El Salvador! Felfogni nehéz, de elérkeztünk ide is! :) A határon rögtön meglepetés ért minket, mi pecsétet szerettünk volna kapni a főút mellett (és nem a főúton!) található határátkelő állomáson, de ott csak küldözgettek minket ablaktól ablakig, mígnem végül a kerítés mellett találtunk egy fickót, aki beszélt valamennyire angolul, és elmondta, hogy nem kell belépési pecsétet kapnunk, azt ugyanis Guatemalában már kaptunk. Hallottunk előzőleg erről a vízum unióról, de nem voltunk benne biztosak, hogy ránk is vonatkozik-e, illetve el is feledkeztünk róla. Arról van szó, hogy Guatemala, El Salvador, Honduras és Nicaragua között van egy megállapodás, aminek keretében a guatemalai belépéskor kapott 3 hónapos vízummal szabadon utazhatunk e négy országban, és nincs szükségünk új vízumra közöttük. Majdnem, mint Schengen…

Így néz ki El Salvador. A lakosság 7 millió fő körül van, ezzel a legsűrűbben lakott országnak számít Közép-Amerikában

Ezek után már csak pénzt kellett váltanunk, ezt kialkudtuk 7,5 quetzalra, ennyiért kaptunk meg egy dollárt. Ugyanis El Salvadorban a hivatalos fizetőeszköz az amerikai dollár, nálunk meg még volt vagy ötszáz quetzal Guatemalából. Kiszámoltam, hogy ha a quetzalt 37 forintnak megfelelő belizei dollárért vettük, akkor 7,5 quetzalért vásárolva 277,5 forintba kerül egy dollár számunkra. Ezen nagyon meglepődtem, mert indulás előtt még 230-ért váltottam dollárt, azért először arra gondoltam, hogy valahol átvertek, de aztán megnéztem a neten az árfolyamot, és láttam, hogy az 266. Nem emlékeztem 245-nél rosszabb árfolyamra, ami meglepett, de a netnek már hittem, és bár örültem, hogy nem vertek át, de annak nem, hogy már ilyen gyenge a forint.

Üdv El Salvadorban! :) Az ország neve annyit tesz “A megmentő”, ez egy rövidítése az 1525-ben adott teljes nevének: Provincia de Nuestro Señor Jesus Cristo, el Salvador del Mundo, magyarul valahogy így hangzana: Jézus Krisztus urunk, a világ megmentőjének provinciája – és hát ugye így nem lehet manapság egy országot hívni, ezért lett a rövidítés :)

El Salvador egy brutális fölfelével köszön ránk, amitől meg is makkanok

Van itt minden, jó lesz nekünk! :)

Ez a jó először egy szerény rizses étel formájában jött el fejenként 1 dollárért, aztán nekivágtunk a nagy emelkedőnek. 400 méter szintemelkedés várt ránk, és bár én az elején nem éreztem magamban túl sok erőt hozzá, de aztán miután elindultunk, egész belerázodtam. Kezdetben nem is volt olyan meredek, hamar megtettünk 130 métert, ahol aztán leültünk egy fa alá kekszet enni és folyadékot pótolni, mert ott már úgy éreztem, ha nem állunk meg, leesek a bicikliről.

Azt szavakkal nehéz visszaadni, néha milyen nehéz a fölfelékben húzni a gépet, de ezek csak pillanatok, amiken túl lehet tenni magunkat – mert már nagyon jól megtanultuk az évek alatt, hogy utána mindig jönnek a jó élmények is

Zita beszaladt egy útszéli temetőbe, mert ez mindig érdekes, és minden országban kicsit (vagy nagyon) más…

Én ezt az időt a szemközti padon értékes pihenésre használtam, kellett is megint! :)

KSzép időnk volt, de a nap már kezdett alacsonyan járni, az nyilvánvaló volt, hogy az eredeti célunkig, Santa Anáig ezen a napon nem tudunk eljutni, de ez nem is zavart minket, én konkrétan örültem, hogy élek, és hogy azért még így is meg tudjuk csinálni az emelkedő tetejéig, ahol van egy kisebb városka

Később Zita átvette tőlem az egyik első táskát, aztán a másikat is, mert nem szerette, hogy féloldalas a biciklije. Így végül az utolsó szakaszát a fölfelének már valamivel könnyebben tettem meg.

Bármennyire is szenvedtem, azért amikor szépet láttunk, akkor megálltunk fényképezni :)

Megérkeztünk a városkába, még világosban! :)

Ahuachapan, avagy szilveszter éjszakáján a 10-1-et megbosszulandó kilövik a tűzoltóságot egy V-2-es rakétával

Bár a képen pont úgy néz ki, mintha veszekedés történne, de ilyesmiről szó sem volt. Egy emelkedő tetején megállt mellettünk egy autó, és egy család pattant ki belőle, hogy ők szeretnének velünk egy fényképet készíteni. Erre egy páros is ott termett, akikről kiderült, hogy bringások, és hogy a tűzoltóságon laknak

Eredetileg úgy terveztük, hogy ezen a napon, lévén december 31-éről van szó, kiveszünk egy hotelszobát, de a páros elmondta, hogy a legolcsóbb a városban 25 dollár, és különben is be van telve, így egy kicsit letörve a fáradtságtól, végül mi is a tűzoltóság felé vettük velük az irányt.

De előtte még készítettem egy balul sikerült panorámaképet a mellettünk lévő hosszú falfestményről

Ők a brazil-uruguayi bringás páros, Mariana és Luis Enrique, 5 hónapja bicikliznek, Panamától indultak és 2000 kilométert tettek meg eddig

Ezeket a holmikat a tűzoltóktól, illetve Marianáéktól kaptuk, a képeslapon olvasható a blogjuk címe is, ahová spanyolul és portugálul írnak. A lenti mondat valami olyasmit jelent magyarul, hogy “Az utazás nem csak arról szól, hogy új helyeket látogatunk meg, hanem hogy új módon tekintünk a dolgokra.” – nem igazán sikerül ennél jobban megfogalmazni, de értitek, ugye?! :)

Egy zuhanyzás és a vacsora után mindjárt sokkal jobban éreztük magunkat mind a ketten Zitával, és még órákat beszélgettünk az új barátainkkal. Az egyik tűzoltó nagyon érdekes dolgot mesélt nekünk, mikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk. 1982-ben, az akkor kezdődő, és 12 évig húzódó polgárháború kezdetén El Salvador egy VB selejtezőn egy bravúros 1-0-al lenyomta Mexikót, ezzel kijutott a foci VB-re. Ez egy óriási dolog volt akkor, de a csoda nem tartott sokáig, a korrupció odáig tetőzött, hogy a nemzeti futballszövetség vezetői még magukat a játékosokat is meglopták, azok nem kaptak rendesen fizetést, se felszerelést, így a nyitó meccsen elszenvedték a VB-k minden idők legdurvább vereségét, 10-1-re kaptak ki, méghozzá a magyaroktól. Az az egy gól viszont nagyon sokat jelentett az országnak és a csapatnak, olyannyira, hogy az egész történetből később egy film is készült Uno: La Historia de un Gol címmel. Nem tudom, fent van-e az egész youtube-on, de ezt megtaláltam, és ennek van egy 02-es része is, de mobilnettel most nekem erre nincsen elég bitem, viszont találtam egy 31 ezres Facebook oldalt is, ahol még Maradona is kommentálja a történetet.

Szilveszter ide vagy oda, annyira azért nem voltunk fittek és kipihentek, hogy éjfélig fent legyünk. 10 óra környékén Feliz Ano Nuevo-t kívántunk mindenkinek, és letettük magunkat a matracainkra a szúnyogháló alá. Ezt könnyen megtehettük, mert a táborunk Marianáék sátorjával egyetemben a tűzoltóság főépületével szemközt, attól 20 méterre volt egy másik épület eresze alatt, így nem hallottuk már, hogy mások beszélgetnek, buliról meg ugye szó sem volt, szolgálatban voltak a tűzoltók, a bringások meg másnap bringázni készültek, pont ahogy mi is. 11-kor már szunyókáltunk, de aztán éjfél körül felébredtünk, mert iszonyú hangos petárdacsattogás terítette be az egész várost. Errefelé borzasztó kultúrája van a petárdázásnak és a tüzijátéknak, minden piacon láttuk a standok sokaságát, tele óriási, fél hordó méretű tüzijátékokkal, és V-2-es méretű rakétákkal felpakolva. Már karácsony este is durrogtattak egyébként, de az semmi nem volt ahhoz képest, amit ezen az estén nyomtak. Ekkor úgy negyed órára csak félálomban voltunk a zajtól, ha jól emlékszem egy puszi erejére egymás felé fordultunk Zitával és boldog új évet kívántunk egymásnak, majd próbáltunk újra elaludni. Féltem, hogy ez nem fog sikerülni, és a végén még bugos leszek, de azzal csillapítottam magam, hogy nem érdemes ezen bosszankodni, ez az ő kultúrájuk, itt ez a normális és mi itt vendégek vagyunk, és bár a szomszédnak sikerült egy kisebb rakétát olyan alacsony szögben eleresztenie, hogy az eltalálta a tető szélét, ami alatt mi alszunk, de visszapattanva a földet már nem érte el a rakéta, és még így is 8 méterre volt tőlünk… Barmok!? Vagy én vagyok a barom, ha ez felbosszant? Ennél tovább már nem jutottam, mert elaludtam. :) Hát így telt a 2014-es szilveszterünk! :)

Most lássuk az újévet! :) Nem hiszünk a rossz ómenekben, meg az ilyesmikben, ezt előre leszögezem! :) Reggel arra ébredtünk, hogy Zita matraca furcsán lapos. Először azt hittük, hogy megint csak egy apró lyuk, amit majd szappanos vízzel megkeresünk és 5 perc alatt megfoltozunk, de sajnos nem ez történt.

Ilyen általában akkor történik, ha forró helyen vagy közvetlen napfény alatt tartjuk a felfújt matracot hosszú ideig. De mi ezt már azelőtt tudtuk, hogy megvettük a matracokat, ezért erre nagyon figyeltünk, és sose tettük ki őket napnak vagy hőnek. Most mégis megtörtént ez, és Zita utólag már emlékszik is rá, azt hitte az éjjel, hogy én rugdosom a matracát, miközben az valójában belülről összeszakadt két rekesze között.

E rossz hírt azonnal egy pozitív fejlemény is követte, méghozzá az, hogy a 30 napra vett 2,5GB-os adatcsomag a guatemalai Tigo SIM-kártyával itt El Salvadorban is működik. Ezzel első dolgom volt elküldeni a fenti fotót a gyártónak és garanciális cserét kérni, utalva arra is, hogy jó lenne, ha elküldenék az új matracot nekünk a saját költségükön, mert a legközelebbi boltjuk az USA-ban van, a mi útvonalunk pedig valószínűleg csak bő fél év múlva fog keresztezni egy olyan boltot, ahol kapni Exped matracokat, ha minden igaz, Londonban. Ezeket a matracokat Új-Zélandon vettük eléggé méregdrágán, de úgy voltunk vele, hogy ha az időnk 1/3-át ezeken töltjük, akkor igazán fontos, hogy jók legyenek, és különben is, a két év gari magáért beszél, és azt jelenti, hogy akkor ezen az úton már több gondunk nem lesz a matracokkal. Hát most lett… :) A részletekre nem gondoltam. Ők meg még nem válaszoltak, úgyhogy holnap jól fel is hívjuk őket, hogy mi van már? (azóta eltelt öt nap…)

Reggel még közösen örömködtünk egyet az újévnek

A mi bringáinkat már nem merték kipróbálni a tűzoltók :)

Valamikor délelőtt 10 óra környékén elindultunk, ekkor láttuk az utcára kikanyarodva ezeket a lámpásokat az egyik út fölé benyúló hatalmas fán

A városban több falfestményt is találtunk, ez például azt reklámozza, hogy a házban tojás kapható :)

A plaza, vagyis a főtér közepén

A templom a főtér oldalában

Tábla bokorba rejtve :)

Kifelé menet a városból – Elseje lévén, nagyon csöndes volt minden, üresek voltak az utcák – élveztük nagyon! :)

Azért a buszállomáson volt némi élet

Falfestmény egy hotel oldalán :)

Ahuachapan – Santa Ana, avagy a 218-as busz vonalán

Itt már kint a városból, egy vulkán látványa tárult elénk – valószínű ezt láttuk előző nap is Guatemalából. Vajon mi lehet az az egyenes nyiladék rajta? Egy lávafolyás nyoma? Vezeték biztos nem, mert annyira nem egyenes, és megnéztem a nagyfelbontású képen, nem fut ott semmi, nincsenek oszlopok se…

Apró téglagyár az út szélén

Ez a kemenceépület felül tele volt téglákkal

Fémszobor az út mentén

Egy döglött bogár – Kár hogy nem tettünk mellé semmit, így nem látszik, hogy kb. akkora volt, mint a fejem! :o

Kreatív! :)

Ezt a képet ide a blogra elfelejtettem megvágni, de Facebookon volt már, a lényege, hogy a busz elülső szélvédőin van két nagy piros batman matrica! :) Az útikönyvünk szerint egyszer egy az országot bemutató fotópályázaton egy olyan fotó lett a nyertes, aminek az volt a címe, hogy El Salvador három szuperhőse. A fotó egy asztalt ábrázolt, rajta három bekeretezett képpel. Az egyiken Jézus, a másikon Superman, vagy valamelyik másik hollywoodi szuperhős, a harmadikon pedig egy Amerikában dolgozó rokon volt – merthogy a polgárháború és a nehéz anyagi lehetőségek végett nincs olyan család El Salvadorban, amelyiknek ne lenne legalább egy az Egyesült Államokban élő és dolgozó rokona.

Egy ilyen rokon rögtön le is szólított minket a Santa Ana felé menet félúton lévő falunak a plazajában, ahol megálltunk pihenni. Itt egy kókuszt ettünk és megettük a reggelire vett pizza maradékát, miközben egy srác odajött hozzánk, hogy Chicagóból valóak vagyunk-e? :) Mire mondtuk, hogy nem, mi budapestiek vagyunk. :) Milyen kár, merthogy ő Chicagóban él, csak most hazajött az ünnepekre két hétre a családjához… :)

A főtér melleti templom

Lovasszobor a templom kupolájának tetején

Azt hiszem itt is gondolkodás nélkül megőrülnek az amerikai kultúráért, vagy bármiért, ami nyugati, hisz az mind nagyon menő… És itt is a lestrapált amerikai iskolabuszokat használják tömegközlekedési eszköznek.

Azért már ez is művészi, ha nem is éri el a pakisztáni mértéket, de azért érdekes! :)

Úgy tűnik a 218-as buszjárat vonalán kerekeztünk :)

3 órára minek hotelszoba? Annyi idő alatt ki sem tudja rendesen pihenni magát az ember…? :)

Egy este Santa Anában, avagy mustáros-sajtos majonézes kukorica tortával vacsorára

Santa Anába beérkezve valahogy pont egy piacnegyedre keveredtünk be

Ez a kötény errefelé elég jellemző

Élet nem sok volt az utcákon, de kosz annál több

Marianáék tanácsára a Hotel Livingstonban szálltunk meg 15 dollárért – A szállodához az utat egy kedves bringás (jobbra) mutatta meg

Még labdázni is lehetett az utcákon, annyira üresek voltak – pedig Marianáéknak nem tetszett Santa Ana, azt mondták, túl zsúfolt, túl városias… Hát január elsején nem, az biztos! :)

A Choco Panda egy errefelé népszerű kakaós ital

A belvárosi piac sem volt tisztább, mint a másik

Egy dobozos pepsi, vagy egy igazi kókusz, amit az orrod előtt csapolnak meg? Melyiknek van jobb marketingje? Melyik az egészségesebb? Melyik vásárlásával támogatsz arra érdemesebb embert? Melyik előállítása, szállítása és tárolása jár kisebb környezeti hatással? A kókuszban csak kb. két deci folyadék van, de a húsa is ehető, és azt is behűtik, azért van a kocsin a piros hűtőtáska. Mindkettő fél dollár, kb. 133 forint. :) Te melyiket választanád? Ezeket a kérdéseket jó lenne feltenni magunkban minden egyes vásárlás(=szavazat a holnapi világra) előtt! ;)

Sakkjátszma a plázán

Hoppá-hoppá, hát mi van ott kérem? Akkor mi nem is a főtéren ácsingózunk? Ezt a látványt megpillantva rögtön elindultunk felé

Az előbb látott templommal szemben a városháza

A templom mellett a színház épülete

És a templom közelről. Lévén újév, Zita ötletére vettünk egy gyertyát 15 centért, és odabent meggyújtottuk és leraktuk egy erre a célre odarakott tálcára. Ma pedig a költségeket feljegyezve a szupertáblázatba jót nevettünk, hogy akkor ezt most hová írjuk fel, melyik kategóriába tartozik a költség? Kultúra/Szórakozás, vagy Kommunikáció? :D

“Szavazz rám!” (Óóó, most látom a Hotel Libretad koszos cégérét, hát ez lehet, még olcsóbb is lett volna, mint a Livingston? Na majd legközelebb… :D)

Itt is ment a játék

A templom előtt egy utcai árus majonézben és reszeltsajtban megforgatott kukoricát árult 80 centért. Ezt nem tudtuk kihagyni! A néni egyébként 4 féle szószt is öntött a kukoricákra, de mi ezekből csak egyet kértünk, a mustárt – így is elég vad volt, de egyébként ízlett, meg is lepődtünk, hogy mennyire nem volt rossz! :)

Egy kis kézi szerszámmal egy nagy jégtömbről lereszelt jégkása, citrommal és egyéb szószokkal, na és persze az elmaradhatatlan csilivel! :)

Filmes DVD-k – természetesen mindegyik teljesen jogtiszta! :) (a frászt, a többségük kézikamerás moziból felvett ótvar kalózmásolat)

Tortaaaaa! :) Újra megleltük mexikói kedvencünket, 1,25-ért olyan csuda finom szendvicset ettünk egy konténerbe berendezett kis utcai étteremben, hogy csuda :) A szomszéd CD boltból közben a Yo No Se Manana szólt :)

Míg vacsoráztünk, ránksötétedett és a plázán felkapcsolták a díszkivilágítást

Így már a városháza is egészen máshogy festett

Az amúgy nagyon laza, boldog, kedves, barátságos, tipikus latin-amerikai hangulatba valahogy ez a tábla annyira nem ízlett, de sajnos ez is a része. Hozzá kell tennem, hogy ha ésszel mozog az ember ezekben az országokban, akkor azért elég kicsi az esély rá, hogy bármi baja történjen, csak kerülje el a nyóckerszerű helyeket, pláne éjszaka. Több vendéglátónkat is megkérdeztünk errefelé, hogy mit gondolnak az országukról, és bevallották, hogy veszélyes, és vannak bajok, de mikor megkérdeztük, hogy vele történt-e valaha valami, hozzátették, hogy nem, soha semmi, ki sem rabolták ki őket egyszer sem.

A városháza oldalról

A város másik templomát, a katolikus templomot is meglátogattuk, ahol épp egy jófej idős pap fejezte be a misét. Itt leültünk kicsit.

Majd hazasétáltunk a szobánkba, aminek nagyon örültünk, ahogy a csendnek is. Most volt egy kis terünk, itt nem lődöztek petárdával és csak a miénk volt. Erre vágytunk szilveszter estére, és bár akkor nem kaptuk meg, de egy nappal később igen. És mellé még sok más szép élményt is. Ilyen az élet, ilyen az utazás: nem azt kapod, amit vársz, de ha mész tovább és türelmesen vársz, teszel, tervezel és figyelsz a világra, szép élményeid lesznek, és végül jó eséllyel azt is megkapod, amire vágytál. Sőt, még sokkal többet is, csak ugye észre kell venni mindent, és főleg értékelni. Mi nagyon értékeltük ezeket a napokat, és számomra öröm volt még visszatekinteni is rájuk. El Salvador jól mutatkozott be, ugyan nem voltak könnyű, se gondmentes napok ezek, de nagyon sok jó élménnyel gazdagodtunk, és ez a lényeg! :)

Történt 2014. december 31-én, és 2015. január elsején. Bicikliztünk 50,5 és 37,8km-t. Apropó, ezt a Santa Anai rövid napot azért csináltuk ilyen rövidre, mert megirigyeltük Marianáékat, akik átlag ennyit mennek egy nap, és mi is akartunk egy ilyen laza és könnyű napot. Ez sikerült és ráadásul a kevés kilométer mellé rengeteg élmény társult, és pihenni is sikerült, ezért abszolút örültünk neki, hogy így döntöttünk. Megírva január 5-én és 6-án.

A Karácsonyunk

A Karácsonyról sok különlegeset nem tudok elmesélni, de azért megpróbálom. :) Ismét csak ehető ajándékokat vettünk egymásnak, hiszen sok hely már nincs is a táskánkban és mind a ketten úgy érezzük, így is túl sok cuccot hordunk magunkkal. Az ehető alól kivétel volt az én három, Zitának ajándékozott kuponos papírom. Ennek további különlegessége, hogy teljesen ingyen volt! :) Fogtam egy A4-es lapot, három felé vágtam és az egyikből lett a hát-nyak-váll, a másikból a talp, a harmadikból pedig a comb és vádli masszázskuponok. Persze hogy ne maradjon ilyen unalmas a dolog, különböző feltételeket és extrákat tettem mellé, ilyen pl. a csoki/fagyi, az ölelés, vagy az, hogy az utóbbi kuponokat csak 80km-nél hosszabb napok után lehet beváltani:

Mivel volt hűtő a szobánkban, volt lehetőségünk hűtést igénylő élelmiszereket is beszerezni, így vettünk egy nagy csomag, 1kg-os, 80 szeletes új-zélandi sajttömböt, 200 ezer dong-ért. Ez kb. 2200 forint, de lévén Karácsony volt ezt most megengedtük magunknak, különben is ez eloszlott több napra, mert ennyi szelet talán 3-4 napig is elég volt a túlélőszendvicsekhez. Adalékként még néha vettünk hozzá sonkát és az utcai levesárúsoktól szereztünk vörös- illetve zöldhagymát. Olyan nagyon finomak lettek az így készült melegszendvicsek, hogy azokat azóta is emlegetjük. (azóta sem találtunk ilyen sajtot) Az, hogy itt ennyiért kaptunk ilyen sok és ilyen finom sajtot, azt jelenti, hogy talán Ausztráliában és Új-Zélandon sem fog felkopni az állunk a szűk büdzsé miatt, csupán át kell majd állnunk egy másfajta életmódra, boltban, piacon vásárolt termékekből fogunk sütni-főzni magunkra és több nyers ételt fogunk enni. És félek több ipari élelmiszert fogunk fogyasztani, mert azok lesznek csak olcsón kaphatóak…

Visszatérve a Karácsonyra: Zita a bazilika mellől szerzett egy szép cserepes virágot, ez lett a karácsonyfánk amit a már említett dobogóra helyeztünk el. A dobogó két oldalsó fokán így még bőven maradt hely az ajándékoknak, amelyeket ismét újságpapírba csomagoltunk be. Míg Zita mindent szépen leragasztgatott, én leragadtam az egyszerű „szaloncukor” formánál és minden egyes ajándékot így csomagoltam be neki: fogtam egy dupla újságlapot és belecsavartam a közepébe az ajándékot. Ami főleg sütemény volt, csokoládé és egyéb finomságok. Az idei Karácsony kicsit drágábban sikerült, mint a tavalyi, összesen 12297 forintot költöttünk élelemre ezen a napon.

Karácsony este gyertyát gyújtottunk és felhívtuk Skype-on a családunkat, akik mind Kőbányán voltak a nagyszüleimnél. Jó egy órát beszélgettünk velük, meséltünk egymásnak, és mialatt így virtuálisan velük voltunk, kibontottuk az egymásnak csomagolt ajándékokat.

Most jut csak eszembe még egy érdekes momentum a Karácsonyt illetően. 24-én délután megint együtt mentünk ki ajándékot venni egymásnak és megbeszéltük, hogy egyikünk megy az egyik üzletbe, a másikunk a másikba, aztán pedig majd cserélünk. Két üzlet volt ugyanis a közelünkben, amely nyugati élelmiszereket árult. Zita előbb végzett, mert engem feltartott közben egy utcai cipőjavító fiú. Az otthonról idáig elcipelt Nike futócipőm ugyanis már elég kopottas, több helyen szakadt, kilátszott belőle a zoknim. Ezt a srác észrevette és rögtön megállított, hogy ő megvarrja, megragasztja 100 ezer dong-rét. Én mondtam, hogy megőrült, szó sem lehet róla, ennyi pénzért itt veszek egy új cipőt! Végül lealkudtam 20 ezerre, ha mindkét cipőt megvarrja, ezt még mindig soknak tartottam 5 perc melóért, de gondoltam Karácsony van, neki is élnie kell valamiből. Elég sokáig elbíbelődött már az első félpár cipőmmel és közben mindenféle „very beautiful women”-eket ajánlott nekem masszázsra és egyéb szolgáltatásokra, de én mutattam a gyűrűmet neki és mondtam, hogy már ismerek egy gyönyörű nőt, a feleségemet, aki mindjárt itt lesz, ezért most hagy hagyjalak itt a fél pár cipőmmel és addig a fél pár papucsoddal bemegyek a szomszédos üzletbe ajándékokat venni. Ebbe beleegyezett, és ezért történhetett meg az, hogy amikor Zita megérkezett a színre, azt látta, hogy egy fickó fel-alá járkál a fél pár cipőmmel az üzlet előtt. :) Miután végeztem a meglepetések beszerzésével, elmagyaráztam neki a helyzetet, ám ezzel a történetnek még nem volt vége. A fickó amikor befejezte a második cipőmet is, 220 ezer dongot akart kérni, ami elképesztően pofátlan ár volt, a tizenegyszerese a megbeszéltnek, de ő arra hivatkozott, hogy ide is, meg oda is nyomott egy-egy pötty pillanatragasztót és nézzem meg milyen pompásan megjavította a cipőmet. Mindenre vágytam ezen a délutánon, csak erre a küzdelmes beszélgetésre nem, először próbáltam neki türelmesen elmagyarázni, hogy az elején megállapodtunk, és őneki ehhez kellett volna tartania magát, és ha a ragasztásért plusz árat kér, akkor azt a művelet megkezdése előtt közölnie kellett volna. Amikor még 5 perc magyarázás után is ragaszkodtam a 20 ezerhez, miközben ő lekúszott 50 ezerig, végül megjátszotta a sértődöttet és azt mondta, hogy akkor nekem ingyen volt a javítás. Erre végül adtam neki 40-et, mert azt már hajlandó volt elfogadni, de később megbántam a jószívűségem. Ezt a kis kitérőt azért meséltem el, mert az ilyesmi igazán jellemző az utcai életre Hanoi-ban.

Este még elmentünk pizzázni, ilyet se csináltunk már egy ideje, ez is a Karácsonyi ünnep része volt nálunk. Az étteremben a pincérfiú nagy lelkesen azzal jött hogy kapunk ajándékba karácsonyi „shoot”-ot, vagyis felest. Mikor kérdeztem, hogy miből lehet választani, mondta, hogy csak egyféle van, házi készítésű! Te jó ég, mi lehet ez?!? Gondoltuk, hogy valami borzalmas rizspálinkát raknak majd elénk, mint Nepálban, de nagyon pozitívan csalódtunk, a „Special Christmas Shoot” ugyanis forralt bor volt, méghozzá nagyon finom, eltalált fahéjjas fűszerezésű. Az egyetlen szépséghibája a dolognak az volt, hogy tényleg felespohárban hozták ki és az ingyen „repeta” kérésekor nem hatotta meg őket a Karácsony, a második körért már nagyon súlyos összeget számoltak volna fel, ugyanakkor az adag megint csak egy felespohárnyi lett volna, ezért gyorsan elhesegettük a további forraltborozgatásnak még a gondolatát is. Volt nekünk egy finom üveg borunk otthon a hűtőben, inkább arra figyeltünk! :)

Éjfélkor még átsétáltunk a bazilikához a misére, de akkora tömeg volt a templom körül, hogy az ajtók már zárva voltak, be se fértünk. Kivetitőkről ment a mise, egy apró részt felvettünk belőle, hogy szemléltessük Nektek a vietnami nyelv furcsa hangsúlyozását és tónusait. Magamat idézve egy az előbb megírt kommentből: A “dallamviláguk” valóban nagyon érdekes, a mi fülünknek rettentő furcsán beszélnek. Mintha felvennél magnóra egy idegen, ismeretlen nyelvet és lejátszanád visszafelé. Nekem személy szerint az tetszik a legjobban, amikor “beakad a lemez” náluk, és egy szótagot a csingjungjangcsa között megismételnek hirtelen egymás után 3-4x :) Megkérdeztem őket, azt mondták, hogy ez amolyan “Well-well-well”, vagy mint a magyarban az ööö-zés. :)

A Karácsonyról is tudnék még oldalakat mesélni, de nem akarok senkit tovább untatni, különben is, ez egy bensőséges ünnep, nemigaz? :)

A Szilveszterünk két pálmafa alatt – Andi és Krisz, Lenin és Ho Chi Minh

A Szilveszterünk izgalmasan alakult, noha unalmasnak indult. Csak azért nem maradtunk a szobánkban, mert azt azért már gáznak tartottuk volna, ezért átsétáltunk a Backpacker’s Hostel-hez, ahol tudtuk, hogy készül valami – adtunk egy esélyt a bulinak, noha az ott javarészt nálunk nyugatabbról érkező, a miénkénél nyugatabbi „kultúrát” űző, nálunk fiatalabb társaság adja a vendégek sorát.

Azért elmentünk, és nem bántuk meg. A helyen irgalmatlan tömeg fogadott minket, alig lehetett mozdulni és már mindenki szépen készen volt fél 11 környékén, amikor odaértünk. Kb. 10 perc után végre mi is odafértünk a pulthoz és rendeltünk magunknak egy-egy felest. Koccintottunk, letoltuk, majd egy-egy hosszúitallal elindultunk a kijárat felé, hogy levegőt is kapjunk és esetleg valami terünk is legyen, hisz ordít a zene, akkor már jó lenne valami táncmozgást is imitálni, de azt ilyen tömegben már nem lehet.

A kijárat előtt jobbról valaki így szólt hozzám: „Helló Árpi!” :)

Krisszel kiderült, hogy még leveleztünk is a Pakisztáni vízum kapcsán, ő szeptember óta van úton, hátizsákkal utazik, de nem akármilyen módon, ő csak a felszínen nyomja, végigjárta Törökországot, Iránt, Pakisztánt és Kínát. Most itt van a barátnőjével, Andival, aki nemrég csatlakozott hozzá egy-két hónapra, amíg a munkája engedi, hogy itt együtt fedezzék fel Délkelet-Ázsiát. Nagy lett az öröm, hogy honfitársakra leltünk ebben az őrült tömegben az éjfél órája előtt alig 80 perccel. Előkerült egy üveg Unicum és még néhány üveg sör és jöttek a történetek, hogy ki merre járt és mit élt át. Krisz délen, Irán felől érkezett meg Pakisztánba és ez az útvonal sem éppen kalandoktól mentes, erről Ákos is mesélhetne, hiszen ő is ott kelt át. Aztán Krisz járt fent a Hunzáknál, több napot csavarogtak együtt Sayed-el! Az GMT+8 órás éjfélt 11 órakor ünnepeltük, nekünk ez volt az első, de Andiék elmesélték, hogy itt ez megy minden óra egészkor, szóval ünnepelnek már egy ideje itt a népek. Erre meg is volt az okuk, mert talán sejtették, hogy 11 után itt lelövik a bulit. A zene leállt és egy férfihang megpróbált valami üzenetet közölni a tömeggel, amit mi sem hallottunk pontosan. Ez eléggé szomorú fejlemény egy Szilveszter éjjel, de sajnos ez történt velünk. Mivel előzőleg hallottuk, hogy valahol máshol egy másik helyszínen folyik majd a buli, elkezdtük követni a tömeget, miután az szépen kivonult mellettünk a kijáraton és már minket is próbált kitenni a személyzet. A tömeg hömpölygött az utcákon, bennünk pedig gyorsan megtette az Unicum a hatását, elég vidámak voltunk, vonultunk az emberekkel. Átkeltünk egy három részre osztott, soksávos úton, ami elsőre vadnak tűnt, de aztán minden simán ment, csak a szintkülönbség mellé ültetett kaktuszok okoztak némi gondot. Innentől apró utcákban csavarogtunk és egyszer csak egy lakónegyed zsákutcájában találtuk magunkat, a folyótól nem messze. Ekkor eszméltünk, hogy mekkora birkák vagyunk, hát a tömegben elöl senki nem tudta, merre és hová vándorlunk az éjszakában. De ez látszólag már nem sokunkat zavarta. Nagyot nevettünk azon, hogy biztosan egy helyit követtünk és az szegény mennyire meg lehetett rémülve. Követi őt hazáig egy 30-40 fős tömeg teli nyugati fiatalokkal. Fordultunk hát és próbáltunk találni valamilyen szórakozóhelyet magunknak. Először egy karaoke bárból küldtek ki minket, majd egy kocsmából. És tisztességére szolgáljon a nem éppen színjózan csoportunknak, ezeket a helyeket el is hagytuk a tulaj kérésére. Aztán jött egy másik kocsma, itt úgy tűnt tábort verhetünk, de hamar megjelent a rendőrség, és elhesegetett minket onnan. Vagyis előttük még valaki figyelmeztetett minket, hogy ha nem akarunk közelebbről találkozni velük, akkor tünés! Vietnam egy kommunista ország, ahol a legelterjedtebb vallás a buddhizmus valamelyik ága, így a december 31-ét csak valami nyugati nemkívánatos őrületnek tartják és ezért 11 óra után minden helyen véget kell, hogy érjen a buli. Így történt, hogy végül egy nagyon vegyes nemzetközi társasággal, na és persze Andival és Krisszel töltöttük az éjfélt, valahol egy utcasarkon egy pálmafa alatt.

Valahogy ezen az estén nem jutott eszembe fényképezni, csak nagy néha indítottam egy videófelvételt, de azokat Andiék kérésére és saját megfontolásból sem akarom publikálni. :) Az estéhez mindenképpen hozzátartozik, hogy hazafelé menet valahogy rájöttünk, hogy Andival van egy közös barátunk, Bander. Ezt a felismerést az Unicum mámorában tett is követte, Bander számát a nemzetközi előhívóval azonnal tárcsáztam is a mobilomon. Beszéltünk néhány percet, de a tömeg zajában sok üzenet nem mehetett át, de nem is ez volt a lényeg, csak arra emlékszem hogy nagyon jó volt a Bander hangját hallani és azt is sejtem, hogy ő (vagyis inkább ők, mert ekkor már együtt voltak egy buliban, aminek ő volt a házigazdája) is épp úgy örült nekünk, mint mi neki. Ja, és érdekes, hogy még a telefonkártyám se merült le ebben a műveletben, vásárláskor került rá 100 ezer dong, vagyis 1100 forintnyi kredit, és azzal még azóta is elvagyunk. Éjjel egy órára visszakóvályogtunk a Backpacker’s-hez, ahol elbúcsúztunk Andiéktól, hogy majd holnap találkozunk és elmegyünk együtt várostnézni. Hazafelé még becsábítottak minket egy nyugatiakkal teli buszba, mondván hogy az valahová a városon kívülre megy majd, ahol szabad bulizni. Kis gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy ez nekünk mégsem lesz jó annyira, látatlanban elmenni valami távoli helyre, ahol aztán majd nyilván belépőt szednek és minden aranyárban lesz – nem jó ötlet. A két magyar barátunk nélkül különben sem lett volna már akkora buli.

Másnap áthívtuk Andit és Kriszt egy kis kijózanító túlélő szendvicsezésre, majd elindultunk a városba csavarogni. Természetesen sétáltunk és a Ho Chi Minh mauzóleumot vettük célba. Útközben láttunk egy elég őrült vasútvonalat, a sínek mentén mindkét oldalt házak sorakoztak, elég közel a pályához. Aztán jött a Lenin park egy nagy Lenin szoborral és egy gördeszkással, ami együtt nekem elég érdekes kép volt néhány fotóhoz. Leninről nekem a kommunizmus ugrik be, a gördeszkázásról Amerika, és ezért ezt a kettőt együtt most érdekes volt látni. A Ho Chi Minh mauzólumról nem tudom, mit írhatnék, ezért inkább rövidre fogom. Egy hatalmas jól őrzött területen, ahová csak egy kapun lehet bejutni, van egy nagy kocka alakú oszlopos épület, annak a közepén egy üvegkalitkában ott van Ho Chi Minh apó feltehetően kipreparált teste. Aki nem tudná, ő volt az itteni kommunizmus egyik legnagyobb alakja, vagy legalábbis ő köré építettek ki egy nagyon szép nemzeti kultuszt, ő a nagy nemzeti hős, tudjátok az ilyen országoknak mindig kell, hogy legyen ilyen hőse. Ami egyébként szerintem nem minden tekintetben rossz, de az, hogy Dél-Vietnam fővárosát az amerikai háború megnyerése után az egyesült, kommunista vezetésű Vietnamban Saigonról átnevezték Ho Chi Minh City-re, nekünk mindenképpen elég meredek és érdekes dolog. :) Bár ha jól emlékszem, anno még Magyarországon is voltak ilyesfajta városnevek.

A mauzóleum környékén még jártunk egyet, az itt található parkban megcsodálható Ho bácsi néhány régi autója, dolgozó szobája és egy szépen berendezett, rendberakott cölöpös ház, az egész egy nagyon szépen rendbe tartott tavacska körül. Kifelé menet még a híres One Pillar Pagoda-ba, vagyis az egy pilléres pagodába is belefutottunk. Ez a tó közepén, egyetlen betonpilléren álló kis templom egy lótuszvirágot hivatott jelképezni. Van itt még egy múzeum is, de oda már nem mentünk be, inkább hazafelé vettük az irányt, és betértünk egy nagyon hangulatos, motorkerékpárokkal és biciklivel dekorált kávézóba. Krisszel megkóstoltuk a Saigon sört (finom, csúszik!) és a lányok ittak egy-egy kávét.

Itt kaptunk az alkalmon, és elkészítettünk a TV2-nek egy újabb riportot, ugyanis sokkal jobb érzés és könnyebb két magyarul beszélő barátunknak magyarul válaszolni az általuk feltett (a Kindle-n böngészőjén megjelenített, onnan puskázott) kérdésekre válaszolni, mint a földre letett kamerába beszélni. Persze a helyiség akusztikájára nem gondoltunk, alig érhető, amit ott beszélünk, de sebaj, mert miközben a felvételeket készítettük, jól mulattunk, többször elröhögtük magunkat vagy az ott található falióra szólt bele a szavunkba. Végül az itt felvett anyagból alig került a kész riportba, de ez nem is baj, Kata, a szerkesztő ismét remek munkát végzett és ebből a vacak anyagból illetve a youtube videóinkból izgalmas öt percet rakott össze a tévének:

Legközelebb majd ügyesebbek leszünk, és valami olyan helyen vesszük fel a válaszainkat, ahol hallani is valamit. Esetleg segíthettek, mit kérdeznétek tőlünk, miről meséljünk a tévének? Mi egy kicsit már úgy érezzük, ismételjük magunkat, persze ez nehéz, hiszen kb. fél évente vagyunk öt percet a tévében, ennyi idő alatt nehéz belemenni a részletekbe.

Minh, István, Trang és Csaba – Találkozások Hanoi-ban

Természetesen a legnagyobb élményt a városban megint a találkozások adták. Nem csak Andival és Krisszel találkoztunk Hanoi-ban, hanem még néhány másik magyarral is. Velük különböző napokon találkoztunk, kezdjük talán Istvánnal. Ő az akivel több levelet is váltottam a Kindle cseréjének ügyében, azt ugyanis az itteni magyar nagykövetség címére rendeltük meg még Laoszból. De az oda sohasem érkezett meg, mert feltartották a vámon és a követségre végül csak egy levelet küldtek, hogy fizessük be az ilyen meg olyan adókat, itt és ott. Ezt a levelet István nagyon rendesen elküldte nekünk e-mailben, én pedig egy hosszas levél és telefonváltás végén rádöbbentem, hogy nincs más út, csak az, hogy kifizetünk kb. 7 ezer forintnyi adót és kezelési költséget a csomagra. A tönkrement Kindle cseréje így végül nem lett teljesen ingyenes, de ez az összeg még mindig töredéke egy új Kindle-nek, és azért az sem mellékes, hogy a DHL motoros futára házhoz hozta nekünk a szállodánkig a dobozt, fél nappal azután, hogy az ügyintézővel tisztáztuk, hogy új címre kérjük a Kindle-t és hogy kifizethetjük a futárnál a pluszadókat.

István pedig az egyik délután jött el hozzánk – szintén egy motoron -, és mivel ekkor még úgy volt, hogy később is fogunk találkozni, vele végül nem készítettünk fényképet, így be kell érnetek a DHL-es fickó képével! :) Szegény futár, még biztos nem találkozott két ilyen hülyével, akik ennyire örültek az általa hozott holminak, mint mi a Kindle-nek. :)

Istvánnal egy nagyon jó órácskát beszélgettünk a szobánkban, de mivel aztán még annyi emberrel találkoztunk és annyi minden érdekes hallottunk, már nem tudom elmondani, hogy mit mesélt pontosan ő, és mit mások, de vegyétek úgy, hogy a következőkben részletezett történetek egy részét tőle hallottuk! :)

Csabának legelőször még Bangkokból írtam egy levelet, amikor megtaláltam az írásait egy üzleti blogban. Ekkor még csak arról kérdeztem, hogy ismer-e magyarokat, és hogy tud-e segíteni nekünk munkát találni, akár az IT-ben, akár az angol nyelvoktatásban. Ő küldött néhány hasznos linket, és megbeszéltük, hogy majd felvesszük egymással a kapcsolatot, ha közelebb értünk Hanoi-hoz. De mire ideértünk, jött néhány állandó cikkírási lehetőség és a naptárat is sikerült publikálnunk és eladnunk a kinyomtatott példányok túlnyomó részét, ezért úgy döntöttünk, nem szükséges még megállnunk dolgozni, hanem tudatos költekezéssel és folyamatos cikkírásokkal fenn tudjuk magunkat még tartani anyagilag Ausztráliáig.

Szóval a Hanoiban való munkáról végül lemondtunk, de Csaba egy napon írt nekünk egy rövidke levelet, hogy merre vagyunk, mert ha már a városban, akkor szívesen körbevezet minket és összefuthatunk beszélgetni. Először egy pho bo-ra és egy kávéra ültünk le, Csaba már ekkor is sok érdekeset mesélt az országról és az itteni életről, az itteni viszonyokról, de talán a még érdekesebb beszélgetés akkor történt, amikor másodszor is találkoztunk vele és akkor már a feleségével is, Trang-al, aki vietnami. Trang sok jót mesélt nekünk, mi leginkább arra voltunk kíváncsiak, hogy mi az, ami vietnami szemmel olyan furcsa a nyugati emberekben és viselkedésmintákban, mint amilyen furcsa nekünk a vietnami élet. Nem tudom már pontosan idézni a válaszát, de az egyik dolog az volt, hogy mi nagyon kockák vagyunk, nagyon ragaszkodunk a szabályokhoz és mindent pontosan úgy szeretnénk, ahogy mi azt elképzeltük. Pl. ha egy kávézóban nem pont azt hozzák ki nekünk, amit kértünk, akkor mérgesek leszünk és szólunk érte, sőt kérjük újra azt, amit eredetileg és nem elégszünk meg azzal, amit kaptunk. Ez összefügg azzal, hogy itt az emberek nem szeretnek konfrontálódni, sőt egyenesen kerülnek mindenféle konfrontálódást. Ezért történik meg velünk annyiszor a „Yes Story”. – Így emlegette Trang már előre mosolyogva azokat a történeteket, amikor abból adódik félreértés, hogy itt is, mint annyi más helyen Ázsiában, az emberek nem mondanak nekünk nemet. Ez is pontosan azért van, mint a kávés példa, nem akarnak konfrontálódni soha semmiben. Inkább igent mondanak mindenre, nem számít, hogy egy mukkot nem értenek a kérdésből, a válasz akkor is egy igen, vagy egy nagy mosollyal tarkított heves bólogatás. És közben elküldenek minket rossz irányba, rábólintanak az általunk bemondott árra, miközben nem arra van és nem annyiba kerül a dolog. :) Szóval a végén még nagyobb ügy lesz a dologból, mint hogy ha az elején nem-et, vagy nem tudom-ot mondtak volna, szóval nálam ez a „Yes Story” továbbra is felfoghatatlan dolog és félek ez már így is marad, eltölthetnénk itt Ázsiában még egy évet, akkor sem érteném meg, hogyan forognak itt a fejekben a fogaskerekek. :)

Persze tapintatlanul arra is rákérdeztünk, hogy hogyan működik náluk a vietnami-magyar házasság, különösen a két kultúra közötti családcentrikusság tekintetében. Őszintén válaszoltak, valójában nincs nagy gondjuk ezzel, Csaba elfogadta, hogy itt bizony néha összejön a nagy család, sokkal jobban és sokkal sűrűbben, mint nálunk otthon, és mivel Csabát is hamar elfogadták Trang családjában az idősebbek, így nekik sincs bajuk Csabával. Kivéve, ha hátizsákkal érkezik hozzájuk, mert a hátizsák az anyósánál a csóróság egyik jelképe! :) Így Csaba kénytelen néha a laptop hordozó hátizsákját elrejteni egy nagyobb kofferban, nehogy a nagymama meglássa! :) Istenem, bár csak a szállodatulajdonosok is így gondolkodnának a hátizsákos turistákról, mint Trang nagymamája! :) Nekik a hátizsákkal utazó nyugati turista a gazdag külföldit jelenti… Sztereotípiák és előítéletek! :) Velük operál az emberi gondolkodás, legyen szó anyósról vagy szállodásról, vagy akárkiről. Még mi is így gondolkodunk, lépten-nyomon észreveszem magamon, pedig mi aztán már megtapasztaltuk kismilliószor ezen az úton, hogy a világ nem ilyen fekete-fehér.

Jöjjön a végén a legérdekesebb találkozásunk! :) Minhről még szintén Bangkokban olvastunk először egy nagyon érdekes riportot Csaba blogján. Csaba említette nekünk, hogy szállás kérdésben esetleg Minh-t keressük majd, de úgy voltunk vele amikor megérkeztünk a városba, hogy nem akarunk senkit zavarni magunkkal az ünnepek alatt, így végül abban maradtunk Zitával, hogy megyünk szállóba és lesz egy saját kis kuckónk és persze azért emellett majd szocializálódunk. Az idő gyorsan elrepült a városban és Minh-nek végül nem írtunk és nem hívtuk, aztán pedig már azon kaptuk magunkat, hogy ezerrel készülődünk a továbbindulásra és el vagyunk maradva az elintéznivalóinkkal. Ekkor írt nekünk egy sort Minh, hogy nagyon szívesen vendégül látna minket egy ebédre. Ezt először illedelmesen lemondtam, hogy már sajnos indulunk tovább, de aztán beláttam, hogy ez hülyeség, hisz nem rohanunk sehová. Így aztán toltunk még egy napot az indulás dátumán, elintéztük, ami még hátravolt és találkoztunk Minh-el.

Mit is mondjak, nagy hiba lett volna sietni és ezért kihagyni ezt a találkozást! :) Minh sok-sok inspirációt öntött belénk a több kancsónyi kukoricalé és egy üvegnyi helyi készítésű pálinka mellett. Ugyanis az irodájával szomszédos étteremben ebédeltünk, ahol a finom étkek mellett több kancsó kukoricalevet is az asztalhoz hoztak nekünk. Ez egy triviális ugyanakkor nagyszerű ital és azt hiszem ez akadályozott meg minket abban, hogy a végig nagyon jó hangulatban eltöltött ebéd alatt nem sikerült berúgnunk, pedig közben jó néhányszor koccintottunk azzal a szép barnás helyi itallal. Minh elmondta, hogy nagyszerű dolog, amit csinálunk és hogy ezzel mint magyarok, tulajdonképpen úttörők vagyunk és nagyon bátrak voltunk, hogy ebbe belevágtunk. Jó volt ilyet hallani így szemtől szembe személyesen valakitől. Minh éreztette velünk, hogy nagyszerű és nagy dolog, amit csinálunk, és hogy mindezt meg is osztjuk, ezzel példát mutatva sok ember számára. Pontosan ráérzett arra, ami nekem tulajdonképpen személyes célom azzal, hogy ország-világ előtt megmutatjuk a blogunkkal, a facebook oldalunkkal és most már máshol is publikált cikkeinkkel, hogy az ember olyan dolgokra is képes, ami elsőre őrültségnek, lehetetlenségnek tűnik, és hogy a világ egy remek hely, tele remek, nagyszerű, barátságos emberekkel, az élet pedig nem csak abból kell, hogy álljon, hogy gyerekek vagyunk, iskolába járunk, végzettséget szerzünk majd karriert csinálunk. Ez egy klisé és ebbe a mondatba tulajdonképpen majdnem minden mai emberi sors belehúzható és ha ebbe mélyen belegondolunk, ez az elménk, a szívünk az életünk monokultúrizálása. Ebből kitörni nehéz, sok bátorság, elszántság és önbizalom kell hozzá, de érdemes átlépni a küszöbön, mert az lesz életünk legizgalmasabb, legszebb, legtanulságosabb utazása. És értsd most a küszöböt és az utazást jelképesen, távol álljon tőlem, hogy mindenkit csak arra biztassak, amit mi csinálunk, nem, nem, ez csak egy helyes út, a mi utunk, de mindenkinek a sajátját kell járnia, és az a jó, ha ezek az utak mind különbözőfélék. Az utazás persze egy nagyszerű látókör tágító tevékenység és talán nem tévedek, ha azt írom, hogy mindenkinek jót tenne, ha látná hogyan élnek, hogyan gondolkodnak az emberek a Föld más vidékein és más kultúráiban, de mint írtam, mindenkinek a saját útját kell járni, amiben önmaga lehet és amit a legjobban élvez és szeret.

Talán ilyen mélyen már nem is mentünk bele ezekbe a dolgokba Minh-el, csak most elragadtattam magam, nem tudom, de arra emlékszem, hogy feltöltött lélekkel sétáltunk ki az étteremből, és nem csak azért, mert Minh bíztatott és dícsért minket, hanem mert közben a saját történetéről is mesélt. Minh ’88-ben került Magyarországra ösztöndíjjal. Egy év magyar tanulás után az ELTE prog.mat.-on kezdett tanulni és ’93-ban már az IQSoftnál kezdett dolgozni (aminek egyébként a „testvérénél”, az LNX-nél kezdtem én is, csak kb. egy évtizeddel később), ami után hamar saját céget alapítottak, Minh-ből gyorsan vezető programozó lett és egykettőre projektvezetőként találta magát különböző finn IT és telekom cégeknél.

Szóval már otthon nagy sikereket ért el, és nagyon szerette és még most is nagyon szereti Magyarországot, noha elmesélt olyan történeteket is, hogy egyszer egy aluljáróban szembe találta magát egy csapat skinhead-el. Még be se fejezte ezt a történetet, én máris erősen szégyellni kezdtem magam az említett bőrfejű fiatalemberek gondolkodása és viselkedése miatt, de Minh folytatta: blöffölt, rezzenéstelen arccal átsétált közöttük, és azok nem bántották. Az ilyen élmények ellenére Minh végig örömmel és pozitívan beszélt Magyarországról ahová mind a mai napig sokat jár vissza, sok minden odaköti, hiszen 14 évet élt ott, néha úgy beszélt Magyarországról, hogy oda is „haza mennek”.

Már Magyarországon sikeres lett, elmesélte, hogy fiatalon milyen bolond volt, sportautóval száguldozott, amit ma már nem tenne, sőt most itt Hanoi-ban nincs is egyáltalán autója, mert nem tartja szükségesnek és fontosnak. Mindeközben itt is megcsinálta a szerencséjét, sok vietnami-magyar üzletnél ő a kapcsolattartó, hiszen azzal, hogy két helyen élt és dolgozott a világban, jó rálátása van a dolgokra, mind a magyar, mind a vietnami viszonyokat nagyon jól ismeri, és jártas az üzleti és IT világban, így ő egy ideális személy az ilyen szerepekre. Mindemellett saját vállalkozásai is vannak, ezek közül talán a legnagyobb egy vietnami fociportál, az ország legnagyobb football site-ja, napi egymillió látogatóval és több százezer regisztrált taggal. Amikor átmentünk borozni Minh irodájába, elmesélte azt is, hogy borokat is importált Magyarországról Vietnamba (itt ebben a városban Mui Ne-ben, ahonnan írom ezt a beszámolót találtunk BB borokat, talán épp Minh jóvoltából), és miközben a finom vörösbort kortyolgattuk, már két fiatal srác és Minh felesége valamint gyönyörű kislányuk is csatlakozott hozzánk. Ezt én nagyon bírtam, azt hiszem nekem az itteni üzleti és IT világ sokkal jobban feküdne vagy csak otthon tartottam magamat túl távolinak ezektől a dolgoktól, nem tudom, de amit írni akarok az az, hogy itt kicsit másként mennek a dolgok. Miközben a Minh fociportáljára játékot fejlesztő két srác és Minh családja is velünk voltak, Minh elmesélte, hogyan mennek itt a dolgok. Az is lehet, hogy ezt Csaba vagy Csaba is elmesélte, igazából lényegtelen. Szóval itt Vietnamban nem a tárgyalóasztalnál, hanem az éjszakában, a tízedik (vagyis inkább talán a kilencedik?!) sör után köttetnek a szerződések, és sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy kivel kötnek szerződést. Fontos a személy, és hogy személyesen ismerjék egymást. Erre egy nagyon általános mód itt a közös piálás, szinte nincs is olyan, hogy valami komoly üzlet előtt nem mulatnak egy jót együtt a felek, és egyáltalán nem ritka, hogy valóban egy ilyen átbulizott éjszaka közepén kerül aláírásra a szerződés.

Ugyanakkor emellett Minh elmesélte azt is, hogy itt a számmisztika is nagy szerepet játszik, különösen a bizonyos felsőbb körökben. Ahogy nálunk a nagy fekete autó és az öltözködés a fontos, úgy itt az számít, hogy hány kilences van az illető telefonszámában. Mert a kilences egy „szerencsés” szám, és az a telefonszám amiben nagyon sok kilences van, akár több millió forintnyi dong-ba is kerülhet. (mint ahogy nálunk a nagy fekete BMW) Extrém példa, de igaz, hogy vannak olyan körök, ahol szinte nem is állnak veled szóba, nem vesznek elég komolyan, ha nincsen kellő számú kilences a telefonszámodban. (otthon se állíthatsz be akárhová farmerban, nagy fekete autó nélkül) A szerződéseket pedig bevizsgálják asztrológussal, hogy biztosan szerencsés dátum alatt, szerencsés számokkal köttessen meg az üzlet, hiszen különben eleve kudarcra lenne ítélve az egész. Érdekes… :)

Minh persze ezeket nem tartja ennyire fontosnak, ő nem mozog sokat ilyen körökben, mert nem is érzi magát kényelmesen köztük, ahogy ő mondta, neki inkább rengeteg kis ügyfele van, a fociportál látogatói. Hogy őszinte legyek, számomra nem is tűnt fel addig, amíg vele voltunk, hogy Minh „milyen nagy ember”, hiszen valljuk be, a hallottak alapján elég sikeres vállalkozó és üzletember, de ezekből nálunk csak az „ember” jött át, annyira szerényen, közvetlenül és természetesen beszélt és viselkedett velünk, hogy igazából csak utólag esett le, hogy valójában ő egy „nagy üzletember” és ezzel bennem egy újabb sztereotípiát döntött le az ilyen emberek terén. Én úgy gondoltam (lehet hogy néhány volt főnököm révén), hogy aki ilyen nagy üzleteket és céget visz, az rettentően elfoglalt ember és nincs se ideje, se figyelme „holmi csavargókra”, vagyis ránk. Hát ez Minh esetében nagyon nem így volt, először is ő hívott meg minket magához és egyáltalán nem nézett minket csavargóknak, hanem épp ellenkezőleg, „pioneer”-eknek nevezett minket és egy ebéd alatt akkora motivációs bombát adott, amivel tényleg nagy lendületet kaptunk. Másodszor volt ideje arra, hogy hétköznap együtt ebédeljen velünk, és közben nem telefonált minden percben és nem kellett rohannia sehová, sőt utána még a családjának és az üzletfeleinek, a két játékprogramozó srácnak is bemutatott minket. Tetszett, hogy ilyen lazán mentek a dolgok, nem arról volt szó, hogy most meetingem van, beülök ezzel a három másik nyakkendőssel egy tárgyalóba, magunkra csukjuk az ajtót, és helló, hanem az egész ennél sokkal lazább és barátságosabb volt. Minh kislánya egyébként magyarul köszönt nekünk és Minh elmesélte, hogy már alig várja, hogy újra Magyarországra látogassanak együtt.

Mesélhetnék még, de sose lenne vége! :) Szóval most zárásként legyen elég annyi, hogy nagyon nem bántuk meg, hogy még egy napot maradtunk és ezalatt a nap alatt találkoztunk Minh-el és a családjával. …és Minh irodája és az étterem között sétálva láttunk egy nagyon érdekes, pótüléses tandemet! Ilyen vagy ehhez hasonló járgány feltétlen kell majd nekünk az életünk következő fázisában!!! :)

Köszönjük Istvánnak, Trangnak, Csabának és Minhnek a vendégszeretetüket, nagyszerű volt Veletek találkozni és örülünk, hogy megismerhettünk Benneteket.

Hanoi-ba 2012. december 20-án este érkeztünk meg és 2013. január 4-én reggel álltunk onnan tovább. Ám közben még dec. 28-30. elruccantunk a híres Ha Long öbölbe, a következőkben erről fogom mesélni, aztán elindulunk délre a bicikliken! :)

Még tartozom egyetlen egy iszlámábádi bejegyzéssel, aztán ígérem, elindulunk végre Lahore-be a GT Road-on! Én is várom már! :) Szóval lássuk mi maradt ki.

Voltunk a palesztin nagykövetnél! Nadeem, a szállásadónk közölte velünk, hogy szeretné, ha meglátogatnánk egy barátját. Hát jó, legyen, letisztáztuk az időpontot, majd az indulás előtt 5 perccel megjelentünk Nadeem-nál a vendégházunk halljában. Éppen szutykos, esős idő volt, de Nadeem meg volt lepődve, amikor be akartunk szállni az autójába, hogy miért nem bringával megyünk? Éppen nem voltunk olyan bringázós kedvünkben, és az eső is esett, és az egész hátsó üléssor üres volt Nadeem autójában, ezért eszünkbe se jutott bringázni. Jobb pakisztániak hatan is elférnek egy ilyen autó hátuljában… :) De Nadeem azt szerette volna, ha bringával megyünk. Ekkora már késésben is lettünk volna, ha bringával megyünk, és az eső még mindig esett. Ezért Zitával gyorsan megtárgyaltuk, hogy nem csinálunk megint cirkuszi majmot magunkból, és közöltük Nadeem-al, hogy hadd ne menjünk most bringával, mert esik, és fel kéne öltöznünk a vízálló cuccunkba, az pedig mégsme illik egy nagykövethez… Na hát jó, de épp a bringa lett volna a lényeg – válaszolta erre Nadeem, de mi nem engedtünk, beültünk az autójába.

A nagykövethez ez után a cirkusz után nem éppen a legrózsásabb hangulatunkban érkeztünk meg. Kb. úgy éreztem magam, mint akit apu elvisz valahová, ahová nekem épp rohadtul nincs kedvem menni, de muszáj. A nagykövet jó fej volt, de az azért nagyon megmaradt bennem, hogy a lánya, aki egyben valamiféle titkárnője is volt, minden egyes mozzanatot, minden kézfogást egyesével lefotózott. Aztán ahogy beszélgetni kezdtünk, elmondta, hogy a palesztin embereknek nincs szabadsága és hogy az izraeliek ölik a palesztineket, és hogy a nem tudom milyen nemzetközi bíróságon mennyire nekik adtak igazat, és hogy bringázzunk mi is Palesztináért, és ne csak a peace-love-and-harmony-ért (mert Nadeem fordításában így átalakult a mondanivalónk, bizony… :) ), és tessék, fogadjatok el mindehhez egy-egy palesztin zászlót. És csatt, le is lettünk fényképezve a zászlókkal, aztán még ötvenszer a ház előtt. Öööö, oké! Persze a zászlót ottfelejtettük aztán a szobánkban, mert egyáltalán, meg különben is már csak a szél miatt is őrültség lett volna. Abban viszont van valami, amit Nadeem, és mások is mondtak, hogy az adott országban esetleg mellétűzhetnénk a magyar mellé az éppen aktuális ország zászlaját, mert annak örülnek a helyiek. Bár erre talán még alszunk párat. A palesztin-izraeli helyzetről pedig vajmi keveset tudunk, ezért inkább csak mosolyogtunk a nagykövet szövegére, és most sem foglalunk állást. Csupán a nagykövetről és a családjáról, akikkel találkoztunk, és akik az előbb leírtakon túl azért nagyon kedvesek és jó fejek voltak velünk.
A nagykövet a találkozó végén megkérdezte, hogy mit tehet értünk, hogyan segíthetne nekünk, és ezen a kérdésen mi szokás szerint zavarba jöttünk, mert épp mindenünk megvolt, ezért szokás szerint csak azt tudtuk erre válaszolni, hogy egy ebéd vagy vacsora együtt? Végül egy vacsorára került sor a BBQ Tonight nevű helyen, és ami ebben a vacsorában a nagy szám volt, az az, hogy a nagykövet maga nem jött el, csak két lánya és a fia. A nagyobbik lány 16 éves volt, a kisebbik talán 9, a srác pedig 12. Zita mellé ültek a csajok, és nagyon jól elvoltak együtt. Zita igen meglepődött rajta, hogy milyen értelmes, önálló és felnőttes gondolkodású a nagyobbik lány, meg hogy egyáltalán, annak ellenére, hogy az apjuk nem tudott eljönni, ők eljöttek, és találkoztak velünk. Én is jól eldumáltam a sráccal, igazán szerencsés kis fickó, nem sok tizenkét éves mondhatja el magáról, hogy ennyi mindent tud a világról, és ilyen jól gondolkodik a világ dolgairól. Persze azért még gyerek volt, és gyerekként gondolkodott, de ezt nagyon értelmesen tette. Csak Zita mesélte utólag, hogy végig állt az asztalunk mellett egy testőr, aki vigyázott a nagykövet családjára. Ezt olyan diszkréten tette, hogy mi észre sem vettük.
Hazafelé Mr. Nadeem autója szakadó esőt kapott, és az első szélvédő csak párásodott, párásodott… Mígnem szinte semmit nem lehetett kilátni az autóból, és ez azért volt kifejezetten zavaró, mert közben áramszünet is volt, ezért az utcák is egész szép sötétbe borultak. Végül Zita megelégelte a helyzetet, és úgy vélte, hogy még ha meg is sértjük vele, ésszerűbb megmutatni a vendéglátónknak, hogy hogyan kell bekapcsolnia a páralefújót a műszerfalon, és ezzel megakadályozni egy esetleges balesetet. Hihetetlen volt számunkra, hogy egy felnőtt, családos ember, aki ráadásul egy vendégházat vezet, komoly fogadásokat tart, komoly kapcsolatai vannak, nem tudja kezelni az autó funkcióit. This is Pakistan! :)

„Ha ide bebújsz, minden gondod megszűnik!”

Lehet, hogy mindig csak negatív dolgokat írok a szállásunkkal kapcsolatban, de attól még nagyon jó dolgunk volt ott, és azért is maradtunk Iszlámábádban ilyen sokáig, mert jól éreztük magunkat a kis szobánkban, és egyáltalán ebben a városban a barátainkkal. Miután megérkezett Zoheb az ekkora már fagyos Gilgitből, Zitának lett kávézótársa, de persze ezen felül is sokszor áthívtuk magunkhoz Zoheb-et, ebédelni, vacsorázni, filmet nézni, vagy csak úgy dumálni. Mindeközben a sátrunkat kipakoltuk az udvarra a felfújt matracokkal egyetemben, hogy szellőzzenek ezek a cuccaink, hiszen már lassan két hónapja első se vettük őket a táskáinkból. A sátrat hamar kispécizték maguknak Nadeem gyermekei, de ezzel nem volt bajunk, főleg miután Zita megtanította nekik, hogy cipő nélkül szabad csak belépniük. :) A gyermekek édesanyja lefordította az apróságok szavait, így megtudhattuk, hogy „Ez egy varázsház, ha ide elbújsz, minden gondod megszűnik!”. Ja, hogy ez ilyen egyszerű? Hát én ezt miért felejtettem el, mire felnőtté váltam? :)

Történt egy másik vicces dolog az udvarunkon, ami nem a gyerekek, hanem a pakisztániak gondolkodásmódját, vagyis inkább kultúráját tükrözi. Zohebnek hirtelen költöznie kellett, mert érkezett egy új lány a vendégházunkba, akinek a szülei nem szerették volna, ha egyedülálló férfi is ólálkodik a környéken. Ezért Zoheb egy másik szobát kapott a garázs mellett, és amíg a lány szülei el nem hagyták a terepet, addig nem mozdulhatott ki a szobájából, nehogy meglássák! No comment. :)

Vacsora Kamrannal és a szomszéd csajokkal

Aztán volt, amikor rajtunk csattant az ostor. Történt, hogy Zita megismerkedett a mellettünk lévő szobában lakó két leányzóval. Ezek a csajok őrültek voltak, néha még éjjel háromkor is hallottam őket hangosan nevetni. Na, de a lényeg, hogy mialatt Zita lebeszélt velük egy közös vacsorát, addig én is ledumáltam egy vacsorát egy Kamran nevű Couchsurferrel. Ő talált ránk a CS azon remekbeszabott új funkciója alapján, amivel már arra is rá lehet keresni, hogy kik azok az utazók, akik éppen a városodban tartózkodnak. (a dolog csak akkor nem működik, ha olyan internetet használsz, aminek az kijárata nem abban a városban van, ahol Te – így történt, hogy amíg Pindiből neteztünk, sokan meghívtak minket teára/kávéra Karachi-ba, ami akkor kb. 1000 km-re volt tőlünk :D ) Miután elolvastam a levelét – ami röviden arról szólt, hogy fussunk össze – sokat nem nézegettem a profilját. Hanem csak annyit néztem meg, hogy 22 pozitív referenciája van, és ezen felül se neutrális, se negatív. Magyarul, csak annyit ellenőriztem, hogy egy megbízható, jó arc. Ez biztosan így van, ha 22-en csak jót írtak róla, és senki rosszat, de még semlegest se. Ennél többre nem is voltam nagyon kíváncsi, mondván, hogy most mi a francnak olvasgassak róla, ha majd személyesen is megismerhetjük egymást. Miután megírtam a mobilszámunkat, Amran fel is hívott hamar, és lebeszéltünk egy vacsorát, mert tudtam, hogy nincs még programunk az estére, és azt is, hogy az ilyesmit Zita komálja, ezért nem kell külön engedélyt kérnem.
Mentem is az örömhírrel Zitához, de nem találtam a szobánkban. Hát a lányokkal trécselt, és ekkor már lebeszélték a vacsit is, ezért végül azt találtuk ki, hogy Kamrannal és a lányokkal együtt megyünk öten vacsorázni. Ebbe Kamran is belement, sőt még később Nazim is bejelentkezett, de Kamran még erre is rábólintott, azt mondta, beférünk a kocsijába hatan is!
Vártuk, hogy egy nagy csilingelő, feldíszített teherautóval beállít, de végül csak egy egyszerű személyautóval érkezett. Persze mi még szedelődzködtünk, hisz hogyan is lett volna kész három lány időre… :) Ezalatt én Kamran-t szóval tartottam, és hamar a bringákra került ez a szó, ezért a kérésére hátra is mentünk a szobákhoz a kis kertünkbe, ahol megmutattam a gépeket neki. Na, ebből lett nagy balhé, mert ezt Nadeem meglátta, és egyből jött, először csak diszkréten, hogy oda nem mehet idegen, aztán miután ezt közöltem Kamran-al, és már mindenki az autójában várt rám, Nadeem feltette a kérdést, hogy ki ez a fickó, hogy kerül ide? Én mondtam, hogy Kamran, és hogy Couchsurfing-en keresztül, de ez nagyon messze volt az elégséges választól Nadeem számára, ezért tovább kérdezett, de én semmi mást nem tudtam Nadeem-ról ekkor még, csupán annyit, hogy 22 pozitív referenciával rendelkezik CS-n. És persze ez sem volt elég Nadeem-nak, de ekkor már mindegy volt, mert indultunk elfelé.
A fiúk elől (Kamran és Nazim) jól megbeszélték, hogy felmegyünk a hegyre, a Margalla-ra egy étterembe. Ez a hegygerinc a város északi látképét uralja, és meg kell hagyni elég szépen teszi. Én nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hosszú autóút lesz, de sajnos elég sokat kellett kanyarodnunk, mire felértünk. Az út meredek volt, szerpentines, és makulátlan minőségű, ezért meg is beszéltük Kamrannal, hogy ide egyszer még visszatérünk bringákkal, de aztán ez sajnos idő hiányában elmaradt. Mert ugye Kamran is bringázik, ráadásul pakisztáni létére próbál kicsit környezetbarát is lenni, ezt onnan tudom, hogy általa lettem hozzáadva egy „CleanUp Pakistan” nevű Facebook csoporthoz. :) Valaki írja meg, hogy hogyan lehet letiltani, hogy a megkérdezésem nélkül hozzáadjanak csoportokhoz!!! :)
Az este egyébként remekül telt, nagy kulináris és társasági élvezetekben volt részünk, nagyon finomat ettünk fent a hegyen, ahonnan kiváló kilátás nyílt az éjszakai városra. Sajnos ekkor épp nem jöttek nagyobb áramszünetek, pedig úgy megnéztem volna, ahogy a blackout sötétbe borít egy egész szektort… :)
Hazafelé menet még beugrottunk az F-6/3-ban egy kávézóba, ahol Cheesecake-et ettünk, sokak nagy örömére. Szóval halmoztuk az élvezetek, na! :) Emlékszem, ekkor mesélte el Nazim, hogy valami Hawaii nevű helyre is el kell majd mennie az ösztöndíja alatt. Komolyan azt hittem, hogy csak színészkedik, és eljátssza, hogy nem tudja, hol van az a Hawaii és miért „híres”, de Nazim csak nem akart elmosolyodni, ahogy szokta, amikor tréfál, így kénytelen voltam felvilágosítani Hawaii-t illetően. Még mindig nem tudom felfogni, hogy hogyan lehet valakinek ilyen jó sora, mint Nazimnak.
Na, de térjünk rá végre az est fénypontjára, a harmadik fogásra, a Fekete Levesre, amit Nadeem-tól kaptunk a hazaérkezésünkkor. Már a kapuban várt minket nagy izgatottan, és leszúrta a lányakot, hogy 20 perccel 11 után érkeztek haza, aztán pedig mi is megkaptuk, hogy mi az, hogy elvisszük a lányokat, egy idegen férfival, akiről semmit nem tudunk, ez nagyon nem volt jó így, mert ő felelős értük… Őőőő… Nálunk ők önálló felnőtt nőnek számítanak, önálló tudattal és felelősséggel a tetteikért. Persze ezt nem mondtam el Nadeem-nak, épp elég bajom volt abból, hogy Kamran után kellett magyarázkodnom, és elmesélni a CS-t, ami a bizalomról és a barátságról szól. Szóval Nadeem kicsit apáskodott minden vendége felett, és ez néha terhes volt, de azért még elviseltük – és a háta mögött papának szólítottuk. :)

Egy este Aamer-ékkal

A vasárnapi misén Zita megismerkedett egy Aamer nevű fickóval, és haza már a telefonszámával érkezett. Mondtam is neki, hogy „Na mi az, egy órára mész el és máris bepasizol?”, de azért végül úgy döntöttem hogy mégsem sértődöm meg, hiszen az esti meghívásra én is hivatalos voltam. Végül egész nagy társaság verődött össze, mert Aamer egy barátja, majd Zoheb , Anna és egy karimabadi srác is csatlakozott hozzánk. Aamer keresztény – ezt gondolom már kitaláltátok a vasárnapi miséből -, és a nők egyenjogúságáért küzd. Igen, férfiként! Még egy műhelyet is nyitottak, ahol nőket tanítanak „ősi” mesterségekre. Na, ne értsétek félre, nem a legősibb mesterségre! :)

Inspiráló volt Aamermal találkozni, és azt hiszem ő is nagyon örült nekünk. Vicces volt látni, ahogy leesett neki a tantusz rólunk, ugyanis amikor meghívott minket, még nem tudta, hogy mi vagyunk az a pár, akikről az újságban olvasott, ez csak akkor vált számára világossá, amikor elkezdtünk beszélgetni. Ez nekünk is egy jó visszacsatolás volt arról, hogy nem azért kaptuk a meghívást, mert „híresek vagyunk”, hanem mert… Mert a pakisztániak őrült vendégszeretőek. :)

Szilveszter Kanadában

A szilvesztert Kanadában töltöttük. Vagyis a kanadai nagykövetség területén, a Diplomatic Enclave-en belül. Sana és Sadar hívtak meg ide, ez egy „csak külföldieknek” típusú buli volt, ezért sajnos Nazim nem tudott velünk tartani, pedig szeretett volna és az tényleg jó lett volna, ha velünk van. A buli csak 11 után pörgött fel igazán, és mi is valahogy ekkortájt vágódtunk be Sana-ékkal. Ez számunkra szokatlan volt, hiszen ahogyan én azt megszoktam otthon a barátaimmal, nálunk a Szilveszteri buli egy harmincadikai Mámor Kupával kezdődik, és másodikán délután ér véget… :) (Legalábbis a kemény mag még mindig így nyomja, de én már kezdtem lemaradni ettől az utóbbi években) Ehhez képest itt éjjel 3-kor elkezdtek hazalézengeni az emberek. A buli igazából egy táncos, piálós mulatság volt, éjfélkor visszaszámlálással és lufik tánctérre engedésével, és ami a legfontosabb, egy egészen tűrhető DJ-vel. Vagyis olyan zene volt, amire még én is táncra perdültem pár sör után, és ez egy nagy szó! Vettünk egy kupont, amin tudtunk különböző alkoholos italokat venni, így megtörtént először az utunk alatt, hogy nem csak becsiccsentettünk, hanem mondjuk ki, írjuk le: berúgtunk. Na, nem olyan nagyon durván, de azért be! Szóval ez már több volt, mint egyszeri gyomorfertőtlenítés! :) Kb. egy évig ez most biztos nem fog újra előfordulni, mert ahhoz már öregek vagyunk, hogy sportoljunk és igyunk egyszerre, a másnaposság meg hiányzik a fenének. Elszoktunk már az alkoholtól, de azt hiszem ez sem baj.
Valamikor a buli közepén leültünk hátra az asztalokhoz pihenni egy kicsit, és ekkor magunkhoz vettünk néhány… Nem is tudom, minek hívják. Fejdísz? A lényeg, hogy én nem a konvencionális módon, a fejem tetejére raktam, hanem a két fülemre, egy-egy darabot. Ezen aztán mindenki kiakadt, és volt olyan is, akinek tetszett, így elkezdődhetett valamiféle gyenge párbeszéd a részeg táncpartnerek között. Erre tökéletes volt ez a dolog, hiszen mégiscsak jó az, ha tudja az ember, hogy kikkel bulizik. …és a fekvőbringák éppen nem voltak nálunk ismerkedési célokra! :) Amúgy, mint utólag megtudtuk, Kriszti és Attila is ezen a helyen buliztak Szilveszterkor, de sajnos nem futottunk össze, pedig az igazán nagy lett volna.

Veronika és Matthias – Kenuval a Dunán, Németországtól a Fekete-tengerig

Az utolsó, indulás előtti napunk nagyon sűrű volt, de még sikerült összefutnunk Veronikával és Matthias-al. Ők találtak ránk már nem is tudom, kin keresztül, de a lényeg, hogy végig hallgathatták a KKH-n, hogy járt előttük egy másik pár furcsa bringákon, így megkerestek minket Iszlámábádból. Ők is bringával járják a világot, pontosabban csak Ázsiát, de azt már 2008 óta. Akkor indultak Németországból, és nem ám akárhogy, hanem egy kajakkal a Dunán a Fekete-tengerig! Bizony, a Dunán, úgy hogy a bringák is a kajakon voltak! Fél évig utaztak, mert Budapestnél nagyon jégtáblás volt a Duna azon a télen és kicsit vesztegelniük kellett ezért a fővárosunkban. Aztán mást is meséltek még, pl. hogy őket is „megtámadta a média”, méghozzá pont valamelyik magyar kereskedelmi TV, felhívták őket, amikor Pakson táboroztak, de Veronika csak egy „még megbeszélem a párommal” választ adott nekik. Ezzel nem elégelték meg, ennek ellenére a TV megjelent a sátruknál másnap reggel. :) Sajnos ennél sokkal rosszabb is történt velük Pakson, méghozzá hogy kirabolták őket. Egy táskán kívül mindegyik táskájukat elvitték, utazhattak fel Budapestre új cuccokat szerezni. És minden rosszban van valami jó, az egyik túrakerékpáros bolt ajándékba adott nekik vízálló táskákat. Igaz, hogy mindegyik más színű és típusú, de hát ugye ajándék lónak… :)
Veronika és Matthias történeteiből azt a tanulságot szűrtük le, hogy merjünk bátran buszra vagy vonatra szállni, Ázsia az a terep, ahol nem érdemes mindenütt csak tisztán bringázni. Eddig 33 ezer kilométert tettek meg, vitte el patak a táskájukat a bringáról, és láttak medvét testközelből. Azt mesélték, hogy három év épp elég, és már várják, hogy hazatérhessenek. Amikor találkoztunk, az iráni vízumaikra vártak. Éjjel még kaptunk tőlük egy sms-t, hogy ha szeretnénk, hogy ránk hagyják a malária, és magashegyi betegség elleni tablettáikat, akkor reggel a kempingben, ahol laknak, a vendégiek lehetünk egy kávéra. Éltünk ezzel a ajánlattal, és másnap reggel felmálházva áttekertünk hozzájuk, hogy aztán onnan induljunk tovább, Lahore felé. Ezen a rövid, kétszektornyi szakaszon velük tartott Kamran és a tíz éves fia is, de aztán nekik sajnos menni kellett, mert Kamran-t várta a munka.

Tehénpásztorkodás az svácji Alpokban?

Mi aztán még délig beszélgettünk Veronika-val és Matthias-al, annak ellenére, hogy nekem már nagyon benne volt a bugi a lábamban. Azért azt hiszem, jól tettük, hogy nem szaladtunk el előlük, jó volt beszélgetni, és sok érdekes, izgalmas, és hasznos dolgot megtudtunk tőlük. Például, hogy egy tehénszarv is kiválóan szolgálhat kormányszarvként, és hogy azért sietnek haza, mert májusra otthon szeretnének lenni, hogy júniusban el tudjanak kezdeni dolgozni a svájci Alpokban. Ez egy szezonális nyári meló, és anno 2008-ban ezzel a melóval szedték össze a 3 éves útjuk elegendő pénzösszeget. Mindössze három hónap alatt! Na, kitaláljátok, hogy mivel? Tehenekkel foglalkoztak fent a hegyen! Kerítéseket pakoltak ki nekik, terelték őket, rárakták őket a fejőgépre, a sajtkészítésnél segédkeztek… Mindezért már kezdőként is megkapni a napi 60 eurót, és a munka 90-100 napig tart, ami akár 6000 eurót is jelenthet egy nyár alatt, de ha van gyakorlata az embernek, akkor napi 70-80 eurót is megkaphat. Nem kell, csak alapszíntű némettudás, de talán még az se… És állítólag nagyon várják a munkaerőt, híján vannak az embereknek, mert a svájciak ilyen éhbérért nem akarnak dolgozni. :)

Amikor emlegettem a gyümölcsszedést Ausztráliában, megjegyezték, hogy ez azért nem ugyanaz, mert itt állatokkal kell foglalkozni, és nem lehet csak úgy bármelyik nap kiszállni, szóval nem azt mondom, hogy könnyen szerzett jó pénz, de azért mindenképpen elgondolkodtató. Ígértek honlapot, ahol lehet figyelni az álláshirdetéseket, ha megküldik, felteszem ide.
Ahogy elindultunk kifelé a városból, végig ezen a hegyi tehénpásztor melón járt az eszem. Ha egy ilyennel zárnánk a földkörüli mókát, nem üres zsebbel térnénk haza. Na, de hol van az még… :)