Szivárványos jó reggelt!

Bangladesi napjaink egyik legszörnyűbbjének a másnapján hajnali négykor terveztünk kelni, ám amikor tényleg csörgött az ébresztő négy előtt, rájöttünk hogy túlzás volt ez a gondolat, és visszaaludtunk még pár órát. Fél hatkor sem volt még túl késő ahhoz, hogy üres utcákat és utat találjunk, ellenben az étterem már nyitva volt a szállónk aljában, annak ellenére, hogy este azt mondták, csak hétkor nyitnak ki. Mivel e hír után este bevásároltunk a reggelihez, én emiatt ezen már így hajnalok hajnalán túlságosan bosszankodtam, ahogy annak a két bámészkodónak sem örültem, akik minket bámultak reggelizés közben. Pedig így, hogy csak ketten voltak, nem mertek közel jönni, csak 3-4 métere távolságból mustráltak minket a reggeli pánjukat köpködve. Négyünkön kívül senki nem volt az utcákon, csak néhány kóbor kutya mászkált az égő szeméthalmok körül, de ha elnéztünk a nyílegyenes úton a távolba, az teljesen üres volt, és ez azért egy erős bizakodással töltött el minket, legalább az indulást illetően.

Én már alig vártam, hogy bekapjuk az utolsó falatokat, és elinduljunk az útra, ami most kora reggel talán tényleg csak a miénk lesz. Ez valóban így is lett, senki mást nem találtunk az utakon, néha akár percek is elteltek, mire egyáltalán embert láttunk – és ők se motorral vagy riksával voltak! Egyszóval csodás volt, jól indult a nap, arról nem is beszélve, hogy a nap is ragyogóan sütött a rizsföldek fölött. Balra a magasban, a bárányfelhők között egy apró szivárványt fedeztem fel, mutattam Zitának, de ő nem látta. Aztán ahogy levettem a szemüvegemet, úgy nekem is eltűnt, ekkor jöttem rá, hogy csak a napszemüveg lencséjén keresztül látszott.

Csak egy pillanattal később, az út jobb oldalán egy hatalmas fél szivárványt pillantottunk meg. Egyszerre nevettünk fel csodálatunkban, és persze azonnal megálltunk alaposabban szemügyre venni a színes fényjelenséget. Tényleg gyönyörű volt, főleg így nagy élmény volt nekünk, hogy még frissek, „üresek” és stressz mentesek voltuk az új nap kezdetén. Ez a szivárvány a legjobb helyen, a legjobbkor jött nekünk, nem csak csodálattal, hanem egy kicsit bizakodással is eltöltött mindkettőnket – Lám, a világ mégis csodaszép! :) Bizony csodaszép, nem győztem elégszer lefényképezni a szivárványunkat, hol egészben, hol csak a „tövét”, a mezőkkel, házakkal, fákkal… Mert a táj már önmagában is össze volt rakva, hát még ezzel a szivárvánnyal a háttérben! :)
Persze azért nem vártuk meg, amíg eltűnik magától a szivárvány, 5-10 perc egyhelyben való csodálat után már az ülésből hátradőlve, és közben tekerve élveztük tovább a látványt, most már hozzáadva a kerékpározás; a tekerés, a haladás örömét is.

A szivárvány után továbbra is szinte kihalt maradt az út, amin kicsit csodálkoztunk, lévén már fél hét körül járt az óra, és a bangladesieket nem annak a lusta népségnek ismertük eddig. Magyarán hiányoltuk őket, ami tudom, nagyon furcsán hangzik, főleg a tegnapi élmények után. Az üres útnak aztán hamarosan megláttuk az okát. Először csak simán eltűnt alólunk egy buckás, sáros, téglás történetben, amin még átgurultunk ugyan valahogy, de aztán meg kellett állnunk, mert egy félkész, építés alatt álló híd, vagyis inkább az alatta lévő folyócska utunkat állta. Na, szépen nézünk ki, hát ezért nem volt egy büdös riksa sem az úton!

Bambuszhídon, SPD-vel, fekvőbringával szép az élet

Egyértelmű volt, hogy ezen a hídon áttekerni nem tudunk, mert rögtön vagy egy méter magas függőleges vasfallal kezdődött a szerkezet. Ide persze felmásztunk még, Zita nézett körbe a híd már megépített vasszerkezeten, de azzal a hírrel jött vissza, hogy még azon sem tudunk, még gyalog sem átkelni. Még mielőtt kétségbe eshettünk volna, egy házzal odébb felfedeztünk a víz felett egy másik „hidat”, egy bambusztákolmányt, amely gyalogosok számára volt építve, néhány egymásnak keresztbe leszúrt bambuszrúdból, és az azokra fektetett, három-néhány másik bambuszágból épített „járólapból”, illetve egy kapaszkodóból, persze utóbbi is bambuszból, hisz az egész hidacska abból volt.

Hát mit mondhatnék, SPD cipővel bambuszágakon lépkedni víz felett, kezemben a biciklivel, aminek a másik végét egy bengáli barátunk hozza… Az angol úgy mondaná, hogy „priceless”, vagyis ezt az élményt pénzben mérni, megvásárolni nem lehet. Ezért kellett utazni egy keveset! :)

Amilyen problémásnak tűnt kezdetben, és aztán még a bambuszhíd megpillantása után is az átkelés, végül olyan simán ment, és miután felpakoltunk a bringákra, gyorsan továbbsuhantunk.

Pár kilométerrel odébb megálltunk lencsét törölni, és közben az út túloldalán, szemből iskolás apróságok közeledtek felénk, először hárman, ők nevetve, össze-össze nézve végigmértek minket, majd futóléptekre váltottak. Őket követte a lemaradt társuk, tündéri volt az apró termetével és a hátán a hozzá képest hatalmas iskolatáskával, és ahogy szegény szinte már kétségbeesve rohant a társai után. Csak meg ne egyék a furcsa idegenek! Pedig most még a maszk nem is volt rajtunk. Hát ennyire nagyon ronda lennék?! :)

A halász és hálója

Az apró utunk össze-vissza kanyargott, és az egyik balkanyarban, egy híd előtt megálltunk, mert az út töltése, és a szomszédos rizsföld közötti vízben fotótéma volt. Egyrészt ez a virág, ami az egyik bengáli érmén is rajta van, és ami Banglades egyik nemzeti jelképe, másrészt a fickó, aki a rizsföld peremén állva éppen a hálóját húzta ki a vízből.

Zsákmánya sajnos nem volt, de aztán pár méterrel odébb sétálva újra kivetette hálóját a vízre, ezt a pillanatot véletlenül sikerült elkapnom, csak a tájat akartam épp fényképezni, de aztán láttam mire készül, és odakaptam a fényképezőt. A kép lehetne még jobb, ha a vízen a háló teljes visszatükröződése is látszódna, na de sebaj, azért így sem gyenge a pillanat. :)

Töcsörészés – Fülvakarás

Pár kilométerrel később pisiszünetre álltunk meg. Ez nálam még könnyen megoldható bárhol, de az ilyen nyitott terepen Zitának nincs könnyű dolga, ezért bekéredzkedett egy házba. Eközben persze én tartottam a frontot odakint, de ez most egyáltalán nem volt nagy teher, mert alig tízen gyűltek körém – ez igazán semmiség az eddigiekhez képest. Tíz emberrel még el is tudok beszélgetni, illetve százzal is eltudnék, csak előbb kapok tőlük agyfrászt, mintsem hogy nekiálljak bármelyikükkel is banglául bájcsevegni. Érdemes rajtuk végignézni, és megjegyezni, hogy a jobb oldali fiú éppen saját magát töcsörészi a lungiján keresztül. Ez errefelé teljesen normális, erre még beszélgetés közben is képesek, olyasmi lehet ez itt, mintha mondjuk én Budapest utcáin megvakarnám a fülem tövit. :) Nem ő volt az első, akitől ilyet láttunk, mint ahogy a férfiak kézen fogva való együtt mászkálása is teljesen normális, de ezt már írtam ezeregyszer.

Aztán itt vannak balra tőlem a csöppségek a nővérükkel. Ahogy azt az előbb írtam, a gyerekek nem csak sikítva-visítva utánunk rohanva tudnak őrjöngeni miattunk, hanem néha félnek is a furcsa idegentől – ezúttal is erről volt szó. Megbarátkozni sajnos már nem sikerült velük, mert mire leszállhattam volna a holdjáróról, Zita már visszaérkezett a háttérben látható töltésen a háztól, és indulhattunk tovább.

Rizsmezők, bárányok, bivalyok, emberek

Egy hosszú, nyílegyenes töltésen folytattuk a tekerést, ennek mindkét oldalán egy szélesebb vizesárok terült el, és csak aztán jött a mező, illetve az erdős-fás blokkokban a házak. Az egyik ilyen rész kijáratánál, a bambuszhídon egy apró gyermek állt az egyik karó végének támaszkodva, egy bengáli gyermektől teljesen szokatlanul, abszolút mozdulatlanul, úgy, mintha egy öregember tette volna ugyanezt, a távolba meredve az életről merengve. Mindez nekem csak egy villanás volt, de a fényképezőgép megmaradt, így mentette a pillanatot. :)

Következőnek naptejet kenni álltunk meg egy útkanyar melletti fás, árnyékos részen, mivel már kilenc óra felé járt az idő, és kezdett erőteljesen tűzni a nap. Ebből az egy kanyarból hirtelen annyi csoda jött szembe, hogy alig bírtuk kapkodni a fejünket, na és persze lementeni a csodákat a fényképezőgép SD kártyájára! :) Azt hiszem kezdem a bárányokkal: hogy bírnak ilyen édes nyugalomban az út kellős közepén üldögélni? És hogy lehetnek egy teremtménynek ilyen fülei?! :) Aztán a vizibivalyok (vagy bölények, miben is állapodtunk meg?!? :D), a nagy kedvenceink, ott fürödtek a töltés alatti pocsolyában, majd a szemközti út fasora mögül előkerült egy csoport, megpakolt riksával. Határozottan elkezdődött az élet Bangladesben, de ez most nem fáj nekünk, sőt, éppen hogy csodás, mert nem jár erre nemhogy sok, de még egy busz vagy teherautó sem, aki belerondítson nekünk, de még CNG-sek és motorosok sem nagyon. Amikor Bangladest csak ilyen sűrűségben kapjuk, és nem kétszázan állnak körbe minket, akkor könnyű, és szerethető ország, és ma ilyen volt, és ezért valóban nagyon szerettük, és örültünk neki, és magunknak is, hogy kezdünk szépen lassan, de biztosan elképzelhetetlen távolságba kerülni attól a vadállattól, akikké tegnap váltunk néhányszor.

Nem telt el egy perc, és aztán még videofelvételt is kellett indítanom, mert a kisbárány elkezdett szopizni, és közben nagy vidáman, egész magas frekvencián nekiállt csóválni a kis farkát, és ez valami olyasvalami, amit kép nem tud visszaadni, ezért Zita utasított, és én nyomtam a piros gombot a fényképezőn:

Egyébként az ezen a helyen készült három képet szinte össze lehetne illeszteni: bárányos kép szélén kölyök ül, ő a bivalyos képen is ott van, ahogy a fasor is, ahonnan a megpakolt riksával érkező csoport közeledik. Ők mind rajta vannak a videón is, ahogy az a riksás is elhajt mellettünk, aki a bárányos képen még csak messze a háttérben van. :) Remélem átjön valamennyire az érzés, hogy milyen lehetett ott! De ha ez még nem volt elég, a végére még itt van egy bácsi, akit a távolban szúrtam ki, mondanám, hogy a kecskéjével, de ez valószínű nem igaz, csak mind a ketten ugyanazt az apró földtöltést használták közlekedésre a két rizsültetvény között.

Néhány kanyar után újabb hosszú egyenes következett, és ennek az elején elhaladtunk egy olyan rizsmezőn, amin épp nagy munkálkodás folyt, sok-sok ember tett-vett, persze mind férfiak, félig felhajtott lungiban – munkához így szokás viselni.

Ez a mi utunk: a kalandokkal teli!

A GPS-en valahol itt ért véget az utunk, és én itt kezdtem aggódni, hogy hogyan tovább. Persze a valóságban nem ért véget az út, sőt, nem hogy nem ért véget, hanem betorkollottunk egy szélesebb, szép új aszfalttal borított, még szaggatott vonallal is bíró útba. Ezen az úton mi nagy merészen egy jobbost vettünk, és azért írom, hogy nagy merészen, mert a Cox’s Bazarba vezető főúthoz balra kellett volna kanyarodnunk, és a tegnapi élményeink után így is terveztük, de aztán kiszúrtunk egy hajójáratot, ami annak a szigetnek (vagy félszigetnek, a fene sem érti itt már a föld, a tenger és a különböző folyók és annak torkolatainkat viszonyát errefelé…) a déli csücskéből indul, és azt sikerült megtudnunk Sadeken keresztül valakitől, hogy egészen délután 5-6 óráig járnak itt hajók, pontosabban ahogy az útikönyvünk is írja, „Jetty Boat”-ok, egyenest Cox’s Bazarba, egy szélesebb folyó torkolatán utazva. Ezt mi úgy gondoltuk, meglépjük, és arra megyünk, kalandra fel! Főúton mindenki tud biciklizni, na meg ki vágyik arra a forgalomra, ami ott lehet. A főút a buszoké, teherautóké, nincs ott nekünk semmi érdekes, ez a mi utunk! Ezzel lefordultunk jobbra, a komp irányába. Reméltük, hogy ez egy jó döntés volt, és nem fogjuk megbánni.

Bengáli divatbemutató

Ekkor már éhesek is voltunk, mert hajnalban reggeliztünk, ezért megálltunk egy útszéli kis teázóban, ahol árultak puha édes süteményeket is, ezekből betoltunk vagy hatot, na meg ugye két kör teát is. Közben a szomszéd asztalnál ülő fickóval beszélgettünk, tört angol kérdéseire – amiket szinte már előre tudtunk, ezért is voltunk képesek megérteni őket – bengáliul válaszoltunk, amin meglepődött, hát még a válaszok értelmén. Miután a saját anyanyelvén meghallotta, hogy honnan jöttünk, hogy hány országon, kilométeren, és hónapon keresztül, diskurálni kezdett a barátaival, majd a következőket mondta: „You have wrong information! Wrong information…” – Ezt először nem értettünk, mi az hogy rossz információnk van? Nincs erre út? De hát nem is kérdeztünk az útról, nem is tudod, meddig és hová megyünk, ez még nem volt… Vagy akkor miben tévedünk? Jaaa, hogy azt hiszed, hazudunk! Hát, Te vagy az első Bangladesben, de egyébként nem csodálkozunk, ha nem hiszed el, néha mi sem hisszük el, hogy eddig jutottunk. :) Itt van ez a névjegykártya, ezzel a webcímmel, itt google translate-el fordítva elolvashatsz mindent, mind egy szálig igaz, bármily hihetetlen is! Persze ezt már mind nem értette, a webcímnél leakadt, hisz itt már az is nagy szó, ha valaki nem analfabéta, az informatikai analfabéták aránya pedig biztos, hogy 95% feletti.

A nap egyik legnagyobb show-ja, vagy legalábbis a legvidámabb perceink itt, ezen a helyen következtek, amikor megállt mellettünk az út szélén három ember, és a szokásos bengáli stílusban minden rossz nélkül elkezdtek kőkeményen stírölni minket. Minket ez most egy cseppet sem zavart, az árnyékban ültünk, jóllakottan, jókedvűen, teát szürcsölgetve. Ők pedig nem jöttek közelebb, mert nem tolta őket hátulról a tömeg, akik szintén szeretnék látni, hogy mit néznek azok ott sokan legelöl. Az a jó, és egyben a szörnyű ebben a jelenségben, hogy egy bizonyos népsűrűségnél nincs egyáltalán tömeg, viszont ha elérik azt a sűrűséget, hogy képesek egy kisebb tömeget alkotni körülöttünk, amitől mi magunk már nem látszunk, csak a tömeg, akkor ez a tömeg percek alatt őrjítő méretűre tud dagadni. Erre igazából most jövök rá, ahogy írom.

Md. Abdullah – Md. Shaiful – Md. Iqbal - A 2012-es év topmodelljei!
Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Na, de most nem ezt akartam, hanem, hogy nézzétek Ti is ezt a három muksót! Hát nem oltáriak? Mint valami divatbemutató, úgy pózolnak, komolyan! :) Elképzeltük Zitával, hogyan nézne ki egy bengáli divatbemutató: Először is a kifutót el kéne önteni vízzel, mondjuk úgy érjen derékig, esetleg egy kis rizsföld sem árt, vagy valami kisebb sártenger néhány vizibivallyal, esetleg lehetne a kifutó maga egy rizsföldek közötti töltés vörös téglákból kirakott ösvénye, és a modellek úgy kezdenék a kifutón, hogy a vízből másznak ki, a vállukon egy bambuszág két végén rizspalánta kötegekkel. :) Na de nézzük őket hárman, balról jobbra: Mohammad Abdullah Nadeem fiatalos, nagykockás barna, csajozós lungiban, hódító atléta felsőben, még a papucsa is erőt sugároz, persze valójában jámbor, harmatlelkű alkat ő, aki a légynek sem tudna ártani, ezt mutatja a hátratett keze is. Titkon egy love marriage-ről álmodozik.

Középen Md. (Mohammad) Shaiful Kareem, Tom Cruise bengáli hasonmása, informatikusnak tanul, egyszer talán nagyon gazdag lesz a szó materiális értelmében is. Az okostelefonját a mellényzsebében hordja, hisz az ilyen egyszerű lungikon nincsen zseb, vagy legalábbis ő még nem tanult meg hajtogatni rá egyet, mint ahogy azt néhány vérprofi riksás szokta. Jöjjön végül, de nem utolsó sorban a harmadik játékos, Md. Iqbal Sukur, az idősebb korosztály képviselője, ő még a bajusz generáció tagja, csodálatos halványkékkel áttört rózsaszín lungiban, 13 vagy 14 gyermek apja (már ő sem tudja pontosan, melyik a szomszédé és melyik a sajátja – mindig össze-vissza szaladgálnak), most siet haza, viszi az asszonynak az ebédre valót, eredeti csomagolásban, garantáltan friss minőségben, csak még előtte megszemléli a két furcsa idegent röpke fél óra erejéig.

Hát nem zseniálisak!? Különösen Iqbal, a csirkével, ahogy teljes természetességgel fogja azt a lábánál tartva, és míg az mozog és nézelődik jobbra-balra, nyújtogatja a nyakát, addig Iqbal rá sem hederít, csak fogja fél kézzel, nagy lazán, mint mi a cekkert a boltból kifelé jövet.

Néha elmerengek azon, hogy vajon nem-e Kőrösi Csoma Sándor találta ki a „Mit bámulsz, nem láttál még fehér embert?!” című kissé arrogáns visszaszólást, amikor Kalkutta mellett bengáliak lakta területen vándorolt? :) Bizonyára tévedek, mert abban az időben valószínű nem jutott volna el addig, ameddig, ha csak annyi türelme lett volna, mint most nekünk van.

Ne feledkezzünk meg a negyedik játékosról, sajnos-e kép is érzékelteti a nők helyét és „értékét” az itteni társadalomban – valahol a háttérben, eltakarva. Talán nem kéne, hogy ez így bosszantson engemet, és már négy sort kitöröltem, amit végül úgy döntöttem, nem akarok ide leírni, mert ez az ő kultúrájuk, nekik kell tudni, hogy jó nekik, és attól még, hogy a miénk más, azt nem kell feltétel nélkül jobbnak gondolnom, és főleg nem kell lehülyéznem őket, mert náluk más a társadalmi rendszer, és benne a nők szerepe.

A csomagoláson a kép csak illusztráció! – De ennyire? :)

Húhh, ennyit nem írtam még egy képről sem talán, úgyhogy lépjünk, vagyis guruljunk tovább, mert eztán is érdekes részek következtek. Áttekertünk egy nyitott, napos, egyenes szakaszon, ami valójában egy töltés volt, kétoldalt vízzel, baloldalt egészen nagy vízterületekkel.

Egy forgalmas kis csomópontot elhagyva utolértünk egy nagy fémdobozt húzó riksást, akiről én megsejtettem, hogy fagylaltárus, és még gurultunkban megkérdeztem, van-e fagylaltja! Volt neki, felnyitotta a láda tetején a kis nyílást, és előkotort egy valami sárga gyümölcsös ízű jégkrémet. Mi kérdeztük, hogy van-e csokija, vagy vaníliája, de egyre csak mondta és mutatta, hogy csak ez van, ám amikor aztán felnyitotta a láda egész tetejét, egy csomó csoki bevonatú, belül vaníliás jégkrémet pillantottunk meg. Hát hogy lehettél ilyen S…., hát ezt kérdeztük, hát mégis van nálad csoki-vanilia! Aztán kibontás után ért minket a meglepetés, ó, hát milyen buták vagyunk, hogy is lehettünk ilyen naivak: ami a csomagoláson van, az csak illusztráció, itt nem adnak az ilyesmire, nem az van benne, ami a csomagoláson, csak épp olyan volt kéznél, ezért abba került a jégkrém, de igazából tökmás ízesítésű, olyan, amilyen íz és/vagy színezék épp volt a gyárban! Mit is foglalkozunk az ilyen apró részletekkel, hisz a jégkrémben nem ez a lényeg, hanem hogy hideg! :) És különben is, örüljünk annak, hogy egyáltalán van! :)

A ciklonház és a magasfesz. villanypózna

Az oszlopokon álló ház, amit láttok, egy ún. ciklonház (Cyclon House), amit szökőár esetén használnak, errefelé rengeteg ilyet látni, amit nem csodálok, mert rengeteg területről olvastuk az útikönyvben, hogy az utóbbi 30-40 évben valamikor elvitte a víz a házakat, állatokat, családokat, és emberek haltak meg, százezres, vagy milliós nagyságrendben. Bangladesben ez is a teljes történet része, még ha eddig keveset is beszéltünk róla.

A szigetre egy hosszú hídon keresztül érkeztünk meg, amire már felhajtani is élmény volt, mert a feljáró elején az út két oldalán valamiért bambuszrudakat halmoztak fel, és ez érdekes látványt nyújtott. Aztán odafent a hídról is láttunk ezt azt, többek között, ami engem a legjobban megfogott, egy magasfeszültségű villanyvezeték óriási tartópóznája, és lábai mellett található apró cölöpökre épített bambuszkunyhó, és a mellette még apróbbnak látszó ember, amint éppen tesz-vesz valamit a vízparton.

Engem ez a kép nagyon megfogott, csináltam róla egy egész sorozatot, állított és fektetett fotókat is, az egész toronnyal és csak a lábával is, ahol jobban látszódnak a ház részletei. Ez a kép állítva akár egy könyv borítója is lehetne, amúgy is annyi „Development”-es könyvet írogatnak Bangladessel kapcsolatban. Mert ugye itt aztán szárnyal a GDP növekedés, hát persze hogy, hiszen a béka segge alatt van a GDP, onnan könnyű fejlődni. :) Csak az irány jó legyen, és a népességnövekedést állítsák le valahogy okosba, és akkor talán marad itt még valami jó! Én szívből kívánom nekik, mert megérdemelnék, de hogy Banglades sorsa nem lesz egyszerű a jövőben sem, az szinte biztos. Az egyszerű, „műveletlen”, a földjét művelő ember számára az érték a gyermek, az utódok, ők jelentik a munkaerőt, és Dani nagyon helyesen írta egy kommentben, ők jelentik a nyugdíjat is, ezért aztán vannak itt a családokban simán tíz felett gyerekek, nem csak viccből írtam az előbb 13-14-et, ilyet is hallottunk már. Csak, hogy ők mind egy-egy újabb éhes száj is, egy tanítani, oktatni való nebuló is, és akkor elérkeztünk az ország nagy problémái és kihívásai elé. A kormány pedig a helyiek elmondása szerint nem végzi túl fényesen a dolgát, csak egymást marja a két nagy párt, megy a harc a hatalomért, közben meg az ország igen súlyos problémákkal küzd. Persze ez csak néhány egyszerű ember nézőpontja, akiket megkérdeztünk, a jó ég tudja, mi a teljes valóság.

Eltörik megint a biciklim

Egy faluban megálltunk üdítőt venni. Tudom nem szép, de cukros löttyöt kívántam, és erre a legjobb valamilyen agyoncukrozott üdítő. Ezt meg is kaptuk, csak épp mellé még 200-300 embert is, ezért végül rohanva ittuk azt az üdítőt, és téptünk tovább, még mielőtt ránk tör az öt perc ma is. Az út innentől elképesztően kátyús volt, csak úgy hullámoztunk a gödrök között, kikerülni őket még bringával is lehetetlenség volt, mert már egymásba nőttek a kátyúk. Az egyik ilyen kátyúba esve egy furcsa csattanást hallottam a hátsó kerék felől. Rögtön tudtam, hogy valami baj van, hát meg is álltam a következő árnyéknál, hogy megnézzem, mi történt a bringával. Ahogy sejtettem, a csomagtartó törött el, ugyanott, mint 10 hónapja Tádzsikisztánban, csak most a bal oldalt. Akkor Dushanbe-ben alaposan bevásároltunk a fém szorítókból, és azóta nem kellett használnunk őket. A módszert már ismertük, jobb oldalt a Mercedes szorító jól bevált, ugyanezt a módszert alkalmaztuk most is, csak épp alátétnek nem volt nálunk gumilap, ezért erre a célra a már még régebb óta tönkrement Airzound tartójának puha borítását használtuk. Hogy miért volt ez még mindig nálunk? Hát ezért, tudtam hogy egyszer még valamire jó lesz!

És hogy miért törik el egy ilyen vérprofi, drága Nazca kerékpár csomagtartója? Nem hibáztatom érte, mert pontosan tudom, mit kap, és mennyire nagyon túl van terhelve attól a 25kg-nál, amennyit a hivatalosan bír a csomagtartó. Szóval még ezzel együtt is nagyon elégedettek vagyunk a gépekkel, de ettől még ezt meg fogom írni az Evobike-nak (akik talán olvassák is ezt) és a Nazca-nak, de nem mint elégedetlenkedő kritikát, hanem mint fejlesztési irányt, hogy a következő modell még jobb, erősebb legyen.

Mindeközben… kitaláltátok: rengetegen körbeálltak minket. :) Ezt már kezdtük annyira nem jól viselni, de mivel inkább a problémára koncentráltunk, és csak néhányszor, de akkor nagyon határozottan, nagyon messze, az út túloldaláig tereltük őket, most nem volt ezzel különösebb baj.

Amikor gyerekek visítva üldöznek…

A következő faluban iskolaruhás gyerekek vettek üldözőben minket, és ezt a mögöttem haladó Zita nem viselte valamit jól, amit én nem tartottam túl jó előjelnek, lévén még volt hátra több mint 20km-ünk a napból. Az út ráadásul újabb nehézségeket tartogatott. Iszonyú meredek, pár méter magas felüljárókra kellett felhajtanunk, amelyeknek a tetején ugyan volt beton, de a fel és lehajtó részen nem, és ez okozott néha egy kis bonyodalmat, de egyszer sem zanyáltunk el, mint ahogy a vízátkeléseknél sem.

Muszáj voltunk még egyszer megállni, mert az üdítő adta energia hamar elszállt belőlünk. Hála az égnek, egy fodrászszalonban találtunk menedéket, és a kinti tömeggel is meg tudtuk értetni, hogy ne jöjjenek be a bejáratig, se a helyiségbe, hanem maradjanak az aszfalt vonala mögött. Ez egészen jól működött, csak 20 perc után kezdtek szépen beszivárogni és leülni a közeli padra, majd szépen a vonalról is megfeledkezni, és egyre közelebb és közelebb jönni, mígnem rájuk nem szóltuk, de ekkor félig már csak heccből, mert tudtuk, hogy indulni készülünk hamarosan, és azt is tudtuk, Zita mire készül: megböködni Őket.

A nagy nevetés után elindultunk, és a gyerektömeg természetesen őrjöngve, sikítva követett minket, én pedig kihasználva az eseményt, a fényképezőt hátrafelé tartva videóztam ismét:

Mindeközben sikerült megfogalmaznunk is azt, amit eddig is éreztünk, de szavakba még nem öntöttük: micsoda hajszálnyi a különbség a között, hogy valamit élvezünk, és nevetünk rajta, és hogy ugyanezen dolog végett szenvedünk és majd meg őrülünk. Mert igazából, kívülről nézve pontosan ugyanaz történt, mint ami tegnap, és már régebben is párszor. Mégis, máskor, és különösen tegnap, ezt nagyon rosszul viseltük, és nem örültünk neki, eszünkbe se jutott nevetni rajta, de most mégis ezt tettük. Mi történt? Zita megcsikizte őket, és már kedvesebbek lettek nekünk? Felvidítottak minket is a nevetésükkel? Igen, és igen! Ennyi, ilyen egyszerű! Mi döntöttünk úgy, hogy most nem lesz rossz, hogy most nem fog zavarni, most tetszeni fog ez! De ha egyszer elborulsz, csak egyszer, és elindulsz odabent a rossz irányba, akkor utána már nehéz visszafordulni, mert a nevetésük és a kergetésük neked mind negatívan fog lecsapódni, mígnem a nap végére kiborulsz, pont, ahogy tegnap tettük.

De ma nem, ma nem, és ez igazi sikerélmény, ezért duplán örültünk, hogy most itt ezt ilyen jól kezeltük, és nem két idegbeteget láttak a helyiek a holdjárókon, hanem két érdekes, mókás alakot, akik megnevetették őket, és akik velük nevettek.

Jetty Boat to Cox’s Bazar

A kikötő és a komp valójában nem az volt, mint amire számítottunk. Egy hosszú, egyenes gyalogúton gurultunk végig, amit két oldalról már félig a vízben élő fák, bokrok szegélyeztek. Ezt követve kitárult előttünk egy alacsony vízállású, saras terület, ahol hajók parkoltak a víz mellett a szárazon, és ahonnan már csak egy keskeny stég vezetett tovább, be a vízre, ahol a távolban egy keskeny csatornán csak kisebb fabárkák és apró fehér motorcsónakok várakoztak a stég végén az utasaikra! Na, ez cifra lesz! Hát még, ha ekkor már tudtuk volna, hogy a bárkák nem is közlekednek, csak a motorcsónakok, ezek a bizonyos „Jetty”-k.

A Jetty-sek azt mondták nekünk a stég végén, ki kell bérelnünk egy egész motorcsónakot 800 takáért, mert akkorák a biciklik és a csomagjaink, hogy mások már nem férnek el a csónakban. Ezen felháborodtam, mert én nem így láttam, inkább úgy, hogy csak le akarnak minket húzni, külföldieket. Persze nem volt mi mást tenni, szépen lemálháztunk, én felmásztam a csónakra, és Zita először a csomagokat, majd a bringákat leadogatta nekem. Ezután kezdődött az utasvadászat! Pont, ahogy a riksások szoktak kiabálni, úgy kiabáltunk mi is az utasaink után: Ki akar két külföldivel Cox’s Bazar-ba utazni? Cox’s Bazad Jetty boat! Bezzeg most nem tolongtak, máskor még a levegőt is elszívják előlünk, de amikor költségmegosztásról lenne szó… Végül sikerült három utast fognunk, ők örömmel beszálltak hozzánk, ám ekkor derült csak ki igazán, mekkora lehúzásról van szó irányunkban. Az egész csónak 800 taka, ám egy utas jegye csak 50. Pedig tuti, hogy ez a csónak nélkülünk is elindult volna utasokkal, és az is biztos, hogy nem férnek fel rá 16-an. Mindegy, ezen már kár bosszankodni, végül kifizettük a 650-et, pukkadjanak meg vele, 1950 Forint. A motorcsónak út egyébként durva volt, nagyon dobált minket a víz, és így végiggubbasztva az utat már azt is értjük, miért dobta ki a google az elsüllyedt Jetty-kről a cikket, amikor rákerestünk ezen járatok menetrendjére – ami persze nem létezik, akkor indulnak, amikor megtelnek.

Nagy naivan azt gondoltuk, hogy Cox’s Bazarban a megérkezéssel véget érnek a megpróbáltatásaink végre, de ez nem így volt, sőt, most jött a leghúzósabb rész! A csónak egy éppoly lápos, mocsaras területen kötött ki, mint ahonnan elindult, ám itt nem létezett stég, vagy legalábbis nem ért el addig a vízszintig, ahol a csónak ki tudott kötni. Ezért aztán a stég végétől a csónak kikötőig apró facsónakok egymásba fűzött sorozatán kellett végiglépkednünk. Egyikből ki, másikba be… Nem is lett volna ezzel gond, ha nem lett volna nálunk két hosszú, egyenként 18kg súlyú kerékpár, plusz még a nyolc táskánk, összesen azok is kb. 60kg súlyban. Minderre csak ketten voltunk, és közben a népek még özönlettek is rendesen, mind a két irányból. Először csak két csónakkal odébb pakoltunk ki, ahol már nem volt olyan nagy tömörülés a ki- és beszállások körül. Aztán innen Zita előrement a stég végéig két táskával, majd én fordultam kétszer a táskákkal, majd egyet pihentem, amíg Zita ment az utolsó két táskáért és végül még kétszer fordultam a két biciklivel. Ez rohadt egy meló volt, mert minden egyes csónakból át kellett emelni a bringát a következőbe, úgy, hogy közben alig volt hová lépni, és az emberek meg jöttek mentek körülöttem. Ez az egész hercehurca beletartott vagy egy órába, és ezzel még közel sem volt vége, mert ekkor láttuk csak, hogy a stég, ez a szintén csak alig egy méter széles fatákolmány van vagy 400m hosszú. Mire erre rájöttem, már végigtoltam rajta Zita bringáját, balga módon a csomagok nélkül. Nem tudhattam, hogy nem lesz benne lépcső, csak kettő apró és az is lefelé. A szárazföld és a stég találkozásánál megkértem valakit, hogy figyeljen a biciklire, ledöntöttem azt a töltés oldalába (nem sztenderre, mert esélyes, hogy eltörték volna), még egyszer nyomatékosan megkértem az emberem, hogy ne hagyjon senkit még csak hozzányúlni sem a bringához, majd visszaszaladtam Zitához, aki addigra már nagyon okosan felmálházta a biciklimet. A másik négy táskát még el kellett helyezni valahogy: egy az ülésbe, egy a csomagtartóra, kettőt pedig Zita hozott a kezében, én pedig toltam a bringát. Szegény bicikli, ennyi cuccal még nem gurult soha, ráadásul most ezen a szörnyű stégen, ahol ha megborul az egyensúlyunk, simán zuhanunk két-három métert a sárba! Az lenne még a szép így a nap végére! :)

Utolsó, szálláskeresési kálváriánk

Persze nem történt baj, és mi kimerülten ugyan, de még mindig vidáman továbbindultunk, úgy sejtve, hogy most már tényleg vége a nehézségeknek mára. Először is farkaséhesek voltunk, ezért egy éttermet kerestünk. Kint egy forgalmasabb utcánál hamar megtaláltuk a helyünket, ahová betoltuk a bringákat, letámasztottuk őket egy-egy asztal mellé, majd kezet, arcot mostunk, levettük a cipőket, leültünk egy asztalhoz és rendeltünk. Megcsináltuk, csak ideértünk, micsoda út volt! Az étel borzasztóan jól esett, úgy, ahogy a pihenés is tudván, hogy az egyetlen egy kihívás, aminek még elébe nézünk, az a helyünk megtalálása, ahol lakhatunk itt néhány éjszakát.

Ez sem volt még egyszerű menet, volt ugyan egy telefonszámunk, de a túlvégén az illető azt mondta, hogy az Eid miatt már eleve tele van vendégekkel, és mi már nem férnénk el. Az útikönyv alapján indultunk el, megtaláltunk egy NGO-t, ahová a könyv szállót is írt, beszélgettünk velük, teát kaptunk, meséltünk magunkról, de a végén amikor rákérdeztünk a szálláslehetőségre, csodálkozva néztek. Végül egyikük átkísért egy nagy, sokemeletes, modern blokképülethez, ami egy szálloda volt. Itt is szívélyesen fogadtak minket, de sajnos olyan áraik voltak, amit nem engedhettünk meg magunknak, na meg az az elénk vizionált kép sem tetszett, ahogy cipelem fel a hatodikra a bicikliket, mert a liftbe (ha egyáltalán van nekik) nem fértek be. Így hát maradt a „köszönjük, de ez túl sok nekünk, max. 300-ért keresünk valamit”, adtunk nekik azért egy névjegykártyát és továbbálltunk. A következő szálló tele volt, és ezután kezdtünk kicsit aggódni. Egy másik, ismét méregdrága szálló előtt leültünk kicsit gondolkodni, és felhívtuk Prodip-ot. Ő nagyon kedvesen, érdeklődéssel hallgatta végig dióhéjban elmesélt kalandjainkat Dhaka óta, majd felajánlotta, hogy felhívja néhány kollégáját, akik megpróbálnak nekünk valami ismerőst keríteni itt Cox’s Bazarban. Van itt egy másik, a World Concern-hez hasonló NGO, a World Vision (ha emlékeztek, Örményországban, amikor olyan nagyon gyenge voltam a hasmenéstől, ők már egyszer segítettek nekünk, az ő terepjárójukban aludtunk), ők talán tudnak majd segíteni. Ja, és mellesleg van egy jó pár keresztény szervezet és templom Cox’s Bazar városában, miért nem próbáljuk meg őket is? Ez az ötletet követtük, Zita kiszúrt a szállóban egy alkalmazottat, akinek kereszt volt a nyakában, ő mondta el nekünk, hogy egy utcával hátrébb van egy baptista templom, ott szállást is adnak! Gurultunk nagy vidáman reménykedve, immár kukk sötétben, lámpákkal. Az utcában, amit mondtak nekünk, egy kisebb gyerektömeg verődött körénk, és mikor kérdeztük, hogy hol a „baptist church”, egy kapura mutattak. Ide benyitottunk, betoltuk az udvarba a bringákat, majd a helyi kultúra szerint talán kicsit bunkón, de kizártuk a kapun kívülre a lelkes kis követőinket. :) Bent az udvaron a háznál mosolyogva fogadtak minket, kezdtük mesélni a történetünket egy nőnek, aki kijött a házból köszönteni minket. Mondta, hogy hamarosan megérkezik a bátyja, és ő majd tud segíteni nekünk, várjunk. Mi vártunk, de közben azért tovább beszélgettünk, mire kiderült, hogy nem is egy baptista templomnál járunk (itt nem lehet tudni, itt a templom néha csak egy épület, mint a többi), hanem csak egy egyszerű otthonnál, egy udvaron! Nahát, jól megtréfáltak minket azok a kölykök, valószínű a „nem tudom miről beszélsz, de bólogatok” esete történt meg velünk ismét, csak mi már túl fáradtak voltunk észrevenni. Akárhogy is, azért megköszöntük a hölgy kedvességét, akinek az egyik testvére átkísért minket az innen már alig 100m-re lévő baptista templomhoz, ahol már úgy kezdtük, hogy „Are you the Baptist Priest?”, és nem tévedtünk. :) Itt is kedvesen fogadtak minket, kaptunk egy tágas, szép szobát, amiben némi Sokoban-ozás után sikerült átrakni az ágyak azon oldalára az asztalt és a széket, ahol konnektor is volt, így meglett az „irodám” is, ahol írhattam. Igaz, hogy éjszakánként 450-ért, de teljes volt a boldogság, volt mindenünk, amire vágytunk és jó helyen voltunk.

Másnap kaptam egy e-mailt a nagy szállodából, ahol legelőször jártunk, hogy „You are welcome to stay for 300 Tk”, de át már nem pakoltunk, 450 forintot nem ért meg nekünk a költözködés, szét voltunk már pakolva, a ruháink száradtak, mi pedig nem vágytunk újra belemenni még ebbe a kis bizonytalanságba se, persze azért még megköszöntük a kedvességüket egy válaszlevélben.

A 9. oldalon járok képek és alcímek nélkül. Képes volt valaki ezt végigolvasni? Én nem… :)

Chakakaliból Cox’s Bazarba 62,7km-t tekertünk, egy hosszú, kőkemény, nehézségekkel teli, de nagyon szép napon, 2012. augusztus 28-án, amikor nem voltunk rondák senkivel sem egész nap – Már ennek is örülnünk kell! :)

Kietlen kősivatag a folyómeder

Kagbeniből nehezen indultunk el, de végül csak a hátunkon volt a hátizsák, és sétáltunk kifelé a faluból. Amint elhagytuk a zöld mezőket a falu határában, a Kali Gandaki hatalmas, kopár völgyében találtuk magunkat. Ez a szakasz, be kell valljam, nekem nem tetszett annyira. Húzott a hátizsák, és a helyiek elmondásával ellentétben már délelőtt szembeszelet kaptunk. A táj ráadásul minden eddiginél kietlenebb volt, gyakorlatilag egy kősivatagban caplattunk a Kali Gandaki medrében, vagy annak a szélén. Közben a szél folyamatosan tépett minket és néha egy-egy dzsip is elhaladt mellettünk, ezzel nagy port verve, ami persze aztán megint csak nem volt finom, amikor az arcunkat érte. Jomson-ba dél körül érkeztünk meg, de ez nekem egy örökkévalóságnak tűnt, és sajnos nem volt az egekben a morálom, mire megérkeztünk. Hála az égnek ezzel Zita épp ellenkezőleg volt, nem tudom, hogyan csinálta, de ő élvezte ezt a szakaszt, épp csak az én bosszússágom miatt lehetett talán egy kicsit borús, ami miatt így utólag már szinte szégyellem magam.

Ahogy átkeltünk a folyó másik oldalára a buszállomáson elkezdtem kérdezősködni, hogy mikor mennek és mennyibe kerülnek a buszok. Elég vad árakat és időket hallottam, ráadásul nincs is közvetlen járat Pokharába, csak többszöri átszállással lehet visszajutni. Szóval egyelőre napoltuk a busz gondolatát, noha ekkor, ebben az állapotban nekem kedvem lett volna azonnal abbahagyni a túrát, úgy gondoltam, hogy ennyi elég volt.

Azonban azt is tudtam, hogy következő nap egy éves házassági évfordulónk van, és hogy ezt a hegyek között terveztük ünnepelni, vagy legalábbis semmiképpen nem egy egész napos, rázkolódos buszutazás keretében. És azt is tudtam, hogy a felhők felett mindig kék az ég, ezért aztán próbáltam megemberelni magam. A reptér közelében találtunk egy ACAP Checkpointot, itt amíg pecsételtek az engedélyünkbe, addig Zita elrohant az ATM-hez, én pedig próbáltam lenyugodni, és kitalálni, hogy mi legyen. Közben eleredt az eső… De viszont Zita tudott felvenni pénzt! Ez alapjában határozta meg a továbbiakat, nem gondolkoztunk tovább a buszozásban, hiszen újra volt elegendő pénzünk akár több hét túrázásra is. Ha az ATM nem működött volna itt Jomsonban, már csak egy-két napra elegendő pénzünk maradt volna, és ezért kényszerből vissza kellett volna utaznunk Pokharába. Ezt ekkor annyira nem bántam volna, bár be kell valljam, a legendásan rémes, hosszú buszutazásra sem vágytam. Így viszont, a pénzzel a zsebünkben úgy döntöttünk, hogy megyünk tovább, gyalog, saját erőnkből, a hátizsákokkal a hátunkon. A mai napra Marphát néztünk ki, a következő falut. Jókat írt róla az útikönyv, és már csak azért is tovább szerettünk volna menni Jomsonból, mert itt drágaság volt, és amúgy sem vágytunk egy ekkora településen maradni. Jomson a környéken a legnagyobb város, még reptere is van, persze aprócska, de akkor is, légikikötő! :) Vicces volt látni a repülőtér bejáratát teleaggatva az imazászlókkal, a háttérben pedig látni a tőlünk alig néhány méterre lévő irányítótornyot és a kifutópályát, ami majdnem olyan hosszú, mint az egész település maga.

A 10km-es délelőtti szakasz után már éhesek voltunk, ezért beültünk egy kis vendéglőbe, ahol ugyan relatív olcsóságot találtunk, de az étel nem volt egy nagy durranás, a chowmein-t instant tésztából készítették, és a „Big Pot” tea arányaiban drágább volt, mintha csak kis csészékkel vettünk volna. Ezt megreklamálva kaptunk még egy kancsóval, így már pont kijött az ár. Az apró ostyaszelet, a „ChokoFun/ChokoKid” nevű, egyetlen helyi, és nem import csokoládé ára itt végre újra elérte a 10 rupis normál árát, így ebből is bevásároltunk, mielőtt továbbindultunk volna.

A Kali Gandaki folyó – Öregebb, mint a Himalája

Az ég borús volt, és az eső szemerkélt, ahogy elhagytuk Jomsont, én mégis jobban éreztem magam, mint délelőtt, abban a szélben. Jomson határában megálltunk a „Mustang Eco-Museum”-ot megnézni. Sok érdekeset láttunk itt, de ami a legjobban megmaradt bennem, az a Kali Gandaki folyó története. A folyóról azt mondják, öregebb, mint a Himalája. Ezt azzal magyarázzák, hogy a Kali Gandaki az egyetlen folyó, amely keresztül szeli a hegységet. Az Annapurnától 80km-re északra ered, és lent a hegységtől délre belefolyik a Gangeszba. A Himalája fiatal hegység, a mai India földterülete egykor Afrika keleti partjairól vált le, és 70 millió évvel ezelőtt ütközött neki Eurázsiának, felgyűrve ezzel a világ legmagasabb hegységrendszerét, a Himaláját. Ezen a hegységen folyik keresztül a Kali Gandaki, amelynek völgyét a világ legmélyebb völgyének is mondják, mivel az őt körülvevő csúcsok és a folyó magassága között itt a legnagyobb a magasságkülönbség. Ez a környék a geológusok álma, mert itt akár 3000m felett is találni olyan ősmaradványokat, amelyek egykor – több tíz millió évvel ezelőtt! – a tenger fenekén voltak. Ez tényleg így van, mert mi magunk is láttunk rengeteg utcai árust, akik fekete köveket árultak. Amikor közelebb mentünk, szétnyitották két darabba a köveket, és megmutatták a belsejükben lévő csiga alakú formát. Számomra ez kicsit vad jelenet volt, mert el tudom képzelni, hogy a Föld más tájain, a geológiai kutatás szempontjából kevésbé szerencsés vidékeken hónapokig, vagy évekig kutatnak egy-egy ilyen maradványért, míg itt a helyiek árulják őket kilószámra a turistáknak néhány száz rupiért. :)

Mi persze nem vettünk ilyesmit, csak akkor örültünk volna egy ilyen kőnek, ha mi magunk találtuk volna, mondjuk jövet a folyómederben, nem pedig egy árus asztalán.

Szivárvány Marphában

A múzeumtól ismét esőben indultunk tovább, de tudtuk, hogy csak 6km-t kell megtennünk, és úgy voltunk vele, hogy ez akár egy óra alatt is meglehet. Szóval nem csüggedtünk, hanem inkább nekiindultunk! Én nem voltam oda ettől a naptól, de valahogy éreztem, hogy még szebb is vár ránk. A dzsip útról gyorsan letértünk, mert az fent kanyargott a sziklás oldalban, mi pedig inkább a folyómeder szélén szerettünk volna haladni, minél kevesebb szintet fölvéve és minél gyorsabban. Ezt a levágást a GPS térképe is jelölte, így aztán magabiztosak voltunk. Csak néhány a Kali Gandakiba a mellékvölgyekből betorkolló patak okozhatott volna gondot, de hála az égnek, mindenütt volt egy kis híd vagy egy gázló, amin át tudtunk kelni anélkül, hogy bele kellett volna lépnünk a vízbe. Közben az eső már csak szemerkélt, és mire Marpha határába értünk, el is állt.

Marpha egy olyan falu, amely a főút mellett fekszik, de nem a főút mentén. A falu központjába egy, csak gyalogszerrel járható út vezet be. Az egész település egy félkör alakban helyezkedik el a völgy egyik kanyarulatának oldalában. Ahogy letértünk a főútról és ezen az ösvényen találtuk magunkat, egyből barátságosabb lett minden. A faluba egy kapun át vezetett ez a kis út, és a kapun túl egyből megváltozott az utca kinézete. A szűk járda alatt egyik oldalt a csatorna folyt, de ezt lapos, széles kövek fedték, csak onnan tudtuk, hogy nem föld van alattuk, mert néhol leláttunk a követ közötti résen. A járdát amúgy is teljes széltében faltól falig ilyen kövek fedték.

A szálláshelyünket hamar megtaláltuk, a Daulagiri Guesthouse egy nagyon takaros kis vendégház, virágos belső udvarral, és tetőterasszal. Amikor felmásztunk először ide a tetőre a vendégház tulajával, aki egyben a főszakács is, elállt a lélegzetünk. Először is kisütött a nap és egy az alsó ívén teljes, dupla szivárványt láttunk a völgynek azon a részén, ahonnan érkeztünk, másodszor pedig ráláttunk az egész falura, méghozzá felülről, a háztetőkre. Errefelé a házak mind lapos tetősek, és ennek a tetőnek a peremére, mintegy kerítésszerűen felpakolják körbe száradni a tűzifát. Mikor kérdeztük, hogy nem gond-e, hogy megázik, az emberünk elmondta, hogy nem, mert akkor, amikor szükség van a fára télen a fűtéshez, előtte hónapokig nem igen esik semmi. Ez lehet az az időszak, amikor a környék dugig van turistákkal a főszezonban, október és november környékén.

Ezt a látványt a szivárvánnyal és a háztetőkkel még tetézte a szomszédos buddhista kolostor nagy épülete, és a szemközti sziklába épített és festett sztupa, chorten – vagy a jóég tudja, mi! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Egy éves házasok vagyunk! :)

Szóval egyből beleszerettünk ebbe a helybe, és miután körbenéztem a faluban, és nem találtam semmit, ami a nyomába érhetne, elhatároztuk, hogy itt maradunk, és ezen a tetőn fogjuk elkölteni az egyéves házassági évfordulónk napján a reggelinket.

Az évfordulót kicsit úgy ünnepeltük, mint a Karácsonyt. Elengedtük magunkat, egy napot pihentünk, amikor nem mentünk sehová, csak a faluban mászkáltunk és a kolostorhoz mentünk csak fel. Ezt leszámítva otthon voltunk, finomakat ettünk, és az ágyban dögölve filmeket néztünk, amikhez olyan édességeket és rágcsálnivalókat vásároltunk, pontosabban ajándékoztunk egymásnak, amelyeket amúgy nem engedünk meg magunknak – se a másiknak. :) Nyugati csokoládét ettünk, és chipset, de még üdítőnk is volt, sőt este a kártyapartihoz megengedtem magamnak egy sört. Az étteremben ettünk, ami nem volt vészesen drága, sőt az otthoni árakhoz képest igen olcsó volt, csak a mi szűk pénztárcánkhoz mérten volt kicsit sok, de ezt a mai napon elfelejtettük, és megengedtünk magunknak mindent – ez amúgy is jólesett volna, évforduló nélkül. Ezeket az apróságokat pont úgy vásároltuk meg, mint a karácsonyi ajándékokat anno Iszlámábádban: együtt járva a „várost”, de külön-külön „titokban” beszaladva egy-egy boltba. Ez itt, egy ilyen kis egyutcás hegyi faluban nehezebben ment, mint Karácsonykor, mert most tényleg csak néhány bolt volt azon az egy kis utcán, azokat is végig tudtuk járni 10 perc alatt. Először természetes együtt, hogy lássuk, mik azok a termékek, amelyeken a másiknak vágyakozóan megakad a szeme.

Természetesen nagyon jól estek ezek a finomságok, de közben volt már bennem egy apró rosszérzés is. A szemeteszsákunk mérete most a többszöröse volt, mint máskor, és egy-két napi büdzsénket elköltöttük olyan termékekre, amelyek éppen csak pillanatnyi örömöt nyújtottak a fogyasztásuk közben, de emellett nem mondható el róluk, hogy túl egészségesek vagy fenntarthatóak lettek volna. Ez kicsit furcsa érzés volt, mert egyben önellentmondás is volt, hisz hiába próbáltuk volna tagadni, vágytunk a csokira, a chipsre és az üdítőre. Mindegy, kár ezen már rágódni, igazából jó volt, csak egy kis bűntudatunk lett, nem csak az elköltött pénz, és az így termelt szemét miatt, hanem azért is, mert ezzel az egésszel pontosan megfeleltünk a nyugati emberről felállított sztereotípiának. Zita emlegette, hogy kicsit rosszul érezte magát, amikor egy nepáli kisfiú végignézte, ahogyan chipset és kólát vásárolt. Hát milyen példát mutatunk Nekik? :( Már régebben elhatároztam, hogy folyamatosan lemondok, vagyis inkább elfelejtem az ilyen dolgokat, és helyettük inkább a róluk való lemondásban találom meg az örömöt, és megtalálom azokat a dolgokat, amelyek természetesebbek, fenntarthatóbbak, – jó eséllyel még olcsóbbak is – és ugyanilyen boldogságot ad a fogyasztásuk. És ezután a következő ilyen ünneplésnél majd kiötlünk valami okosabb dolgot, főzünk egymásra, vagy nem is tudom, most téma lezárva, térjünk vissza Marphára, és az évfordulónkra!

Az ajándékokat nem csak egyszerűen megvettük és átadtuk egymásnak, hanem én a sok apróságot a szoba különböző sarkaiban elrejtettem, és hagytam, hogy Zita sorra megtalálja őket, ezzel egy kis kincskereső játék örömét megteremtve. Az ajándékok nagy része ehető, vagy iható dolog volt, de azért ügyeltünk arra, hogy valami maradandót is adjunk egymásnak, ami mindig emlékeztet minket az első házassági évfordulónkra, ami történetesen a Himalája hegyei között ért minket ezen a csodálatos gyalogtúrán – még a nászutunkon, amit világkörülire álmodtunk! :) Ezek természetesen apró dolgok voltak, hiszen a pénztárcánk és a bringás táskáink szűkösek, hosszan akarunk még utazni a pénzünkből, és közben nem akarunk nagy tárgyakat cipelni. Zitának nagyon megtetszett még Muktinathban egy utcán árult kis fülbevaló, ami egy apró kék imamalom volt, benne a mantrával „Om Mani Padme Hum”, és még forgatható is volt. Sajnos elsőre az eladónő sehogy sem akart bemenni 800 rupi alá, így otthagytuk az apróságot, pedig láttam Zitán, hogy nagyon tetszik neki, de 2000 forintot nem akartunk kiadni egy ilyen apró tárgyért, bármennyire is tetszetős volt. Aztán az indulásunk reggelén megkértem Jan-t, hogy foglalja le Zitát, én pedig leszaladtam a szobából, azzal, hogy fizetek a vendéglátóinknak. De nem csak ez történt, hanem rohantam ki az utcára nagy titokban, hogy megleljem a fülbevalót, és szerencsémre még megtaláltam, újra alkudni kezdtem rá, és gyorsan megállapodtunk, én pedig boldogan rohantam vissza a zsebemben az értékes zsákmánnyal. Ez igazán egyedi ajándék, és igazán jellemző erre a vidékre, ahol vagyunk! Imamalom fülbevaló, micsoda ötlet! Sikerült biztonságos helyre elrejtenem, ahol két napig Zita nem lelt rá, sőt nem is sejtett semmit az egészből. Azt bevallotta, hogy remélte, hogy megszerzem a fülbevalót neki, de a meglepetés így is teljes volt, mert nem tudta, hogy végül meg is tettem.
Én két pakli kártyát kaptam, de nem ám akármilyet, hanem a Nepál leghíresebb, és a világ 14 legmagasabb, 8000m feletti hegyével díszítetteket. Ezzel a két paklival már rengeteg vidám rabló römi partit játszottunk különböző társaságokban, úgyhogy ez az ajándék is telibe talált, mert ez se túl nagy, se nem túl nehéz, viszont már sokszor használtuk, és sok szép percet szerzett nekünk, arról nem is beszélve, hogy ez is egyedi, a helyre jellemző ajándék.

Szóval jól telt az évfordulónk, és közben sikerült pihennünk és feltöltődnünk, ezért eldöntöttük, hogy a következő napokban nem csak az egy napra lévő Letéig – addig a faluig, ahonnan a magyar hegymászók indultak az alaptáborba -, hanem két hosszú nap alatt Tatopani-ig is továbbmegyünk gyalogosan, hogy a túra végét az ott található forró termálvizes strandon ünnepelve zárjuk.

Tovább a Getik folyó völgyében

Aygut-ból nagy lendülettel indultunk el, de hamarosan megálltunk, először felöltözni, mert az előző napi időjáráshoz öltöztünk, ezen a napon azonban hűvösebb, felhős idő volt, és ez 1400m felett már hatványozottabban érződött. Aztán fogat mosni álltunk meg egy sziklaomlásnál, mert ez a délelőtti, családdal töltött élmények közepette elfelejtődött. Ez a hely elég komolyan nézett ki, mert az út mellett, a felszínen haladó gázvezetéket betemették a kövek. Eleve ez a vezeték már nagyon fura látvány nekünk, persze ezt még értettük, hiszen nyilván nem volt pénz és idő elásni, de ugyanakkor azért odafigyelhetnének rá, akár a helyiek, hogy ha ilyen történik, azt nem kéne így itt hagyni. A cső ki volt ugorva a helyéről, és jó fél méterrel odébb, a leomlott sziklák alatt futott. Azon is gondolkodtam, hogy mi van, ha egy autó lehajt az útról és nekihajt a csőnek, ami így léket kap? Robbanás, tűz? Na mindegy, mi nem robbantunk, ellenben hajtottunk tovább, és szépen haladtunk fölfelé, 20-30 perc alatt felszedtünk 100m-t, és ahogy emelkedtünk, úgy lett egyre hidegebb és egyre ködösebb az idő. Néha az eső is eleredt egy kicsit, ezért magunkra húztuk az esőruhát is.

Az egyik ilyen öltözködésnél egy autó állt meg az út szélén, és egy ismerős öregember szállt ki belőle. Zsora volt az, a nagypapa a családból, akiktől csak néhány órája búcsúztunk el. Valószínű dolga volt a városban, oda sietett, és most hazafelé meglátott minket. Kérdezte, hogy minden oké-e, mondtuk, hogy igen persze, és búcsúzásként még egyszer kezet szorítottunk a tisztaszemű öregemberrel.
Chambarak előtt a táj megváltozott, magasra értünk, eltűntek a fák, csak mező maradt és dombok, mellettünk az út mellett egy kis tó terült el, horgászok integetettek nekünk. Hangos Barev-vel válaszoltunk, és mi is integettünk nekik. Erre ők hívni kezdtek minket, gondolom egy kupica lélekmelegítőt próbáltak velünk megosztani pár jó szó vagy falat mellett. De minket most a hágó hívott, ezért nem álltunk meg a horgászoknál, hajtottunk tovább fölfelé Chambarakba.
Zita szeretett volna a városban beülni pár percre valahová, de az egyetlen hely, amit találtunk, ez a különszobás étteremfajta volt, és nem tudtunk volna rálátni a bringákra az asztalunktól, ezért inkább továbbmentünk. A város végén két közértet találtunk, volt az ajtajuk mellett egy-egy kis pad is, itt vertünk tábort rövid pihenőre. Vettünk egy literes kólát, aminek nagy részét rögtön be is nyakaltuk. Utólag belegondoltunk, hogy ez részemről lehet kicsit merész dolog volt, de hála az égnek semmi bajom nem lett már a cukros löttytől.

Egyébként már több embertől is hallottuk, hogy a koka-kóla jó a gyomornak, de kétlem, hogy a kóla az én esetemben most bármit is segített volna. Miközben a bolt előtt készültünk lélekben a hágóra, megjelent egy kölyök totál kékre festett bringával. Inkább le sem írom, a látvány és a hangzásvilág magáért beszél:

A srác nem volt túl kommunikatív, valószínű nem tudta mire vélni a furcsa jövevényeket, ezért nagy barátkozásra mint láthattátok most nem került sor. Mi azért egy fokkal vidámabban folytattuk az utunkat a hágó felé.

A műanyagzacskót majszoló tehén

Ezen a szakaszon egy érdekes dolgot láttunk az út szélén: az egyik tehén egy műanyagzacskót majszolt, a szokásos, bamba ábrázatával, mintha csak a füvet nyámmogná, szájában ott volt egy sárga zacskó. A látvány mindkettőnket elgondolkodtatott. Hmmm, ami tejet ad ez a tehén, azt mi isszuk meg…. Ugyanez igaz az élet milliónyi apró területén, egyszer visszajut valahogy belénk a legtöbb méreg, amit valaha létrehoztunk és nem vigyáztunk rá kellően. Ennek épp itt láthattunk egy „gyönyörű” példáját az út szélén. Csak egy ezredszerre is elfogadott műanyagzacskó a kasszánál… Aztán csak egy eldobott nejlonzacskó… Mi baj történhet, ha kihajítom menet közben a kocsiból? Mondjuk valaki egyszer rákos lesz…? Mondjuk folyamatosan mérgezzük az egész bolygónkat, az egyetlen otthonunkat? Félre ne értsetek, most nem az elkeseredett harag szól belőlem minden ember irányába, aki valaha dobott el szemetet, vagy fogadott el egy n+1-edik műanyagzacskót a pénztárnál. Csak a világunk furcsaságára szeretném felhívni a figyelmet. Olyan a világunk, hogy nem látjuk közvetlenül és azonnal a tetteink következményeit. És ezért nem is állunk meg nagyon gondolkodni rajtunk. Ahová viszont így rohanunk, az nem biztos, hogy egy túl jó irány, pláne nem a gyermekeinknek. Mérgesek lesznek nagyon, ha egy mérgezett szemétdombot hagyunk a hátunk mögött. Van egy gyönyörű bolygónk, rajta ez a fantasztikus, intelligens, sokszínű faj, az ember… Aki annyira okos, hogy mindent tönkretesz… Remélem és hiszem, hogy nem így van. Na de térjünk vissza a mi kis aszfaltcsíkunkra, Örményországba, 2000m körüli magasságba.

Karmir-hágó, 2177m

Az út Chambarak után jóval meredekebb lett, 6-nál gyorsabb haladást már álmodni sem mertünk, ellenben a 4-5 km/h-s tempót töretlen kedvvel és türelemmel folytattuk, így hamarosan ott találtuk magunkat, ahol véget ért a fölfelé, és a szürke ködben eltűnt a ránk váró lejtő, ami már csak a Sevan-tó partján fog majd véget érni. 2177m-en álltunk a Karmir-hágóban, és mi magunk sem értettük, hogy hogyan kerültünk oda, és mi a fenét keresünk ott:

A hágó-élmény, bár nem úgy, ahogy elképzeltem (napsütés, gyönyörű kilátás a hegyekre), de megvolt, és kezdődhetett a jutalomjáték, a lefelé száguldás, amihez, amint láttátok elég szépen beöltöztünk. Zitát előreengedtem, mégiscsak ő az örmény leány, úgy illik, hogy ő pillantsa meg először az „Örmény-tengert”, a Sevan-tavat, amihez csak 1900-ig kellett ereszkednünk. Vártuk nagyon, hogy melyik kanyar után fog feltűnni a tó, amiről már annyit álmodoztunk. Ahogy lejjebb értünk, hamar eltűnt a köd, és kisütött a nap, ezért azon kezdtünk nevetni, hogy ha majd leértünk, lent a tóparton, a strandon néznek majd minket a fürdőruhás emberek, hogy mi a fenét csinálunk mi itt az UFO-jelmezeinkben ezeken a járgányokon. Persze nem így történt, mert egy darab strandolót nem találtunk a tóparton, ami érthető is volt, mert 1900-on még mindig nagyon hideg volt, a nap ugyan sütött, de elég komoly szél fújt, ami miatt nem volt túl jó strandidő.

A Sevan-tó partján

A tó viszont varázslatosnak tetszett, főleg a fölötte-mögötte található felhők miatt. Úgy tűnt, mintha az égben érne véget, ott ahol a tó vize és a felhők egybeérnek, a világ végén. Nagyon érdekes volt ide megérkezni. Annyit tervezgettem, álmodoztam, hogy majd egy napon eljutunk Örményországba, idáig, és végül tényleg megérkeztünk. El se tudtam képzelni, milyen lesz. Pár hónapja még nagyon-nagyon távolinak tűnt a Sevan-tó, és most itt terült el előttünk. Nagy élmény volt ez a megérkezés. Ahogy a tóhoz gurultunk lefelé, én “csuklóból” hátrafelé fényképeztem Zitát. Mivel közben hátra sem néztem, már csak a fotókat nézve vettük észre, hogy egy hatalmas szivárvány alatt tekert át. :)

Mivel még jó pár óránk volt sötétedésig, és innentől a tóparton kellett továbbhajtanunk, úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk elérni Sevant, és megkeresni Ando barátunkat, akivel még az utolsó grúz napon futottunk össze. Úgy voltunk vele, hogy elindulunk, aztán legfeljebb megállunk valahol előbb, ha nagyon elfáradunk, sötétedik, vagy találunk egy jó helyet. A tóparton nagyon jó volt bringázni. Kicsit hullámzott ugyan az út, de ez semmi volt ahhoz képest, mint amit az elmúlt napokban kaptunk. Itt az útminőség is hagyott némi kívánnivalót maga után, de ezt is csak azért vettük észre, mert mindeddig nemigen volt vele gondunk Örményországban. Mindez persze mit sem zavart, mert közben valami elképesztő látványban volt részünk. ÉNY-nak haladtunk, és a tó volt a balunkon, és azok a hegyek a jobbunkon, amelyeknek pár órája még a túloldalán kerekeztünk.

Ez is érdekes volt, hogy reggel 1370m-ről indultunk egy völgyben, átkeltünk egy 2177m-es hágón, és most egy hatalmas tó partján tekerünk, 1900m-en. Jobbról a hegyekről hideg, nedves levegő csapott át felhő formájában, ezt csodáltuk jó pár kilométeren át, és még aztán a túlpartról is, de akkor már nem testközelből, hanem távolról, szemből.
A Sevan-félsziget környékén sokáig kerestük Ando éttermét, de nem találtuk meg. Végül egy kisebb szobát vettünk ki 10000 Drámáért (5200 Forint, kettőnknek). Dráma volt ez, s nem Dram, mivel ez volt a 3. alkalom az utunk során, hogy pénzt adtunk ki szállásért. De mivel este volt már, és a nagy keresgélésben ránk sötétedett, nem volt már hozzá érkezésünk, hogy sátorhelyet keressünk és sátrat állítsunk ebben a magashegyi, hűvös éjszakában. A szobához viszont járt minden elképzelhetetlen luxus: tető, falak, asztal, szék, áram, meleg víz a zuhanyban, és még egy kancsó tea is. Ezeknek mind örültünk, és mind használtuk őket, na meg aztán persze az ágyat is egy kiadós durmolásra. Ránk fért nagyon, mert eseménydús, hosszú és kemény nap volt ez is.