Hue-ből Da Nang-ba a táv 130km, és mert van útközben egy-két kisebb és egy nagyobb hágó és egy híresen szép partszakasz egy laguna mellett Lang Co-nál, ezért ezt a távot úgy terveztük, két nap alatt tesszük meg. Az első nap persze most sem sikerült korán elhagynunk Hue-t, de legalább még délelőtt volt, amikor kigurultunk a városból. Ez a nap lassan indult be, de aztán annál eseménydúsabb és érdekesebb lett a vége. Kezdetben csak gurultunk a nagy út szélén, és azt éreztük, hogy itt valami más. Egyrészt sütött a nap, végre, és ilyet bringázás közben sem éltünk meg már egy ideje. Talán ez is hozzájátszott ahhoz az érzéshez, amit átéltünk, valahogy itt minden kicsit mintha nyugodtabb lett volna. Persze vasárnap is volt, bizonyosan ez is közrejátszott, igaz, mi inkább úgy éreztük, végre „megérkeztünk Dél-Vietnamba!”, ahol állítólag nyugodtabbak, lazábbak az emberek. Erre Minh-nek volt egy elmélete, amit később a saját tapasztalatunk és a megkérdezett emberek is igazoltak: Míg északon télen hideg van és ebben a hidegben is keményen kell dolgozni a földeken, hogy megteremjen az életet jelentő termés, addig délen elég szó szerint csak széthinteni a magokat, mert azok a melegebb, napsütésesebb éghajlat miatt sokkal jobban és könnyebben nőnek.

Azért annyira nem lett minden rögtön derűs, például a váltókarom nem javult meg magától, azt ebédszünet alatt ismét szétkaptam, és ekkor rögtön fényderült rá, miért kezdett el újra szorulni olyan nagyon hirtelen. A Rohloff bowdenekben van belül egy tefloncső, ebben fut a szál, és ez a kis cső kicsúszott a külső gumiköpenyből bele egyenesen a váltókar belsejébe, ahol feltekeredett abba a vájatba, amiben csak a bowdennek lett volna szabad lennie. Persze elég hely nem volt neki, így az egész elkezdett piszkosul szorulni – amíg vissza nem toltam a helyére és le nem vágtam belőle, miközben vártunk a finom levesre. :)

Az út mentén találtunk egy nagyon érdekes, színes táblát, egy félkör alakú ábrán a tortaszeletek színnel voltak jelölve, rajtuk ismeretlen szöveg. A képen egy kopott példány látszik, de azokon, amelyeket még nem evett meg a rozsda, általában egy mutató is van, valamelyik szeletre fordítva. Nem tudjuk, csak sejtjük, hogy ezzel valószínű azt jelzik, hogy mennyire szabad vagy épp nem szabad tüzet gyűjtani a környéken – mennyira van szárazság és tűzveszély. De ez csak tipp! :) Aztán láttunk egy nagyon érdekes fát, a törzse egy kis betonépület köré volt növé, rajta bejárattal egy síremlékhez. Vagyis a sír így gyakorlatilag a fa törzsének a közepében volt. Elképesztő, mikre képes a természet! :)

Eztán átkeltünk két apró hágón, talán 50-100m magasak lehetettek, csupán néhány kanyarból álltak. Ezekből a kanyarokból viszont néha egész pofás kilátás nyilt, már csak a napsütés hiányzott volna, mert az közben eltűnt. Megint csak a szürke, üres rizsföldeket láttuk és a háttérben egy hatalmas lagúnát. Vagy máskor az alattunk kanyargó úton a kamionokat erőlködni fölfelé, a háttérben valamilyen üzemmel, talán egy cementgyárral. Welcome to the „Developed World”! Ez nem hiányzott nekünk ide, bár tudom, hogy mi csak két kis senki vagyunk, akik kerékpárral járjuk a világot, de Laosz ilyen szempontból nekünk jobban tetszett, ott nem járták ilyen nagy szörnyetegek az utakat, nem láttunk óriási üzemeket a táj helyén, ott még megvolt a dzsungel és az emberek nem próbáltak úgy élni, ahogy nyugati társaik, hanem éltek úgy, ahogy.

Tudom-tudom, kórház, egészségügy és oktatás az nincs nekik olyan, amilyen jó lenne, ha lenne, de én hiszem, hogy meg lehet oldani az utóbbiakat az előbbiek kikerülésével is, kell lennie ésszerű fejlődési irányoknak, ahol nem alakítjuk át ilyen gyökeresen a tájat és a szokásainkat, hogy már rájuk sem lehet ismerni, mert minden olyan idegen, olyan különböző és távoli a természetestől. Vietnamban néha ezt éreztük, igaz, valószínű csak azért, mert előtte Laosz nagyon „fejletlen” volt, de pl. Thaiföld még Vietnamnál is sokkal fejlettebb, ott úgy éreztük magunkat néha, mintha egy nyugati országban lennénk. De csak addig, amíg szóba nem álltunk egy, az ázsiakra jellemző szuperkedves helyivel – akik itt is megvannak Vietnamban! :)

Mielőtt begurultunk volna a csodás Lang Co-ba, előtte még összetalálkoztunk két európai leányzóval. Da Nang-ban bringát béreltek és most Hue-be tekernek, közben majd kempingeznek valahol a parton. Bátrak, én ilyen biciklivel szerszámok nélkül nem mernék ekkora útnak nekivágni. Persze ezt nem mondtam nekik, elvégre ha baj jön, a probléma csak egy lehetőség lesz pl. egy kis teherautóstoppolásra vagy egyéb izgalmas és érdekes kalandokra. Csak tovább bíztattuk őket, hogy jó az, amit csinálnak, és közben mi is kikérdeztük őket az előttünk magasodó hágóról. Részben talán nekik is köszönhetjük, hogy másnap nem az alagutat választottuk, hanem a 400m magas hágót. Na de ne rohanjunk előre! Mert volt itt egy-két érdekes dolog még Lang Co-ba. Ahogy beértünk a lagúna és a tenger közötti keskeny földnyelvre, utolértünk egy furcsa motorost. Oldalt a hátsókerék mellett tűz lobogott egy dobozban, aminek a tetején egy nagy lábos volt. Felemelte nekem a fickó a fedőt, odabent tésztagombócok gőzölődtek. Ezekben általában hús van hagymával és tojással, legalábbis itt Vietnamban. Na de az, hogy zenéljenek? Méghozzá így? :)

Igen jól szórakoztunk! :) …és ez persze a fickó sem volt ellenére. Természetesen a kutyát végül nem ettük meg, nem lett belőle szalonna, viszont szállást sem találtunk. Miután bekóboroltuk a főúttól a tenger felé menő utcák nagy részét és találtunk két katolikus templomot (szállás ügyében, de hiába), visszamentünk a főútra és találtunk egy nagyon jó szállót, ráadásul csak 100 ezer dongért. Egész korán el tudtuk foglalni az első emeleti tágas szobát, ahová ekkor még betűzött a nap, ami a ház körül amúgy is beragyogott mindent, de még odabent is, hiszen három oldalról ablak volt a szobánkon. Ilyen fényes, tágas szobában nagyon rég nem laktunk, általában ennek az ellenkezője igaz az éjszakai menedékeinkre: pici és ablaktalan. :) Éppen ezért ezt most nagyon élveztük, pláne, hogy a helyhez tartozó étteremben egész olcsón ehettünk és volt két apró tarka-barka kiscica is a színen, akiket Zita jól megdögönyözött. Zita felmerészkedett a házunk második emeletére is, és itt egy kis családi szentélyt talált, Buddhával, füstölőkkel, és mindenféle papír ruhával. Nagyon érdekes volt, láttunk ott papír cipőket, papír öltönyt, nadrágot, de még papír mobiltelefont és karórát is. Ezt nagyon érdekesnek találtuk, de ekkor még nem értettük.

Reggel korán akartunk kelni hogy még a nagy hőség előtt feljussunk a Hai Van hágóba, de persze megint ellustálkodtunk. A nap már javában tűzött, amikor az előző este megsütött melegszendvicseket felfalva kint találtuk magunkat az úton. Apropó! Ezen az estén, vagyis az előző estén kezdtem el írni valamilyen régebbi, (de a történések napján éppen friss) FB-vita vagy a honlapon tett hozzászólások által motiválva a napi ökolánynyomainkat. Nyitottam négy új oszlopot a szupertáblázatunkban, ezek a víz, étel, energia és lakás voltak, és ezekbe felírtam, hogy miből mennyit „költöttünk”. Sajnos később feladtam ezt, mert túl bonyolult volt visszaemlékezni, hogy az adott napon mit hányszor csináltunk, meddig égett a villany, meddig töltődtek a kütyüjeink, hányszor húztuk le a WC-t, stb, stb… És sajnos mérni sem lehetett, mert ezeket a dolgokat – számomra legalábbis – képtelenségnek tűnik számszerűsíteni. Ezt egyébként már kicsit sajnálom, mert bár oké, nem tudtuk volna összeadni a napokat, de arra jó lett volna a napi 2-3 perc összeírás, hogy mindig, amikor „lépünk”, amikor teszünk valamit, aminek számottevő lábnyoma van, tehát valamit, ami nagyobb dolog egy levegővételnél, akkor arra odafigyelünk, hiszen majd fel kell írni a táblázatba, tudatosul bennünk, és esetleg meggondoljuk magunkat. Nem, nem veszem meg ezt az üveges kólát, inkább tovább hajtok és majd jön egy útszéli cukornád árus, ahhoz nem kell üveggyártás és nagy ipar, csak apró kerekeken guruló, kézzel is hajtható facsarógép, a cukornád maga és egy pohár, amit utána elmosnak. És a szívószál, azt nem fogadom el, mert van nálam egy, amit mindig újrahasználok! Tudom, tudom, ezek iszonyú parányi dolgok, de ha egyre többen egyre inkább elkezdenénk ezekre figyelni, akkor jönnének a nagyobb dolgok is, és az ipar és a politika is felfigyelne és reagálna ránk. Meg lehet változtatni a világot! Jöhetnek az ellenérvek, hogy nem, Árpi naiv vagy, várom őket szeretettel! :)

Na de induljunk el fölfelé a hágóba, mert soha nem jutunk sehová. Lang Co-t földnyúlványát egy hídon keresztül hagytuk el, innen nagyon szép kilátásunk nyílt az alattunk lévő halászhajókra és az öbölre valamint annak a bejáratára. A túloldalt a tenger felé fordultunk és áthajtottunk egy még nagyobb híd alatt, ez a magasba ment, mert aztán az út, amit a hátán vitt, egy alagútban folytatódott. Az alagútban, ahová tilos bringával behajtani, mi persze mégis gondolkodtunk ezen a tegnapi nap fáradalmai közben, de végül rábeszéltük magunkat a hágóra. A hágóra, ami éppen ezen a ponton kezdődött elöttünk. Jött az emelkedő! Méghozzá akkora emelkedő, amilyen már rég nem emelkedett előttünk. Rögtön az első kanyarban megálltunk, mert innen nagyon szép kilátás nyílt Lang Co földnyúlványának a végére, a tengerpartjára, a hidakra és a mögöttük lévő hatalmas öbölre.

Ezt követően először egy hatalmas póknál álltunk meg, amit már nem is tudom, hogy szúrt ki Zita. Ő mester ebben. A fák lombja között egy részen kilátszott az ég kékje, és ezelőtt a kék előtt fonta az óriás pókunk a hálóját. Mi pedig készítettünk róla három képet, az elsőn ő látszik nagyban, aztán ő és a kék ablak a zöld lombok között, aztán az egész környék, a fákkal és az út korlátjával. Gondoltuk, hogy ezeket majd egymásra rakjuk kinagyítva photoshoppal, de erre azóta se került sor és most se fog, inkább csak írok tovább. Annyi apróság és annyi ötlet van, de idő az nincs mindenre, ez egy üldözés kérem, üldözöm az útinaplóban a valóságot, és közben nem mindig állok meg. Ti is írtátok, és én is gondoltam rá, hogy jó lenne a képaláírás a blogra a fotók alá, de erre sincs időnk. Majd talán egyszer, még ki kell fejlesztenem, hogy csak egyszer legyen vele sok meló, aztán utána már offline is tudjam csinálni, gyorsan, hatékonyan. Egy kanyarban viszont megálltunk egy némileg már torz közlekedési tükörnél, és készítettünk magunkról egy fotót, amin nekem el van törve a csuklóm, Zitának meg át van lőve a felkarja… :) Vagy legalábbis így látszik.

Feljebb vettünk két nagy hajtűkanyart, a másodikban pedig ismét játszottunk a tükörrel, majd elhaladtunk egy nagyon furcsa épület mellett, ahonnan furcsa zaj jött. Csak néhány perc gondolkodás után esett le, hogy valószínűleg az alagút szellőzőnyílásánál járhattunk. Ugyanezt hamarosan már sokkal feljebbről csodálhattuk, és miközben ide feljutottunk, az út szolidan emelkedett, lent vasút kanyargott a tenger mellett, jobbra pedig apró vízesések zubogtak alá mellettünk.

Mikor már a hágó alatt jártunk és csak egy kanyar volt hátra, az út mellett egy kis emlékművet fedeztünk fel. Megálltunk és körbenéztünk, egy kis női szobor előtt füstölők, virágok voltak kitéve vázákban, és amit nagyon furcsálltunk: rengeteg papírpénz. Már megint ezek a játékpénzek, számtalanszor láttuk már őket szétszórva az út szélén. Mi értelme van ennek? Fénymásolt 100 dollárosokat és 500 ezer dongosokat ajánlanak fel az égieknek, hogy aztán itt a földön is rájuk törjön a nagy anyagi gazdagság? Ez milyen gáz, és milyen nagyon szánalmas már. Gondoltam ekkor, de már ekkor is éreztem, hogy nem helyes így éreznem, mert valószínű ennél többről van szó, ennél bonyolultabb kell, hogy legyen a történet. És persze, valóban, nem volt igazam, vagyis igazam volt, abban, hogy ennél többről van szó. Később, több forrásból és több embertől, több élményen keresztül megtapasztaltuk és megértettük, miről is van szó valójában, ezt most elárulom Nektek előre, mert ide kapcsolódik: ezekre a pénzekre rá van írva valami olyasmi, hogy a „holtak pénze”, és ezek a pénzek összefüggésben vannak a tegnap este látott papírruhákkal, cipőkkel és telefonokkal. Ezeket a papír holmikat a helyi kultúrában az elhunyt hozzátartozóknak szánják, és az újévvel beköszöntött első teliholdkor elégetik őket, így kerülnek fel a fenti, elhunytak világába a holmik. Így lesz odafent az elhunyt hozzátartozóiknak ruhája, cipője, mobiltelefonja, karórája, és pénze a másik világban. Oké, még így is furcsa dolog ez, de valljuk be, egy nagyságrenddel érthetőbb, kedvesebb és aranyosabb, mintha azért csinálnák ezt az egészet, hogy ők maguk, az élők legyenek gazdagabbak, még ebben a világban. Persze biztos felteszitek a kérdést, hogy de hát miért nem igazi pénzt áldoznak fel? Én is feltettem és meglepően gyakorlatias és egyszerű választ kaptam, hogy szinte én éreztem magam hülyének utána: „Megbolondultál? Az igazi pénzt odaadjuk a templomnak vagy a szegényeknek adományként.” Oké, már csak azt nem értem, hogy ki és mikor és hogyan találta ki azt, hogy a papír holmi is működik az elégetéssel? Persze lehet, hogy én gondolom rosszul, és eleve a papír, „mű”-holmik égetésével kezdték és soha nem is égettek igazi pénzt és igazi ruhát.

Szóval visszatérve az útra, valószínű itt meghalhatott valaki a szerpentinen és az ő emlékére állították ezt a kis helyet, és azért pakolták ide a sok papírpénzt, hogy ha majd azt elégetik az újévvel, fent az illető megkapja és ne kelljen pénztelenül léteznie a másik világban. :)

Innen már csak egy kanyar volt a hágó, odafent turisták busszal odaszállított hadai fogadtak minket és kilátás, immáron mind a két irányban, vissza a Lang Co öböl felé, és előre Da Nang városa felé. Mivel az éttermesek csak iszonyat drágán voltak hajlandóak még egy csomag kekszet is odaadni nekünk, és mivel ekkor kezdtünk neki az okölábnyomunk felírásának és a keksz be volt csomagolva, ellen álltunk, hogy vásároljunk, hiszen innen már csak le kellett gurulni a városba, ahol normál árak vártak ránk.

A lefelé suhanás nagy élmény volt, meg-megálltunk közben, mert a kilátás nem akármilyen volt Vietnam 4. legnépesebb városára. Az öböl túloldalán Da Nang toronyépületei magasodtak. Lent ettünk egy-egy gőzgombocot, majd néhány szendvicset és így már bírtuk folytatni befelé a belvárosban. A központban csak borzasztó drágán kínáltak nekünk szobát, ezért kérdezősködni kezdtünk, és hamar a folyó túloldalán találtuk magunkat. A hídon ezernyi robogós között hajtottunk, de már nem éreztük magunkat veszélyben miattuk. Körülnéztünk az utcában, amit tanácsoltak nekünk, de egyetlen egy hotelt sem találtunk. Már megint ez a nyavalyás yes-story, csak mondtak nekünk valamit, de azt se tudták, mit akarunk? Szó se róla, kezdtünk egy kicsit ingerültek lenni, fáradtak és éhesek voltunk és minden szállodás csak az ellenségünk volt, hisz csak méregdrágán akartak szobát adni nekünk. Ez tudtam, hogy nem jó, hiszen tudom, elcsépelt dolog ezzel jönni, de amilyen vagy a világgal, az olyan lesz veled, és bármennyire is közhelyesen hangzik ez, attól még így van és mi ezt számtalanszor megtapasztaljuk az út során. Éppen ezért most próbáltunk uralkodni magunkon és csak türelmesen, kedvesen és mosolygósan bekérdezni minden szállodába. Persze ha lettek volna a környékünkön, de egy sem volt, ezért tovább evett minket a fene. Megálltunk egy nagy körforgalomnál és vettünk az utcán pár szendvicset, amelyek egy részét rögtön meg is ettük. Vettünk egy nagy levegőt és egy megérzésre támaszkodva elindultunk a tengerpart felé. Innen ugyanis már alig csak egy kilométerre volt az állítólag valami TV-sorozatból híressé vált „China Beach” nevű tengerpart-szakasz. Ennek az északi csücske egészen Da Nang-ig ér, ide tartottunk most ezen a délutánon, amikor már kezdett sötétedni ránk. Ördögünk volt, az utca egy ponton végetért és beletorkollott egy a parttal párhuzamos, de attól még kb. 300m-re beljebb lévő széles sugárútba. Ezen az úton balra fényreklámokat pillantottunk meg és hamarosan szállodák tucatjai vettek körül minket.

Feladtuk, hogy 200 dong (2200 forint) alatt találjunk szobát, ezért az első helyre, ahol ennyiért szobát ajánlottak (némi alkudozás után), felpakoltunk. Igaz, drága volt, de ezért cserébe nagyon pofás, tiszta, modern szobát kaptunk, szép fürdőszobával, íróasztallal, konnektorral és erkéllyel. Utóbbi jól jött, mert nagymosást csináltunk és a keleti fekvésű teraszra remekül ki tudtunk teregetni, hogy a reggeli nap majd elvégezze a dolgát, amíg mi szunyókálunk.

Ezzel a napnak azért még nem volt vége, mert kimentünk sétálni a környékre. Ettünk a sarkon egy Pho levest egy utcai műanyagszékes kis „étteremben”. Itt felfigyeltem rá, hogy valami mozog a sötétben. Óriási patkányok szaladgáltak körülöttünk a szomszédos, üres asztaloknál, mindössze pár méterre tőlünk. Én ettől nem lettem nyugodt, mert hisz mi van, ha megharap és betegséget hordoz, de Zita csak nevetett rajtam, és bíztatott, hogy legalább fényképezzem le a kis állatokat. :) Eztán még éhesek maradtunk ezért a szomszéd utcáig kóboroltunk, ahol találtunk egy kis családi, egyasztalos étterem-kocsma szerűséget. Itt még kértünk egy kis rizses ételt és ittunk egy kólát és egy sört a hosszú nap végére. Üvegből, de sok jéggel, nesze neked fenntarthatóság. Az üdítőket (mert ennyi sok jéggel feloldva már annak számít a sör is – itt így isszák) már csak a vacsora után darts-ozás közben fogyasztottuk el, jót szórakoztunk ezen a helyen lefekvés előtt.

Hue-ből Da Nang-ba január 20-21-én tekertünk át, 71 és 45 km-t megtéve.

Hú, ma is milyen napunk volt! Nem indult egyszerűen és nem adta könnyen magát, nagyon kemény volt, de ennek ellenére – és részben ezért is – az egyik legszebb napunk volt eddig Nepálban. Pedig csak 24km-t haladtunk, és ha ezt reggel előre elmondják, hogy csak ennyit gurulunk ma, bizony mérges lettem volna és csalódott, most a nap végén azonban mégsem vagyok az. Na, de kezdjük el az elején, és hagyjuk a végét a végére! :)

Az ébresztőt 5 órára állítottuk, de nekem sikerült úgy lenyomnom a szundit, hogy az többet nem is ébresztett minket, így csak magunktól keltünk fel, 6:17-kor, amiért Zita rögtön már így hajnalban jó mérges volt rám. Az én reszortom lett az elrámolás, Zita pedig nekiállt elkészíteni a reggeli rántottánkat. Két tojás kiborult a serpenyőnkből, és hát ettől sem lett sokkal boldogabb Zita. Aztán egy, a tegnapinál ugyan kisebb, de még mindig túl nagy gyerekcsapat is megjelent, és jó szokásukhoz híven minden mozdulatunkat lesték, Saroj pedig mindegy, mit csináltunk, mindig ott volt, és kérdezett, néha nehezeket. Nem a témát, hanem az angol kiejtését és mondatfonását illetően nehezeket. :) De aranyos volt, és igazából jól teszi, hogy ilyen kíváncsi, csak nekünk nem volt olyan jó, hogy pakolás, reggeli és készülődés közben kérdésekre kellett válaszolnunk, és a gyerekeket lesni, hogy mit emelnek el. Persze semmi ilyesmi nem történt, ezek jó gyerekek, ahogy Saroj is jó ember, de ugye ezt nem tudhattuk előre, és mindig jobb óvatosnak lenni!

7:51-kor tudtunk elindulni, és lefelé már nem kellett, hogy toljanak minket, szépen lassan, óvatosan legurultunk a terepen az aszfaltozott utunkra. Nem voltunk épp a kedvünk csúcspontján, és erre az sem tett rá, amikor észrevettük, hogy Zita megint elhagyta az egyik hátsó fékpofáját. Ez egyszer már megtörtént, és most ismét, valószínű lefelé jövet a terepen. Amikor Pakisztánban eltört az a kis fém pöcök, ami maga a rugó, későn vettük észre, és addigra már leköszörülte a tárcsa a féktest egy részét, kb. 1-2mm vastagon. Ezen a résen most ismét kiesett a fékpofa. :( Pedig a pöcök nem tört el most! Viszont ismét tanultam egy újat, rájöttem, hogy lehet állítani a féktest pozícióját, így most úgy raktam be az egyik már használt fékpofát, hogy az nem tud kiesni, mert egyszerűen nem fér ki a tárcsa mellett. Szóval megszereltük a féket, de annak nem örültünk, hogy egy fékpofával megint könnyebbek lettünk. A csomagban – ami nem érkezett meg -, ráadásul nincs fékpofa. Szóval, ha közületek valaki, vagy valamelyikőtök ismerőse utazik a következő hónapokban DK-Ázsiába, adja az ég Bangladesbe, akkor szóljatok, mert kiküldetnénk egy-két apró és nem nehéz cuccot magunkhoz. :)

„The Road is very difficult, up and down!” – Vége az aszfaltnak

Hallottuk, hogy az aszfalt már csak pár kilométert fog tartani, de nem gondoltuk volna, hogy a „The Road is very difficult, up and down!” azt jelenti, hogy egy iszonyú földúton kell majd fölfelé mennünk. Az egyébként gyönyörűen megépített, új és makulátlan minőségű aszfaltsávunkon egyszer csak két-két betonkorlát állta el az utunkat. Két ember épp arra járt, kérdeztük, hogyha egyenesen tovább megyünk az aszfalton, eljutunk-e Sindhuliba? Mondták, hogy nem, egyenest mindjárt véget ér az aszfalt és csak egy gyalogösvény van a sziklafalban, ami 300 méter hosszú, és csak gyalog járható, bringákkal már nem.

A földút visszafelé indult el meredeken a hegyoldalban, olyan meredeken, hogy a látványától rögvest kikészültünk, és pihenőt kellett, hogy fújjunk. Leültünk az út peremére, a lábunkat a mélybe lógattuk, és elcsócsáltunk ketten együtt egy fél kókuszdió belsőt. Két teljes kókuszdióbelsőt még Katmanduban vásároltunk, összesen 40 rupiért! :)

Sajnos a kókuszdió sem tudott minket annyira feldobni, hogy vidáman vágjunk neki ennek a meredeknek. Rögtön az elején éreztük, hogy ez nem lesz egyszerű, a köves, poros úton nehéz volt fölfelé tolni a bringákat, ráadásul a nagyobb köveken sokszor elakadtunk, ilyenkor csak fogcsikorgatva tudtunk továbbjutni. Bringázni meg sem próbáltunk, rögtön láttuk, hogy az szinte lehetetlen lenne ennyire megpakolt fekvőbringákkal. Na nem mintha sima trekkinggel lehetséges lett volna, mert az út tényleg meredek volt, még egy csupasz montival is nagy kihívás lett volna ez a fölfelé. Szóval mi toltuk, ahogy bírtuk, lassan, nehezen és keservesen. Pár száz méter múlva én már annyira elől voltam, hogy ledöntöttem az útszélnek a bringámat, és Zita segítségére indultam. Ekkor láttam, amikor visszanéztem, hogy lent a völgy aljában az eredeti utunk, az aszfaltos út valóban megszakad, és csak egy kis ösvény látszik a sziklafalban, de annak a túlvégén újra látszik egy pont ugyanolyan, szépen, korlátokkal megépített út, mint ami a miénk is volt! Nem igaz, hogy nem lehet átjutni bringával azon a szaros 300m-en! Meg sem néztük, meg sem próbáltuk, ehelyett rögtön itt szenvedünk ezen a brutál meredeken, amin minden méter egy kínszenvedés. Ekkor már csurom víz voltam az izzadtságtól, és éreztem, hogy nagyon kivesz belőlünk ez a fölfelé tolás, ezért Zitától átvettem a bringát, és őt leküldtem, hogy nézze meg azt az ösvényt. Én közben kicsit följebb sétáltam a mi utunkon, és láttam, hogy később egy hajtűkanyarral keletnek (nekünk irányba) fordul, és már nem olyan meredek, mint kezdetben. Ahogy visszafordultam a bringákhoz, láttam Zitát, ahogy ő is visszafordul, már az ösvény elejétől. Tehát nem nyert az ötletünk, nem lehet átkelni az ösvényen (ha járható lett volna, nyilván mind a 300m-ét bejárta volna Zita, de rögtön visszafordult), marad hát ez a kőkemény fölfelé. Épp, hogy Zita visszaért, alattunk elakadt egy dzsip, keservesen kapart, nem láttuk, de hallottuk ahogy elássa magát és éreztük az égett gumi szagát. Mi indultunk tovább, de most már ketten toltuk fel Zita bringáját, én pedig visszamentem a sajátomért a hajtűkanyarból. Onnantól volt egy lankás rész, ahol mindketten felültünk a bringára, de ez sajnos nem tarthatott tovább 100m-nél, mert utána ismét meredekebb lett az út, és ott már nem bírtuk tekerve. Közben egy helyi kissrác mellénk csapódott, először csak nézett, aztán segített is tolni. Én fogtam az ülés tetejét, ő a csomagtartó végét, így toltuk immár ketten a súlyos bringámat. Éreztem, hogy így könnyebb, de amikor hátranéztem, már ismét csak bámult és sétált mögöttem. Pedig meg voltam róla győződve, hogy még mindig segít tolni, de már nem így volt, csak egy kis placebo történt velem. :)

Fent előttünk házakat láttunk, és amikor felértünk a peremre, örömmel konstatáltuk, hogy ez tényleg a „hágó”, és innen már végre lefelé kell majd haladnunk. Azért megálltunk szusszanni, és inni egy kortyot, és ennek persze az lett a vége, hogy a házaktól előkerült még három kis barát, és így már négy kíváncsi szempár nézett minket megszakítás nélkül. Megköszöntük a segítőnknek a segítségét, majd elindultunk lefelé. Ez a lefelé egészen az első kanyarig tartott, ami után megpillantottunk egy újabb fölfelét. Hála az égnek, ez már nem volt olyan vészes, meg tudtuk tekerni, így nem kellett ismét leszállnunk. Ezután már tényleg eljött a lefelé, ami a Sunkhosi egy mellékvölgyének az oldalában haladt, természetesen meredek, köves szerpentinben. Itt az egyik kanyarban meg kellett állnunk, ahol volt egy kis hely a szűk egy sávos földút mellett, mert fentről egy busz dudált már a távolból, persze mint az őrület, hogy tudjuk, hogy jön, és megálljunk valahol elengedni. Hogy hogyan jutott fel ezen a meredek földúton, azt elképzelni sem tudjuk. Még az a dzsip is elakadt (amit azóta sem láttunk), akkor ez a monstrum hogy bírt feljönni? Leszállt mindenki, és tolták? :) Végül is lehet, hogy voltak elegen, mert még a tető is tele volt emberekkel, vidáman integettek nekünk, amikor a busz elkanyarodott mellettünk. Megvártuk, amíg eltávolodik, hogy ne szívjuk utána a bűzt és a port.

Sajnos amikor leértünk, szomorúan tapasztaltuk, hogy a szép műút, amit reméltünk, sehol sincs, ellenben egy falu határában ismét fölfelé emelkedik a földutunk. Itt utolért minket egy tűzifát cipelő nepáli nő, aki útbaigazított minket Sindhuli felé. Fent az emelkedő tetején a nő is megpihent, és amikor itt utolértük, Zita kipróbálta a tűzifa fejen való cipelését. Hát, alig bírta felemelni a nagy halom fát, elmondása szerint legalább 30kg volt a csomag, szóval minden elismerésünk a hölgyé! Ahogy tekertem fölfelé, elnéztem őt, és arra gondoltam, hogy mi a francért vagyok ennyire búgos, hisz én „szórakozásból”, a magam döntéséből vagyok itt, ő pedig mondhatni, hogy létszükségletből cipeli azt a súlyos terhet. Egyszer valaki Rakonczay Gábor óceánátevezéséhez hasonlított minket, de ki kellett, hogy javítsam, mert Gábor nem tehette meg – ahogy a fát cipelő hölgy sem -, hogy egyszer azt mondja, hogy elég volt, és másnap felszáll egy Európába tartó repülőre, és visszatér néhány nap alatt egy kényelmes, könnyű, biztonságos létbe. Mi ezt bármikor megtehetnénk, ha úgy akarnánk, vagy úgy adódna, és ez azért sokat számít. Na nem mintha ilyesmi bármikor is eszünkbe jutna, még az ilyen kemény napokon sem. Mert meg kell jegyeznem, hogy ekkor már nagyon kivoltunk, ez a fölfelé bringatolás ilyen meredeken nagyon, de nagyon kifárasztott minket, nekem ráadásul még nem múlt el a reggeli bugom, ez abból is látszott, hogy jó mérges lettem, amikor bevágtam a hátam a kőkerítés egy kiálló darabjába, ahogy próbáltam a fa halom pántja alá bújni, hogy felemeljem azt, csak hogy én is kipróbálhassam, milyen nehéz a tüzifa-csomag. Túl búgos, és túl magas voltam ahhoz, hogy ez sikerüljön, így ez most elmaradt, és csak gurultunk tovább. Ja, amúgy ha egészen-egészen méterre pontosak akarunk lenni, akkor fent a hágóban, a kissrácoknál léptük át a 9000km-t, s nem tegnap. De mivel ez úgyis sántít már ott, hogy a GPS sem teljesen pontos, és én sem vagyok tévedhetetlen, ilyenekre már nem adunk, akkor lépünk át ezres kilométert, amikor érezzük! :) Na jó, és persze +/- 20km-re a mért értéktől.

Falvak között a földúton

A falu, ahová fel kellett tekernünk, egyébként igen pofás volt, és ez némileg feledtette a búmat, illetve ráébresztett arra, hogy azért vagyunk itt, hogy élvezzük az utat! Ezt persze leírni sokszor sokkal könnyebb, mint épp ott épp akkor átélni és úgy érezni, amikor egy iszonyú köves, meredek földúton tekersz fölfelé, és közben még azt is kell lesned a visszapillantó tükrödben, hogy a sikongatva utánad rohanó nepáli gyerekcsorda nem kapaszkodik-e beléd, nem dob követ, vagy nem ver bottal, s nem emel el semmit se a táskádról. („Jaj, Árpi, ennyire nem rossz hely ez a Nepál!” – Zita) Persze semmi ilyesmi nem történt, ők is, mint valószínű errefelé mindenki, jó gyerekek voltak, csak hát akkor is, ilyen helyzethez én nem vagyok annyira még hozzászokva, közel egy év Ázsiában ide vagy oda…

Az emelkedő tetején egy kis vendéglőnél megálltunk pihenni. Először teát akartunk inni, de az időbe telt volna, így végül maradtunk az üveges üdítőnél. A „Cold Drink” azt jelentette, hogy egy félig a földbe ásott vízzel teli köcsögben ültek az üvegek. :) Errefelé már nincs áram, már ott se volt, ahol előző éjjel aludtunk. Itt egyébként egy nagy fa alatt egy csoport iskolás gyerek üldögélt, persze ők is jól körülállták és megfogdosták a bringákat, de ezen már nem akadtunk le túlságosan. Pedig kellett volna, hogy legalább egy kicsit értsenek angolul, mert láttam, hogy van a könyveik között angol nyelvkönyv is, szóval tuti tanulnak angolt, kérdés milyen tanártól, és milyen hatékonyan? – Aki tud a sorok között olvasni, Nepálban is végtelen az önkéntes lehetőségek száma! ;) Mi is terveztük eredetileg, de ilyen szempontból sokkal jobban koncentrálunk most a büdzsére, mint hittük eleinte. Ez részben annak is köszönhető, hogy az eredeti útiterv szerint már nem is tudom, hol kéne lennünk (Ausztrália?), de mi még „csak” itt vagyunk. Ez persze abszolút nem baj, sőt… Csak így viszont nem tervezünk még plusz kitérőket, vagy megállókat, hiszen így egyrészt nehezen fogunk beleférni a már így is kitolt 3 éves időkeretbe (kit érdekel? :) ), és térben előbb elfogyhat a pénzünk, mint azt reméltük. Na, de miért érdekes ez most, majd lesz valahogy, olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna! – térjünk vissza az útra!

Az útra, ami most épp magasan haladt a völgy oldalában, így kiváló rálátásunk nyílt az alattunk lévő mezőkre. Néhány teraszról még nem bontották le a kukoricát („Bontották?” – Zita / „Jól van, informatikus vagyok, nem mezőgazdász!” – Árpi), de sok már üresen volt, és néhányra már elvetették a rizst. Egy-kettőn pedig sűrű, élénkzöld színben látszott, hogy valószínűleg az az a terasz, amiről a rizspalántákat szedik, és ültetik szét a többi teraszra. Az időzítés a kukoricáról a rizsre való átállásra pontosan akkor (júni közepe-vége, 28-át írunk ma) történik, ahogy azt Rupus nekünk elmesélte az Annapurna körtúránk legelső napjának estéjén. Te jó ég, mennyi minden történt már csak azóta is, pedig még ugyanabban az országban vagyunk, és alig egy hónapja jártunk Rupusnál.

„Excuse me! What is your mother’s name?”

Pont arra a lapályra ért le az utunk is, amit az előbb még fentről csodáltunk. A földek között kanyarogva haladtunk, amikor azt láttuk, hogy az utunkat egy kisebb patak keresztezi, jókora, saras gázlót létrehozva ezzel rajta. Megálltunk, gondolkodtunk, majd arra jutottunk, hogy bezárjuk a táskám nyitva levő zsebét (amiben a fényképezőgép van, hogy mindig azonnal kéznél legyen), hogy ha úszásra kerülne a sor, akkor ne ázzanak el a cuccok benne, és én elsőként neki indulok. Ámbár ha túl mély lett volna az árok, nem hiszem, hogy a 60kg-os bringám fennmaradt volna, nehezebb ez fajsúlyra a víznél, jóval nehezebb. Talán a bal hátsó matracokat és sátrat tartalmazó táska könnyebb, de az meg oda van rögzítve a csomagtartóra, így annak is mindegy lenne, ha egyszer bringás úszásra kerülne a sor. Ja, de abban meg benne van az egyik súlyos lánc, amivel még ölni is lehetne, szóval annak is mindegy lenne. Nehéz ez a bringa, túlságosan is az, ezért Katmanduban azon gondolkodtunk, hogy pont ennek a táskának a tartalmát, úgy ahogy van, ki kéne vágni. Minek a két matrac, mindig van hol aludni, minek a sátor, mindig találunk valami tetőt, és minek a két lánc, elég egy is. Ezek azok a holmik, amelyeket ritkán használunk, de akkor jól jönnek. A sátrat kb. ötször állítottuk fel Irán óta (9-10 hónapja), ebből háromszor csak a hálófülkét. A matracokat sokszor használjuk, de találnánk helyette mást, pl. megágyazhatnánk a ruháinkból is. A lakat meg brutál nehéz! Végül maradtunk abban, hogy haza, vagy továbbküldeni is nehéz lenne őket és nyűg, így meg mindig velünk vannak, amikor kell, ha ritkán is.

Na de ott tartottam, hogy nekiiramodok a bringával az ároknak, persze tolva, úgy hogy én az árok szélén sétálok végig egy sárfalon. Valahol a közepén jártam ennek a történetnek, ahogy épp a víz is a kerék közepét nyaldosta a tengelynél, amikor hátulról a szomszédos háztól egy gyerekhangot hallok felém szólni: „Excuse me! What is your name?” – Ne most, hagyjál, úszni tanítom a bringámat! – gondoltam, és nem válaszoltam semmit, a feladatra koncentráltam. Még nem értem át, amikor jött a következő kérdés: „What is your mother’s name?” – Persze barátom, pont az édesanyám nevét fogom neked elmondani, miközben sártengeren gázolok át! Mi jöhet még? Útlevélszám, születési dátum? Hihetetlen, Nepál is hihetetlen, megérdemlik ők is ezt a jelzőt! :) Micsoda helyzet, tengelyig vízben tolom a bringákat, közben egy helyi kissrác anyám nevére kíváncsi! :) Ekkor már jobban lehetettem, mert humoromnál maradtam, elővettem a kamerát, videofelvételre állítottam, és miközben Zita is áttolta magát a mocsáron, visszakérdeztem:

Nézzétek a motorost a végén, ahogy vigyorog a „How old are you?” kérdésen, széttett lábakkal a lápban! :) Ezen a felvételen már sokat mulattunk a pillanat óta. :)

Ebédre dálbát, mert Nepálban vagyunk!

Úgy tűnt, a mezőkkel véget ér a falu, de csak most kezdődött igazán, persze naná, hogy egy kiadós emelkedő után. Nagy, emeletes házak mellett haladtunk el, ami szinte már valószínűtlennek tűnt az utat és a környéket elnézve, de így volt. A központot képező buszállomás-étterem-boltok háromszögben megálltunk ebédelni, kivoltunk, de nagyon, ránk fért a pihenő. Két dálbátot kértünk, de igazából elég lett volna egy is, mert Zita már nem bírt volna a rátöltéssel egymaga, így nem is kért. Persze ez mindegy, azon a 60 rupin nem múlik, így is csak 520-at költöttünk ma összesen, ami alig több, mint a napi büdzsénk fele, ők meg aztán igazán megérdemlik ezt a (nekünk) kis pénzt. Már írnom se kéne, de meghatározó volt, ezért megemlítem, hogy itt is szépen körbeálltak minket, sok gyerek és néhány felnőtt képezte körülöttünk a tömeget. Szemben az asztalunknál ült egy srác, hazafelé tartott a távoli falujába, és a buszra várt, ő beszélt kicsit angolul. Most én gazdagozhattam le valaki mást végre, mert ő egy 6,5 decis Tuborg sört ivott, ami itt 220 rupi volt, és már a másodikat nyomta, mikor ott voltunk. Erre kijelentettem, hogy gazdag, ha ezt most megengedheti magának! :) Persze ő nem fogadta el, de nekem jól esett, hogy végre nem én kapom meg, hanem én mondom másra. Nem volt bennem irigység, inkább csak mókáztunk. Közben persze tudom, hogy akármennyire is utálom, ha ezt itt Ázsiában ránk mondják, még mindig igazuk van, csak maga a sztereotípia nem tetszik, hogy fehér ember = gazdag ember, aki sok pénzt költeni jött Ázsiába.

Mangót és pofont kaptunk a vidám nepáli kislányoktól

Az ebédtől már két óra után indultunk tovább, rögtön egy traktor állta az utunkat, amit aztán sok emelkedő, és néhány banyána fa követett. Utóbbiak látványát nagyon élveztük, ám a fölfelék még most is keservesen nehezek voltak. De már épül az új út, látszódnak a hídpillérek! Jó lesz az? Mit láttunk volna ezekből a falvakból, ha egy szép, gyors műúton száguldottunk volna végig, ami valószínű el is kerüli majd őket? Ekkor már éreztem, hogy ez egy jó nap, hiába nehéz, hiába kőkemény, és hiába nem haladunk szinte tapodtat sem, sorra érnek minket a szép élmények, és valahol csak ez számít, ezért jöttünk, és most kapjuk szép számmal, ezért boldognak kell lennünk, a fene egye meg ezeket a rohadt emelkedőket és a murvás utat, le vannak szarva! :) Így gondolkodtam, és tényleg elmúlt már a délelőtti búm.

Egy patakon keltünk át, köves gázlón, de most a bringákon maradva. Két kislány kezdett követni minket, és nagyon, de nagyon nevettek, folyamatosan, megállás nélkül. Kétségtelen, hogy rajtunk, mert mindig a közelünkben voltak, és rajtunk kívül semmi más nem volt a környezetükben, ami szokatlan lett volna számukra. Örültünk a vidámságuknak, de ez most számunkra nagyon idegesítő volt, mert közben a verejtékeinkkel küszködtünk, és a meredek, köves emelkedővel, ahol most is nagyon akadozósan tudtuk csak feltolni a bringákat, még úgy is, hogy egyszerre ketten csak egyet toltunk. Ők meg közben folyamatosan vihorásztak mellettünk hiába küldtük el őket, akkor egy percig tisztes távból folytatták, aztán újra mögöttünk voltak… Mikor felértünk, még mindig jöttek, és Zita azt tervezte, hogy cukorkával közel csalja őket, aztán leken nekik egy-egy pofont. Ez így utólag tudom, meredeken hangzik, de akkor teljesen érthető volt Zita indulata, nagyon felidegesítettek minket. Már azt is kérte Zita, hogy fogjam meg a bringáját, hogy lekeverhesse azt a bizonyos pofont per fő, amire persze nem került volna sor, csak hát Zita már nagyon oda volt a feszültségtől. De nem így történt, mert előbb mi kaptunk pofont az egyik lánytól. Jóféle, jelképes pofont, a negatívizmusunkra! Szegény lányok, nem tettek mást, csak nevettek, mi pedig majdnem felpofoztuk őket! Egyikük egy mangót vett elő a táskájából, és Zita felé nyújtotta! Nem is sejtették, milyen gonosz tettre készülünk, ők végig kedvesen álltak hozzánk, amit a végén egy pár mangóval is megmutattak. Szóval pofon volt ez nekünk, egy kis lecke, hogy megtanuljuk, a kultúráink közötti szakadék okozta nehézségeket el kell engednünk, és egy mosollyal, vagy egy kis humorral, vagy őrült, nem-érdekel-mi-van, de-kedves-és-türelmes-maradok módszerrel, de át kell hidalnunk. Náluk nem gáz percekig tömegesen bámulni valakit, ahogy az is belül marad az illendőség határain, ha percekig nevetünk valakin, miközben ő „szenved”. Egy kis apróság még ide: a képen láthatjátok, hogy Zita a jobb (!) kezével a veszi át a mangót, miközben a bal kezével megfogja a jobb keze könyökét. Ez a tisztelet apró jele, egy gesztus a másik felé, amit akkor használunk, amikor pénzt, vagy bármi mást adunk, vagy kapunk.

Újra aszfalt! – Elkezdődik a „nagy fölfelé”(?)

Innen kivételesen nem egy újabb fölfelével, hanem egy kiadós lefelével folytattuk, ami alatt sok érdekeset láttunk. Emberek fűrészeltek, vizibivalyok legeltek, és házak magasodtak úgy, hogy csak egy kisebb lépcsősoron lehetett feljutni az ajtójukhoz. Ezt nem igazán értettük, minek ilyesmi egy hegyoldalban? Idáig nem duzzadhat fel a folyó, a hegyről lezúduló víz meg nem lehet soha egy méter magas. De ha mégis, mi van lent az alsó szinten? Aztán láttunk egy nagyon szép házat, aminek az aljában egy néni ült, aki rögvest felvette a szemüvegét, amikor a közelbe értünk. Itt a szomszéd ház sarka mögül egy fekete bivaly is kikukucskált, viccesek voltak így együtt a nénivel, és az egész környezet, az agyagfalú házzal igen pofás volt.

Innen már csak egy kanyar volt a folyópart, ahol Zita letette a bringáját, hogy elszaladjon pisilni, mialatt én ottmaradtam, hogy fogadjam a menetrend szerint érkező kíváncsiskodókat:

A felnőttek és a gyerekek aránya kb. jól jellemzi Nepál demográfiai képét, tényleg nagyon sok a gyerek, rettentő fontos lehet egy ország életében egy ilyen helyzetben az oktatás, hisz sok múlhat azon, milyen munkaerő válik majd abból az embertömegből, akik most még csak gyerekek. Te jó ég, ez a mondat gáz volt tőlem, ők emberek, élő, érző lények, nem „erőforrások” – Hú, de utáltam a munkahelyeimen, amikor erőforrásnak hívtak minket, tényleg hívtak így, az orrunk előtt, és nem rosszból, nem rossz ember, csak ez a zsargon, és végül is igaza volt. Voltam erőforrás, most próbálok újra ember lenni! :)

Az út innen közvetlen a folyó és egy nagy zöld legelő mellett haladt, ez szép volt és végre könnyű, egy pillanatra el is felejtkeztünk e nap nehézségeiről, főleg, hogy teljesen váratlanul egy ponton átváltott az út a reggelről ismert makulátlan aszfaltra. Nem tartott sokáig az öröm, mert mindjárt megpillantottunk egy óriási szerpentint! A kanyarok alatti betontöltések szinte bástyának tűntek innen. Erre megálltunk egyet pihenni, kértünk teát, és a most végre csak 3-4 fős gyermekcsapattal játszadoztunk, nevetgéltünk, illetve egy kis zenét hallgattunk a telefonomról, egyszóval lazítottunk. Ez már ránk fért, és jól is esett. Reggel azt gondoltuk, gyorsan leguruljuk ezt a 18km-t, és aztán nekilátunk a nagy emelkedőnek, aminek a túloldalán már a Terai van. Igaz, ahhoz fel kell mászni innen 500m-ről 1400 fölé előbb. :) Hát nem az történt, amire számítottunk, most délután 4 óra van, amikor végre itt állunk a szerpentin aljában. Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy nekilátunk, és lesz ami lesz, jutunk valameddig, és onnan holnap már annál kevesebb lesz hátra! Elvégre 600m emelkedés sokkal jobban hangzik, mint a 900, nemdebár? :)

Szóval elindultunk a szép aszfalton fölfelé, és ez olyan „gentle” volt, hogy itt még tekerni is tudtunk, méghozzá nem is olyan nagy erőfeszítéssel. Mindenképpen sokkal könnyebb volt, mint a murvás meredekeken fölfelé tolni a gépeket. Ráadásul nem tudom, milyen szabvány alapján, és kik építik ezt az utat, de nagyon profin csinálják, mert minden ki van táblázva szépen, és a kanyarok hatalmas ívek, ahol az út szinte már csak vízszintes, így ezek a kanyarok igazi pihenők voltak nekünk a meredekebb egyenesek között.

Ahogy azt lentről láttuk, semmi sem tart örökké, konkrétan a szerpentinünk 3 hajtűkanyarnyit tartott, és utána fordulhattunk rá egy talán minden eddiginél meredekebb földútra. De csak azután, hogy egy dzsipes útbaigazított minket, mert először egyenesen indultunk tovább, egy rossz úton. Ebből a dzsipből kiszállt egy nő, aki csak sétált, és aztán segített Zitának tolni a bringát. Mikor kérdeztük, hogy mit csinál, azt mondta, hogy csak mozogni jött ki a levegőre! :O Van itt valahol a bokrok mögött egy szmogos metropolisz, ahonnan csak frisslevegőt szívni mennek ki az emberek, vagy mi? :) (nincs nagyváros a 100km-es körzetünkben)
100m-el feljebb megköszöntük a szíves segítségét, aztán a helyben piknikező családtól megtudtuk, hogy ez a hely ahol állunk, még nem a „nagy fölfelé” része! Innen még újra le fog menni a folyó mellé az út, és csak aztán lát neki a hegynek! Őrület! Még jó hogy nem hagytuk holnap reggelre! Na guruljunk le, aztán keressünk valami búvóhelyet az estére! Aha, persze, ez nem az a nap, amikor minden csak ilyen könnyen adná magát! Egy kanyar után kiderült, hogy a lefelé, amin nagy könnyedén elindultunk, nem tart sokáig. Újabb és újabb fölfelék következtek, még akkor is, amikor már láttuk a lefelét a faluig… Még ekkor is, utoljára megbújt egy alattomos kis meredek rész a mellékvölgy belsejében. Ezeket rendszerint úgy kellett megmásznunk, hogy ketten toltunk egy bringát, mert olyan meredekek voltak, hogy egyedül nem, vagy csak nagyon lassan, nagyon nagy erőfeszítés árán bírtuk volna feltolni a bringákat.

Ezen a szakaszon Zita egy utolsónak hitt lefelé elején kérte, hogy húzzam meg a hátsófékjét, hogy jobban fogjon. A külső fékpofán ezen a napon már sokat húztam, ezért jónak láttam a másik, belsőn állítani, ehhez egy kulcsot vettem elő. Amikor tekertem a fékpofán, az beljebb esett, és rögtön kizuhant a helyéről! Mi a fene!? Ekkor jöttem rá, hogy pontosan miért is esik ki – amit az elején már leírtam, mert lereszeltük a féktest egy részét nagy balgán. De most egy kis csavarragasztóval rátettünk még a dologra, reméljük, így már nem hagyunk el több fékpofát, féktelenül nagy bajban lennénk! (még van egy szett, teljesen bontatlan, de sajnos a pofák nem szimmetrikusak)

Igazi bambuszkunyhóban a nagy fa alatt

Lent Bimeshwarban hamar megtaláltuk a helyünket, egy igazi bambuszkunyhóban kaptunk menedéket a kedves helyiektől:

Regélhetnék még, hogy mennyire élvezem, hogy itt vagyunk, és hogy mennyire jó, hogy 100% természetes anyagokból készült ez a

Ó, Istenem, hát megérhettem, hogy eljöttek közénk a földönkívüliek!

Ja, még annyit, hogy ma megtanultuk, hogy nem szabad mindig kilométerekben mérni az utat. Ha ehhez ma ragaszkodtunk volna, még mindig enne a fene, hogy csak 24km-t haladtunk, de nem így érzek, mert végiglapoztam a fényképezőgépben a fotókat, és meg kell, hogy állapítsam, hogy csodaszép napunk volt. Mert ha viszont élményekben mérjük az utat, mindjárt jobban fest a dolog, és elmondhatjuk, hogy a mai napon sokat nyertünk. :)

…a végére még egy újabb 9000km-es fotó, ami valahol a 9013. km környékén készült, és végre egy olyan ezres fotó, ami azt is megmutatja, hogy a törpök élete nem csak játék és mese! Hallottál már a gonoszról: a csúf, csúszós, meredek, köves emelkedőkről? :)

2012.06.18 22:59 (GMT+5:45!), Nepál, Bimeshwar, a bambuszkonyhóban a Sunkhosi folyó partján, a nagy fa alatt

1. nap – Megdöglünk a melegtől

Végre elindultunk Pokharából! Reggel 6 órai kelést terveztünk elő, de ezt megelőzött egy hajnali háromig tartó pakolás, ezért aztán végül 7-kor keltünk, Ákos második SMS-ére, amiben méltatlankodott, hogy mi történt az ébresztőszolgálattal? Este úgy beszéltük meg, hogy majd én ébresztem, de ez nem történt meg, az ébresztőszolgálat elaludt. Pakoltunk, rámoltunk lefelé a „Penthouse”-unkból. Ákos épp akkor fordult be a Lakeside-ról az utcánkba, amikor leparkoltunk Ram előtt, egy utolsó fényképre. Fotózkodtunk, majd mentünk az utolsó közös reggelire az Asian Tea House-ba, aztán útra keltünk. Az első nap még viszonylag könnyű volt, az elején vagy 50km-t lefelé gurultunk, ebédre megettük a Ram-nál vásárolt óriásszendvicset, majd vártuk, hogy jöjjön az emelkedő! Mert tudtuk, hogy jönni fog, direkt figyeltem a terepet, amikor a túra kiindulópontjára, Besisaharba mentünk a busszal, immár több, mint egy hónapja. Szóval tudtuk, hogy Dumréig még jönnie kell egy nagyobb emelkedőnek, és jött is. A baj nem is ezzel volt, hanem a hőséggel, amit az emelkedőn 4-5-el haladva ekkor már meg is éreztünk. Egy út menti kútnál meg kellett állnunk, mert nem bírtuk tovább a tikkasztó forróságot, szó szerint rosszul lettünk kicsit. Öt perc pihenő után tovább akartunk indulni, de ahogy fölálltunk, rájöttünk, hogy az még korai, ahhoz túl meleg van. Még néhányszor a csap alá tettük a fejünket és a karunkat, és csak kb. 20 perc után indultunk tovább. Ezen a helyen egyébként sokan mások is megálltak, és ez nagy fennakadást okozott a forgalomban, ugyanis még itt a meredek emelkedőn sem húzódtak le nagyon az autók vagy a buszok, hogy jobban elférjenek mellettük. Egyszerűen megálltak a képzeletbeli sávjuk közepén, így elfoglalva a fél utat. Erre csak azért emlékszem, mert így mi hallgathattuk a hangos dudálást és szívhattuk a füstöt.
A táj egyébként szép volt, mesezöld mezők mellett haladtunk, és ezt még a kemény emelkedőn is tudtuk élvezni, persze főleg akkor, amikor megálltunk egy-egy percre egy kanyarban lenézni, csodálni és fényképezni.

A napot Dumréban zártuk, pontosan abban az utcában, ahol anno átszálltunk. Találtunk egy hotelt étteremmel, ahol meg tudtunk alkudni az árban, és a lépcső alatt odabent el tudtuk helyezni a bringákat. Este még az áram is visszajött, és reggel nagyon finom „buff momo”-t, vagyis vízibivaly hússal és hagymával töltött, gőzben kifőzőtt tésztafalatokat ettem, méghozzá friss dahival (vízibivaly tejéből készült erjesztett történet). Mondtam már, hogy Zita a buff momot sem eszi, mondván, hog a vízibivaly egy szeretetreméltó, aranyos állat, amit nem szabad megenni? :) Igaza van, de csak az előbbiekben. Különben sem volt sok hús a momóban, ellenben nagyon finom volt.

2. nap – Kezdődik a hullámvasút

Már hét óra előtt az úton voltunk ezen a napon. A lejtő, amit tegnap délután elkezdtünk, most folytatódott, de csak néhány kilométert, amíg el nem értük a Trisuli folyót, ahonnan már ennek a folyónak a völgyében haladtunk, de most már fölfelé. A folyó felett köd ült, és ez sajátos hangulatot adott az egész környéknek, nagyon élveztük ezt a reggeli tekerést, annak ellenére is, hogy itt a Trisuli mellett már tekerni is kellett, méghozzá sokszor fölfelé. Elkezdődött a hullámvasút, amiről nem is sejtettük, hogy két teljes napig fog tartani. A Trisuli mellett kemény volt a menet, mert végig vagy föl, vagy le tekertünk, alig volt sík rész, ahol sokáig élvezhettük volna a lejtőn felvett lendületet, és a könnyű tekerést a síkon. Az idő nagy részét 4-5km/h-val haladva töltöttük a fölfeléken, egy másik kis részét pedig 40-50-el lefelé száguldva. Na de hát így jár az ember lánya és fia, ha megpakolt rekukkal indul neki ilyen meredeken hullámos útnak.

Ahogy belekanyarodtunk a délelőttbe, úgy lett a hőség ismét egyre nehezebben elviselhető. Éppen beszéltük már Zitával, hogy le kéne menni a Trisulihoz, és jól belecsobbanni nyakig, hogy lehűtsük magunkat, amikor az út bal oldalán valaki szaladni kezdett mellettünk, és kiabálta a szülőhazánk nevét angolul! Jól van, jól van apám, felismerted a magyar zászlót, ügyes vagy, de ugye most ezért nem kéred, hogy megálljak Neked egy fölfelében? – Gondoltam magamban, és közben az emberünkre se néztem igazán. Sokszor van, hogy a helyiek követnek pár métert, vagy integetnek vagy kiabálnak nekünk, és ha ilyenkor mindig mindenkinek megállnánk, bizony lehet, hogy nem jutnánk messze a nap végére. Ez az ember azonban kitartóbb volt a többieknél, és amikor végre komolyabban szemügyre vettem, felfedeztem benne a Gorepani-ból megismert holland barátunkat, Mr. Hasmenést. :) Raftingolni jött a Trisuli völgyébe. Pár perccel később újra integetett nekünk egy dzsip hátuljából, majd néhány kilométerrel odébb láttuk a bandát beöltözni. Itt mi is megálltunk, kihasználva, hogy van egy kedves barát, aki tud figyelni a bringákra, amíg mi nem vagyunk mellettük, Zitával leszaladtunk a Trisuli partjára, és megmártóztunk a folyó hideg vízében. Ez nagyon, nagyon jól esett nekünk, jól lehűtötte a testünket, igaz, sajnos csak rövid időre, mert a nagy hőségben és fölfelékben hamar újra átmelegedtünk. A holland barátunk elmondta, hogy, 1000 rupiért (2700 Forint) eveznek a vadvízen egy 3-4 órás menetet! Hm, ez azért nem rossz, ezt lehet, hogy nekünk is meg kéne talán majd lépni, gondoltam.

A nagy fügefát és esti szálláshelyet kutatva

Délutánra kicsit odalettünk az állandó fel és lemenetelben, mert alig haladtunk és nagyon elfáradtunk. Ebédelni csupán pár kilométerre a mártózás után álltunk meg, és nagyon kikaptuk a helyet, mert itt megjött újra a kedvünk. Nem volt túl nagy körülállós tömeg körülöttünk, csupán néhány kedves helyi, akik nem voltak nyomasztóak, sőt! A dálbáthoz kaptunk sok uborkát és hagymát és néhány kíváncsi gyermektekintetet is sikerült lencsevégre kapni, így egy órával később a megállástól számítva jóval vidámabban indultunk újra útnak.

Persze az út továbbra is kiborítóan nagy hullámvasút volt, és csak lassan haladtunk rajta. Az útikönyv említett egy Trisuli Centre nevű raftingos helyet, valami nagy fügefánál („The Big Fig”), ezt néztük ki kora délutáni, és erre a napra végleges megállónak. Egyrészt azért, mert már nagyon fáradtak voltunk és nem siettünk sehová, másrészt azért, mert reméltük, hogy hátra sikerül nekünk is ilyen olcsón eveznünk egyet egy csoporthoz hozzácsapódva, akár még ma délután, vagy holnap reggel.

Ez a fügefa azonban csak nem akart szembejönni, mi pedig fáradtak voltunk már nagyon, és megálltunk volna. Zita megkérdezte egy háznál, hogy nem alhatunk-e valahol az eresz alatt, és ennek a vége az lett, hogy felajánlottak egy üres szobát, ám még megemlítették mellé, hogy ételt azt nem tudnak adni. Ez gyanús lett, hisz ételt nem is kértünk, akkor miért mondanak ilyeneket? Éppen ezért rákérdeztünk az árra, mire kibökték, hogy a szoba bizony 1000 rupi lesz! Micsoda? Ezer rupiját, vagyis az egész napi büdzsénket, 2700 forintot adjak oda egy szobáért? Úgy látszik, rossz helyen vagyunk… ennél még egy szálló is olcsóbb, vacsorával együtt. Ez nem esett jól és elgondolkodtatott minket. Úgy látszik, ez a Pokhara-Kathmandu szakasz nem számít annyira vidéknek, hisz itt van a sok raftingtábor, ráadásul a turisták által leginkább kedvelt két nepáli város között. Így történhetett, hogy turistának (ráadásul gazdag turistának!) néztek minket, nem pedig embernek… Vagy legalábbis utazónak. Persze ezért különösen nem haragudhattunk rájuk – és nem is mutattunk ilyesmit – csak egyszerűen továbbálltunk és nekiveselkedtünk a következő emelkedőnek.

Ennek a tetején már volt valami tábla a bozótban, amiről le tudtam olvasni, hogy „Big Fig”, és ettől bizakodóak lettünk! Mégiscsak meglesz az a fügefa! Lent a lejtő alján egy öböl mellett meg is találtunk egy nagy puccos épületet, alatta egy tábort sátrakkal és kunyhókkal. Megkerestem a recepciót, ahol csak egy szakács volt (a konyha is volt egyben), aki felhívta a főnökét, majd kért, hogy várjunk negyed órát, mire az megérkezik. Megjött, bőrcipőben és nyakkendőben, mobiltelefonálva. Olyan árakat mondott csupán a maradásra, hogy attól égnek állt a hajunk. Ráadásul folyamatosan dollárban beszélt, hiába mondtuk neki, hogy nincs nálunk egy árva dollár sem csak nepáli rupi, ő csak folytatta, hogy ő megérti, mert tudja, milyen az bringázni, hisz ők is szerveznek bringás túrákat, ezért ad nekünk jelentős kedvezményt, csupán 1800 rupiért sátrazhatunk az épület alatt a folyóparton. Hú, apám, Te megvesztél, abból mi két napig élünk. Intézd csak a százfős csoportjaidat Kathmanduból, mi pedig nem raboljuk tovább azt a jaj, de drága idődet, hanem inkább gurulunk tovább! Ezt gondoltam, de megint csak nem ezt mondtam, csupán szerényen közöltük, hogy ez sajnos nekünk nagyon sok, úgyhogy bye-bye!

Szóval a napnak még mindig nem volt vége, pedig mi már nagyon szerettük volna! Négy-öt ezt követő emelkedő után végül csak eljött az a bizonyos „The Big Fig”, igaz, először itt sem akartak fogadni, mondván, hogy tele vannak. Azért mi leültünk egy bolt előtt, benyaltunk egy üdítőt, és csak ültünk, kicsit megsemmisülve e nap nehézségei után. Persze ez így nem maradhatott, én felpattantam és körbenéztem. Egy takaros kis köves utca vezetett hátra néhány ház között egy hatalmas gyalogos függőhídhoz, aminek a túloldalán a köves parton ott volt felállítva egy hatalmas raftingtábor sátrakkal. Az utcán volt chowmein-es étterem és találtam egy üres, szép épületet, kitárt ajtókkal. Felmentem a fadeszkás, meredek lépcsőn, és fent egy másik üres szobát találtam, virágos erkéllyel a folyóra és szemközti nagy fügefára. Visszamentem a hölgyhöz, aki az előbb közölte velem, hogy tele vannak, és rákérdeztem, hogy nem alhatnánk-e ott az emeleten az erkély mellett, abban a szemmel láthatóan üres, és jelenleg használaton kívüli szobában. Hamarosan előkerült egy fickó, aki az egész itteni raftingbulinak a főnöke volt. Ő volt Durga, aki abszolút visszaadta ezen a napon a jókedvünket, és rengeteget segített nekünk, amiért nagyon hálásak voltunk, főleg azok után, hogy milyen ajánlatokkal találkoztunk a délután folyamán. Ő beengedett minket egy belsőbb, zárható helységébe is a háznak, ahol még szúnyoghálók is voltak. Ide be tudtuk zárni a bringákat és át tudtunk menni este a raftingtáborba, ahol még vacsorát is kaptunk. Mindezért cserébe nem kért semmit, csak azt mondta, hogy ha adni akarunk valamennyit, akkor az bármennyi lehet, amennyit jónak látunk. Eszünkbe jutott a pamíri vendéglátásaink és azok „kifizetése” kapcsán Reku papa által írt hozzászólás, miszerint ha utólag adunk pénzt, az olyan mintha beáraznánk azt amit kaptunk. Éppen ezért, amikor átadtuk Durga kollégájának az 500 rupit, nyomatékosítottuk benne, hogy sokkal többet is szeretnénk adni, és sokkal többre becsüljük azt, amit kaptunk tőlük, de nekünk most egyszerűen csak ennyire telik. Ők persze megértették, volt közös nyelv, tudtunk beszélgetni. A táborban éppen egy nepáli outdoor cég alkalmazottai buliztak, ez a félévente megtartott céges bulin, ahol ma raftingoltak, holnap pedig felmennek valami híres libegővel („cable car”) valami nagyszerű helyre a közelben. Az Annapurna körül, és az Everesten is vezetnek túrákat, mesélte egyikük, miközben mi a hatalmas adag dálbáttal küzdöttünk, amit külön csak nekünk készítettek. Látszott, hogy mind a rafting cég, vagyis Durgáék, mind az ügyfeleik nepáli viszonylatban jól állnak a pénzből, minket mégis sikerült egyből úgy kezelniük, hogy az nekünk rettentő jól esett. A délutáni tapasztalatok után úgy éreztem, hogy aki nem teljesen „szegény”, az csak a pénzt keresi másokban is, de ők végül megcáfoltak ebben, és ez nagyon jól esett. A ház, amiben aludtunk egyébként Durgáék által lett építve, méghozzá, hogy önkéntes tanárok lakhelyét szolgálja. Mi úgy aludtunk el, hogy úgy éreztük, jobb helyen nem is lehetnénk. Jó volt, hogy este még volt pár nyugodt óránk, amikor csak ültünk két kihajtható székben a folyóparton és bámultunk ki magunkból Zitával. Durgáék raftingolást a késő délutáni órákban már nem indítottak, és már másnap sem, így ez most elmaradt, de nem is bántuk, most túl fáradtak lettünk volna talán hozzá, majd legközelebb!

3. nap – Vége a melegnek és a hullámvasútnak

Mivel este már szépen összepakoltunk az utolsó erőnkből, reggel gyors volt az indulásunk. Volt nálunk reggelinek való is, néhány répa és fánkszerű sütemény, ezeket még az erkélyen ülve betoltuk, majd negyed hétkor már kint is voltunk az úton menetkészen! Ilyen korán rég nem indultunk el, ám mint később kiderült, ennek ezen a napon nem volt nagy jelentősége, ugyanis ekkor már nem nagyon bújt elő a nap a felhők közül, végre enyhe időt kaptunk, szinte napsütés nélkül. Ez nagy könnyebbség volt, és ennek nagyon örültünk. Ezen a napon sok érdekeset nem láttunk, először folytatódott a nehéz hullámvasút, majd valahol a nap második felében végre abbamaradt, és egy nem túl meredek, ráadásul egyenletes fölfelében felértünk Naubise-be, ahol be is fejeztük a napot, végre kora délután. Továbbmenni nem volt értelme, mert igaz, hogy innen már csak 24km Kathmandu, viszont abban van 600m szintemelkedés is, magyarul végig meredek szerpentinen halad az út, és ennek már nem akartuk kitenni magunkat ezen a napon.
Najó, két érdekes dolog azért történt ezen a napon: reggel az első faluban rengeteg szárított halat árultak, ezt még az útikönyv is említette, és valóban, hosszú száz métereken keresztül lógtak az útmenti éttermek előtt ezek a halak nagy csokrokban. Nekünk viszont nem volt reggel hozzájuk gusztusunk, így beértük a látványukkal.

Aztán pár kilométerrel később egy nagy rakás vízibivallyal találkoztunk. Mamák és borjaik össze volta kötve párokba, így szállították őket egy teherautón a kathmandui vásárba eladásra. Most éppen pihenőjük volt, ki voltak terelve a platóról és egy-egy karóhoz voltak kikötözve, a gondozóik pedig ennivalót raktak eléjük. Emellett nem bírtunk elmenni, letámasztottuk a bringákat, és közelebb mentünk az állatokhoz.

Este a szállónkban még történt egy említésre méltó dolog. Mivel lámpát kapcsoltunk, a bogarak a körte köré gyűltek, és ennek néhány kis gekko rettentő mód örült, végignézhettük, ahogyan megközelítik, majd elkapják és felfalják a bogarakat. Volt nekik kaja bőven, így alaposan belakmározhattak, nekünk pedig megvolt az esti mozi. Más állatok is „betörtek” a szobánkba, méghozzá apró, talán az 1cm-t sem elérő békák.

4. nap – A nagy fölfelé, és a nagy büdös teherautók

Utolsó nap, a végső nagy kaptatóhoz nem tudtunk megint olyan korán felkelni, de ez nem is volt baj, mert ezen a 4. napon sem bújt elő nagyon a nap a felhők mögül. A szerpentin viszont kemény volt, különösen a végén, amikorra megsokasodtak a buszok, és a teherautók, ráadásul az út minőség sem volt a legtökéletesebb a hágó előtti métereken. Ezek a járművek pedig mondanom sem kell, büdösek voltak, és ahogy az errefelé szokás, veszettül dudáltak. Egy helyen megállított minket egy ürge, fényképet akart rólunk, persze épp a legnagyobb meredek közepén. Nagylevegőt vettem, és nem küldtem el sehová, csupán mondtam, hogy 10 másodperce van, mert ha a pulzusom 120 alá esik miatta, mérges leszek. Ebbe a 10 másodpercbe még az is belefért, hogy adjak neki egy névjegykártyát a webcímünkkel, úgyhogy végül kölcsönösen boldogan váltak el az útjaink.

Mire felértünk a hágó tetejére, nagyon utáltam az egész világot, amiért a teherautók és a buszok ilyen mennyiségben és minőségben közlekednek benne. Ezt most nem részletezem, leírtam már párszor, miket tud olyankor érezni és gondolni egy zöld lelkületű bringás, amikor telepüfögik a tüdőjét és teledudálják a fejét ezek a járművek. Fent pihentünk egy fél órát, kicsavartam a felsőmből és a fejpántomból fél liter izzadságot, majd felsőt cseréltem és ettünk-ittunk valamit, amit persze az üdítőt leszámítva mind műanyagba csomagolva kaptunk. Ezeket is a büdös teherautók hozták, mi sem vagyunk különbek, miattunk is járnak ezek a dögök itt, mit kéne hát tenni? Tudatosan előre betankolni zöldségekből, gyümölcsökből, egyszerű, helyi ételekből, és csak azokat fogyasztani. Kicsit nehezebb lenne a csomag, de talán megérné, még jobb érzés lenne úgy bringázni!

A Kathmanduba való megérkezés természetesen nem volt egy olyan egyszerű lefelé menet, mint azt mi gondoltuk, voltak benne kaptatók, és sűrű városi forgatagos részek, úgyhogy még egyszer meg is álltunk, mielőtt megtaláltuk volna Madhukar-ék „Newa Nasa” éttermét. Madhukar egy azon bringások közül, akikkel Lumbiniben találkoztunk, és Kathmandu Balaju nevű negyedében van egy helyi ételekkel és szép udvarral szolgáló étterme, közvetlenül a 3 emeleten szétterülő, nagy családi háza mellett, ahol ő és a testvérei laknak és amit még az apukájuk épített. Belépve az udvarba három biciklit láttunk felakasztva egy kis tetővel ellátott tároló alatt, és ez már nagyon tetszett. Ráadásul Madhukar a mindennapi bringázást nem csak hobbiból és szenvedélyből műveli, hanem azért is jár szinte mindig mindenhová bringával, hogy ne szennyezze a környezetét. Az étteremben bringás mezben szolgálta ki a vendégeket, akiknek egy jó része egyébként személyes jóbarátja is, és a pulton láthattunk egy nagy plakátot, ami a netről már ismerős volt, de Madhukár rátette a mostani, és korai – bringázás előtti – , „hájasabb” énét. Ez méginkább tetszett, nemhogy csak teszi, hanem hirdeti is, és felvállalja a dolgot! A délelőtti teherautós, buszos kaptató kicsit odatett a zöld lelkemnek, de ezt Madhukar a nap végére tökéletesen visszaállította, jó volt megtapasztalni, hogy még itt a távoli Nepálban is összehoz minket az út olyan emberekkel, akik nagyon hasonlóan gondolkodnak (és cselekednek!!!), mint mi!

Nyolc napot laktunk Kathmanduban Madhukaréknál, na de arról most már csak legközelebb! ;)

Az Annapurna II – 7934m

Húúú, micsoda napunk volt! Reggel már 6:15-kor felkeltünk, miután háromszor rányomtuk a szundit a telefonra. Rámolás helyet először az ablakon kukucskáltunk kifelé, és rögvest elállt a lélegzetünk. Egy óriási hegy magasodott előttünk, hófehér köntösben, bal szélén csúcsos, tiszta fehér mellékcsúcsokkal, amelyek úgy néztek ki, mint… Mint amilyet még nem láttam, talán még természetfilmekben sem. A hó apró gerinceket alkotott, amelyek egymásból szöktek lefelé. Vagyis hát a jó ég tudja, hogy hogyan volt a sok hó alatt maga a hegy, a szikla, de nem is ez a lényeg, hanem hogy az egész gyönyörű volt, és lenyűgözött. Zitával hamar fel is fedeztük, hogy ez az a hegy, amelyik az Annapurna Circuit turistatérképünk borítóján is szerepel, méghozzá nagyon hasonló szögből, mint ahogy most is látjuk. Már ez is mutatta, hogy nem akárhol vagyunk, és nem akármilyen hegyet szemlélünk éppen. Miután kihajtottuk a térképet, hamar beazonosítottuk a hegyóriást. Az Annapurna-II-t csodáltuk. Adhattak volna neki valami romantikusabb nevet is – jegyzi meg Zita, én pedig közben leolvasom a magasságát a térképtől: 7934m! Tyűű, az anyja, majdnem egy 8000-es! A következő az volt, hogy úgy ahogy voltam, papucsban, és „pizsamában” (= sok meleg réteg ruha) kirohantam, és kerestem a faluban egy utcával feljebb egy helyet, ahonnan lefényképezhettem a hegyet. Később persze ezek a képek a kukába kerültek, mert még túl korán volt az igazán jó fényekhez.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Megreggeliztünk, majd elbúcsúztunk Dean-éktől, azzal, hogy este találkozunk Manangban. Ők a könnyebb, egyszerűbb utat választották, ami egy széles szamárút végig a völgy alján. Mi Zitával 5 perccel utánuk indultunk. Ezalatt az öt perc alatt még én szedelődzködtem, fogmosás, WC, és… Nem felejtettem el a gázpalackot! Este találtunk az étkezőben egy gázpalackot, amit akkor 500-ért akartak vesztegetni, ezért még aludtam rá egyet. Bármennyire is fájó összeg az az 500 rupi, arra jutottam, hogy érdemes beruházni rá, mert ha a kerozinnal nem tudjuk többé meggyújtani a főzőt, akkor ezt a gázpalackot érdemes megvenni, hiszen két-három főzéssel megtérül az ára, és annyi gáz biztosan van benne, sőt talán még 10-15 főzésre elegendő is, ha ügyesen használjuk (felmelegítjük előtte, szélmentes, meleg helyen használjuk). Ezért aztán elkezdtem alkudni rá, és érdemes volt, mert a tegnap oly morci házigazdánknak ma sokkal jobb kedve volt, és eladta nekem 300-ért. Ennek nem kicsit örültem, na és annak még inkább, hogy az utolsó pillanatban, indulás előtt eszembe jutott a gázpalack. A terv az, hogy először megpróbáljuk a nagy Primus főzőt a gázzal, úgy hogy persze előtte kicseréljük a fejet gázosra. Viszont a cső, ami szerintem el van dugulva, marad ugyanaz, és reményeim szerint a gáz nyomása majd kitol onnan minden olyat, ami az eltömődést okozhatja, és talán egy gázos főzés után, ha visszacseréljük a fejet, működni fog újra kerozinnal is. Legalábbis nagyon remélem! Ha nem így lesz, az se nagy baj, a gázzal most már talán ki tudjuk húzni a Thorung La hágón túl is, ott pedig majd ahogy haladunk lefelé, úgy lesz egyre olcsóbb minden. Sőt, ott eleve Jomson-tól már van járművekkel is járható út, tehát Jomsontól remélhetőleg újra olcsóság lesz.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Na de maradjunk még csak itt, a nagy hágó ezen oldalán, és induljunk el végre Felső-Pisangból. Akikkel együtt tekertünk anno a 100napbringán Budapesttől Párizsig, nagyon jól tudják, mennyire rohanós voltam régen. Ha jól emlékszem tőlük kaptam a Harkányi [Nem állunk meg / Menjünk már!] Árpád nevet. Na, örömmel jelentem, hogy ez megváltozott! :) Legalábbis most nem siettünk sehová, és ezt nagyon élveztük mind a ketten. Az én kérésemre rögtön a falu utáni kis völgy túloldalán megálltunk, és leültünk a fűbe, és csak csodáltunk a hatalmas hegyet előttünk – még mindig az Annapurna II-t. Most még fényesebb volt, és én továbbra sem tudtam betelni a látványával. Vajon milyen érzés lehet odafent, abban a fehér világban, fent szinte már az égboltban, ahol minden alattad van? Mielőtt megijedne jóanyám, jelzem, hogy erről mindig is csak képzelődni fogok, nem megyek veszélyes helyekre! Szép ez nekem innen is. Másnak is szép lehetett, mert találtunk egy lencsevédőt a fűben, amit valaki egy tükörreflexes nagy gépről hagyott el. Amíg ültünk, egy repülő kétszer húzott el felettünk: azalatt a fél óra alatt, amíg ott voltunk, megfordult a manangi repülőtéren. Rotoros kisgép volt, egészen alacsonyan ment, a környező csúcsok alatt repült. Micsoda érzés lehet vezetni egy ilyen gépet ilyen hegyek között! (Pilóta se leszek már, de ez sem baj! :D)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

A gyönyörű kilátóhelyünktől nehezen indultunk el, de végül csak sikerült. Csodás fenyves erdőben sétáltunk, és élveztük, hogy percről percre más szögből látjuk a nekünk oly kedves hegycsúcsot, ha vissza-vissza nézünk. És érdemes volt visszanézni, mert közben Felső-Pisang mögött is feltűnt néhány havas hegycsúcs, ahogy más szögből láttunk rá a hegyoldalra. De a hegyek nélkül is igen pofásan nézett ki a falu: a lapos tetős kőházak felett színes imazászlókat tépett a szél, és az egész falut körülvett egy kisebb füstfelhő – készül a reggeli. :)

A fenyőerdőben

Az erdő, ahol sétáltunk, önmaga is rejtett szépségeket. Eleve nagyon lassan haladtunk, mert kb. 100 méterenként megálltunk visszanézni és/vagy fényképezni, és így egyéb apró dolgokat is észrevettünk. Egy fán kb. 30cm-es tobozok voltak. A virág, amit már tegnap felfedeztünk, és ami szép félgömb alakú csokorban nő, erős illattal is rendelkezik, illetve azokon a szárakon, ahol még nem nyílt ki a virág, a szirmok pirosak.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Talán 3km-t haladhattunk, amikor egy nagy, meredek bokros, félig kopár hegyoldal tornyosult elénk. Zita épp megjegyezte, hogy nagyon reméli, hogy azon nem kell felmennünk, amikor én összeraktam magamban a képet: szemközt a hegyoldalban az a falu Ghyaru, oda kell most felmennünk, 3670m magasra. A hírt azonnal közöltem Zitával, és hát mit mondjak, nem fogadta kitörő lelkesedéssel. Ám azelőtt, még hogy belekezdtünk volna a nagy meredek emelkedőbe, még láttunk egy s mást. Egy kis tisztáson egy imamalom sort találtunk. Ilyet sokat láttunk már, általában falvak határában vannak ilyenek. A lényegük annyi a buddhista tanítás szerint, hogy a bennük lévő mantrák akkor érvényesülnek, ha a sor bal oldalán haladva a jobb kezeddel megpörgeted az imamalmokat. Na, hát ezek a malmok már nagyon öregek voltak, és egyikük szét volt kicsit törve. Zita nem is lenne Zita, ha nem vette volna észre ezt az apró kis csodát: a kis imamalom belsejében valóban ott volt egy számunkra teljesen ismeretlen jelekkel írt szöveg – maga a mantra!
De még ezzel sem érkeztünk meg a meredek szerpentinhez, mert előtte még át kellett kelnünk egy folyón. Ezt egy szokatlanul magas gyalogos függőhídon tudtuk megtenni, és mivel én észrevettem, hogy a híd előtt lefelé a patakhoz is vezetnek ösvények, megbeszéltem Zitával, hogy én lemegyek a patakhoz, és lentről lefényképezem, ahogy a hídon áll. Szegényt egy fél percig dirigáltam, hogy végül pont oda álljon, ahol én szeretném, hogy a képen legyen. :) Ez a hely egyébként gyönyörű volt, lent a patak mellett nekem is volt egy kis fahidam, a völgy pedig folytatódott fölfelé egy kisebb szurdokban, fent a távolban pedig havas hegycsúcsok látszódtak. A fölfelét a túloldalt meghúztam, mert tudtam, hogy sokkal lejjebb vagyok, mint Zita, és utol akartam érni. Ez olyan jól sikerült, hogy végül ki is előztem. Gyanús volt, hogy túl sokat megyek fölfelé, és még mindig nem érkeztem meg a másik ösvényhez. Persze végül könnyedén megtaláltuk egymást, nem volt olyan sűrű a növényzet, hogy ne vegyük észre a másikat rögtön egy kiáltás után.

Meredek szerpentinen fel 3670m-re, Ghyaru-ig

Zita nem nagyon szeret fölfelé menni, különösen nem, ha az monoton, hosszú fölfelé, amit súlyos hátizsákkal a háton kell megtenni. Mit mondjak, kicsit kibukott, megvolt rá az oka, a cipő is törte a lábát, és nem is ő volt az elsődlegesen, aki a hegyek közé akart jönni, nem is beszélve a még mindig tartó hasmenésről, és a tegnap estétől jelentkező fejfájásról. Én meg voltam olyan tipikus balga férfi, hogy minderre először rosszul reagáltam, és ez még rosszabbul esett Zitának, mint az egész szenvedése azon a véget nem érő meredek szerpentinen. Nem élvezte a fölfelét, én meg miután úgy éreztem, hogy nem tudok segíteni abban, hogy ez megváltozzon, csak mérgesen megjegyeztem, hogy nem igaz, hogy ilyen szép helyen vagyunk, és képtelen vagy élvezni ezt az egészet. Azért annyira tunya nem voltam, hogy mindezt észre ne vegyem, így az egyik kanyarban, amikor leültünk pihenni, szépen mindent megbeszéltünk. Ahogy azt is, hogy nem lesz ezzel a tempóval gond a Thorung La-ra menet sem, amikor egy nap 1000m szintet kell majd felvennünk. Zita lassan megy ugyan, de amikor egy kicsit lemaradtam tőle a fényképezés miatt, és megpróbáltam meghúzni, hogy gyorsan utolérjem, bizony éreztem a magasságot, amiért több ok között neki is olyan nehezen megy. Pár gyorsabb lépés után besavasodtak a combjaim, és mire utolértem Zitát, már úgy ziháltam, mintha lenyomtam volna egy komolyabb sprintet. Az ilyen megmozdulásokkal pedig igen hamar ki lehetne készülni, ezért aztán nem is bántam, hogy szépen lassan, megfontoltam megyünk. Ekkor valahol 3600m környékén járhattunk, ami még nem olyan hú de durva magasság, de már határozottan érezni a kevesebb oxigént a levegőben. Szóval mindent szépen megbeszéltünk Zitával, elnézést kértem és még egy kis hátmasszázst is kapott, amivel igazából még a lelkét is megmasszíroztam kicsit. Előkerült egy titkos csoki szelet is, igaz, azt most épp nem kívánta, ahogy reggel az oly csodás első Annapurna-II pillanatoknál én sem az elő szülinapi Kurkure chipset, amit meg ő húzott elő a hátizsákjából. Meg is jegyeztük, hogy ma egyikünk sem túl erős a meglepetések időzítésében. :) Szóval a végén mind a ketten egy sokkal jobb morállal tettük meg az utolsó 60m-t Ghyaru-ig. (és itt most függőlegesen kell érteni a 60m-t!)

Ezen a szakaszon már olyan közel voltunk a faluhoz, hogy már földek voltak körülöttünk. Ugyanis a falu azért létezhet ilyen magasságban egy ilyen meredek hegyoldalban, mert pontosan a falu körül a hegyoldal egy icipicit lankásabb, így lehetséges rajta a földművelés. Persze így is nagyon meredek a dolog, a szó szoros értelmében. Láttunk egy embert a földjén tenni-venni, hát… én megállni alig bírnék olyan meredeken, ahol ők kapálnak, vetnek, aratnak. Nem volt semmi ezt látni, hogy ilyen helyen, ilyen meredek oldalban képesek megművelni a földet. Itt aztán nincsen traktor, csak egy-két ló meg szamár, meg a két kezük.

Klikk a képre, és keresd meg a Földjén dolgozó bácsit!

Szemközt az Annapurna-II innen fentről egész más látványt nyújtott. Egyrészt észrevettük, hogy az a csúcs, amit lentről az Annapurna-II-nek néztünk valójában nem is az, hanem csak egy mellékcsúcsa, másrészt pedig jobbra tőle feltűnt a 7525m magas kistestvére, az Annapurna-IV, amit lentről eddig nem láthattunk egy közelebbi gerinc miatt. Mégsem ezért tetszett annyira innen fentről a hatalmas hegy látványa, hanem mert ebből a szögből valahogy sokkal jobban lehetett érezni az óriási tömegét. Lentről nem akartuk elhinni, hogy a teteje tőlünk még több, mint 4000m-el feljebb van, de innen lehetett érezni. Nem nagyon tudom leírni szavakkal, hogy milyen érzés volt ezt átélni.

Ghyaru-ban megálltunk ebédelni, mert nekem már nagyon korgott a gyomrom és Zita is kivolt a nagy fölfelé menettől. 420 méter szintet martunk fel egyhuzamban. Egy kellemes kis éttermet találtunk, ahol az udvaron le tudtunk ülni. Itt egyedül az erős szél zavart minket egy kicsit, amit az imazászlókon is lehetett látni egyébként, mert ez a falu is pont olyan volt, mint Felső-Pisang, lapostetős kőházak, és felettünk mindenütt a színes imazászlók. Igen hangulatos volt, de mire kihozták a dálbátot, azt hittem, lefordulok a padról. Aztán még kértem repetát (mert itt szokás, van hogy kérés nélkül újratöltik) és adtam érte borravalót. Desszertnek pedig benyomtuk a meglepetés csoki felét. Itt egyébként volt egy kisbaba, akit az anyja mindig körülöttünk pakolt az árnyékba, és volt, hogy közben percekre magára hagyta, úgyhogy sokszor csak nekünk gügyögött és izgett-mozgott. Itt kitaláltuk, hogy cseréljünk cipőt, mivel az én futócipőm sokkal puhább, és az lehet, hogy nem törné Zita lábát. Mivel mindketten 42-es lábúak vagyunk, ezt minden további nélkül megtehettük. Úgy néz ki, a dolog bejött, mert aztán Zita azt mondta, hogy a sportcipőben sokkal kevésbé fáj a lába, nekem pedig az ő túracipője egyelőre nem töri a lábam, de ha majd elkezdi, még idejében közbe fog lépni a Leukoplaszt, erre nagyon figyelni fogok.

Séta a hegyoldalban, 3800m-en

Bár az ebédtől nagyon nehezen indultunk el, de aztán annál jobb kedvel sétáltunk. Innen ugyanis nagyjából síkban haladt az út, traverzben mentünk a hegyoldalban. Még a falu határában megálltunk a gompa(?)-kapu mellett, és kimásztunk egy háztetőre. Itt láttunk egy lavinát, pontosabban már csak a lavina végét, mert amikor elkezdődött, még odalent pörgettük az imamalmokat. Az Annapurna-II-től kicsit jobbra, egy nagy kiterjedésben nagyon havas hegyoldalból szakadt le a hó. Már a délelőtt megfigyeltem, hogy ott sok az olyan, talán több tíz, vagy akár száz méter magas hó perem, ami szerintem bármikor leszakadhat. Innen nézve nagyon lassan haladt a fehér hófelhő, ami aztán meg is állt, és aztán már nem is nagyon lehetett megkülönböztetni az bárányfelhőktől, amik ekkora megint csak ellepték a hegyek környékét, pont mint tegnap.

Ghyaru-tól viszonylag jól, könnyen és vidáman haladtunk, noha azért még innen is ki kellett mászni két gerincre, amiből az elsőre kereken 3800m értünk ki. Itt is sok buddhista dolgot találtunk, a legjellemzőbb a kőtábla volt. Ezt még nem tudjuk, hogy hogyan működik. A zászlóból a szél fújja ki a mantrát, a malomból mi emberek pörgetjük ki, de a kőtábla? A kőtáblával mi van? Rá van írva a mantra, oké, de hogyan érvényesül? Rásüt a nap? Ez az egy tippünk van. Tudja valaki a választ? Ez a szakasz egyébként nagyon szép volt, talán ha nem csodáltuk volna annyit már a hegyeket eddig ezen a napon, és nem lettek volna ekkorra már félig felhőben, akkor kijelenthetném, hogy itt volt a legszebb, de nekünk ez igazából nem így volt. Nekünk a legszebb a reggel volt, amikor leültünk és először csodáltuk igazán az Annapurna-II-t. Persze innen is volt mit nézni, ahogy távolodtunk Ghyaru-tól, úgy látszott egyre jobban, mennyi sok földet megművelnek a falu lakói a település körüli hegyoldalban, és amikor nem egy gerincről csodáltuk körülöttünk a hegyeket, akkor gyönyörű fenyőerdőben vagy a gerincről lefelé mentünk egy völgy felé, vagy a völgyből kifelé, föl a következő gerincre. Mert persze azért ez az út sem ment teljesen szintbe, csak épp nem volt benne több száz méteres masszív fölfelé egyhuzamban.

Eredetileg ma Manang-ig terveztünk menni, de ezt aztán megváltoztattuk a „majd meglátjuk, hogy megy, és meddig jutunk”-ra, és ez a meddig végül Ngawal falu lett. Ezt már a falu előtt pár kilométerrel eldöntöttük, mert időközben beborult kicsit, és nem akartunk borús, felhős időben tovább sétálni, na meg aztán kemény lett volna még az a 9km, még akkor is, ha Manang valamivel lejjebb van, mint most mi. Ngawal előtt lent a völgyben láttunk néhány nagyon szép rétet és patakot, és lent megpillantottuk a mamangi repülőteret is, ami valójában 10km-re van Manangtól. Ahogy közeledtünk, úgy lett egyre több a mező itt is, ám errefelé azért nem kell olyan meredeken szántaniuk az embereknek. Ahogy közeledtünk Ngawalhoz, úgy tűnt fel előttünk jobbra egy újabb hegy, amit akkor direkt jól megjegyeztem, hogy most, nyugodt körülmények között, kitalálhassam a térkép előtt, hogy pontosan micsoda, hogy hívják és hány méter magas. Valószínű valamelyik Chulu csúcsot láthattuk, viszont abban tévedtem, hogy szemközt esetleg már a Thorung La volt látható. Valójában a Thilicko-tó előtti nyereg lehetett az.

Kis bocik Ngawalban, a kísértetfaluban

Ngawal első pillantásra pont úgy lenyűgözött minket, mint az előző két falu, noha jellegében semmiben sem különbözik tőlük. A falu határában két apró boci csücsült az ösvényen, és ezek a kis állatok egyből Zita nagy kedvencei lettek. Tényleg édesek voltak, szerintem is aranyosak a pici, fiatal állatok, de az sokkal jobban lenyűgöz náluk, ahogy Zita odavan értük. :)

Még be sem fejeztük a kis bocik babusgatását, már megjelent a szállásadónk, akiről persze ekkor még nem tudtuk, hogy az lesz, csak az látszott rajta, hogy egy kedves ember. Mostanra már azt is tudjuk, hogy kilenc gyermekük van, és a felesége bátyja a tegnapi, pisangi szállásadónk a Yak & Yeti szállóból. :) Kicsi a világ, kicsi a Himalája! Egyébként ez nem akkora véletlen, ezek szomszédos falvak, és itt mindenki ismer mindenkit, illetve ugyanígy sokan rokonok. Viszont Ngawal falu elsőre egy igazi kis kisértetfalu volt számunkra. Ugyanis miután ledobtuk itt a „Hotel Peace Full”-ban a súlyos táskáinkat, elindultunk kicsit körbenézni, hiszen még csak délután négy óra volt. A kis kikövezett utcákon senkit nem láttunk a kőházak között, csak zárt, lelakatolt ajtókat, és zárva tartó boltokat, és szállodákat. Mint utólag kiderült, ez az egyetlen nyitva tartó szálló a faluban, ahol mi vagyunk az egyedüli vendégek. Persze egyedül nem érezzük magunkat, mert a szállásadóink igen jó arcok és nagyon jókat beszélgettünk velük. A sétára egy stupát néztünk ki, és szinte repültünk felé a táskák nélkül. Aztán kiderült, hogy az a stupa magasan a hegyoldalban van, ezért lemondtunk róla. Viszont így is láttunk sok érdekeset, pl. egy vízzel hajtott imamalmot. Először csak a stupán átvezett vizet vettünk észre, és a mellette lábat, arcot mosó embereket – ők voltak az első emberek, akiket a szállodásunkon kívül láttunk a faluban. Aztán ahogy közelebb mentünk fényképezni, láttuk, hogy belül úgy van egy szerkezet, úgy kitalálva, hogy a víz pörgessen egy egész méretes imamalmot. :)

A haditerv a következő napokra

Ötre már vissza is értünk a sétánkból. Lefürödtünk melegvizben, de hideg szobában, és megvacsoráztunk. Kértünk egy darab Veg. Fried Rice-t, és kihoztak egy akkora tányért, amivel mind a ketten jól laktunk. Pedig úgy terveztük, hogy még főzünk magunkra, és kipróbáljuk a gázzal, majd a kerozinnal a főzőt, de erre végül nem került sor. Sebaj, majd holnap, csak le kell csorognunk 10km-t Manangba. Ha szerencsénk van, alig lesz benne fölfelé. Ma 13km-t mentünk és legalább 1000m szintet fölfelé. 3685m-en alszunk, ami nem rossz az akklimatizálódás szempontjából. A Thorung La csak 1729m-el lesz magasabb, igaz 4450m-ről indulunk majd, és 3800m-re térünk vissza, miközben 5412m-re kell majd felmásznunk. Egyértelműen az lesz az egész túra legkeményebb napja, amire már most készülünk lélektanilag, és persze ötletekkel is. Holnap laza napunk lesz, utána felmászunk Manangból valahová 4000m fölé egy teára a zsákok nélkül, hogy még egy kicsit akklimatizálódjunk, majd tartunk egy pihenő és felkészülő napot az utolsó nagy rohamra: Manangból ezután egy nap alatt elérjük a Thorung Phedi nevű helyet, ami 4450m-en fekszik. Egyszer a Pamírban már aludtunk ilyesmi magasságban, tehát nem lesz új a dolog, a különbség csak annyi, hogy most másnap majd közel 1000m-t kell még felmennünk. Igaz nem 50, meg 60kg-os rekukkal, hanem hátizsákokkal. Majd meglátjuk, most ez a terv, szerintem bár kemény lesz, de menni fog, és még élvezni is fogjuk. Én biztos, és addig és akkor is azon leszek, hogy ezzel minél inkább Zita is így legyen majd.

Egyébként meg soha többé nem fotózok ennyit, iszonyú utómunka van ennyi fényképpel, pláne a panorámák összeillesztésével… Szegény netbook végig itt izzadt velük, míg én begépeltem ezt az öt oldalt. Te jó ég, öt oldal egy napról! Van egyáltalán valaki, aki végigolvasta? :)

Sajnos majdnem pont ugyanúgy kell kezdjem a bejegyzést, mint az előzőt. Battagram-ban este lefekvéskor még semmi nem tűnt fel, de miután az éjszaka közepén kilátogattam a WC-re, és egy egészségesnek tűnő csomagot otthagytam, utána még vissza kellett járnom. Nem egyszer, nem kétszer, rengetegszer, mígnem újfent nem maradt bennem semmi. Hiába voltam tünetmentes két teljes napig, ez csak a hasfogó széntabletta eredménye volt, valójában még bennem maradt a fertőzés, nem voltam túl a dolgon, és hiba volt előző nap a “királyi vacsora”. Ez nem volt túl jó fejlemény tekintetbe véve, hogy Chattar Plain-ig még hátravolt közel 800m fölfelé, de nem volt mit tenni, mivel vesztegelni nem akartunk Batagramban, elindultunk szépen lassan.

Rendőri kíséretünk most is volt, ugyanazon a „Rider City” motoron két másik fickó, egyikük vezette, másikuk fogta a gépfegyvert.

A dízel nem, de én lángra kapok

Két kilométert sem haladtunk, és megálltunk egy benzinkútnál dízelt venni, ugyanis az előző, Gilgitben vásárolt dízel az istennek sem akart begyulladni a tábori főzönkben. Amit most vettünk, azt rögtön ki is próbáltuk, persze se a rendőreinket, se a benzinkutasokat nem zavarta különösebben, hogy a kút mellett tüzelünk. Ellenben ez az üzemanyag sem akart meggyulladni, ugyanolyan olajos állagú volt, mint az előző. Amikor végre meggyulladt, lassan kapott nagy lángra, és sokáig éget, sok korommal. Ez mondanom sem kell, hogy nem túl ideális főzéshez. Azért a vásárolt egy liter üzemanyagot duzzogva, de eltettük. Nem értettük, mi a francért nem működik úgy a főzőnk az itteni üzemanyagokkal, mint a Dushanbe mellett vásárolt dízellel. Valószínű Pakisztánban jóval gyengébb az üzemanyagok minősége.

Mindeközben természetesen kisebb tömeg gyűlt körénk a helyiekből, és szokás szerint úgy bámultak ránk, mintha egy másik bolgyóról jöttünk volna, és nem is emberek lennénk. Ez engem nagyon idegesített, mert nyűgös voltam és gyenge, mindenre vágytam, csak arra nem, hogy néhány tanulatlan paki az én mozdulataimat lesse. Megint belenéztem az egyik legbámulósabb barátomnak egyenesen a szeme közepébe, és mikor észrevette, hamar zavarba is jött, összepiszmogott a társaival és már csak a hátsó sorokból folytatta a bámulást. Egyikük, aki beszélt angolul, közelebb jött hozzánk, és a bringák áráról kérdezett. Ezen nagyon mérges lettem. Miért ez a legfontosabb kérdés? Miért ez a második kérdés azután, hogy „Honnan jöttünk?”? Komolyan nagyon begurultam. Mondtam, hogy nem tudom, de ő folytatta, hogy Magyarország biztos nagyon gazdag ország és mi biztos nagyon gazdagok vagyunk, hogy megengedhetünk magunknak ilyen utazást. Végülis igaza volt, relatíve gazdag ország vagyunk, de ő neki csak egy kép él a fejében a nyugatról, és én túl mérges és elgyötört voltam ahhoz, hogy elkezdjem neki magyarázni, hogy mi annak a világnak a keleti pereméről jöttünk, és amit csak lehetett, támogatókon keresztül szereztünk be, mert minden, az évek alatt spórolt pénzünkre szükség lesz ezen az úton, ami még nekünk is nagyon drága… Azt se mondtam el neki, hogy nem csak anyagi gazdagság létezik, és azt se, hogy az a fajta gazdagság, amit ő „kerget”, sok jó helyre nem vezethet, és önmagában csak rövidtávú boldogságra elegendő. Nem voltam olyan idegállapotban, hogy ilyesmiben leálljak vele vitatkozni, csak mérgesen a képébe vágtuk, hogy koránt sem vagyunk olyan gazdagok, mint azt ő gondolná, és Magyarország sem olyan gazdag ország, mint hiszi. Bár talán összességében valamivel jobbak a viszonyok, mint Pakisztánban, de ez egy kis ország, 10 millió emberrel, és a legmagasabb hegyünk „csak” 1014m. Félre ne értsetek, szeretem és becsülöm Magyarországot, és nagyon élvezem amikor biciklivel vagy a Téli Mátra túrák alkalmával megmásszuk a Kékest, de abban a pillanatban nem jutott eszembe más arra a célra, hogy valamilyen módon szemléltessem annak az ék egyszerű pakisztáni léleknek, hogy az én országomban sem hullik a pénz és a boldogság az égből, és igazán gondolkodhatna máshogy is, mint állandóan abban a rohadt pénzben, és megbecsülhetné a saját országát, Pakisztánt, a tengerpartjával, síkságjaival, a gyönyörű, hatalmas hegyeivel és a 180 milliós lakosságával.

Bár mivel nem voltam épp kedvemben, ebből valószínű semmi nem jött át neki, talán csak egy furcsa idegenre emlékszik, aki azonnal méregbe gurult, mikor szóba hozta nála a pénzt.

Belső küzdelem a szerpentinen 1670m-ig

A benzinkúti megálló után szép erdős részeken kanyarogtunk fölfelé, de én hamar a kevés erőm végére értem. Nagyon nem volt könnyű így a haladás, és nagyon nem élveztem. Maszk is volt rajtunk, mert bár nem volt nagy forgalom, de amikor elhúzott mellettünk egy teherautó, akkor kegyetlen büdöset hagyott maga után. Nem is értem igazán, hogy bírtam tekerni fölfelé a súlyos gépet. Amikor megálltunk, és át kellett tolni az út túloldalára a bringát, alig bírtam, majdnem megszédültem. Mégis, amikor „nyeregben” voltam, valahogy mindig haladtunk. Közben evett a fene, hogy miért vagyok beteg, és miért vagyok gyenge, miért kísérnek minket a rendőrök gépfegyverrel és motorkerékpárral, hogy miért ez a sok büdös teherautó, meg ez a sok értetlen pakisztáni. Először haragudtam a pakisztániak higiéniátlanságára, amiért meg kellett betegednem. De ez nem tarthatott sokáig, mert aztán rájöttem, hogy igazából én akartam idejönni ebbe a „koszos” országba, és az én gyenge baktérium-háztartásommal van a baj, hiszen a helyiek biztosan nem betegednek le így és ennyiszer mint most én. Aztán a teherautókra voltam mérges, de az mégis kicsit furcsa volt, ezért aztán a teherautó sofőrökre haragudtam. Ez sem tarthatott sokáig, hiszen ők is csak megélni próbálnak valahogy ebben az őrült világban. Aztán az egész világra haragudtam, hogy ilyen lett, ahol száz és ezer kilométereket kell szállítani a kaját, büdös, koszos teherautókon, aminek a füstjét aztán mi szívjuk. Miért és hogyan alakulhattak így ki a dolgok, miért muszáj az egyiknek a másikon taposni (esetünkben a teherautósoknak a tüdőnkbe pöfögni) ahhoz, hogy boldogulni próbáljon ebben a világban? Akárhogy is, de nem jutottam igazán dűlőre, ellenben miközben ezeken „dühöngtem” magamban, a dühömet a pedáloknak is kiadtam, és kanyart kanyar követett, mi pedig sok száz méterrel feljebb találtuk magunkat. Épp csak a hegyre és az útra felejtettem el haragudni. :)

Ebédelni megálltunk egy rendőrőrsön, pontosabban én csak néhány száraz kekszet és cukormentes teát ettem. A rendőreink dall-t és valami rizses ételt ettek, előbbit csápátival lapátolták magukba, a másikat kézzel. Zitával is megosztották az ebédjüket, mint ahogy azt már korábban is tették egy az út szélén vásárolt édességféleséggel. A rendőrőrs ugyanúgy nézett ki, mint sok másik errefelé: vörös téglából épített kisebb erődszerű építmény teraszokkal, és egész apró, már-már lőrésszerű ablakokkal. Türelmetlen voltam, de ugyanakkor jólesett egy kis pihenő, igaz, közben sok kalóriát nem sikerült magamhoz vennem a továbbiakhoz. Mert bőven volt még hátra…

A rendőrőrstől úgy indultunk el, hogy csak az egyik rendőrünk ült fel a motorra, a másik sétált mellettünk. Ezt könnyedén megtehette, ugyanis az emelkedő volt olyan meredek, hogy 6-nál gyorsabban nemigen tudtunk rajta haladni. Ez pedig egy tempós, de még kényelmes gyaloglás sebességének felel meg. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek a helyzeten, de végül a magamban való mosolygás mellett döntöttem. Ő csak egy gépfegyvert cipel és szolgálatban, én viszont a kényszerdiétámmal az 55kg-os kerékpárt a sok cuccunkkal együtt. Ez az 55kg teszi lehetővé számunkra, hogy minimális költségek mellett akkor és ott főzzünk, táborozzunk, szerezzünk ivóvizet, olvassunk könyveket, vagy írjunk naplót, ahol csak akarunk. Cipelem magammal a fél otthonunkat – a másik fele Zitánál van. Ennek tükrében mennyi-mennyi felesleges dolgunk van odahaza? Minek annyi cucc, ha ennyivel és boldog lehet az ember? :)

Aztán persze újra elmérgesedtem, és a már fent leírt dolgokra kezdtem el haragudni. Végül kibékültem magammal. Tudtam, hogy most nehéz és most magam alatt vagyok és ezért mindent sötétebbnek látok, és azt is tudtam, hogy ez majd meg fog változni, még ha ezt éppen most egyáltalán nem érzem, akkor is. Magam sem értem, hogyan, de megkockáztatom, hogy végül még élveztem is kicsit az amúgy kemény fizikai igénybevételt igénylő fölfelé menetet. Nem tudom, honnan, és hogyan maradt erőm végigcsinálni, de sikerült, pedig a közepén azon gondolkodtam, hogy fel kéne dobni magunkat és a bringákat egy olyan büdös, mocskos, utálatos teherautó platójára. Végül nem kellett, hanem végig tekertünk, Zita haladt előttem türelmesen, én pedig, amikor azon kaptam magam, hogy nagyon lemaradtam, utána iramodtam, és visszaálltam mögé.

Chattar Plain – Egy lepukkant szállóban, rendőrök vendégszeretetében

A délután közepére feljutottunk 1670m magasra, a hágóba, ahol egy újabb rendőrségi ellenőrző állomás volt. Itt kíséretet váltottunk, és az új őreink azt mondták, mutatnak a közelben olcsó és jó szállodát. Csak pár száz métert kell megtennünk a PTDC szállodáig. Ez így is volt, ám az utolsó méterek egy meredek kocsi feljárón át vezettek az épületig, ráadásul feleslegesen, mert egy szoba 1500 rupi volt, és bár ezt hamar sikerült lealkudni 1000-re, még így is túl drága volt nekünk, ezért mégegyszer, nyomatékosan megkértük a rendőreinket, hogy olcsó!!! Szállodához vigyenek minket. Lehet, hogy otthon olcsó lenne 2700 Ft-ért aludni kettőnknek egy szállodában, de amikor évekre tervezünk utazni, mint most, akkor nem az! Pedig tiszta volt, és még kilátás is volt Chattar Plain előttünk elterülő medencéjére a kertből, de a magas ár és a „mindentől távol” való fekvés esetünkben nem volt szerencsés. Legurultunk Chattar Plain-re, ahol egy vendéglő előtt megálltunk, és rendőreink elkezdtek tanakodni, és telefonálni. Végül meguntuk az egészet, és Zita bekanyarodott a vendéglőhöz, döntöttünk a rendőrök helyett, itt maradunk, mert én nem vagyok hajlandó és nem is nagyon bírok továbbmenni. A hely lepukkant volt, nem turistának, hanem pakisztáninak való. Egy koszos, zajos, emeleti szobát kaptunk, ahová a rendőrök és néhány helyi segítségével felpakoltuk mindenünket. A rendőreink semmit nem hagytak kifizetni nekünk állták a szállásunkat is, és amikor Zitával elmentek vásárolni (mert a bazársorra sem mehettünk egyedül!), akkor is minden kifizettek neki. Ez nagyon rendes volt tőlük, hiszen ez már nem volt „szolgálati kötelességük” és ez már nem tartozott hozzá a biztonságunkhoz. A vacsorám szárazkeksz, répa és cukormentes tea volt. A teherautók egész éjjel az ablakunk alatt tülköltek, és én egész éjjel jártam a WC-t, ami a reggel bevett gyógyszerek miatt nem jött ki belőlem napközben, az most mind, kisebb-nagyobb turnusokban. De nézzük a dolgok jó oldalát: mindig sikerült időben kiérnem a mosdóba! :)

A haditerv

Jelandy-ból olyan korán terveztünk indulni, amilyen korán csak fel tudtunk kelni. Ez fél 6-os ébredést jelentett, és egy masszív reggeli utáni 8 órás indulást. Ahogy kikanyarodtunk a Pamír Highway-re, hihetetlen látvány tárult elénk. Egy szivárványt láttunk az égen, de nem olyat, mint amilyet eddig megszoktunk, mert ez csak egy rövid ív volt az égen a naptól balra, nem ért le egyik szára sem a hegyekig. Lefotózni nem lehetett igazán ezt a mágikus reggelt, mivel ha szembefotóztam a nappal, a kép nagy része sötét lett.
Sajnos a boltot zárva találtuk a faluban, és ez egy kicsit elkeserített minket. Hiába kopogtunk megint szemközt a házban, a lány, aki kijött, csak annyit mutatott, hogy zárva. Most már azt sem kérdeztük meg, hogy mikor lesz nyitva, mert nyilvánvaló volt, hogy nincs több időnk várni. Volt elég élelmünk, de jó lett volna még egy kicsit feltankolni csokoládéból és instant tésztalevesből.
A terv az volt erre a napra, hogy Jelandy-ból indulva feltekerünk a 28km-re lévő 4271m magas a Koi Tezek hágóba, ami egyben a Pamír fennsík határát is képezi. Innen legurulunk Tagarkaki-ig, vagy ha sikerül, Alichur-ig. Ezek a települések voltak elérhető távolságban a hágó után. Alichur neccesnek látszott, mivel a közel 700m-es kaptatóval együtt összesen 82km-t kellett volna megtennünk, hogy elérjünk a fennsíkon található faluig. Úgy voltunk ezzel, hogy elindulunk, átkelünk a hágón, aztán amikor megérkezünk Tagarkaki-ba, meglátjuk, mennyi az idő, milyen fáradtak vagyunk, és ezek alapján eldöntjük majd, hogy továbbmegyünk-e, vagy sem. Sátrazás a falvak között szóba sem jöhetett, reggel 3 fokot mértünk lent Jelandy-ban, és a fennsíkról -15, illetve -20 fokos rémhireket hallottunk, ezért eszünkbe sem jutott az éjszakát egy sátorban tölteni 4000m körüli magasságban.

A támadás!

A reggeli tekerés nehezen indult be, hideg volt még odakint, mi pedig álmosak voltunk. Aztán ahogy előbújt a nap, akkor meg az volt a baj, hogy vehettük le a rétegjeinket. Kb. 20 kilométernek el kellett telnie, mire bemelegedtünk, és elkezdtük élvezni a bringázást. Ekkorra már utolért minket Jill és Lee, akik valamivel utánunk indultak el Jelandy-ból. Persze nem tekertünk ezután sem egymás mellett, mert négyen már hátráltattuk volna egymást, mindig meg kellett volna állni valaki miatt valamiért. Inkább ment mind a két csapat a saját maga tempójában, és jó is volt ez így, mert még így is általában látótávolságban maradtunk.

Ez nem volt nehéz, mert itt már egyáltalán nem képezték fák a táj részét, egy széles, kopár völgyben haladtunk fölfelé, most, hogy így utólag belegondolok, valószínű gleccser vájta völgy lehetett, mert U alakú volt, lent széles völgye volt a pataknak, amit kétoldalt meredek hegyek határoltak. Mindezt gyönyörű napsütés tette igazán széppé. Ahogy közeledtünk a 4000m-hez, úgy kanyarodott a völgyünk balra, és úgy tűntek el egyre a hegyek körülöttünk. Amit láttunk, az is már csak dombnak tűnt a mi magasságunkból. Azt beszéltük Zitával, hogy ha leszállnánk a bringáról, szinte fel tudnánk szaladni pár perc alatt a fennsík peremére. Ez persze nem így volt, mert a magasság miatt nem ment volna olyan könnyen az a szaladás, és a hegyek is csak a sok hó miatt tűntek olyan aprónak.

4000m felett – kőkemény a bringázás, de mégis tiszta élvezet

Valamivel a bűvös 4000m-es magasság elérése előtt eltűnt alólunk az aszfalt, és murvás út váltotta fel. Itt kezdődtek az igazi élmények és a szerpentin is. Egy ház mellett haladtunk el, valószínű pásztorok lakták, akiktől természetesen megkaptuk a már megszokott „csaj-csaj”-t, vagyis teameghívást. Erre most sajnos nem volt időnk, de azért jólesett, hogy még idefent is ilyen barátságosak velünk az emberek. Közvetlen a ház után jött az első hajtűkanyar, amit aztán még sok másik is követett. Az út meredek volt, köves és jeges, ezért sokszor meg kellett állnunk. Rögtön az első kanyar után elértük a 4000m-es magasságot, amit egy gyors levegővételnyi megállással és fényképezkedéssel ünnepeltünk. Nem lett volna jó hosszabb ideig megállni, mert ránk fagyott volna a ruha. Viszont a 4000m átlépése szinte doppingszerként hatott ránk. Hihetetlen volt számunkra, hogy ilyen magasságban járunk fekvőbringákkal, ráadásul ilyen borzasztó minőségű szerpentinen. Mindez összességében valahogy pozitívan hatott ránk, és igazából élveztük ezt a szerpentint fölfelé, amiről előtte azt hittük, hogy sokkal keményebb lesz. Persze csigalassúsággal haladtunk, de épeszű ember, fekvőbringán az ég felé pedálozva, ilyen meredek, havas, jeges, latyakos úton, ilyen magasságban nem haladt volna gyorsabban nálunk. Percenként, vagy inkább úgy mondanám, 20-30 méterenként megálltunk levegőt venni, mert hiába haladtunk olyan lassan, ahogy csak bírtunk, ez is sok volt már ahhoz, hogy bírjuk végig „zéró pulzussal”, illetve levegővel. Az egyensúlyozás is nehezen ment ezen a terepen, de valahogy mégis nyeregben tudtunk maradni. Zita néha leszállt tolni, mint ahogy Jill és Lee is, akik végig egy-két kanyar távolságban haladtak, hol előttünk, hol mögöttünk. Én büszkeségből egyszer sem szálltam le a gépről, végig a bringán tudtam maradni, amin utólag én is meglepődtem. Magam sem képzeltem volna, hogy ilyen durva terepen fel lehet menni málhás fekvőkerékpárral. Mindezekkel együtt és mindezek miatt nagyon élveztük a szerpentint ebben a magasságban. Ahányszor csak visszanéztünk, gyönyörű látvány tárult elénk, lent hófehéren csillogtak azok a hegyek, amikre pár perce még lentről néztünk fel, és az ég gyönyörű kékben pompázott, az egész valami hihetetlennek tűnt, amitől mind a ketten egy kisebb eufóriában tekertük végig ezt a meredek utat felfelé a Koi Tezek hágóba. Közben persze minden egyes kanyarnál megálltam fényképezni és videózni, mert éreztem, hogy nem akárhol vagyunk és nem akármilyen pillanatokat élünk át. Szerencsénk volt az időjárással és a hágó minden nehézsége ellenére könnyebb volt, mint vártuk, ezért nagyon élveztük az utat.
Persze azért a fizikai szenvedés néha kiült az arcunkra, ilyenkor mindig viccelődtünk Zitával, hogy micsoda nászútra hoztam én, nagy morcona hegyek közé, késő ősszel a hidegbe, 4000m fölé… Erre csak azt tudtam megígérni, hogy ha egyszer átjutunk ezen a Pamír Highway-en, és a Karakorum Highway-en, a Karácsonyt már valahol Dél-Indiában fogjuk tölteni, egy gyönyörű tengerparton, fürdőruhában. Hogy ez sikerül-e, az még a jövő zenéje, jelenleg még nem koncentrálunk erre, csak, hogy minél jobban élvezzük, és átjussunk ezeken a hatalmas hegyeken.

4271m-en, fent a Koi Tezek hágóban

A hágó nem úgy érkezett el, mint vártuk. A szerpentin végeztével még volt hátra 3-4km, ami alig emelkedett, de mivel az útminőség maradt a már szokott botrányos, nem igazán tudtunk gyorsabban haladni az eddigi tempónál (4-8km/h). Azért így is megérkeztünk valahogy, és ahogy már megbeszéltük, nem a csúcs csokival és a fényképezkedéssel kezdtük az ünneplést, hanem öltözködéssel. Sajnos még mielőtt fel tudtam volna venni a vízálló réteget, jött egy kínai kamion, és igen szépen lefröcskölte a jobb lábamat. Egy nagy káromkodás után gyorsan odébb toltuk a bringákat, majd újra egymásnak támasztottuk. Most pontosan éreztük az eltörött sztender hiányát, igen jól jött volna, ha le tudom támasztani rendesen a bringámat. Miután magunkra öltöttük szinte minden ruhánkat, gyorsan bekaptunk pár falat csokoládét, aztán készítettünk néhány időzített ugrós fotót Jill-el és Lee-vel. Egyik sem sikerült „jól”, sose ugrottunk egyszerre, de két próbálkozás után feladtuk, nem lett volna ésszerű tovább ugrándozni a jeges szélben. Merthogy a szelet még ugye nem említettem, pedig igen a kedvünkre játszott, mert pontosan hátszelünk volt, igaz, ez a szerpentinen néha szembeszelet jelentett, de ennek ellenére örültünk neki, mert tudtuk, hogy az út nagyrészén, és remélhetőleg a következő napokban is ez hátszelet fog jelenteni.

A Pamír fennsíkon

Az út a hágó után visszaváltott aszfaltra, aminek nem kicsit örvendtünk, mert így a max. 15km/h-s tempónkat leváltotta egy jóval gyorsabb, aminek csak a bátorságunk szabott határt. Nem egészen 1km hosszan, mert aztán ismét murvás út váltotta fel az aszfaltot. Így ereszkedtünk lefelé egy nagyon szeles, havas völgyben, hol aszfalton, hol a murván, lassan, meggondoltan. Néhány kilométerrel a hágó után egy házat láttunk az út bal oldalán, valószínű azok a pásztorok lakták, akiknek a jakcsordáival találkoztunk pár kilométerrel lejjebb. Ahogy kiértünk abból a völgyből, amiben a hágó után vitt az utunk, elénk tárult a Pamír fennsík. A látvány már nem okozott akkora eufóriát, mint amekkorát a hágó meghódítása, de tény, hogy nem akármilyen helyen tekertünk, igaz ezt már annyira nem élveztük, mert igen hideg szelek fújtak, és már fáradtak is voltunk.
Délután 3 óra környékén jött szembe velünk a „Tagarkaki” tábla, ami nem falut jelölt, csupán egy hosszú, piros épületet az út bal oldalán, egy kőkerítéssel elkerített udvarral és néhány romos melléképülettel. A ház mögött hatalmas, lapos völgy terült el, amin jakcsordák legeltek. Jill és Lee is egyetértett Zitával, hogy itt most meg kell állnunk, mert a völgy túloldalán egy több száz méteres emelkedőben folytatódott az út. Nekem már nem volt időm gondolkodni a hogyan továbbon, mert előbb megszületett az elhatározás, hogy itt megállunk. Utólag persze beláttam, hogy teljesen jó és felelős döntést hoztunk, mert igen ki voltunk már merülve, és a következő település, mint ahogy azt egy szembejövő autóstól okosan megtudakoltuk, Alichur előtt 10km-el, vagyis tőlünk még 30km-re lett volna, tehát túl messze.

Egy este a Pamír fennsík egyik pásztor családjánál

Legurultunk a bringákkal a murvás úton a házhoz, ahol egyből szívélyes fogadtatás várt minket, néhány ember előkerült a házakból, és kezet ráztak velünk. Zitával egy másik családhoz kerültünk, mint Jill és Lee, egy eddig számunkra szokatlan, mongol arcú nő integetett nekünk, hogy menjünk be utána a házba. Egy nagyon szerény kis előtéren keresztül egy szobába vezettek minket, az egész nem lehetett nagyobb 10nm-nél, aminek a felét az emelvény foglalta el. Ennek az emelvénynek a sarkában foglalt helyet a nagypapa Salman, akinek olyan arca és szakálla volt, amilyet még egyikünk sem látott. Sajnos szaga is volt a nagypapának, amitől először eléggé megrettentem, de aztán az orrunk adaptálódott az öregember szagához, és egy pár perccel később már egy nagy körben együtt ettünk a nagypapával, a 4 éves forma kislánnyal, Ajserek-el és az anyukával, Buzlajkar-al. Az apuka, Osmonali csak később állított be, sajnos nem sikerült elkapni a pillanatot a fényképezőgéppel, pedig megért volna egy képet, ahogy lehámozta róla a felesége a vastag bundát, és a kulacsot, ami szintén be volt vastagon bundázva. Nagyon szép órákat töltöttünk ezzel a családdal, a kislány valami tündéri volt, mindenben utánozta és így segítette az anyukáját, és nagyon tudott rötyögni, századszorra is, amikor Zita a „kerekecske gombocska, itt szalad a nyulacska” című játékot játszotta vele. Minden családtag csupaszív és érdeklődő volt felénk, leszámítva talán a nagypapát, aki csak néha mondott valamit, ami inkább tűnt morgásnak. Aztán később kiderült, hogy csak azért beszélt olyan hangosan és keveset, mert nagyot hallott.
Rengeteget kaptunk enni a Osmonali családjánál. Rögtön érkezésünkkor teát, kenyeret, vajat és cukros tejfölt kaptunk, aztán vacsorára – amire nem is számítottunk – , répás rizses marhahúst volt a menü, amihez mi kaptunk egy-egy kanalat, de a család többi tagja mind kézzel evett, nagy tálakból. Ezt meglepő volt látni, különösen azután, hogy azt is láttuk, hogy a kézmosásnál nem használnak szappant. Reggelire pedig nagyon finom cukros joghurtot jaktejes vajas teát, és kenyeret ettünk, persze szokás szerint, mindig együtt a családdal, mintha csak mi is családtagok lennénk, amit persze rettentően élveztünk. Hihetetlen és fantasztikus volt számunkra, hogy egy ilyen távoli, különleges és szélsőséges körülmények között élő család ilyen közel engedett magához és gyakorlatilag minden fenntartás nélkül azonnal befogadott minket. Nem számított, hogy nincs közös nyelvünk, és csak pár szót tudunk egymással váltani, teljesen közvetlenek és kedvesek voltak velünk. Természetesen a kinyomtatott fényképeket elővettük és megmutogattuk a családnak, és Ajserek, a gyermek kapott egy kisebb kupac színes matricát Zitától. Éjjel egy apró belső szobába aludtunk, a nappaliban a nagypapa, a család pedig egy számunkra ismeretlen helyre távozott az éjszakára, vagy egy szomszédhoz, vagy egy külsőbb szobába, amit nem fedeztünk fel. A bringákat nagy örömünkre be tudtuk tolni az előtérbe, így azokat le se kellett málháznunk. Ez mindig nagy könnyebbség, mert rengeteg időt meg tudunk így takarítani érkezésnél és indulásnál.
A mellékhelyiség az egész komplexumon kívül foglalt helyet, egy düledező fabódéban, jó 50m-re befelé a nagy széles legelőben. Éjjel amikor már sötétedés után mentünk ki, a juhok be voltak terelve a belső udvarra, a nagy állatok, a jakok pedig a kerítésen kívül ültek nagy csoportokban. Félelmetes, de ugyanakkor nagyon érdekes volt közöttük átkelni a WC-hez. Amikor több tucat szempár világít rád a sötétben, az valami elképesztő érzés. És közben hallod lélegezni, néha morogni az állatokat. Mindezt még tetézte a teljesen tiszta, csillagos ég a tejút látványával. Varázslatos volt az összhatás, még a fagyos hidegben is.

Pamíri zene akkumulátorról, SD kártyáról

Reggel amikor már felébredtünk, előkerült a család is, és Osmonali újra beizzította az akkumulátorról működő autórádiót, így autentikus pamíri zenét hallgathattunk az ébredéshez. Zita megpendítette az ötletet, hogy valahogy át kéne másolni ezeket a zenéket, de én biztos voltam benne, hogy nincs olyan közös interface az autórádió és a mi informatikai eszközünk között, amivel ez lehetséges lenne. Hát ebben nagyot tévedtem, mert amikor kérdeztem Osmonali-tól, hogy rádió-e, ami szól, mondta, hogy nem, hanem „flashky”, és amikor közelebb mentünk a készülékhez, kiderült, hogy USB port is van rajta, illetve SD kártya port, és a zene pedig nem másról szól, mint egy microSD kártyáról. Egy ilyen helyen, 4000m-en, a Pamír közepén, egy félnomád családnál SD kártyáról szól a zene… Ez szinte hihetetlen volt, de mégis igaz! Ezen felbuzdulva nem szégyenlősködtem tovább a netbook-al, előkaptam, és gyorsan zenéket cseréltünk. Osmonali-ék kaptak két magyar albumot, mi pedig jó 15, számunkra teljesen új és eddig ismeretlen zeneszámot. Még nem sikerült belehallgatni az mp3-akba, de reméljük köztük van az, amit az ébredésünkkor hallottunk, mert az nagyon tetszett mindkettőnknek. Ha egyszer valaha eljutunk arra a helyre az utazásunkban, ahonnan végre nem kell „tovább rohannunk” (pl. India, 6 hónapos vízum, többszöri belépéssel), akkor egyszer talán sikerül majd feltölteni azt a rengeteg videót megvágva, amit ezeken a gyönyörű pamíri napokon felvettünk, és ha ez így lesz, biztosan autentikus, pamíri zene fog szólni a videók alatt.

A pamíri embernek nem a pénz a világ közepe

Indulás előtt Zita átadta a matricákat a kislánynak, az anyukának pedig még egy Iránból kapott karkötőt. Én, mint férfi a férfival, az anyagiakat rendeztem, mert bár nem említették és semmi jelét sem mutatták annak, hogy örülnének egy kis pénznek cserébe azért a rengeteg mindenért, amit kaptunk tőlük, de mi úgy láttuk helyesnek, ha adunk egy keveset. 10 dollárt adtam át Osmonali-nak, amin egy picit talán meglepődött, de elfogadta. Zita nem sokkal később egy 10 dollárost talált a dzsekije zsebében. Nem jellemző, hogy ott szokott pénzt tartani, ezért valószínű, hogy Osmonali-ék tették vissza ezt a pénzt, bár az igazságot már soha nem fogjuk megtudni. De ez nem is lényeges, mert ha a pénzzel nem is, azzal biztosan örömet fogunk nekik még szerezni, ha elküldünk néhány róluk készült színes fényképet nekik postán. Ugyanis megadták a címüket, és abban biztosak vagyunk, hogy a fényképeknek jó helye lenne a szerény kis otthonukban.
Már a bringán voltunk, amikor beszélgettük Jill-el, hogy mennyire buták voltunk, hogy a saját hülye európai kultúránkat (a pénzt) próbáltuk rájuk nyomni, amikor ezek az emberek teljesen másképpen gondolkodnak és élnek. Nekik az volt az öröm, és az volt a lényeg az egészben, hogy velük lehettünk, hogy láthattak teljesen másféle embereket, hogy együtt nevettünk, és hogy láthatták, érezhették, hogy mennyire nagyon boldogok vagyunk, hogy náluk menedéket kaptunk a fagyos éjszaka elől, és ételt tehettek elénk, amit jóízűen nagy étvággyal és köszönettel felfaltunk. Van valami igazán csodálatra méltó ezekben az emberekben, ami miatt nagyon hálásak vagyunk a sorsnak, hogy találkozhattunk velük. Amikor beléptünk hozzájuk és megcsapott az öregember elsőre nem éppen kellemes szaga, nem gondoltam volna, hogy az eddigi utunk egyik legszebb, legkülönlegesebb estéjét fogjuk elkölteni náluk.

Teherán – Karaj, sima út kifelé a fővárosból

Teheránból a Kaszpi-tenger felé terveztük folytatni az utunkat. Irán fővárosa és a tenger között két út is megy az Alborz-hegységen át, és ahány embert kérdeztünk, annyifélét mondtak azzal kapcsolatban, hogy melyik a szebb, meredekebb, vagy forgalmasabb. Végül a nyugati utat választottuk, mert sokan mondták róla, hogy bár keskeny és forgalmas, de emellett nagyon szép tájakon visz. A másik nagy érv az volt emellett az út mellett, hogy mivel Teherán nyugati részén laktunk Nedáéknál, a nyugati utat választva nem kellett magunkat átverekedni 60km városon. Teherán a világ egyik legzsúfoltabb, leg légszennyezettebb városa, és semmi kedvünk nem volt hozzá, hogy szinte egy egész napon azzal töltsünk, hogy átkelünk rajta.

Tehát nyugatnak indultunk el a Hemat Express way-en, hogy elhagyjuk a zsúfolt várost, és nekivágjunk az eddigi legmagasabb hágónknak a 2656m magas Kendevan-hágónak. Az első 30 kilométer Karaj-ig (ejtsd: Karadzs) nem volt problémás, könnyedén haladtunk a széles út leállósávján. Valószínű valami buli készülhetett, mert 50 méterenként állt egy díszruhás rendőr az út mentén, és rendőrautók is sokan voltak. Némelyik rendőr leintett minket, de azon kívül, hogy megkérdezte, hogy honnan jöttünk és hová megyünk, még az útlevelünket sem kérte el. Igazából ugyanolyan érdeklődő volt, mint az összes többi iráni, aki integetett és kiabált nekünk, csak egy rendőrnek azért mégis azonnal megálltunk, amikor integetett nekünk… :) Karaj határában vásároltunk egy fél dinnyét, és papirdobozokra leülve elfogyasztottuk az szélén – cukor és folyadékpótlás gyanánt szénsavas üdítő helyett. Aranyos volt a dinnyeárus srác, azután, hogy megtudta, hogy honnan jöttünk, nem az volt a következő kérdése, mint általában az embereknek, hogy mennyire kerülnek a bringák, hanem, hogy mennyibe kerül a dinnye Magyarországon!? :) Általában ez a két default kérdésük van az embereknek: Honnan jöttünk? És mennyibe kerülnek a bringáink? Néha még azt is megkérdezik, ha tudnak angolul, hogy nem kényelmetlenek-e, ilyenkor persze mielőtt elárulnánk az igazságot, azt válaszoljuk, hogy de, nagyon, sokkal rosszabb egész nap egy fotelban feküdni, mint egy hagyományos bringa nyergében… :)

Elkezdődnek a hegyek

Karaj után elkezdődött a buli, átkeltünk egy rövid alagúton és egy folyóvölgyben találtuk magunkat, az út enyhén emelkedett, és sziklafalak vették körbe. Mellettünk patak zubogott, és a völgy alját leszámítva minden kopár volt, de lent a völgyben, a patak környékén igazi kis zöld sáv volt, itt haladtunk mi a bringákkal az úton, végeláthatatlan autóforgatagban. 10 másodperc már soknak számított autó nélkül, folyamatosan dübörögtek mellettünk, volt, hogy néha be is állt valami miatt a sor, ilyenkor mi előztük vissza őket

Tudtam, hogy lesz majd egy szerpentines rész, és úgy voltam vele, hogy még inkább előtte álljunk meg ebédelni. A túrakerékpáros kódex ugye kimondja, hogy egyél, mielőtt megéhezel, pihenjél, mielőtt elfáradsz, verj tábort, mielőtt rád sötétedne. Mi most pihentünk és ettünk, méghozzá egy útszéli étteremben. Éppen bővítés alatt volt a hely, de mi le tudtunk ülni a fedett teraszon, ahol nagyon kellemes hűvös volt. Igazából csak egy teát akartunk kérni, és saját, hozott ételt enni (ezt itt teljesen oké és természetes, nem pofátlan dolog, főleg hozzánk hasonló földönkívüliektől nem gáz), de miután a hely tulajdonosa, egy ügyvéd figura, meghívott minket teára, és „diszkont árat” ajánlott fel nekünk a kebabra, kértünk egyet-egyet. Emberünk aztán még a telefonszámát is megadta, hogy ha bármi gondunk lenne, vagy bármire szükségünk lenne Iránban, hívjuk fel! Ilyen barátból már volt ekkor egy tucat a talonban, persze azért nagyon szívesen fogadtuk a felajánlását. Ebéd után még nem rohantunk egyből tovább, mert olyan jól bevackoltuk magunkat a sarkunkba, hogy még nyújtóztunk ott kicsit, és megmasszíroztuk egymás talpát. Szeretem, hogy ilyen borzasztó egyszerű boldoggá tenni Zitát, még akkor is, ha közben tudja, hogy hamarosan izzasztó, meredek szerpentinek várnak ránk.

Jön a szerpentin

Miután tovább indultunk, valóban megpillantottuk pár kilométer múlva a hegyoldalban kanyargó utat, ami csak arra várt, hogy feltekerjünk rajta. Autósorok kígyóztak rajta, sajnos itt még durvább volt a forgalom, mint Karaj mellett. Néhányszor megálltunk a szerpentinen fényképezni és csodálni a tájat, de még emellett is meglepően gyorsan feljutottunk rajta. Fent egy kisebb lefelé után egy alagút következett, aminek a túloldalán egy hatalmas duzzasztógát köszönt ránk. Ezután elég sokáig a duzzasztott tó partján kanyarogtunk, ha épp nem rövidebb-hosszabb alagutakban gurultunk a hegy belsejében. Ezek az alagutak megérnek pár szót, mert nem olyanok, mint amilyet mi otthon Európában megszoktunk. Bent csöpög a víz a mennyezetről, és sokszor az út melletti kis csatornában is zubog. Az autósok pedig egyszerűen megvesznek az alagútban, mintha eszetlen hülyegyerekek lennének, ordibálnak, vész villognak, dudádnak, villognak, sikítoznak, mintha az alagútban kikelhetnél önmagadból, mert a hegy gyomrában nem lát allah, vagy én nem is tudom, mit gondolnak, de szinte már-már állatok módjára üvöltöznek és síkitoknak egyesek. Mindezt ugye az alagút akusztikája szépen felhangosítja, így nem elég az autók zaja, még ezt a néhány ősbarmot is el kellett viselnünk az alagúton való átkeléseknél.

Camping Rendőrbódé***

Viszont az alagutakból kiérve valami elképesztő látvány tárult elénk. A táj javarészt kopár volt, de már a kisebb völgyekben is nőttek bokrok, fák, na és persze a mi nagy völgyünk szépen zölddelt, a patak mentét fás részek szegélyezték. Megálltunk egy boltnál némi csokoládét, és vacsorára tojást venni, aztán pedig elindultunk sátorhelyet keresni az éjszakára. Hamarosan egy rendőrautó állított meg minket, nagy örömünkre beszéltek angolul, és nagy gondunkat viselték, mert a következő 5 kilométert mögöttünk araszolva és villogva tették még, amíg meg nem érkeztünk egy rendőrbodéhoz, aminek a háta mögött egy sátrazásra tökéletesen alkalmas terület volt. Itt találtunk egy étkezőhelyet, ami a gyakorlatban egy térdmagasságú, lapos betontömb volt egy kopott szőnyeggel leterítve. Ezt pont akkora volt, mint a sátrunk hálófülkéje, ezért miután engedélyt kaptunk rá, ide állítottuk fel a 4 kilós otthonunkat. Jó volt újra sátrazni, noha nagyon élveztük a helyiekkel töltött estéken, most jó volt kettesben, a természetben, még akkor is, ha pár méterre tőlünk, a szűk völgy túloldaláról az autók egész estén át tartó folyamatos moraja elért a sátrunkig is.

Álmunkat, mint reggel kiderült, nem is egy rendőr, hanem egy közkatona, Erfan őrizte. Mackóalkatához társult egy kis angoltudás is és persze az irániakra jellemző végtelen kedvesség és segíteni akarás. Tőle hallottuk először, hogy „This is my duty”, vagyis, hogy az irániak küldetésüknek érzik, hogy segítsék azt a kevés turistát, akik meglátogatják országukat. Ezt nem csak mondják, hanem tényleg teszik is, és láthatóan nagyon boldogok, hogy úgy érzik, hogy tényleg segítettek vagy a kedvedbe jártak, de azt hiszem ezt már párszor emlegettem, mióta Iránban vagyunk.

Piknik iráni módra, a szeméthalmok között

A táj második nap sem volt kevésbé varázslatos, gyönyörű hegyek között kerekeztünk a szák kis völgyünk zöld sávja mellett, a szokásos sűrű autóforgalomban. Sok helyen emberek kempingeztek az út mentén. Ezt egyrészt tök jó dolognak tartottuk, mert valóban nagyon sokan kijárnak itt Iránban a szabadba, leterítenek egy pokrócot és kint ülnek, esznek, beszélgetnek. Másrészt viszont valahol szörnyű az egész, mert az irániak egy része olyan helyekre képes kiülni így, aminek én legszívesebben a közelébe se mennék. Gyakorlatilag a saját mocskukban piknikeznek, eldobált szemét és műanyagpalack halmok között, arról már nem is beszélve, hogy én a rekuban ülve is csak maszkban vagyok képes elviselni azt a szmogot, amiben ők a földön ülve piknikeznek, önszántukból, és még élvezik is. Valószínű, ezeknek az embereknek nincsen fogalma a természetről és a környezetről, vagy ami van, az is hibás, és beleértik a maguk körül összegyűlt szemetet is, mert szemmel láthatóan egyáltalán nem zavarja őket, ha egy méterre szeméthalmok vannak mellettük, miközben piknikeznek. Ez már abból is látszik, hogy képesek az autójuktól fél méterre leteríteni a terítőt, és még az se kell, hogy zöld legyen, elég, ha csak a szabadban vannak, lehet az egy járda is a városszéli főút mentén.

Amikor Neda-t kérdeztem arról, hogy mit gondolnak az irániak a fenntarthatóságról, azt válaszolta, hogy a többség még nem tart ott a Maslow-piramis megmászásában, hogy ilyesmi egyáltalán felmerüljön benne, mint gondolat. Ez most tisztán látszott ebben a völgyben, a piknikező tömegeken.

A másik dolog, ami Zitának jutott eszébe erről, az pedig az, hogy itt mekkora lazaság van. Itt piknikezhetsz az utcán, tábort verhetsz a körfogalom közepén, a gyepen, eldobálhatod a szemeted, senki rád sem hederít érte, mint ahogy azért sem szólnak, ha út szélén szembe haladsz a forgalommal a bringáddal vagy motorkerékpároddal. Itt olyan lazák a szabályok, hogy ez mind-mind belefér és természetesek számít. Vajon hogyan érezheti magát egy iráni, ha mondjuk elmegy, nem is egész Nyugat-Európáig, csak mondjuk Magyarországig?! Mi sírunk itt Iránban állandóan a szabályok miatt, hogy szegény Zitának hordania kell a kendőt és a hosszúnadrágot, de ha egy iráni megy Európába, neki sokkal több olyan szabályt kell betartania ott, amihez itthon nem szokott hozzá, nem mehet szembe a forgalommal, meg fogják vetni és talán még büntetni is, ha nekiáll teát főzni a kis szamovárjával a Clark Ádám tér közepén a virágágyás mellett… :)

A legdrágább kebabot igazi parázson sütik

Ezen a napon is várt ránk szerpentin, és most is úgy láttam jónak, ha előtte szusszanunk egyet, miközben megtömjük a bendőnket. Erre a célra a szokásos kebabot rizzsel menüt gondoltam megvásárolni, de először nem találtunk erre megfelelően olcsó helyet, 50 meg 40 ezer riálért vesztegették az ételt, amit soknak találtam, hisz van, hogy otthon se adok ki 1000 forintot egy ebédért. Végül találtunk egy kellően apró és lepukkant helyet, ahol a bácsika a szabadban sütötte a kebabot eg darab félig parázsló fadarab felett, és azt mondta nekünk, hogy 20 ezer darabja. Kértünk rögtön kettőt, és neki is állt sütni az öreg. Próbáltam lefényképezni, miközben legyezi a parazsat, de ahányszor meglátta nálam a kamerát, elkezdett táncolni legyezés közben, és erre már nem tudtam mit lépni, mert az öreg Canon fényképezőgépünkön már csak ünnepnapokon hajlandó működni a vaku. A kebab viszont finom volt, és a hely is tetszett nekünk, annak ellenére, hogy csak fél kézzel tudtunk enni, mert a másikkal a legyeket kellett hessegetnünk. A fizetéskor jött a sokk, emberünk 120 ezer riált kért az ételért, amit kicsit sokaltam, hiszen érkezésünkkor egy 20 ezrest mutatott, amikor a kebab árát kérdeztem.

Nem áltam vele le vitázni, mert ezer dolgok kitalálhatott volna, kettőt kértünk, de valójában két pár grillezett fasírtot kaptunk, és mellé rizst és lavast, amit lehet, hogy ő nem értett bele az árba, holott eddig mindenütt beleértették. Szóval jól átvert minket az öreg, ilyen drágán még sehol nem ettünk Iránban, pedig egyben a leglepukkantabb helyért járó pálmát is ennek a krapeknak a vendéglője vitte. Ennek ellenére nem álltunk le vele vitázni, úgy voltunk vele, hogy pukkadjon meg a pénzétől, mi inkább megyünk tovább, máshol, mások nem lesznek velünk kapzsik, hanem épp ellenkezőleg, a legtöbb iráni nem attól boldog, ha elvehet tőlünk, hanem attól, ha adhat nekünk, ők majd kompenzálják azt, amit ez a fickó elvett tőlünk. Egyszer fent, egyszer lent. A tanúlságot is levontuk, legközelebb előre fizetünk az ételért, így a legrosszabb, amit történhet, hogy egy kisebb adagot hoz ki, mint vártuk, de legalább nem fogunk érte többet otthagyni, mint szerettük volna.

A Kendevan-hágóalagút, 2565m

És következett a szerpentin, pont, mint tegnap, csak most még magasabban voltunk, és még nagyobb magasságot vettünk fel két hajtűkanyar között. Az autóforgalom nem csillapodott, autósok tömege előzött le minket, aztán amikor beállt a sor, mi előztük meg őket, közbe persze folyamatosan szívtuk a bűzüket. Sokszor lelassítottak mellettünk és kikiabáltak valamit farsi-ul, amit nem értettünk, de a válaszunkra, a „Mádzsárisztán”-ra mindig bólogattak, ezért feltételeztük, hogy azt kérdezték, honnan vagyunk. Ennyi párbeszédet még valahogy csak-csak el tudtunk volna viselni, de amikor ezután is folytatták, és mellettünk araszolva kérdezgettek tőlünk számunkra teljesen érthetetlen nyelven, az már sok volt. Hiába integettem, mondtam én is a saját nyelvemen, magyarul, hogy nem értem ember, amit beszélsz, de menjél már innen, mert nagyon büdös az autód és feltartod a sort, amitől épp fulladozunk, ők sem értették, amit én beszélek, és csak mondták tovább a magukét. Értem én, hogy kíváncsiak, meg talán ők is csak segíteni szerettek volna, de miért nem tudták felfogni, hogy nem beszélünk farsit, és nem örülünk annak, hogy mellettünk araszol és kiabál és fényképez és dudál, amikor mi fölfelé izzadunk a szmogban, ami miattuk van. Kb. minden tízedik autó lelassított mellettünk és valamilyen interakcióba lépett velünk, mintha csak egy útszéli látnivaló lettünk volna. Szóval eléggé szétpattant bennünk az ideg az autósok miatt, örültünk volna, ha egyszerűen csak békén hagynak minket, de ők örültek és dudáltak és kiabáltak nekünk, amitől több órányi mászás után már nagyon nem voltunk boldogok. Eleinte még oké volt, reggel még nem volt meredek az út, még visszaintegettünk nekik, és még talán tetszett is a dolog, de a végére már nagyon elegünk lett.

Épp mikor már felrobbantam volna, egy poros útszakaszon haladtunk át, ahol néhány ember diót és gyümölcsöket árult. Persze ők is veszettül integettek nekünk, de az autósok miatt mi éppen minden embert utáltunk magunk körül, ezért nem álltunk meg nekik, de utánunk szaladtak, és már emiatt is épp kezdtem volna szintén mérges lenni, amikor megláttam a visszapillantóban, hogy két naranccsal szaladnak utánunk, amit próbálnak nekünk adni.

Megálltunk, leszálltunk, és vettünk egy nagy (jó büdös) levegőt, hogy megnyugodjunk kicsit. Zita elővett egy-egy cukorkát, és átnyújtotta a gyerekeknek. Nem túl jó, amit kihozott belőlünk ez a nagy forgalom és az emberek túlontúl nagy érdeklődése, és ezt mi is éreztük, ugyanakkor nem nagyon tudtunk mit tenni elenne, mert szétvetett minket az ideg. Nem sokkal később felértünk az alagúthoz, ami a hágót képezte. Itt még nem volt vége a fölfelének, mert még az alagútban is folytatódott, egészen 2565m-ig másztunk, az alagút utolsó pár száz méterén aztán megszűnt a kaptató, és kigurultunk a túloldalt a nagy szürke semmibe.

A hegy zöld oldala

A hegy északi oldala ködben állt és az eső is szemerkélt. A tenger felől érkező nedves levegő úgy látszik nem tudott áttörni a hegyen, viszont itt erőteljesen megragadt. Ez a növényzeten is látszott, mert ezen az oldalon már nem csak a völgyekben zöldellt a növényzet, hanem ahol csak meg tudott kapaszkodni és ki tudott nőni a sziklából, ott mindenütt fák és bokrok voltak. A hőmérséklet is jóval alacsonyabb volt, mint a napos déli oldalon, ahol ugyan eleredt néha az eső a délelőtt folyamán, de 3 perc után mindig abbahagyta. Itt viszont nem úgy tűnt, mintha el akarna állni, ezért jobbnak láttunk rögtön felöltözni.

Mintha csak meg akarná bosszulni az összes túloldali zsörtölődésünket a fenntarthatatlan és iszonyat büdös autókonvoj miatt, egy nagy markoló okádott elképesztő fekete füstöt az égbe, és természetesen a pofánkba is. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy csak arra használták a markolót, hogy a magasba emeljenek egy kőművest, aki egy fészer oldalán dolgozott a magasban. Erre persze egy létra is tökéletesen alkalmas lett volna és talán valamivel környezetbarátabb is, de hát ha egyszer csak a jó öreg markoló volt kéznél, mi mást csináljon az egyszeri iráni kőműves? Fullasszon meg minket… Zanjan óta folyamatosan hordjuk a maszkokat a bringákon, beleértve Teheránt és ezt a hegyi utat is.

Ereszkedés fogcsikorgatva

Nem gondoltuk volna, hogy ez lesz, de a lefelé még sokkal keményebb volt, mint a fölfelé. 2656-ról ereszkedtünk le -28 méterre. A Kaszpi-tenger felszíne ugyanis ennyivel a tengerszint alatt van, mivel nincs összeköttetésben más tengerekkel (nyilvánvaló, hiszen akkor azok elöntenék, és 0 méteren lenne a Kaszpi-tenger is… :D), és sótartalma is sokkal alacsonyabb azokénál, ezért szokták Kaszpi-tónak is hívni, azonban tónak azért túl nagy, és túl sós… :) Szóval ott tartottam, hogy kemény volt a lefelé. Szerpentinen haladtunk, de csak lassan tudtunk ereszkedni, mivel erős volt az autóforgalom, ami általában araszolva haladt. Ha meg tudtunk kicsit indulni, akkor meg az volt a baj, hogy az autósok jöttek túl közel hozzánk. Egy kék furgonos szinte hozzáért Zita bal hátsó táskájához, de szerencséjére pár száz méterrel később utolértük, amikor beállt a sor, és úgy leordítottuk mind a ketten a fejét, hogy csak pislogott… Reméljük megértette, hogy túl közel jött hozzánk és többé nagy ívben kerül ki minden bringást. Nem tehetünk róla, hogy ez történt, én egy szelíd embernek tudom magamat, de ott egyszerűen már annyira bennünk volt az ideg, hogy a fickóra rázúdítottunk mindent.

Persze ez a többi autósra sajnos nem volt hatással, mi viszont életveszélyesnek éreztük, ahogy megelőznek minket, arról nem is beszélve, hogy teljesen felesleges is volt, mert aztán mindig, ahányszor csak újra beállt a sor, több száz autóstársával egyetemben visszaelőztük azokat, akik leelőztek minket. Mindez persze 30-as, 40-es tábláknál és záróvonalas szerpentinen történt, esőben, vizes, nedves úton, miközben sokszor mi is átléptük a bringákkal a megengedett sebességet, amikor tudtunk haladni. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy nem játszuk tovább ezt az életveszélyes játékot az út szélén, és behúzódtunk a sávunk közepébe. Így már nem tudtak megelőzni az autók, és végre nem is próbálták meg. Nem bosszúállásról vagy haragról volt szó, hanem egyszerűen életveszélyesnek éreztük, ahogy a keskeny úton előzgetnek minket, nem egyszer lelöktek az aszfaltról, mert ha ott maradtam volna, valószínű hozzáérnek a baloldali táskáinkhoz. Amikor aztán kiszélesedett az út, persze lehúzódtunk, és még intettünk is nekik, amikor beláttuk a kanyart, hogy menjenek, előzzenek, ha akarnak.

Eszetlen kedves autósok

De talán még ennél is rosszabb volt az autósok másik teljesen gáz viselkedése, mégpedig, hogy ugyanúgy folytatták a köszöngetést, kérdezgetést és fényképezgetést, mint a fölfelében, csak most épp nem 5-10km/h-ra lassítottak le mellénk, hanem 30-40-re, és ezt mi már nem éreztük annyira biztonságosnak a vizes szerpentinen. Persze ők ebből mit sem értettek, ültek a kényelmes, légkondicionált autójukban, bent a fémdobozban egy másik dimenzióban, szárazban, ahol kellemes zene szól… „de né’ már Géza, milyen bringások vannak az út szélén, várjá’, lassítsá’ le, kiszólok nekik! Mosolyogjatok, fényképezeeek!” – Közben nem számít ám, hogy minekünk a tarkónkig folyik a szemünk az esőben és ha megcsúszunk, akkor az autójuk alatt is kiköthetünk, jönnek mellettünk fél méterre se, kérdeznek farsiul, mosolyognak kifelé az esőbe a két ufóra, és csak nagyon nehezen esik le nekik, hogy azért integetünk, hogy menjenek már távolabb tőlünk, mert rohadt veszélyes, amit csinálnak. Szóval így, fogcsikorgatva jöttünk lefelé a több ezer méterről, és ez nagyon nem volt kellemes. Ismét haragudtunk a világra és az összes hülye autósra, miért ilyen elővigyázatlanok és érthetetlenek… Persze közben magamban tudtam a választ, mint már írtam is, ők egy másik dimenzióban élnek a négykerekű fémdobozaikban, és onnan eszükbe se jut, hogy számunkra kellemetlen, sőt életveszélyes, amit művelnek. De ezt akkor ott, nagyon nehéz volt megértenünk, és nem haragudni rájuk.

Azt azért tudni kell, hogy errefelé a választóvonal semmit nem jelent, csak egy fehér sáv az út közepén, de szabályt, azt már nem társítanak hozzá a sofőrök, ugyanígy a sebességkorlát, és követési távolság is teljesen ismeretlen fogalmak, és egészen a sötétedés befejeztéig a lámpáikat is csak villogásra használják, de a láthatóság növelésére semmiképpen sem.

Hotel Dzsámi

Végül aztán csak leértünk a szerpentin aljára, ahol megérkeztünk a patak mellé. Innentől már valamivel konszolidáltabb volt a helyzet, gyönyörű, az út fölé nyúló sziklafalak alatt hajtottunk át, persze még mindig a sávunk közepén, mert az út még továbbra is olyan meredek volt, hogy megtehettük ezt anélkül, hogy különösebben feltartottuk volna az autóforgalmat. Sokszor azon kaptam magam, hogy bár úgy éreztem, hogy egy autós már megint 2 méterre mögöttem követ, de amikor hátranéztem, láttam, hogy üres az út mögöttem, talán már csak a fejem zúg, nem is a forgalom, azt lehagytuk.

A hosszú és kemény napot végül Marzan Abadban zártuk. A pékségnél sorbanállva ugyan kaptunk meghívást egy nagyon kedves családhoz, de 5km-t kellett volna visszatekernünk hozzájuk a meredek úton, és az legalább egy óra kőkemény kaptató lett volna, így megköszöntük, de nem vállaltuk be a dolgot. Helyette egy dzsámi mellett találtunk szállást, az imám ajánlotta fel a már nem használt cipőtároló helyiséget a bejárat mellett. Szépen el tudtuk takarni magunkat a sátorponyvával, a bringáink mellettünk pihentek az éjszakára, így szép kis kuckónk lett. Másnap legurultunk Chalus-ba, a tengerpartra, ahol ismét találkoztunk nagyon kedves emberekkel, akik vendégszeretetében pár nap alatt újra megtanultuk szeretni Iránt és az irániakat, de ezekről a napokról majd írok még később részletesebben.

Ez az átkelés nagyon kemény volt, de valószínű ugyanez lett volna a másik úton is, ha nem rosszabb. Az első napot még igazából nagyon élveztük, elejétől a végéig. A másodikat, talán átjött, hogy annyira már nem… :) Mint utólag megtudtuk, Irán legzsúfoltabb útján hajtottunk végig, ami nem is csoda, hiszen a 20 milliós főváros és a tengerpart között húzódik. Ráadásul az iskolakezdés előtti utolsó hétvége előtt, ami miatt állítólag még az átlagosnál is több autós volt az úton. A táj viszont – mint ahogy az a képeken talán látszik – elképesztően gyönyörű volt, még nem láttunk ehhez fogtatót, és ezt még az autóstömegben is tudtuk élvezni, mégha ez nem is biztos, hogy átjött teljesen a sorok között. Az élmények mindenképpen megérték ezeket a nehézségeket, ugyanakkor ilyen forgalomban eszünk ágába nem jutna mégegyszer nekivágni. Szóval ha a Kendevan hágóút meghódítását tervezed, mindenképpen a téli hónapokat válaszd, távol a pénteki naptól, és így a nagy autóforgalomtól is.