Teheránban sikerült kifognunk egy, az adatlapjuk után nagyon kedves házaspárt Couchsurfing-en, és még Tabrizban voltunk, amikor visszaírtak, hogy szeretnének fogadni minket, ezért rettentően örültünk, hogy úgy indulunk el Teherán felé, hogy már tudjuk, hogy lesz kiknél maradnunk a fővárosban. Jó érzés volt így közeledni az óriási városhoz, különösen, hogy alig vártuk, hogy megismerjük Neda-ékat. Az érkezés aztán nem úgy sült el, ahogy szerettük volna, így az első találkozás egy rendőrség előtt volt velük, na de mint már írtam, aztán levették magukról a komoly álarcot, és ezzel mi is felszabadultunk.

Neda-val és Alirezával nagyszerű napokat töltöttünk együtt, két nagyon kedves, nagyon okos embert ismertünk meg bennük. Rengeteget meséltek Iránról, és a világról is, merthogy elég sokfelé utaztak már. Mind a ketten tájépítészek (Landscape Architecture), legújabb projectjük, amit épp az ottlétünk alatt nyertek meg, az egy új, óriási zászló körüli park megtervezése. Ez a zászló (gondolom iráni zászló, ezt meg se kérdeztük, de elég egyértelmű…), ha elkészül, a világ legnagyobb zászlaja lesz, ha jól emlékszem 140 méter magas. Egy dombtetőn fog megépülni Teherán közepén, és Alirezaék a domb körüli park és sétányok tervét fogják elkészíteni, illetve tették is már meg a project „pre-sales” fázisában, már ha tervezésnél lehet ilyesmiről beszélni. A tervezés mellett még egyetemre is járnak, mind a ketten PhD-znek.

Teheránban egyébként van egy nagy TV-torony is, ami 400m magas és egy időben ez volt a világ legmagasabb tornya, mára már visszacsúszott a 4. helyre. A városban egyébként nem sokat jártunk, semmilyen nevezetességet vagy „kötelező látnivalót” nem néztünk meg, csak a lakóhelyünk környékén mászkáltunk, illetve akkor, amikor Iszfahánba utaztunk, és amikor a türkmen nagykövetséget látogattuk meg, utóbbi megérdemel pár szót.

A türkmén nagykövetségen

Megérkezés utáni nap igyekeztünk a türkmén nagykövetségre, hogy megigényeljük a tranzit vízumot, amit még nem tudtunk, hogy itt, vagy majd Mashhadban veszünk fel, ez kiállítási idő, és az expressz illetve normál ügymenet közötti árkülönbség függvénye volt. Odafelé, hogy nehogy megint úgy járjunk, mint Isztambulban, hogy az orrunk előtt zárnak be 2 napra, háztól házig taxiztunk, gyakorlatilag átvágtunk szinte az egész városon, és ezért otthagytunk a taxisnak 80000 riált, vagyis 1600 forintot (akkor még ilyen rosszul váltották a riált dollárról :P). A városon nagyon gyorsan átértünk, mivel rengeteg a kétszer 3-4 sávos un. „Express Way” Teheránban. Ezeken kívül van olyan út is, ami csak kétszer 2 sávos, viszont középen a busznak korláttal el van választva egy-egy teljes sáv, itt középen még a taxisok se mehetnek, csak az expressz busz, aminek a megállójába keskeny felüljárókon lehet átjutni vagy életünket kockáztatva az úton keresztül. Mert ezeken a széles, jó minőségű aszfalttal burkolt sugárutakon nem gyakori, hogy 100-al is repesztenek az autósok, feltéve persze, ha nincs beállva az egész út, mint a cövek, mert ilyen is sűrűn előfordul.

Na de visszatérve a nagykövetségre, megérkezésünkkor tapasztaltuk, hogy itt nem túl humánusak az utazni vágyóval, nincs se váróterem, se semmi, még egy pad se, csak az udvarban tudsz leülni, amit amúgy elárasztottak vízzel, locsolás címszó alatt. Egy apró ablakocska volt, ami mellett sorba tudtunk állni, de ez a sorban állás nem adott túl nagy reményt, mert előttünk egy fickó 20 útlevéllel állt a sorban, valószínű egy utazási iroda küldötte volt. Végül mégis ő lett a megmentőnk, mert ő volt az egyedüli a környéken, aki beszélt angolul, így el tudta nekünk mondani, hogy ne aggódjunk, ha nem kerülünk sorra a zárásig, azaz 11-ig, akkor is fogadnak minket, addig is rohanjunk el fénymásolatot csináltatni az útlevelünkről, és a benne található üzbég vízumról. Ezt meg is tettük, de meglepő módon egy bankban. Mi csak fénymásolót kerestünk, azt mondták arra lesz, amerre a bank. Mivel az arab karakterekből egy büdös mukkot sem értünk, bementünk egy irodahelyiségnek tűnő helyre, ahol sorban álltak (mert ez alapján még fénymásolda is lehetett volna), és egyenesen a szemközti asztalhoz sétáltunk, ahol egy nő ült. Mint Liana-tól megtudtuk, egy bankban vagyunk, aminek ő a vezetője. A magas székből mégis kedvesen és készségesen kiszolgált minket, hivatott egy inast, aki lefénymásolta nekünk az útleveleink megfelelő oldalait. Mi közben Lia-val kellemesen elbeszélgettünk, átváltottunk nála 100 dollárt riálra, és még csokit, ananászlevet, és egy meghívót is kaptunk a teheráni expo-ra, ahol ezidőtájt a csokoládé és édességgyárak állítottak ki. Valószínű a férje a csokoládéiparban dolgozhat, mert az asztalán is annyi csokoládé volt kitéve, amennyi nem szokott egy bankfiókvezető asztalán lenni… :) Kifelé menet a bankból fülig ért a szánk Zitával, csak fénymásolni indultunk, de betévedtünk egy bankba, ahol nagyon kedvesek voltak velünk, nem hogy fénymásoltak nekünk, hanem még pénzt is váltottak, mindezt a fiókvezető vezényletével, aki kedvesebb volt velünk, mint otthon egy pszichiáter. Hiába, ez Irán, itt a külföldinek nagyon a kedvébe járnak, csak legyen meg hozzá a közös nyelv.

Visszaérve a nagykövetségre, kiderült, hogy az 5 napos tranzit vízum fejenként 35 dollárt kóstál, 2 hét alatt állítják ki és van rá lehetőség, hogy Mashhadban vegyük fel. Ha expressz ügyintézést kérünk, akkor 5 munkanap alatt adják ki a vízumot, de tekintve, hogy péntek-szombat-vasárnap a türkmen nagykövetségen nem munkanap, kb. majdnem ugyanott vagyunk, ha a 2 hetes ügyintézést kérjük, ami viszont naptári két hét, vagyis szeptember 30-ára lesz meg a vízumunk. Ez pont jó is lett nekünk így, hogy Mashhadban is fel lehet venni, ezért ezt az opciót választottuk, kettőnknek 70 dollárért szépen ideadják szeptember 30-án Mashhadban a tranzit vízumot, mi pedig szépen átkarikázunk 5 nap alatt Türkmenisztánon. Ez az öt nap elég húzós lesz, főleg ha Ashabadot is látni szeretnénk, mert akkor 700km-t kell majd megtennünk az 5 nap alatt. Ha Mashhadból egyenest Üzbegisztán felé vesszük az irányt és kihagyjuk Türkmenisztán fővárosát, akkor csak 500km… Ez az 500km kb. végig teljesen sík, a Karakoram sivatagon kell majd átvágnunk. Ha nem lesz szembeszél, elvileg nagyjából teljesíthető különösebb szétszakadás nélkül. Kérdés az országból mennyit látunk napi 100km mellett… Na de térjünk vissza Teheránba.

Nedáéknál összesen 4 napot töltöttünk, ha az iszfaháni kiruccanást levonjuk. Ez alatt az idő alatt rengeteget főzőcskéztünk együtt, Neda készített nekünk két alkalommal is „kuku”-t. Először spenótból, aztán krumpliból, utóbbit az útra, továbbindulásunk előtti este. A kukut egy kétoldalú, zárható tepsiben készítik el, így mind a két oldalát meg lehet sütni, mindenféléből el lehet készíteni, és készen kb. rántotta állaga van, persze az íze attól függ, milyen zöldségfélékből és fűszerekből állítjuk össze.

Neda-éknak háromszor főztünk, először egy gombapörköltet, aztán lángost, végül pedig utolsó este egy gulyáslevest. Mindhárom eledel egész jól sikerült, talán a gombapörkölt nem lett teljesen 100-as, de a sajtos tejfölös csodát és a gulyáslevest nagyon komálták a vendéglátóink. Utóbbi Zita érdeme, a lángost pedig én vállaltam el. Kicsit megijedtem, amikor csak por alakú élesztőt kaptunk, de végül azzal is megkelt a tésztája, és a tejföl helyett talált fehér krém is eléggé hasonlított ízvilágban a tejfölre, szóval a végén egészen lángoshoz hasonlító dolog kerekedett ki a történetből.

Összefoglalva tehát nagyon jó volt, és izgalmas volt Teheránban, ahonnan tovább folytatjuk utunkat, kettesben! :) Köszönjük Neda-nak és Alireza-nak, hogy megosztották ezzel a sokproblémás, lökött bringás-nászutas házaspárral az otthonukat és az életüket!

Irány a hegy! – Tényleg repülni fogunk?

Zita szülinapja szeptember 16-án volt, ami a második teheráni napunkra esett. Első nap sikerült elég jól összeismerkednünk Neda-val és Alireza-val, így nem volt nehéz rávennem őket, hogy részt vegyenek és segédkezzenek a Zita ellen készülő meglepetések előkészítésében. Előző este lefekvés előtt elég fáradtnak és elgyötörtnek éreztem magam, ráadásul egy fejfájás is gyötört, mindezek ellenére reméltem, hogy jól fog sikerülni Zita szülinapja.

Éjjel a lefekvés előtt még kibökte, hogy reggel született, 6:05-kor, ezért pontosan ekkora állítottam az ébresztőórát, és reggel ebben az időpontban egy talpmasszázzsal ébresztettem, mert tudtam, hogy ezt nagyon szereti – holott ritkán kap, mert általában mindig hullafáradt leszek, mire odaérünk a nap végén, hogy meg tudnám masszírozni. Most kivételes nap volt, ezért már korán reggel erőt vettem magamon, hogy jól kezdődjön Zita szülinapja. Örült a kapott masszázsnak, a korán kelésnek már kevésbé, de ami várt ránk, az megérte a korai felkelést. Abolfazl-al meg volt beszélve a találkozó reggel 7:15-re egy közeli térre. Aki nem olvasta, vagy nem emlékezne, Abolfazl-al pár nappal és pár száz kilométerrel ezelőtt találkoztunk, és felajánlott nekünk egy-egy ingyen siklóernyőzést Teherán felett. Késésben voltunk, ezért fogtunk egy taxit, 10000 riált, vagyis 200 forintot fizettünk érte, amivel megspóroltunk 20 perc sétát, így még épp időben érkeztünk a megbeszélt helyre, ahol Abolfazl valóban várt minket.

Egy személyautóval volt, aminek a hátsó ülése teljesen tele volt pakolva siklóernyőkkel. Ez az ember nem viccelt, tényleg fel fog vinni minket az égbe! :) Bezsúfolódtunk Zitával ketten az anyósülésre és átsuhantunk a leszállóhelyre, egy nagy, üres, salakos területre, ahol már gyülekezett Abolfazl néhány barátja. Felállítottak egy nagy reklámsátrat, hogy napközben legyen árnyékuk, majd meginvitáltak minket reggelire. Kenyeret ettünk krémsajttal, egyszerű, de tápláló eledel volt. Az arcok a sátor alatt igazi őrültnek tűntek, igazi vagány, kalandkedvelő fickóknak tűntek, nem hiába, hisz siklóernyősök voltak mind egy szálig. Reggeli után bepattantunk egy dzsipbe, a csajok előre Abolfazl a sofőr mellé, ejtőernyők a tetőre, mi srácok pedig a hátsóplató priccseit foglaltuk el. Két őrült előre ült, az ejtőernyők elé, lábukat a motorháztető tetején támasztották meg, és gyakorlatilag az első szélvédő felső peremén ültek. Így utaztunk fel a hegynek egy murvás úton majd egy órát. Közben láttunk néhány túrázót, néhány montist és egy-két krosszmotorost, na meg egy öreg siklóernyőst, aki úgy döntött, hogy saját erejével viszi fel a siklóernyőjét a hegyre. Jó korán elindulhatott már, mert túl voltunk féltávnál, amikor találkoztunk vele.

„Ha azt mondom, fuss, fuss!”

2400 méteren, egy kopár, lapos hegytetőn tett minket ki a dzsip. Nem sok idő volt odafent, épp hogy el tudtunk rohanni pisilni, meg átöltözni, már nagyon integettek nekünk, hogy igyekezzünk, mert szállnánk fel! :) Szóval nem volt sok időnk, épp csak ránkakasztottak mindent, időnk sem volt felfogni, mi történik, és intsrukciókat sem kaptunk túl sokat. Én Mohammad-al repültem, Abolfazl jóbarátjával, Zita pedig Abolfazl-al. Zita csak ennyit kapott istrukcióként Abolfazl-tól: „If I say run, run!” – Ha azt mondom, fuss, fuss! :) Nekem egy kicsit szofisztikáltabban magyarázta el Mohammad, annyit mondott, ha szól, fussak előre gyorsan és erősen. Aha, oké! Mivel előzetesen telefonban sem kaptunk semmilyen tudnivalót, ezért azt se tudtuk, hogyan kell öltöznünk. Biztos ami biztos, hoztuk jó sok meleg ruhát, amit most mind magunkra is vettünk, de úgy tűnt hiába, mert nem volt túl hideg. Viszont időnk sem volt kimelegedni, meg nem is erre figyeltünk, mert nagyon izgatottak voltunk a siklóernyőzést illetően. Mindkettőnknél volt egy bot, a túlvégén egy GoPro HD halszemoptikás kamerával, ezt a mestereink felszállás előtt már be is kapcsolták nekünk, így a felszállástól a landolásig van egy-egy felvételünk és néhány fotónk az egész repülésről.

Szóval még fel sem fogtuk, hogy hol vagyunk, és mit csinálunk, de már ott álltunk a hegy peremén és kaptuk az utasítást: Fuss! :)

A repülés

Futottunk, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy valami hátra és a magasba húz minket és már nem éri föld a lábunkat. A levegőben voltunk, kiáltoztunk örömünkben, fantasztikus volt! Szinte egyszerre szálltunk fel Zitáékkal, közel repültünk egymáshoz, hallottuk egymás hangját, tudtunk kiáltozni egymásnak. Énekeltünk Happy Birthday-t Mohammad-al Zitának és integettünk egymásnak, oltári jó volt. Hamar kiértünk a hegyek közül, és elénk tárult Teherán hatalmas városa. Mohammad közben telefonhívást kapott, persze nem vette fel, de jót nevettem rajta, hogy itt a levegőben csörgött a telefonja. :) Repülés közben lelkesen forgattam a kihúzható bot végén lévő kamerát, hogy minél több szögből látható legyen a repülésünk. Leszállás előtt, amikor már közel voltunk a landolási helyhez, de még több száz méter magasban, Mohammad megkérdezte tőlem, hogy szeretem-e az „acrobats”-t, vagyis az akrobatikát (nem tudom, mi a helyes magyar szó rá – magyarul a figurázásra gondolt). Én mondtam, hogy persze, jöhet bármi, erre ő úgy elkezdett forogni az ernyővel, hogy egy pillanatig azt gondoltam, mindjárt rókázók egyet a levegőbe. Szinte 90 fokban bedőltünk és úgy kanyarogtunk jobbra-balra, nagyon durva volt, elég komoly gyorsulási erők hatottak ránk mindeközben, és szépen forgott a világ is… :) A landolás elég simán ment, azt hittem komolyabb lesz, vagy nagyobbat fog vágni, de megint csak futni kellett. Utánunk fél perccel Zitáék is leszálltak, szintén nagyon simán.

Nagy-nagy élmény volt ez a repülés, de nem csak a repülés maga, hanem a leszállóhelyen eltöltött egész délelőtt. Komoly siklóernyős társaság van Teheránban, és jókat beszélgettünk a figurákkal, amíg Abolfazl repült még kettőt. Megtudtuk, hogy nem is olyan drága egy ilyen tandemes repülés, amit mi ajándékba kaptunk, Abolfazl 500000 riálért, vagyis kb. 10000 forintért visz fel bárkit egy ilyen 5 perces repülésre, mint amiben nekünk is volt részünk. Mert csak öt perc volt az egész, nem több. Igaz, ez az öt perc nagyon szép volt, annak ellenére, hogy szinte úgy elrepült, hogy észre sem vettük. Igazából mind a ketten azt hittük, hogy tovább leszünk az égben, de persze ettől még nem voltunk csalódottak landolás után.

Egész nagy csapat siklóernyős kitelepült a délelőtt folyamán erre a placcra, sűrűn landoltak a legkülönfélébb arcok, végignézhettünk, ahogy elpakolják a siklóernyőjüket, vagy ahogy egy újoncot tanítanak használni azt. Vicces volt, ahogy a srác csak szaladt-szaladt ezen a nagy üres területes, és ha néha sikerült ügyesnek lennie, felemelkedett pár méterre a földtől.

Szerencse, hogy volt nálam pendrive, mert így azonnal megkaphattuk a két HD videót és a képeket, mert persze az ejtőernyős srácok fel voltak mindenre készülve, volt náluk laptop. Igaz, hogy a mi kis netbookjaink nem tudják rendesen lejátszani az ilyen felbontású videókat, de közben már ezt is megoldottuk, lebutítottuk őket alacsonyabb felbontásra. Hogy mikor sikerül őket élvezhetőre megvágni és feltölteni, nem tudjuk, de elképzelhető, hogy nagyon sokára, mert elég gyatra errefelé a sávszélesség, és nem valószínű, hogy ez a következő országokban javulni fog.

Ebéd Abolfazl-nál – A 2007-es landolási világbajnoknál

Abolfazl-ra azért kellett várni, mert meg akart minket hívni ebédre a családjához, mi pedig nem tudtunk erre nemet mondani, azok után, hogy baráti alapon felvitt minket az égbe, ezzel hatalmas élményt szerezve nekünk Zita szülinapján. Átrobogtunk a fél városon a kis autójában a lakásához, ahol a felesége és a lánya már kész ebéddel, igazi sokfogásos lakomával vártak minket. Ebéd után Abolfazl elmesélte, hogy Törökországban van egy hely, ami világhíres siklóernyős paradicsom. Erről a helyről mutatott videókat, és hát tényleg meseszépnek tűnik, gyönyörű szép tenger, hegyek, mindez a levegőből, landolás a homokos parton. Abolfazl elmesélte, hogy miután kijárta az iskolát, épületek légkondiját és szellőzőrendszerét kezdte el szerelni, de 2 év után már csak másokat irányított, ez a munka az évek alatt napi 10 percre redukálódott, emellett a többi időből amennyit csak tud, siklóernyőzéssel tölt, ha teheti, minden nap repül. Egy felszerelés ára kb. 1 millió forintnál kezdődik, és ez itt Iránban talán olcsóbb, mint bárhol máshol, mivel itt sporteszköznek számít ezért nem jön rá már semmilyen adó. Egy tanítványt kb. 2-3 hét alatt lehet felhozni a nulláról arra a szintre, hogy letegye a vizsgát, ami után már egyedül is repülhet, persze tapasztalt siklóernyős csak sok ezer óra repülés után lesz az ember. Egy tanítványt a vizsgáig, ha jól emlékszem, 600 ezer tomanért, vagyis 600 dollárért, azaz 120 ezer forintért vállal Abolfazl, és ebben az árban benne van a felszerelés bérlése is. Nekünk persze ingyen felajánlotta, hogy megtanít minket, de erre sajnos nem kerülhetett sor, hisz ennyi időnk nem volt. Talán ha hónapokkal előbb indulunk… :) Abolfazl aztán azt is kibökte, hogy 2007-ben ő volt a landolás világbajnoka a Törökországban rendezett világbajnokságon. Három kategória létezik, az „Acrobats”, vagyis a figurázás, a „Landing”, és a „Crosscountry”, utóbbi a ki repül messzebbre című játék, és ha jól emlékszem, egy 500km-es, 12 órás repülés a világrekord. A “Landing”-nál pedig egy apró területre kell leszállni háromszor egymás után. „Acrobats” kategóriában egyébként egy magyar srác a nagy király, állítólag ő az egyedüli világon, aki a függőleges körbefordulást meg meri csinálni egy utassal, és ezért 500 eurót kér alkalmanként. Szerencsés srác lehet, hogy ilyen szinten űz egy ilyen vagány extrém sportot, amivel persze ilyen jól tud keresni.

Abolfazl-nak még reggel próbáltuk elmagyarázni, hogy az eredeti tervünk az volt délutánra, hogy elmegyünk egy csokoládé kiállításra, amiről tegnap szereztünk tudomást, és ma van az utolsó napja, de az angolja nem volt olyan szinten, hogy ezt teljesen megértse, ellenben a csokoládé megragadhatott benne, mert ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt hazavisz minket, Zitának még vásárol egy nagy adag süteményt a kedvenc cukrászdájában. Aranyos volt, még az egészségünkre is gondolt és egy doboz rágót is vásárolt számunkra a rengeteg édesség mellé.

Meglepetés torta Nedáékál

Nedáékhoz a nagy doboz édességgel érkeztünk meg, de ez még csak a kezdet volt, mert amikor Zita eltűnt a fürdőszobában, én jeleztem Nedáéknak, hogy készítsék a fényképezőgépet, mert én szaladok le az épület gondnokához, akinél már tegnap este elhelyeztük a titokban beszerzett meglepetés tortát és a gyertyákat. A 26-ból a kettest jól sikerült is beletörnöm a tortába, annyira izgultam, hogy jól sikerüljön a meglepetést. Meg volt beszélve, hogy ha csengetek, akkor Nedáék Zitát küldik oda az ajtóhoz, így tudtam, hogy ő fog ajtót nyitni nekem. Nagyon nagy meglepetés már nem lehettem, hiszen feltűnt Zitának, hogy eltűntem, de azért talán ilyen tortás köszöntésre nem számított ennyi minden után ezen a napon. Mivel Abolfazl-nak nem szóltam a tortáról, ezért ő még rátett egy lapáttal a sok süteménnyel, így elég szépen el voltunk látva édességgel erre a napra, pedig a napközben, váratlan pillanatokban előkerülő gumimacis zacskókról még nem is szóltam. A délután hátralévő részét Neda-val és Abolfazl-al beszélgetve töltöttük, este pedig elindultunk meghódítani Isfahan-t, a várost, amely Irán talán legnagyobb turistalátványossága. De ezek mind megérdemelnek egy-egy külön bejegyzést, szóval lesz szó róluk máskor! ;)

Zita szülinapját azt hiszem sikerült elég szépen megünnepelni és sok szép élményt és meglepetést szereztünk neki ezen a napon, ezekben pedig nagy része volt Neda-nak, Alireza-nak és Abolfazl-nak, amiért nagy-nagy köszönettel tartozunk nekik.

Este direkt Kati néninek írtam NRÉ-t sms-ben, hogy megköszönjem Neki Zita lányát, csak épp a lényeg maradt le az üzenetből, szóval ezúton pótolom: Kati néni! Nagyon szépen köszönöm, hogy egy ilyen földre szállt angyalt hozott a világra 26 évvel ezelőtt, és nevelt fel ilyen imádnivaló nőnek! :)

Stoppoljuk az utolsó 100km-t Teheránig

A Quazvin utáni kb. 100km-es hátralévő távot nem terveztük bringával megtekerni, nem csak azért, mert nagyon húzós lett volna, hanem azért is, mert nem kívántunk továbbra is fulladozni az egyre növekvő autóforgalomban. Hallottuk Teheránról, hogy a világ egyik leg légszennyezettebb városa, és el se mertük képzelni, milyen lehet ez a 20 milliós város, ha már 100km-el előtte ilyen zsúfolt és büdös a főút. Azt viszont tudtuk, hogy nem a kerékpárban ülve akarjuk megtudni. A másik fontos dolog, ami miatt a stoppolás mellett döntöttünk, az szerdai nap volt. Úgy voltunk vele, hogy ha még ezen a napon sikerül megérkeznünk Teheránba, akkor másnap, csütörtökön van esélyünk felkeresni a türkmenisztáni nagykövetséget. Ha másnap érkeztünk volna csak meg, biztos, hogy csak pénteken értünk volna a követsége, viszont pénteken 90%, hogy zárva találtuk volna, mivel Iránban a péntek az egyetlen munkaszüneti nap a héten. Ezek miatt a dolgok miatt úgy döntöttünk, hogy egye meg a fene a kilométereket, a Tabriz-Teherán szakasz 610km-es távjából 500-at már letekertünk, dolgunk volt Teheránban, és úgy éreztük, ez az utolsó 100km nem nyújtott volna sok újat, ellenben elkéstünk volna a nagykövetségről és megfulladtunk volna forgalom bűzétől. Szóval kiálltunk az út szélére integetni. A hüvelykujjunkat nem nyújtottuk az ég felé, mert tegnap este megtanultuk, hogy az csúnya dolgot jelent… :) 3 percet nem kellett várnunk, és megállt nekünk egy pontosan olyan kék, üres platós furgon, amilyet már kinéztünk magunknak. Sok ilyen szaladgált az utakon és méretre pont megfelelt arra, hogy feldobjuk a bringákat hátra a raktérbe és elrobogjunk rajta Teheránig. Így is tettünk, emberünk segítőkész volt, felraktuk együtt a bringákat, én felültem melléjük hátra, Zita pedig előre az anyósülésre az emberünk mellé.

Nem gondoltam volna, hogy egy Teherautó platója ennyire rázós lehet, különösen a fekvőrendőrök dobáltak nagyon. Erre a sofőrünk is rájött, ezért a harmadik ilyen bukkanótól már lassan hajtott át rajtuk, így nem repültek a magasba a bringák velem együtt a platón. 15 percet sem haladtunk, és megálltunk egy útszéli épületsor mellett, ahol egy irodaszerű helyiségben fél órát telefonálgatott az emberünk, mi közben a falon lévő Irán és Teherán térképeket tanulmányoztuk. Emberünk az Azadi Square-re bólogatott, vagyis vette, hogy odáig szeretnénk elmenni vele. Ez az a „Szabadság tér” Teherán nyugati oldalán ami egy hatalmas körforgalomban található és egy nagy kapuszerű épület magasodik a közepén. Ez a város egyik, ha nem a legnagyobb jelképe, és ez az a hely, ami biztosan útba esik a nyugatról érkező autósoknak, és ahonnan már csak pár kilométert kell nyílegyenesen észak felé tekernünk egy utcán, hogy találkozzunk a szállásadóinkkal az este. Merthogy a Couchsurfingen még Tabrizban tartózkodásunk alatt sikerült megbeszélnünk egy nagyon aranyosnak tűnő párral, hogy maradhatunk náluk pár napot, amíg Teheránban leszünk. Szóval úgy tűnt, minden klappol, voltak barátaink Teheránban, és a fél óra pihenő után ismét robogtunk a hatalmas főváros felé. Egyszer még lehajtottunk a főútról, de ez már csak egy öt perces pihenő volt, sofőrünk felvett egy pendrive-ot tele zenékkel a barátjától. Utána persze ezek az mp3-ek bömböltek a kocsiból.

Road to hell – Érkezés Teheránba

Ahogy közeledtünk Teherán felé, úgy vált egyre láthatóbbá az a hatalmas szmogfelhő, ami a város feletti eget uralta. Erről láttam már képeket, de sosem gondoltam volna, hogy élőben ennyire borzasztónak és félelmetesnek fog látszani. Szó szerint, valóban sötétbarna-fekete felhők voltak az égen a város felett, és a közben nyugaton lemenő nap fényében apokaliptikusabbnak tűnt az egész, pláne azzal az őrült nagy forgalommal, ami a közben kétszer négy sávosra duzzadt utat betöltötte. Már 30 kilométerrel a város előtt is néhol csak araszolt a sor. Így haladtunk befelé a 20 milliós nagyvárosba, én a platón a bringák mellett, néztem a naplementét és a rengeteg autót, az útszéli üzleteket, egyik lepukkantabb volt, mint a másik, gumisok, autószerelők, kis vegyesboltosok, mindenki próbálta magának megcsinálni a kis szerencséjét, de az egész csak egy koszos, lepukkant üzletsornak tűnt, és valahol szörnyen hatott ez az összkép. Most hogy nem kellett a forgalomra figyelnem, csak passzívan szemlélnem, még rosszabb volt a hatás, még inkább volt időm elgondolkodni azon hogy hová is tartunk – mind az adott pillanatban, mind 7 milliárdan, globálisan nézve, emberek a földön… De ezt már az előző fejezetben kifejtettem, úgyhogy most nem kezdenék neki újra.

A városba érve olyan tömegű autóforgalomban araszoltunk, amilyet szerintem még egyikünk sem látott. Jó egy órát tolongtunk így a kocsik között, amíg a reptér déli oldaláról felkanyarodtunk az Azadi Square-hez. Közben megtapasztaltuk, amit eddig is sejtettünk, hogy sofőrünk még az irániak között is a legagresszívabb, legpofátlanabb fajtából való. Mikor intettünk neki, hogy állj, itt jó lesz, lehúzódott nekünk, és lekaptuk a bringákat, megadtuk neki az e-mail címünket, de amikor köszöntünk volna el, a fülemhez nyomta a telefonját.

Egy éjszaka a rendőrségen – Drága leckét kapunk a nagy butaságunkért

A vonal túlvégén egy angolul igen gyatrán beszélő nő volt, aki valami 250 riálról beszélt nekem. No, mi a fene, az első iráni, aki pénzt kér tőlünk. A 250 riál bizonyára valami félreértés, mert az nagyon kevés lenne, csupán pár forint. Emberünk bizonyára 25000 riálra gondolt. Ennyi még pont volt nálunk Zita pénztárcájában, odaadtuk neki, de nem lett tőle boldog, újra beszélnem kellett a nővel, aki végre kibökte, hogy 250 dollárt szeretne az emberünk, vagy 2 millió 500 ezer riált, azaz 250 ezer tomant. Ennyi pénz sose volt nálunk egyszerre és most se, ráadásul pofátlannak is kezdtük tartani a követelését, ha az elején közli velünk, hogy csak 50 ezer forint ellenében szállít el minket idáig, egy Hoda Hafesszel gyorsan végetért volna a találkozásunk. Ekkorra már szép kis embertömeg gyűlt körénk és közöttük legnagyobb segítségünkre egy kék egyenruhás férfi, Mostafa volt. Kiválóan beszélt angolul, nagyon segítőkész és intelligens volt, elmondta, amit a körülöttünk lévő emberek is próbáltak, mégpedig, hogy ez az ember túl sokat követel tőlünk, a fair ár egy ilyen 50-60 ezer toman lenne, de semmiképpen nem 250 ezer. A sofőrünk nem nagyon tágított, mi elővettük a szendvicseinket, és egy kedves utcai árústól kapott teával jóízűen elfogyasztottuk őket, hátha ezzel hatni tudunk rá… Közben próbáltunk nyugodtnak látszani, de belül eléggé idegesek voltunk, mentünk volna már a CS-es barátainkhoz pihenni. Sajnos a szituáció nem akart így magától megoldódni, és hiába kérdeztem Mostafa-t, hogy a sófőrünk nem akar-e jobb belátásra térni, és engedni az árból, nem jutottunk előbbre. Holott én kész lettem volna már 60 ezret, vagyis 12 ezer forintot odaadni ennek a gazfickónak, csak hagyjon már minkét békén. Mert közben persze arra is rájöttünk hogy mi is hibásak vagyunk, nagy-nagy hibát követtünk el, amikor beszállás előtt nem kérdeztünk rá, hogy ingyen visz-e el minket, vagy pénzért. Ezelőtt az incidens előtt annyi-annyi kedves iránival találkoztunk akiktől annyi mindent kaptunk, hogy most valahogy triviálisnak tűnt, hogy a stoppolás is ingyenes, ezért eszünkbe se jutott rákérdezni a fuvar elején a pénzre. Ez nagyon nagy hiba volt, és a 60 ezer tomant úgy fogtuk fel, mint a tanulópénzt, de emberünk úgy gondolta, ez a tanulópénz nem lehet kevesebb 200 dollárnál. Merthogy közben engedett egy ötvenest, amikor szóba került a rendőrség, ám ez a 40 ezer forint nekünk még mindig elég volt ahhoz hogy hallgassunk Mostafa tanácsára, és valóban rendőrt hívassunk. Ebben ismét nagy segítségünkre volt Mostafa, aki mindent fordított nekünk, és gyakorlatilag még veszekedett is helyettünk. A vége az lett, hogy valóban megérkeztek a rendőrök és visszapakoltuk a bringákat a furgonra, ami rendőri kisérettel, a bringákkal, velünk és Mostafa-val a platóján egy rendőrkapitányságra hajtott, hogy ott tisztázzuk a szituációt.

Jól indultak a dolgok a rendőrségen, el tudtunk menni WC-re :) (ez fontos tényező volt, mert már majd behugyoztunk a sok várakozásban és vitatkozásban), és úgy tűnt, hogy a rendőrök igen haragosak a sofőrünkre, akinek többször leordították a fejét, hogy hogyan képzeli ezt az egészet. Végül kiböktek egy 160 dolláros összeget, azt mondták, ha ezt kifizetjük, mindenki mehet békével. Ám közben emberünkről kiderült, hogy igazi gazfickó, mert azt hazudta a rendőröknek, hogy minket még különböző turistalátványosságokhoz is elszállított. Bennem itt szakadt el a cérna, addig még valamennyire inkább magunkat okoltam az egész szituációért, amíg csak úgy láttam, hogy összehozott minket a sors egy önző emberrel, aki képes kihasználni a hozzánk hasonló buta turistát, de amikor megtudtuk Mostafa fordításában, hogy a sofőrünk hazudott a rendőrségnek, az már sok volt, utána nem csak egy egyszerű pénzvágyó embernek tekintettem az emberünket, hanem egy hazug bűnözőnek, aki képes egy kis pénzért hazudni a rendőrök színe előtt. Amikor ezzel a rendőrök is szembesültek, harmadjára is leordították az emberünk fejét, de sajnos a 160 dollárból nem lett kevesebb, amit nem igazán értettünk, hiszen a rendőrök is tisztában voltak vele, hogy 50-60 dollár (50-60 ezer toman) lett volna a fair ár egy ilyen fuvarért. Ennyi pénz már volt nálunk, de eszünk ágában sem volt kifizetni.

Ekkor már sajnos úton volt a rendőrségre Neda és Alireza, a Couchsurfing-es pár, akik elvállalták, hogy vendéglátóink lesznek Teheránban. A rendőrök hívták fel őket, és emiatt rettentő kellemetlenül éreztük magunkat Zitával, hiszen személyesen még nem ismertük őket, és bár a profiljuk alapján nagyon rendes embereknek tűntek, de ettől még nem akartuk őket kitenni ilyen dolgoknak, mint például, hogy a rendőrségen szedjék össze a vendégeiket, 160 dollár ellenében. Ezt nagyon-nagyon cikinek éreztük, és már előre szégyelltük magunkat emiatt. A telefonhívás után pár perccel aztán valahogy 70 dollárt lett a 160-ból, amire már azt mondtuk, hogy rendben van, csak hagy mehessünk már a dolgunkra(pihenni). Viszont ez csak addig állt, amíg meg nem érkeznek a barátaink (Neda és Alireza), akiknél ugye már lesz pénz, és azután már ki tudjuk fizetni a 160-at. Szóval gyorsan kellett cselekednünk, Zitával visszarohantunk a bringákhoz, előtúrtuk a titkos zsebekből a különböző pénzeket és végül dollárból, euróból és riálból összeállítottuk valahogy a kívánt összeget. Miután emberünk megkapta, még korántsem volt vége a történetnek, ezután jött a papírmunka, újlenyomatot vettek tőlünk, papírokat kellett aláírnunk, és még valami központba is fel kellett szólniuk a rendőröknek, merthogy turisták voltunk ezért külön szabályok vonatkoztak ránk, amikkel ők sem voltak tisztában. Amúgy nagyon rendesek voltak a rendőrök, még ők kértek elnézést, hogy az időnket rabolják. Persze ez nem változtatott azon a tényen, hogy Neda és Alireza közben közelednek a rendőrséghez, és ha megjelennek, az plusz 90 dollárunkba fog fájni, ezért én rohantam a telefonhoz, és hívtam őket. Sajnos már későn, mert épp ekkor érkeztek meg, a rendőrség előtt sikerült elkapnom őket, és tisztáznom velük a szituációt. Neda talpig csadorban volt, Alireza pedig öltöny-nyakkendőben és nagy szakállban, egyik kezét mindig az öltönye gombjai között tartva, mintha karót nyelt volna. Nagyon-nagyon komolynak tűntek így, kicsit meg is ijedtünk Zitával, hogy ilyen komoly embereknél fogunk lakni. Annak ellenére, hogy megértették a szituációt, később mégis bejöttek a rendőrőrsre, de nekünk már nem kellett kifizetnünk az egész 160 dollárt, ekkor már kezdtem is elveszteni a fonalat, mert mindenki csak farsiul beszélt körülöttünk és már csak a papírmunka befejeztére vártunk. Valószínű az történt, hogy Mostafa – aki ekkor még mindig segítségünkre volt, kb. este 11 körül – beadta a rendőröknek és a szélhámosunknak, hogy mi nem ismerjük Neda-t és Alireza-t, ők nem a barátaink, akiket az előbb felhívtak a rendőrök.

Mostafa egy nagyon rendes figura volt, csupa szív ember, mikor elbúcsúztunk annyi jót kívánt nekünk, amennyit talán még soha senki, mi meg nem tudtunk hogy hálálkodni neki, mondtuk, hogy jöjjön Budapestre, ha csak arra repül, mint pilóta, mi a reptér közelében lakunk, stb, stb… De ő erre csak mosolygott, és annyit mondott, hogy csak maradjunk ilyen aranyosak és kedvesek, és persze ezentúl mindig kérdezzünk rá mindenre, hogy pénzbe kerül-e, vagy sem… :) Az e-mail címe azért megvan a srácnak, szóval a hálánk még valahogy, valamikor utol fogja érni, de azt még nem tudjuk hogyan és milyen formában. :)

Miután végre a papírmunka is lezárult, végre lepakolhattunk a kisteherautóról és elválhattunk a szélhámosunktól. Ekkor már közel jártunk az éjfélhez. Nem gondolom, hogy az emberünk túl boldog volt a 70 dollárjával, mindenesetre legközelebb remélem előre fogja tisztázni az árakat, ha külföldi utasokat vesz fel, és azt is remélem, hogy utoljára hazudott rendőrök előtt.

Neda és Alireza azt javasolta, hogy meg se próbáljunk bringával áttekerni hozzájuk, mert a város másik végében laknak, ráadásul hegynek fölfelé. Gyorsan el akartak tűnni a rendőrség környékéről, amit mi eleinte nem értettünk. Egy ideig erősködtünk, hogy de eltekerünk hozzájuk, de annyira ragaszkodtak ahhoz, hogy kerítsünk az utcáról még egy furgont, ami elvisz minket bringástul hozzájuk, hogy végül belementünk, elvégre elég bajt okoztunk már nekik így is, ezért úgy voltunk a dologgal, hogy kerül amibe kerül, azt tesszük, amit mondanak, úgy lesz ahogy ők akarják, csak ne okozzunk több zűrt nekik. Alireza hamar talált egy figurát, akinek a furgonjára éppen felfértek a bringák, és már robogtunk is, valóban jó sokáig, jó 20 percet át az éjszakai Teheránon. Ez újabb 25 dollárunkba fájt, de úgy voltunk vele, hogy még ez is a tanulópénz része. Tehát összesen 95 dollárunkba, vagyis majdnem 20 ezer forintunkba fájt ez a butaságunk, amit igyekszünk többé nem elkövetni.

Miután megérkeztünk Neda-ékhoz, kivetkőztek magukból a szállásadóink, Neda rövidujjú otthonkát vett, Alireza pedig rövidnadrágot és csíkos polót. Mosolyogtak és nevettek, lazá voltak és közvetlenek, ettől mi is hamar kiengedtünk, és megkönnyebbültünk, mégsem két vérkomoly, karót nyelt emberrel van dolgunk, csupán a rendőrség miatt volt az egész színház… :) Amit persze mi is teljesen bevettünk, Neda-ék nagyon komolyan viselkedtek a rendőrségen, viszont a valóságban annál lazábbak és barátságosak. Megtudtuk azt is, hogy miért kellett minél gyorsabban eltűnnünk a rendőrség közeléből és miért kellett furgonnal elhoznunk a bringákat. Neda-ék nem akartak több találkozást a rendőrökkel, mert hivatalosan az iráni állampolgároknak nem szabad külföldi vendégeket fogadniuk, csak bizonyos engedélyek és papírok beszerzése után, amiket alkalmanként el kéne végezni. Szóval elméletileg a Couchsurfing mint olyan nem működhetne Iránban, de a hatóságok még nem szereztek róla tudomást, ezért működhet, és működik is, a website sincs letiltva, csupán az a szerver, amin a fotók vannak, de azt is ki lehet kerülni egy egyszerű proxyalkalmazással.

Egy szó mint száz, megtanultuk a leckét, megfizettük az árát, és többé már nem fogjuk elkövetni. Neda-éknál pedig nagyon jó dolgunk volt Teheránban és nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában, de erről majd a következő bejegyzésekben…