Ma egy könnyű napot tartottunk. Reggel nem sikerült csak 7:40-kor kitápászkodnom az ágyból, mert éjfélig naplót írtam az este. Reggel a szokásos köröket nyomtuk, most azzal a plusszal, hogy sütöttünk magunknak lepényt is a rántottához. Liszt, víz, só, foghagyma, lilahagyma, és ezt sütöttük ki, mint a palacsintát. Egész finom lett, persze a reggelihez egy öt tojásos tükörtojás és hozzátartozott. Ezután már csak pakolni kellett és átpumpálni 5 liter vizet a vízszűrőn. Mire mindennel végeztünk és a hátizsákok rajtunk voltak, már fél 10 volt.
Talból kifelé menet láttunk egy újabb vízesést, de ez már a tegnapiak után nem mutatott sok újat. :) Errefelé a vízesés úgy tűnik elég általános dolog, és kezd olyan lenni táj, hogy lassan azon lepődök meg, ha úgy körbe tudok nézni, hogy egyetlen vízesést sem látok valahol a hegyoldalban. :)

A falu határában rengeteg szamár közé keveredtünk, ugyanis az állatok hordták fel a holmit a felsőbb falvakba, és nagy konvojokban közlekedtek. Amikor elértünk arra a pontra, ahol választhattunk, hogy vagy a sziklákon megyünk fel-le, vagy a folyómeder szélén, laposon, akkor mi az utóbbit választottuk, de a szamarak is, így lett egy kisebb torlódás előttünk, amikor a folyóhoz értünk, mert a csacsik megálltak inni. Ilyenkor a terelőjük beszél hozzájuk valamit, és előbb-utóbb megmozdulnak. Aztán ahogy újra összeszűkült a völgy, úgy lett egyre meredekebb a mi utunk is, de sajnos itt sok szintet nem vettünk fel, mert leginkább csak fel-le vitt az ösvény, persze meredek sziklalépcsőkön természetesen. Ezt a szamarak gyorsan vették, és tőlük tudtuk meg azt is, hogy nem maradunk a folyó bal oldalán, mert lent egy függőhídon pillantottuk meg őket átkelni. Itt vettük észre, hogy a túloldalt épített autóút véget ér a sziklafalban. Még csak most építik, de még nincs kész. Akkor ezért van hát ez a sok teherhordó szamár, innentől tényleg nem fogunk több autót látni. Vagy ha igen, akkor az helikopterrel kapja az üzemanyagot. Vagy szamárháton… :) Szóval kétlem, hogy sok járművel találkoznánk ezután. A túloldalt meredek murvás felfelé várt ránk, aminek a tetején kilyukadtunk egy szélesebb útra, amin már egy dzsip is elfér. Persze jármű nem volt rajta, csak újabb szamárkaravánok. Itt végre újra jól tudtunk haladni, viszonylag könnyű volt a terep, semmi meredek köves rész, így ki tudtunk kicsit lépni. Itt egy kanyarban megálltunk szusszanni, mert szemben gyönyörű volt a táj, alattunk a folyó dübörgött, szemközt pedig hatalmas, hófödte hegyek magasodtak. Ha minden igaz, akkor egyikőjük a 6981 méter magas Kangaru Himal, de arra nem jöttünk rá, hogy pontosan melyik csúcs, mert innen nehéz volt megállapítani, hogy melyik a legmagasabb. Kicsit előttünk a következő kanyarban egy vízesés zubogott le, méghozzá közvetlenül az útra. Átkelni csak úgy tudtunk mellette, hogy az út másik szélén haladtunk, de még így is vizesek lettünk kicsit. Persze ezt nem bántuk különösebben, mert mint az előző napokon, ma is gyönyörű időnk volt, verőfényes napsütéssel. Már amikor a napot nem takarta el valamelyik hatalmas hegy körülöttünk. :)

A vízesés után két nepáli jött szembe, egyikük egy hátizsákot vitt, de nem a hátán, hanem valahogy a fején, de a feje mögött. Errefelé szeretnek így cipekedni a helyiek, és vicces volt látni, hogy még egy hátizsákot is így visznek. Tegnap láttuk a portert, aki Tal-ig végül velünk jött, egy hatalmas hátizsákot vitt, valószínű egy nyugati turista portere volt. Mikor mondtuk neki hogy csatolja be a derékpántját, mert úgy könnyebb vinni a zsákot, csak nevetett, hogy nem kell az, könnyű a hátizsák – és elkezdte emelgetni fél kézzel. Erre én is megemeltem, de nekem még nagyon messze volt a könnyűtől, majdnem olyan nehéz volt, mint az én hátizsákom. Vagyis nagyon, nagyon nehéz! :) Remélem valahol találunk majd valamilyen mérleget, mert mindketten nagyon kíváncsiak vagyunk Zitával, mennyit nyomnak a zsákjaink.

Egy Karte nevű helyen egy függőhídon át visszajutottunk a folyó jobb oldalára, ahol megálltunk egy rövid teaszünetre. A „milk tea” a kedvencünk, ezt eddig 40-ért vesztegették, és néha voltak olyan jó fejek, hogy fahéjjal, vagy masala-val ízesítették, de ez egyre ritkább, az ár pedig megy felfelé, 45-50-re, ahogy haladunk fölfelé. Persze alkudni mindenütt lehet, és érdemes is. :) Napközben általában csak ilyen tejes teákat szoktunk tolni 25 rupis kekszekkel, hacsak nem jön szembe egy 150 rupis dálbát, de az ritka.
Kartétól újra szamárúton haladtunk, és ezt végre igazán élveztem, kicsit el tudtam mélyedni, gondolkodni. Na azért persze közben figyeltem a tájat, mert volt mit nézni bőven. De itt végre jól éreztem magam, mert eddig kicsit bugos voltam, fölöslegesen felidegesítettem magamat pici apróságokon.

Dharapani előtt egy újabb függőhídon visszatértünk a folyó bal partjára. A település elején szembejött egy szamárkaraván, ami más volt, mint az összes többi eddig. Először is, mert szembejött, nem pedig fölfelé ment, mint mi, másodszor pedig, mert nagyon furcsa cuccokat vittek. Gázpalackokat, műanyagszékeket, hordókat, és csupa olyan dolgot, amit eddig nem láttunk szamáron. Pedig a mai napon láttunk pár szamarat. Kb. többet, mint a életem összes eddigi napján. Bezzeg autót egyet se, ilyen viszont nem sok nap volt az eddigi életemben! :) De amúgy ez nagyon tetszik, még akkor is, ha a szamarak teleszarják az utat, amin nekem is járnom kell. Szóval visszatérve erre a karavánra, végül Zitával arra jutottunk, hogy valószínűleg egy expedíció cuccait cipelték lefelé a hegyről.
Dharapani végén egy checkpointot találtunk az út szélén. Itt valamit csináltak az ACAP engedélyünkkel, mialatt mi megvizsgáltuk a falon lévő posztereken, hogy mi merre hány méter, és hogy mit eszik a hópárduc. :)
Innen szinte már csak pár lépés volt Thoche, az a falu, ahol két nagy völgy találkozik. Gondoltunk rá, hogy itt szálljunk meg, de miután hallottuk, hogy csak egy szálló van odalent a híd túloldalán, letettünk róla, és továbbsétáltunk egy Bagarchap nevű helyre. Itt már nyugatra fordult a folyónk völgye, és ezzel együtt kicsit a növényzet is megváltozott, több lett az erdő a hegyoldalban.

Bagarchapban megnéztünk három szállót, de egyiknek se volt konnektor a szobájában, én pedig naplót szeretek írni esténként (ahogy épp most is teszem), ahhoz pedig nem árt egy konnektor, ha nem akarom lemeríteni a netbookot. Szóval továbbsétáltunk és a következő szállóban, már majdnem Danakyu-ban találtunk egy helyet, itt még asztal is van, és hoztam be széket, rendesen tudok ülni, amit nem kicsit értékelek. Délután négykor érkeztünk meg ide, és csaptunk egy nagy főződélutánt, legalább két órán át főztünk. Először csináltunk néhány újabb lepényt, mint reggel. Merthogy reggel keveset csináltunk, így egész nap azon ábrándoztam, hogy milyen jó lenne még enni olyan finom palacsintaszerű, hagymás lepényt. Aztán nekiálltunk egy dálbát elkészítésének, főztünk ki rizst, amit a háznál vettünk, majd pirítottunk hagymát, foghagymát majd lencsét. Ezt végül felöntöttük vízzel, és megfűszereztük „Masala Mix”-el, és ez lett a rizsre az öntet. Emellé még jött egy kis pirított hagyma és sült krumpli. A dálbát nem lett olyan jó, mint amit a helyiek csinálnak, de épp rossz se. Lehet, hogy csak az volt a baj, hogy előtte már elteltünk a lepénnyel.

Annyi mindent sütöttünk, hogy mindent meg se bírtunk enni, de letakartuk, és majd reggel.

A mai nap csak 12,5km-t sétáltunk, nem is szakadtunk szét különösebben, de ez nem is baj, pont így akartuk. Ma az esemény sem volt annyi, mint tegnap, de ezt se bántuk, nem lehet minden nap olyan érdekes.

Zita cipője kicsit feltörte a sarkát, és ahogy lehúzta róla a leukoplasztot, a felpuhult bőrből lejött egy sáv. Most bekente Neugranormonnal, reméljük, holnap nem rosszabbodik a helyzet, mert holnap után pihenőnap, annak a másnapjára talán rendbe tud jönni. Sajnos a túracipőjét még nem sikerült betörnie, mászkált benne otthon néha miután megvettük, de nem ennyit és ilyen intenzitással, mint most. Ráadásul a hasa sincs még rendben: nem kell ugyan sokszor WC-re járnia, de akkor amikor megy, még nem egészséges a dolog. És ez már egy hete tart, végignyomott egy gyógyszerkúrát, de semmit nem használt. Ezért is gyengébb egy kicsit, mint szokott. Chame-ban, holnap után a pihenőnapon írunk e-mailt (állítólag lesz NCELL hálózat) Klárinak, hogy mit szedjünk. Ma ugyan megpróbálta a széntablettát Zita, de egyelőre semmi változás, talán holnap. Nekem meg a torkom fáj, ha nyelek, akkor még a jobb fülem is, és ez tudom, hogy nem jó, és nagyobb magasságban, és hidegben baj lehet belőle, szóval ezzel is kezdenünk kell valamit. Amúgy, ha otthon lennék, ilyesmit lehet észre se vennék, de most jobban figyelek magamra. Nem minden nap mehet fel az ember az életében 5400m magasra. Az magasabb, mint a Mont Blanc! Ja, egyébként már 2100m-en vagyunk! :)

A Horrorbogár

Még egy rövid fejezetet ide kell, hogy szúrjak, mert este történt még egy említésre méltó dolog a kötelező naplóírásom után: amikor tértem vissza a fogmosásból, és reteszeltem be az ajtót magam mögött (errefelé már nincs kilincs az ajtókon öt csillag alatt, csak retesz, már Pakisztán óta), lenéztem az ajtó aljához is, hogy nincs-e ott még egy retesz. Ekkor egy furcsa bogarat láttam mozogni lent az ajtónk mellett. Nagyon mozgott és hatalmas csápjai voltak, de ehhez képest a bogár nagyon apró volt. Mintha csak a feje lett volna meg! Ahogy kinyitottam az ajtót, beigazolódott a gyanúm: a hatalmas bogarat kettévágtam az ajtóval. Óriási egy állat volt, ami megrémisztett minket, pláne, hogy még mindig mozgott. Mi van, ha egy másodperccel később csukom be az ajtót, és bejut, aztán este ránk mászik? Lefényképeztük a szerencsétlenül járt bogarat, aztán kitettük mindkét részét a kőre, hagy legyen boldog vele az a tyúk, aki egész délután körülöttünk ólálkodott. De nem ez történt, nem lett a bogárból se vacsora, se reggeli, ellenben reggel, amikor megnéztük, még mindig mozgott a fejrésze…

Reggel Ghermuban

Ma egy hosszú, esemény- és élménydús napunk volt, ami persze nagyon fárasztó is volt. A 12,1km valójában sokkal több volt, és kőkemény terepen, rengeteg sziklalépcsővel és le-fel mászásokkal.
Na, de kezdjük az elején: reggel 7 óra körül keltünk, a napot vízszűréssel, majd főzéssel kezdtük. Pontosabban sütéssel, merthogy rántottát készítettünk, két nagy fej lilahagymával, és fokhagymával is. Kértünk volna hozzá csápátit is, de abból 2 darab 110 rupi volt, ezért inkább elhatároztuk, hogy veszünk majd lisztet, és elkészítjük újra a Dani féle lepényeket. Anno Szerbiában egyszer csináltam belőlük néhányat, és ízlett is nekünk, csak aztán érdeklődés hiányában elmaradt a folytatás, de most itt az alkalom, hogy újra elővegyük a „receptet” (liszt, víz, só, fűszerek, apróra vágott hagyma vagy egyéb zöld – ez kevés olajon kisütve), mivel itt már a csápáti is drága. Ráadásul többen 500 rupis dálbáttal riogatnak minket, úgyhogy tényleg, komolyan elhatároztuk, hogy ilyen összetettebb étkeket is elkészítünk magunknak. A reggeli mosogatás már Zitára várt, de meg kell hagyni, nem ám akármilyen helyen mosogathatott, a háttérben ott volt az a hatalmas vízesés, amit már tegnap is láttunk, de ma reggel még szebb volt, mivel most szemből sütött rá a nap és nem volt árnyékban.

Amikor a kis ösvényen, amin tegnap este érkeztünk, elsétáltam pár métert, hogy fogat mossak, a közeli háztól három kisgyerek szaladt oda hozzám. Így, hogy én guggoltam, épp egyforma magasak voltunk. Írtó édesek a nepáli gyerekek, mert nagyon aprók, egy 4-5 éves forma gyermek még olyan pici, hogy szinte alig nőtt ki a földből – és ettől persze még aranyosabbak. Némelyikükön szinte nagyobb az iskolatáska, mint a gyerek. És persze egyenruhát viselnek a sulihoz, ami megint csak nagyot dob a megjelenésükön. Miközben fogat mostam, beszélt hozzám a három csöppség, igaz, semmit nem értettem belőle, mert nepáliul, vagy gurungul (a helyi népcsoport, saját nyelvvel) beszéltek, de azt megértettem, ahogy a szakállamra mutattak, hogy jelezzék, fogkrémes lett. Én pedig letöröltem, aztán megkérdeztem tőlük, hogy így rendben van-e: „tik cha?” (oké?) Na erre aztán lett nagy öröm, boldogság, és nevetés. Sajnos a fényképezőgép ekkor nem volt nálam, na de sebaj, majd legközelebb. Olyan boldogak voltak a csöppségek, és annyira aranyosak, ahogy visszamondták nevetve, hogy tik cha, tik cha… Szóval már jól indult a nap.

Pedig mi magunk még el sem indultunk. Ahogy átértünk a kis falunk, Ghermu túloldalára, úgy kaptunk egyre jobb kilátást a szemközti vízesésre. Ez fantasztikus látvány volt, amit még az ösvényünkön áthaladó, téglákat szállító szamárkaraván tett érdekessé:

A falu túlvégén találtunk egy nagyon jó szálláshelyet, aminek a teraszáról nagy totálban látszott a vízesés, és az egész helynek kellemes légköre volt. Nem tudjuk az árakat, de hasonló lehet, mint a többi hely a faluban, és volt étterme is. Ha erre jönnétek, és Ghermuban szálltok meg, akkor tudjátok: érdemes elsétálni a Rainbow Lodge-ig!

Harcoló kecskék és színes pillangók

Ghermu után egy meredek lefelé következett. Leereszkedtünk a folyó mellé, és átkeltünk a túloldalára egy függőhídon Syange-be. Itt megtaláltuk a Boomerang Hotelt, amit tegnap reggel Rupus ajánlott. Idáig már nem esett volna jól tegnap elsétálni, és amúgy is, Ghermu sokkal kellemesebb hely volt a hegyoldalban, mint Syange. Bár egy tábla azt jelzi, hogy 15 percre innen van egy forró termálvizes fürdőhely, ami azért valljuk meg, vonzó lehet. Szóval ez a hely sem megvetendő, csak a kérdés, hogy mit szeretnénk: vízesést nézni a völgy oldalából, vagy forró vízben áztatni az elfáradt testünket? :)

Ez a hely már lent volt, egészen a folyó mellett, és innen nem volt kilátás. Itt újra megtaláltuk a dzsiputat, ami kicsit megölte bennünk az egész helynek a varázsát, eddig ugyanis nagyon tetszettek azok a falvak, amelyekhez csak egy gyalogösvény vezetett. Azt hittük, Bhulbule-ben végleg véget ért ez az út, de úgy látszik nem, csak mi a völgy másik oldalán haladtunk, ahol csak gyalogösvény van. Szóval most ezen a köves, murvás úton haladtunk, ami néhol olyan meredek volt, hogy megnéztem volna, ahogy felmegy rajta egy dzsip. De se dzsip, se semmilyen más autó nem jött – és ezt persze azért különösebben nem bántuk. :) Még szerpentint is kaptunk, így szinte helyben emelkedtünk, ahogy visszanéztünk, mindig egyre magasabbról és magasabbról láttuk magunk mögött a gyönyörű völgyet.

Az egyik kanyarban egyszer csak egy nagyobb kecskecsoport tűnt fel. Voltak egész nagy bundás méretes öreg kecskék, és még apró, pici szopizók is. Egyesek pedig harcoltak, vagy inkább harcot gyakoroltak egymással, ugyanis a hátsó lábukra emelkedtek, hogy fejjel a másiknak ugorhassanak. Ezt érdekes volt látni, és az egyik ilyen pillanatot sikerült is elkapnunk a fényképezőgéppel. Persze ez nem volt igazi agresszió a kecskék között, mert látszott, hogy ők egy banda, akiknek a tagjai inkább csak játszhattak vagy gyakorolhattak egymással az esetleges későbbi éles helyzetre, mert egy-két rövid ütközet után mindig abbahagyták.

Aztán jött Zita pillangó őrülete: mindig, ahol pocsolya volt az úton, ott meg kellett állnunk néhány percre, Zita pedig kitartóan fürkészte, és várta a pillangókat, hogy lefényképezhesse őket közelről, miközben nyitva van a szárnyuk. Én most valahogy különösen könnyen voltam megértő az ilyen helyzetekben a várakozással, mert tudtam, hogy nem rohanunk sehová, és azt is, hogy Zita ettől boldog, imádja a kis lényeket, állatokat, és az apró dolgoknak tud örülni igazán – lehet az szó szerint is apró, akárcsak egy színes pillangó, amelyekből itt aztán tényleg ezerféle van. Nem véletlen, hogy az ACAP irodában kétszázért vesztegették a pillangó határozó füzetet, hiszen tényleg rengeteg faj él errefelé. Zita ügyesen le is fényképezett párat, csak azt nem értem, miért kellett ezt fél lábon állva csinálnia? :)

Izraelben a nőknek is van két év kötelező katonaság

Jagat előtt pont egy ilyen pillangós megállónál utolért minket három ember. Két turista, egy nő és egy férfi, na meg egy nepáli porter, természetesen utóbbinál egy hatalmas hátizsák, a másik kettőnél csak egy-egy apróbb táska, és persze a fényképezőgép. Izraeliek voltak, és beszélgettünk velük egy kicsit, amíg beértünk Jagatba. Én rögtön azzal kezdtem, hogy látták-e az ACAP irodában a statisztikákat, miszerint tavaly csak két fővel maradtak le a nemzeti parkba látogatók számában a franciák mögött. Kérdeztem, hogy hogyan lehet, hogy ilyen sok izraeli jár erre, akkora lenne az ország lakossága, hogy ennyi turista jut belőle ide is? Nem, ez nem így van, jött a válasz: Izrael lakossága csak 7 millió fő, viszont mindenkinek van kötelező katonaság, a nőknek 2 év, a férfiaknak három, és ezek után általában mindenki utazgatni szokott. Így tettek ők is, de előtte ráhúztak kettő, illetve egy évet a kötelező katonaságra, így mind a ketten összesen négy évet töltöttek le, és az utolsókban, miután lenyomták a kötelező éveket, már pénzt is kaptak mindezért. Most néhány hónapot utazgatnak, aztán otthon elkezdik az egyetemet. Már hallottam róla, hogy azért van ennyi izraeli utazó, mert ott hosszú és kemény a katonaság, és utána jó utazgatni, amiből így elég nagy trend lett az izraeli fiataloknál. Ez szerintem tök jó, micsoda iskola az életre ez a hármas: katonaság, utazás, egyetem – nekem épp csak a sorrend nem tetszik, az egyetemet valahogy a katonaság mellé, vagy bele tenném. Mondjuk az számomra újdonság volt, és meglepődtem rajta, hogy még a nőknek is van kötelező katonaság, ráadásul két év!

Jagatban ők leültek az első étteremben ebédelni, de nekünk sajnos itt nem akartak diszkontot adni a dálbátból, így 300-ért nem akartunk benevezni egyre, csak hogy beszélgethessünk közben velük. Helyette kicsit továbbsétáltunk, és találtunk egy helyet, ahol a nő 200-ról indított, majd amikor rákérdeztem, hogy 150-ért kaphatunk-e, amennyiért a nepáliak is, rövid gondolkodás után rábólintott, és erre már mi is rendeltünk egyet, s leültünk. Pontosabban csak én ültem le, mert Zita azok után, hogy papucsra váltott, rögtön felfedező útra indult a boltok között. Itt találtunk egy „Shopping Centre”-t, ahová éppen megérkezett egy jól megpakolt hordár, egy csomó műanyag vacakkal a hátán. Zita a körútjából azzal tért vissza, hogy tudunk venni lisztet, lencsét, hagymákat. Ezekből be is vásároltunk az ebéd után, elköltöttünk 220 rupit, de most rengeteg csápátira elengendő liszt van nálunk, és a lencséhez már csak rizst kell vennünk – ami mindenütt kapható – és kész a dálbát. Később jutott eszünkbe, hogy az olajunk is fogytán, úgyhogy azt is venni kell majd. Úgy néz ki, tényleg sokat fogunk főzőcskézni ezen az úton.
Biztos néhányan csodálkoztok rajta, hogy miért csak tizennéhány kilométereket mentünk eddig naponta.

Ez később sem akarjuk, hogy növekedjen, mivel több embertől is azt a tanácsot kaptuk, hogy lassan menjünk. Mi ezt megfogadjuk, elvégre most nem rendes szabiból vagyunk itt, nem kell hazarohannunk, nincs repülőjegyünk haza, nincs miért sietni. Ez a világ egyik legszebb túraútvonala, legalábbis ezt állítják róla, és az eddigiek alapján úgy tűnik, nem túloznak. Ha ez így van, akkor bűn lenne végigrohanni rajta. Ráadásul ha sietnénk, akkor anyagilag is rosszabbul járnánk. Nem lenne időnk és energiánk ennyit főzni, és ugyanígy, egy 25-30 kilométeres nap után már kb. nem érdekelne, hogy hol fogunk aludni mennyiért, csak had dőljek el valahol. Így viszont van még erőnk végigjárni az egész falut a legolcsóbb, de még nekünk tetsző(!) helyet felkutatni, és este van időm naplót írni. Nagyon élvezem, hogy már harmadik napja leírom még aznap, ami történt velünk, és ezek után még az elmaradt útinaplókból is minden este pótolok egy-egy napot. Igaz ez utóbbi ma el fog maradni, mert mindjárt elájulok, örülök, ha ezt a napot befejezem, úgyhogy menjünk is tovább!

A vízesések és a dzsungel

Jagat után lejteni kezdett az út, és jobbra, a völgy túloldalán megpillantottunk egy csodaszép, hatalmas vízesést. Teljesen odavoltunk a látványtól, és ahogy sétáltunk előre, úgy csodáltuk meg minden szögből.

Ekkor még nem sejtettük, hogy vízesés terén még ennél is tartogat szebbet ez a nap. :) Alig léptünk párat, és egy kék, kézzel írt táblát láttunk az út bal oldalán, egy, az erdőben elvesző, sziklalépcső mellett: „Beautiful Old Way to Chamje and Manang” – no, mi fene, le tudunk térni a dzsip útról! Bár először Zita rámnézett, hogy „Ez komoly?”, de aztán pár perccel később már ő sem bánta meg, hogy ezt az utat választottuk. Az út kezdetben nagyon mászós volt, de ahogy átkeltünk néhány patakon, úgy kicsit kilaposodott, igaz, csak pár száz méterig, mert aztán újabb meredek következett. Viszont az erdő, vagy nevezzük inkább dzsungelnek, szóval a dzsungel az valami gyönyörű volt. Mert azt hiszem, amikor ennyi féle fajta fát és mindenféle növényt látni egy rakáson egy sűrű, sokszínű erdőben, akkor azt már dzsungelnek hívják. Legalábbis Jack így magyarázta nekünk a Bardia Nemzeti Parkban. Láttunk páfrányokat, bambuszt, banánfákat, és még legalább 3-4 féle fát, amiknek a fajtáját sajnos nem tudom megállapítani. Na és persze rengeteg apró fűfélét és bokrokat. Na és persze hangok is voltak:

Szóval szép volt itt menni, és örültünk, hogy ezt az utat választottuk, pedig tudtuk, hogy erre valószínűleg egy kicsit keményebb a menet, mint lent a dzsip úton. Egy-két elhagyott házat hagytunk el, majd jobbra a fák között előtűnt még egy vízesés, ami minden eddiginél nagyobbnak tűnt, és valahol középen ráadásul még meg is tört egy sziklán, ezért a sok vízpermet mindenfelé szállt, és így egy kisebb szivárvány is keletkezett ezen a helyen a vízesés mellett. Ahogy közelebb értünk hozzá, megpillantottuk az ideális helyet a vízesés megcsodálására. Ez pedig egy vendéglő volt, amely „Super Rainbow View” névre hallgatott. Délelőtt már megittunk egy-egy tejes teát az egyik zacskó sajtos kekszünkkel, és most itt volt az ideje megismételni ezt. A délelőtti tea masalás (népszerű fűszerkeverék a szubkontinensen), de ez a mostani fahéjas, és ez nagyon tetszett és ízlett nekünk. Nagyon élvezzük, hogy ahány teát iszunk, vagy dálbáttot eszünk, annyifélét kapunk. Mindig egy kicsit más, és általában egyik finomabb, mint a másik.

A vízesés után már csak pár száz méter volt hátra Chamjéig. Két vendégház után leértünk a dzsip útra, ahol éppen ekkor érkeztek meg az izraeliek. Ők nem vették észre a táblát, igaz, nekik már lehet, hogy sok is lett volna ez, mert hajnalban indultak Bhulbulétől, és Chamjét nézték ki a nap végéhez. A porterjüket egyébként nem értettem, de nem akartam rákérdezni. Ha 4 évig voltak katonák, akkor meg kellett, hogy keményedjenek, akkor meg minek most a hordár? Lehet, hogy csak rábeszélték őket odalent, mondván, hogy „porter nélkül lehetetlen” végigcsinálni. Mert mondanak sokfélét a népek, csak hogy felbéreld őket, olvastunk olyat is, hogy ha Kathmanduban, vagy Pokharában bemész egy utazási irodába, ott azt mondják, hogy vezető nélkül el se indulj. Persze akik már végigmentek (vezetővel, vagy anélkül) azoktól tudjuk, hogy se vezető, se hordár nem szükséges – persze mindkettő megkönnyítheti a dolgod, de nekünk se indítatásunk, se pénzünk nincsen felbérelni őket. Amúgy az OpenStreetMap végig gyönyörűen jelöli az Annapurna Circuit Trek-et, és az általam eddig emlegetett szálláshelyek közül a legtöbb be is van jelölve rajta. Ez nagyon jó, mert így igazi művésznek kell lenni ahhoz, hogy eltévedjünk, na és az se rossz, hogy szinte méterre pontosan látjuk, hogy hol vannak előttünk falvak és szálláslehetőségek.

„És ilyen vizekben úsznak felfelé a pisztrángok”

Chamje után lefelé ereszkedtünk, de megint nem a dzsip ösvényen, mert arról letértünk, és hogy a mai naphoz valami nem pozitív dolgot is említsek, ez az ösvény kezdetben tele volt szórva szeméttel, és a teherhordó szamarak is teleszarták, így aztán az egésznek olyan szaga volt, mint anno a nagymamám tyúkóljának, mikor már egy ideje nem volt kitakarítva. Persze ez csak közepesen volt kellemetlen, meg aztán különben is, volt ennél nagyobb bajunk is, mert kezdtünk már alaposan megfáradni, és ha eddig nem is, de ekkor kezdett már nagyon nehéz lenni a hátizsák. De kinéztük a nap végére az 1700m magasan fekvő Tal-t, amihez tartottuk magunkat. Egyébként reggel Ghermuból 1166m-ről indultunk, de ez nem mérvadó, mert közben egy csomót lefelé is mentünk. Szóval ma egy ezer szintet biztos másztunk. Sajnos a GPS-re ilyen szempontból nem lehet hagyatkozni, mert sok apró métert ugrál, és így több szintemelkedést mér, mint amit valójában megtettünk, ezért pontos számokkal nem szolgálhatok. Mint ahogy a távnál sem, mivel párszor megkergült szegény, és sok száz méterrel odébb jelölt minket, a völgy túloldalára, aztán még ugrált is a pozícióval, mire végleg megtalálta magát, szóval az így mért 22km nem valós. Ezt valószínű azért csinálta, mert a szűk völgyben a hatalmas hegyek között nem fogta be jól a műholdak jeleit, vagy azokat visszaverte a hegyoldal, és ezért megtévesztette a készüléket, nem tudom. Reggel lekértem tőle egy navigációt, akkor azt mondta, Ghermutól Talig 12,1km, ám ez biztos hogy több volt, de azért nem 22km. A Wikitravel ide vonatkozó szócikke 16km-t ír, én pedig kiátlagoltam egy 16,4km-t, amit nagyjából valósnak tartok. Mondjuk plusz-mínusz 500m-re tuti pontos.

Na de még nem fejeztem be a nap történetét, Chamjétól Talig volt még hátra nettó 300m kaptatónk, 4km-ünk, amire 2 órát mondtak. Először át kellett kelnünk egy talán minden eddiginél nagyobb függőhídon. A közepén megálltunk, és néztük az alattunk tajtékzó hullámokat. Brutális ereje volt a víznek, szép látvány volt. Mikor a híd közepétől továbbindultunk, Zita megjegyezte, hogy „És ilyen vizekben úsznak felfelé a pisztrángok” – Bizony, azért olyan finom a húsuk, tiszta izom, tettem hozzá okoskodva.

Aztán ahogy átértünk, Zitában az vetődött fel, hogy vajon az állatok is átmennek-e az ilyen hidakon. A kérdésre hamarosan választ kaptunk, mert kb. 20 csacsi jött szembe velünk, akik kicsivel később a hídon is átkeltek. Előtte azonban még szemtanúi voltunk annak, ahogyan egy, a híd közepén járó hordár feleszmélt, majd rohanni kezdett szembe a szamarakkal, mert rájött, hogy ha azok felmennek a hídra, akkor neki nem lesz jó ott a szűk járaton a nagy hátizsákkal. Persze még átért előttük, illetve a szamarak is megálltak, amin mi meglepődtünk. Elképzelhető, hogy rájuk tudott szólni az egyik terelőjük, hogy állj, de az is lehet, hogy megtanulták, hogy úgy ne induljanak el egy hídon, hogy látnak rajta valakit.

Az utolsó nagy kaptató, kendermezőkkel és szellemkutyával

Ahogy a térkép is jelezte, meredek felfelé következett a Marsyagdi folyó jobb partján. Zita jól kapaszkodott fölfelé, ezt meg is jegyeztem, mire közölte, hogy biztosan a sok finom tejes teás pihenőtől megy ilyen jól. Én persze rögtön vettem az utalást, és meg is ígértem, hogy a jövőben is meg fogunk állni minden nap ilyen kis pihenőkre. Kicsivel később összetalálkoztunk egy porterrel, pont azon a szakaszon, ahol az út néhány nagyobb szikla alatt haladt át. A hordárunk nem volt szégyenlős, ő is beállt Zita mellé pózolni a fotókhoz! :) Kezdetben bírtuk az ürgét, de mivel nem volt közös nyelvünk, egy idő után szegény kezdett egy kicsit idegesítő lenni. Sokat beszélt hozzánk, de ebből csak egy kevés dolgot sikerült megértenem, ami talán az volt, hogy Tal-ban van a bátyjának szállója, és szeretné, hogy ott szálljunk meg. Én csak később tudtam elmagyarázni neki egy fordító segítségével, hogy ott fogunk megszállni, ahol jó diszkontot kapunk, és ahol tetszeni fog nekünk a környezet. Persze ezek után is jött velünk, és próbált magyarázni mindenfélét, de mi azt nem értettük. :)

Ez a szakasz már kicsit sok volt nekünk, mert itt is komoly lefelék voltak, így az a nettó 300m emelkedés jóval több volt annál. Közben átkeltünk egy Sattale nevű szellemfalun, ahol egy teremtett lelket sem láttunk, csak egy szép nagy fekete kutyát. Ki is találtuk, hogy valószínű elvarázsolták a falut, ezért eltűnt mindenki, csak a fogadós maradt meg, kutya formában, mivel őt is elvarázsolták. De a kutya nem jelezte ugatással, hogy szálljunk meg nála, csak jött egy kicsit velünk, majd eltűnt. Ekkor már eltűnt a nap a szemközti hegy mögött balra (mivel észak felé haladtunk egész nap), de kicsivel később, amikor egy mellékvölgy mellé értünk, ott újra előkerült a nap, és ismét fényárban sétálhattunk pár percig, amíg újra be nem értünk az árnyékba. Itt ezen a napos részen le is ültünk kicsit pihenni.

Ez a hely gyönyörű volt, mert ezen a szakaszon friss bambuszbokor hajtások mellett haladtunk, és jó volt újra napfényt látni.

Innentől még egy utolsó, meredek nagy köves rész következett, aminek a közepén egy nagy kőszikla alatt volt egy kis vendéglő. Sok teherhordó pihent itt, akik lefelé jöttek, üres csirkés rekeszeket vittek (lesz fent tojás, juhé!) akik pedig fölfelé mentek, azok hatalmas, hosszú csöveket vittek nagy csokorban. Föl sem tudtam vele állni és elindulni egyedül, csak úgy, hogyha valaki segített nekik. Nem semmi lehet ilyeneket vinni, még egyensúlyozni sem lehet könnyű, mert azok a csövek lehettek vagy négy méter hosszúak. Ennél a vendéglőnél egyébként mi is megálltunk egy-egy utolsó tejes teára, mert már nagyon kivoltunk, és szükségünk volt egy kis utolsó energialöketre. Először egy kólát gondoltunk e célra, de csak műanyag üvegesük volt, ráadásul nonszensz 150 rupis áron, úgyhogy maradtunk a jól bevált teánál. Ismét finom fahéjas volt, és ezúttal már 3 kanál cukrot nyomtunk bele, nehogy eléhezzünk az utolsó pár száz (függőleges!) méteren. A teteje 1730m-en volt, és egy katonai állomás mellett buktunk át, ahol egy kapu is volt, ami azt jelezte, hogy megérkeztünk Manang tartományba. A túloldalt a völgy aljában széles, lapos folyómeder volt, aminek a nagy kanyarulata mögött feltűnt egy település: Tal! Hát nem épp így képzeltem, azt hittem megint egy meredek hegyoldalban leszünk, mint Ghermuban, de épp nem zavart, hogy most más a helyzet. Innen igaz, hogy még volt majd egy kilométer, de az már csak lefelé volt és síkon, így könnyen beértünk Talba. A város előtt utolértük a csöveket szállító serpákat. Durván néztek ki hátulról, mert csak a hosszú csövek látszottak, rajtuk középen mind a hármuknál egy-egy kis hátizsák is oda volt kötözve, és ezen kívül nem látszott semmi más a súlyos terhet cipelőkből, csak a lábfejük, ahogy lépkedtek a csövek előtt.

Talban végigjártunk vagy 7-8 szállót, mire találtunk egyet, ahol 300-ért megalhattunk, és mellé még egy dálbátot is ehettünk. Hullafáradtak vagyunk, Zita már alszik, bekentem sportkrémmel a hátát, mert eléggé fájlalja a táskától. Zuhanyozni először csak hidegvizünk volt, és mivel elég hűvös lett estére, Zita ezt már nem akarta bevállalni, viszont a szolárpaneljük most nem működik, gizerjük (bojler) van, de az 100 rupi fejenként, így lemondtunk róla. Zita viszont kitalálta, hogy melegít egy teli lábos vizet a kerozinon, és ezt meg is játszottuk. A forró vizet összekevertük egy vödör hideggel, és így a langyos vízben mind a ketten tök jól le tudtunk fürödni. Ez nekünk biztos nem fájt többe 5 rupinál, és kerozint itt fent is több helyen kapni, tehát ez egy újabb nagyon jó módja a spórolásnak, anélkül, hogy a komfortból engedtünk volna. Mert azért fürödni jó egy ilyen nap után, valljuk meg. Én magamban még csak ellennék igénytelenül, egy-két napig fürdés nélkül, aztán meg hidegvízzel, de ezt Zitától nem minden esetben és nem a végletekig várom el. :)

Jajj, azt elfelejtettem mondani, hogy tényleg láttunk kendert a meredek fölfelében, pont ott, ahol írta a térkép, hogy „Marihuana Fields”, és ekkor pont velünk volt a teherhordó srác, és nagyon magyarázta és mutatta, hogy gandzsa! Hát mi ezzel már nem élünk, a töményszesz és a fű között valahol megálltunk a drogokkal, előbbit is inkább, mint orvosság fogyasztjuk, van is nálunk még egy kicsi iszlámábádi Unicum. Ez a hely olyan lehet a fűvel élőknek, minthogyha nekem valahol sör folyna a hegyből. :) Najó, nem teljesen, mert ezt még kell szárítani, meg mit tudom én, még mit csinálni vele.

Hú, tényleg brutál fáradt vagyok. És kicsit fáj a torkom megint, érzem amikor nyelek. Egy kemény, vagy két könnyű napi járásra van nagyobb város, ahol lesz internet, és biztosan kórház/gyógyszertár is. Oda két nap alatt megyünk, mert a mai kicsit sok volt. Ott majd kitaláltunk valamit, vagy felhívjuk Klárát egy Namaste hálózatot használó telefonról, vagy megkérdezzük e-mailben. Onnan töltök fel bejegyzéseket is. Sajnos az NCELL (ami nekem van) térerő elment már tegnap napközben, s azóta se láttuk, és állítólag nem is fogjuk, csak valahol a hágó után, és az még egy hét is lesz. Ja, amúgy Zitának is baja van a hasával, már vagy egy hete, de nem diétázik, hogy erejében legyen, csak a gyógyszert szedi, amit Klári felírt neki, de már az is elfogyott azt hiszem ma. Ezek ellenére nagyon élvezzük a túrát, mert gyönyörű és elképesztően csodálatos. Jó erőben vagyunk mind a ketten és ezen bajok ellenére bizakodóak is. Nem lesz itt baj, mert nem lehet baj, ezekből ki fogunk gyógyulni, megerősödünk, lassan megyünk, pihenünk, akklimatizálódunk, és átkelünk a hágón! Na de most aztán már alvás!