Gyapottermesztés a sivatagban – Az Aral-tó tragédiája

Második napunkon Türkenisztánban folytattuk utunkat a csatornákkal szabdalt Karakum „sivatagban”. Rögtön indulás után pár kilométerrel egy hídra kellett felkaptatnunk,
ez a híd a Karakum csatornarendszer egyik nagyobb ága felett vezette át az utunkat. Ebből a csatornarendszerből öntözik itt a földeket a sivatag közepén. Ezen mezőgazdasági területek helyén csak homok és bokrok lennének, ha nem lenne ez a csatornarendszer. Viszont ugyanez a csatornahálózat felelős az Aral-tó tragédiájáért is. A tó nem száradt volna félig ki, ha nem arra használnák a vizét, hogy gyakorlatilag a sivatagot öntözzék, és ezzel lecsapolják az Aral-tavat. De ha legalább élelmet termesztenének így, azt mondanám, hát butaság, de így történt, hisz az ember önző, nem gondol arra a sivatag közepén, hogy az a víz, amivel ő öntöz, és amiből él, egy tóból van, ami így viszont kiszárad, és egy – igaz távoli, de – másik ember kenyerét (halászatát) veszi el. De itt gyapotot termesztenek a sivatagban, tonnaszámra! Félre ne értsetek, nem az egyes embereket hibáztatom, hisz mindenki csak élni próbál itt is valahogy, de ki volt anno az a vadbarom (bizonyosan az orosz idők alatt), akinek olyan fenntarthatatlan megalomán gondolatai támadtak, hogy ki kell építeni több száz kilométer csatornát a sivatagon át, hogy aztán az Aral-tóból öntözve majd jó sok gyapotot termesszünk a sivatag helyén?! Nem volt nekik elég az a sok-sok kőolaj, amit a sivatag alatt találtak, még a vizeket is meg kellett bolygatni… Na mindegy, nem akartam itt megint csak morogni, de szerintem a víznek a tóban lenne a helye, nem a sivatagban.

Szomsza Hanhowuzban, Ata, Guldzse és Krim vendéglőjében

Szóval átkeltünk a csatornán és egy nagyobb víztározót megkerülve északnak fordultunk. Hamarosan elértük Hanhowuz városát, amely városról kiderült, hogy nem több, mint néhány vendéglő és bolt az út szélén. Itt nagyon finomat ettünk Ata és Guldzse vendéglőjében. A teraszon tudtunk leülni közvetlenül a bringáink mellett, ahol Atáék fia, Krim azonnal teát hozott nekünk, majd hamarosan egy nagy tányér szomszát. Utóbbi egy töltött tészta, otthon talán húsos táskának hívnák és tömeg gyártaná a Fornetti, itt viszont a szemünk láttára pucolták a szomszéd asztalon a hagymát és vágták apróra a hússal együtt. Szóval a szomsza egy sült hússal és hagymával töltött, borssal fűszerezett tészta, ami nagyon-nagyon finom eledel, főképpen az ilyen kifáradt, éhes utazók számára, mint amilyenek mi voltunk.
A szomszából (mivel 100 forint se volt darabja) kértünk jó párat elvitelre is, majd a közeli boltban alaposan feltankoltunk vízből is, hogy nyugodtan vághassunk neki a következő 70km-es sivatagi szakasznak a következő városig, Mary-ig. A táj itt hamar valódi sivatagossá vált, amint elhagytuk a víztározót, eltűntek a földek, és nem maradt más körülöttünk, csak homok és bokrok. Kezdetben a szél a kedvünkre játszott, igaz erősen oldalt is fújt, de még mindig inkább hátulról, így inkább segített minket. Na de aztán fordult az út, és jött a fekete leves, a kanyar után már nem volt finom a szélirány, és inkább hátráltatott minket, mintsem segített volna. Megálltunk megnézni egy sírhelyet az út szélén, érdekes volt látni a helyi temetkezési szokásokat. A sír csak egy hosszúkás földkupac, aminek a két végébe ferde karókat szúrtak. A tehetősebb családok el vannak kerítve kis kőkerítéssel, a legtehetősebb két ember sírjának pedig egy kisebb kupolás épület volt fenntartva.

Hogy került homok a bal füleinkbe?

Amit ez után a sírhely után kaptunk a sivatagból, azt sose felejtjük el. Az erős szél elkezdett homokot hordani magával. Először még tetszett a dolog, vidáman fotóztam az aszfalt felszíne felett futó homokot, de aztán ez a homok felért az arcunkig is. Egy kendőt kötöttünk az orrunk és a szánk elé, de sajnos még így bőven jutott a homokból ránk, éreztem, ahogy a fogaim között sercegnek a homokszemek.

Túléltük a homokvihart

Szóval nem volt könnyű dolgunk, de valahogy muszáj volt túlélnünk ezt a homokviharos szakaszt. Mi sem értjük hogyan, de végül megérkeztünk Mary-be. Ekkor már nagyon fáradtak és elgyötörtek voltunk, na és persze tiszta homok volt mindenünk. Amikor benyitottam egy üzlethelyiségbe, azonnal a mosdóhoz vezettek, valószínű durván homokos lehetett az arcom, mert amit lemostam magamról, az sötétbarna színű volt. A boltba azért mentünk be, mert elő akartuk venni a Kindle könyvolvasót egy homokmentes helyen, hogy megnézzük rajta, merre található a bank, amiben működik Western Union, ugyanis a szüleim átküldtek nekünk több száz dollárt, hogy legyen nálunk végre megnyugtató mennyiségű készpénz. Miközben Zita is lemosta magáról a rengeteg homokot, én megtaláltam a könyvolvasón a Lonely Planet Türkmenisztánról szóló fejezetében a Mary városában található Western Union fiókot a kistérképen. Kiderült, hogy csak pár száz méterre van tőlünk, lementettem a helyet a GPS-en, és már indultunk is a bringákkal. Néhány pimasz helyi kölyköt le kellett ráznunk magunkról, habár csak mitugrász hülyegyerekek voltak, de ez volt az első negatív élményünk Türkmenisztánban az emberekkel kapcsolatban.
A banknál közölték, hogy fél órája, azaz 5 órakor bezárt a Western Union fiók. Csüggedten ültünk le a váróhelyiségben, hiába siettünk úgy a homokviharon át idáig, most kénytelenek leszünk megvárni a városban a holnap reggel 9 órát, hogy fel tudjuk venni a pénzt. Ez azért volt baj, mert mint már írtam, eléggé ki volt számolva az időnk az országban, 5 napunk volt a 460km-re, ugyanakkor ma és tegnap, vagyis az első két nap ebből csak 178km-t sikerült megtennünk, igaz, az első nap csak fél nap volt, mivel a délelőtt elment a határátkeléssel. Mindemellett még azt sem tudtuk, mi vár ránk a következő napokban, további homokviharok és szembeszél, vagy jól haladható nyílegyenes országút Mary és Turkmenabad között?!
Akárhogy is lesz, most éhesek vagyunk, és ennünk kell – gondoltuk, és szomsza után kérdeztünk a banki alkalmazottaknál. Egy bádogépületre mutattak a bank mögött, gyorsan átgurultunk, és kértünk egy-egy adag kebab-ot, mert szomszájuk már nem volt. Itt végre egy kis nyugtunk lehetett, le tudtunk ülni és szusszanni egyet odabent, melegben, ahol finom meleg teát kaptunk, és végre nem kellett sehová rohannunk, csak örültünk, hogy élünk, és nem tép minket a homok, meg a szél. Örömünk csak fokozódott, amint kihozták nekünk a nagyon finom ételt. A rudakon megsütött fasírt mellé finom kapros hagymát is kaptunk, és friss kenyeret. Jó ízzel befaltuk az egészet, és közben újabb örömteli fejleménynek örvendtünk, mégpedig annak, hogy mégis működik a fényképezőgépünk!

„Lens Error, Restart the Camera”

Ezen a napon az egyik pihenőnk alatt, a legnagyobb homokviharban Zita készített az arcomról egy fotót, de ezután kikapcsoláskor közölte velünk a kamera, hogy „Lens Error, Restart the Camera”, majd miután kinyitottam és visszacsuktam az elemtartó reteszt, többé nem volt hajlandó megnyikkanni sem. Nem kell mondanom, hogy mivel ez az öreg Canon már eleve a tartalék fényképezőgépünk volt (A nászajándékként kapott Panasonic Törökország végén adta be az unalmast), rettentően elkeserített minket a tény, hogy fényképezőgép nélkül maradunk egy ilyen távoli és különleges ország közepén, mint Türkmenisztán. Szóval nagy volt az öröm, amikor itt Mary-ben, a vacsoránk közben újra bekapcsolt a fényképezőgép. Úgy látszik a kis hűséges gépnek már lelke is van, és annyira nem ízlett neki a homokvihar, hogy nem volt hajlandó bekapcsolni, miközben homokot hordott a szél a levegőben.

Hotel one dollar

A vendéglősök nagy segítségünkre voltak a szálláskeresésben, először egy tornatermet kaptunk ingyen, ám ezzel az volt a baj, hogy csak éjfél után költözhettünk volna be, ám az országban 11 után kijárási tilalom van, így ez a történet hamar felejtős lett, helyette találtunk egy „1 dolláros” hotelt, ami persze sajnos nem volt ilyen olcsó, de végül sikerült lealkudnunk egy szobát 7 dollárra kettőnknek, és a bringákat is biztonságba tudtuk helyezni. Ez a szálloda iszonyat lepukkant volt, a kis szobánkban semmi más nem volt, csak egy ágy és egy apró olajkályha, a zár csupán egy ajtófélfába vert szög volt, és a falak mállottak. De akkor, ott, azok után, amin keresztül mentünk, örültünk ennek is, legalább volt üveg az ablakunkban, nem úgy, mint a szomszéd szobában, amin átfújt a szél. Összenevettünk Zitával, hogy milyen férj vagyok én, hogy ilyen helyre hozom nászútra a feleségem, a sivatag közepére, egy igen erősen lepukkant, olcsó szállodába… :) Este nem maradt már erőm naplót írni, ellenben hogy elfelejtsük ezt a szörnyű homokvihart, és kicsit kiszakadjunk a nehéz valóságból, megnéztünk egy 90 perces buta amerikai tündérmesét, ami tökéletesen meg is felelt erre a célra.

Csavargás Mary-ben, a postán és a Türkmenbasi bankban

Reggel 9-re odamentünk a bankba, ahol közölték velünk, hogy 2 órás a sor, és a pénz amúgy már elfogyott, tehát aki felvenni akar pénzküldeményt, az jöjjön vissza holnap, ma már csak pénzt feladni lehet. Óóó, ez remek! Leültünk a tegnapi vendéglőbe, most reggel volt szomszájuk, kértünk egy nagy adagot, és jóízűen megreggeliztünk, közben előkaptam a netbook-ot, ahová lementettem még 3 másik Western Union címét is, ami a városban található. Az egyetlen ok, amiért eddig nem kerestük ezeket a fiókokat, az az volt, hogy a Lonely Planet nem említette őket, csak azt az egyet, amiből már kifogyott a dollár. Kiderült, hogy pár sarokra odébb van egy Türkmenbasi bank, ahol szintén van Western Union, és a sorbanálló helyiek szerint ott biztos fel tudom venni a pénzt, és ott sor sem lesz. (Az első kérdés, ami ezután felmerült bennem, hogy akkor ők miért nem ott állnak sorba?
Egy kisebb kerülővel, hogy azért mégis lássunk közben valamit Mary-ből, (Aranyból öntött Niyazov szobrokat természetesen, mi mást…) megérkeztünk a bankhoz, ahol közölték, hogy a kód, amit édesanyám küldött sms-ben, nem megfelelő formátumú, ezzel nem tudom felvenni a pénzt. Netcafé után kérdeztünk, és hamar egy utcával odébb találtuk magunkat néhány manat ellenében a gmail-em előtt, ahová már megérkezett a helyes kód. Azért nem kaptam meg a jó kódot egyből, mert azt még a pénz feladása előtt küldték át sms-ben, amikor még a szüleim sem tudták a kód helyes formátumát (11 számjegy), és így nem jó kódot küldtek. Erről sms-ben azonban már nem tudtak értesíteni minket, mivel az egyetlen türkemisztáni mobilszolgáltató sem áll szerződésben egyetlen külföldi mobilcéggel sem, így a roaming nem működik az országban, ezért nem tudtunk NRÉ-t sem hazaküldeni. Egy szó mint száz, meglett a helyes kód, és ha már a posta mellett jártunk, feladtunk egy pár képeslapot is haza. Nagyrészük még iráni volt, de nem ott adtuk őket postára, mert ott 8 dollár lett volna darabja a bélyegnek, innen pedig csak az ötödét kellett fizetnünk értük – cserébe gyönyörű Niyazov-os bélyegeket kaptunk a mashhadi képeslapjainkra. :)

A helyes kóddal már a pénzfelvétel is rendben ment, igaz, mire mindezzel végeztünk, már délután volt, így megint csak fél napunk maradt a Mary utáni első szakaszra. De legalább volt nálunk végre megnyugtató mennyiségű készpénz, és picit láttunk Mary városából is. Kifelé menet a városból még láttunk néhány új építésű monumentális állami hivatalt illetve egy pompázatos mecsetet. Ezek előtt persze természetesen egy hirdető tábla mutatta a türkmén népnek, hogy mindezt Niyazov apátoknak köszönhetitek, vagyis a 2006-ban elhunyt „szerény” vezetőtőknek, minden türkmén atyjának, „Türkmenbasi”-nak. Véletlenül sem annak a temérdek mennyiségű olajnak, ami a Karakum sivatag homokja alatt található… :)