Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy befut a hajónk reggel a szigetre. Most ugyanis újra a „jelenből írok”, annyi minden érdekes történt velünk ugyanis az elmúlt napokban, hogy azt nem akarom 30-40 nap feledésével elhomályosítani, ezért most innen, a szigetről írok, úgy, hogy minden élmény még friss benne, csupán egy-két napos. Az elmaradt beszámolókat pedig majd bepótolom később, de ez most fontosabb, különösen, hogy most a képek sem állnak a segítségemre majd később az élmények előhívására, ugyanis a víz alatt nem tudtunk fényképezni, a vízálló tok a fényképezőgépeinkhez nagyon drága lett volna, ahogy a bérlés is.

Na, de azt ígértem, ott kezdek, hogy befut a hajónk a kikötőbe. Már messziről látszott, hogy ez a sziget (Koh Tao, vagy Ko Tao, mikor hogy írják) egy kész kis paradicsom, a Thai-öböl közepén. Több sziget közül ez a legkisebb, délebbre még vannak nagytestvérei, de a búvárkodni vágyó utazók nagy része itt köt ki, mert állítólag itt a legolcsóbb az SSI vagy a PADI „Open Water Diver” búvártanfolyam az egész világon, és Koh Tao egyben a világ legszebb búvárparadicsomai közé is tartozik egyben. Ezért jöttünk mi a szigetre, és már távolról, a hajó fedélzetéről is látszott, hogy nem akárhová érkezünk: a sziget testét sűrű zöld növényzet, pálmafás dzsungel borítja, ez alól csak a néhány száz méter magas dombok tetején és a parton kitüremkedő gyönyörű sziklacsoportok tesznek kivételt, na meg az emberek által beépített területek.

Bár sokat áradozok, hogy mi minden jót láttunk és ez mind milyen szuper volt, de azt is le szoktam írni, amikor valami nem tetszik. Most is így teszek, mert a sziget rögtön a hajó utasaink köszöntésekor szerzett nálunk egy hatalmas fekete pontot. A minket fogadó mólón petárdákat gyújtottak és mire azok szétpattogtak, tele volt petárda darabokkal az egész stég és körülötte az a gyönyörű szép, tiszta, mélyen átlátszó víz is, amiért idejöttünk. Minek ez a marhaság, de most komolyan, van, akinek ez tetszik, és boldogabb lesz ettől? Sajnos biztosan van ilyen ember, mert különben nem csinálnák.

A felmálházott biciklikkel csak utolsónak tudtunk leszállni a hajóról, mert nem akartuk feltartani a hömpölygő tömeget azzal, hogy a vékony pallót teljes egészében elfoglaljuk, amíg ketten egyesével levarázsoljuk a bringákat a stégre.

A szárazföldön homokos part, nyugatiak nagy tömege, motorkerékpár- és buggy-kölcsönzők, utazási irodák, szállodák és éttermek sora fogadott minket, a már egyre inkább tűző napsütésben. Reggel volt ugyanis, a hajó 7:30-kor indult a szárazföldről, és talán olyan 9-10 óra körül érkezhettünk meg, már nem tudom pontosan, mert elvesztettük az időérzékünket, mindketten leginkább csak aludtunk jövet a hajón.

Öt csillagos sátorban a legjobbakkal – és a macskákkal :)

Miután megcsapoltunk egy ATM-et és 10 db ezer baht-os bankjegy boldog tulajdonosaivá váltunk, elindultunk a GPS-re előzőleg már lementett helyre, a Rocktopus búvárközponthoz. Több búvárközpontnak is írtam, főleg azoknak, akiknek a hirdetését megtaláltam a Southeast Asia’s Backpackers magazinban, és ezek közül végül őket választottuk.

Hozzájuk menet eszméltünk, hogy bizony ez a sziget nem sík! :) Hogy is lehetne az… Mert mi meg ugye most annyi cuccal voltunk, amennyivel ezalatt az út alatt még soha, hiába küldtünk haza rengeteg cuccot Bangkokból, közben az otthagyott két táskánkat újra magunkhoz vettük, és abba belekerült 10 pár pótfékpofa, egy pót féktest és egy melegszendvics sütő is. :) De ezt nem bántuk, hisz csigák vagyunk, az otthonunkat a bringáinkon hordozzuk, még ha néha ez csigalassúságot is eredményez. Így érkeztünk meg a Rocktopus-ékhoz, csigalassan, ugyanis a parttól kicsit távolabb, a sziget belseje felé van az étteremmel összekötött búvárközpontjuk. „Come, Join the Subculture!” – hirdetik, és csak napokkal később esett le nekünk, hogy ennek kettős értelme van: egyrészt mint búvár szubkultúra, másrészt mint víz alatti kultúra. :) Találó, meg kell hagyni!

Hamar előkerült Westy, az operatív menedzserük, akivel a leveleket váltottam. Ő, ahogy ígérte, kerített nekünk olcsó szállást a szigeten, és bár eleinte én ódzkodtam a sátrazás ötletétől, végül mind a ketten nagyon megszerettük. Most is a sátor mellől írok, szemben velem a Rocktopus irodájával. A sátrunk házak között van, fás részen egy betonplaccon, csak a hálófülke felállítva, mintegy szúnyoghálóként használva azt. A szomszédaink nagyon kedvesek, egyikőjüktől kaptunk vezetékes áramot így van három konnektorunk a sátorban, ebből egybe a ventilátor van bedugva, amit tőlük kaptunk. A Rocktopus wifije az út túloldaláról átér hozzánk, mert kb. csak 25m a távolság, így gyakorlatilag internet is van a sátorban, na nem mintha azt odabent sokat használnánk, mert ha elővesszük a netbookot, akkor azt vagy a Rocktopus asztalainál tesszük, vagy itt ahol most is írok, Ursula éttermében, ami egyébként szintén első a TripAdviser-en a sziget vendéglői között. Ursula egy nagyon rendes német nő, főleg Zitával beszélgetnek sokat, de azért annyit én is el tudok mesélni róla, hogy hosszú éveket szolgált őrült luxushajókon szerte a világon, mindenütt járt, a legelképesztőbb helyeken, de valahogy Afrika valahogy sosem jött össze a hajóval, így oda végül saját szervezésben jutott el. Több éttermet felfuttatott már, de a tulajok végül mindig önző módon megváltak tőle, és egyszer itt találta magát kvázi kisemmizve ebben a kis házban, aminek a verandája elől most írom e sorokat. A házat Ursula bérli, és az az ötlete támadt, hogy megkérdezi a ház és a körülötte lévő telek tulaját, hogy felhúzhat-e a háza elé egy kis éttermet? A tulaj belement, sőt megépítette Ursulának az éttermet, ami egyébként csak egy nagy csinos terasz és egy fél garázs méretű kis konyha. Az étterem neve Taste of Home, és még magyar gulyásleves is van, na meg óriás Wienersnitzer, vagyis magyarul: rántott hús :) Még nem ettünk itt, mert nekünk drága, de már meg vagyunk híva egy vacsorára, mielőtt távoznánk. Ursula minden nap 6-kor nyit, és általában foglalni kell nála asztalt, mert sok este telt háza van, de napközben csak a futárok hozzák a hozzávalókat és nincs itt senki, így kényelmesen el tudunk lenni itt, ha szemben a Rockopusnál éppen egy csoportot igazítanának el és túl nagy lenne a zsivaj.

A sziget egyébként 1,5-3x drágább mint a szárazföld, és ez először sokkolt minket, mert még az amúgy mindenütt egységes, fix áras 7Elevenben is drágábbak az árak, de persze jobban belegondolva ez érthető, hiszen ez egyrészt egy sziget, mindentől távol, másrészt pedig egy óriási, felkapott turistagettó, ami nagyon népszerű a nyugatiak körében.

Éppen ezért mi rákaptunk a főzésre, újra elővettük a kempingfőzőt, ha már Noppagorn olyan kedvesen kitisztította nekünk és még a kiválóan és tisztán égő white gas-ból is adott nekünk egy palacknyit ajándékba. Igaz, aztán erre a főzőre se volt sokáig szükségünk, mert ahogy megismerkedtünk Ursulával, úgy felajánlotta, hogy használhassuk a konyháját. Egyébként a háza mögött egy kis mellékhelyiségnyi épületben van a zuhany és a WC is, oda tudunk járni zuhanyozni és a dolgunkat végezni. Eleinte kicsit furcsa volt, hogy egy kb. 30 cm hosszú sárkánygyík figyel minket az egyik sarokból. :) Az állatnak itt van a vacka, a tető és a fal közötti résben, ahányszor mentünk, szinte mindig ott volt.

Szóval tényleg mindenünk megvan, és nagyon élvezzük, hogy magunkra sütünk-főzünk. Minden reggel tükörtojást eszünk fokhagymás pirítóssal és rengeteg melegszenvicset készítünk, néha tonhallal, noha kukoricával, vagy paradicsomos babbal, na és persze mindig sok zöldhagymával, vöröshagymával és fokhagymával. De sohasem sajttal, mert itt leginkább csak a puha lapka sajtokat lehet kapni, és nem elég, hogy az nem is igazi sajt, és még egyesével be is van csomagolva műanyagba, még elképesztő drága is. Már a szárazföldön is 120 baht egy 12 darabos csomag (74 forint egy darab lapkasajtért, hm?), de itt 180-200-at is elkérnek érte, ami finoman szólva is túl van a büdzsénken, ez a sajt ennyiért nekem már nem is ízlene. :) Na de nem azt akartam elmesélni, hogy mit nem eszünk és mit nem csinálunk, mert igazán nem erre koncentrálunk. Csak azt akartam elmesélni, hogy újra élveztük a kempingezést, főleg ilyen luxuskörülmények között. A szomszédos házak, és így a sátrunk körül is van néhány állat, először is itt Carl, aki egy csótány, és aki csak a miénk, a betonplaccunk mellett lakik, és néha látjuk szaladgálni a sátrunk előtt. Aztán itt vannak a macskák, akik nagyon szeretnek minden új dolgot megnézni és megszagolni, vagy ha sátorról van szó, akkor pl. belemászni. Nem csinálnak semmit, csak ha nyitva az ajtó, akkor bemásznak, leülnek odabent, és élvezik, hogy valami újnak a közepén vannak, ami eddig nem volt itt. :) Később, amikor egy eső miatt feldobtuk a sátorra a külső ponyvát is, egyik délután az egyik cirmost ott találtam a két réteg között, a sátor tetejében, a hálófülke tetején üldögélve. A büdös dög, olyan rémülten nézett rám, tudta, hogy rajta kaptam azon, hogy egy olyan helyen van, ahol nem szabadna lennie, mégsem mozdult el onnan egyhamar.

Amikor végül megtette, akkor pedig szép kis lyukakat hagyott a karmaival a hálófülkén – ez már nem volt vicces, de azért haragudni nagyon nem tudtunk ezért az állatra. Helyette inkább visszatolta Zita a sátor anyagának szálait a helyükre és ahol pedig elszakadtak, ott jött rá egy kis leukoplaszt.
És van a vörös cirmos a Rockopusnál, aki úgy el tudja dobni állandóan magát, hogy az eszméletlen. Miközben fölötte folyik pl. egy elméleti oktatás az asztal tetején. :)

Vannak itt még kutyák is, Ursula házánál három is, és sajnos most épp dráma van, miközben írok, mert az egyiket elütötték, vérzik is, és még meg sem állt az illető, csak úgy továbbhajtott – cserbenhagyásos gázolás.

Első nap nem bírtam tovább várni a futással. Előző éjjel végig utaztunk, én mégsem bírtam kivárni a következő reggelt, hanem naplemente előtt elindultam futni, fel a hegyekre. Csak egy 5km-es kört írtam le egy kilátóhelyhez, de mivel rögtön meredek fölfelé kezdtem, és már megint sok-sok hónapja nem futottam egy métert sem, ezért azonnal beálltak a lábizmaim. Csak lassan mertem folytatni, de mentem bátran és nagyon boldogan fölfelé a GPS-t követve. Fényképező az nem volt nálam, mert gondoltam ez most csak egy első futás lesz, és most csak magam akarok lenni, magamnak, és csak figyelni és élvezni az egészet. Ez abszolút sikerült, még így is, hogy a naplementéről már lekéstem. Már szürkült, amikor felértem, és körben a vízen a sok halászhajó mind neonzölden világított. Csodálatos látvány volt. Lefelé egy másik utat választottam, ami jó döntés volt, mert amin fölfelé jöttem, az brutális állapotban volt és lefelé a sötétben simán kitörhettem volna a lábam rajta. Mondjuk ahol lementem, végül az se volt semmi, mielőtt kiértem volna a betonra, egy meredek, vízmosásos úton kellett ereszkedni, sőt néha már mászni. Aztán ahogy kiértem a betonra, onnantól már nem volt gond, szépen hazakocogtam. Az izzadság úgy folyt rólam, mint talán még soha, szó szerint patakokban. Póló nem volt rajtam, és ez így volt jól, mert még a gatyámat is totál teleizzadtam, mire hazaértem, úgy néztem ki, mintha a tengerből másztam volna ki – hiszen az izzadság is sós, nem? :) Hatalmas eufória lett úrrá rajtam a futás alatt és után is, fantasztikus volt ez a kör, egy ilyen szigeten, felfutni az egyik sziklás hegycsúcsra, van ennél jobb móka? Kevés, de az egyik a búvárkodás, amit másnap el is kezdtünk! Holnap kezdjük az elméleti oktatást és az első merüléseket! (az útinaplóban!) Most azonban megyek, mert másfél óra múlva naplemente, és én kinéztem magamnak egy másik csúcsot meghódításra – van belőlük bőven! :) Most viszek fényképezőgépet is! ;) Már előre extázisban vagyok!!!