Szivárványos jó reggelt!

Bangladesi napjaink egyik legszörnyűbbjének a másnapján hajnali négykor terveztünk kelni, ám amikor tényleg csörgött az ébresztő négy előtt, rájöttünk hogy túlzás volt ez a gondolat, és visszaaludtunk még pár órát. Fél hatkor sem volt még túl késő ahhoz, hogy üres utcákat és utat találjunk, ellenben az étterem már nyitva volt a szállónk aljában, annak ellenére, hogy este azt mondták, csak hétkor nyitnak ki. Mivel e hír után este bevásároltunk a reggelihez, én emiatt ezen már így hajnalok hajnalán túlságosan bosszankodtam, ahogy annak a két bámészkodónak sem örültem, akik minket bámultak reggelizés közben. Pedig így, hogy csak ketten voltak, nem mertek közel jönni, csak 3-4 métere távolságból mustráltak minket a reggeli pánjukat köpködve. Négyünkön kívül senki nem volt az utcákon, csak néhány kóbor kutya mászkált az égő szeméthalmok körül, de ha elnéztünk a nyílegyenes úton a távolba, az teljesen üres volt, és ez azért egy erős bizakodással töltött el minket, legalább az indulást illetően.

Én már alig vártam, hogy bekapjuk az utolsó falatokat, és elinduljunk az útra, ami most kora reggel talán tényleg csak a miénk lesz. Ez valóban így is lett, senki mást nem találtunk az utakon, néha akár percek is elteltek, mire egyáltalán embert láttunk – és ők se motorral vagy riksával voltak! Egyszóval csodás volt, jól indult a nap, arról nem is beszélve, hogy a nap is ragyogóan sütött a rizsföldek fölött. Balra a magasban, a bárányfelhők között egy apró szivárványt fedeztem fel, mutattam Zitának, de ő nem látta. Aztán ahogy levettem a szemüvegemet, úgy nekem is eltűnt, ekkor jöttem rá, hogy csak a napszemüveg lencséjén keresztül látszott.

Csak egy pillanattal később, az út jobb oldalán egy hatalmas fél szivárványt pillantottunk meg. Egyszerre nevettünk fel csodálatunkban, és persze azonnal megálltunk alaposabban szemügyre venni a színes fényjelenséget. Tényleg gyönyörű volt, főleg így nagy élmény volt nekünk, hogy még frissek, „üresek” és stressz mentesek voltuk az új nap kezdetén. Ez a szivárvány a legjobb helyen, a legjobbkor jött nekünk, nem csak csodálattal, hanem egy kicsit bizakodással is eltöltött mindkettőnket – Lám, a világ mégis csodaszép! :) Bizony csodaszép, nem győztem elégszer lefényképezni a szivárványunkat, hol egészben, hol csak a „tövét”, a mezőkkel, házakkal, fákkal… Mert a táj már önmagában is össze volt rakva, hát még ezzel a szivárvánnyal a háttérben! :)
Persze azért nem vártuk meg, amíg eltűnik magától a szivárvány, 5-10 perc egyhelyben való csodálat után már az ülésből hátradőlve, és közben tekerve élveztük tovább a látványt, most már hozzáadva a kerékpározás; a tekerés, a haladás örömét is.

A szivárvány után továbbra is szinte kihalt maradt az út, amin kicsit csodálkoztunk, lévén már fél hét körül járt az óra, és a bangladesieket nem annak a lusta népségnek ismertük eddig. Magyarán hiányoltuk őket, ami tudom, nagyon furcsán hangzik, főleg a tegnapi élmények után. Az üres útnak aztán hamarosan megláttuk az okát. Először csak simán eltűnt alólunk egy buckás, sáros, téglás történetben, amin még átgurultunk ugyan valahogy, de aztán meg kellett állnunk, mert egy félkész, építés alatt álló híd, vagyis inkább az alatta lévő folyócska utunkat állta. Na, szépen nézünk ki, hát ezért nem volt egy büdös riksa sem az úton!

Bambuszhídon, SPD-vel, fekvőbringával szép az élet

Egyértelmű volt, hogy ezen a hídon áttekerni nem tudunk, mert rögtön vagy egy méter magas függőleges vasfallal kezdődött a szerkezet. Ide persze felmásztunk még, Zita nézett körbe a híd már megépített vasszerkezeten, de azzal a hírrel jött vissza, hogy még azon sem tudunk, még gyalog sem átkelni. Még mielőtt kétségbe eshettünk volna, egy házzal odébb felfedeztünk a víz felett egy másik „hidat”, egy bambusztákolmányt, amely gyalogosok számára volt építve, néhány egymásnak keresztbe leszúrt bambuszrúdból, és az azokra fektetett, három-néhány másik bambuszágból épített „járólapból”, illetve egy kapaszkodóból, persze utóbbi is bambuszból, hisz az egész hidacska abból volt.

Hát mit mondhatnék, SPD cipővel bambuszágakon lépkedni víz felett, kezemben a biciklivel, aminek a másik végét egy bengáli barátunk hozza… Az angol úgy mondaná, hogy „priceless”, vagyis ezt az élményt pénzben mérni, megvásárolni nem lehet. Ezért kellett utazni egy keveset! :)

Amilyen problémásnak tűnt kezdetben, és aztán még a bambuszhíd megpillantása után is az átkelés, végül olyan simán ment, és miután felpakoltunk a bringákra, gyorsan továbbsuhantunk.

Pár kilométerrel odébb megálltunk lencsét törölni, és közben az út túloldalán, szemből iskolás apróságok közeledtek felénk, először hárman, ők nevetve, össze-össze nézve végigmértek minket, majd futóléptekre váltottak. Őket követte a lemaradt társuk, tündéri volt az apró termetével és a hátán a hozzá képest hatalmas iskolatáskával, és ahogy szegény szinte már kétségbeesve rohant a társai után. Csak meg ne egyék a furcsa idegenek! Pedig most még a maszk nem is volt rajtunk. Hát ennyire nagyon ronda lennék?! :)

A halász és hálója

Az apró utunk össze-vissza kanyargott, és az egyik balkanyarban, egy híd előtt megálltunk, mert az út töltése, és a szomszédos rizsföld közötti vízben fotótéma volt. Egyrészt ez a virág, ami az egyik bengáli érmén is rajta van, és ami Banglades egyik nemzeti jelképe, másrészt a fickó, aki a rizsföld peremén állva éppen a hálóját húzta ki a vízből.

Zsákmánya sajnos nem volt, de aztán pár méterrel odébb sétálva újra kivetette hálóját a vízre, ezt a pillanatot véletlenül sikerült elkapnom, csak a tájat akartam épp fényképezni, de aztán láttam mire készül, és odakaptam a fényképezőt. A kép lehetne még jobb, ha a vízen a háló teljes visszatükröződése is látszódna, na de sebaj, azért így sem gyenge a pillanat. :)

Töcsörészés – Fülvakarás

Pár kilométerrel később pisiszünetre álltunk meg. Ez nálam még könnyen megoldható bárhol, de az ilyen nyitott terepen Zitának nincs könnyű dolga, ezért bekéredzkedett egy házba. Eközben persze én tartottam a frontot odakint, de ez most egyáltalán nem volt nagy teher, mert alig tízen gyűltek körém – ez igazán semmiség az eddigiekhez képest. Tíz emberrel még el is tudok beszélgetni, illetve százzal is eltudnék, csak előbb kapok tőlük agyfrászt, mintsem hogy nekiálljak bármelyikükkel is banglául bájcsevegni. Érdemes rajtuk végignézni, és megjegyezni, hogy a jobb oldali fiú éppen saját magát töcsörészi a lungiján keresztül. Ez errefelé teljesen normális, erre még beszélgetés közben is képesek, olyasmi lehet ez itt, mintha mondjuk én Budapest utcáin megvakarnám a fülem tövit. :) Nem ő volt az első, akitől ilyet láttunk, mint ahogy a férfiak kézen fogva való együtt mászkálása is teljesen normális, de ezt már írtam ezeregyszer.

Aztán itt vannak balra tőlem a csöppségek a nővérükkel. Ahogy azt az előbb írtam, a gyerekek nem csak sikítva-visítva utánunk rohanva tudnak őrjöngeni miattunk, hanem néha félnek is a furcsa idegentől – ezúttal is erről volt szó. Megbarátkozni sajnos már nem sikerült velük, mert mire leszállhattam volna a holdjáróról, Zita már visszaérkezett a háttérben látható töltésen a háztól, és indulhattunk tovább.

Rizsmezők, bárányok, bivalyok, emberek

Egy hosszú, nyílegyenes töltésen folytattuk a tekerést, ennek mindkét oldalán egy szélesebb vizesárok terült el, és csak aztán jött a mező, illetve az erdős-fás blokkokban a házak. Az egyik ilyen rész kijáratánál, a bambuszhídon egy apró gyermek állt az egyik karó végének támaszkodva, egy bengáli gyermektől teljesen szokatlanul, abszolút mozdulatlanul, úgy, mintha egy öregember tette volna ugyanezt, a távolba meredve az életről merengve. Mindez nekem csak egy villanás volt, de a fényképezőgép megmaradt, így mentette a pillanatot. :)

Következőnek naptejet kenni álltunk meg egy útkanyar melletti fás, árnyékos részen, mivel már kilenc óra felé járt az idő, és kezdett erőteljesen tűzni a nap. Ebből az egy kanyarból hirtelen annyi csoda jött szembe, hogy alig bírtuk kapkodni a fejünket, na és persze lementeni a csodákat a fényképezőgép SD kártyájára! :) Azt hiszem kezdem a bárányokkal: hogy bírnak ilyen édes nyugalomban az út kellős közepén üldögélni? És hogy lehetnek egy teremtménynek ilyen fülei?! :) Aztán a vizibivalyok (vagy bölények, miben is állapodtunk meg?!? :D), a nagy kedvenceink, ott fürödtek a töltés alatti pocsolyában, majd a szemközti út fasora mögül előkerült egy csoport, megpakolt riksával. Határozottan elkezdődött az élet Bangladesben, de ez most nem fáj nekünk, sőt, éppen hogy csodás, mert nem jár erre nemhogy sok, de még egy busz vagy teherautó sem, aki belerondítson nekünk, de még CNG-sek és motorosok sem nagyon. Amikor Bangladest csak ilyen sűrűségben kapjuk, és nem kétszázan állnak körbe minket, akkor könnyű, és szerethető ország, és ma ilyen volt, és ezért valóban nagyon szerettük, és örültünk neki, és magunknak is, hogy kezdünk szépen lassan, de biztosan elképzelhetetlen távolságba kerülni attól a vadállattól, akikké tegnap váltunk néhányszor.

Nem telt el egy perc, és aztán még videofelvételt is kellett indítanom, mert a kisbárány elkezdett szopizni, és közben nagy vidáman, egész magas frekvencián nekiállt csóválni a kis farkát, és ez valami olyasvalami, amit kép nem tud visszaadni, ezért Zita utasított, és én nyomtam a piros gombot a fényképezőn:

Egyébként az ezen a helyen készült három képet szinte össze lehetne illeszteni: bárányos kép szélén kölyök ül, ő a bivalyos képen is ott van, ahogy a fasor is, ahonnan a megpakolt riksával érkező csoport közeledik. Ők mind rajta vannak a videón is, ahogy az a riksás is elhajt mellettünk, aki a bárányos képen még csak messze a háttérben van. :) Remélem átjön valamennyire az érzés, hogy milyen lehetett ott! De ha ez még nem volt elég, a végére még itt van egy bácsi, akit a távolban szúrtam ki, mondanám, hogy a kecskéjével, de ez valószínű nem igaz, csak mind a ketten ugyanazt az apró földtöltést használták közlekedésre a két rizsültetvény között.

Néhány kanyar után újabb hosszú egyenes következett, és ennek az elején elhaladtunk egy olyan rizsmezőn, amin épp nagy munkálkodás folyt, sok-sok ember tett-vett, persze mind férfiak, félig felhajtott lungiban – munkához így szokás viselni.

Ez a mi utunk: a kalandokkal teli!

A GPS-en valahol itt ért véget az utunk, és én itt kezdtem aggódni, hogy hogyan tovább. Persze a valóságban nem ért véget az út, sőt, nem hogy nem ért véget, hanem betorkollottunk egy szélesebb, szép új aszfalttal borított, még szaggatott vonallal is bíró útba. Ezen az úton mi nagy merészen egy jobbost vettünk, és azért írom, hogy nagy merészen, mert a Cox’s Bazarba vezető főúthoz balra kellett volna kanyarodnunk, és a tegnapi élményeink után így is terveztük, de aztán kiszúrtunk egy hajójáratot, ami annak a szigetnek (vagy félszigetnek, a fene sem érti itt már a föld, a tenger és a különböző folyók és annak torkolatainkat viszonyát errefelé…) a déli csücskéből indul, és azt sikerült megtudnunk Sadeken keresztül valakitől, hogy egészen délután 5-6 óráig járnak itt hajók, pontosabban ahogy az útikönyvünk is írja, „Jetty Boat”-ok, egyenest Cox’s Bazarba, egy szélesebb folyó torkolatán utazva. Ezt mi úgy gondoltuk, meglépjük, és arra megyünk, kalandra fel! Főúton mindenki tud biciklizni, na meg ki vágyik arra a forgalomra, ami ott lehet. A főút a buszoké, teherautóké, nincs ott nekünk semmi érdekes, ez a mi utunk! Ezzel lefordultunk jobbra, a komp irányába. Reméltük, hogy ez egy jó döntés volt, és nem fogjuk megbánni.

Bengáli divatbemutató

Ekkor már éhesek is voltunk, mert hajnalban reggeliztünk, ezért megálltunk egy útszéli kis teázóban, ahol árultak puha édes süteményeket is, ezekből betoltunk vagy hatot, na meg ugye két kör teát is. Közben a szomszéd asztalnál ülő fickóval beszélgettünk, tört angol kérdéseire – amiket szinte már előre tudtunk, ezért is voltunk képesek megérteni őket – bengáliul válaszoltunk, amin meglepődött, hát még a válaszok értelmén. Miután a saját anyanyelvén meghallotta, hogy honnan jöttünk, hogy hány országon, kilométeren, és hónapon keresztül, diskurálni kezdett a barátaival, majd a következőket mondta: „You have wrong information! Wrong information…” – Ezt először nem értettünk, mi az hogy rossz információnk van? Nincs erre út? De hát nem is kérdeztünk az útról, nem is tudod, meddig és hová megyünk, ez még nem volt… Vagy akkor miben tévedünk? Jaaa, hogy azt hiszed, hazudunk! Hát, Te vagy az első Bangladesben, de egyébként nem csodálkozunk, ha nem hiszed el, néha mi sem hisszük el, hogy eddig jutottunk. :) Itt van ez a névjegykártya, ezzel a webcímmel, itt google translate-el fordítva elolvashatsz mindent, mind egy szálig igaz, bármily hihetetlen is! Persze ezt már mind nem értette, a webcímnél leakadt, hisz itt már az is nagy szó, ha valaki nem analfabéta, az informatikai analfabéták aránya pedig biztos, hogy 95% feletti.

A nap egyik legnagyobb show-ja, vagy legalábbis a legvidámabb perceink itt, ezen a helyen következtek, amikor megállt mellettünk az út szélén három ember, és a szokásos bengáli stílusban minden rossz nélkül elkezdtek kőkeményen stírölni minket. Minket ez most egy cseppet sem zavart, az árnyékban ültünk, jóllakottan, jókedvűen, teát szürcsölgetve. Ők pedig nem jöttek közelebb, mert nem tolta őket hátulról a tömeg, akik szintén szeretnék látni, hogy mit néznek azok ott sokan legelöl. Az a jó, és egyben a szörnyű ebben a jelenségben, hogy egy bizonyos népsűrűségnél nincs egyáltalán tömeg, viszont ha elérik azt a sűrűséget, hogy képesek egy kisebb tömeget alkotni körülöttünk, amitől mi magunk már nem látszunk, csak a tömeg, akkor ez a tömeg percek alatt őrjítő méretűre tud dagadni. Erre igazából most jövök rá, ahogy írom.

Md. Abdullah – Md. Shaiful – Md. Iqbal - A 2012-es év topmodelljei!
Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Na, de most nem ezt akartam, hanem, hogy nézzétek Ti is ezt a három muksót! Hát nem oltáriak? Mint valami divatbemutató, úgy pózolnak, komolyan! :) Elképzeltük Zitával, hogyan nézne ki egy bengáli divatbemutató: Először is a kifutót el kéne önteni vízzel, mondjuk úgy érjen derékig, esetleg egy kis rizsföld sem árt, vagy valami kisebb sártenger néhány vizibivallyal, esetleg lehetne a kifutó maga egy rizsföldek közötti töltés vörös téglákból kirakott ösvénye, és a modellek úgy kezdenék a kifutón, hogy a vízből másznak ki, a vállukon egy bambuszág két végén rizspalánta kötegekkel. :) Na de nézzük őket hárman, balról jobbra: Mohammad Abdullah Nadeem fiatalos, nagykockás barna, csajozós lungiban, hódító atléta felsőben, még a papucsa is erőt sugároz, persze valójában jámbor, harmatlelkű alkat ő, aki a légynek sem tudna ártani, ezt mutatja a hátratett keze is. Titkon egy love marriage-ről álmodozik.

Középen Md. (Mohammad) Shaiful Kareem, Tom Cruise bengáli hasonmása, informatikusnak tanul, egyszer talán nagyon gazdag lesz a szó materiális értelmében is. Az okostelefonját a mellényzsebében hordja, hisz az ilyen egyszerű lungikon nincsen zseb, vagy legalábbis ő még nem tanult meg hajtogatni rá egyet, mint ahogy azt néhány vérprofi riksás szokta. Jöjjön végül, de nem utolsó sorban a harmadik játékos, Md. Iqbal Sukur, az idősebb korosztály képviselője, ő még a bajusz generáció tagja, csodálatos halványkékkel áttört rózsaszín lungiban, 13 vagy 14 gyermek apja (már ő sem tudja pontosan, melyik a szomszédé és melyik a sajátja – mindig össze-vissza szaladgálnak), most siet haza, viszi az asszonynak az ebédre valót, eredeti csomagolásban, garantáltan friss minőségben, csak még előtte megszemléli a két furcsa idegent röpke fél óra erejéig.

Hát nem zseniálisak!? Különösen Iqbal, a csirkével, ahogy teljes természetességgel fogja azt a lábánál tartva, és míg az mozog és nézelődik jobbra-balra, nyújtogatja a nyakát, addig Iqbal rá sem hederít, csak fogja fél kézzel, nagy lazán, mint mi a cekkert a boltból kifelé jövet.

Néha elmerengek azon, hogy vajon nem-e Kőrösi Csoma Sándor találta ki a „Mit bámulsz, nem láttál még fehér embert?!” című kissé arrogáns visszaszólást, amikor Kalkutta mellett bengáliak lakta területen vándorolt? :) Bizonyára tévedek, mert abban az időben valószínű nem jutott volna el addig, ameddig, ha csak annyi türelme lett volna, mint most nekünk van.

Ne feledkezzünk meg a negyedik játékosról, sajnos-e kép is érzékelteti a nők helyét és „értékét” az itteni társadalomban – valahol a háttérben, eltakarva. Talán nem kéne, hogy ez így bosszantson engemet, és már négy sort kitöröltem, amit végül úgy döntöttem, nem akarok ide leírni, mert ez az ő kultúrájuk, nekik kell tudni, hogy jó nekik, és attól még, hogy a miénk más, azt nem kell feltétel nélkül jobbnak gondolnom, és főleg nem kell lehülyéznem őket, mert náluk más a társadalmi rendszer, és benne a nők szerepe.

A csomagoláson a kép csak illusztráció! – De ennyire? :)

Húhh, ennyit nem írtam még egy képről sem talán, úgyhogy lépjünk, vagyis guruljunk tovább, mert eztán is érdekes részek következtek. Áttekertünk egy nyitott, napos, egyenes szakaszon, ami valójában egy töltés volt, kétoldalt vízzel, baloldalt egészen nagy vízterületekkel.

Egy forgalmas kis csomópontot elhagyva utolértünk egy nagy fémdobozt húzó riksást, akiről én megsejtettem, hogy fagylaltárus, és még gurultunkban megkérdeztem, van-e fagylaltja! Volt neki, felnyitotta a láda tetején a kis nyílást, és előkotort egy valami sárga gyümölcsös ízű jégkrémet. Mi kérdeztük, hogy van-e csokija, vagy vaníliája, de egyre csak mondta és mutatta, hogy csak ez van, ám amikor aztán felnyitotta a láda egész tetejét, egy csomó csoki bevonatú, belül vaníliás jégkrémet pillantottunk meg. Hát hogy lehettél ilyen S…., hát ezt kérdeztük, hát mégis van nálad csoki-vanilia! Aztán kibontás után ért minket a meglepetés, ó, hát milyen buták vagyunk, hogy is lehettünk ilyen naivak: ami a csomagoláson van, az csak illusztráció, itt nem adnak az ilyesmire, nem az van benne, ami a csomagoláson, csak épp olyan volt kéznél, ezért abba került a jégkrém, de igazából tökmás ízesítésű, olyan, amilyen íz és/vagy színezék épp volt a gyárban! Mit is foglalkozunk az ilyen apró részletekkel, hisz a jégkrémben nem ez a lényeg, hanem hogy hideg! :) És különben is, örüljünk annak, hogy egyáltalán van! :)

A ciklonház és a magasfesz. villanypózna

Az oszlopokon álló ház, amit láttok, egy ún. ciklonház (Cyclon House), amit szökőár esetén használnak, errefelé rengeteg ilyet látni, amit nem csodálok, mert rengeteg területről olvastuk az útikönyvben, hogy az utóbbi 30-40 évben valamikor elvitte a víz a házakat, állatokat, családokat, és emberek haltak meg, százezres, vagy milliós nagyságrendben. Bangladesben ez is a teljes történet része, még ha eddig keveset is beszéltünk róla.

A szigetre egy hosszú hídon keresztül érkeztünk meg, amire már felhajtani is élmény volt, mert a feljáró elején az út két oldalán valamiért bambuszrudakat halmoztak fel, és ez érdekes látványt nyújtott. Aztán odafent a hídról is láttunk ezt azt, többek között, ami engem a legjobban megfogott, egy magasfeszültségű villanyvezeték óriási tartópóznája, és lábai mellett található apró cölöpökre épített bambuszkunyhó, és a mellette még apróbbnak látszó ember, amint éppen tesz-vesz valamit a vízparton.

Engem ez a kép nagyon megfogott, csináltam róla egy egész sorozatot, állított és fektetett fotókat is, az egész toronnyal és csak a lábával is, ahol jobban látszódnak a ház részletei. Ez a kép állítva akár egy könyv borítója is lehetne, amúgy is annyi „Development”-es könyvet írogatnak Bangladessel kapcsolatban. Mert ugye itt aztán szárnyal a GDP növekedés, hát persze hogy, hiszen a béka segge alatt van a GDP, onnan könnyű fejlődni. :) Csak az irány jó legyen, és a népességnövekedést állítsák le valahogy okosba, és akkor talán marad itt még valami jó! Én szívből kívánom nekik, mert megérdemelnék, de hogy Banglades sorsa nem lesz egyszerű a jövőben sem, az szinte biztos. Az egyszerű, „műveletlen”, a földjét művelő ember számára az érték a gyermek, az utódok, ők jelentik a munkaerőt, és Dani nagyon helyesen írta egy kommentben, ők jelentik a nyugdíjat is, ezért aztán vannak itt a családokban simán tíz felett gyerekek, nem csak viccből írtam az előbb 13-14-et, ilyet is hallottunk már. Csak, hogy ők mind egy-egy újabb éhes száj is, egy tanítani, oktatni való nebuló is, és akkor elérkeztünk az ország nagy problémái és kihívásai elé. A kormány pedig a helyiek elmondása szerint nem végzi túl fényesen a dolgát, csak egymást marja a két nagy párt, megy a harc a hatalomért, közben meg az ország igen súlyos problémákkal küzd. Persze ez csak néhány egyszerű ember nézőpontja, akiket megkérdeztünk, a jó ég tudja, mi a teljes valóság.

Eltörik megint a biciklim

Egy faluban megálltunk üdítőt venni. Tudom nem szép, de cukros löttyöt kívántam, és erre a legjobb valamilyen agyoncukrozott üdítő. Ezt meg is kaptuk, csak épp mellé még 200-300 embert is, ezért végül rohanva ittuk azt az üdítőt, és téptünk tovább, még mielőtt ránk tör az öt perc ma is. Az út innentől elképesztően kátyús volt, csak úgy hullámoztunk a gödrök között, kikerülni őket még bringával is lehetetlenség volt, mert már egymásba nőttek a kátyúk. Az egyik ilyen kátyúba esve egy furcsa csattanást hallottam a hátsó kerék felől. Rögtön tudtam, hogy valami baj van, hát meg is álltam a következő árnyéknál, hogy megnézzem, mi történt a bringával. Ahogy sejtettem, a csomagtartó törött el, ugyanott, mint 10 hónapja Tádzsikisztánban, csak most a bal oldalt. Akkor Dushanbe-ben alaposan bevásároltunk a fém szorítókból, és azóta nem kellett használnunk őket. A módszert már ismertük, jobb oldalt a Mercedes szorító jól bevált, ugyanezt a módszert alkalmaztuk most is, csak épp alátétnek nem volt nálunk gumilap, ezért erre a célra a már még régebb óta tönkrement Airzound tartójának puha borítását használtuk. Hogy miért volt ez még mindig nálunk? Hát ezért, tudtam hogy egyszer még valamire jó lesz!

És hogy miért törik el egy ilyen vérprofi, drága Nazca kerékpár csomagtartója? Nem hibáztatom érte, mert pontosan tudom, mit kap, és mennyire nagyon túl van terhelve attól a 25kg-nál, amennyit a hivatalosan bír a csomagtartó. Szóval még ezzel együtt is nagyon elégedettek vagyunk a gépekkel, de ettől még ezt meg fogom írni az Evobike-nak (akik talán olvassák is ezt) és a Nazca-nak, de nem mint elégedetlenkedő kritikát, hanem mint fejlesztési irányt, hogy a következő modell még jobb, erősebb legyen.

Mindeközben… kitaláltátok: rengetegen körbeálltak minket. :) Ezt már kezdtük annyira nem jól viselni, de mivel inkább a problémára koncentráltunk, és csak néhányszor, de akkor nagyon határozottan, nagyon messze, az út túloldaláig tereltük őket, most nem volt ezzel különösebb baj.

Amikor gyerekek visítva üldöznek…

A következő faluban iskolaruhás gyerekek vettek üldözőben minket, és ezt a mögöttem haladó Zita nem viselte valamit jól, amit én nem tartottam túl jó előjelnek, lévén még volt hátra több mint 20km-ünk a napból. Az út ráadásul újabb nehézségeket tartogatott. Iszonyú meredek, pár méter magas felüljárókra kellett felhajtanunk, amelyeknek a tetején ugyan volt beton, de a fel és lehajtó részen nem, és ez okozott néha egy kis bonyodalmat, de egyszer sem zanyáltunk el, mint ahogy a vízátkeléseknél sem.

Muszáj voltunk még egyszer megállni, mert az üdítő adta energia hamar elszállt belőlünk. Hála az égnek, egy fodrászszalonban találtunk menedéket, és a kinti tömeggel is meg tudtuk értetni, hogy ne jöjjenek be a bejáratig, se a helyiségbe, hanem maradjanak az aszfalt vonala mögött. Ez egészen jól működött, csak 20 perc után kezdtek szépen beszivárogni és leülni a közeli padra, majd szépen a vonalról is megfeledkezni, és egyre közelebb és közelebb jönni, mígnem rájuk nem szóltuk, de ekkor félig már csak heccből, mert tudtuk, hogy indulni készülünk hamarosan, és azt is tudtuk, Zita mire készül: megböködni Őket.

A nagy nevetés után elindultunk, és a gyerektömeg természetesen őrjöngve, sikítva követett minket, én pedig kihasználva az eseményt, a fényképezőt hátrafelé tartva videóztam ismét:

Mindeközben sikerült megfogalmaznunk is azt, amit eddig is éreztünk, de szavakba még nem öntöttük: micsoda hajszálnyi a különbség a között, hogy valamit élvezünk, és nevetünk rajta, és hogy ugyanezen dolog végett szenvedünk és majd meg őrülünk. Mert igazából, kívülről nézve pontosan ugyanaz történt, mint ami tegnap, és már régebben is párszor. Mégis, máskor, és különösen tegnap, ezt nagyon rosszul viseltük, és nem örültünk neki, eszünkbe se jutott nevetni rajta, de most mégis ezt tettük. Mi történt? Zita megcsikizte őket, és már kedvesebbek lettek nekünk? Felvidítottak minket is a nevetésükkel? Igen, és igen! Ennyi, ilyen egyszerű! Mi döntöttünk úgy, hogy most nem lesz rossz, hogy most nem fog zavarni, most tetszeni fog ez! De ha egyszer elborulsz, csak egyszer, és elindulsz odabent a rossz irányba, akkor utána már nehéz visszafordulni, mert a nevetésük és a kergetésük neked mind negatívan fog lecsapódni, mígnem a nap végére kiborulsz, pont, ahogy tegnap tettük.

De ma nem, ma nem, és ez igazi sikerélmény, ezért duplán örültünk, hogy most itt ezt ilyen jól kezeltük, és nem két idegbeteget láttak a helyiek a holdjárókon, hanem két érdekes, mókás alakot, akik megnevetették őket, és akik velük nevettek.

Jetty Boat to Cox’s Bazar

A kikötő és a komp valójában nem az volt, mint amire számítottunk. Egy hosszú, egyenes gyalogúton gurultunk végig, amit két oldalról már félig a vízben élő fák, bokrok szegélyeztek. Ezt követve kitárult előttünk egy alacsony vízállású, saras terület, ahol hajók parkoltak a víz mellett a szárazon, és ahonnan már csak egy keskeny stég vezetett tovább, be a vízre, ahol a távolban egy keskeny csatornán csak kisebb fabárkák és apró fehér motorcsónakok várakoztak a stég végén az utasaikra! Na, ez cifra lesz! Hát még, ha ekkor már tudtuk volna, hogy a bárkák nem is közlekednek, csak a motorcsónakok, ezek a bizonyos „Jetty”-k.

A Jetty-sek azt mondták nekünk a stég végén, ki kell bérelnünk egy egész motorcsónakot 800 takáért, mert akkorák a biciklik és a csomagjaink, hogy mások már nem férnek el a csónakban. Ezen felháborodtam, mert én nem így láttam, inkább úgy, hogy csak le akarnak minket húzni, külföldieket. Persze nem volt mi mást tenni, szépen lemálháztunk, én felmásztam a csónakra, és Zita először a csomagokat, majd a bringákat leadogatta nekem. Ezután kezdődött az utasvadászat! Pont, ahogy a riksások szoktak kiabálni, úgy kiabáltunk mi is az utasaink után: Ki akar két külföldivel Cox’s Bazar-ba utazni? Cox’s Bazad Jetty boat! Bezzeg most nem tolongtak, máskor még a levegőt is elszívják előlünk, de amikor költségmegosztásról lenne szó… Végül sikerült három utast fognunk, ők örömmel beszálltak hozzánk, ám ekkor derült csak ki igazán, mekkora lehúzásról van szó irányunkban. Az egész csónak 800 taka, ám egy utas jegye csak 50. Pedig tuti, hogy ez a csónak nélkülünk is elindult volna utasokkal, és az is biztos, hogy nem férnek fel rá 16-an. Mindegy, ezen már kár bosszankodni, végül kifizettük a 650-et, pukkadjanak meg vele, 1950 Forint. A motorcsónak út egyébként durva volt, nagyon dobált minket a víz, és így végiggubbasztva az utat már azt is értjük, miért dobta ki a google az elsüllyedt Jetty-kről a cikket, amikor rákerestünk ezen járatok menetrendjére – ami persze nem létezik, akkor indulnak, amikor megtelnek.

Nagy naivan azt gondoltuk, hogy Cox’s Bazarban a megérkezéssel véget érnek a megpróbáltatásaink végre, de ez nem így volt, sőt, most jött a leghúzósabb rész! A csónak egy éppoly lápos, mocsaras területen kötött ki, mint ahonnan elindult, ám itt nem létezett stég, vagy legalábbis nem ért el addig a vízszintig, ahol a csónak ki tudott kötni. Ezért aztán a stég végétől a csónak kikötőig apró facsónakok egymásba fűzött sorozatán kellett végiglépkednünk. Egyikből ki, másikba be… Nem is lett volna ezzel gond, ha nem lett volna nálunk két hosszú, egyenként 18kg súlyú kerékpár, plusz még a nyolc táskánk, összesen azok is kb. 60kg súlyban. Minderre csak ketten voltunk, és közben a népek még özönlettek is rendesen, mind a két irányból. Először csak két csónakkal odébb pakoltunk ki, ahol már nem volt olyan nagy tömörülés a ki- és beszállások körül. Aztán innen Zita előrement a stég végéig két táskával, majd én fordultam kétszer a táskákkal, majd egyet pihentem, amíg Zita ment az utolsó két táskáért és végül még kétszer fordultam a két biciklivel. Ez rohadt egy meló volt, mert minden egyes csónakból át kellett emelni a bringát a következőbe, úgy, hogy közben alig volt hová lépni, és az emberek meg jöttek mentek körülöttem. Ez az egész hercehurca beletartott vagy egy órába, és ezzel még közel sem volt vége, mert ekkor láttuk csak, hogy a stég, ez a szintén csak alig egy méter széles fatákolmány van vagy 400m hosszú. Mire erre rájöttem, már végigtoltam rajta Zita bringáját, balga módon a csomagok nélkül. Nem tudhattam, hogy nem lesz benne lépcső, csak kettő apró és az is lefelé. A szárazföld és a stég találkozásánál megkértem valakit, hogy figyeljen a biciklire, ledöntöttem azt a töltés oldalába (nem sztenderre, mert esélyes, hogy eltörték volna), még egyszer nyomatékosan megkértem az emberem, hogy ne hagyjon senkit még csak hozzányúlni sem a bringához, majd visszaszaladtam Zitához, aki addigra már nagyon okosan felmálházta a biciklimet. A másik négy táskát még el kellett helyezni valahogy: egy az ülésbe, egy a csomagtartóra, kettőt pedig Zita hozott a kezében, én pedig toltam a bringát. Szegény bicikli, ennyi cuccal még nem gurult soha, ráadásul most ezen a szörnyű stégen, ahol ha megborul az egyensúlyunk, simán zuhanunk két-három métert a sárba! Az lenne még a szép így a nap végére! :)

Utolsó, szálláskeresési kálváriánk

Persze nem történt baj, és mi kimerülten ugyan, de még mindig vidáman továbbindultunk, úgy sejtve, hogy most már tényleg vége a nehézségeknek mára. Először is farkaséhesek voltunk, ezért egy éttermet kerestünk. Kint egy forgalmasabb utcánál hamar megtaláltuk a helyünket, ahová betoltuk a bringákat, letámasztottuk őket egy-egy asztal mellé, majd kezet, arcot mostunk, levettük a cipőket, leültünk egy asztalhoz és rendeltünk. Megcsináltuk, csak ideértünk, micsoda út volt! Az étel borzasztóan jól esett, úgy, ahogy a pihenés is tudván, hogy az egyetlen egy kihívás, aminek még elébe nézünk, az a helyünk megtalálása, ahol lakhatunk itt néhány éjszakát.

Ez sem volt még egyszerű menet, volt ugyan egy telefonszámunk, de a túlvégén az illető azt mondta, hogy az Eid miatt már eleve tele van vendégekkel, és mi már nem férnénk el. Az útikönyv alapján indultunk el, megtaláltunk egy NGO-t, ahová a könyv szállót is írt, beszélgettünk velük, teát kaptunk, meséltünk magunkról, de a végén amikor rákérdeztünk a szálláslehetőségre, csodálkozva néztek. Végül egyikük átkísért egy nagy, sokemeletes, modern blokképülethez, ami egy szálloda volt. Itt is szívélyesen fogadtak minket, de sajnos olyan áraik voltak, amit nem engedhettünk meg magunknak, na meg az az elénk vizionált kép sem tetszett, ahogy cipelem fel a hatodikra a bicikliket, mert a liftbe (ha egyáltalán van nekik) nem fértek be. Így hát maradt a „köszönjük, de ez túl sok nekünk, max. 300-ért keresünk valamit”, adtunk nekik azért egy névjegykártyát és továbbálltunk. A következő szálló tele volt, és ezután kezdtünk kicsit aggódni. Egy másik, ismét méregdrága szálló előtt leültünk kicsit gondolkodni, és felhívtuk Prodip-ot. Ő nagyon kedvesen, érdeklődéssel hallgatta végig dióhéjban elmesélt kalandjainkat Dhaka óta, majd felajánlotta, hogy felhívja néhány kollégáját, akik megpróbálnak nekünk valami ismerőst keríteni itt Cox’s Bazarban. Van itt egy másik, a World Concern-hez hasonló NGO, a World Vision (ha emlékeztek, Örményországban, amikor olyan nagyon gyenge voltam a hasmenéstől, ők már egyszer segítettek nekünk, az ő terepjárójukban aludtunk), ők talán tudnak majd segíteni. Ja, és mellesleg van egy jó pár keresztény szervezet és templom Cox’s Bazar városában, miért nem próbáljuk meg őket is? Ez az ötletet követtük, Zita kiszúrt a szállóban egy alkalmazottat, akinek kereszt volt a nyakában, ő mondta el nekünk, hogy egy utcával hátrébb van egy baptista templom, ott szállást is adnak! Gurultunk nagy vidáman reménykedve, immár kukk sötétben, lámpákkal. Az utcában, amit mondtak nekünk, egy kisebb gyerektömeg verődött körénk, és mikor kérdeztük, hogy hol a „baptist church”, egy kapura mutattak. Ide benyitottunk, betoltuk az udvarba a bringákat, majd a helyi kultúra szerint talán kicsit bunkón, de kizártuk a kapun kívülre a lelkes kis követőinket. :) Bent az udvaron a háznál mosolyogva fogadtak minket, kezdtük mesélni a történetünket egy nőnek, aki kijött a házból köszönteni minket. Mondta, hogy hamarosan megérkezik a bátyja, és ő majd tud segíteni nekünk, várjunk. Mi vártunk, de közben azért tovább beszélgettünk, mire kiderült, hogy nem is egy baptista templomnál járunk (itt nem lehet tudni, itt a templom néha csak egy épület, mint a többi), hanem csak egy egyszerű otthonnál, egy udvaron! Nahát, jól megtréfáltak minket azok a kölykök, valószínű a „nem tudom miről beszélsz, de bólogatok” esete történt meg velünk ismét, csak mi már túl fáradtak voltunk észrevenni. Akárhogy is, azért megköszöntük a hölgy kedvességét, akinek az egyik testvére átkísért minket az innen már alig 100m-re lévő baptista templomhoz, ahol már úgy kezdtük, hogy „Are you the Baptist Priest?”, és nem tévedtünk. :) Itt is kedvesen fogadtak minket, kaptunk egy tágas, szép szobát, amiben némi Sokoban-ozás után sikerült átrakni az ágyak azon oldalára az asztalt és a széket, ahol konnektor is volt, így meglett az „irodám” is, ahol írhattam. Igaz, hogy éjszakánként 450-ért, de teljes volt a boldogság, volt mindenünk, amire vágytunk és jó helyen voltunk.

Másnap kaptam egy e-mailt a nagy szállodából, ahol legelőször jártunk, hogy „You are welcome to stay for 300 Tk”, de át már nem pakoltunk, 450 forintot nem ért meg nekünk a költözködés, szét voltunk már pakolva, a ruháink száradtak, mi pedig nem vágytunk újra belemenni még ebbe a kis bizonytalanságba se, persze azért még megköszöntük a kedvességüket egy válaszlevélben.

A 9. oldalon járok képek és alcímek nélkül. Képes volt valaki ezt végigolvasni? Én nem… :)

Chakakaliból Cox’s Bazarba 62,7km-t tekertünk, egy hosszú, kőkemény, nehézségekkel teli, de nagyon szép napon, 2012. augusztus 28-án, amikor nem voltunk rondák senkivel sem egész nap – Már ennek is örülnünk kell! :)

Teli körforgalom, üres híd – éljen a bangladesi közlekedésszervezés!

Chittagongból kifelé menet hála az égnek megúsztuk a Bahaddarhat Intersection-t, helyette egy iszonyú zsúfolt buszállomáson kellett átkelnünk, majd még mielőtt a hídra felhajthattunk volna, egy másik, eredetileg körforgalom funkciót ellátó óriási, kaotikus buszmegállón kellett keresztülverekednünk magunkat. Ez a körforgalom talán még szörnyűbb volt, tömött sorokban álltak egymás mögött több sávban a buszok, elállva az egész utat, a körforgalom előtt és a körforgalomban. Hogy mire vártak, és miért, azt nem tudom, de bizonyára ezt nem így találta ki a közlekedésszervezet, hanem ez egyszerűen csak kialakult. Szerintem, aki autóval akart átjutni itt, annak simán órákba telt, mert még nekünk is több buszsofőrt meg kellett kérni, hogy lesz szíves egy fél métert előre/hátra gurulni, hogy elférjünk a busz előtt. Ilyenkor persze olyan éles kanyarokat kellett vennünk, amit a bringán ülve már lehetetlen, ezért itt nem egyszer meg kellett emelni a bicikliket, hogy helyben vegyünk be egy-egy 90 fokos kanyart két mocskot okádó, büdös busz között. Mert persze a motort azt senki nem állította le, hiszen mindjárt előre tudnak majd gurulni pár métert, már csak órák kérdése.

A híd a körforgalom után ennek megfelelően teljesen üres volt, csak egy-két a körforgalmon magát szerencsésen áttuszkoló riksás és mi voltunk rajta. Ezt kicsit abszurd volt látni, főleg itt Bangladesben, Chittagongban, kétszer két sáv makulátlan aszfalt egy modern hídon, tök üresen… De végül is nekünk jól jött, csak azt bántuk kicsit, hogy az a három tuktukos, akiknek szintén sikerült kitörni a buszok torlaszolta körforgalomból, mind minket boldogított váltott kíséretben, amíg a hídon átkeltünk. Egyszer lehetne öt perc nyugtunk az úton, de akkor is lelassít az összes püfögő jármű mellettünk. Egy helyen mi is megálltunk, átugrottam a híd túloldalára, és lefotóztam a folyón parkoló hajórengeteget. Csak utólag vettük észre, hogy a képbe egy madár is berepült. :)

Meg nem bizonyosodtunk róla, de esélyes, hogy egy tehénpiacot csodáltunk az út töltéséről.

A híd után hamarosan lefordultunk a főútról, és egy alsóbbrendű úton folytattuk. Itt a forgalom már mérsékelt volt, kevesebb, mint máshol Bangadesben, és ezt élveztük. Gyönyörű erdősávon hajtottunk végig, jó idő volt, és a nap elején jártunk. Az úttól balra egyszer csak egy nagy mezőt pillantottunk meg, ahol karámok utcájában rengeteg tehén állt. Később egy másik nagy hídra is felhajtottunk, hogy átkeljünk egy másik folyón. Ez már barátságosabb volt, itt a mi oldalunkról nyílt gyönyörű kilátás balra, ahol az egyik sziget zöld árterén állatok legeltek. Ez a kép idilli volt, különösen innen fentről az útról. A folyó túloldalán igazi faluvilágba érkeztünk meg, amit sajnos az is jelzett, hogy sokszor eltűnt alólunk az út. Falvakon hajtottunk keresztül, és rizsföldek mellett haladtunk el. Hol makulátlan, egyenes sztrádán hajthattunk, hol az aszfalt teljes hiányában, saras, gödrös úton, amit téglából kirakott úttal próbáltak pótolni, ám ezek a téglák hamar széttöredeztek és megbomlott bennük a folytonosság, így gyönyörű kis gödrök jöttek létre köztük, amiben csak úgy ugrált, pattogott a kerekünk. Gondolhatjátok, mennyire örültünk ennek.

Reggel alig kaptunk be néhány süteményt indulás előtt Aniknál, ezért most hamar megéheztünk, és megálltunk az egyik nagyobb településen. Gyorsan találtunk egy útszéli éttermet, ám az nem volt jól fedezhető a tömegek elől, ezért a szomszédos mezőgazdasági bolt előtt, vagyis félig inkább már boltban vertünk tábort, és oda kértük át az ételt, ami megint csak tea volt, de most csapatival és tojással. Ezzel jól laktunk és közben a körénk gyűlt népeket csak néhányszor kellett egy szélesebb félkörbe rendezni, amit persze ők rettentő mód élveztek, én már kevésbé, hogy minden két falat étel után fel kellett állnom rendezgetni őket. Ha hagyom, hogy közelebb jöjjenek, egyre csak jönnek és jönnek, többen és többen, közelebb és közelebb, hisz náluk ez normális, és nem is értik, minket miért zavar, illetve észre sem veszik, valószínű nem is értik, miért fogom őket rendre vállon, és kísérem őket ki barátságosan a vonalon kívülre, amit újra és újra meg kell húznom, mert összetapossák és elfelejtik a létezését. Ilyenkor mindig próbálok barátságos maradni, általában átkarolom őket a válluknál (csak férfiakról beszélünk, a nők nincsenek nagyon az utcán, vagy ha igen, akkor sem állnak be a férfiak közé minket bámulni, otthon főznek, mosnak, takarítanak, gyerekre vigyáznak) és szépen elindulunk együtt a körön kívülre. Ennek ők nagyon örülnek, hisz hozzájuk szólok, sőt megérintem őket (ez itt teljesen normális, meséltük már, hogy ők még kézen is fogják egymást, és így sétálgatnak a jóbarátok), a többiek meg persze nevetnek, és azt is el tudom képzelni, hogy aztán legközelebb mások azért lépnek a körbe, hogy velük is foglalkozzam. Szóval az egész valahol hiábavaló, mert ha nincs köztük valaki, aki megért minket és ő maga nem segít őket távol tartani tőlünk, akkor az egész csak játék és nevetés marad, amit ők nagyon élveznek, de mi csak ideig óráig vagyunk erre képesek, utána lefáradunk, nyűgösek, és esetleg arrogánsak is leszünk velük szemben. Ezt jobb nem megvárni, és ez most is így volt, amint befejeztük az étkezést, fizettünk és indultunk tovább.

Jó húsz kilométerrel később szerettünk volna megállni egy üdítőre, na meg hogy pihenjünk, de ott már nem volt ilyen szerencsénk. Ráadásul ekkorra már meleg is volt, fülledt, nedves, forró levegő vett minket körül, így még mielőtt egy percnyit is pihentünk volna, kiszabadultunk az embertömegből és indultunk tovább, noha nem volt kedvünk ehhez, de a tömeg gyűrűjéhez és a hőséghez sem. A biciklin még hagyján a hőség, hisz hűt az ellenszél, ami különösen akkor esik jól, ha még árnyékunk is van az úton. Ezek a kis szakaszok igazi felüdülések.

Kár tagadni, déltájra igen nyűgösek lettünk, pedig ma is úgy indultunk el, hogy türelem, türelem, és nem veszítjük el magunkat, hanem végigcsináljuk a napot, haladunk, és este találunk magunknak egy menedéket, ahol csak mi leszünk, vagy legfeljebb egy szűk bengáli körben, valami családnál, akik megértenek minket.

Az útvonalunknak nem a legkönnyebbet választottuk, hanem a legrövidebbet, ugyanakkor a legérdekesebbet. A Bengáli-öböltől távolabb haladó főút nem ígért annyi kalandot, mint ez a tengerhez közelebbi, kevesebb kerülőt, de több kalandot ígérő alsóbbrendű út, amit választottunk, és ahol most haladunk.

Zita tombol, kimentenek minket

Az egyik városka végén egy srác angolul szólt hozzánk, talán azt mondta, hogy „Please Stop”, de mi elhajtottunk mellette, mert mindketten nyűgösek voltunk már nagyon, és nem akartunk magunk köré senkit. Ugyanakkor tudtuk, hogy ez lehetetlen, de mégsem volt kedvünk megállni, mert azt is tudtuk, ha megállunk, ismét körülvesz minket az őrület, amiből csak egyetlen menekvés van: felülni a biciklikre és továbbhajtani. Ördögi kör ez, amiben vagy túlél az ember a nap végéig, vagy nem. Hát nekünk ezen a napon nem sikerült. Az angolul szóló srác után kb. 100m-el behúztam a fékjeimet, és szóltam Zitának, hogy ő is álljon meg: „Figyelj, ez a srác beszélt angolul! Ezzel a lehetőséggel élnünk kéne, megkérdezhetjük, hogy tud-e egy helyet, ahol nyugalomban ebédelhetünk, esetleg ő az embereket is el tudná hajtani körülünk.” – Ezzel sikerült meggyőzni Zitát a megállásra, és visszagurultunk a sráchoz. Célratörő voltam, mondtam, hogy csak másfél óránk van, és szeretnénk ez alatt megebédelni, tud-e valami helyet. Leültetett minket az irodájában, ami egy házi fotóelőhívó, utcára nyíló történet volt. Sadek rendes volt velünk, mondtuk, hogy nem ülni akarunk egy irodában, hanem ebédelni egy étteremben, mire ő hozott valami zacskós snack-et, meg üdítőt, műanyag dobozban. (pont ilyet nem szoktunk venni, a zacskó és a műanyag miatt) De mi már túl ki voltunk bukva, túl késő volt, Zita rögtön kiborult a minket folyamatosan egyre nagyobb tömegben körbevevő embereken. Persze mint legtöbbször, most is mindenki csak bután bambult ránk, mintha valami furcsa állatot látnának az állatkertben, és hozzánk nem, csak egymáshoz beszéltek. Zita kikelt magából, és próbálta elterelni őket, szó szerint elkergette őket, de nem telt bele egy perc, és újra, még többen, még szorosabb körben voltak körülöttünk. Közben Sadek kért minket, hogy hagyjuk ezt abba, és én is kértem Zitát, de ő újra kitört magából, és most már ordítva, kiabálta zavarta el a népet, persze megint teljesen hiába, ők csak élvezték a műsort és erre megint még többen lettek. De ezt akkor mi nem vettük, különösen Zita nem, akit én is próbáltam csitítgatni, kevés sikerrel. Ki volt bukva nagyon, és látszott rajta, hogy mindeközben már legjobban saját magát utálja, nem igazán a bengáliakat. Szar helyzet volt na. És, hogy miért bukunk ki így? Mert mindig, minden percben, mindenki megáll megbámulni minket, körül vesznek, eléd is állnak, az orrod alá is püfögnek, és nincs semmi nyugtod tőlük, és erről ők tudomást sem vesznek, nekik csak egy furcsa idegen vagy, aki furcsa dolgokat művel, ami vicces, ezért hívom a haveromat, testvéremet is, mert ezt látnia kell, ilyet még nem látott senki a faluban, mióta világ a világ! Tény, hogy ezt mi talán a lehető legrosszabbul reagáltuk le, nincs mit ezen szépíteni és mentségeket keresni. Utólag már nem ismerek magunkra, mert ez a helyzet valami olyasmit hozott elő belőlünk, ami nem mi vagyunk, hanem valami sokkal rosszabb. Ez nem volt szép és könnyű élmény, mindenesetre azért tanulságos az biztos.

Sadek (így hívták a srácot), felajánlotta, hogy menjünk az otthonába, a családjához, ahol meg tudunk ebédelni. Mi erre mondtuk, hogy nagyszerű és köszönjük, de csak egy órácskánk lenne erre, és különben is, látod ezt a tömeget? Ők mind utánunk fognak jönni, azt akarod, hogy bejöjjenek a kertetekbe, majd a házatokba, mert ez fog történni, ha elmegyünk hozzátok! De ő csak hajthatatlan volt, mondta, hogy egy óra alatt meg tudunk ebédelni, és van két biztonsági őrük, azok kint tartanak mindenkit. Így hát elindultunk, tovább a főúton, a bicikliket tolva Sadek és a testvére mellett, mögöttünk egy-két száz fős tömeg, az út mindkét sávját elállva. Mi néha letámasztottuk a bringákat, és visszafelé, feléjük indulva elkergettük őket, bangául kiabálva, hogy „ne kövessetek!”. Ebben én is részt vettem, inkább csak azért, hogy Zitáról levegyem a terhet, és ne ő tegye ezt, meg hogy érezze, vele vagyok. Pedig valójában ezzel nem értünk el semmi jót, de ezt akkor nem éreztük, el volt borulva az agyunk a fáradtságtól, az éhségtől, és a dühtől. Ahol lekanyarodtunk a főútról egy murvás kis útra, ott megállítottam Sadek bátyját, és kértem, hogy ne engedjen tovább ettől a ponttól senkit. Ez egész hatásos volt, csak néhányan szaladtak körbe egy kerülő úton, vagy keresztül a rizsföldeken, hogy továbbra is a közelünkben maradhassanak, de a tömeg nagy része ott maradt a főúton, nézve ahogy távolodik tőlük a két idegen Sadekkel.

Sadekéknek persze nem volt biztonsági őre, de a ház előtt zárt(nak hitt) kertben le tudtuk tenni a bringákat, és bent viszonylagos nyugalomban lehettünk, hűvösben, ventilátor járatta levegőben, szűk családi (10-15 fő) körben. Itt sikerült lenyugodnunk és magunkhoz térnünk, megköszöntük Sadeknek a segítségét és elnézést kértünk tőle a történtekért és hogy kikeltünk magunkból. Lezuhanyoztunk, teát kaptunk, és amellett beszélgettünk, meséltünk magunkról, az utunkról, Banglades általunk megélt szépségeiről és persze a nehézségeiről is, hisz abból egy apró epizódot az imént is láthattak. Sadek mesélt a családjáról, a 71-72-es szabadságharcról, amiről pontatlan részleteket ekkor már én is tudtam, amin ők nagyon meglepődtek és megörültek, és én pedig kihasználtam az alkalmat, és végre mindent részletesen lejegyzeteltem, mikor is volt és hogyan is volt. Ám ezek a jegyzetek most nincsenek nálam, egy másik országban felejtettem őket, így bocsássátok meg, de nem szolgálhatok velük. Pedig ez fontos és szerves része Banglades történetének (mi több, születésének!), amelyre minden bangladesi rettentő büszke, és valóban, lehet is. Az ország ekkor lett független Pakisztántól, egy tőle földrajzilag India által elszigetelt, szintén muszlim, ám a bengáliaktól magukat felsőbbrendűnek képzelő hatalomtól. És most ezalatt nem a pakisztáni népet értem, hanem az őket irányító, kontrolláló, rájuk hatalommal bíró vezetést. És azt is jegyezzük meg, hogy ez a történések egyik oldalról történő mesélése. Igaz, Pakisztánban Bangladesről egy szót sem hallottunk, és nem is kérdeztünk, mert akkor még talán nem is nagyon sejtettük, hogy jövünk majd ebbe az országba. Na és mindennek a közepén ott van India, akik nem örülnek annyira Pakisztánnak, és ezért szerintem nekik érdekük volt ez a függetlenség és ebben segítették is Bangladest, ha jól tévedek ők vágták el a pakisztániak utánpótlás-vonalait.

Visszaforgatjuk a bangladesiek szeretetét feléjük

Na, de elég a töriórából, ezt elolvashatjátok a Wikipédián is, és nekem még el kell mesélnem, hogyan volt tovább. Még ebéd előtt kitaláltuk, hogy a hat testvéres tanárcsalád, akikkel Rangpur után találkoztunk és laktunk náluk egy napot, amíg az udvarban és a házban felgyülemlett tömeg miatt odébb nem kellett állnunk, nagyon örülnének néhány velünk közös fényképnek. A címük meg volt, már csak Sadek segítsége kellett. Felmásoltam hát a képeket egy SD kártyára, és Sadekkel visszasétáltunk egy hátsó úton az irodájába, ahol kinyomtattuk a képeket, Photoshop-on keresztül, mert csak abban az alkalmazásban tudták használni a nyomtatót! :) Hagy ne részletezzem, hogyan kezelték a szoftvert és benne a nyomtatást, de utána még ollóra is szükség volt, és a képarány csak az erős közreműködésemmel nem változott meg (nem lettünk se soványabbak, se szélesebbek a kinyomtatott képeken, mint az eredetin)– egy hasonló, de nyugati irodában dolgozó kolléga a haját tépte volna a látottaktól. Közben megismerkedtem néhány testvérrel és falubelivel, majd a sikeres nyomtatás és a képek körbeollózása után indultunk vissza. Sajnáltam, hogy nem hoztam magammal a fényképezőt, mert gyönyörű pálmafa ligeteken sétáltunk keresztül. A képnyomtatásért nem kértek Sadek-ék pénzt, és a képeket később tényleg sikerült feladnunk, és a másik család meg is kapta, így sikerült visszaforgatnunk a bangladesiek kedvességét saját maguk felé. Az egyikük szívességéből a másikuknak sikerült örömet szereznünk. Ha meg akarod hálálni egy itteni család vagy egyén kedvességét, ez kiváló módszer, és talán ezzel szerzed nekik a legnagyobb örömöt.

Igaz, több, mint egy órával az érkezésünk után, de elkészült az ebéd is, amit egy teljesen külön helységben, a család nőtagjai készítettek nekünk. Ők egy külön bandát alkottak, akik csak távolról mertek lesni minket, noha közben a férjeikkel és testvéreikkel beszélgettünk. Aztán nagy nehezen végül sikerült velük is megbarátkoznunk, szépen megköszöntük a tényleg csuda finom ételt (csirke, rizs, zöldségek), és az anyukát egy fénykép erejére még az asztalhoz is sikerült leültetni. Sadek ebéd után elmondta, hogy már 2 órája ott állt az úton ránk várva, mert az egyik testvére látott minket azon a bizonyos második hídon, és leadta a drótot Sadeknek, hogy várjon minket. Két órát várt ránk, és mi majdnem elhajtottunk mellette egy szó nélkül! Pontosabban el is hajtottunk, de aztán nyeltem egy nagyot, és visszamentünk hozzá, és most itt vagyunk, és Sadek és a családja rettentő boldog e végett. Még a vallási tanítójukat is áthívták a mecsetből, őt is üdvözöltük. A muszlim vallásban a távolról jött vendég Isten küldötte, akiket – mint azt láthatjuk-, valóban rettentően tisztelnek, és ahogy csak bírnak, segítenek. E nélkül már valószínű réges-rég megbolondultunk volna itt. Bár ilyenen kár gondolkodni, mert ahogy ezt már írtam, a vallás itt olyan szerves része az életnek és a kultúrának, hogy ezeket az országokat lehetetlen lenne elképzelni a vallásaik nélkül.

Sadek-éknél egyébként csak részleges nyugtunk volt, a kapu alól folyamatosan leskelődtek az emberek, mindig látszott a lábfejük, hol többen, hol kevesebben gyülekeztek a kapu előtt, alig várva, hogy kijöjjenek az idegenek és újra láthassák őket. A kíváncsiabban valahol oldalt be is jutottak, így mindig volt néhány arc a bringák körül de rájuk már nem akartunk szólni, illetve először azért nem szóltunk, mert azt hittük, Sadek családjához tartoznak, és csak később derült ki amikor kérdeztük, hogy ez nem így van, hanem szomszédok.

Nem akartunk bajt Sadekékre, és nem is marasztaltak minket éjszakára, noha biztosan örültek volna nekünk, de mi tovább akartunk állni még ezen a délutánon, hogy eljussunk legalább még Chakakali-ig, ami már túl volt a félúton Chittagong és Cox’s Bazar között. Ha oda eljutunk, bizonyosak lehetünk, hogy másnap, ha nem jön még nagyobb nehézség, eljutunk Cox’s Bazarba. Ehhez Sadek elmondása szerint még 20km-t kellett megtennünk ezen a napon.

Elindultunk hát, és a kapuban ránk váró gyerektömeg csak a főútig üldözött minket, aztán fel tudtunk annyira gyorsulni, hogy már nem bírták a tempót. Hiába volt a pihenő, a zuhany, az ebéd és a kellemes beszélgetés, az artikulálatlanul, magából kikelve ordító, minket minden erejükkel futva követő gyerektömegtől másodpercek alatt újra kiborultunk, igaz, ekkor már nem álltunk meg rájuk üvölteni és elhajtani őket, csak menekültünk.

Elvesztem az irányítást magam felett

Sajnos a hátralévő táv sem hozott könnyebbséget, pláne, hogy jóval több volt, mint 20km, de ez még nem lett volna baj, hanem az út minősége. Sokszor hosszú kilométereken keresztül bukdácsoltunk az út teljes széltében kátyús, téglaköves borzalmában, és ez már csak azért is rosszul érintette a lelkünket, mert egyre inkább úgy tűnt, ha ez így folytatódik, akkor nem tudunk megérkezni világosban abba a bizonyos Chakakaliba, ahol a következő hotel van.

Az egyik városban, ahol az út éppoly szörnyű volt, ahogy leírtam, aztán megtörtént a baj. Az egyik motoros, ki tudja mit kerülgetve, de jobbról elém vágott, nekem jött, és feldöntött. Elborultam, nem csak fizikailag a biciklivel le a földre, hanem agyilag is, nagyon. Káromkodtam hangosan, magamból kikelve, és üvöltve rohantam a motoros után, aki úgy tűnt, érzi hogy baj van, mert iparkodni kezdett és húzódott át az út bal szélére, ahol aztán egy idő úton már a járdán hajtott, de persze hiába menekült, ebben a káoszban nem volt gyorsabb motorral, hamar utolértem. Közben Zita telefonja, mint mp3 lejátszó, a lábam között himbálózott a fülemből lógó kábelnél tartva, ezt sikerült a forgalomban rohanva elkapnom, és megmentenem a pusztulástól. Ahogy elkaptam a fickót a vállánál, úgy végre megállt. Ekkor ért oda Zita is, és kérdezte, hogy mi van. Én mondtam, hogy feldöntött ez a vadbarom a forgalom közepén, és ekkor eszméltem, hogy a most minden materiális javunk felét jelentő bringámat és rajta a négy táskát ott hagytam eldöntve az út közepén, a mocsokban, ennek a kaotikus forgalomnak a kellős közepén. Hagytam a fickót ott ahol van, és rohantam vissza a biciklihez. Ekkor már remegtem, próbáltam felállítani a biciklit, de ebben mások is próbáltak segíteni, és ezzel tökéletesen ellentétes hatást értek el, mert nem tudták hol és hogyan kell megfogni a biciklit, leszakítottak még egy táskát, és nekem úgy kellett megfeszülnöm, hogy megtartsam a bringát, míg nem őket is leordítottam, mire végre elengedték a bringát. Egyedül raktam fel a két táskát, a forgalom közepén remegve, úgy, hogy közben a biciklit is tartanom kellett, mert sztenderre nem akartam tenni, féltem, hogy oda lesz, és eltörik, ha megint segíteni próbálnak nekem. Közben igen népes tömeg gyűlt össze az út szélén, akik csak azért nem jöttek közelebb, mert a forgalom az azért haladt körülöttem mindkét irányban. Közülük is megálltak néhányan, három fiatal srác, jól öltözve, napszemüvegben egy sportmotoron ülve kérdezte, mi történt, és ekkor már angolul ordítva káromkodtam, hogy egy vadbarom állat feldöntött, és még egyéb cifra dolgokat is mondtam a közlekedés-„kultúrájukról”, és közben magam is meglepődtem, milyen folyékonyan és változatosan tudok káromkodni angolul. Iszonyú, ijesztő energiák szabadultak fel bennem.

Közben Zita kihúzta a motoros slusszkulcsát, és visszament a bringájához, amit aztán odatolt az enyém mellé, és közben arra eszmélt, hogy az emberünk motorja nem állt le a sluszkulcs eltávolítása után, így az továbbhajtott. A kulcs meg nálunk maradt, és már esélyünk sincs visszaadni neki! Elvettük egy ember motorjának a sluszkucslát! :( Ezt nem akartuk, nem így akartuk! A célunk csak annyi volt, hogy megállítsuk a motorost a felelősségre vonástól való elmeneküléstől, és miután összeszedtük magunkat meg a bicikliket-táskákat, elmagyarázzuk neki, hogy nem illik elhajtani, ha karambolt okoztál! Legalább egy „Sorry”, vagy valami? …

Aztán két rendőr is megérkezett, ő velük már az előzőeknél valamivel illedelmesen közöltem, hogy hagyjanak minket békén a búsba, és inkább tanítsák meg közlekedni a népüket.

Továbbindultunk, de én szinte még mindig remegtem, és a történteket próbáltam feldolgozni magamban. Hogyan veszthettem el így a fejemet egy szempillantás alatt? Egy másodperc alatt elborult bennem minden és teljesen irracionálisan kezdtem viselkedni, ami veszélyes volt, illogikus, és ami nem én vagyok. Ezt nehéz volt feldolgoznom és kemény volt ezzel szembesülni, és mindeközben még az is mart, hogy gyakorlatilag elloptuk szegény ember sluszkulcsát, pedig ha úgy nézzük, igazából ő nem tett semmi különlegesen rosszat, éppúgy közlekedett, mint az a másik 155 millió őrült Banglades útjain, és igazából bármelyik másik testvére is feldönthetett volna. Igazán még most sem tudok erre mit mondani, minthogy rettentően sajnálom, amit tettem.

Később, amikor azt hittük, lenyugodtunk, Zita kelt ki magából: már szürkületben, egy nagyobb gyereksereg követett minket, és az egyikük biciklin követve fényképezett, vagy inkább kamerázott minket. Szegényről lepofozta a sipkáját, mire az úgy megszeppent, hogy egyből megszűnt önkívületi állapotban vigyorogva-nevetve létezni, és a könnyeit törölgette. Zita is gonosszá lett, mi történik velünk? Szegény kis kölyköt nyugtatgattam, felvettem a sapkáját, visszaadtam neki, és próbáltam elmagyarázni neki a nyelvén, hogy nincs baj, és hogy sajnáljuk, és hogy „bideshi kamera ná”, vagyis hogy ne kamerázzon legközelebb külföldieket. Alig haladtunk pár száz métert, az eset megismétlődött, és ekkor azért szaladtam oda, mert féltem, hogy Zita a vízbe hajítja a srác okostelefonját, ezért gyorsan kivettem a kezéből. Erre a srác még jobban megijedt, hogy odavész a készüléke, a fülét kezdte fogdosni, és sűrűn „Sorry”-zott. Ez a fülfogdosás valami megbánást jelenthet, érdekes volt ezt látni, még ebben a szörnyű helyzetben is. Zita egyébként nem dobta volna bele a telefont semmi szín alatt az út menti rizsmező vizébe, erről utólag beszéltünk. És persze a srácnak visszaadtuk a mobilját, de előtte beszéltünk a fejével. Ezzel persze nyilvánvalóan nem értünk el semmilyen lényegi pozitív változást a 155 milliós bangladesi társadalom külföldiekkel való viszonyában, de talán a dühünket valahogy kibeszéltük magunkból. Szegény srác meg közben a fülét fogva imádkozhatott a telefonjáért, amit persze a végén visszakapott, csak egy videó felvétellel szegényebben.

Mindeközben az egész belső vívódásunkat és a történtek miatti saját magunk felé érzett utálatunkat tetézte, hogy ezekkel a dolgokkal amúgy is nagy küzdelemben voltunk, hiszen ekkor volt csupán pár napja, hogy az idevágó kommenteket kaptuk és a rájuk válaszként írt blog bejegyzést megírtam és publikáltuk.

Ha van tanulsága a dolognak, akkor az az, hogy talán, ha a jövőben olyat látok egy emberen, amilyen én, amilyenek mi voltunk ma, akkor el tudom majd képzelni, mit érez ő belül, és e szerint tudok vele bánni, ha úgy szükséges. Én még soha nem keltem ki így magamból, és ez félelmetes és ijesztő volt, pláne, hogy úgy jött, mint valami robbanás a semmiből. Zenét hallgattam, viszonylag nyugodtnak hitten magamat, nehéz volt az út, de gyűrtük, és akkor bum, belém jöttek és én felrobbantam. Azt látni, hogy a párom is rosszul viselkedik, talán még szörnyűbb volt, mint saját magamat. Ugyanakkor tény, hogy ezek nem mi voltunk, és nagyon nem tetszett nekünk, amilyenekké ezen a napon váltunk, és tovább harcoltunk ellene, hogy ez ne maradjon így, hogy lenyugodjunk, megnyugodjunk, és normálisan tudjuk viselkedni a helyiekkel.

Megálltunk csodálni a naplementét, de hiába volt bennünk a felszínen nyugalom, már tudtuk, hogy ez csak viszonylagos, és elég csak egy újabb szikra, és újra robban bennünk a bomba. A legszörnyűbb talán az volt az egészben, hogy én ezt éreztem, tudatában voltam, de nem tudtam mit tenni ellene, szinte csak reméltem, hogy megérkezünk a szállásra, mielőtt újra lángra kapok.

Este már sötétben érkeztünk meg a szálláshelyre, ami egy mozgalmas bazár közepén volt. Nem tudom, honnan volt Zitának ereje és türelme ehhez, de kvázi ignorálva a tömeget, felszaladt, megnézte a szobát, megkérdezte az árát (lepukkant, sötét lyuk, 200 takáért), és villámgyorsan döntött, hogy ez jó lesz, hisz úgysincs más, és most minden mindegy, csak zárjuk el magunkat a tömegtől. Amikor én még azon gondolkodtam, hogy mivel barikádozzam el magunkat a talán minden eddiginél nagyobb tömegtől, ő már felpakolt egy pár táskát, és szólt rám, hogy forduljak én is egyet a szobába a csomagokkal. A következő körben, amikor Zita volt fent, az erkélyről pont elkapta a vakuval azt a pillanatot, amikor valami nagyon nagy mélységből én is előrántottam a humorérzékemet, és egy hangos „Búúú”-val a szomorú csöndemből kitörve, a kezeimet hirtelen feléjük nyújtva, ráijesztettem a tömegre. Ők ezen oltári jól mulattak, és amikor 10 perccel később a második bringát szuszakoltuk be az első emeleti szobánkba, még akkor is hallottuk, hogy „Búúú”-znak egymásra lent az utcán az emberek.

Este nagyon nagy belső vívódásokkal, szomorúan aludtam el, nehéz nap volt ez nagyon, és fájdalmas volt a tudat, hogy így kikeltünk magunkból, ilyen gonoszul viselkedtünk a helyiekkel, és „elloptuk” egy szegény motoros sluszkulcsát, aki igazából csak annyit tett, hogy éppúgy közlekedett, mint bárki más Bangladesben…

Ez a nap 2012. augusztus 27-e volt, és mindössze 56,5km-t sikerült haladnunk Chittagong és Chakakali között.

Ahogy felidéztem most több mint egy hónappal később e nap élményeit az írás alatt, újra elfogott a szörnyű érzés, ami csak két-három órával később múlt el.

Amikor nem működik a vonal

Patgramban nehéz dolgunk volt a Grameenphone iroda előtt. Először is, mert az egyetlen személyzet nem beszélt csak bengáliul, mi meg ekkor még annyit se tudtunk kérdezni, hogy „Mennyibe kerül?” (Koto taka? / Koto dám?), nemhogy még ilyeneket megkérdezni, hogy melyik csomag, hány napig érvényes (Koto din?), vagy hogy korlátlan-e, vagy sem, és a többi… De aztán előkerült Bappi, a szomszédos Banglalink irodából, és segített mindenben, így aztán a boltban részünkről már nagyjából simán ment minden. Igen ám, de odakint eközben soha nem látott tömeg (és ez nagy dolog India és Nepál után!) gyűlt össze a kerékpárok körül, sőt a boltba is bejöttek néhányan, akik minden szavunkat és mozdulatunkat lesték. Nem lehetett kizárni őket, mert akkor megsültünk volna a csukott ajtók mögött, ha pedig nyitva hagytuk az ajtókat, akkor egyszerűen bejöttek. Nem számított, hogy nem vesznek semmit, tucatjával jöttek be a boltba, azután is, hogy többször kizavartuk őket. Odakint pedig ugye próbálkoztunk a vonallal, de hiába… Valószínű az emberek lassan cserélődtek és (nem értem, miért, de valahogy) rövidtávú volt a memóriájuk. Hiába húztunk a földre újabb és újabb vonalakat, nem telt bele 5 perc, és ismét a kerékpárok közvetlen közelében álltak, és igen, hiába volt rajtuk két-két tábla, és hiába mondtuk el nekik a saját nyelvükön többször, hogy „Please Don’t Touch” (Hát dibenná!), nem ért az egész semmit, folyamatosan fogdosták a bringákat, rátámaszkodtak az első lámpatestre, mintha csak egy korlát lenne az utcán, ami azért van, hogy pihenjen rajta a kezük. Talán a mondataimból is érezni, hogy mi mindennek bizony nem örültünk, nagyon nem. És nem tudtunk mit csinálni, mert ha kimentünk, és rájuk szóltunk, vagy odébbtereltük őket, aztán vonalat húztunk, mindezt ők élvezték, és kiváncsian szemlélték – de semmit nem használt hosszútávon.

A „hosszútávú” megoldásra azért lett volna szükség, mert egy bő másfél órát biztosan eltöltöttünk ebben az irodában. Egyrészt, mert mindenféle papirost ki kellett tölteni (megint kérték a nagypapám nevét meg az ujjlenyomatomat), meg útlevelet fénymásolni, másrészt mert szegény eladó vétett egy nagy hibát. Az egy havi korlátlan internethez szükséges 1100 takát (3300 forint) valahogy sikerült kétszer rápakolnia a SIM-kártyámra, noha én nem kértem csak az internetet, meg 100 takát beszédre és sms-re. Ezt nem tudtuk visszacsinálni végül, ezért másnap felajánlottam, hogy kifizetek még 200-at, hisz annyit azért tuti lebeszélünk az 1-1,5 hónap alatt, amíg Bangladesben vagyunk, és 500-at pedig majd átküldök a srácnak, amint lebeszéltem a pénzküldéshez szükséges 500 takát a kártyámról – így ő csak 300 bukik a hibájából kifolyólag, ami mindjárt nem 1000 taka. Gondoltam, hogy segítek rajta, mert sejtettem, hogy ez a 3300 forint itt jóval többet ér, mint nálunk. Érdekes, de végül nem élt ezzel az ajánlatommal. Persze attól én még át tudom majd küldeni a pénzt, ha akarom, inkább, mint hogy kárba vesszen, amikor átlépünk majd Mianmarba… Ha így lesz, amit nagyon remélünk, de ez még a jövő zenéje, most maradjunk még csak Patgramban, és csikizzük meg a Grameenphone iroda előtti gyerekek hasát:

…és hogy miért kell egyből SIM kártyát és „internetet” vásárolnunk azonnal, ahogy beléptünk egy új országba?!? :) Azért, mert így tudjuk a legegyszerűebben, legolcsóbban és legkönnyebben tartani a helyi barátainkkal a kapcsolatot, és szintén így a legkönnyebb feltölteni a bejegyzéseket, FB posztokat, képeket, videókat, stb… Nekünk is fura volt elsőre, de tény, hogy nagyban megkönnyíti és színesebbé teszi a helyi telefonszám és a mobilinternet az életünket – vagyis, hogy pontosabbak legyünk, inkább a rajtuk keresztül elért emberek! :)

A közel két órás SIM kártya beszerzés után úgy döntöttünk, hogy most már nem megyünk tovább. Mindketten kimerültek és idegesek voltunk, leszívott minket a tömeg, és különben is már bőven a délutánban jártunk. Ezért elhatároztuk, hogy itt maradunk Patgramban, hogy másnap pihenten folytathassuk. Bappi segített nekünk szállót találni, rögtön a Grameenphone iroda mellett a kis utcában találtunk egy helyet, ahol sikerült lealkudni 260 takára egy 2. emeleti szobát. Ahogy pakoltuk fel a táskáinkat, kintről az utca felől egyszer csak egy nagy robajt hallottunk. Az egyik fáról egy hatalmas ág leszakadt, rá az úttestre. Rohantam le megnézni, hogy mi van, nem esett-e valakinek baja, de hála az égnek épp nem volt alatta senki. Viszont a tömeg egy szempillantás alatt eltűnt a bringáink körül – mindenki kiszaladt megnézni, mi történt. Ezt kihasználva bepakoltuk a gépeket egy használaton kívüli, fürdőszoba nélküli földszinti szobába, aminek a kulcsát is megkaptuk.

A mogláj, a dohi, és egy kis bétel, egyelőre csak vizuálisan

Este Bappi mutatott nekünk egy helyet, ahol finomat vacsorázhattunk, ez egy 0-24 nyitva tartó étterem volt, aminek az ajtaja mellett sütötték a paratát, és a különböző egyéb finomságokat, a másik oldalt pedig egy bangladesi Tom Cruise alteregó árulta a pánt, vagyis másik nevén (most, hogy már tudjuk a Kedves Olvasóktól – köszönjük!) a bételt. Sose gondoltam volna, hogy az a fehér trutyi oltott mész! Még nem volt bátorságunk kipróbálni, és ez lehet, így is marad… Majd meglátjuk! A kíváncsiságnak is vannak határai. :)

Bent az étteremben, ha jártak a ventillátorok a plafonon, elviselhető idő volt, de amint jött egy áramszünet (és sűrűn jött), rögtön lerohadtunk a melegtől, és folyni kezdett rólunk a víz. A kedvenc ételünk a mogláj lett, ami tulajdonképpen egy csilis-hagymás rántotta, tésztával körbecsavarva. Magyarországon biztos Rántottás Táskának hívnák! :) Mi ezt mindig csili nélkül (No Morisz! / Morisz Nái!) kértük, mert nem szeretjük, amikor a csípős íztől semmi mást nem érzünk. Mind emellé még uborkát és hagymát is kaptunk mindig, méghozzá ingyen! :) A kedvenc desszertünk pedig ismét a dáhi lett, amit itt Bangladesben egyébként már dohinak hívnak. A bograi dohi országszerte híres, ez látható a képen jobb oldalt cserépedényben, barna színben. Ez egy kicsit édesebb, ízesebb, míg a másik, műanyagban, fehér színnel a helyi dohi. Ez egyfajta joghurt, amit nagyon szeretünk, különösen, ha be van hűtve. Gyakorlatilag egy fagyi-szerű, az otthoni joghurtnál sokkal természetesebb történetet kaptunk, amit minden étkezés végén örömmel fogyasztottunk 12 (helyi), illetve 15 (bograi) takáért. Ezen kívül a szokásos dál bhát – lencse rizs kombinációt ettük, néha csirkét, zöldségfasirtot, vagy valami zöldséges egyveleget, de ezek nem ragadtak úgy meg az emlékeinkben, mint a mogláj, és a dohi. Moglájt egyébként csak a késő délutáni, esti órákban kapni, reggel nekünk magunknak kellett hajtogatni rántottából (Momlett) és paratából. A nagy konyha egyébként hátul volt, a vendégtér mögött egy annál sokkal puritánabb és koszosabb helyiségben, ahol úgy főztek, ahogy azt akár talán több száz évvel ezelőtt is tették: fatüzelésű agyagkemencék lyukas tetejére pakolt lábosokban.

Újra orvosnál, fejfájással, hőemelkedéssel, takonnyal és csipás szemekkel

Az egy éjszakás pihenőből végül három teljes nap lett, mivel az első reggelen azt vettük észre, hogy igen csipás a szemem, és ez nem csak a reggeli csipa. Fájt is a fejem, akkor még bal oldalt, álltól a homlokomig sajgott, az összes csontom, néha még a fogsorom is. Lázat is mértünk, és jól éreztem, hőemelkedésem volt, 37-38 között mozgott egész nap a hőmérsékletem. Ez nem volt vicces, különösen az állandó hőemelkedés és váladék a szememből volt rémisztő, mert amióta az eszemet tudom, nem emlékszem rá, hogy valaha is lett volna ilyen bajom. Az egész még Nepálban kezdődött, amikor Sindhulimadhiban az áramszünetek miatt megállt ventilátor végett leizzadtam naplóírás közben, és annyira belefeledkeztem a történetírásba, hogy amikor visszajött az áram, az újrainduló ventilátor rámfagyasztotta az izzadtságot, és jó taknyos lettem az ezt követő napokra. Ez javulni látszott, ám aztán valószínű Arupnál sem tett jót nekem a ventilátor, se a légkondi, és már ott kezdtem érezni, hogy mocorog bennem valami, de úgy voltam vele, hogy rendbe jövök. Aztán sajnos nem így lett, mert a takony mellé jöttek ezek a még rémisztőbb tünetek, és éreztük, hogy ez már nem vicc, ez nem sima megfázás.

Persze először googliztunk, és a kereső (vagyis a találatai a tünetekre) azt dobta, hogy kötőhártya gyulladásom van. Ez annyira nagyon nem vicces dolog és nem biztos, hogy jó rá bringázni. Bappival elmentünk dokihoz, aki kb. 30 másodperc alatt „megvizsgált”, vagyis meghallgatta a tüneteimet, majd újabb 30 másodperc alatt felfirkálta egy lapra a keresztnevem, a korom, meg három gyógyszer nevét. Hmm… Elhiszem, hogy sok az ember és így sok a beteg itt Bangladesben, de azért nem volt ez egy kicsit gyors? Persze ezt csak magamban mondtam, mert azt hiszem, kielőztünk vagy egy tucat embert, és ehhez magamtól nem lett volna pofám, ezért annyira nem zavart, hogy gyorsan végeztünk. A gyógyszertár rögtön a doki parányi rendelője mellett volt, ilyenből egyébként rengeteg volt a környező utcákon, mind ajtó nélkül, csak úgy, mint a többi bolt, egyenesen az utcára nyílt a pult, ami mögött ezerszámra, látszólag teljesen trehányul összehányva a gyógyszeres dobozok! És mindent, de mindent, még antibiotikumokat is megkapsz recept nélkül, pár száz forintnyi takáért! Ez így van Pakisztán óta mindenütt, a különbség talán csak annyi, hogy itt Bangladesben még nem láttunk „vegyesbolt-gyógyszertárat”, itt még senki nem árulta a gyógyszereket a csokoládéval, a dohányárúval és a chipsekkel vegyítve. Persze a kapott gyógyszereket is először a google-ba vertük bele, és nem a számba, utánanéztünk mindennek, és Klárával is konzultáltunk skype-on. A vége az lett, hogy tényleg elkezdtem az antibiotikum kúrát. Bár nagyon nem volt hozzá kedvem, de gyorsan meg akartam gyógyulni, és túllenni ezen az egészen, hogy aztán újra százasan élvezhessük Bangladest.

Bappi története

Bappiról még nem sokat írtam, csak azt emlegettem, hogy mennyi mindenben segített minket, amíg Patgramban voltunk. Ha jól emlékszem, minden este összejöttünk vele, és hosszú órákat beszélgettünk. Bappi elmesélte, hogy Rangpurban járt egyetemre, majd miután végzett, felvételizett a Banglalinkhez, meghallgatták Dhakában, a fővárosban, és egy több körös interjúztatás után őt választották a sok közül, így most itt a szülővárosában dolgozhat, Patgramban. Egy pici, talán 3nm-es irodája van, ahol a Banglalink-es panaszokat és kérelmeket fogadja, számletiltásokat, SIM kártya elhagyásokat, és hasonlókat. Viszont van perspektívája a cégnél, van előrelépési lehetőség, ami nagyon jó. Bappi jól beszél angolul (ő tanított minket meg egy csomó szóra), és nagyon korrekt, értelmes, csupa szív, segítőkész srác, ezért mi is nagyon szurkolunk neki, és biztattam rá, hogy tanuljon meg gyorsgépírni, mert az egy olyan tudás, amit teljesen magától el tud sajátítani, és sok időt spórolhat vele, ráadásul egy ilyen országban, mint Banglades, simán egy ütőképes sor lehet az önéletrajzában! Ehhez persze még várnia kell három hónapot, ugyanis ekkor fogja megvásárolni élete első saját számítógépét, egy laptopot, aminek kiválasztásában utolsó este mi is segédkeztünk, leginkább általános tanácsokkal, hogy mire kell figyelni (2GB RAM, gari, és hogy kérje ki egy olyan barátja véleményét az adott márkáról, típusról, akinek már van olyan, és használja, lehetőleg már évek óta) A jó gépek 30 ezer takától kezdődtek, vagyis 90 ezer forinttól. Felemlegettem Bappinak, hogy én anno mekkora balga voltam, 5 havi gyakornoki fizetésemet elköltöttem egy notebookra, ami 1 évvel a vásárlás után, éppen a gari lejárta után pár nappal alaplaphibás lett.

Persze a számítógép vásárlásnál komolyabb témákról is beszélgettünk Bappival. Ahogy a környező kultúrákban, úgy Bangladesben is az „arranged marriage”, vagyis a leszervezett házasság a jellemző, ám vannak kivételek, és ilyen Bappi esete is. Vagyis ilyen lesz, mert reméljük, és kívánjuk neki a legjobbakat! Szóval van egy lány, Bográban, Bappi saját szíve választottja, az érzés kölcsönös, és már minden le is van vajazva mindkét családnál, csak még egy dolog, egy feltétel szükséges, egy megfelelő fizetés, hogy legyen elegendő bevétele az új családnak. Ez az amúgy országos szinten igen szép, és jó bér a havi 20 ezer taka, vagyis 60 ezer forint! Ha ezt eléri Bappi, kezdhetik szervezni a lagzit! :) Erre, ha minden jól alakul, simán esélye van Bappinak, és én ki is nézem belőle, hogy sikerülni fog! Egy nagyszerű embert ismertünk meg benne, akitől tényleg úgy búcsúztunk el, mint a jó barátunktól. Még apró ajándékot is vettünk neki, és aztán tőle is kaptunk, persze csak pici, jelképes dolgokat. Bappi néhány zacskó 3in1 Nescafét adott Zitának (Zita imádja a kávét és itt alig kapni), illetve egy-egy tollat mindkettőnknek, amire rá is írta a neveinket. Azóta ezzel a névre szóló tollal írtam le minden új tanult bangla szót a noteszembe. Ezek a szavak, ahogy eddig is, külön össze lesznek gyűjtve és fel lesznek téve a kis szótárak közé ide a weboldalra.

Egyébként még megvan az a kék toll is, amit a lőrinci házunk előtti zsíroskenyerezés alatt kaptam Édesanyámtól. Még mindig előttem van, ahogy utoljára beléptem a szobámba, azzal az érzéssel, hogy most évekig többet nem fogom látni, remélhetőleg csak azután, ha majd “körbeértünk”. Kemény érzés volt, kicsit rémisztő is, de aztán elindultunk, és jött minden, és most itt vagyunk, túl annyi mindenen, és mindez rengeteg erőt ad a továbbiakhoz. Beszélgettünk erről Zitával, mind a kettőnkben egy olyasfajta érzés volt induláskor, hogy megyünk, elindulunk, megpróbáljuk, csináljuk, amit megálmodtunk és elterveztünk, pozitívan állunk hozzá mindenhez, de… de ki tudja? Ki tudja, mi lesz, ki tudja, hogy fogjuk magunkat érezni néhány hónap múlva? Aztán azóta ez az érzés átváltozott egy olyasmivé, hogy “Húú, ez nagyon nagy Rock N’ Roll ez az út, és megyünk tovább, és minden nehézséggel együtt élvezzük nagyon, és meg is fogjuk csinálni, ha rajtunk múlik!

A 4. nap délelőttjén úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk, mert enyhültek egy kicsit a tüneteim. Ahogy lepakoltunk, elbúcsúztunk, és elindultunk, úgy kezdett el szakadni az eső, frankón azután pár másodpercel, hogy felültünk, és elkezdtük nyomni a pedálokat. 200m-t ha haladhattunk, máris megálltunk, behúzódtunk a már jól ismert étterembe, ahol kivártunk – a monszunesők erőteljesek ugyen, de errefelé a legtöbb esetben nem tartanak tovább fél óránál. Időközben Bappi is megjelent, mert neki közben ebédszünete lett, és sejtette, hogy ide jöttünk az eső elől. Rendeltünk ebédet, és éppúgy, mint az elmúlt három nap, jóízűen beszélgetve ettünk, épp csak a mellettünk parkoló jól megpakolt bringák mutatták, hogy ezen a napon vár még ránk kihívás – ma nem sétálunk vissza papucsban a szállodaszobánkba, hanem továbbindulunk.

Patgramban 2012. július 10-től 12-ig időztünk