Harun és a rohingyák története

Miután visszafordultunk a holdfényes Naf folyó partjáról, Teknafban nehezen találtunk szállást, igaz, most már nem bolyongtunk hozzá, csak megkérdeztünk öt embert egymás után zsinórban, hogy merre van hotel. Ötből három azonos irányba mutatott, ezért arra indultunk tovább, és hamarosan tényleg találtunk egy nagy épületet, amire ki volt írva a bűvös szó: Hotel. Ez egy nagy csarnokszerű, hátrafelé hosszúkás épület volt, a központi körforgalomtól kb. 200m-re délre. Itt az első és a második emeleten volt a szálló, a földszinten a csarnok közepére estére autók parkoltak be, kétoldalt pedig mindenféle boltok üzemeltek. Természetesen csak a második emeleten kaptunk szobát, ott is csak egy ablak nélküli, dohos lyukat, de legalább saját fürdőszobával, és ventillátorral, persze utóbbi csak nagy ritkán forgott, csak akkor, amikor épp volt áram. Szóval cipekedhettünk fel, 8 táskát és két bringát a másodikra, felváltva, hogy lent mindig legyen valaki a még ott lévő cuccokra vigyázni.

Enni a szomszédos épületbe, a Dhaka Restaurantba mentünk le, ahol megismerkedtünk Harun-al, egy rohingya menekülttel, aki a ruti felelős ezen a helyen. A ruti hasonló eledel, mint a csápáti, vagy a parota, annyi különbséggel, hogy ennek valamivel szárazabb, olaj nélküli a tésztája. Ez hasonlít leginkább egy kenyérfélére: a tésztája puha, mert élesztőt használnak hozzá, és a kemence belső felén sütik ki. Igaz, ehhez elég csak egy perc, mivel az egész ruti csak kb. 0,5-1 cm-esre dagad meg.

Na és akkor most jöjjön Harun és a rohingyák története: Harun 21 éves, és 18 éve él itt, Banglades ezen részén. A rohingya (ejtsd: rohinga) egy muszlim kisebbség Mianmar (régi nevén Burma) Bangladessel itt szomszédos államában, Rakhaing-ban. Mianmar nagy része buddhista, és történetesen sokan nem nagyon szeretik a muszlimokat. Hogy ennek mi az oka és a gyökere, nem tudjuk, de tény, hogy már évtizedek óta így áll a helyzet, mivel Harun már mint menekült jött át Bangladesbe, 3 évesen a családjával. Sajnos ez a buddhista rohingya gyűlölet Rakhaing államban nemrég új lángra kapott, mert történt egy gyilkosság Mianmarban. Történetesen egy muszlim ölt meg egy buddhista nőt. Erre a buddhisták rohingya falvakat gyújtottak fel, gyilkoltak le és üldöztek el Rakhaing állam bizonyos részein. Éhezések törtek ki, az emberek próbáltak Banglades felé menekülni szárazföldön és csónakokon, de a bangladesi állam hivatalos nem fogadta őket, hiába kérlelte őket az UNHCR is. (Az ENSZ Menekültügyi Hivatala)

Mostanra talán a helyzet viszonylag lenyugodott, mert hiába kutattuk az újságokat nap mint nap, nem nagyon találtunk híreket arról, mi van odaát Mianmarban.

Harun felajánlotta, hogy elvisz minket abba a menekülttáborba, ahol ő is él. Mi ekkor már nagyon menni akartunk St. Martin szigetére, ezért abban maradtunk vele, hogy ha onnan nem sikerült hajót kapnunk Mianmarba, akkor vissza fogunk jönni ide Teknafba, és akkor szíves örömmel elmegyünk vele megnézni a menekülttábort.

Irány Saint Martin szigete!

Este kimerülten ájultunk el, de reggel nem lustálkodhattunk sokat, mert ha jól emlékszem, 9-kor indult a hajó a szigetre. A reggeli után nekiindultunk a távnak, ami 8km volt, mert közben összeraktam magamban a képet, és rájöttem, hogy jelöli is a GPS térképe azt a nyavalyás kikötőt. Ráhagytunk kicsit több, mint egy órát, mondván, hogy ennyi biztos elég kell, hogy legyen. Csakhogy történt az úton, még Teknafon belül, hogy egy tehén legelt az út bal szélén. Ez a tehén pedig az út jobb szélén lévő fához volt kikötve. Ahogy távolodott ettől a fától, úgy feszült meg a kötél, amivel ki volt kötve. És hová volt rögzítve az a kötél a fán? Egy derék ember derékmagasságba kötötte ki a tehenét, és az történt, hogy a tehén épp abban a pillanatban szeretett volna messzebb vándorolni, mint ahogy ez a kötél engedi, amikor Zita az úton megérkezett a kötél vonalába, és az megfeszülve felemelkedett előtte. Akkora satuféket nyomott, hogy utána el sem bírt indulni, mert az hátsó féke hasonló kattogásokat adott, ki, mint nekem, amikor a fékpofa szétfeszítő fémpöcköt bekapta a tárcsa. Zitánál most pontosan ugyanez történt meg a hirtelen nagy fékezés miatt, illetve mivel már túlságosan elhasználtuk ezeket a fékpofákat. Szerencsére, már rögtön leesett, hogy mi a baj, és rögtön tudtam, hogy mi a teendő. Szétkaptam a féket, kivettem belőle a fékpofákat, a pöcköt és indultunk tovább. Új fékpofákkal most nem bajlódtunk, kevés volt hozzá az idő, és Zitának volt még egy első fékje.

Nem gondoltuk volna, hogy azt majd ilyen komolyan használnia is kell még a mai napon. Az emelkedő, ami előtt tegnap este visszafordultunk, 50m magas volt és igen meredek mindkét irányban. A túloldalán pedig még néhány lankás kilométer várt ránk. Végül negyed órával a hajó indulása előtt futottunk be a kikötőbe, pont, amikor szemerkélni kezdett az eső. Gyorsan megvettem a jegyeket, aztán gurultunk az első lépcsőig a keskeny fa stégen. Itt aztán lepakoltuk a táskákat a bringákról, azokat kettesével felhordtuk a hajó orrába, majd végül a két bringát is. Ez nem volt egyszerű művelet, mert se a stégen, se a hajón nem volt sok hely, de végül csak megoldottuk.

Mire elindultunk, az eső is elkezdett szakadni, a bringák és a táskák odakint áztak az ablakunk előtt, mi pedig bent ültünk, és a nem egész egy órás út alatt én naplót írtam. Ehhez szerencsére konnektorom is volt, amit nagyon értékeltem, mert tudtuk előre, hogy a szigeten nem nagyon lesz áram. St. Martin szigetének nincs saját, központi áramforrása, és a szárazföldről sem megy a szigetre vezeték, így maradnak a dízel generátorok.

A kipakolás már egy nagyobb betonstégre történt meg és az eső is elállt, mire megérkeztünk. A stég egy bazársorban folytatódott, ahonnan szinte menekültünk a bringákkal, mert ha ott maradunk egy helyben, hamar körénk gyűlt volna a sziget 3000 lakosa, és ezt mi nem akartunk, minél előbb meg szerettük volna találni a szállásunkat, ahol elrejthetjük a bringákat. Ehhez a GPS mellett egy Sukur nevű srác is segítségünkre volt. Ő beszélt angolul, és mutatta az utat, jobban mint a GPS, mert ő tudta, hol nem süllyedünk el a homokban. Merthogy a szálláshoz át kellett vágnunk a sziget nyugati oldalára és ott a homokos tengerparton folytatni.

Nagy meglepetésünkre itt se süllyedtünk el, ám a szállást amit kinéztünk, drágábban kínálták, mint vártuk, és hiába próbáltunk alkudni, a napi 2000 takából nagyon nehéz volt elfogadható árszintre jutni, és végül nem is sikerült. Kértük Sukurt, hogy mutasson egy másik helyet, egy olyat, ahol 300-ért elalhatunk. Tudtam, hogy van ilyen, mert a bazársor mellett kínáltak már ennyiért szobát, de mi nem a nyüzsiben, hanem a csendes parton szerettünk volna lakni. Tekertünk tovább a parton a homokban északra, mellettünk a tenger, a másik oldalt pálmafák és bokrok, Sukur pedig egy csapat másik gyerekkel mögöttünk! Egy másik, partra nyíló szállónál megálltunk, de ott is 1500-ról indítottak, mire kicsit leszúrtam Sukurt, hogy nem ezt ígérte. Visszafordultunk és megálltunk egy másik szállónál, ahol már rögtön úgy kezdtem a mondókámat, hogy van-e szobájuk 300 takáért. Én magam is meglepődtem rajta, de azt mondták, van. Megnéztem, rendben is volt, a napi két óra generátorról kapott elektromos áramot is többször leegyeztettük. Ekkor még mindig nem akartam elhinni, hogy nincsen itt valami turpisság, ezért gyorsan ki is fizettem előre 3 éjszakát, vagyis 900 takát. A szállós rendben volt ezzel, nem lepődött meg, eltette a pénzt és odaadta a kulcsot! Hát, akkor rendben vagyunk, megtaláltuk a sziget legolcsóbb tengerparti szobáját! :)

Miközben pakoltunk befelé, felfigyeltem rá, hogy egy fickó a bringáinkat fényképezi. Gondoltam egy meredeket, és odaléptem hozzá, hogy „100 taka egy fotó ára”, mire ő nevetett, de én folytattam tovább komolyan, hogy 100 taka lesz a fotózása a holdjárműveknek. Látszólag belement, és kérte, hogy akkor legyen rajta ő és én is a képen. Mondtam, hogy rendben, de csak egy feltétellel, ha Sukur, a kissrác is rajta lehet a fényképen. Ebbe is belement, így készült vagy egy tucat közös csoportkép, és a végén valóban átnyújtott nekem egy százast, amit én azon nyomtam, még a szeme előtt átadtam Sukurnak: Ez a jutalmad srác! Kicsit berágtam rád, amikor drága helyre vezettél minket, de attól még ezt megérdemled. Sukur nevetett nagyon, és örült a pénznek, eltette, majd elbúcsúztunk, hogy még úgyis látjuk egymást, kicsi ez a sziget.

Ez volt az első alkalom, hogy komoly szándékkal kértem pénzt fényképért, de ezt azért tettem, mert előre kigondoltam, hogy ez a pénz majd Sukuré lesz.

A szálló szintjét csak egy-két homokzsák választotta el a parti homokfövenytől, a nap utolsó nehézsége a bringák ezen való felpakolása volt. Mindeközben már új barátaink is voltak, egy teljesen bengáli kinézetű pár, akik teljesen perfektek voltak angolból, sőt, mintha amerikai akcentusuk lett volna. Mint azt hamar megtudtuk, nem véletlenül: mindketten Amerikában élnek, most csak nyaralni jöttek haza Bangladesbe, mert amúgy ide valósiak a szüleik. Tőlük megtudtuk, hogy ma van vége az Eid Holiday-nek, és a délután 3 órakor induló hajóval kvázi kiürül a sziget, a bengáli nyaralók utolsó hada is hazamegy, ahogy ők is indultnak vissza Dhakabá, a reptérre. Micsoda hír! A legjobbkor érkeztünk, pont egy kis nyugalomra vágyunk itt és most, az ország „végén”.

Séta és futás a parton

Mint azt már elárultam, három éjszakát szándékoztunk tölteni a szigeten. Az első nap délutánján, egy kis pihenő után kimentünk sétálni a partra. Csodálattal figyeltük meg a kis rákok homokból kigörgetett utcácskáit. Ki tudják hordani az üregükből a gombócba gyúrt homokdarabokat, azokból kész utcákat építettek, és ezen utcarendszerek közepén mindig az üregük volt, ám az utcák hol sugár, hol félkör alakban követték egymást. Olyan parányi lény, mint a kisujjam körmének a fele, hogyan képes ilyen szabályos alakba rendezni a homokot? Ezen hosszasan elcsodálkoztunk és egyre csak fedeztük fel az utcákat a homokban. Volt, ahol egészen egybefüggően egy folyamatos sávban végig telerajzolták a homokot a kis rákok. Ha elnéztünk a távolba, lehetett látni, hol van ez a sáv: ahol nem mossák szét a hullámok, de még nincs túl távol a tengertől a kis rákok birodalma. Közben felfedeztünk egy harmadik féle „építészeti stílust” is, amikor a kisrák csak egyetlen sort épít a homokdarabokból, sugárirányt az üregétől egy másik üreg felé. Lehet, hogy valami szélfogónak is használják ezeket, vagy esetleg tájékozódási pontoknak? Kétlem, mert mindig, minden nap szétmossa az egészet a dagály, és aztán kezdhetik elölről az üregük kiásását és a homok széthordását. És mindeközben mit esznek, miből élnek, honnan van ennyi energiájuk megmozgatni ezt a kis testükhöz képest rengeteg homokot?

A séta közben azért fel is néztünk, így találkoztunk újra Sukurral és egy kókusz árussal. Húsz takáért kaptunk egy kókuszt a parton, amit a szemünk előtt likasztott ki egy nagy éles késsel, és miután egy szívószállal kiszívtuk belőle a kókuszlevet, még szét is nyitotta az árus azt kétfelé, hogy a „húshoz”s is hozzáférjünk. Közben Sukur bemutatott minket a sziget siket-néma fodrászának, és én be is jelentkeztem nála holnapra egy hajvágásra és borotválkozásra. Hol, ha nem itt és most, nála? :) Félig a buli kedvéért, félig mert tényleg kezdtem már kicsit úgy kinézni, mint Tom Hanks a Számkivetettben. (Szegény Zita meg csak nézheti, itt a nőkhöz férfi nemű fodrász hozzá sem nyúlhat.) A sétánk legszebb részei még csak ezután következtek a homokos parton: megcsodálhattuk a halászok bárkáit közelről, ahogy azt is, hogy hogyan terítik ki a partra hosszában a hálójukat, hogy súlyokat akasszanak rá. Mindezt idilli, pálmafás, naplementés környezetben… :)

A bazársoron elkapott minket a rendőrfőkapitány, egy nagydarab fickó. Ki lettünk kérdezve, hogy kik vagyunk, hogy mik vagyunk, honnan jöttünk, és hol lakunk a szigeten, illetve, hogy meddig maradunk. Mi mindent szépen elmondtunk, valamint nevetve „megfenyegettük”, hogy ha nem kerít elő azonnal legalább öt terroristát, akkor azonnal elhagyjuk a szigetet, mert terroristák nélkül az nekünk nem biztonságos. Majd megvacsoráztunk, és hazafelé már egy riksával mentünk a Dream Night Guesthouse-ba – mert így hívták a szállásunkat. Itt a szigeten másféle riksák vannak, és ez milyen érdekes már, hogy még Bangladesen belül is különböznek a riksák, mert ilyen platós, U alakban ülős, tetős riksát eddig még sehol nem láttunk!

Este már nagyon vártam, hogy holnap futhassak, olyannyira, hogy ki sem bírtam addig, hanem még este kimentem egy kis átmozgatásra. A tervem az volt, hogy minden nap, amíg itt vagyunk, körbefutom a szigetet. Ez, ha jól emlékszem, 9km-es távot jelent. Mivel rég nem futottam, nem akartam rögtön ekkora távnak nekivágni, ezért a mai estét átmozgatásnak gondoltam. Csak egy laza 4km-re mentem ki, azt is oda-vissza futottam a parton a szállónktól délre és kicsit aztán északra is, hogy kerek legyen a vége. Amiért visszafordultam az a dagály volt: a víz már olyan magasan járt, hogy nekem nem maradt hely a homokos fövenyen. Mert futni ugye ott jó! :) Gyönyörű holdfényem volt, zene nélkül futottam, és ez így volt nagyon nagy élmény: a tenger morajlása, a holdfény, és a tudat, hogy egy szigeten vagyok, a Bengáli-öbölben. Most először ezen az úton éreztem igazán, hogy nagyon messze vagyunk! Vagyis inkább most úgy éreztem, mint még soha. Eddig is jártunk érdekes országokban, de Bangladesről indulás előtt semmit nem tudtunk, így persze St. Martin szigetéről sem. Az idő egyébként másnap beborult, szeles lett és a fül-torok fájásom is megerősödött, ezért jobbnak láttam lemondani ezekről a futásokról.

A borbélynál

Másnap ártatlanul sétáltunk befelé a „főúton” (egy két méter széles betonsáv, fél méterrel a földfelszín felett) a bazárhoz, amikor egy zöld pólós fickó kezdett hevesen integetni nekünk. A fodrász! Hát el is feledkeztünk róla! De nem volt apelláta, be kellett ülnöm hozzá. Látnotok kellett volna, hogyan gesztikulált a kezével, arcával, mutatta, hogy majd megyek a motoron (milyen motoron?), és mindenki engem néz, olyan jóképű leszek, ha megnyír és megborotvál – nagyon jó lesz nekem! Én hittem neki, elvégre egy ilyen élményt nem szabad kihagyni: Banglades egy távoli szegletében, egy 3000 lakosú korallszigeten a talán egyetlen, amúgy siket-néma borbélynál nyiratkozni! :) Mutatott nekünk arcokat frizurákkal (elképesztő mögéjük photoshoppolt hátterekkel), de én mutattam, hogy Isten ments, egyikre sem akarok hasonlítani, csak egyszerűen vágjon le a hajamból, de maradjon ugyanez a fazon.

Az igazi műsor csak akkor kezdődött, amikor elkezdett nyírni! Legalább fél órát dolgozott rajtam, és a legviccesebb az egészben az volt, hogy közben megjelent a fő-rendőrfőkapitány, aki nagy izgalomba jött a történet láttán, és végigasszisztálta azt. Konkrétan ott állt mögöttünk, és folyamatosan beleszólt a fodrászunk dolgába, ami kicsit röhejes volt. Itt vagyunk egy szigeten, és az egyetlen fodrász vágja a hajamat, miközben talán a sziget szintén egyetlen rendőre asszisztál hozzá. Zita meg csak röhögött magában, miközben beült a spontán alakult nézőközönség soraiba. Tudni kell, hogy az egész bazársoron csak a fodrászüzlet volt kivilágítva, így kényelmesen létrejöhetett a színház: sok helybéli kis székekkel sorba ült a csodát látni, teát szürcsölgetve, a rendőrkapitány dirigálásait lelkes egyetértéssel „háá-háá” nyugtázva, a fodrászt bíztatva.

Na de aztán a hajvágással még koránt sem volt vége a show-nak, mert jött a borotválás. Soha életemben nem borotvált még más, igaz én magam sem borotválkoztam néhány tucatnál többször. :) Viszont a borbélyunk nagyon komolyan vette a dolgát, többször bekent és többször végighúzta a bőrömön a pengét, amit előtte bontott ki a zacskójából, szándékosan a szemem előtt, hogy mutassa, vadi új pengével dolgozik. De az orromat miért kell bekenni borotvahabbal? Igen, megborotválta az orromat is, sőt, ha hagyom, akkor a homlokomat is megborotválta volna, mert az is készült bekenni borotvahabbal. Először ezen csak nevettünk, de később rájöttünk, miért akarta csinálni: itt néhány ember frankón szőrős még az orrán és a homlokán is! :) Most már értjük, hogy miért láttunk a borbélyoknál totál bemázolt arcú férfiakat! Nem arcpakolást kaptak, csak épp borotválták őket…

Szóval a siket-néma borbélynál nagyon jó volt, jól mulattunk, és azt hiszem a helyiek is, mert az utcáról és a szomszéd boltokból a végére mindenki körénk gyűlt. Már csak a hasunkat kellett megtömni, ehhez ugyanazt a finom sült halat választottuk, amit előző este is.

Ekkor jött az ötlet, hogy készítünk egy dupla „előtte-utána” képet a fizimiskámról és a halról, merthogy mindkettőről csináltunk ilyet, a borbély, illetve a vacsora előtt és után. :)

Látjátok, hogy még a fodrászunk mosolya is szélesebb lett a fazonigazítástól! :)

Sukur története

Utolsó nap az idő sajnos nem változott, de azért még így is kimentünk, hogy sétáljunk egyet a szigeten. Nagyjából körbesétáltuk a sziget északi felét, Zita gyűjtött kagylókat, én pedig üldögéltem, fényképezgettem. Lehet, hogy itt a férfiak szoknyában (lungi – ami ugye már nekem is van :D), járnak és kézen fogva sétálnak (na, én idáig nem fogok eljutni), de ez még nem jelenti azt, hogy homoszexuálisok. Mi viszont ezen nem tudunk túllendülni, olyan nagyon komikus az egész, úgyhogy most végre lencsevégre is kaptam, ahogy nem is akárhol, hanem a tengerparton teszik ezt! :)

Este a bazársoron még mindig találtunk újat: most egy labdajátékot játszott néhány ember egy üres placcon. Egy rácsszerű külsővel, és üres belsejű labdával dekáztak egy körben állva, a lényeg pedig az volt, hogy ne essen le a földre a labda, illetve, hogy minél izgalmasabb figurával jutassák újra a magasba a labdát.

Amit talán a legjobban élveztünk az egész szigeten, hogy félig angolul, félig bengáliul tudtunk beszélgetni a helyiekkel, miközben egy az utcára nyíló kis üzletben teázgattunk vagy falatoztunk, pont úgy, ahogy ők is. Ez nem csak kellemes, hanem hasznos is volt, mert így tudtuk meg, hogy teljesen reménytelen innen átjutnunk Mianmarba, ugyanis nem járnak innen hajók. Harmadnapra már barátaink is lettek, akiket felismertünk (nem csak ők minket), és akikhez visszajártunk. És mindeközben sose gyűlt körénk zavaró tömeg, ami megint nagyon jó volt.

Sukurnak utolsó este ajándékot is hoztunk, mert sejtettük, hogy mint mindig, most is találkozni fogunk vele. Ez így is volt, így át tudtuk neki adni az angol-bengáli tematikus szótár-füzetet, amit még valahol Khulna környékén vettünk egy buszon 10 takáért. A bengáli jelentése a szavaknak csak bengáli karakterekkel volt leírva, így mi csak point-it-ként tudtuk volna használni, ezért inkább azért vettük, hogy majd odaadjuk valakinek, akinek igazán hasznos lesz. Ehhez ez volt a megfelelő idő, és Sukur volt a megfelelő személy! Vagyis csak azt hittük! Ugyanis amikor átadtuk neki, kiderült, hogy Sukur nem tud olvasni, se írni, se bengáliul, se angolul. Sose járt iskolába, az angolt a szigetre érkezett turistáktól tanulta meg! 12 éves fejjel megtanult angolul, úgy hogy sose járt iskolába!

Hogy-hogy nem jársz iskolába? – kérdeztem Sukurt. Mert nincs rá pénze a családomnak. Miért nincs rá pénze, mit csinál anyukád? Anyukám a háztartást vezeti és a testvéreimre vigyáz. Apukád? Apukám halász, de nem jár ki a tengerre, hanem otthon fekszik és alszik, pedig ha kimenne a csónakkal a vízre, minden nap annyi halat foghatna, amennyiből sok pénzünk lehetne. – Így Sukur, mire én folytatom: Mennyibe kerül egy évre az az iskola? 1000 taka! – válaszolja. Ezer taka az nincs egész 3000 forint! Hogy-hogy nincs ennyi pénzetek egy évben, nem tudsz ennyit összeszedni a turistáktól? Mit csináltál a 100 takával, amit pár napja adtunk Neked? Minden pénzre szüksége van a családomnak, azt is édesanyámnak adtam, 4kg rizst vett belőle.

Az a bizonyos kép, amiért az érkezésünk napján Sukur a pénzt kapta, azóta egyébként felkerült a Facebook oldalunkra, és meg is köszöntünk az illetőnek. Úgy tűnik, talán nagyon nem haragudott meg a pénzes fotó miatt, mert bár a screenshot-on már nem látszik, de később még azt is írta, hogy menjünk vissza újra és újra Bangladesbe. :)

Én e Sukurral folytatott párbeszéd után kezdtem gondolkodni, és állt össze bennem a kép, hogy kötelességünk segíteni ezen a srácon. Nem is értem, hogy nem tette ezt meg eddig valaki, hozzánk hasonló “gazdag” külföldi turista, akiktől Sukur angolul tanult? 1000 taka az nekünk szinte semmi pénz, oké, jó hogy egy napi büdzsénk, de gondolkodás nélkül odaadunk egy napot a nászutunkból (ami így ebben a formában nem igaz, mert előteremtjük majd azt pénzt máshonnan), hogy kifizessük Sukur tandíját egy évre. El is határoztuk Zitával, hogy holnap első utunk az iskolaigazgatóhoz lesz majd, Sukurral együtt, aztán ha beírattuk Sukurt, elmegyünk a szüleihez is és a tolmácsolásával megbeszéljük velük, hogy mostantól Sukur iskolába jár, mert ez bizony hosszútávon nagyon-nagyon jó lesz neki is és a családjának is.

Ám ezzel én akkor nem értem be, rögvest tenni akartam valamit Sukurért, ezért elsétáltunk egy közeli papír-írószer boltba (igen, van ilyen a szigeten!), ahol vettem neki egy üres füzetet és egy tollat. Visszaérve az étteremhez, ahol amúgy potyáztunk a vacsora után, amíg Zita az angol ábécét betűit írta le a Sukur új gyakorlófüzetébe, addig én a barátait kérleltem, hogy tanítsák a srácot, tanítsák meg neki a betűket, tanítsák meg olvasni és írni, mert van benne valami! És akar is, ez már csak abból is látszott, hogy ahogy kézhez kapta Zitától a füzetet, elkezdte másolni benne a betűket, ahogy mondtuk neki. Ha csak abba belegondolok, hogy mindössze 12 éves, és gyakorlatilag ő rendelkezik a legjobb angollal a szigeten azok közül, akikkel találkoztunk…

Szóval ez nem semmi! Biztos, hogy van tehetség, és akarat a srácban, biztos, hogy eszes gyerek, akiben van potenciál, ami viszont kihasználatlan marad, ha nem segítünk rajta. Én még 17 évesen sem tanultam németül, pedig tanítottak, ő pedig önszorgalomból, tanár és tanítás nélkül… Ezen nem bírok napirendre térni! Gondolkozzunk el Sukur életén, ha panaszkodni támadna kedvünk a saját, magyar sorsunk terén! Remélem viszi valamire a srác, mert benne van a lehetőség! Ahogy mindannyiunkban is!

Este úgy mentünk el lefeküdni, hogy másnap a délelőttöt Sukur iskoláztatására szánjuk, és délután összepakolunk, hogy a három órakor induló aznapi hajóval elhagyjuk a szigetet. (minden nap egyszer fordul a hajó)

Jön a vihar, menekülés a szigetről!

Reggel valaki veszettül kopogott az ajtónkon, és amikor azt kinyitottam, láttam, hogy a szállodás arc az. Kérdeztem mi van, de nem igazán tudta elmondani, csak sokadjára értettem meg, hogy vihar közeleg és a hajó nem délután háromkor, hanem most délelőtt fél óra múlva indul, és aztán nem is jön többet vissza, talán egy hétig sem, amíg újra el nem csendesedik az idő a tengeren. Micsoda, fél óra!? Nézz körbe, mindenünk szana-szét van a szobában, nem készültünk erre. Légyszi telefonálj oda (a mobilhálózat az 0-24 működik a szigeten, még mobilnetünk is volt), hogy mindenképpen várjanak meg, még egy órára szükségünk van! – Mondtam neki, de közben nem tudtam, mennyit értett meg belőle, ezért keltettem Zitát, és kezdtünk pakolni. Hamarosan újra kopogott az emberünk, közölte, hogy nincs egy óránk, a hajó 30 percen belül elindul vissza Teknafba, nem tudnak ránk várni! Na, jól nézünk ki, mindent csak behányni a táskákba, csak hogy valahogy beférjenek, csak gyorsan, aztán bezár, kihord, felrak a biciklire és indulás a parton a másik szállóhoz, ahol be tudunk menni a bringákkal a belső, betonozott útra, amin már gyorsan odajutunk a kikötőhöz! Ez volt a terv a fejemben, ami gyorsan össze is állt, ám a valóság nem volt ilyen egyszerű.

Hamar megjelent Sukur is a szobánknál és közölte nagy izgatottan, amit már mi is tudtunk. Kértem, hogy segítsen és ő nagyon rendesen segített is kihordani a táskákat a partra. Jó gyerek ez a Sukur, most is rögtön ideszaladt, hogy értesítsen és segítsen minket. A parton még „high-tide” volt, vagyis magas vízállás, a hullámok szinte a homokzsákokat nyaldosták, azokat, amelyeknek a bringáink voltak támasztva, miközben a táskákat raktuk fel rájuk. Egyszer csak egy a többinél nagyobb hullám érkezett, eláztatva a cipőinket, felcsapva a bringákra is. Ugyanez a hullám, ahogy vissza a tenger felé indult, magával kapta Zita egyik táskáját! Mi a franc, mi jöhet még, tengervizet kapunk, eláztat minket a tenger!? Ezt nem hiszem el! Hangosan felkiáltva Zita táskája után rohantam, hála az égnek ezek mind vízállóak, így azon nem is paráztunk, hogy beázott-e, örültünk, hogy nincs olyan nehéz, hogy elnyelje a tenger, és hogy végül sikerült visszaszereznünk tőle. Gyorsan befejeztük a pakolást, és indultunk! Tengervizes SPD-cipőinket becsatoltuk az alulról tengervízben félig megázott bringákba, és gyíííí, mentünk, ahogy csak bírunk!

Konkrétan a tengerben bringáztunk, úgy értve, hogy annak a hullámai nem hagytak száraz helyet a parton, nagyon sokszor a kerekeinket nyaldosták, de azok hála az égnek valahogy még így sem süllyedtek annyira el a homokba, hogy ne tudtunk volna tekerve haladni. A part kijáratánál azonban le kellett szállnunk, egy nagyot kellett löknünk a bringákon, hogy azok feljussanak a néhány méter hosszú, meredek, gyökeres szakaszon, aminek a túloldalán már az a szálló volt, aminek a kapuja előtt kezdődött a betonút. Igen ám, de ez a kapu zárva volt, csak egy embernyi ajtó volt rajta nyitva, de annak volt egy kb. 30cm magas pereme. Kértük hangosan, hogy nyissák, mert sietünk, de bénáztak, nem találták a megfelelő kulcsot, mi meg nem tudtunk várni, megfogtuk ketten a bringákat egyesével, és átemeltük őket.

Kint a betonon a riksások nagyot néztek, mert ilyet még nem láttak! “Hoda Hafesz!” barátaink, nekünk most rohannunk kell, menekülünk, mert ha elmegy ez a hajó, lehet, egy hétre itt ragadunk, és az nagyon nem lenne vicces, mert a vízumunk már így is lejárt több mint 10 napja!

Szóval éles volt a helyzet és ezt tudtuk, és éreztük is. Közben az eső is szemerkélt, de ez most nem igazán izgatott minket, csak azon feszültünk, hogy elérjük a hajót. Csak azt a pillanatot vártam, hogy végre beforduljunk a bazársoron, aminek a túl végén a stég mellett megpillantjuk a hajót… Ha még bent áll! Elszáguldottunk a fodrász mellett, a boltok mellett… Mennyi szép emlék, csupán néhány nap alatt! Az iskolát is elhagytuk, ami amúgy egyben ciklonház is. Ezt nagyon sajnáltam, bántott, hogy nem tudtunk emiatt a hülye vihar miatt Sukurnak segíteni. De talán majd még valahogy a szárazföldről el tudjuk intézni. Egy ezrest nem akartunk neki odaadni, mert attól tartottunk, megint „csak” rizst vesz belőle az anyja. Közeledett a bazár, már a „városban” voltunk, még egy jobbkanyar, aztán balra befordulunk a bazársorra, és…

Folytatása következik!

Bocs, ezt a „befejezést” nem tudtam kihagyni! :) A reklám után folytatjuk. Addig nem írom meg a folytatást, ameddig nem rendel mindenki naptárat, aki szeretne! Kiváló karácsonyi ajándéknak is, csak tessék, tessék, vegyék a falinaptárat! Október 31-én le kell adnunk a nyomdának a darabszámot, komolyan beszélek! Szóval, ha még nem rendeltetek, de szeretnétek, akkor most tegyétek meg! Köszönjük! Nagy-nagy köszönet azoknak is, akik már rendeltetek!

A Saint Martin szigetre 2012. szeptember elsején érkeztünk, és… – Hú, majdnem elszóltam magam! – …ez a bizonyos menekülés 4-én reggel történt.

Emlékeztek a Kaland, Játék, Kockázat nevű könyvekre? Az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha minden real-time menne, úgy értem valós időben meg tudnám írni az útinaplót, akár valami gondolatvezérelt billentyűzeten, rögvest online, Ti pedig ugyanígy tudnátok olvasni, és eldönthetnétek, vagy mondjuk szavazhatnátok… ha nem is arról, hogy elérjük-e a hajót, vagy sem, de mondjuk, hogy merre menjünk tovább. :) De legalább így utólag, ki vele, kinek mi tetszene jobban, ha elérjük a hajót, vagy sem!?

Ahhoz, hogy Bográból kijussunk a Jamuna folyón található Char Battia-hoz, buszra kellett szállnunk. Hogy miért nem bringával mentünk, azt már leírtam, nem hiányzott a bringázás a városok őrült forgatagában, se a furcsa bringáinkért kijáró figyelem. Viszont a riksázás és a buszozás önmagában is egy tapasztalat volt, másképpen élvezhettük a tájat miközben a busz ablakának magasságából úgy tekinthettünk rá, hogy közben nem kellett a pedálokat tekerni, se a forgalomra figyelni. Igaz, erre a megfigyelésre nem volt sok időnk, ugyanis a busz jóval gyorsabban haladt, mint a mi bringás tempónk. Szóval leginkább csak merengtünk, de azt azért észrevettük, hogy itt is kisebb hosszúkás úszó szigeteket építenek a vízre, amit még mindig nem értettünk.

Sariakandiban volt a busz végállomása, innen hajóra kellett szállnunk, hogy eljussunk a szigetekhez. Ez a hajó inkább csak egy csónak volt és kb. a busz teljes társasága felszállt rá, fejenként 2 takáért, vagyis 6 forintért. A túloldalt még csak Sariakandi volt, tehát már maga a folyóparti város is szigeten van, és most még csak egy „aprócska” (közel Duna méretű…) mellékfolyón keltünk át. A túlparton rögtön egy csomó érdekes dolgot láttunk, nem bírtuk kapkodni a fejünket a leszálláskor. Egy sárga kisteherautót mostak éppen tisztára, méghozzá úgy, hogy az autóval beálltak a folyóba! Persze csak hátsótengelyig. :) Aztán a sok felpakolt teherriksát sem tudtuk nem észrevenni, ahogyan egy nagyobb kompszerű hajóhoz igyekeznek. A rakományuk egy furcsa, szürkésfehér felkötegelt anyag volt, ami minket leginkább egy kötél anyagára emlékeztetett. Ilyet sok riksán láttunk és persze mindegyikre hatalmas halmok voltak felpakolva, hogy a riksát hajtó legtöbbször már csak a bringáról leszállva, tolva (húzva) tudott haladni a nagy rakománnyal. Ahogy elsétáltunk a kikötőtől, hogy olcsóbb riksást találjunk, egy felpakoló üzemet is találtunk, ahol ugyanezt az anyagot mérték le, illetve kötegelték, feltételezésünk szerint egyenlő súlyú kötegekre. Ezt mind nagyon érdekes volt látni, de a kíváncsiságnál egy még erősebb érzés is ránk tört, ez pedig az éhség volt. Ezért betértünk egy útszéli, lefüggönyözött étterembe, ahol kézmosás után megcsodáltuk a kínálatot. Itt ettünk először halat Bangladesben, és rögtön feltettünk magunknak a kérdést, amit most magatokban valószínűleg Ti is: miért csak most? Amikor a jó kis bangla halacska nagyon finom, tápláló eledel, ráadásul az egyik alapétel itt Bangladesben, ami jóval olcsóbb, mint a csirke. Teli hassal egyből visszatért az életerőnk, és a helyiek tanácsára riksára szálltunk a kikötőig. Ott aztán végre megpillantottuk a Jamuna folyót, aminek innen nem látszott a túloldala. A kisebb motoros csónakok tucatjával álltak a betonlapokból kirakott parton, és ahogy leszálltunk a riksáról, az emberek mind-mind körénk gyűltek. Azt gondoltam, hogy itt, ebben a helyzetben bajos lesz fuvart találnunk a char-okhoz, de nem volt az, mert hamar ránk talált egy angolul is jól beszélő helyi, aki kérés nélkül a segítségünkre volt. Vagyis inkább azzal kezdte, hogy miben segíthet… Az ő tolmácsolásával gyorsan meg tudtunk alkudni az egyik csónak tulajával, hogy elvisz minket a chor-okhoz, és 5 órára térünk csak vissza erre a pontra, mindezt 350, vagy 400 takáért, attól függően, hogy elégedettek voltunk-e, vagy sem – hogy egy kicsit motiváljuk abban, hogy jó helyre vigyen minket. Ezt az árat Zita sokallta, és tényleg majd fél napi büdzsénk volt, de tekintve, hogy a srác először ezer takával nyitott és az útikönyv is „a few hundred taka”-t ír, én jó árnak tartottam a 400-at a három és fél órás kirándulásért.

Nem tudtuk, mi vár ránk a chor-on, csak annyit tudtunk a szigetekről, amennyit az útikönyv írt róluk. A chor egy olyan, a folyók hordalékából létrejött sziget, amit évről évre lejjebb hord a folyó, illetve a nagyobb áradásoknál van, hogy a víz teljesen elmos szigeteket, máshol pedig létrejönnek új hordalékpadok. Ezek több kilométer hosszú, hatalmas szigetek is lehetnek, amelyek egy emberöltő alatt akár többször is eltűnhetnek a folyóban. Nem véletlenül említek emberöltőt, ugyanis ezeken a szigeteken rendszerint élnek emberek, ugyanis mint tudjuk, Bangladesben a világon az egyik legnagyobb a népsűrűség, ezért a szegények közül a legszegényebbek egyszerűen rákényszerülnek, hogy ilyen szigeteken éljenek, még akkor is, ha az olykor veszélyes lehet az áradások miatt, és akkor is, ha az életük alatt többször kényszerből költözniük kell, mert a víz elmossa mindenüket – ez még mindig jobb, mint föld nélkül. Ezek az emberek a szigeteken infrastruktúra nélkül, vezetékes víz és vezetékes áram hiányában élnek.

Ez az, amit elöljáróban tudtunk róluk, és ezek alapján indultunk el a hajóval a Jamuna folyón, kíváncsian, és be kell valljam, kicsit félve is. Hát, ismét nagyon „csalódtunk”! :)

Már a csónakból láttunk érdekes dolgokat, növények szigete között kanyarogtunk, és láttunk a vízben halászhálót kifeszítő embereket, és csónakkal utazókat is. Miután kikötöttünk, természetesen az volt az első, hogy egy kisebb tömeg gyűlt körénk, és itt jött az első nagy meglepetés, beszélt az egyikük angolul! Ettől máris nagyon megkönnyebbültünk, na meg attól is, hogy ők is, mint eddig mindenki Bangladesben, barátságosan fogadtak minket. Mivel kezdetben kicsit zavarban voltunk, megkérdeztük őket, hogy van-e iskola a szigeten, merthogy hoztunk néhány füzetet és ceruzát ajándékba. Ez Zita ötlete volt, mikor reggel kiléptünk a YMCA udvarának kapuján, megláttuk az utcai árusoknál a papír-írószert, és Zita arra gondolt, hogy ez nagyszerű adomány lenne, amit persze nem a gyerekeknek, hanem a tanároknak adunk majd oda, hogy a lehető legjobb helyre kerülhessenek végül. Ezért kérdeztük az iskolát, és ők készségesen elvezettek minket oda, igaz, közben egyre gyűlt a kis csapatunk, és udvarról udvarra haladtunk.

Ezt a videót akkor indítottam, amikor azt hittem, megérkeztünk az iskolához. (Bocsánat a fehér foltokért, ez sajnos nem kosz, nem tudjuk letörölni, ezek karcolások a lencsén… :( Talán Thaiföldön veszünk majd valami új fényképezőgépet, ha kapunk ott olcsón.)

Szóval ez a hely még nem az iskola volt, sőt az még jóval odébb volt, a felvétel után még néhány udvarral odébb kellett sétálnunk, mire megérkeztünk a nagy sárga téglaépülethez. Ezen meglepődtünk, mert azt hittük, hogy nincs a szigeten ilyen komoly épület, merthogy nem érdemes építeni, mivel elég egy nagyobb gleccserolvadás a Himalájában, és bármelyik évben jöhet egy nagyobb ár, ami elvisz mindent, de úgy látszik, ezt rosszul gondoltuk. Igaz, az iskolán kívül más épületet nem láttunk a szigeten téglából, még a mecset épülete is csak bádogból, bambuszból és egyéb nádszerű anyagokból volt.

Az iskolában még éppen folyt a tanítás, amikor megérkeztünk, megmutatták nekünk a három osztályt, a harmadikosokat, a negyedikeseket, és az ötödikeseket, majd az iskolaigazgatóval beszélgetve megtudhattuk, hogy összesen 144 gyermek tanul itt, de van két másik suli is a kicsiknek, a nagyobbak pedig már átjárnak csónakkal a „szárazföldre” Sariakandiba. A suli egyébként elég jól felszerelt volt, az igazgató irodájában volt egy csomó oktató plakát, és az osztálytermekben is volt pad, szék, tábla, kréta, és mindegy gyerek előtt egy nagyobb kupac tankönyv, a banglák között néhány angol nyelvű is. Ennél sokkal több anno az én általános iskolámban se volt. Ha ezek megvannak, innentől igazából már csak a tanárokon múlik.

Nem akartunk sokat zavarni az iskolában, mert ahogy elnéztük, kb. megállt miattunk minden osztályban a tanulás, akkora izgalmat keltettünk a gyerekekben. Ezért kb. 5 perc után már búcsúzkodtunk is, megköszöntünk mindent, ahogy ők is a kis csomagot és a látogatásunkat. Még el sem hagytuk az udvart, máris kiszabadultak utánunk a gyerekek, úgy látszik „kicsöngettek” nekik a tanárok. Iskolatáskákat nem nagyon láttunk, mindenki a kezében tartva vitte haza a tankönyveket, amelyek között csak egy volt a munkafüzet, az viszont kombinált, minden tantárgyhoz való. Így az iskola kijárásával csak ezt az egy könyvet kell eldobni, az összes többibe nincs firkálva. Pontosabban még ezt sem dobják el, hanem odaadják az éttermeknek (a kijavított dolgozatokkal együtt) ahol ételt csomagolnak bele, éppúgy, mint az újságpapírokba.

Az iskola után továbbsétáltunk a sziget hátsó oldalán, ismét udvarról udvarra. Az egyik ilyen udvaron rengeteget olyan szürkésfehér anyagot láttunk felakasztva, amit a kikötőben is felgöngyölve, és ekkor végre megvilágosodtunk mindenről. Ezt az anyagot, pontosabban a növényt Jute-nak (ejtsd: dzsut) hívják, és a szigeteken és környékükön legfőképpen ezt termesztenek. Ezt láttuk a riksákon a hajókhoz cipelni, és ezt láttuk a városban, ahogy pakolták. Sőt, ezt rohasztják a víz alatt 20 napig, miután learatják, ezért készítenek mindenfelé úszó szigeteket! A sziget testét, vagyis alját, amit víz alá nyomnak a rájuk pakolt nehezebb farönkökkel a dzsut kötegek képezik. Ha megrohadt a dzsut, ki lehet venni a hosszú egyenes szár közepéből a szálakat, amit aztán kiteregetnek szárítani, ahogy azt már láthattuk a szigeten idáig jövet sok helyen. A növény szárának a szélét is felhasználják, ezeket ritkán rakott kis kupacokban egymásnak támasztják, így rakják ki a napra száradni őket. Ezután ezt használják tüzelőnek a főzéshez. A tetején lévő leveleit pedig vagy az állatok eszik meg, vagy az emberek főzik és eszik meg.

A dzsutot persze legfőképpen eladásra termelik, 40kg megmosott, megszárított anyagért 1500 takát, vagyis 4500 forintot kapnak. Ebből van pénzünk minden olyan dologra, ami nem terem meg a szigeten. Mindezt már egy angol nyelvű tankönyvből tudtam meg, amit az önkéntes idegenvezetőnk tett elém, amikor látta, hogy nagyon kíváncsi vagyok a növényt és annak termesztését illetve utómunkálatait illetően. Ez nagyon tetszett, ügyes volt a srác, hogy emlékezett és tudta, hogy ez így ilyen szépen, kereken le van írva a tankönyvben angolul, és megsejtette, hogy én ennyire fogok örülni ezeknek az információknak. Duplán voltam boldog, tetszett a srác intelligenciája, és tetszett, hogy végre fényderült az úszó szigetek és a furcsa anyag rejtélyére, méghozzá az elejétől a végéig. Ja, a legvégét még nem mondtam el: a dzsutból aztán ruhát, kötelet, zsákokat és ezekhez hasonló holmikat készítenek, és a világ dzsuttermelésének a háromnegyede itt Bangladesben történik, mert itt van hozzá megfelelő talaj és megfelelően sok vízmennyiség. Mindkettő a Himalájából jön a folyókkal! :) Szóval csodálatos volt ez így mind látni, az emberek életét a szigeten, és a dzsuttermelést.

Ám ekkor még korán sem volt vége a körtúránknak! Ismét továbbmentünk egy udvarnyit, ahol aztán leültünk egy jó fél órára pihenni. Én közben kirohangáltam a dzsutföldek, vagyis inkább dzsuttavak közé, és felvettem, ahogyan halomba pakolják a dzsutokat, hogy aztán valami nehézzel lenyomják a víz alá, ahol 20 nap alatt megrohad:

Aztán mire visszaértem, kinevettek, merthogy a kecskét is lencsevégre kaptam:

Hát, nincs mentségem, nekem még egy kecske is érdekes tud lenni csak halvány emlékeim vannak a nagymamám udvarában élő tyúkokról, disznókról és nyulakról… :)

Aztán ahogy tovább beszélgettünk, valahogy szóba került még egyszer Magyarország, és az angolul beszélő idegenvezetőnk előhozakodott Puskás nevével!

Nem nagyon tudtunk hová lenni a meglepetésünkben. Ezek után azt is elnéztük a srácnak, hogy Budapestet összekeverte Bukaresttel! (Kérjük, nézzétek el Ti is! :) ) Ezen a szigeten nőtt fel, így az is nagy érdem, hogy egyáltalán tudott Magyarországról és hogy legalább nagyjából emlékezett a főváros nevére. És szegény el is szégyellte magát, amikor elrontotta, de aztán megnyugtattuk, hogy ez nem gond. Nagyon odáig voltunk… Itt vagyunk Bangladesben egy szigeten, ahol az egyetlen téglaépület az iskoláé, ahol se vezetékes víz, se áram, ahol gyakorlatilag bádog, vagy dzsutkunyhókban élnek az emberek, csak ezt a dzsuttot termelik, meg ami a fákon megnő, és ebből élnek, mindeközben annyira tisztában vannak a világ dolgaival, hogy még Magyarország hallatán Puskás nevét is ismerik!

Nem tudom, hogy Nektek átérződik-e a leírásom, és a videók alapján, de valami fantasztikus volt ott lenni és látni ezeknek az embereknek az életét.

Ahogy ott ültünk, felnyitották a Zitával szemközti bádogházikót, aminek a gyomrában egy apró kis „vegyesbolt” üzemelt. Itt bátorítottak, hogy vegyünk valamit, de mi igazán nem vágytunk semmire, viszont nekik szívesen adtunk volna valamit, de ezt úgy akartuk, hogy ne vegyék sértésnek, vagy adománynak. Végül azt találtuk ki, hogy felvásároljuk az összes kis kekszet, és minden gyerek kap belőle egy-egy szemet. Eggyel több volt a kekszből, mint a gyerekből, így végül Zitát is gyereknek deklaráltuk, és ő ette meg az utolsó szemet. :) Azért is ezt választottuk, mert ez a keksz volt az egyetlen termék, ami nem volt műanyagba csomagolva, és azért kaptak csak a gyerekek, mert a felnőtteknek ramadán volt. A gyerekek 12-13 éves korig még nem nyomják az egy hónapos muszlim böjti ünnepet, amikor napkeltétől napnyugtáig se nem esznek, se nem isznak az igaz hívők.

Az érdekességeknek ezzel még nem volt vége, mert egy udvarral odébb tarka száris nőkkel és gyerekkel találkoztunk, valamit a dzsutból készült seprűt és lapátot is felfedeztük. (Szerintem nem dzsutból volt, de mindegy. – Zita) Aztán az udvar másik sarkában, a földben két egymásba nyíló lukat találtunk, amelyekben hamu volt. Ilyet már láttunk egyszer, és most írás közben esik le, hogy hol: Delhiben, a nyomornegyedben, ahol bengáliak élnek! Úgy tűnik, ez a földbe épített tűzhely egy bengáli specialistás. És megint csak ámuldoznom és áradoznom kell, micsoda megoldások, micsoda kreativitásra sarkallja az embert a kényszer, a szükség! Engem ezek a megoldások nagyon lenyűgöztek, az, hogy a földbe építenek tűzhelyet, és az, hogy a dzsutnak gyakorlatilag minden részét felhasználják, hiszen azzal fűtik be ezt a tűzhelyet. Valahogy néha azt érzem, hogy a szükség az igazi innovátor! Hogy akkor képes nagyot alkotni az ember, amikor meg van szorítva, amikor úgy érzi, nincs más választása, amikor éles helyzet van, legyen az akár negatív dolog. Valahol azt olvastam, hogy hiába próbálunk mi egyéni szinten visszavenni a fogyasztásunkból, addig, amíg gazdaságos kitermelni a szenet, a kőolajat és a földgázt, addig ki is fogják, mert mindig lesznek mások, akik megveszik és elégetik. Kérdés, hogy elég-e így az egész bolygó, még mielőtt elérjük azt a szintet, hogy ne legyen mindezt gazdaságos kitermelni, és inkább legyen gazdaságos a megújulókat fejleszteni és telepíteni…? Akárhogy is van ez, az valahol igaz, hogy amíg ilyen óriási energiabőség van nálunk, addig nem gondolkodunk azon, hogy lehetne mással is tüzelni (vagy adja az ég, a nap energiáját közvetlenül felhasználni fűtésre, főzésre, stb…), hogy lehetne egy csomó eszközt természetes anyagokból készíteni műanyag helyett, stb, stb… Na mindegy, ez túl hosszú és terebélyes téma, most csak maradjunk a szigeten, és csodáljuk azt tovább.

Az idegenvezetőnket megkértük, hogy hagy kukkanthassunk be egy házba, mert tudtuk, hogy ez errefelé nem nagy garázdaság, hanem teljesen normális dolog, ami egyáltalán nem tolakodás. Először sajnáltuk, de aztán nagyon végül nem bántuk, hogy a Char Battia „törzsfőnökéhez”, vagyis a polgármesternek a házába vezetett be minket. Ugyanis ez a ház épp ugyanakkora volt, mint a többi, és belülről is nagyon puritán volt, semmi luxus, semmi fényűzés, a polgármester pedig éppúgy, mint a többiek, egy szál lungiban, félmeztelenül! Apám, ezek aztán itt a szabad emberek, hol látsz még polgármestert szoknyában, meztelen felsőtesttel szaladgálni? Felteszem, hogy még öltönye sincs! :) Azt gondolnánk, hogy nagyon nyomorúságosan élnek itt az emberek de ez valójában nem igaz, én a tapasztaltak alapján inkább úgy fogalmaznék, hogy egyszerűbben, és ez sok tekintetben nem feltétlenül rosszabb, mint az a nyugati életminta, amit mi látunk és élünk. Van nekik ég a fejük felett, vagy ha esik, akkor fedél, van nekik kis pénzük a dzsutból, megveszik a rizst, és állataik is vannak, láttunk itt tyúkot, kecskét, bárányt és persze marhákat. A fákon megterem a banán, a guawa, jackfruit, valami powpow nevű történet, és a mangó. Oké, nincs kórház a szigeten… Tehát nem azt mondom, hogy nekik minden szép és jó, csak azt, hogy közel sem olyan nyomorúságos és nehéz az életük, mint azt mi gondolnánk. Bizonyos szempontból, ha csak objektíven nézzük, rengeteg mindenben hiányt szenvednek, és kemény az életük, de ezt ők nem így élik meg, ők így egyszerűen boldogok. Legalábbis nekünk nagyon annak tűntek, csupa mosolygós, vidám emberrel találkoztunk itt a szigeten.

A mangóból mi is kaptunk pár szemet ajándékba és ez szöget ütött a fejünkbe! Mi kaptunk Tőlük! Ezen megint sokáig nem tudtunk túllendülni! :) Persze a mangón kívül rengeteg élményt és szeretetet kaptunk még tőlük, ez a néhány óra nagyon jól telt a Char Battia-n és nagyon nem bántuk meg, hogy eljöttünk ide.
Visszafelé menet még a mecsetbe is bekukucskáltunk, odabent főleg gyerekek voltak, és folyt a tanítás, vagy az imádság, ezt már nem tudjuk, mert be nem mentünk. De az épület tényleg csak méretében és környezetében különbözött a többitől, különben ugyanaz, bádog és bambusz.

Elbúcsúztunk mindenkitől, majd boldog szívvel felszálltunk a hajónkra. Micsoda helyen jártunk, milyen emberek között! Persze még mindig nem volt vége az élményeknek, a vízről is láttunk még házakat, és egy vitorlás-evezős csónakot, amin a vitorla jól láthatóan zsákok anyagából volt összevarrva. Ha tudnák ezek az emberek, hogy milyen fenntarthatóan élnek! :) Számomra sok minden más mellett ezért is volt ez a nap nagyszerű tapasztalat, mert ők bebizonyították nekünk pusztán a létükkel, hogy így is lehet élni. Persze tudom, ők is messze vannak már a teljes önfenntartástól, hiszen a dzsutból rengeteg minden készül, ami aztán szerte a nagyvilágban adnak el, szóval már ők is bőven a globalizált világ részei, de van egy olyan érzésem, hogy ha nem lenne ez a nagy globálizált világ, akkor ők valahogy azt a rizst is meg tudnák termelni a dzsut helyén…

Hiszitek vagy sem, azzal, hogy visszatértünk Bográba a már ismert hajó-riksa-hajó-busz-riksa útvonalon, a napnak még mindig nem volt vége! :) Útközben sms-t kaptunk Ross-tól, az egyetlen bograi, referenciákkal és kitöltött adatlappal is bíró Couchsurfertől. Előző nap írtunk neki, hogy már itt vagyunk, és tudjuk, hogy csak most érkezett vissza Oxfordból ide a munkájához Bangladesbe, de ha van kedve, fussunk össze beszélgetni. Erre ő vevő volt, és lebeszéltük a találkozót a város központi csomópontját képező Shat Mata (hét út) körforgalomhoz. Mi érkeztünk előbb, de már ott volt az sms a telefonomban: „5 minutes, I’m the white guy”, hát igen, egy angolt könnyű volt felismerni a bengáliak között. :) Ross a Char Livelihood Programme nevezetű NGO-nak dolgozik, akik a char-on élők életét hivatottak jobbá tenni. A „development” leginkább abból áll, hogy kutakat fúrnak nekik, vízszűrőket telepítenek, megtanítják az alapvető tisztálkodási szokásokra az embereket, illetve állatokat adnak a közösségeknek, és megtanítják őket az állatok nevelésére, hogy ne csak levágják egyből a szerencsétlen állatot, hanem legyen tőlük tejük, tojásuk, és persze a végén húsuk is, hogy ezzel is bővüljön az étrendjük. Ross már több mint fél éve itt van Bangladesben, most utazott először haza két hétre, és ebből a szabadságtól tért haza. Jókat mesélt, és jó volt végre mástól is hallani ugyanazokat a „rinyálásokat” és panaszkodásokat, amelyeket mi is nap, mint nap megélünk, és mi elmondanánk… ha lenne kinek! :) Rosstól azt kérdeztük elsőnek, hogy képes volt-e már megszokni az állandó ricsajt, a dudálást, a zajt, ami itt az utcai élet teljesen természetes velejárója. A válasz az volt, hogy nem, ezt szerinte nem lehet megszokni. :)

Ross azt is elmondta, hogy a távolabbi vidékeken vannak a Char Battia-nál sokkal elmaradottabb Char-ok is, ahol tényleg nagy a nyomor, és tényleg a semmiből élnek – ha megélnek – az emberek, ahol nem jut három iskola és egy mecset 2000 emberre (ennyien laknak Battián), és nincs ilyen bőség. Szóval mi egy nagy, viszonylag stabil, és gazdag szigeten jártunk! Eszünkbe jutott, hogy milyen tapasztalat lenne egy hétig a char lakókkal élni, a házukban lakni, azt enni, amit ők, azt tenni, amit ők, kint dolgozni a vízben a halászokkal, a dzsutosokkal, egyszóval látni, és élni az életüket. Biztos vagyok benne, hogy óriási tapasztalat lenne, és amikor ezt megemlítettem Ross-nak, ő is egyből rávágta, hogy ez benne is megfordult, és meg is fogja lépni, ám most sajnos nem tudja, és a munkája megkezdése előtt ugyan bejártak jó rengeteg Char-t, de ilyesmire nem volt lehetősége, de ha itt lejárt a szerződése, biztos, hogy meg fogja lépni, mert ez neki, mint az „international development” téren elkötelezett NGO munkatársnak különösen hasznos tapasztalat lesz.

Ross még egy témát felhozott, ami számára különösen szomorú és elkeserítő itt Bangladesben a néhol igen szörnyű életkörülmények mellett. Ez pedig a nők igen kemény elnyomása. A muszlim társadalom itt ugyanis kegyetlenül patriarchális, főleg az elmaradottabb vidékeken. A nőnek egy szava sem lehet, “kuss a neve”, ki sem mehet szinte a házból, csadort visel, és otthon van a gyerekkel. A házasságok „arranged marriage”-ek, és a férj sajnos sokszor a feleségén vezeti le a dühét is, magyarul gyakori a családon belüli erőszak. Szegény nők nem nagyon tudnak mit csinálni, a férj biztosítja a megélhetést, és habaj van, a nő sok esetben nem tud, vagy nem mer visszamenekülni a szüleihez, pláne nem, ha már gyerek is van.

Azt a történetet még nem meséltük el, amikor Abbotabbadban (Pakisztán) én az ágyat nyomtam hasmenéssel, Zita pedig egyedül kiment a buszpályaudvarra megérdeklődni, hogy van-e busz Iszlámábádba. Aztán a busznál kérdezgették, hogy van-e engedélye, amit ő nem értett, mert nem tudtunk semmilyen engedélyről, ami az iszlámábádi tartózkodáshoz kell. Kiderült, hogy a férjétől kell engedély! Mármint hogy egyedül Iszlámábádba utazhasson, mert a Józsik azt hitték, Zita ott és akkor rögtön akar nélkülem busszal utazni. :) Hát Zita, már mondtam, de most le is írom, íme az írásbeli engedély: akkor és úgy és oda mész, ahová akarsz! Szabad vagy, mint egy szép kék-sárga hasú jégmadár! :)

Az összes Char Battia-s kép nagyobb felbontásban itt!

Vége :)

—

Ha eleged van már a zöld hülyeségeimből, akkor ezt már el se olvasd! :)

Bocsánat, hogy megint ilyen témát hozok fel, akinek nem tetszik, csak egyszerűen ignorálja, de aki szeretne elfantáziálni erről, az válaszoljon: szerintetek, ha rávinne minket a kényszer, minket modern, rohanó, elkényelmesedett, olajfüggő életet élő nyugatiakat az élet, tudnánk így élni, vissza tudnánk ekkorát lépni? Persze tudom, ha el is jön valaha ilyen idő, az nem máról a holnapra lesz, de tegyük fel… Tegyük fel, hogy valami dominó elv végett jövőre tízszer annyiba fog kerülni az üzemanyag. Tudnánk mi még úgy élni, mint ők, fel tudnánk úgy találni magunkat, és vissza tudnánk lépni ekkorát, vagy előbb pusztulnánk el segélyért könyörögve, vagy polgár/világháborúban? (vonatkoztass el, a dzsuttot helyetesítsd be krumplival, a mangót almával, stb…) Esetleg szerinted teljesen non-szensz amit kérdezek, mert…?!? :)