunk merülve, fizikailag és mentálisan is. De persze tudtam, hogy még ki kell tartanunk pár napig, mert ki kell fundálnunk hogyan, aztán el kell hagynunk az országot.

Eldőlt: Repülünk! De kérdés, mennyiért és honnan hová?

Két légitársaság jött szóba az árak alapján, az egyik valamelyik fapados volt, már nem emlékszem, de vagy az Air Asia, vagy a Bangkok Airlines, a másik pedig a bangladesi tulajdonú Biman. A fapadosnál a jegy drágább volt, de volt olyan extra sportfelszerelés poggyász lehetőségük, aminek keretében néhány tíz dollár ellenében fel tudjuk adni a bringákat is. A Bimannál maga a jegy volt olcsóbb, ráadásul teljesen flat-rate (mindig, minden járatra minden jegy ugyanannyiba kerül, függetlenül attól, hogy egy hónappal, vagy 3 nappal indulás előtt veszed), de a bringákra nem volt spéci poggyász csomagjuk, csak a 20 kiló felett 10 dollár kilónként kezdetű pótdíj. Ezért úgy döntöttünk, hogy átgurulunk Bimanékhoz, és megkérjük őket, hogy ugyan adjanak már nekünk két ingyen jegyet a bringákhoz! :) Erre alaposan felkészültünk, ezúttal nem lungit, hanem hosszúnadrágot és inget húztam. Prodip itt az utolsó pillanatban nagyot segített rajtunk, épp mikor már indultunk volna a bringákkal a reptér melletti Biman főhadiszállásra, egy a repülésben dolgozó barátja segítségével átirányított minket a főváros közepén található nagy Biman irodába, és azon belül is konkrétan egy emberhez, aki igaz, nem a nagyfőnök, de egyel alatta ő az illetékes ilyen ügyekben. Így már konkrét címre, konkrét személyhez mentünk, nem pedig „a légitársasághoz”, és ez azért bizakodásra adott okot.

A szokásos bemutatkozás után egy jól kifundált szöveggel álltunk elő: „Uram, ön abban a szerencsés helyzetben van, hogy egy apró szívességgel hozzáadhat két teljes hónapot a világ körüli bringás nászutunkhoz!” – Erre felnyílt a fickó szeme, hogy mégis ezt hogyan, mire mi elmeséltük a mianmari bejutással kapcsolatos kálváriánkat, és hogy minden lehetséges utat megpróbáltunk, de végül itt, a repülésnél kötöttünk ki, méghozzá Bangkokba, az Önök járatával, amin viszont horribilis összeg lenne számunkra a két bringát feladni, amelyek becsomagolva egyenként 20-20 kilósak, vagyis az nekünk 400 dollár lenne, ami közel százezer forint. Na jó, ennyi nem elég két hónapra, szóval egy icipicit túloztunk. :) Tudtuk, hogy ez egy légitársaságnak semmi pénz, és valójában az, hogy felengednek egyetlen járatukra egyetlen alkalommal két húsz kilós kerékpárt, az nekik nem fáj szinte semmibe, alig mérhetően dobja meg a repülő fogyasztását. Viszont nekünk valóban óriási, de óriási segítség, és erre a párhuzamra helyeztük a beszélgetésnél a hangsúlyt. Emberünk abszolút vette a lapot, és nagyon barátságos és segítőkész volt, elmondta, hogy nagy szerencsénk van és nagyon nagy mázli, hogy pont most, már rögtön szépen megírt kérvénnyel jöttünk, mert egy óra múlva indul a kollégája a főhadiszállásra a nagyfőnökhöz, és elviszi a kérelmünket hozzá. Ha csak következő nap érkeztünk volna, már túl késő lett volna, mert csak szombaton van járat (hétfőn járt le a vízumhosszabbításunk), és ekkor már kedd volt, és átvinni egy ilyet a vezetőségen, plusz még meg is venni a repülőjegyeket, az nem két perc.

Az emberünkkel nagyon jót beszélgettünk, nagyon kedves volt velünk, és megígérte, hogy amint van fejlemény, felhív minket a mobilunkon. Bizakodva és nagy köszönettel búcsúztunk el tőle, majd tekertünk haza az irodába. Végre talán többet nem kell bringáznunk ebben az őrült városban!

Kudarc vagy élmény?

Leírva ez a hosszú-hosszú kálváriánk talán nem csak nehéznek, hanem szörnyűnek találtatik, talán még az olvasása is fárasztó lehet, és valóban az volt, de közben képzeljétek el, hogy már megint, vagy még mindig, valahogy élveztük az egészet, és azt hiszem, ezt egy nagy sikernek könyvelhetjük el, annak ellenére, vagy inkább a mellett, hogy az egész történet egy másik, pesszimistább szemszögből nézve egy nagy kudarc, úgy ahogy van. De mégsem az, mert mi nem így éltük meg, így nem is lehetett volna, mert egyszerűen csak összetörtünk volna, de ezt nem hagytuk meg magunknak, mint lehetőséget. Nem volt más választásunk, menni kellett, intézkedni, kopogtatni és kérni, és bizakodni. A kudarc számomra az lett volna, ha odamegyünk az okmányirodába, és szomorúan lehajtott fejjel kicsöngetjük a teljes összeget, nem gondolva arra, hogy még tehettünk volna az ügyért. Ugyanígy akkor éltem volna meg teljes kudarcnak a repülést, ha a könnyebb utat választva egyszerűen csak megveszem a netet a fapados társaságtól a jegyeket, ahol még a biciklis poggyászt is meg lehetett venni, kilóra. A fapados társaságnak egyébként nincs irodája Dhakában és valószínűtlenebbnek tartottam volna, hogy így, telefonon és e-mailben egy kőkeményen profitorientált, vékony margókkal dolgozó fapados légitársaság adott volna bármilyen kedvezményt is, főleg magából a repjegy árából, ami náluk az összeg nagyobbik része volt.

Szóval nem kudarcként éltük meg azt, hogy légitársaságoknál kopogtatunk és kunyerálunk, hanem éppen ellenkezőleg, hogy minden erőnkkel és eszünkkel megpróbáljuk minimalizálni a bajt, amit magunknak köszönhetünk, és a végletekig elmegyünk, amit igazából élvezünk. Az, hogy közben nem felejtettük el élvezni az egészet, abból is látszik, hogy fényképeztünk. Mikor fényképez az ember? Ha valami jó, érdekes, izgalmas dolog történik, ami kedves vagy szép neki és szeretne visszaemlékezni rá? Szóval ha valamit pozitívan élünk meg. Ilyen alapból az ügyintézés, a városban való irodáról irodára való rohangálás? Nem, alapból nem az, de mi van, ha mi úgy akarjuk, ha mi úgy éljük meg? Ha fényképezünk…

Ezek a pénzek, amiket itt megspórolunk, még nagyon jól fognak jönni, és különben maga az érzés is nagyszerű, hogy bár bajban vagyunk, de nincs „ellenséges környezet”, mindenki barátságos és segítőkész velünk, és ha segítséget kérünk, kapunk: aznap este már nem néztem többet a telefonomra és azt egy másik helyiségben hagytam, mert nem hittem volna, hogy még ugyanazon a napon felhívnak. Pedig így történt, és amikor visszahívtam őket, örömmel közölték a jó hírt: kapunk két ingyen biciklijegyet a repülőre! :) Nagy volt az örömünk, így már összesen több, mint 120 ezer forinttal „csökkentettük a bajt”, és bár mindez nagy fáradtság volt, bringával jönni-menni, intézkedni a városban, ha arra gondolunk, hogy ennyi megmaradt pénzből mennyit tudunk majd még utazni, akkor bizony bőven megérte! A másik dolog, hogy ennek a pénznek egy részét Tőletek kaptuk, mint donésün a képeslapok után, ezért kutya kötelességünk azt úgy elkölteni, ahogy megígértük: megenni! :) És nem bürokráciára meg óriási légitársaságok kasszájába tenni, nem igaz? :) Apropó, hamarosan publikálunk egy részletes táblázatot arról, hogy mit költöttünk az első 500 nap alatt. Még nincs kész, mert szép színes szagos grafikonokat is akarok, de ha minden jól megy, egy-két bejegyzés múlva jön egy kis összegzés! ;) Szóval üvegzsebbel utazunk, még mindig írom a táblázatot.

Meglett tehát a továbbjutásunk módja, másnap elmentünk, de már csak busszal a Biman irodába, és megvettük a jegyeket egy kellemes teázós beszélgetés keretében. Nekünk semmit nem kellett tennünk, nem kellett pultoknál sorban állni, vagy interneten foglalni, csak odaadni nekik a repülőjegy árát, és amíg az ő alkalmazottaik kiállították a jegyet, kellemesen beszélgetni velük. Egyébként jó üzletet csináltak velünk, mert ha nem kapunk tőlük ingyenjegyet a biciklikre, egy másik légitársasággal mentünk volna (de ezt nem kötöttük az orrukra, pedig ez is egy érv lett volna, csak ez már egy kicsit zsarolós lett volna, hogy „adjatok két ingyen jegyet a bringákra, és akkor Veletek utazunk”), szóval ez végeredményben egy abszolút win-win szituáció volt.

Ezek után már csak a Bangkok-Yangon és Yangon Bangkok repülőjegyeket kellett megvennünk, ehhez az Air Asia-t választottuk, és a szeptember 22. illetve október 19. napokat. A jegyeket azonnal megvettük, amint megvolt a Biman jegy, mert ugye ez már fapados társaság (állítólag a legnagyobb a világon, de lehet, hogy ez csak marketing duma), és itt az árak jegyenként változnak minden járatra, és ha csak nem last-minute akcióznak (ami ritka), ezek az árak exponenciálisan emelkednek, ahogy közeledik a repülés dátuma.

Ezekkel a repülésekkel egész konkrétan meghatároztuk a jövőnket a következő hetekre: szept. 15-én repülünk Bangkokba, onnan 22-én Yangonba, Yangonból pedig október 19-én vissza Bangkokba. És, hogy miért nem hagytuk ki Mianmart? Mert „Ha már egyszer idáig eljöttünk…”, és mert ekkor már túlságosan is beleéltünk magunkat ahhoz, hogy csak így elengedjük. Megvolt a vízumunk, volt nálunk kyat, és útikönyvért is először most adtunk ki pénzt (ebook, Amazonon rendelve, bankkártyás internetes fizetéssel, mozdulnom sem kellett csak nyomkodnom a Kindle könyvolvasó gombjait, és megérkezett rá a könyv – micsoda világ!). Tudtuk, hogy így sokba kerül Mianmar, de azt is tudtuk, hogy nem szabad kihagynunk, mert simán meglehet, hogy soha többé nem lesz esélyünk látni egy ilyen érdekes országot, vagy ha igen, addigra már egy annyira más világ lesz itt a Föld nevű bolygón, hogy az össze sem hasonlítható a mostanival.

A vízumhosszabbításra és a két repülőjegyre összesen 232604 forintot költöttünk, igen, ez horribilis összeg, de még mindig sokkal jobb, mint a 360 ezer forint, amennyi lett volna az „erőlködéseink” nélkül. Mianmar nélkül 151 ezer lett volna, vagyis a Bangkok-Yangon-Bangkok két repülőjegy kettőnkre összesen 81 ezer forint volt.

Na, elég a pénzekből, ez csak pénz, ebből még annyit kereshetek életemben, amennyit bírok, és annyit költhetek el amennyit nem szégyellek, viszont a pillanatok, az emberek, a barátságok, ezek végesek, csak véges számban, mennyiségben és minőségben kaphatóak egy élet alatt meg, ezért jobb, ha inkább ezekre koncentrálunk, mert a halálos ágyunkról visszanézve le se fogjuk szarni, nem is fogunk rá emlékezni, hogy mikor, mennyit és mire költöttünk, vagy kerestünk meg – nem ez lesz a lényeg, ezért most sem ezt kell, hogy legyen a lényeg, nehogy a végén megbánjunk bizonyos dolgokat.

David, Paul, és Sukur

Ha volt valami nagyon jó abban, hogy vissza kellett jönnünk Dhakába, azaz, hogy újra találkozhattunk Propippal és az őrült kedves David(Bondu Tin Din)-el. Így David-et sikerült még jobban megismernünk és még jobban megkedvelnünk. Kiderült, hogy van egy nagyobb földjük, egy kisebb dzsungeljük a családjával Barisal mellett, ahová az volt az első, hogy meghívott minket, amikor újra találkoztunk. Igazából ő boldog lett volna, ha még egy hónapot, vagy még többet maradunk Bangladesben, de mi mondtunk, hogy ennyi mostanra elég volt, de ha egyszer visszatérünk, az majd családdal lesz, és akkor nagyobb szívesen eltöltünk vele akár heteket is ott tanyán, de most mennünk kell. Az a durva, hogy ő ezt komolyan gondolja, ezek az emberek annyira máshogy gondolkodnak és annyira nyitottak, kedvesek felénk, hogy azt nekünk néha már felfogni is nehéz. David-től meghívást kaptunk, hogy lakjunk, maradjunk nála és a családjánál ameddig jól esik, akár hónapokra is. Ezt ő teljesen komolyan gondolta, és biztos vagyok benne, hogy rettentő boldog is lenne, ha ez megtörténne! Végülis is miért ne, egyszer… Hosszú még az élet! :) Szóval nagyon jó volt újra látni a World Concern-es fiúkat, és hogy még ragozzam kicsit, David szobatársa, és kollégája, Paul nagy érdeklődést tanúsított Sukur története és iskoláztatása iránt, ezért ott hagytunk nála egy ezer takást, és egy fényképet a srácról, hogy ha tudja, intézze el, hogy be legyen iratva a srác egy évre. Ha pedig nem tudja, akkor ez az ezres menjen a World Concern menza kasszájába. Merthogy minden reggeli-ebéd-vacsorát kaptunk az erre szakosodott személyzettől. Meséltem már, milyen jólszervezett az élet az iroda körül, saját kiszolgáló személyzetük van, minden nap együtt ebédelnek a első emeleti tárgyalóban, sőt, még külön ovi-bölcsi szoba is van, ahol vigyáznak a gyermekedre! Ez milyen jó már, nem kell külön cipelned másik helyre, ott van gyakorlatilag melletted, ahol dolgozol, csak egy másik szobában, mások vigyáznak rá! Ez nagyon tetszett mindkettőnknek Zitával!

Egyébként Sukur iskoláztatására már mást is “ráállítottunk”, emlékeztek Ákosra (foldkereken.hu), akivel Pokharában és Katmanduban (a kaszinóban ünnepeltük a szülinapját) is találkoztunk, és aki motorral járva a Föld Kerekét? Na, hát ő most ezen sorok írása közben még Bangladesben van, sok ottani barátunkkal is találkozott, és már tud Sukurról, meg fogja látogatni a szigetet, és megpróbálja beiratni a suliba a srácot. A fejleményekről természetesen majd beszámolunk, amint Ákos megírja majd azt nekünk! ;)

Critical Mass Dhaka

Utolsó esténken meghívást kaptunk Veronique-tól egy bar-be-que (vagy nem is tudom, hogy írják), szóval egy grillpartira. Ide sem bringákkal mentünk, mert azok ekkor már félig szét voltak szedve, hanem busszal és riksákkal. Itt a biciklis riksák csak meghatározott zónákban közlekednek, ezért aztán két ilyen zóna között át kellett szállnunk, és az egyik ilyen átszálláskor egy kisebb csoport bringást fedeztünk fel. Ők nem riksások voltak hanem modern fiatalok, sportszerkóban, komoly, rendes váltós MTB-okkal, olyanokkal, mint amilyeneket otthon is látunk. Tehát látszott, hogy van pénzük, és megtehetnék hogy autóval, taxival vagy tömegközlekedéssel járnak, de ők nem így teszik, hanem saját elhatározásból bringáznak – egy ilyen őrült, mocskos, zsúfolt, büdös városban, mint Dhaka! Ők az első úttörők! Persze odaléptünk hozzájuk, amit lelkes beszélgetés követett, elmesélték, hogy náluk is van Critical Mass minden hónap végén, de még csak pár százan szoktak lenni. Erre mi is elmeséltük, hogy nálunk is így indult néhány éve, de azóta felfordult az egész város, és gyakorlatilag bringás forradalomról beszélhetünk, mert igaz lassan, de épülnek sorra a bringautak, és a bringások száma pedig megsokszorozódott az évek alatt, és most már bárhol körbenézünk a belvárosban, mindenütt láthatunk biciklivel közlekedőket, az évente kétszer megrendezésre kerülő Critical Mass-okon pedig sok tízezren szoktunk lenni, de ennek már vége, mert új korszak jön, már Critical Mass 365-ről beszélünk, ugyanis minden nap annyian közlekednek otthon a bringákon, hogy feleslegessé vált a nagy figyelemfelhívó összejövetel, inkább a mindennapi bringázást kell népszerűsíteni és patronálni, erre van is egy nagyszerű kerékpárosklubunk. Mialatt mindezt elmeséltem, jóérzés és büszkeség futott végig rajtam, hogy ilyen jó irányba alakul a szeretett fővárosunk közlekedése és bringás élete, ugyanakkor szívből csodáltam a fiúkat, hogy egy ilyen helyen bringáznak, és ezt szóvá is tettük nekik. Kölcsönösen inspiráltuk egymást, aminek a tetőpontja az volt, hogy megmutattam a bringaemelést, és elmeséltem, hogy ez nálunk egy nagyon erős szimbóluma lett a Critical Mass-oknak és egyáltalán a bringázásnak, és javasoltam Nekik, hogy ezt ők is vegyék át, mert egyrészt önmagában baromi lelkesítő és jól néz ki, másrészt ez a hatás öngerjesztő és a médiák is jobban odafigyelnek arra, ha egy kisebb (és később nagyobb) bringás tömeg valahol ilyet tesz egy felvonulás végeztével. :) Szóval igazán nagy volt összefutni a srácokkal, mikor elbúcsúztunk, azt éreztük Zitával, hogy most mint bringás a bringásnak, adtunk valamit kölcsönösen.

Keleti kényelem, nyugati társaság, dél-amerikai sztorik – Vendégségben Veronique-nál

Veronqie-ék expat szórakozóhelyén olyan luxusban volt részünk, amit elképzelni sem bírtunk volna itt Bangladesben, ha nem éljük át. Úszómedence, nyugati társaság és nyugati kaják, nyugalom és csend, kellemes, ismét lelkesítő beszélgetések mindenféle európai népekkel. De a legérdekesebb itt is Veronique bringás története volt, ahogy mesélt Dél-Amerikáról, és hogy miért választotta az akkor négy éves fiának és saját magának az elől reku hátul normál bringa tandemet. A megoldás nagyon egyszerű: így tudott a gyerek menet közben segíteni is a haladásban, vagy éppen aludni is tudott, ha olyanja volt! :) Hát nem óriási?! Veronique sokat mesélt Dél-Amerikáról is, amitől nagyon belelkesültünk. Állítólag picit drágább hely, de a kultúra európai-közelibb, ugyanakkor az emberek nagyon kedvesek, nyitottak és barátságosak, az utak jók, és ha megtanuljuk a spanyolt, akkor azzal nagyon jól boldogulunk mindenütt az egész kontinensen, kivéve Braziliát, ahol portugálul beszélnek. Szóval az egy más, könnyebb terep lesz. Jó hogy ebbe az irányba indultunk el azt hiszem, jó túl lenni a nehezén az elején, és azt hiszem, ennél nehezebb, mint ami itt ért minket, talán nem sokszor lesz már, legalábbis nagyon remélem. Ugyanakkor Banglades biztos, hogy megmarad a legkedvesebb országok között is, hiába volt néha már az őrület határán a morálunk és hiába ért minket annyi nehézség, rengeteg jót és szépet kaptunk ebben az országban.

A reptéren

Hogy még egy kicsit fokozzam a nehézségeket, másnap pakoláskor észrevettük, hogy Zita lánca egy helyen félig már el van törve. Ekkor már nem volt idő a megjavítására, csak gyorsan bedobozoltuk a bringákat úgy ahogy voltak, és mivel Prodip felajánlotta, így ahogy voltunk, összepakolva berámoltunk David-estül az egyik céges kisbuszba, ami kivitt minket a reptérre.

Ott fittyet sem hánytak rá, hogy a 20-20 kilósnak ígért bringapakkok megvannak 30-35 kilósak is (amin mi is jól meglepődtünk… ilyen nehéz a kartonpapír??), és bár a vámnál egy pillanatra fent akadtunk a rég lejárt vízumunkkal, de aztán megtalálták a hosszabbítást az útlevelünkben, és még teát is kaptunk tőlük. Hogy hívhatnak egy vámtisztet „Doha”-nak? :) Az egy forgalmas légikikötő valahol! :) Jellemző a bengáliak harmatlelkűségére, hogy amikor kikerdeztük őket, hogy mit is jelentenek a mellkasukra biggyesztett „kereszt”-neveik, ilyen válaszok jöttek: napfény, béke, szeretet. :) Ők mind irtó jó fejek voltak, és kitették nekünk az i-re a pontot a távozásunk napján a kedves érdeklődésükkel és a teameghívásukkal. Nem szabadulunk a bangladesi életérzéstől még az utolsó pillanatban sem. De nem is akarunk, mert a SIM kártyánkont maradt utolsó 100 takából küldtünk minden barátunknak egy búcsú és köszönő sms-t, aminek persze az lett a vége, hogy sokan válaszoltak, és fel is hívtak minket. A két alapkérdés az volt, hogy hol vagyunk, és hogy vagyunk? Mindkettőt megírtam az első sms-ben… :)

A Boardingnál találkoztunk egy nagyobb egyenruhás bandával, azt hittük, egy sportcsapat, de ahhoz túl sokan voltak. Szervezett munka-utazás, építkezésekre mennek nagy tömegével dolgozni Szingapúrba, sajnos már nem emlékszem, mennyiért, de otthoni pénztárcával mérve nem volt nagy összeg.

A következő bejegyzést egy kis összegző szösszenet lesz a repülőről írva! ;)

Dhakában 2012. szeptember 9-től 15-ig hoztuk meg ezt a sok fontos döntést és tettet

Tudom, hogy már a könyökötökön jön ki, hogy állandóan ezzel jövök, de ha szeretnétek, most rendeljetek naptárat, és ne Karácsony előtt egy héttel, mert október 31-én, vagyis e hét szerdán éjfélkor lejár az előrendelési időszak, és utána már csak “ameddig a készlet tart” lesz, mert le kell adnunk a nyomdának a darabszámot. Nagyon köszönjük az eddigi rendeléseket és a kedves üzeneteket, szuperek vagytok!

Harun és a rohingyák története

Miután visszafordultunk a holdfényes Naf folyó partjáról, Teknafban nehezen találtunk szállást, igaz, most már nem bolyongtunk hozzá, csak megkérdeztünk öt embert egymás után zsinórban, hogy merre van hotel. Ötből három azonos irányba mutatott, ezért arra indultunk tovább, és hamarosan tényleg találtunk egy nagy épületet, amire ki volt írva a bűvös szó: Hotel. Ez egy nagy csarnokszerű, hátrafelé hosszúkás épület volt, a központi körforgalomtól kb. 200m-re délre. Itt az első és a második emeleten volt a szálló, a földszinten a csarnok közepére estére autók parkoltak be, kétoldalt pedig mindenféle boltok üzemeltek. Természetesen csak a második emeleten kaptunk szobát, ott is csak egy ablak nélküli, dohos lyukat, de legalább saját fürdőszobával, és ventillátorral, persze utóbbi csak nagy ritkán forgott, csak akkor, amikor épp volt áram. Szóval cipekedhettünk fel, 8 táskát és két bringát a másodikra, felváltva, hogy lent mindig legyen valaki a még ott lévő cuccokra vigyázni.

Enni a szomszédos épületbe, a Dhaka Restaurantba mentünk le, ahol megismerkedtünk Harun-al, egy rohingya menekülttel, aki a ruti felelős ezen a helyen. A ruti hasonló eledel, mint a csápáti, vagy a parota, annyi különbséggel, hogy ennek valamivel szárazabb, olaj nélküli a tésztája. Ez hasonlít leginkább egy kenyérfélére: a tésztája puha, mert élesztőt használnak hozzá, és a kemence belső felén sütik ki. Igaz, ehhez elég csak egy perc, mivel az egész ruti csak kb. 0,5-1 cm-esre dagad meg.

Na és akkor most jöjjön Harun és a rohingyák története: Harun 21 éves, és 18 éve él itt, Banglades ezen részén. A rohingya (ejtsd: rohinga) egy muszlim kisebbség Mianmar (régi nevén Burma) Bangladessel itt szomszédos államában, Rakhaing-ban. Mianmar nagy része buddhista, és történetesen sokan nem nagyon szeretik a muszlimokat. Hogy ennek mi az oka és a gyökere, nem tudjuk, de tény, hogy már évtizedek óta így áll a helyzet, mivel Harun már mint menekült jött át Bangladesbe, 3 évesen a családjával. Sajnos ez a buddhista rohingya gyűlölet Rakhaing államban nemrég új lángra kapott, mert történt egy gyilkosság Mianmarban. Történetesen egy muszlim ölt meg egy buddhista nőt. Erre a buddhisták rohingya falvakat gyújtottak fel, gyilkoltak le és üldöztek el Rakhaing állam bizonyos részein. Éhezések törtek ki, az emberek próbáltak Banglades felé menekülni szárazföldön és csónakokon, de a bangladesi állam hivatalos nem fogadta őket, hiába kérlelte őket az UNHCR is. (Az ENSZ Menekültügyi Hivatala)

Mostanra talán a helyzet viszonylag lenyugodott, mert hiába kutattuk az újságokat nap mint nap, nem nagyon találtunk híreket arról, mi van odaát Mianmarban.

Harun felajánlotta, hogy elvisz minket abba a menekülttáborba, ahol ő is él. Mi ekkor már nagyon menni akartunk St. Martin szigetére, ezért abban maradtunk vele, hogy ha onnan nem sikerült hajót kapnunk Mianmarba, akkor vissza fogunk jönni ide Teknafba, és akkor szíves örömmel elmegyünk vele megnézni a menekülttábort.

Irány Saint Martin szigete!

Este kimerülten ájultunk el, de reggel nem lustálkodhattunk sokat, mert ha jól emlékszem, 9-kor indult a hajó a szigetre. A reggeli után nekiindultunk a távnak, ami 8km volt, mert közben összeraktam magamban a képet, és rájöttem, hogy jelöli is a GPS térképe azt a nyavalyás kikötőt. Ráhagytunk kicsit több, mint egy órát, mondván, hogy ennyi biztos elég kell, hogy legyen. Csakhogy történt az úton, még Teknafon belül, hogy egy tehén legelt az út bal szélén. Ez a tehén pedig az út jobb szélén lévő fához volt kikötve. Ahogy távolodott ettől a fától, úgy feszült meg a kötél, amivel ki volt kötve. És hová volt rögzítve az a kötél a fán? Egy derék ember derékmagasságba kötötte ki a tehenét, és az történt, hogy a tehén épp abban a pillanatban szeretett volna messzebb vándorolni, mint ahogy ez a kötél engedi, amikor Zita az úton megérkezett a kötél vonalába, és az megfeszülve felemelkedett előtte. Akkora satuféket nyomott, hogy utána el sem bírt indulni, mert az hátsó féke hasonló kattogásokat adott, ki, mint nekem, amikor a fékpofa szétfeszítő fémpöcköt bekapta a tárcsa. Zitánál most pontosan ugyanez történt meg a hirtelen nagy fékezés miatt, illetve mivel már túlságosan elhasználtuk ezeket a fékpofákat. Szerencsére, már rögtön leesett, hogy mi a baj, és rögtön tudtam, hogy mi a teendő. Szétkaptam a féket, kivettem belőle a fékpofákat, a pöcköt és indultunk tovább. Új fékpofákkal most nem bajlódtunk, kevés volt hozzá az idő, és Zitának volt még egy első fékje.

Nem gondoltuk volna, hogy azt majd ilyen komolyan használnia is kell még a mai napon. Az emelkedő, ami előtt tegnap este visszafordultunk, 50m magas volt és igen meredek mindkét irányban. A túloldalán pedig még néhány lankás kilométer várt ránk. Végül negyed órával a hajó indulása előtt futottunk be a kikötőbe, pont, amikor szemerkélni kezdett az eső. Gyorsan megvettem a jegyeket, aztán gurultunk az első lépcsőig a keskeny fa stégen. Itt aztán lepakoltuk a táskákat a bringákról, azokat kettesével felhordtuk a hajó orrába, majd végül a két bringát is. Ez nem volt egyszerű művelet, mert se a stégen, se a hajón nem volt sok hely, de végül csak megoldottuk.

Mire elindultunk, az eső is elkezdett szakadni, a bringák és a táskák odakint áztak az ablakunk előtt, mi pedig bent ültünk, és a nem egész egy órás út alatt én naplót írtam. Ehhez szerencsére konnektorom is volt, amit nagyon értékeltem, mert tudtuk előre, hogy a szigeten nem nagyon lesz áram. St. Martin szigetének nincs saját, központi áramforrása, és a szárazföldről sem megy a szigetre vezeték, így maradnak a dízel generátorok.

A kipakolás már egy nagyobb betonstégre történt meg és az eső is elállt, mire megérkeztünk. A stég egy bazársorban folytatódott, ahonnan szinte menekültünk a bringákkal, mert ha ott maradunk egy helyben, hamar körénk gyűlt volna a sziget 3000 lakosa, és ezt mi nem akartunk, minél előbb meg szerettük volna találni a szállásunkat, ahol elrejthetjük a bringákat. Ehhez a GPS mellett egy Sukur nevű srác is segítségünkre volt. Ő beszélt angolul, és mutatta az utat, jobban mint a GPS, mert ő tudta, hol nem süllyedünk el a homokban. Merthogy a szálláshoz át kellett vágnunk a sziget nyugati oldalára és ott a homokos tengerparton folytatni.

Nagy meglepetésünkre itt se süllyedtünk el, ám a szállást amit kinéztünk, drágábban kínálták, mint vártuk, és hiába próbáltunk alkudni, a napi 2000 takából nagyon nehéz volt elfogadható árszintre jutni, és végül nem is sikerült. Kértük Sukurt, hogy mutasson egy másik helyet, egy olyat, ahol 300-ért elalhatunk. Tudtam, hogy van ilyen, mert a bazársor mellett kínáltak már ennyiért szobát, de mi nem a nyüzsiben, hanem a csendes parton szerettünk volna lakni. Tekertünk tovább a parton a homokban északra, mellettünk a tenger, a másik oldalt pálmafák és bokrok, Sukur pedig egy csapat másik gyerekkel mögöttünk! Egy másik, partra nyíló szállónál megálltunk, de ott is 1500-ról indítottak, mire kicsit leszúrtam Sukurt, hogy nem ezt ígérte. Visszafordultunk és megálltunk egy másik szállónál, ahol már rögtön úgy kezdtem a mondókámat, hogy van-e szobájuk 300 takáért. Én magam is meglepődtem rajta, de azt mondták, van. Megnéztem, rendben is volt, a napi két óra generátorról kapott elektromos áramot is többször leegyeztettük. Ekkor még mindig nem akartam elhinni, hogy nincsen itt valami turpisság, ezért gyorsan ki is fizettem előre 3 éjszakát, vagyis 900 takát. A szállós rendben volt ezzel, nem lepődött meg, eltette a pénzt és odaadta a kulcsot! Hát, akkor rendben vagyunk, megtaláltuk a sziget legolcsóbb tengerparti szobáját! :)

Miközben pakoltunk befelé, felfigyeltem rá, hogy egy fickó a bringáinkat fényképezi. Gondoltam egy meredeket, és odaléptem hozzá, hogy „100 taka egy fotó ára”, mire ő nevetett, de én folytattam tovább komolyan, hogy 100 taka lesz a fotózása a holdjárműveknek. Látszólag belement, és kérte, hogy akkor legyen rajta ő és én is a képen. Mondtam, hogy rendben, de csak egy feltétellel, ha Sukur, a kissrác is rajta lehet a fényképen. Ebbe is belement, így készült vagy egy tucat közös csoportkép, és a végén valóban átnyújtott nekem egy százast, amit én azon nyomtam, még a szeme előtt átadtam Sukurnak: Ez a jutalmad srác! Kicsit berágtam rád, amikor drága helyre vezettél minket, de attól még ezt megérdemled. Sukur nevetett nagyon, és örült a pénznek, eltette, majd elbúcsúztunk, hogy még úgyis látjuk egymást, kicsi ez a sziget.

Ez volt az első alkalom, hogy komoly szándékkal kértem pénzt fényképért, de ezt azért tettem, mert előre kigondoltam, hogy ez a pénz majd Sukuré lesz.

A szálló szintjét csak egy-két homokzsák választotta el a parti homokfövenytől, a nap utolsó nehézsége a bringák ezen való felpakolása volt. Mindeközben már új barátaink is voltak, egy teljesen bengáli kinézetű pár, akik teljesen perfektek voltak angolból, sőt, mintha amerikai akcentusuk lett volna. Mint azt hamar megtudtuk, nem véletlenül: mindketten Amerikában élnek, most csak nyaralni jöttek haza Bangladesbe, mert amúgy ide valósiak a szüleik. Tőlük megtudtuk, hogy ma van vége az Eid Holiday-nek, és a délután 3 órakor induló hajóval kvázi kiürül a sziget, a bengáli nyaralók utolsó hada is hazamegy, ahogy ők is indultnak vissza Dhakabá, a reptérre. Micsoda hír! A legjobbkor érkeztünk, pont egy kis nyugalomra vágyunk itt és most, az ország „végén”.

Séta és futás a parton

Mint azt már elárultam, három éjszakát szándékoztunk tölteni a szigeten. Az első nap délutánján, egy kis pihenő után kimentünk sétálni a partra. Csodálattal figyeltük meg a kis rákok homokból kigörgetett utcácskáit. Ki tudják hordani az üregükből a gombócba gyúrt homokdarabokat, azokból kész utcákat építettek, és ezen utcarendszerek közepén mindig az üregük volt, ám az utcák hol sugár, hol félkör alakban követték egymást. Olyan parányi lény, mint a kisujjam körmének a fele, hogyan képes ilyen szabályos alakba rendezni a homokot? Ezen hosszasan elcsodálkoztunk és egyre csak fedeztük fel az utcákat a homokban. Volt, ahol egészen egybefüggően egy folyamatos sávban végig telerajzolták a homokot a kis rákok. Ha elnéztünk a távolba, lehetett látni, hol van ez a sáv: ahol nem mossák szét a hullámok, de még nincs túl távol a tengertől a kis rákok birodalma. Közben felfedeztünk egy harmadik féle „építészeti stílust” is, amikor a kisrák csak egyetlen sort épít a homokdarabokból, sugárirányt az üregétől egy másik üreg felé. Lehet, hogy valami szélfogónak is használják ezeket, vagy esetleg tájékozódási pontoknak? Kétlem, mert mindig, minden nap szétmossa az egészet a dagály, és aztán kezdhetik elölről az üregük kiásását és a homok széthordását. És mindeközben mit esznek, miből élnek, honnan van ennyi energiájuk megmozgatni ezt a kis testükhöz képest rengeteg homokot?

A séta közben azért fel is néztünk, így találkoztunk újra Sukurral és egy kókusz árussal. Húsz takáért kaptunk egy kókuszt a parton, amit a szemünk előtt likasztott ki egy nagy éles késsel, és miután egy szívószállal kiszívtuk belőle a kókuszlevet, még szét is nyitotta az árus azt kétfelé, hogy a „húshoz”s is hozzáférjünk. Közben Sukur bemutatott minket a sziget siket-néma fodrászának, és én be is jelentkeztem nála holnapra egy hajvágásra és borotválkozásra. Hol, ha nem itt és most, nála? :) Félig a buli kedvéért, félig mert tényleg kezdtem már kicsit úgy kinézni, mint Tom Hanks a Számkivetettben. (Szegény Zita meg csak nézheti, itt a nőkhöz férfi nemű fodrász hozzá sem nyúlhat.) A sétánk legszebb részei még csak ezután következtek a homokos parton: megcsodálhattuk a halászok bárkáit közelről, ahogy azt is, hogy hogyan terítik ki a partra hosszában a hálójukat, hogy súlyokat akasszanak rá. Mindezt idilli, pálmafás, naplementés környezetben… :)

A bazársoron elkapott minket a rendőrfőkapitány, egy nagydarab fickó. Ki lettünk kérdezve, hogy kik vagyunk, hogy mik vagyunk, honnan jöttünk, és hol lakunk a szigeten, illetve, hogy meddig maradunk. Mi mindent szépen elmondtunk, valamint nevetve „megfenyegettük”, hogy ha nem kerít elő azonnal legalább öt terroristát, akkor azonnal elhagyjuk a szigetet, mert terroristák nélkül az nekünk nem biztonságos. Majd megvacsoráztunk, és hazafelé már egy riksával mentünk a Dream Night Guesthouse-ba – mert így hívták a szállásunkat. Itt a szigeten másféle riksák vannak, és ez milyen érdekes már, hogy még Bangladesen belül is különböznek a riksák, mert ilyen platós, U alakban ülős, tetős riksát eddig még sehol nem láttunk!

Este már nagyon vártam, hogy holnap futhassak, olyannyira, hogy ki sem bírtam addig, hanem még este kimentem egy kis átmozgatásra. A tervem az volt, hogy minden nap, amíg itt vagyunk, körbefutom a szigetet. Ez, ha jól emlékszem, 9km-es távot jelent. Mivel rég nem futottam, nem akartam rögtön ekkora távnak nekivágni, ezért a mai estét átmozgatásnak gondoltam. Csak egy laza 4km-re mentem ki, azt is oda-vissza futottam a parton a szállónktól délre és kicsit aztán északra is, hogy kerek legyen a vége. Amiért visszafordultam az a dagály volt: a víz már olyan magasan járt, hogy nekem nem maradt hely a homokos fövenyen. Mert futni ugye ott jó! :) Gyönyörű holdfényem volt, zene nélkül futottam, és ez így volt nagyon nagy élmény: a tenger morajlása, a holdfény, és a tudat, hogy egy szigeten vagyok, a Bengáli-öbölben. Most először ezen az úton éreztem igazán, hogy nagyon messze vagyunk! Vagyis inkább most úgy éreztem, mint még soha. Eddig is jártunk érdekes országokban, de Bangladesről indulás előtt semmit nem tudtunk, így persze St. Martin szigetéről sem. Az idő egyébként másnap beborult, szeles lett és a fül-torok fájásom is megerősödött, ezért jobbnak láttam lemondani ezekről a futásokról.

A borbélynál

Másnap ártatlanul sétáltunk befelé a „főúton” (egy két méter széles betonsáv, fél méterrel a földfelszín felett) a bazárhoz, amikor egy zöld pólós fickó kezdett hevesen integetni nekünk. A fodrász! Hát el is feledkeztünk róla! De nem volt apelláta, be kellett ülnöm hozzá. Látnotok kellett volna, hogyan gesztikulált a kezével, arcával, mutatta, hogy majd megyek a motoron (milyen motoron?), és mindenki engem néz, olyan jóképű leszek, ha megnyír és megborotvál – nagyon jó lesz nekem! Én hittem neki, elvégre egy ilyen élményt nem szabad kihagyni: Banglades egy távoli szegletében, egy 3000 lakosú korallszigeten a talán egyetlen, amúgy siket-néma borbélynál nyiratkozni! :) Mutatott nekünk arcokat frizurákkal (elképesztő mögéjük photoshoppolt hátterekkel), de én mutattam, hogy Isten ments, egyikre sem akarok hasonlítani, csak egyszerűen vágjon le a hajamból, de maradjon ugyanez a fazon.

Az igazi műsor csak akkor kezdődött, amikor elkezdett nyírni! Legalább fél órát dolgozott rajtam, és a legviccesebb az egészben az volt, hogy közben megjelent a fő-rendőrfőkapitány, aki nagy izgalomba jött a történet láttán, és végigasszisztálta azt. Konkrétan ott állt mögöttünk, és folyamatosan beleszólt a fodrászunk dolgába, ami kicsit röhejes volt. Itt vagyunk egy szigeten, és az egyetlen fodrász vágja a hajamat, miközben talán a sziget szintén egyetlen rendőre asszisztál hozzá. Zita meg csak röhögött magában, miközben beült a spontán alakult nézőközönség soraiba. Tudni kell, hogy az egész bazársoron csak a fodrászüzlet volt kivilágítva, így kényelmesen létrejöhetett a színház: sok helybéli kis székekkel sorba ült a csodát látni, teát szürcsölgetve, a rendőrkapitány dirigálásait lelkes egyetértéssel „háá-háá” nyugtázva, a fodrászt bíztatva.

Na de aztán a hajvágással még koránt sem volt vége a show-nak, mert jött a borotválás. Soha életemben nem borotvált még más, igaz én magam sem borotválkoztam néhány tucatnál többször. :) Viszont a borbélyunk nagyon komolyan vette a dolgát, többször bekent és többször végighúzta a bőrömön a pengét, amit előtte bontott ki a zacskójából, szándékosan a szemem előtt, hogy mutassa, vadi új pengével dolgozik. De az orromat miért kell bekenni borotvahabbal? Igen, megborotválta az orromat is, sőt, ha hagyom, akkor a homlokomat is megborotválta volna, mert az is készült bekenni borotvahabbal. Először ezen csak nevettünk, de később rájöttünk, miért akarta csinálni: itt néhány ember frankón szőrős még az orrán és a homlokán is! :) Most már értjük, hogy miért láttunk a borbélyoknál totál bemázolt arcú férfiakat! Nem arcpakolást kaptak, csak épp borotválták őket…

Szóval a siket-néma borbélynál nagyon jó volt, jól mulattunk, és azt hiszem a helyiek is, mert az utcáról és a szomszéd boltokból a végére mindenki körénk gyűlt. Már csak a hasunkat kellett megtömni, ehhez ugyanazt a finom sült halat választottuk, amit előző este is.

Ekkor jött az ötlet, hogy készítünk egy dupla „előtte-utána” képet a fizimiskámról és a halról, merthogy mindkettőről csináltunk ilyet, a borbély, illetve a vacsora előtt és után. :)

Látjátok, hogy még a fodrászunk mosolya is szélesebb lett a fazonigazítástól! :)

Sukur története

Utolsó nap az idő sajnos nem változott, de azért még így is kimentünk, hogy sétáljunk egyet a szigeten. Nagyjából körbesétáltuk a sziget északi felét, Zita gyűjtött kagylókat, én pedig üldögéltem, fényképezgettem. Lehet, hogy itt a férfiak szoknyában (lungi – ami ugye már nekem is van :D), járnak és kézen fogva sétálnak (na, én idáig nem fogok eljutni), de ez még nem jelenti azt, hogy homoszexuálisok. Mi viszont ezen nem tudunk túllendülni, olyan nagyon komikus az egész, úgyhogy most végre lencsevégre is kaptam, ahogy nem is akárhol, hanem a tengerparton teszik ezt! :)

Este a bazársoron még mindig találtunk újat: most egy labdajátékot játszott néhány ember egy üres placcon. Egy rácsszerű külsővel, és üres belsejű labdával dekáztak egy körben állva, a lényeg pedig az volt, hogy ne essen le a földre a labda, illetve, hogy minél izgalmasabb figurával jutassák újra a magasba a labdát.

Amit talán a legjobban élveztünk az egész szigeten, hogy félig angolul, félig bengáliul tudtunk beszélgetni a helyiekkel, miközben egy az utcára nyíló kis üzletben teázgattunk vagy falatoztunk, pont úgy, ahogy ők is. Ez nem csak kellemes, hanem hasznos is volt, mert így tudtuk meg, hogy teljesen reménytelen innen átjutnunk Mianmarba, ugyanis nem járnak innen hajók. Harmadnapra már barátaink is lettek, akiket felismertünk (nem csak ők minket), és akikhez visszajártunk. És mindeközben sose gyűlt körénk zavaró tömeg, ami megint nagyon jó volt.

Sukurnak utolsó este ajándékot is hoztunk, mert sejtettük, hogy mint mindig, most is találkozni fogunk vele. Ez így is volt, így át tudtuk neki adni az angol-bengáli tematikus szótár-füzetet, amit még valahol Khulna környékén vettünk egy buszon 10 takáért. A bengáli jelentése a szavaknak csak bengáli karakterekkel volt leírva, így mi csak point-it-ként tudtuk volna használni, ezért inkább azért vettük, hogy majd odaadjuk valakinek, akinek igazán hasznos lesz. Ehhez ez volt a megfelelő idő, és Sukur volt a megfelelő személy! Vagyis csak azt hittük! Ugyanis amikor átadtuk neki, kiderült, hogy Sukur nem tud olvasni, se írni, se bengáliul, se angolul. Sose járt iskolába, az angolt a szigetre érkezett turistáktól tanulta meg! 12 éves fejjel megtanult angolul, úgy hogy sose járt iskolába!

Hogy-hogy nem jársz iskolába? – kérdeztem Sukurt. Mert nincs rá pénze a családomnak. Miért nincs rá pénze, mit csinál anyukád? Anyukám a háztartást vezeti és a testvéreimre vigyáz. Apukád? Apukám halász, de nem jár ki a tengerre, hanem otthon fekszik és alszik, pedig ha kimenne a csónakkal a vízre, minden nap annyi halat foghatna, amennyiből sok pénzünk lehetne. – Így Sukur, mire én folytatom: Mennyibe kerül egy évre az az iskola? 1000 taka! – válaszolja. Ezer taka az nincs egész 3000 forint! Hogy-hogy nincs ennyi pénzetek egy évben, nem tudsz ennyit összeszedni a turistáktól? Mit csináltál a 100 takával, amit pár napja adtunk Neked? Minden pénzre szüksége van a családomnak, azt is édesanyámnak adtam, 4kg rizst vett belőle.

Az a bizonyos kép, amiért az érkezésünk napján Sukur a pénzt kapta, azóta egyébként felkerült a Facebook oldalunkra, és meg is köszöntünk az illetőnek. Úgy tűnik, talán nagyon nem haragudott meg a pénzes fotó miatt, mert bár a screenshot-on már nem látszik, de később még azt is írta, hogy menjünk vissza újra és újra Bangladesbe. :)

Én e Sukurral folytatott párbeszéd után kezdtem gondolkodni, és állt össze bennem a kép, hogy kötelességünk segíteni ezen a srácon. Nem is értem, hogy nem tette ezt meg eddig valaki, hozzánk hasonló “gazdag” külföldi turista, akiktől Sukur angolul tanult? 1000 taka az nekünk szinte semmi pénz, oké, jó hogy egy napi büdzsénk, de gondolkodás nélkül odaadunk egy napot a nászutunkból (ami így ebben a formában nem igaz, mert előteremtjük majd azt pénzt máshonnan), hogy kifizessük Sukur tandíját egy évre. El is határoztuk Zitával, hogy holnap első utunk az iskolaigazgatóhoz lesz majd, Sukurral együtt, aztán ha beírattuk Sukurt, elmegyünk a szüleihez is és a tolmácsolásával megbeszéljük velük, hogy mostantól Sukur iskolába jár, mert ez bizony hosszútávon nagyon-nagyon jó lesz neki is és a családjának is.

Ám ezzel én akkor nem értem be, rögvest tenni akartam valamit Sukurért, ezért elsétáltunk egy közeli papír-írószer boltba (igen, van ilyen a szigeten!), ahol vettem neki egy üres füzetet és egy tollat. Visszaérve az étteremhez, ahol amúgy potyáztunk a vacsora után, amíg Zita az angol ábécét betűit írta le a Sukur új gyakorlófüzetébe, addig én a barátait kérleltem, hogy tanítsák a srácot, tanítsák meg neki a betűket, tanítsák meg olvasni és írni, mert van benne valami! És akar is, ez már csak abból is látszott, hogy ahogy kézhez kapta Zitától a füzetet, elkezdte másolni benne a betűket, ahogy mondtuk neki. Ha csak abba belegondolok, hogy mindössze 12 éves, és gyakorlatilag ő rendelkezik a legjobb angollal a szigeten azok közül, akikkel találkoztunk…

Szóval ez nem semmi! Biztos, hogy van tehetség, és akarat a srácban, biztos, hogy eszes gyerek, akiben van potenciál, ami viszont kihasználatlan marad, ha nem segítünk rajta. Én még 17 évesen sem tanultam németül, pedig tanítottak, ő pedig önszorgalomból, tanár és tanítás nélkül… Ezen nem bírok napirendre térni! Gondolkozzunk el Sukur életén, ha panaszkodni támadna kedvünk a saját, magyar sorsunk terén! Remélem viszi valamire a srác, mert benne van a lehetőség! Ahogy mindannyiunkban is!

Este úgy mentünk el lefeküdni, hogy másnap a délelőttöt Sukur iskoláztatására szánjuk, és délután összepakolunk, hogy a három órakor induló aznapi hajóval elhagyjuk a szigetet. (minden nap egyszer fordul a hajó)

Jön a vihar, menekülés a szigetről!

Reggel valaki veszettül kopogott az ajtónkon, és amikor azt kinyitottam, láttam, hogy a szállodás arc az. Kérdeztem mi van, de nem igazán tudta elmondani, csak sokadjára értettem meg, hogy vihar közeleg és a hajó nem délután háromkor, hanem most délelőtt fél óra múlva indul, és aztán nem is jön többet vissza, talán egy hétig sem, amíg újra el nem csendesedik az idő a tengeren. Micsoda, fél óra!? Nézz körbe, mindenünk szana-szét van a szobában, nem készültünk erre. Légyszi telefonálj oda (a mobilhálózat az 0-24 működik a szigeten, még mobilnetünk is volt), hogy mindenképpen várjanak meg, még egy órára szükségünk van! – Mondtam neki, de közben nem tudtam, mennyit értett meg belőle, ezért keltettem Zitát, és kezdtünk pakolni. Hamarosan újra kopogott az emberünk, közölte, hogy nincs egy óránk, a hajó 30 percen belül elindul vissza Teknafba, nem tudnak ránk várni! Na, jól nézünk ki, mindent csak behányni a táskákba, csak hogy valahogy beférjenek, csak gyorsan, aztán bezár, kihord, felrak a biciklire és indulás a parton a másik szállóhoz, ahol be tudunk menni a bringákkal a belső, betonozott útra, amin már gyorsan odajutunk a kikötőhöz! Ez volt a terv a fejemben, ami gyorsan össze is állt, ám a valóság nem volt ilyen egyszerű.

Hamar megjelent Sukur is a szobánknál és közölte nagy izgatottan, amit már mi is tudtunk. Kértem, hogy segítsen és ő nagyon rendesen segített is kihordani a táskákat a partra. Jó gyerek ez a Sukur, most is rögtön ideszaladt, hogy értesítsen és segítsen minket. A parton még „high-tide” volt, vagyis magas vízállás, a hullámok szinte a homokzsákokat nyaldosták, azokat, amelyeknek a bringáink voltak támasztva, miközben a táskákat raktuk fel rájuk. Egyszer csak egy a többinél nagyobb hullám érkezett, eláztatva a cipőinket, felcsapva a bringákra is. Ugyanez a hullám, ahogy vissza a tenger felé indult, magával kapta Zita egyik táskáját! Mi a franc, mi jöhet még, tengervizet kapunk, eláztat minket a tenger!? Ezt nem hiszem el! Hangosan felkiáltva Zita táskája után rohantam, hála az égnek ezek mind vízállóak, így azon nem is paráztunk, hogy beázott-e, örültünk, hogy nincs olyan nehéz, hogy elnyelje a tenger, és hogy végül sikerült visszaszereznünk tőle. Gyorsan befejeztük a pakolást, és indultunk! Tengervizes SPD-cipőinket becsatoltuk az alulról tengervízben félig megázott bringákba, és gyíííí, mentünk, ahogy csak bírunk!

Konkrétan a tengerben bringáztunk, úgy értve, hogy annak a hullámai nem hagytak száraz helyet a parton, nagyon sokszor a kerekeinket nyaldosták, de azok hála az égnek valahogy még így sem süllyedtek annyira el a homokba, hogy ne tudtunk volna tekerve haladni. A part kijáratánál azonban le kellett szállnunk, egy nagyot kellett löknünk a bringákon, hogy azok feljussanak a néhány méter hosszú, meredek, gyökeres szakaszon, aminek a túloldalán már az a szálló volt, aminek a kapuja előtt kezdődött a betonút. Igen ám, de ez a kapu zárva volt, csak egy embernyi ajtó volt rajta nyitva, de annak volt egy kb. 30cm magas pereme. Kértük hangosan, hogy nyissák, mert sietünk, de bénáztak, nem találták a megfelelő kulcsot, mi meg nem tudtunk várni, megfogtuk ketten a bringákat egyesével, és átemeltük őket.

Kint a betonon a riksások nagyot néztek, mert ilyet még nem láttak! “Hoda Hafesz!” barátaink, nekünk most rohannunk kell, menekülünk, mert ha elmegy ez a hajó, lehet, egy hétre itt ragadunk, és az nagyon nem lenne vicces, mert a vízumunk már így is lejárt több mint 10 napja!

Szóval éles volt a helyzet és ezt tudtuk, és éreztük is. Közben az eső is szemerkélt, de ez most nem igazán izgatott minket, csak azon feszültünk, hogy elérjük a hajót. Csak azt a pillanatot vártam, hogy végre beforduljunk a bazársoron, aminek a túl végén a stég mellett megpillantjuk a hajót… Ha még bent áll! Elszáguldottunk a fodrász mellett, a boltok mellett… Mennyi szép emlék, csupán néhány nap alatt! Az iskolát is elhagytuk, ami amúgy egyben ciklonház is. Ezt nagyon sajnáltam, bántott, hogy nem tudtunk emiatt a hülye vihar miatt Sukurnak segíteni. De talán majd még valahogy a szárazföldről el tudjuk intézni. Egy ezrest nem akartunk neki odaadni, mert attól tartottunk, megint „csak” rizst vesz belőle az anyja. Közeledett a bazár, már a „városban” voltunk, még egy jobbkanyar, aztán balra befordulunk a bazársorra, és…

Folytatása következik!

Bocs, ezt a „befejezést” nem tudtam kihagyni! :) A reklám után folytatjuk. Addig nem írom meg a folytatást, ameddig nem rendel mindenki naptárat, aki szeretne! Kiváló karácsonyi ajándéknak is, csak tessék, tessék, vegyék a falinaptárat! Október 31-én le kell adnunk a nyomdának a darabszámot, komolyan beszélek! Szóval, ha még nem rendeltetek, de szeretnétek, akkor most tegyétek meg! Köszönjük! Nagy-nagy köszönet azoknak is, akik már rendeltetek!

A Saint Martin szigetre 2012. szeptember elsején érkeztünk, és… – Hú, majdnem elszóltam magam! – …ez a bizonyos menekülés 4-én reggel történt.

Emlékeztek a Kaland, Játék, Kockázat nevű könyvekre? Az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha minden real-time menne, úgy értem valós időben meg tudnám írni az útinaplót, akár valami gondolatvezérelt billentyűzeten, rögvest online, Ti pedig ugyanígy tudnátok olvasni, és eldönthetnétek, vagy mondjuk szavazhatnátok… ha nem is arról, hogy elérjük-e a hajót, vagy sem, de mondjuk, hogy merre menjünk tovább. :) De legalább így utólag, ki vele, kinek mi tetszene jobban, ha elérjük a hajót, vagy sem!?