A naptár majré és a lánc nélküli bicikli

Baganban rámtört a naptár majré, és ez elég vacak dolog volt. Ekkor ugyanis már tudtam, hogy azokból a képekből, amelyeket készítünk, a legjobb 5-6 bele fog kerülni a falinaptár decemberi hónapjához. Ez sajnos túlságosan is feszélyezett, görcsösen jó fényképeket akartam készíteni, és görcsösen vártam és kerestem ehhez a jó pillanatokat – nem pedig csak vártam türelmesen, szépen, hogy azok ránk találjanak.

Ennek volt az a következménye, hogy az egész bagani tartózkodásunk alatt minden hajnalban fölkeltünk, és ha szép volt az idő (néha akkor is, amikor nem) kibicikliztünk az egyik nagyobb sztupához, és felmásztunk rá, még mielőtt a nap előbújt volna a horizont alól. Ugyanígy a délutánokon (amikor épp nem szakadt az eső, vagy volt teljesen beborulva az ég) kibringáztunk a templomok közé, és legalább fél órával mielőtt az arany fények várhatóak voltak, felmásztunk valamelyik ezer éves vörös tégla épületre – ahogy sokan mások is. Mindez persze azért nem volt olyan szörnyű elfoglaltság, de gondolom még nem kezdtetek el sajnálni minket! :) Nem is kell! :) A lényeg, és amit akartam mondani, hogy egy kicsit túlzásba vittük ezt a „gyönyörű, felejthetetlen, és egyedi naplementés/felkeltés fényképet szeretnék készíteni Baganról” dolgot.

Ugyanakkor ez valahol tanulságos is volt. Az előző bejegyzésben már írtam, hogy csak az első délután és az este sütött igazán a nap. Na, ez nem teljesen igaz, mert végül az utolsó reggel is sikerült elkapnunk egy egész szép napfelkeltét, igaz, az sem volt „tökéletes”, na de mi az az életben? :) A lényeg az, hogy azon az első délutánon, amikor végignéztünk egy amúgy nem akármilyen naplementét, bennem, ha csalódás nem is, egy kis elégedetlenség volt. Igaz, hogy megállás nélkül fotóztam, de a nap nem úgy tűnt el a horizont mögött, ahogy az a filmekben szokás és nem adta a legszebb arany fényeit az eltűnése előtt néhány perccel, ezért volt bennem egy kis csalódás és egy vele járó várakozás – ami aztán utána jó pár napig bennem is maradt, mert végig borús, felhős, vagy épp esős időnk volt. Pár nappal később újdonsült barátainkkal visszamentünk ugyanarra a helyre, és átéltünk egy újabb naplementét, és én bár még szebbet szerettem volna, mint az első volt, de ez a második még olyan se volt. Sőt, semmilyen nem volt. Olyannyira nem voltak fények, hogy még egy tavat észre sem vettünk a tájban, ami előzőleg ott csillogott a mezők között, teljesen más volt az egész. Ekkor jöttem rá, hogy mi milyen szerencsések voltunk, hogy legalább az első nap láthattuk azokat a szép fényeket és azt az igaz nem „tökéletes”, de gyönyörű naplementét. :)

Ananda Pahto

Na de nézzük sorra, hol is jártunk, és először azt, hogy hogyan: természetesen kerékpárral. 2500 kyat-ért béreltünk egy-egy bringát, vagyis naponta összesen 663 forintért kettőnkre. Mind a két bringa három sebességes agyváltós történet volt, igaz, a váltó csak az enyémen működött, de erre nem is volt nagyon szükség, mert a terep nagyjából teljesen sík volt, csak apró dombok voltak és azok sem meredekek. Ezek a kínai csodák jól gurultak, és ami érdekes volt az én gépemen, az a lánc hiánya. A lánc helyén egy „recés” gumiszalag feszült, ami gyönyörűen ráült a fogaskerekek helyén lévő széles, műanyag „fogaskerekekre”. Nem volt gondom soha a hajtással a dolog gyönyörűen működött.

A bringákat a szállónkból béreltük és az egyik szekrény tetejéről még két a helyiek által is előszeretettel használt kalapot is kaptuk, így már a nap ellen is védve volt a fejünk.

Ez az 52m magas épület az egyik kedvencünk volt, mert a főbejárat előtti placcon mindig lehetett finom leveseket enni viszonylag olcsón, és ez a hely közel volt sok másik „pahto”-hoz, „paya”-hoz, sztupához és pagodához. Ne aggódjatok, ezek mindegyike kb. ugyanazt jelenti: templom! :) Szóval ennél a templomnál többször is jártunk, és először elkövettük azt a hibát, hogy csak odabent jártunk. Belülről sokkal nem különlegesebb néhány társánál az Ananda Pahtó, annyi a történet, hogy mind a négy irányban egy-egy álló Buddha szobor található a templomban és ezeket körbe lehet járni egy keskeny, de magas négyzet alakú folyosón. A főbejárat folyosóján pedig már korán reggel (napfelkelte után egy órával…) kipakolnak a szuvenír árusok.

Odakint meg kígyók cikáznak a porban a kerekünk előtt! Életemben itt láttam először „vadon” kígyót, igaz az olyan gyorsan eltűnt a közeli bozótosban, hogy se felocsudni, se fényképezni nem volt időm.

Na, de járjuk körbe ezt az Ananda Pahto-t, mert az igazi élményt a körülötte tett séta adta. Itt sok érdekeset láttunk és a templom kívülről nagyon szép volt, tele rengeteg díszítéssel. A templomnak több sarka is volt, mint négy, és minden ilyen sarokban egy tigriskutya szerű lény csücsült, amelynek a fenekéből kettő volt, hogy bármelyik oldalról nézzük, egész kutyának tűnjön, s ne féloldalasnak. Ahogy közelebb értünk, és benéztünk a szobor lábai közé, láttuk, hogy nem csak a fenekéből faragtak neki kettőt. :) Szóval itt jól szórakoztunk, és Zita még valamilyen szép lila virágdarabokat is talált, amelyektől egyből táncra perdült. Később eszünkbe jutott, hogy ezt a pocsolya mögött kellett volna, hogy megtegye, így lett volna egy szép tükörképe a fényképen. Na, de majd legközelebb.

Shwesandaw paya

A Shwesandaw paya a legnépszerűbb az összes közül, a naplementéket és a naplementéket nézzük. Meredek, szinte már létraszerű lépcsőjén jó magasra fel lehet mászni, és fent egy néhány méter széles teraszon körbe lehet járni 360 fokban. Itt azt hiszem háromszor is jártunk, az első napfelkeltekor egyáltalán nem volt szerencsénk, mert felhős volt az ég – de legalább a hajnali csillagos ég alatt élveztük a bringázást. Nagy disznóság ám a felhők részéről, hogy míg ébredéskor nem takarják a csillagokat, a napfelkeltére összegyűlnek, és eltakarják a lényeget.

Aztán később idetévedtünk egy hasonlóan felhős naplemente előtt, és ekkor már fel sem másztunk, mert láttuk, hogy nem lesz nagy fényshow ezen az estén, na meg azt is, hogy mennyi turista van a környéken. Buszok hozták őket, és ahogy sorra leszálltak, a kéregető gyerekek körülöttük folyosót alkotva mutogatták portékájukat. Pontosabban nem is voltak ők már kéregetők, csak félig-meddig, mivel vékony, fehér papírlapra rajzolt „képeslapjaikat” árulták. De valahogy ettől sem volt még szívderítő az egész látvány, mert szegények nagyon nyomultak, a turisták meg nagyon jómódúak és kövérek voltak hozzájuk képest, és nem nagyon vásároltak tőlük semmit, persze nincs jogom ítélkezni, mert mi sem vettünk tőlük ilyet. Ha kartonlapra rajzolták volna, talán, de így egy egyszerű, képeslap méretre vágott lapon nem volt meg a rajzoknak az igazi képeslap funkciója, és féltem, hogy ha ezeket használnánk, akkor soha nem érnének célba, mert az első postán összegyűrődnének és papírszemétnek néznék őket. Persze most jut eszembe utólag, hogy kiegészíthettem volna őket magam valami kartonnal, vagy legalább megpróbálhattam volna elmagyarázni a kölyköknek, hogy kartonlapokra rajzoljanak a nagyobb hatékonyság érdekében. Persze valószínűleg így is elég jó bevételeik vannak, de nekem akkor sem tetszik annyira ez az egész, mert közben próbáltak nagyon szánalomkeltőek lenni és nagyon nyomultak.

Utolsó reggelünkön, azon a napon amikor kijelentkeztünk a szállónkból még egyszer utoljára, grátisz megkaptuk a bringákat, és azokkal kiszáguldottunk nagy reményekkel a csillagok alatt a Shwesandaw paya-hoz. Ezen a napon különösen tiszta volt az ég, ezért tényleg nagyon reménykedtünk, hogy végre láthatunk valami szépet. Persze most így hajnalok hajnalán egyáltalán nem volt tömeg, egy nagyságrenddel kevesebb volt az ember, és ők sem buszokkal érkeztek, hanem leginkább szóló vagy páros csoportokban, kerékpárokkal. Ők voltak a mi csoportunk, a önszervezett, hátizsákos utazók. Még oda sem értünk a paya-hoz, már összebarátkoztunk egyikükkel az úton, érezhető volt mindkettőnkben ez a Sunrise rush, ez a nagy izgalom, és tekerés közben, a csillagok alatt száguldva megbeszéltük vele, hogy ki-mikor hol, melyik templomnál járt (általában hiába) az elmúlt napokban egy szép napfelkelte vagy naplemente reményében.

Annyira siettünk, hogy még fogat mosni is elfelejtettünk felkeléskor. Vittünk ugyan magunkkal fogkefét-fogkrémet. de odalent a paya lábánál meg már csak pár lépcsőfok választott el minket az éppen kezdődő és minden percben változó szín-játéktól, és ez olyan izgatottsággal töltött el minket, hogy emiatt megfeledkeztünk a fogainkról. Odafent meg már nem akartunk köpködni a templomon, amire még papucsban sem szabad felmenni. Meg lesz ennek még a böjtje! :) (azóta fogat mostam, tán több százszor is! :D)

A fényképezőgépekről és az elemekről most, hogy másodjára rohantunk ki a hajnalba a napot lesni, nem feledkeztem meg. Már előző nap szerettem volna time-lapse, vagy ha úgy tetszik „fast-motion”, vagyis felgyorsított videót készíteni a jelenetről, és ez most sikerült! :) Az öreg Canon Powershot A720IS-t használtam erre a célra, szegény már bőven megszolgálta, ahogy előbújik a nap a felvételen, úgy látszanak rajta egyre jobban a lencséjén a karcok. Viszont a felvétel elején még csodálatos mélykék az ég és látszanak a csillagok. Aztán valamikor a világosodás középen hirtelen megváltozik a fényképező helyzete. Ez azért történt, mert közben betelt a benne lévő SD kártya, és ezt ki kellett cserélnem – ezzel nem készültem, de a GPS-ben lévő microSD-ben még temérdek hely volt és véletlenül adapter is volt nálunk, így sikerült a csere, csak a fényképezőt nem sikerült pont úgy, pont ugyanabban a szögben lerakni. A vége meg… Hát nem vagyok még mindig egy jó operatőr, se alábeszélő! Na de legalább még bőven van hová fejlődni. És íme a kis kétperces videó, ami valójában közel egy órát ölel fel, csak a közepét megtekertem egy kicsit! :)

Sajnos aztán a második SD kártya is betelt… Legközelebb már alacsony felbontású képek 1-2 másodpercenként egymás után elkészített sorozatát fogom összerakni, de ehhez még le kell tölteni egy szoftvert és meg kell hekkelni a kamera firmware-jét. Erre lehetőség van, hála egy lelkes csoportnak és a kezdeményezésüknek, minden Canon gépre egy egyszerű módszerrel, SD kártyán át, új, bővített funkciójú, „hackelt” CHDK, Canon Hackers Development Kit firmware-t lehet rájuk tölteni, amelyekkel egy csomó új funkcióra lesznek képesek, amelyekkel a gyári szoftver esetében általában nem. Ilyen a RAW formátumban való mentés, vagy a villámfogó funkció, amikor a fényre, változásra exponál a gép, egy képre akár többször. Vagy a time-lapse videók, amiket alig várok már, hogy kipróbálhassak.

Na, de teljesen elkalandoztam, pedig közben egy gyönyörű sztupa tetején éltünk át nem akármilyen pillanatokat. Ahogy előbújt a nap a megintcsak a keleti horizont felett rakoncátlankodó felhők felül, szinte egyik pillanatról a másikra mély, arany szín ragyogta be az egész környéket, és ez igazi varázst adott a helynek, ekkor érdemes volt körbesétálni egyszer-kétszer a szűk teraszunkon, mert mindenfelé érdekes volt a látvány, ahogy ez a fény beragyogta a templomokat minden irányban. Érdekes volt látni a lábunk alatt található robusztus épület árnyékát is, és elképzelni magunkat mondjuk felülnézetből, ahogyan állunk ezen a piramis alakú épületen ennek az elképesztő, templomokkal teli épített területnek a közepén. Hát még abba milyen volt belegondolni, hogy 8-900 évvel ezelőtt ezeket egy uralkodó rendeletére néhány emberöltő alatt építették meg mind, vallási bódulattól indíttatva. És most, majd ezer évvel később még mindig a csodájára járunk ezeknek az épületeknek.

Egyébként Bagan felett lehetőség van hőlégballonos túrára is, persze ennek olyan ára van, ami jóval magasabb a mi büdzsénknél, ezért ez aztán eszünkbe sem jutott.

Pya-tha-da pagoda

Ez a személyes kedvencünk volt, ide bicikliztünk ki az első este, és itt azon az estén egy igaz nem tökéletes (megint a felhők keleten), de nagyon szép naplementét láthattunk. Emlékszem, milyen nagyon izgatottak voltunk, amikor először a biciklikkel lekanyarodtunk az aszfalt utakról, hogy az egész placc közepén, a földutakon a templomok és a mezők között kanyarodva ráleljünk a Pya-tha-da pagodára. Már-már nem is tűnik valóságosnak az egész, olyan gyönyörű volt és mesebeli. Persze ezt félig csak utólag vélem így, ott azért mással is el voltam foglalva.

Ez a pagoda egyébként inkább hasonlít egy kisebb erődre, mint templomra, mert négyzet alapú, és nagyon széles, lapos terasszal rendelkezik, amelyekhez először alig találtuk meg odabent a feljáratot. Ez is egy népszerű naplemente leső hely, de közel sem annyira, mint a Shwesandaw, mert távol van egy kicsit az aszfalttól. Persze ez a buszoknak nem akadály! :) Itt érdekes volt látni, ahogy a nyugati turistáknak árulták – itt már fent a tetőn, mert bőven volt rá hely – a portékájukat a helyiek. Az egyik nő nem tudom honnan, de nagyon ügyesen még franciául is megtanult! Fogalmam sincs milyen lehet a foglalkoztatottság Mianmarban, de valószínű elég vacak, mert az azért elég gáz, hogy valakinek aki megtanult (hallhatóan elég folyékonyan) franciául beszélni egy ilyen országban, szuveníreket kell árulnia a turistáknak Bagan templomain. Persze az is lehet, hogy ez jobban fizet, mint bármi más, nem tudhatjuk.

Egy nagyon érdekes élmény volt itt a Pya-tha-da pagodán, hogy először amikor ott jártunk, csodaszép volt ugyan, de bennem volt egy kis csalódottság, mert a naplemente még lehetett volna szebb is. Később eszméltem rá, mikor visszatértünk ide másodjára is az újdonsült barátainkkal, hogy valójában milyen szép, élénk színeink voltak azon az első estén, és milyen gyönyörű fotókra nyílt így lehetőség. Másodjára sokkal szürkébb volt a táj és nem is volt igazán naplemente, annyira felhős volt az ég – most nyugaton. :)

Sulameni Pahto, Minh-Yen és Wesley, és az amerikai álom

Ez a templom egy elég központi helyen volt, nem tudtuk elkerülni egyszer sem amikor a Pya-tha-da felé bringáztunk, ezért végül ezt is meglátogattuk, mert az útikönyv érdekes doglokat írt róla. Valóban gyönyörű volt, de a legtöbb templommal ellentétben ez leginkább belülről volt szép, a hatalmas Buddha szobraival és a rengeteg történetet ábrázoló falfestményével. Kár, hogy a négyzet alakú körfolyosó olyan szűk volt, hogy ezért nehéz volt élvezni ezt a látványt. Kívülről körbejárva is érdekes volt a Sulemani, igaz, így utólag már tudom, hogy a nyomába sem ér az Anandának, de ez akkor nem zavart, egyrészt, mert minden templom kicsit más, másrészt, mert először jártunk itt, aztán az Anandában.

A templomoknak egyébként még talán a negyedét sem jártuk be, rengeteg templom van, amiket most nem is említettem, de egy rövid időre megfordultunk bennük, rajtuk, és mégtöbb olyan van, amelyet nem is láttunk és most nem is meséltem róluk. Tehát ezeket az élményeket még hetekig lehetett volna folytatni, de mi nem így akartuk, hisz így is sok napig itt voltunk, és annyi minden látnivaló várt még ránk Mianmarban.

Mindenhol emlegettem az új barátainkkal, és a képeket is láthatjátok, hogy sokszor nem csak ketten bringázunk Zitával. Nos, ők Minh-Yen és Wesley, velük egy szállodában laktunk, így ismerkedtünk össze. Ők egy Kanadában, Vancouverben élő vietnami-kínai páros, és nagy érdeklődéssel hallgattuk a közös ebédek és vacsorák alatt egymás történeteit. Pl. elmesélték a eljegyzésüket, amikor Wesley egy óriási témaparkba (azt hiszem, Disneyland) vitte el Minh-Yent és néhány közös barátjukat. Itt aztán napokig vártak azokra az utcai művész rajzosokra, akikkel Wesley tervezte a leánykérést. Végül megérkeztek, és nekiálltak lefesteni Minh-Yent, az ő kérésére valamilyen rajzfilm hősnő alakjával és frizurájával, de az ő arcával. Vagy legalábbis Minh-Yen ezt hitte, de ő közben nem látta a rajzot, csak azt figyelte, hogy meglepően sokan gyűlnek köréjük és készítenek videó felvételt. Persze nem sejtett semmit, ekkor még nem gyanakodott egyáltalán. A végén a kész rajzot meglátva Minh-Yen-nek először még mindig nem tűnt fel semmi, csak hogy egyáltalán nem olyan lett, amilyennek ő kérte és szerette volna és már kezdte volna kritizálni rajta a saját frizuráját, amikor észrevett a képen egy gyűrűvel térdelő herceget is, egy szövegbuborékkal Minh-Yen felé: „Will you marry me?” :) Ez a történet nagyon tetszett nekünk, mert nagyon egyedi volt, és szép volt hallani ezt az ő elbeszélésükben, érezni lehetett közben, hogy szeretik egymást.

Aztán azt is elmesélték, hogy milyen bolondok az Egyesült Államokban az emberek, mindenki hitelt hitelre halmoz, aztán egész életükben azt törlesztik, sőt már úgy kezdik az életüket a főiskola/egyetem után, hogy a tandíj árát évekig törlesztik, és mire ezzel végeznek, már újabb tíz évekre van törlesztésük a házra és az autóra – hisz a szomszéd is vett egy nagyobbat, akkor nekik is muszáj volt. Ha pedig megbetegszel, és nincs biztosításod, akkor a kórházi kezelést törlesztheted évekig, vagy ha van biztosításod, akkor az elviszi a fizetésed egy igen jelentős hányadát. Az emberek ezért dolgoznak látástól vakulásig, képesek ezer kilométerekre elköltözni, más államokba, hogy még több pénzt keressenek, nincs igazán már gyökerük, és ebben a hajszában eltűnnek az emberi értékek.

A bankok persze ennek örülnek, és van egy állam, ahol ha számlát nyitsz és bankkártyát csináltatsz egy bizonyos banknál, akkor adnak neked ajándékba egy pisztolyt! Ez mennyire nagyon gáz már! Ez borzasztó… Ha tényleg szükség van a pisztolyra, akkor azért, ha meg nincs, akkor azért, mert a bankok így akarnak hamis – rossz – biztonságérzetet kelteni benned.

És akkor ugye még hozzájön ehhez az a másik (újabb sztereotípia) dolog, hogy Amerika egy jó hely, biztonságos hely, az Amerikán kívüli világ pedig veszélyes, oda ne menj, jobb ha nem is tudsz róla. Hát, nekem ezek alapján úgy tűnik, inkább ott van csúnya világ, mint a világ többi részein. :) Persze a fene tudja, én csak egy buta utazó vagyok, de ha eljutunk odáig, akkor majd jól megnézzük azt is, hogy ott hogy élnek, gondolkodnak, mosolyognak és nevetnek az emberek. Aztán mindenhonnan magunkba szívjuk azt, ami jó és arra érdemes, és közben ezeket elmeséljük másoknak is, és itt a blogon, Nektek is. :) Amúgy lassan felléphetnénk Pakisztán és/vagy Irán turisztikai nagykövetének, annyit meséljük ezen az úton az ott kapott élményeinket, és azt a már-már őrületes vendégszeretetet.

Persze amiket az előbb írtam, ezek csak sztereotípiák, és biztos nem minden ember ilyen ott a nagy és szép USA-ban, és lehet, hogy arányaiban jellemzőbb ott az, hogy az emberek tudatlanul rabszolgává teszik magukat olyan tárgyak birtoklásáért, amire igazából nincs is szükségük, de kétlem, hogy mindenki ilyen lenne, például azok az amerikaiak, akikkel mi eddig találkoztunk ezen az úton, ettől sokkal normálisabbak voltak.

Aztán persze Kanadáról is meséltek és meghívást is kaptunk Vancouverbe, ahol nemrég téli olimpia volt, és ami valójában szinte már egy parkváros, tele bringa utakkal és innen nézve elképzelhetetlenül fejlett, nyugati infrastruktúrával. Kanadában kicsit jobb a helyzet, mint az USA-ban, a gazdaság még inkább az emberekért van, mint az emberek a gazdaságért, tehát valamivel jólétibb az állam.

Bitről bitre, napról napra

Na, megint elkalandoztam, de sebaj, minden így van nagyon jól, ahogy van. Azt még azért a végén elmeséltem, hogy utolsó este, sötétedés után még elmentünk sétálni kettesben Zitával, és láttunk egy jó kis bábszínházat az egyik étteremben, aztán pedig egy esernyő készítő műhelyben is megfordultunk, ahol gyönyörű, hatalmas esernyőket készítettek. Minh-Yen-el és Wesley a buszunk indulása előtti délutánt is együtt töltöttük, ugyanis ekkor szakadt az eső, így nem volt hová menni, megvacsoráztunk együtt a szomszédos étteremben ahová még a szálló előtti fák alatt át tudtunk rohanni úgy hogy bőrig ne ázzunk két másodperc alatt, aztán beültünk az ő szobájukba, ahol megnéztünk közösen néhány TED videót és felmásoltunk Minh-Yen okostelefonjára a Home (Otthonunk) című filmet, amit később megnéztek otthon (miután másnap egy pekingi átszállással és egy kínai nagyfalas kitérővel hazarepültek Vancouverbe), nagy örömünkre ráadásul egy kisebb baráti társaságban, és nagyon jól visszajelzést adtak róla.

Így változunk emberek, bitről bitre, percről percre, napról napra, egymásra mindig hatással vagyunk, mindig, akkor is, ha nem figyelünk rá és akkor is, ha nem beszélünk róla vagy ha ezt nem akarjuk elhinni, elfogadni. Minden percben minden meghallott, elolvasott, felfogott mondat hatással van a jövőnkre. Ha ebbe belegondolunk mélyebben, ez egyszerre félelmetes (hajítsd a tévét ki az ablakon, de most rögtön!), és csodálatos! :)

Ma már nem ugyanaz vagyok, mint tegnap voltak, és holnap is – remélhetőleg – egy kicsit jobb leszek, ahogy már Te sem vagy ugyanaz, ha elolvastad, amit ide firkáltam. Ezért fontos, hogy ez a bizonyos hatás pozitív legyen, hogy megálljunk néha a rohanásban és figyeljünk oda a gondolatainkra, a cselekedeteinkre, hogy holnap egy picit jobb világban ébredjünk, hosszabb távlatban pedig egy sokkal jobb világot teremtsünk az utánunk következőknek. Ha nem így gondolkodunk és cselekszünk, akkor később megkaphatjuk tőlük, hogy „ez a generáció volt a hibás, ők tehetnek arról, hogy így történtek a dolgok”. Ezért én azt gondolom, hogy egy nagyon jó és rettentően érdekes korba születtünk, tele vagyunk valóban nagy, globális problémákkal, de ezekre úgy kell gondolni, mint lehetőség, és mindjárt megváltozik minden.

Ugyanígy mondhatják majd az ellenkezőjét is az utánunk jövők, hogy ez volt az a generáció, aki hitt, és mert és tett, és megváltoztatta a világot. Csak rajtunk múlik.

Baganba 2012. október 8-án hajnalban érkeztünk meg, és 12-én este álltunk innen tovább. E bejegyzés bekezdései sem időrendben, hanem téma- és templomrendben vannak. :) Talán nem ezen volt a fő hangsúly a beszámolóban, de nagyon nagyon jól éreztük magunkat Baganban, és hatalmas élmény volt ott lenni.

Bagan története flip-flop papucsban

Baganba, mint már írtam, este érkeztünk meg. Nyaung U-ban szálltunk le a buszról, mert az útikönyv azt mondta, itt találjuk a legolcsóbb szállásokat. A buszállomás a kinézett szállóktól 3km-re volt, így sétálni kezdtünk. Volt több mint egy óránk napfelkeltéig, így aztán ráértünk. Úgy voltunk vele, hogy ha már ébren vagyunk ilyen hajnalok hajnalán (a busz valamikor 3 és 4 között tett ki minket), akkor ezt kihasználva felkeresünk egy templomot a sok közül és felmászunk rá, és megcsodáljuk róla a napfelkeltét.

Ja, igen, akkor egyúttal már be is mutatnám Bagant: egy nagy, kerületnyi terület, fákkal, bokrokkal, kisebb mezőkkel és dombokkal, na és ami a lényeg: őrült sok templommal. Kb. ezer évvel ezelőtt egy uralkodó (és most kinyitottam az útikönyvet, nehogy nagy hülyeségeket írjak…), névszerint Anawrahta erőszakkal magához vette az uralmat 1044-ben. Egyesítette az országot, és áttért a buddhizmusra. A király a Mon mestereitől szeretett volna megkapni valami szent iratokat, de ők azt nem adták, hát Anawrahta elvette tőlük erővel. Később ezt a királyt egy vad bölény (wild buffalo) ölte meg, de a családja még 200 évig uralkodott, és ez volt Bagan aranykora, ekkor mint az őrültek, annyi templomot építettek fel, ezért ha ma bármelyiknek felmászunk az oldalába, nem akármilyen látvány tárul elénk, rengeteg sztupa tör az ég felé. Bagant az útikönyvek Angkorhoz hasonlítják, igaz, bár még nem voltunk Kambodzsában, de úgy hallottuk, az jellegében más. Míg itt ez a látvány dominál, ott az a szépsége a templomoknak, hogy körbenőtte őket a dzsungel.

Akárhogy is van, én már indulás előtt felfedeztem magamnak Bagant, igaz, akkor rögtön gyorsan le is mondtam róla, pedig ez a látvány engem is nagyon megragadott az interneten látott képek alapján, viszont amiket írtak az országról, az akkor még teljesen elriasztott tőle. Azóta jártunk egy-két helyen és beszélgettünk nem egy, nem két emberrel, aki járt már Mianmarban, így végül mi is itt kötöttünk ki. Igaz, nem biciklivel, de még mindig jobb így, hátizsákkal, mint sehogy.

Tehát sétáltunk a flip-flop papucsainkban a kinézett szálló felé a sötétben, és vártuk, hogy megtaláljuk a helyünket, letehessük a cuccainkat, felmászhassunk valahová, és elénk tárulhasson ez a régen várt látvány. Persze ez csak leírva hangzik ilyen szépen és egyszerűen, valójában azt kell mondjam, elég nyúzottak voltunk. Ha most visszaemlékszem erre a hajnalra, nem is ezek voltak a legszebb pillanatok számomra, hanem amikor az éjszaka és a semmi közepén megállítottam a buszt, hogy leszálljak pisilni, és odakint felnéztem az égre. Na az valami varázslatos volt, főleg, hogy a busz jéghideg légkondija után a csillagfényes éjszaka kellemesen, barátságosan meleg volt odakint.

Amíg a szállók felé sétáltunk, láttunk egy-két furcsa dolgot. A helyiek talán egy esküvő vagy valamilyen vallási ünnepség első jeleneteit kezdhették meg, egy furcsa, feldíszített kocsin dobok, szintetizátor, és óriási hangszórók ontották magukból a dajdajt így hajnalok hajnalán, kicsit odébb pedig zászlókat tartó gyerekek sora állta végig az utat. Tudom, hogy szép dolog a tradíciók tartása, de micsoda hülyeség zajt csapni hajnalok hajnalán? :)

Hajnalban a Shwe Leik Too templom tetején

A kinézett Winner Hotel túl drága volt, így csak leraktuk a táskáinkat, és a kevés értékünkkel illetve a fényképezőgéppel elindultunk a sztupák felé. A Shwe Leik Too nevű sztupát néztük ki, ez egy kisebb darab, de ez volt közel hozzánk, csak néhány perc további sétára. Az aszfaltozott útról egy poros útra tértük le, kb. száz métert sétáltunk ezen a földek között, amikor megérkeztünk egy nagy, kőkerítéssel is körülvett templomhoz. Már a kapuban le kellett venni a cipőket, odabent pedig egy szűk, meredek lépcsőn tudtunk felmászni az aprócska „tetőteraszra”, amin aztán még feljebb tudtunk mászni a sztupa teteje felé. Itt szinte már csak peremeken mászkáltunk, egészen ki a keleti oldalára a „templomtoronynak”, ahol aztán leültünk és vártunk.

A látvány szép volt, de a nagy élmény ezúttal elmaradt, mert egyrészt nagyon álmosak és fáradtak voltunk – de ez még nem lett volna önmagában baj, másrészt kelet felől az ég alját felhők borították, így az a tipikus naplementés/napfelkeltés aranyba borul a táj élmény teljesen kimaradt ezen az amúgy szép reggelen.

Visszafelé Zita szemfüles volt, és a Winner Hotellel szomszédes New Wave Guesthouse-ban rákérdezett az árra, így végül egy kis alkudozás után megkaptuk a legolcsóbb, legkisebb, légkondi nélküli apró szobát, amiben szinte csak egy ágy volt, összesen 8 dollárért éjszakánként. Ez nagyon jó vétel volt, mert errefelé amúgy nem nagyon kapni szobát 10 dollár alatt, ráadásul később, amikor egy kerékpár körtúra után visszatértünk a szobába, kellemesen hűvös levegő fogadott minket: a szomszéd szoba légkondival lehűtött levegője átért hozzánk is! :) Ugyanígy a szomszéd étterem wifi-je is, amikor bekapcsolták. Ez ugyan kódolt volt, de nem volt meg az infrastruktúrájuk ahhoz, hogy óránként tudjanak számlázni nekünk, ezért aztán akinek egyszer kiadták a wifi jelszót, az ezután bármikor bármennyit tudott netezni. Persze a net csigalassú volt, de ez nem számított, örültünk, hogy egyáltalán van, ráadásul a szobánkban, ahol még hűvös is van.

Az elkövetkezendő napokban mindig hajnalban keltünk, de ebből aztán sokszor csak visszaalvás lett, mert odakint mindig borús volt az idő, vagy épp esett. Ugyanígy a naplementékkel sem volt szerencsénk. Ez alól kivétel volt az első napunk, amikor mind a délután, mind az este viszonylag szép, napos időnk volt.

Első nap, miután délelőtt kipihentük az éjszaka és a hajnal fáradalmait, bringákat béreltünk, és behajtottunk Nyuang U-ba. Ez nem volt egy nagy menet, de sokszor megjártuk, mert sok pénzt spóroltunk így, ugyanis bent a városkában találtunk helyi éttermeket, vagyis leginkább egy éttermet találtunk meg napról napra, ez egy aprócska családi vállalkozás volt, amiről nem is nagyon látszott, hogy „étterem”, mert az utcára nyíló három asztalos kis helyiség tele volt ruhákkal teli szekrényekkel. Lehet, hogy étterem és ruhabolt, de az is lehet, hogy hol étterem, hol ruhaboltról van szó, vagy épp profilváltás közben voltak, nem tudom, de a csirkéjük és a mogyorós rizsük mindig nagyon finom volt, a hozzá kapott kis leves nem különben. Szóval ide jártunk be ebédelni szinte minden nap, amíg fel nem fedeztük a szállodánktól nem messze kipakoló barátunkat, ők már a „street food” kategóriát nyomták, de ezt is nagyon szerettük, amikor nem nyomták tele csilivel.

A Shwezigon pagoda – Eső, arany, fafaragók

Nyuang U-ban az első bringázás alkalmával rögtön meglátogattuk a legnagyobb nevezetességet, a Shwezigon pagodát, egy gyönyörű, hatalmas arany sztupát, szép udvarral körülvéve. Állítólag ez szolgált prototípusként a yangoni Shwedagon Paya-hoz, amely az egész ország leghíresebb, legpompásabb sztupája.

A Shwezigon körül az egész komplexumhoz több irányból hosszú fedett sétányok vezettek, amelyek mellett rengeteg szuvenír árus árulta a portékáit. Itt sikerült barátságot kötnünk egy fafaragó mesterrel, akitől aztán később vásároltunk is, és aki aztán, mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, mutatott egy nagyon régi száz pengőst. Az ilyesmit nem akármilyen látvány és érzés volt a világ e távoli csücskében megpillantani, egy ilyen egyszerű, de nagyszerű, mosolygós ember kezében.

Hogy hogyan jutott hozzá, azt nem tudtuk meg, mert a közös nyelvünket az a néhány szó képezte, amit megtanultunk burmaiul. Odabent a pagoda mellett több melléképület is várt minket, amelyekben fekvő, álló, ülő és mindenféle buddhákat láttunk, a számunkra a legmeredekebb egy beöltöztetett Buddha volt. Na nem azért, mert lungit csavartak köré és sapkát raktak rá, hanem mert abból a lungiból végig pénzek lógtak ki, úgy ahogy a sityakjának a pereméből is. Ráadásul az egész figura az én szememben inkább hasonlított egy kis kapzsi koboldra, mint egy világvallás legtiszteltebb, legfőbb alakjára, így az egész kép számomra elég bizarr és érdekes volt.

Ahogy kiléptünk ebből a kis mellékszentélyből, a hatalmas, fénylő Shwezigon aranysztupa előtt egy csapat madár húzott el, Zita mutatott feléjük és közben megfogta a karom, jelezvén, hogy villámgyorsan fotózzak. Én így is tettem, szinte mint egy cowboy a vadnyugati filmekben, kaptam elő csípőből a gépet, és tüzeltem. Még pont elkaptam a madarakat a sztupa előtt. :)

Körbejárva, a Buddha szobor alatt, a kövezeten pihenő, vagy éppen alvó embereket, sőt egész családokat is láttunk, felfedeztük a 37 nat-ot, vagyis „spirit”-et, lelket, amelyek kis szobrok voltak egy külön teremben kiállítva, ezek állítólag a Buddhizmus előtti időkből származnak. Ezek minket különösebben nem nyűgöztek le, igaz, sok időt nem is töltöttünk a csodálatukkal, mert időközben leszakadni készült az ég, ezért rohantunk vissza a bringákhoz, hogy azokat betegyük a hosszú fedett sétány alá. Mire odaértünk hozzájuk, tényleg elkezdett szakadni, bemenekítettük a gépeket, majd következett a kényszerpihenő és vásárlás. Kint ugyanis szakadt az eső és sejthető volt, hogy ez nem fog sokáig tartani. Így ezt az időt a szuvenír árusok között töltöttük. Ide később még többször visszajártunk, tehát gyakorlatilag napokon át alkudtunk, leginkább régi burmai pénzekre, azokra, amelyek még ugyanabból a szériából valók, amelyekből a nagyobb bankjegyek még ma is forgalomban vannak. Ezek gyönyörű bankjegyek, halászokkal, sztupákkal, farönköt húzó elefántokkal, vagy éppen az utcán a szárított bambusz ágacskákból összeácsolt labdával dekázó emberekkel. Ezekbe én teljesen beleszerelmesedtem és végül több egész szettet összegyűjtöttünk belőlük. Vicces volt, amikor később elhajtottunk a folyosó mellett a bringákkal, az a nő, akinél annyit alkudoztam, mindig utánunk kiáltott: „Hey, do you want my money? I give you a cheap price!!” vagyis valahogy így: „Hé, nem kell a pénzem? Neked olcsón adom!”. Persze kellett, de csak harmadnap, amikor már tényleg olcsóbb volt. Néhány másik bankjegyet is vásároltunk, amelyek jól mutatják az itteniek babonás hitvilágát. Talán sehol máshol a világon nincsen 25-ös, 75-ös bankjegy, vagy ha ilyen van is, 15-ös, 35-ös, 45-ös, 90-es az tuti nincs! Hát Burmában volt, mert itt különösen hisznek az emberek a számmisztikában és a babonákban. Vagyis ők nem is babonának hívják, ez csak a mi racionális fejünknek az.

Állítólag a forgalmat is azért tették át a jobb oldalra 1970-ben, mert az akkori vezetés (Ne Win) úgy gondolta, így lesz jó, így lesz szerencsés. :) Hogy ennek pontosan mi a története azt nem tudjuk, egyesek azt beszélik, hogy Ne Win asztrológus felesége jósolta meg, hogy így lesz jó az országnak, mások szerint pedig Ne Win-nek volt egy álma, amiből felkelve megparancsolta, hogy mától a jobb oldalon vezetnek. Ezért van annyi jobb kormányos autó a jobb oldali közlekedésű Mianmarban ma! :)

Deforestation – Elefántok irtják a saját élőhelyüket

Még egy kicsit rátérek a kedvenc bankjegyem kapcsán az elefántokra. Bár ez a kép nekem nagyon tetszik a bankjegyen, valójában mélységesen szomorú, mert Mianmar ugyan még viszonylag nagy elefánt populációval bír, de ez a szám folyamatosan csökken, mert ezen óriási állatok élőhelyét, az erdőt folyamatosan vágják, és adják el a fát Kínának (Kína pedig az egész világnak, ahogy az egyik olvasónk írta – köszi!), és a legironikusabb az egészben, hogy ehhez az erdőirtáshoz az erre befogott és beidomított elefántokat használják, így szegény állat a saját élőhelyét hordja el maga alól. Ezzel aztán fajok százai, vagy ezrei is mennek a levesbe, mindennek az alapját képező talaj pedig a folyókkal bele a tengerekbe, és marad a puszta a sivatag a természet millió csodájával bíró, változatos, fajokban gazdag, egymásra utaltan működő komplex ökoszisztéma, a dzsungel helyett. Óriási!

Mindezt miért? Mert a mélyen tisztelt, szuper intelligens, magát minden más faj felettinek, és a természettől különbözőnek képzelő homo sapiens minél többet akar magának a pénznek hívott ígéretből, mert ilyenek vagyunk, mert ilyen a társadalmi, gazdasági rendszerünk, és mert ez alakult ki, azt hisszük, ettől leszünk majd boldogabbak, hogy ez a „fejlődés”, hogy ez az egyetlen helyes út, ami létezik, amit járnunk kell. Pedig annyira, de annyira nyilvánvaló, hogy mindannyian a természet szülöttei és szerves részei vagyunk, és ha azt eltüntetjük magunk alól, akkor gazdaság se lesz, ahogy pénz se, ez az egész balhé, amit művelünk, valahol annyira abszurd és nyilvánvaló, hogy néha üvölteni lenne kedvem, amikor látom, vagy amikor kicsit mélyebben belegondolok, mint például most is, e sorok írásakor. Na, megint felhúztam magam, elnézést! Csak kibújik belőlem mindig valami zöldség. E bekezdés megírása után találtam egy érdekes idevágó írást a wétiko-n, egyik kedvencemtől, Ran Prieur-tól, olvassátok.

A világ egyetlen thanaka múzeumában

Egyik nap Zita ötletére felkerestük Nyaung U-ban a thanaka múzeumot. Vagyis, hogy egész pontosak legyünk, a világ egyetlen thanaka múzeumát! :) Merthogy a thanakát nem nagyon ismerik és így nem is nagyon használják a világ más részein, csak itt Mianmarban és esetleg a környékén. A thanakáról már meséltem, igaz akkor még azt hittem, hogy kőből van, de valójában nem. Azóta rájöttünk (sőt, nagybevásároltunk belőle!), hogy a thanaka valójában egy fajta fa. Ezt dörzsölik hozzá egy vizes kőlaphoz, és az így kapott sárgás anyaggal nekik be magukat egész mianmarban az asszonyok és lányok. Férfiakon nem nagyon látni, legfeljebb apró gyerekeken. Ez a thanaka hamar megszárad a bőrön, és azután szépen felszívja róla az izzadságot és talán egyéb más csúnya dolgokat is, én ezt már nem tudom részleteiben, csak azt látom, hogy Zita teljesen beleszeretett a cuccban, Mianmarban szinte minden nap használta, és csak estére mosta le magáról, amikorra tényleg tisztább, szebb lett az arcbőre. A helyiek pedig külön szerették ezért, hogy ő is thanakát hord, és nem egyszer megjegyezték, hogy jól áll neki. :) Mert ez itt egyfajta smink és egyfajta népviselet is. Később láttunk falevél mintában felfestett thanakás arcú lányt is, és itt a múzeumban Zita végre megtudta, hogy miért olyan darabos az a thanaka, amit már nagyon régóta használ. A fadarab megkopott, és Zita már csak a közepét súrolta le mindig, a közepe pedig nem való thanakázásra, az „tüzelni való”. :) Csak a fa kérge a jó anyag, a többi csak jön vele. :) Egyébként thanakát lehet kapni kis műanyag tégelyekben is, készre készítve, ám ez nagyon csalóka, mert a tégely alja ki van öntve műanyaggal és a 3cm magas tégelyben csak 1cm a thanaka… Micsoda disznóság! :) Ezen kívül még zacskóban is kapni, kiszárított, apró darabokba gyúrva, ez viszont már garantáltan nem látott gyárat, mert még a készítők ujjlenyomata is látszik a darabokon.

Na, hát ennyit a thanakáról, Nyuang U-ról, a Shwezigonról, a helyi pénzekről, az elefántokról, az erdőkről, a talajról és az emberi hülyeségről. A következőkben majd alaposabban is bejárjuk bringával a bagani templomokat, szinte minden hajnalban és minden napfelkelte alkalmával, most viszont zárom a sorokat, hogy jusson történet más napokra is.

Baganba 2012. október 8-án hajnalban érkeztünk meg, és 12-én este álltunk innen tovább. Ez a bejegyzés az itt ért élményeknek csak egy részét tartalmazza, inkább témák szerint egybegyűjtve, mintsem időrendben.

Mon Szán története

Harmadik nap a túrán valóban nem a sárban kezdtünk, de erre még előbb várnunk kellett, több csoporttal együtt néztük a reggeli után a kolostor tornácáról, ahogyan odakint szakad az eső. Amikor kicsit alábbhagyott, Mon Szán intett nekünk, hogy induljunk, mert különben megint túl késő lesz. Zita a szandálját még tegnap megszerelte, a Golden Rock-hoz kapott nyakba akasztható belépő madzagját fűzte be cipőfűzőnek. Így végül ő maradt a szandáljában, én pedig a futócipőmben.

Mivel a kolostortól, ahol aludtunk, egy széles, száraz, murvás úton indultunk el, végre volt lehetőségünk újra beszélgetni, nem csak libasorban haladtunk egymás mögött az esőben. Mon Szánt kezdtük kérdezni az életéről, és nagyon érdekes dolgokat mesélt. Amit most leírok, azt nem csak ez alkalommal, hanem a három nap lefolyása alatt több részletben mesélte el, csak én nem akartam annyit csapongani írás közben, ezért most egyben írom le.

Mon Szán 46 éves, két fiú és két leánygyermek édesapja, de a feleségével elváltak, és ő most csak a 7 és 10 éves leánygyermekének viseli gondját. Vagyis egész pontosan az unokatestvére családjánál laknak a lányok, ő van, hogy egy hónapban csak egyszer látogat haza, mert mindenfelé dolgozik. Amikor nem túrát vezet, akkor krumpliszsákokat hord a termelőktől a vasútállomásig. Ezzel egy nap 300 kyat-ot (80 forint) tud keresni. Régen el tudott cipelni 40 kiló krumplit is, de amióta egy súlyos bambuszág cipelése közben eltört a bal válla, már csak 30kg megy. A vállát megmutatta, valóban furcsán áll a vállcsontja a bal oldalt, van benne egy hullám, mintha két válla lenne egymás mellett. De az élet csak a vállát törte el Mon Szán-nak, a kedvét nem. Amíg vele voltunk, még a legdurvább szakadó esőben is mindig mosolyogva fordult hozzánk, mindig segített, nyújtotta a kezét, ha nagyot kellett lépni vagy kapaszkodni, soha egy rossz szót nem szólt, még ezt a háromszáz kyat-os napibérét is mosolyogva mesélte. Ahogy azt is, hogy 19 évesen lezúgott valami szikláról, és utána 6 évig nem ment a dzsungelbe, mert nagyon összetörte magát és fel kellett épülnie. Egyszer egy kobra is megmarta, nem értettem pontosan, mi történt ezután, de tény, hogy látható egy kb. 30 cm-es seb nyoma az egyik lábán. Ha jól értettem, a marás körül kivágták a húsát, akkor kapott morfiumot is. Mon Szán amúgy nem egy ivós fajta, és ebből egy kicsit kitűnik a társai közül, mert amikor pl. kérdeztük, hogy hol a kuktánk, a következő választ adta: „He is at home, he don’t like rain, he needs to drink liqueur. I don’t like liqueur very much”. Ezen a “likőrt kell innia” megfogalmazáson jót nevettünk, és hozzátettük, hogy igen, valószínű a kuktánk nem szeretné így összesarazni a szép zöld Converse tornacipőjét. :)

Mon Szán lányai olyan ritkán látják az apjukat, hogy Mon Szán azt mesélte, néha már félnek tőle, idegen nekik. Ezt nagyon szomorúnak találtuk, de Mon Szán amikor ezt mesélte, se keserűség, se panaszkodás nem látszott rajta. Kérdeztük, mennyi a tandíj, mert mesélte, hogy a nagyobbik lánya most kezdi az iskolát. Egy hónapra 3000 kyat-ot kell fizetnie a sulinak, hogy a lánya iskolába járhasson. Ez elég durva, ahogy az is, hogy Mon Szán úgy beszél 5 nyelven (angol, burmai, és három, egymástól és a burmaitól nagyban különböző helyi nyelven), hogy soha nem tanult meg írni és olvasni. Mikor kérdeztem, hogy-hogy nem járt iskolába soha, elmesélte, hogy születése után 9 nappal a házukat részeg banditák felgyújtották, az édesanyja meghalt, Mon Szán-t a nagymamája mentette ki, ő nevelte fel, mert az édesapja aztán elhagyta őket és máshol alapított egy másik családot, Mon Szán őt sosem látta.

Szóval Mon Szán-nak nagyon nem egyszerű az élettörténete, de ami igazán csodálatra méltó, hogy ezek után abszolút nem egy megtört ember, sőt épp ellenkezőleg, nekünk egy örökvidám fickónak tűnt, aki azt mesélte magáról, hogy ez a túravezetés csak a szenvedélye („hobby-hobby” – ő így mondta), szeret külföldiekkel csavarogni a dzsungelben és beszélgetni velük, így tanult meg angolul is. Sokáig csak mint segédvezető és szakács ment a csoporttal, de aztán, mivel ő beszélte a helyi törzsek nyelveit, és az angolt is hamar megtanulta, túravezetővé lépett elő. Azt is mesélte, hogy előtte senki nem mert végigmenni csoporttal ezen a Kalaw – Inle-lake útvonalon, mert nem beszélték helyiek nyelvét a vezetők, így tartottak tőlük. De aztán jött Mon Szán, aki egyébként Pao, vagyis az egyik ilyen helyi törzs szülötte, és megbeszélte, megértette a helyiekkel, hogy ez a sok idegen akikkel ők jönnek, semmi rosszat nem akar az ég világon, és nem kell tartani tőlük. Szóval, ha ez igaz, akkor Mon Szán volt, aki bevezette ezt a túrát, ami ma már a Lonely Planet-ekben is szerepel és az összes szálloda is ajánlja, és vezetők tucatjai viszik rajta végig a csoportokat.

Egy bambuszház építése és a Thaunggy maraton

Mon Szán a házépítésről is mesélt, pontosabban én kérdeztem rá, hogy mennyi idő alatt építenek meg egy bambuszkunyhót, mivel ugye a Kinpun – Golden Rock túrán annyi sok bambusszal való építkezést láttunk, hogy én nagyon érdeklődő lettem ebben a témában. Mon Szán elmondta, hogy két barátjával három nap alatt fel tudnak húzni egy már nagyobb, „két szobás” bambuszházat, ami elég egy kisebb család számára, és amit, ha megfelelően nagy, 5 éves bambuszágakból építenek meg, akkor csak 7 évente kell újraépíteni. Ennyi idő alatt ugyanis megrohad és meggyengül a bambusz ezen az éghajlaton. Mon Szán életében 4 ilyen cölöpös bambuszházat épített és nagy szenvedéllyel mesélt ezekről az időkről, érezhető volt, hogy ez is az igazi énjéhez tartozik, távol a városok zajától és a pénzvilágtól, bent a dzsungelben, találni egy nagy, érett bambuszfa csoportot, azokat kivágni, odahordani a háznak kinézett helyre, és ott megépíteni magad a saját házad. Ez még működik ma itt Burma ezen, törzsek lakta részein, az emberek így építkeznek, kvázi ingyen, vagy legalábbis mindenképp pénz használata nélkül. Ez azért valahol csodálatos, nem?

Vajon mindenki ilyen „bolond” errefelé (a szó legjobb értelmében), vagy mindig csak mi fogjuk ki az ilyen őrülteket? Mert ez még mindig nem minden, Mon Szán még azt is elmesélte, hogy egyszer a Thaunggy-i maratonon, 2 óra 30-al harmadik lett! Ez az ember tényleg nem százas! Soha nem járt iskolába, de öt nyelven beszél, 4 házat épített magának, megmarta egy kobra, leesett egy szikláról, eltörte a vállát, és lefutott 42 km-t 3,6 perces kilométerátlaggal! 3km-t alig bírtam ilyen tempóban lefutni csúcskoromban, ő meg gyakorlatilag egy „vadember” hozzám képest… Talán éppen, hogy ezért ilyen kőkemény csávó! :)

Ha Mianmarban vagytok, és szeretnétek vele kirándulni, hívjátok a 09-493-84903, és kérdezzetek Mon Szán után, a kalaw-i trekking guide után.

Egy 12 éves kislány egymillió forintot terel az úton

Na, hát ennyit Mon Szánról, és most nézzük, mi történt velünk ezen a harmadik napon az úton. Először is Mon Szán 4 óra gyaloglást ígért, és a kb. 1 óra gyaloglás után elállt a eső, és kicsit később még napsütést is kaptunk. Kielőztünk egy nagy csorda tehenet, akiket egy 12 éves kislány terelt. Mon Szán elmondta, hogy egy tehén 200 dollárt és, és ők voltak legalább ötvenen, ami azt jelenti, hogy a kislány 10 ezer dollárt, vagyis több, mint 1 millió forintot terelt az úton. :) Egy 12 éves kislány… Mi otthon ötezer forintot félve bízunk egy ilyen idős lányra. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy 12 évesen már képes az ember ilyen feladatok felelős ellátására – ha megbíznak benne és rábízzák.

Ugyanezen úton később elhaladtunk egy gyönyörű, óriási, terebélyes banyana fa mellett, majd később felfedeztük, hogy az út jobb szélén kialakult egy kisebb mini-kanyon, egy vízelvezető árok. Érdekes volt látni, ahogy a víz kivájta a kanyargós, hullámos vájatait, főleg, hogy a mélyedés eleve egy földletörésnél volt, mert a túloldala magasabban volt, mint az utunk szintje. Az útról kétszer is letértünk, először csak fülledt, nedves, erdős részeken vágtunk át egy ösvényen, majd újabb néhány kilométer után megint egy ösvényen találtuk magunkat, ami nagyon érdekes patakmedreken vitt minket keresztül. Ezek a szakaszok nagyon tetszettek nekünk, különösen a sziklás részek. A kövek látványosan kitüremkedtek a vörös talajból, és ez érdekes hatást kelltett, valahogy elvesztek a méretek. Ezt éreztük akkor is, amikor apró vízmosásokat láttunk – mint a Grand Kanyon, csak kicsiben.

Egy hosszú egyenes, rettentő saras, csúszós patakmeder (vagy talán csak ösvény, amit megtalált magának a víz) után ismét kiértünk egy széles murvás útra, de azt már nem bírtam követni, hogy ez ugyanaz-e vagy egy másik, amiről fél órája letértünk. Itt gyönyörű, óriási fák árnyékában sétáltunk, majd jött megint egy saras, köves, patakmedres rész, ahonnan már megpillantottuk az Inle-tó déli részét lent a távolban, egy dombokra épített sztupacsoport mögött. Mon Szán itt azt mondta, fél óra múlva megérkezünk az ebédlőhelyre, ami ugyanott van, ahol a hajóállomás is, a sztupák mögött. Ezt nem akartuk elhinni, mert a távolságnak nagyobbnak tűnt annál, de végül igaza volt a vezetőnknek, hamar leértünk egy nagyobb útra, amin már csak egyenesen, és vízszintesen kellett haladnunk. Utolsó közös ebédünkhöz Sebastian-ék vettek egy sört, amit mindenkivel megosztottak, és négyen összedobtunk egy kis kereset kiegészítést Mon Szán-nak, mert igazán jó volt hozzánk. Fejenként 1000 kyat, vagyis 265 forint nekünk igazán nem nagy pénz, viszont Mon Szán-nak 4000 kyat, az azért már biztosan valami, és abban is biztos vagyok, hogy ha neki adjuk, akkor jó helyre kerül a pénz. Azt Mon Szán nem árulta el, hogy mennyit kap a napi 10000-ből, amit a sikh testvéreknek fizettünk fejenként az útért. Vagyis egyre csak azt hajtogatta, hogy ő ezt „hobby”-ból csinálja, és hogy ha majd visszament Kalaw-ba, megkapja tőlük a jussát, de most még nem tudja, mennyi az. Szerintem csak diplomatikus akart lenni, mi meg túl kíváncsiak voltunk. :)

Ha most indulnánk, ma már személyesen Mon Szán-t keresnénk meg, és nem csak azért, hogy olcsóbban túrázhassunk, hanem, hogy oda is több jusson a pénzünkből, ahol arra nagyobb szükség van.

Csónakkal át az Inle-tavon – A „hosszú nyakú nők”

A csónak előtt elkaptak minket és ki kellett fizetnünk egy fájdalmas 5 dolláros belépőt fejenként az Inle-tó területére való belépéshez. A bosszantó ebben az volt, hogy ezt később soha sehol nem kérték, pedig egy hétig érvényes, és hogy ez az államnak megy, valamint, hogy utólag kiderült, ha Nyaung Swhe felől közelítettük volna a tavat, ezt el tudtuk volna kerülni.

A csónak a tó északi, turisták által látogatott és ismert részének egyik déli csücskében rakott ki, innen csónakkal még hosszú csatorna rendszereken száguldottunk végig, és már itt sok érdekeset láttunk. Sztupák mellett haladtunk el, hidak alatt suhantunk át, cölöpökre épült házak mellett, mígnem az egyiknél ki is kötöttünk. Ebben a házban szuveníreket árultak és leghátul megnézhettük a „hosszú nyakú nőket”. Ők eredetileg a thai határ mellett élő Paudang népcsoporthoz tartoznak és odavalóak. A nyakra rakott karikákat eredetileg azért kezdték viselni a nők, hogy így váljanak kevésbé vonzóvá az őket elraboló, megerőszakoló szomszéd törzsek férfijai számára, és állítólag egy bizonyos számú karika és nyakmagasság után már képtelen megtartani a karikák nélkül önállóan a fejüket. Ez számomra elég szörnyű, mint ahogy az is, hogy állítólag kvázi rabszolgasorsban tartják őket Thaiföld egyes részein, miközben turistalátványosságot csinálnak belőlük.

Mi ebben a házban egész pontosan egy nőt, és két kislányt láttunk, ők tény, hogy majdnem, mint egy kiállítási tárgy voltak itt, csak közben még szőttek is valamit. Sokan az előbb említett okok miatt bojkottálják az ő látogatásukat és fényképezésüket, de igazából a fene tudja, hogy tehetnénk velük jobbat. Tény, hogy csak a turisták kedvéért vannak itt, távol az otthonuktól, de ha nem tanúsítunk irántuk érdeklődést, munkájukat veszthetik… Ha egyáltalán valóban munka ez, és nem rabszolgaság, amit én remélek. Szerintem valamennyire meg lehetnek fizetve, mert nem tűntek túl boldogtalannak vagy letörtnek, és az ilyesmit azért nehezen tudja tettetni az ember. Persze a fene tudja, mi az igazság, én nem kérdeztem meg tőlük, túlságosan meg voltam szeppenve, mindenre számítottam ezen a napon, csak arra nem, hogy ma még Paudang nőket is fogunk látni.

Még egy háznál ki akart kötni a csónakunk, de mondtuk, hogy nem szeretnénk most ezüst- és aranyműveseket látni, csak menjünk már ki a tóra és keresztül rajta, mert mindjárt esni fog, és előtte még szeretnénk megérkezni a mai végállomásunkra, Nyaung Shwe-be, de ami még fontosabb, a tavon szeretnénk látni azokat a bizonyos lábbal evező halászokat és az úszó kerteket! Végül igaz, hogy a csónak le sem lassított sehol, de mindkettőhöz volt szerencsénk. Ez a lábbal evezés tényleg nem semmi, kellhet hozzá egyensúlyérzék. A kertek pedig tényleg úsznak, a képeken ugyan nem látszik, de láttunk hullámzó paradicsompalántákat. A tavi életről majd lesz egy teljesen külön bejegyzés, mert később egy teljes napot a tavon töltöttünk, úgyhogy ezt sem fogjátok megúszni 4-5 oldal alatt, de most egyelőre csak egyszerűen érkezzünk meg Nyaung Shwe-be. Ez a város az ÉK csücskében van a tónak, pontosabban már kicsit távolabb is van a tótól, mert ezt a helyet is egy csatorna köti össze a tóval. Kikötés után elbúcsúztunk Mon Szán-tól, és megbeszéltünk egy találkát este 7:30-ra Johanna-val és Sebastiannal. Innen külön indultunk el, mert azt gondoltuk Zitával, hogy megkeressük a város legolcsóbb szálláshelyét. Hát ez sajnos nem sikerült, mert nincsen olyan, hogy legolcsóbb. Csak rengeteg 15 dolláros dupla ágyas szoba van, de az alá képtelenség volt bárhol is lealkudni az árat. Így végül, egy három kilométeres ráadás sétát követően nem a legolcsóbb, hanem a nekünk leginkább tetsző szállót választottuk, ahol aztán, ha árat lejjebb nem is, de a reggelihez (mert az mindenütt jár a szálláshoz, és ha nem kértük, csak egy dollárt engedtek el, annyit pedig megér nekünk, hogy „ágyba kapjuk” a reggelit) kialkudtunk egy kicsit több pirítóst, a tágas reggeliző erkélyen pedig, ahová a szobánk nyílt, több napon át áradt belém az ihlet és sok tíz oldalt le tudtam írni, nem csak a mianmari kalandjainkról, hanem még a bangladesi elmaradt útinaplókból is.

Nyaung Shwe-be a gyalogtúránk harmadik napján, 2012. október 1-én 16,5km gyaloglás után érkeztünk meg.

A túráról készült GPS trackünk sajnos néhol hiányos. Ahol nagyon egyenes vonalat láttok, és az nem a tavon halad, ott lemerült a GPS és nem sikerült időben elemet cserélni benne.

Bagoba, mint már írtam, busszal mentünk, és ez kb. két óráig tartott. Ez egy helyi, méghozzá nagyon helyi busz volt, ez nem csak a lepukkantságából látszott (amihez egyébként már rég hozzászoktunk Ázsiában és ez most sem zavart, sőt Banglades után ez a busz még kulturáltabb volt, majdnem elérte a legkoszosabb BKV busz állagát), valamint az árból, ugyanis sokkal kevesebből utaztunk, mint amit az útikönyv írt erre a szakaszra.

Bago „2 órányi buszozásra” északra található Yangontól, az északi országrész (Mandalay, Bagan, Inle-tó, és a főváros) felé tartó út mentén, és ugyaninnen lehet kitérőt tenni a híres Golden Rock felé is, keletre, a DK-i országrészbe. Pontosan ez volt a tervünk, hogy egy nap, vagy fél nap alatt megnézzük Bago-n a látnivalókat, és másnap már megyünk is tovább a Golden Rock-hoz, majd vissza Bago-n át az északi látnivalókhoz.

Betegek vagyunk: hasmenés, láz, 38,9°c

Ám az élet, mint a legtöbbször, mást hozott. Zitára nagyon kemény hasmenés tört rá, vagyis inkább valami súlyosabbnak, talán ételmérgezésnek nevezném. Azt most hagyjuk, hogyan élte túl a busz utat, a lényeg, hogy Bago-ban gyorsan tábort kellett vernünk, mert Zita addigra már nagyon rosszul volt, és be is lázasodott. A lázát már a San Francisco Hotel nevű szálló egy kellemes, első emeleti, faborítású szobájában mértük meg, és az 38,9 volt, ami nagyon nem volt vicces. Zitát azonnal a hidegzuhany alá küldtem, aztán borogattuk, és délutánra valamelyest lejjebb ment a hőmérséklete. Az azért komoly, hogy bármi bajunk van, az itt ezen az éghajlaton rögtön lázzal is jár. Délután aztán nekiestem a Yangonról szóló Origo-s cikk megírásának. Durva, de az inspiráció erre onnan jött, hogy a szállásunkra nagyon sokaltam a 10 ezer kyat-ot, ami egy napi kitűzött büdzsénknek, 2700 forintnak felelt meg. Ezen bosszankodtam pár percig, majd fordítottam a dolgon egyet, és úgy kezdtem el gondolkodni, hogy mivel most úgyis kénytelenek vagyunk megállni egy kicsit az országjárásban, amíg Zita jobban nem lesz, fordítsuk ezt az időt cikkírásra, pénzkeresésre, ahelyett, hogy bosszankodnánk, hogy jajj, de drága itt lakni. A lehetőség adott volt, ami már önmagában nagyszerű, én pedig éltem vele, és elkezdtem írni. A nap végén jóleső érzéssel küldtem el az írást a legjobb fotóinkkal együtt csatolva. Ezzel megkerestük néhány éjszaka árát itt Bago-ban, a San Francisco Hotelben! :) Szeretem, amikor egy elsőre negatív helyzetet át tudok úgy fordítani, hogy az motiváló legyen valami jóra. Ez most sikerült, és mivel nem messze a szállónktól még egy igen kulturált, légkondicionált és olcsó netcafét is találtam 400 kyat-ért (~100 forint) óránként, így el is tudtam küldeni a cikket – na meg néhány bejegyzést is ide a blogra. :)

A bajnak ezzel azonban nem volt vége, mert Zita láza visszakúszott 38 fok fölé estére, és szegény nem volt túl jól, hisz reggel óta koplalt, csak folyadékot ivott, de nem evett semmi mást, mert egész nap a WC-re járt, elég sűrűn, és elég „hirtelen”. Egyértelmű volt, hogy így nem szabad folytatnunk az utazást, hanem azt most el kell engedni kicsit, egyhelyben lenni, pihenni és csak arra koncentrálni, hogy Zita mielőbb jobban legyen. Lehetne erőltetni így az utazást, de sok értelme nincs, mert ha Zita nem élvezi, mert fáradt, éhes, és beteg, akkor én sem élvezem, és nincs értelme az egésznek.

Végül további borogatásokkal és lázcsillapítóval, na meg a hidegzuhannyal lejjebb tudtuk nyomni a lázat, és elaludt. Másnap úgy döntöttünk, felkeresünk egy dokit, meg is találtuk az egyik kis utcában, a szerény kis rendelőben hamar sorra kerültünk, beszélt angolul, kedves volt, megvizsgálta Zitát, elmondta, amit már tudtunk, és hogy nem kell aggódnunk, ez itt általános. Az útikönyv is azt írta, hogy az országba látogatók 2/3-nál az első héten jelentkezik valami hasonló betegség. A vizsgálatért, valamint a gyógyszerekért (újabb láz- és fájdalomcsillapítók, amiket megvettünk, de nem kezdte már el szedni őket Zita) összesen 4250 kyat-ot fizettünk, és ebben már benne volt jó néhány új csomag „Electrolite” is, vagy mi a szösz. Ez az a zacskó por, ami vízbe szórva visszaállítja a hasmenés által kiürült szervezetben a fontos dolgokat. Zita ezen a napon is csak ezt itta, és persze rengeteg folyadékot. Estére átvonult rajta a láz, és igaz, nagyon lassan, de lekúszott a hőmérséklete 37 fok alá, és ott is maradt.

Hosszú, bordó libasor: A vonuló szerzetesek

Zita hőmérsékletét hajnalban is megmértük, és akkor is 37 alatt volt, ezért végre felkerekedtünk, hogy felfedezzük Bago-t! Azért hajnalban, mert a San Francisco Hotel-es házigazdáink, a két hölgy nagyon kedvesen felhívta rá a figyelmünket, hogy ha nem szeretnénk az állam bácsinak fejenként kifizetni a 10-10 dollárt a főbb látnivalók látogatásáért, akkor induljunk el korán, és még látogassuk sorra őket reggel 9 előtt, amíg még nincsenek ott a jegyszedők, és ingyenes a belépő. Ennek az infónak rettentően örültünk, mert így rengeteg pénzt megspóroltunk, és ehhez nem kellett mást tennünk, mint reggel 6-kor kelni, és elindulni.

Rögtön ahogy kiértünk az utcára, már egy érdekes dolgot láttunk, Mianmar egyik nagy jellegzetességét, a libasorban vonuló szerzeteseket. Az ételhordó táljaikkal a kezükben ők is épp indultak a nap kezdetén – csak ők más célból, mint mi: étel formájában adományokat gyűjteni a helyi lakosságtól. A lakosok pedig adtak, sokan kint álltak a házaik előtt, és már várták a szerzeteseket, általában egy-egy kanál rizst kapott mindenki a táljába, vagy legalábbis azok, akiknek jutott, mert ekkora sor esetén egy ember nyilván nem tud adni mindenkinek, de ez talán nem is cél, hisz a szerzetesek aztán nyilván „összeöntik a zsákmányt”, és mindenki egyenlően kap belőle.

A Hamsa madarak – Bago története

Az első a Shwemawdaw paya volt, de még mielőtt megérkeznénk oda a főúton föl-le cirkáló háromkerekű, platós riksákon 150 kyat-ért fejenként, térjünk ki egy kicsit Bago (régi nevén Pegu) történetére: a legenda szerint két Mon herceg alapította a várost időszámításunk után 573-ban, amikor egy nagy tavon lévő szigeten megpillantottak itt egy nőstény hamsát egy hím hamsa hátán állni. A hamsa egy mitológiai madár, az őróluk készült szobrot később sikerült is lefotózni egy riksázás alatt a város egyik csomópontjánál, az óratorony alatt. Szóval ők a hamsa-k, és miattuk alapították itt a Mon birodalom fővárosát a tó partján, amit később, 1593 a „Bamar”-ok (így írja őket az angol útikönyv – talán burmaiak?) meghódítottak. A várost sűrűn emlegetik az európai utazók az írásaikban, úgy mint Pegu, és mint tengeri kikötő. Ez azért vicces, mert most ahogy ezt írom, lemértem a távolságát a tengertől a Google Earth „Ruler” funkciójával, és az 62 km-t (először 62 millió cm-t…) írt, tehát időközben vagy feltöltötte a folyó a deltát a hordalékával, vagy Pegu eleve már úgy volt csak kikötő, hogy oda a hajók egy folyón jutottak csak be a tengertől. Igaz, nagyobb folyót sem látok a térképen, bár ez nem jelent semmit, mert itt a méretek elvesznek, ezeken a deltavidékeken egy Duna méretű folyónak még talán neve sincs, olyan jelentéktelenül kicsi. :)

Shwemawdaw Paya – Magasabb a Swedagonnál!

Na, hát ennyit a történetről, és most szálljunk le a riksáról hajnali fél hétkor a Shwemawdaw Paya-nál, és sétáljunk fel a széles, fedett lépcsősoron a hatalmas sztupához. Ugye a papucsotokat levettétek még a lépcső legalján!? Mianmarba az összes buddhista épület környékét mezítláb illik csak megközelíteni. Ez az óriási sztupa állítólag nagyobb, mint a leghíresebb, legpompásabb Swedagon Paya Yangonban, a magassága 376 láb, vagyis 114,6m! Persze nem volt mindig ekkora, kezdetben jóval kisebb volt, de aztán mint ahogy sok más buddhista szentéllyel is történt a történelem során, jöttek az erős szelek, meg a földrengések, amelyek mindig megrongálták, lerombolták az építményt, de a hithű buddhisták mindig felújították azt, és mindig egy kicsit nagyobbra, magasabbra, és pompásabbra építették az évszázadok alatt, így érhette el mostanra a mai pompáját. Persze a századok alatt mindig előkerült egy „szent fog”, és hasonló dolgok Buddhától, amit aztán bele is építettek a történetbe, így mára még biztosabb, és még szentebb a Shwemawdaw Paya.

Szó mi szó, tényleg hatalmas volt, körbejárni is beletartott egy ideig, és közben volt, hogy a hajnali ködben nem is láttuk a tetejét, olyan magasan volt az, és olyan sűrű volt a köd. Ez így persze nem volt olyan fényes, és pompás, nem sütött rá a nap és nem csillogott rajta az arany, de ezt nem bántuk, mert megvolt a maga hangulata az egész helynek így is, kora reggel, szinte elhagyatottan. Mert sok emberrel ekkor még nem találkoztunk. Sajnos nem tudtunk itt sokat időzni, mert még sok látnivaló volt, és ezekhez egy kicsit csipkednünk kellett magunkat, hogy mindent, ami amúgy fizetős lenne, be tudjunk járni 9 óra előtt.

Kyaik Pun Paya

A következő állomás a Kyaik Pun Paya volt, a város másik, déli részén, a főúttól 5 perc sétára nyugatra. Itt csak a kereszteződésig vettük igénybe a főúton járó riksákat, aztán sétáltunk. Egy hosszú egyenes út végén már messziről láttuk a négy, 30 méter magas egymásnak háttal ülő buddhából hármat. Ők közelről éppoly impozánsak voltak, mint távolról azt sejteni lehetett, főleg, hogy időközben a nap is előbújt, és igen szép színeket és arany csillogást adott az ülő buddháknak, akiknek a lábukon pihentetett jobb kezük ujjai már önmagukban nagyobbak voltak, mint mi. Még a körmeik is ki voltak dolgozva, és azok is vagy fél négyzetméternyi területet kitettek az óriás szobron egyenként. Mi meg ott álltunk ennek az egésznek az aljába, tényleg óriási volt, a szó szoros értelmében is.

Innen tovább már csak egy hely volt, a nagy fekvő buddha, ahová már úgy mentünk hogy csak jussunk be 9 előtt, aztán ha bent vagyunk, már nyertünk! :) Ehhez sikerült elcsípnünk egy riksát már a bekötő úton, ami elvitt minket a kereszteződésig. Mivel innen még több mint 1 kilométer hátra volt, nem akartam ennek a sétának is kitenni Zitát, ezért elkezdtünk alkudozni az oldalkocsis biciklis riksásokkal. Bérelhettünk volna magunknak bringát, de mivel Zita kb. 2 teljes napja nem evett szilárdat, ezt nem tartottam volna jó ötletnek. Egyébként ehhez képest igen jól bírta Zita a hajnali turistáskodást, amit nem is értek, hogy ment neki, szinte én nyűgösebb voltam, mint ő, pedig én bekaptam időközben ezt-azt, amit az utcán vásároltam.

Shwethalyaung fekvő Buddha

A riksázás vicces volt, én ültem háttal, Zita a menetiránynak előre, a pedálozó „pilótánk” mellett. Közben láttunk egy nénit, aki egy nagy kosárban a fején virágokat vitt, de úgy, hogy azt úgy egyensúlyozta ki, hogy a kosár maga szinte már csak a peremén érte a fejét. Elképesztő, hogy milyen természetességgel cipekednek itt Ázsiában az emberek a fejükön. Valószínű már kisgyerekkorukban elkezdik ezt gyakorolni, és mire felnőnek, ez olyan természetessé és egyszerűvé válik számukra, mint mondjuk a kerékpározás.

Bago egyik legfőbb látnivalója egy óriási fekvő Buddha, a Shwethalyaung. Ide is egy hosszú, fedett lépcsősoron kellett felmennünk mezítláb, a különbség csupán annyi volt, hogy most itt ekkor már pakolták kifelé a szuvenírárúsok a portékáikat. Közeledett a reggel, a turisták áradata. Ez a buddha nagy zarándokhely lehet a buddhisták körében, mert körbe volt rakva az adományozók tábláival. Rengetegen voltak Thaiföldről, de még Japánból is, és a leggyakoribb összeg a 100 dollár volt. Ebből aztán szép fényes, arany Buddhát építettek, ami mindenféle díszes, ékköves arany párnákon könyökölt. A feje viszont fehér anyaggal volt borítva, és szép ki volt dolgozva rajta az ajka és az orrlyukai is. Ezen helyeken nagyon szerették a madárkák is, ottlétünk alatt ki-be repkedtek a Buddha orrlukain és a szájának sarkában is szerettek üldögélni. Nekünk ez nagyon tetszett, ezen nagyot mosolyogtunk, és végre lazíthattunk is, leülhettünk kicsit csak pihenni és csodálni ezt a nagy Buddhát, mert tudtuk, hogy megérkeztünk az utolsó fizetős helyre is 9 előtt, így már nem kell tovább rohannunk. A Buddha egyébként egy fedett helyen volt, de magának az épületnek már nem szenteltek annyi figyelmet és cifraságot, mint a Buddhának, ezért ha levettük a szemünket a szoborról és körbenéztünk, inkább érezhettük magunkat egy vásárcsarnokban, mint egy szent helyen, főleg, ha a szuvenír árusokra is odafigyeltünk – volna, de ezt nem tettük.

Mahazedi Paya (A „Nagy Sztupa”)

Most már sokkal nyugodtabb tempóban elsétáltunk a Shwethalyaung Paya mögötti Mahazedi Paya-hoz, ami egy az Shwemawdaw-hoz hasonló, óriási arany burkolatú pagoda. Mégis, ez egy kicsit más volt és ezen óriás körbesétálása közben is sok szépet és sok újat láttunk. Ekkor már sütött a nap, és ide is egy hosszú egyenesen úton érkeztünk meg, ahonnan már messziről láttuk a Paya-t, ami közelebb érve egyre csak hatalmasabb és hatalmasabb lett előttünk. Ezt a sztupát is többször a földdel egyenlővé tette a természet, mostani alakját 1982-ben kapta. Egy időben ebbe a sztupába is be volt építve egy szent fog, sőt még egy állítólag Buddha által személyesen használt „begging bowl” is, vagyis az a „kéregető” ételhordó edény, amelyet a reggeli szerzeteseknél is láttunk. De mivel az idők változnak, és uralkodók jönnek-mennek a történelem során, ezek az ereklyék időközben átkerültek más szent helyekre. Ennek ellenére ez a hely számunkra még mindig gyönyörű maradt, és igazából nagyon tetszett, mert ekkor már egyre többet sütött nap, és mert rengeteg érdekes „melléképületet” találtunk, amíg körbejártuk a sztupát. Nekem nagy kedvencem volt ez a tigris-sárkány(?) szobor, amivel annyira nem bírtam betelni, hogy legalább ötször lefényképeztem.

Nem csak maga a Paya, hanem az odavezető út is érdekes volt, mert sok mindent láttunk a séta közben, ezért végül nem is bántunk, hogy nem pattantunk föl egy riksára, noha mindketten kicsit fáradtak voltunk, de annyira még nem, hogy ne tudtuk volna élvezni azt, ahol vagyunk. Kétoldalt az útból hosszú fedett sétányok nyílták, ahol ifjú szerzetesek jártak, egy másik helyen pedig egy imádkozó(vagy inkább meditáló?) szerzetest láttunk, akinek egy kockás lungis barátja árnyékot tartott egy esernyővel. Hogy miért nem rögtön egy természetes árnyékban kezdett neki az imának, azt nem tudjuk, mert nem zavartuk meg őket e kérdésünkkel, de biztosan megvan mindennek a maga oka. Biztos „ott jött rá” a betonon valami, ami miatt azon nyomban le kellett ülnie oda, és nekiállni elmélyedni, de még mielőtt belekezdett volna, szólt a haverjának, hogy „Te Döme, gyere már, tarts árnyékot, mert itt jött rám…”. :) Persze ez csak egy feltevés, lehet, hogy nagyon messze vagyok a valódi okoktól.

Az arany fenéklyuk, a Vajoka és a Burmix!

Hazafelé menet még benéztünk egy másik fekvő buddhához, egy szabadtéri változathoz egy tó mellett, ez volt a Naung Daw Gyi Mya Tha Lyaung, amit még leírni is nehéz volt, és valójában csak távolról tűnt igazán hatalmasnak, és impozánsnak, ahogy közelebb mentünk, úgy már inkább tűnt csak egy romos, elhanyagoltabb buddhának a társához képest. Ezt egy kicsit nem értettük, mert az útikönyv szerint 2002-ben építették a helyi emberek adományából. De minek, ha már itt van a szomszédban egy másik, és ha úgyis csak elhanyagolják ezt, hagyják szétrohadni az elemeknek kitéve? A Buddha maga itt annyira nem nyűgözött le minket, viszont a bejáratnál lévő ülő sárkánylényen érdekes volt megfigyelni, hogy nem csak a körmeit, de még a fenéklyukát is aprólékosan kidolgozták – és az is díszes arany beültetéses, akárcsak a farok vége, a lábai és a feje. :)

Még egy utolsó helyre beugrottunk visszafelé menet, ez pedig a Maha Kalyani Sima volt, egy templom, ahol láttunk egy szép csarnokot tele tükördarabokból épített kis álló alakokkal (Buddhákkal?), ez Zitának nagyon tetszett, míg számomra inkább a szép kert a fedett sétánnyal, és a cölöpökre épített faházakkal volt érdekes. Itt találkoztunk egy nagyon mókás figurával, aki próbált hozzánk angolul beszélni, de szegénynek nem nagyon ment, ezért tartottunk neki egy pár perces oktatást, legfőképpen a helyes kiejtésről.

Rögtön úgy köszönt nekünk, hogy „Vajoka”, amit nem tudtunk mire vélni, mert ilyet még nem hallottunk burmaitól, de azt valahogy megsejtettük, hogy ez nem burmaiul van, és ezután pár perccel sikerült is dekódolni a sokadszor elismételt mondatát, merthogy ez egy mondat volt: Vajoka annyit takar, hogy Where are you came from? Vagyis, hogy honnan jöttünk. Itt burmában az emberek hajlamosak elharapni, lehagyni főleg utolsó szótagokat a szavakból, ezért aztán a leírva látszólag hosszú, és bonyolult szavakat nagyon egyszerűen és röviden ejtik ki, azt a szót, amit úgy írnak, hogy kyaiktiyo pl. úgy ejtik, hogy „csáktó”. :) Ezt a szokást emberünk úgy látszik átvezette az angolba is, így lett „Vajoka” a Where are you came from-ból! :) A másik nem kicsit megmosolyogható érdekesség a kiejtésében az X-ezés volt. Már azt az egyszerű szót sem bírta rendesen mondani, hogy Yes, mert „jex”-et mondott helyette, ami pedig teljesen érthetetlen volt számunkra, hogy a Burmese-t is úgy mondta, hogy Burmix! :) Kérdeztük mi is tőle, hogy Vajoka, mire mondta, hogy Jex, jex, Burmix! :) Hát lehet nem szeretni ezeket a kedvesen bolond mianmariakat? :)

A kígyó templom

A Vajokán és a Burmix-on hazáig nevettünk Zitával, otthon pedig egy gyors zuhany után eldöntöttük, hogy mivel a pickup úgyis csak délután 3-kor indul, megyünk még egy kört a szállásadó nőnk tanácsára, és megnézzük a híres Snake Temple-t vagyis a Kígyó templomot is. Ide először megint riksával mentünk a Swhemawdaw pagoda irányába, de még a Paya előtt leszálltunk, és egy kb. másfél kilométeres sétával elértük a kígyó templomot. Ez a séta érdekesebb volt, mint maga a hely, mert közben sok érdekeset láttunk, végre kicsit kint voltunk a zöldben, láttunk szerzetes nőket, vagyis inkább buddhista nővéreket (ha lehet így fogalmazni) és egy kis helyi életet. Egy mezőn, egy hatalmas, dombra épített pagoda alatt egy kisfiú játszott egy nejlonszatyorból készített „papír”-sárkánnyal. Ahogy közelebb értünk, szegény annyira ránk figyelt, hogy a sárkányra felcsavarodott egy fára – ezt aztán mi szabadítottuk ki neki.

A kígyó templom története megint elég érdekes. A kígyó állítólag a kolostor vezetőjének reinkarnációja, és a 120 éves állat anno északon lakott, és a gazdájának elmondta a történet, meghagyva a pontos címet, ahová költöznie kell, hogy befejezhesse a kolostor építtetését. Amit aztán ily módon sikerült is befejezni, mert a kígyó miatt annyi zarándok vonult ide, és annyit adományoztak, hogy abból sikerült befejezni a kolostort, amihez a kígyó otthonául szolgáló kis épület mögötti dombon tartozik egy kis sztupa is. Ide persze már mezítláb kellett felmennünk egy olyan kőlépcsőn, amit ekkora már igencsak felforrósított a déli nap. Úgy kellett szaladnunk, hogy meg ne égessük a talpunkat. Fent az amúgy pofás kis sztupa és Buddha szobor mellől gyönyörű kilátás nyílt egy kisebb szeméttelepre, és arra a másik, nagy arany sztupára, ami mellett az imént elsétáltunk. Most láttuk csak, hogy a másik oldalán a dombnak még egy külső lifttornyot is építettek a derék buddhisták! Kész őrület! :)

A korai sztupaitisz és egy pick-up utazás „élményei”

Ennyi szent helyet, Buddha szobrot és sztupát végigjárni egyetlen nap alatt szinte már túl sok is volt, de ettől még nagyon élveztük, igaz, délutánra kitaláltunk magunknak a kifejezést: „korai sztupaitisz”, merthogy alig érkeztünk még meg Mianmarba, máris annyi sztupát láttunk, hogy úgy éreztük, elég is lesz belőlük egy darabig. Persze tudtuk, hogy még kapunk majd belőlük dögivel, hogy a látnivalók nagy részét az országban ezek teszik ki, és ez alól a következő állomásunk sem volt kivétel, a Golden Rock, vagy a Kyaiktiyo Pagoda, ahová délután 3-kor indultunk el, a szállásadónk tanácsára a lehető legolcsóbb közlekedési eszközzel, a pick-up-al, vagyis egy platós kisteherautóval. Ez az utazás újfajta élményeket tartogatott számunkra, amelyeket természetesen nem minden tekintetben és pillanatban élveztünk, főleg, hogy a beígért három óra helyett végül ötöt utaztunk, és amiről induláskor fogalmunk sem volt, hogy ezalatt négyszer kellett átszállnunk és járművet váltanunk, mert ezek a pick-up-ok csak településről településre ingáznak, kisebb távokat, de a végállomásaikon mindig bevárják egymást, hogy aki messze megy, az mindig megkapja a csatlakozást. Így a képzeletbeli „jegyet” is meg tudtuk venni egyben egyben, induláskor, fejenként 2000 kyat-ért. Hogy ezt aztán hogyan logisztikázták össze és osztották szét egymás között a sofőrök, nem tudjuk, de az azért kemény volt, amikor lerobbantunk, és egy fél órát szerelték a kocsinkat az úton a sofőrjeink néhány másik utassal karöltve. Ekkor már túlvoltunk három átszálláson és 4 óra utazáson, ezért igencsak fogtam a fejemet. Zita nem tudom, hogyan, de még ekkor is higgadt és nyugodtabb maradt, mint én, amit igazán nem értek, hogyan csinált, mert ő ráadásul már két és fél napja koplalt, ha nem számoljuk azt a kevés rizst, amit nagy óvatosan ma délután merészelt magába tömni, „sikerrel”, mert benne is maradt. Szóva Zita higgadt maradt, és ennek köszönhejtük, hogy amíg az embereink szereltek, felfedeztünk egy csapat hangyát az egyik út menti fán, ahogyan valamiféle hidat próbálta építeni a saját testükből egymásba csimpaszkodva. Csak azt nem értettük, hogy hová, és miért… Mindenesetre érdekes volt ezt látni, és azt is, ahogy pár perc után feladták, és eltűntek a fa törzsén.

Eközben újra be tudták röffenteni a motort, és végre újra elindulhattunk, hogy aztán egy faluval később ismét átszálljunk egy másik autóba, ezúttal előre, a sofőr mellé. Ekkor egy kisebb vita támadt miattunk a velünk konvolyban haladó autó, és a mi sofőrünk között, mert amikor mondtuk, hogy mi Kinpunba vettünk „jegyet” Bagoban, akkor először kicsit értetlenkedtek, aztán nagyot veszekedtek, aminek a vége az lett, hogy igaz, kicsit morcosan, de egyikük végül elvitt minket Kinpunba. Mindenki más leszállt pár kilométerrel korábban, Kyakto-ban, de mi erősködtünk, hogy amikor indulás előtt kérdeztük, az első autó sofőrje egyértelműen igenlő választ adott a „Kinpun?” kérdésünkre, és mi eszerint fizettünk 2000 kyat-ot neki. Dicséretükre legyen mondva ezeknek a pick-uposoknak, hogy emiatt végül nem minket szívattak meg, hanem valószínű egymást. Mert az is egy megoldás lett volna, hogy kitesznek minket Kyakto-ban, hogy itt van a végállomás komám, de nem ezt tették, ami becsülendő! Egy biztos, ezután a pick-up utazás után új értelmet nyert a szótárunkban a „kényelmetlen utazás” fogalma. :)

Bago-ba 2012 szeptember 24-én érkeztünk és 26-án délután álltunk onnan tovább.

A következő 6-7 bejegyzés mind meg van írva előre (onnan, a „jelenből” és a helyszínről), ezért drukkoljatok, hogy csak annyi időm legyen, hogy beszerkesszem őket a képekkel együtt egy-egy bejegyzésbe, mert ha ez sikerül, az azt jelenti, hogy a következő 6-7 hétköznap sorban végig lesznek bejegyzések, megszakítás nélkül, minden (magyar) reggel 8-kor! ;)