A naptár majré és a lánc nélküli bicikli

Baganban rámtört a naptár majré, és ez elég vacak dolog volt. Ekkor ugyanis már tudtam, hogy azokból a képekből, amelyeket készítünk, a legjobb 5-6 bele fog kerülni a falinaptár decemberi hónapjához. Ez sajnos túlságosan is feszélyezett, görcsösen jó fényképeket akartam készíteni, és görcsösen vártam és kerestem ehhez a jó pillanatokat – nem pedig csak vártam türelmesen, szépen, hogy azok ránk találjanak.

Ennek volt az a következménye, hogy az egész bagani tartózkodásunk alatt minden hajnalban fölkeltünk, és ha szép volt az idő (néha akkor is, amikor nem) kibicikliztünk az egyik nagyobb sztupához, és felmásztunk rá, még mielőtt a nap előbújt volna a horizont alól. Ugyanígy a délutánokon (amikor épp nem szakadt az eső, vagy volt teljesen beborulva az ég) kibringáztunk a templomok közé, és legalább fél órával mielőtt az arany fények várhatóak voltak, felmásztunk valamelyik ezer éves vörös tégla épületre – ahogy sokan mások is. Mindez persze azért nem volt olyan szörnyű elfoglaltság, de gondolom még nem kezdtetek el sajnálni minket! :) Nem is kell! :) A lényeg, és amit akartam mondani, hogy egy kicsit túlzásba vittük ezt a „gyönyörű, felejthetetlen, és egyedi naplementés/felkeltés fényképet szeretnék készíteni Baganról” dolgot.

Ugyanakkor ez valahol tanulságos is volt. Az előző bejegyzésben már írtam, hogy csak az első délután és az este sütött igazán a nap. Na, ez nem teljesen igaz, mert végül az utolsó reggel is sikerült elkapnunk egy egész szép napfelkeltét, igaz, az sem volt „tökéletes”, na de mi az az életben? :) A lényeg az, hogy azon az első délutánon, amikor végignéztünk egy amúgy nem akármilyen naplementét, bennem, ha csalódás nem is, egy kis elégedetlenség volt. Igaz, hogy megállás nélkül fotóztam, de a nap nem úgy tűnt el a horizont mögött, ahogy az a filmekben szokás és nem adta a legszebb arany fényeit az eltűnése előtt néhány perccel, ezért volt bennem egy kis csalódás és egy vele járó várakozás – ami aztán utána jó pár napig bennem is maradt, mert végig borús, felhős, vagy épp esős időnk volt. Pár nappal később újdonsült barátainkkal visszamentünk ugyanarra a helyre, és átéltünk egy újabb naplementét, és én bár még szebbet szerettem volna, mint az első volt, de ez a második még olyan se volt. Sőt, semmilyen nem volt. Olyannyira nem voltak fények, hogy még egy tavat észre sem vettünk a tájban, ami előzőleg ott csillogott a mezők között, teljesen más volt az egész. Ekkor jöttem rá, hogy mi milyen szerencsések voltunk, hogy legalább az első nap láthattuk azokat a szép fényeket és azt az igaz nem „tökéletes”, de gyönyörű naplementét. :)

Ananda Pahto

Na de nézzük sorra, hol is jártunk, és először azt, hogy hogyan: természetesen kerékpárral. 2500 kyat-ért béreltünk egy-egy bringát, vagyis naponta összesen 663 forintért kettőnkre. Mind a két bringa három sebességes agyváltós történet volt, igaz, a váltó csak az enyémen működött, de erre nem is volt nagyon szükség, mert a terep nagyjából teljesen sík volt, csak apró dombok voltak és azok sem meredekek. Ezek a kínai csodák jól gurultak, és ami érdekes volt az én gépemen, az a lánc hiánya. A lánc helyén egy „recés” gumiszalag feszült, ami gyönyörűen ráült a fogaskerekek helyén lévő széles, műanyag „fogaskerekekre”. Nem volt gondom soha a hajtással a dolog gyönyörűen működött.

A bringákat a szállónkból béreltük és az egyik szekrény tetejéről még két a helyiek által is előszeretettel használt kalapot is kaptuk, így már a nap ellen is védve volt a fejünk.

Ez az 52m magas épület az egyik kedvencünk volt, mert a főbejárat előtti placcon mindig lehetett finom leveseket enni viszonylag olcsón, és ez a hely közel volt sok másik „pahto”-hoz, „paya”-hoz, sztupához és pagodához. Ne aggódjatok, ezek mindegyike kb. ugyanazt jelenti: templom! :) Szóval ennél a templomnál többször is jártunk, és először elkövettük azt a hibát, hogy csak odabent jártunk. Belülről sokkal nem különlegesebb néhány társánál az Ananda Pahtó, annyi a történet, hogy mind a négy irányban egy-egy álló Buddha szobor található a templomban és ezeket körbe lehet járni egy keskeny, de magas négyzet alakú folyosón. A főbejárat folyosóján pedig már korán reggel (napfelkelte után egy órával…) kipakolnak a szuvenír árusok.

Odakint meg kígyók cikáznak a porban a kerekünk előtt! Életemben itt láttam először „vadon” kígyót, igaz az olyan gyorsan eltűnt a közeli bozótosban, hogy se felocsudni, se fényképezni nem volt időm.

Na, de járjuk körbe ezt az Ananda Pahto-t, mert az igazi élményt a körülötte tett séta adta. Itt sok érdekeset láttunk és a templom kívülről nagyon szép volt, tele rengeteg díszítéssel. A templomnak több sarka is volt, mint négy, és minden ilyen sarokban egy tigriskutya szerű lény csücsült, amelynek a fenekéből kettő volt, hogy bármelyik oldalról nézzük, egész kutyának tűnjön, s ne féloldalasnak. Ahogy közelebb értünk, és benéztünk a szobor lábai közé, láttuk, hogy nem csak a fenekéből faragtak neki kettőt. :) Szóval itt jól szórakoztunk, és Zita még valamilyen szép lila virágdarabokat is talált, amelyektől egyből táncra perdült. Később eszünkbe jutott, hogy ezt a pocsolya mögött kellett volna, hogy megtegye, így lett volna egy szép tükörképe a fényképen. Na, de majd legközelebb.

Shwesandaw paya

A Shwesandaw paya a legnépszerűbb az összes közül, a naplementéket és a naplementéket nézzük. Meredek, szinte már létraszerű lépcsőjén jó magasra fel lehet mászni, és fent egy néhány méter széles teraszon körbe lehet járni 360 fokban. Itt azt hiszem háromszor is jártunk, az első napfelkeltekor egyáltalán nem volt szerencsénk, mert felhős volt az ég – de legalább a hajnali csillagos ég alatt élveztük a bringázást. Nagy disznóság ám a felhők részéről, hogy míg ébredéskor nem takarják a csillagokat, a napfelkeltére összegyűlnek, és eltakarják a lényeget.

Aztán később idetévedtünk egy hasonlóan felhős naplemente előtt, és ekkor már fel sem másztunk, mert láttuk, hogy nem lesz nagy fényshow ezen az estén, na meg azt is, hogy mennyi turista van a környéken. Buszok hozták őket, és ahogy sorra leszálltak, a kéregető gyerekek körülöttük folyosót alkotva mutogatták portékájukat. Pontosabban nem is voltak ők már kéregetők, csak félig-meddig, mivel vékony, fehér papírlapra rajzolt „képeslapjaikat” árulták. De valahogy ettől sem volt még szívderítő az egész látvány, mert szegények nagyon nyomultak, a turisták meg nagyon jómódúak és kövérek voltak hozzájuk képest, és nem nagyon vásároltak tőlük semmit, persze nincs jogom ítélkezni, mert mi sem vettünk tőlük ilyet. Ha kartonlapra rajzolták volna, talán, de így egy egyszerű, képeslap méretre vágott lapon nem volt meg a rajzoknak az igazi képeslap funkciója, és féltem, hogy ha ezeket használnánk, akkor soha nem érnének célba, mert az első postán összegyűrődnének és papírszemétnek néznék őket. Persze most jut eszembe utólag, hogy kiegészíthettem volna őket magam valami kartonnal, vagy legalább megpróbálhattam volna elmagyarázni a kölyköknek, hogy kartonlapokra rajzoljanak a nagyobb hatékonyság érdekében. Persze valószínűleg így is elég jó bevételeik vannak, de nekem akkor sem tetszik annyira ez az egész, mert közben próbáltak nagyon szánalomkeltőek lenni és nagyon nyomultak.

Utolsó reggelünkön, azon a napon amikor kijelentkeztünk a szállónkból még egyszer utoljára, grátisz megkaptuk a bringákat, és azokkal kiszáguldottunk nagy reményekkel a csillagok alatt a Shwesandaw paya-hoz. Ezen a napon különösen tiszta volt az ég, ezért tényleg nagyon reménykedtünk, hogy végre láthatunk valami szépet. Persze most így hajnalok hajnalán egyáltalán nem volt tömeg, egy nagyságrenddel kevesebb volt az ember, és ők sem buszokkal érkeztek, hanem leginkább szóló vagy páros csoportokban, kerékpárokkal. Ők voltak a mi csoportunk, a önszervezett, hátizsákos utazók. Még oda sem értünk a paya-hoz, már összebarátkoztunk egyikükkel az úton, érezhető volt mindkettőnkben ez a Sunrise rush, ez a nagy izgalom, és tekerés közben, a csillagok alatt száguldva megbeszéltük vele, hogy ki-mikor hol, melyik templomnál járt (általában hiába) az elmúlt napokban egy szép napfelkelte vagy naplemente reményében.

Annyira siettünk, hogy még fogat mosni is elfelejtettünk felkeléskor. Vittünk ugyan magunkkal fogkefét-fogkrémet. de odalent a paya lábánál meg már csak pár lépcsőfok választott el minket az éppen kezdődő és minden percben változó szín-játéktól, és ez olyan izgatottsággal töltött el minket, hogy emiatt megfeledkeztünk a fogainkról. Odafent meg már nem akartunk köpködni a templomon, amire még papucsban sem szabad felmenni. Meg lesz ennek még a böjtje! :) (azóta fogat mostam, tán több százszor is! :D)

A fényképezőgépekről és az elemekről most, hogy másodjára rohantunk ki a hajnalba a napot lesni, nem feledkeztem meg. Már előző nap szerettem volna time-lapse, vagy ha úgy tetszik „fast-motion”, vagyis felgyorsított videót készíteni a jelenetről, és ez most sikerült! :) Az öreg Canon Powershot A720IS-t használtam erre a célra, szegény már bőven megszolgálta, ahogy előbújik a nap a felvételen, úgy látszanak rajta egyre jobban a lencséjén a karcok. Viszont a felvétel elején még csodálatos mélykék az ég és látszanak a csillagok. Aztán valamikor a világosodás középen hirtelen megváltozik a fényképező helyzete. Ez azért történt, mert közben betelt a benne lévő SD kártya, és ezt ki kellett cserélnem – ezzel nem készültem, de a GPS-ben lévő microSD-ben még temérdek hely volt és véletlenül adapter is volt nálunk, így sikerült a csere, csak a fényképezőt nem sikerült pont úgy, pont ugyanabban a szögben lerakni. A vége meg… Hát nem vagyok még mindig egy jó operatőr, se alábeszélő! Na de legalább még bőven van hová fejlődni. És íme a kis kétperces videó, ami valójában közel egy órát ölel fel, csak a közepét megtekertem egy kicsit! :)

Sajnos aztán a második SD kártya is betelt… Legközelebb már alacsony felbontású képek 1-2 másodpercenként egymás után elkészített sorozatát fogom összerakni, de ehhez még le kell tölteni egy szoftvert és meg kell hekkelni a kamera firmware-jét. Erre lehetőség van, hála egy lelkes csoportnak és a kezdeményezésüknek, minden Canon gépre egy egyszerű módszerrel, SD kártyán át, új, bővített funkciójú, „hackelt” CHDK, Canon Hackers Development Kit firmware-t lehet rájuk tölteni, amelyekkel egy csomó új funkcióra lesznek képesek, amelyekkel a gyári szoftver esetében általában nem. Ilyen a RAW formátumban való mentés, vagy a villámfogó funkció, amikor a fényre, változásra exponál a gép, egy képre akár többször. Vagy a time-lapse videók, amiket alig várok már, hogy kipróbálhassak.

Na, de teljesen elkalandoztam, pedig közben egy gyönyörű sztupa tetején éltünk át nem akármilyen pillanatokat. Ahogy előbújt a nap a megintcsak a keleti horizont felett rakoncátlankodó felhők felül, szinte egyik pillanatról a másikra mély, arany szín ragyogta be az egész környéket, és ez igazi varázst adott a helynek, ekkor érdemes volt körbesétálni egyszer-kétszer a szűk teraszunkon, mert mindenfelé érdekes volt a látvány, ahogy ez a fény beragyogta a templomokat minden irányban. Érdekes volt látni a lábunk alatt található robusztus épület árnyékát is, és elképzelni magunkat mondjuk felülnézetből, ahogyan állunk ezen a piramis alakú épületen ennek az elképesztő, templomokkal teli épített területnek a közepén. Hát még abba milyen volt belegondolni, hogy 8-900 évvel ezelőtt ezeket egy uralkodó rendeletére néhány emberöltő alatt építették meg mind, vallási bódulattól indíttatva. És most, majd ezer évvel később még mindig a csodájára járunk ezeknek az épületeknek.

Egyébként Bagan felett lehetőség van hőlégballonos túrára is, persze ennek olyan ára van, ami jóval magasabb a mi büdzsénknél, ezért ez aztán eszünkbe sem jutott.

Pya-tha-da pagoda

Ez a személyes kedvencünk volt, ide bicikliztünk ki az első este, és itt azon az estén egy igaz nem tökéletes (megint a felhők keleten), de nagyon szép naplementét láthattunk. Emlékszem, milyen nagyon izgatottak voltunk, amikor először a biciklikkel lekanyarodtunk az aszfalt utakról, hogy az egész placc közepén, a földutakon a templomok és a mezők között kanyarodva ráleljünk a Pya-tha-da pagodára. Már-már nem is tűnik valóságosnak az egész, olyan gyönyörű volt és mesebeli. Persze ezt félig csak utólag vélem így, ott azért mással is el voltam foglalva.

Ez a pagoda egyébként inkább hasonlít egy kisebb erődre, mint templomra, mert négyzet alapú, és nagyon széles, lapos terasszal rendelkezik, amelyekhez először alig találtuk meg odabent a feljáratot. Ez is egy népszerű naplemente leső hely, de közel sem annyira, mint a Shwesandaw, mert távol van egy kicsit az aszfalttól. Persze ez a buszoknak nem akadály! :) Itt érdekes volt látni, ahogy a nyugati turistáknak árulták – itt már fent a tetőn, mert bőven volt rá hely – a portékájukat a helyiek. Az egyik nő nem tudom honnan, de nagyon ügyesen még franciául is megtanult! Fogalmam sincs milyen lehet a foglalkoztatottság Mianmarban, de valószínű elég vacak, mert az azért elég gáz, hogy valakinek aki megtanult (hallhatóan elég folyékonyan) franciául beszélni egy ilyen országban, szuveníreket kell árulnia a turistáknak Bagan templomain. Persze az is lehet, hogy ez jobban fizet, mint bármi más, nem tudhatjuk.

Egy nagyon érdekes élmény volt itt a Pya-tha-da pagodán, hogy először amikor ott jártunk, csodaszép volt ugyan, de bennem volt egy kis csalódottság, mert a naplemente még lehetett volna szebb is. Később eszméltem rá, mikor visszatértünk ide másodjára is az újdonsült barátainkkal, hogy valójában milyen szép, élénk színeink voltak azon az első estén, és milyen gyönyörű fotókra nyílt így lehetőség. Másodjára sokkal szürkébb volt a táj és nem is volt igazán naplemente, annyira felhős volt az ég – most nyugaton. :)

Sulameni Pahto, Minh-Yen és Wesley, és az amerikai álom

Ez a templom egy elég központi helyen volt, nem tudtuk elkerülni egyszer sem amikor a Pya-tha-da felé bringáztunk, ezért végül ezt is meglátogattuk, mert az útikönyv érdekes doglokat írt róla. Valóban gyönyörű volt, de a legtöbb templommal ellentétben ez leginkább belülről volt szép, a hatalmas Buddha szobraival és a rengeteg történetet ábrázoló falfestményével. Kár, hogy a négyzet alakú körfolyosó olyan szűk volt, hogy ezért nehéz volt élvezni ezt a látványt. Kívülről körbejárva is érdekes volt a Sulemani, igaz, így utólag már tudom, hogy a nyomába sem ér az Anandának, de ez akkor nem zavart, egyrészt, mert minden templom kicsit más, másrészt, mert először jártunk itt, aztán az Anandában.

A templomoknak egyébként még talán a negyedét sem jártuk be, rengeteg templom van, amiket most nem is említettem, de egy rövid időre megfordultunk bennük, rajtuk, és mégtöbb olyan van, amelyet nem is láttunk és most nem is meséltem róluk. Tehát ezeket az élményeket még hetekig lehetett volna folytatni, de mi nem így akartuk, hisz így is sok napig itt voltunk, és annyi minden látnivaló várt még ránk Mianmarban.

Mindenhol emlegettem az új barátainkkal, és a képeket is láthatjátok, hogy sokszor nem csak ketten bringázunk Zitával. Nos, ők Minh-Yen és Wesley, velük egy szállodában laktunk, így ismerkedtünk össze. Ők egy Kanadában, Vancouverben élő vietnami-kínai páros, és nagy érdeklődéssel hallgattuk a közös ebédek és vacsorák alatt egymás történeteit. Pl. elmesélték a eljegyzésüket, amikor Wesley egy óriási témaparkba (azt hiszem, Disneyland) vitte el Minh-Yent és néhány közös barátjukat. Itt aztán napokig vártak azokra az utcai művész rajzosokra, akikkel Wesley tervezte a leánykérést. Végül megérkeztek, és nekiálltak lefesteni Minh-Yent, az ő kérésére valamilyen rajzfilm hősnő alakjával és frizurájával, de az ő arcával. Vagy legalábbis Minh-Yen ezt hitte, de ő közben nem látta a rajzot, csak azt figyelte, hogy meglepően sokan gyűlnek köréjük és készítenek videó felvételt. Persze nem sejtett semmit, ekkor még nem gyanakodott egyáltalán. A végén a kész rajzot meglátva Minh-Yen-nek először még mindig nem tűnt fel semmi, csak hogy egyáltalán nem olyan lett, amilyennek ő kérte és szerette volna és már kezdte volna kritizálni rajta a saját frizuráját, amikor észrevett a képen egy gyűrűvel térdelő herceget is, egy szövegbuborékkal Minh-Yen felé: „Will you marry me?” :) Ez a történet nagyon tetszett nekünk, mert nagyon egyedi volt, és szép volt hallani ezt az ő elbeszélésükben, érezni lehetett közben, hogy szeretik egymást.

Aztán azt is elmesélték, hogy milyen bolondok az Egyesült Államokban az emberek, mindenki hitelt hitelre halmoz, aztán egész életükben azt törlesztik, sőt már úgy kezdik az életüket a főiskola/egyetem után, hogy a tandíj árát évekig törlesztik, és mire ezzel végeznek, már újabb tíz évekre van törlesztésük a házra és az autóra – hisz a szomszéd is vett egy nagyobbat, akkor nekik is muszáj volt. Ha pedig megbetegszel, és nincs biztosításod, akkor a kórházi kezelést törlesztheted évekig, vagy ha van biztosításod, akkor az elviszi a fizetésed egy igen jelentős hányadát. Az emberek ezért dolgoznak látástól vakulásig, képesek ezer kilométerekre elköltözni, más államokba, hogy még több pénzt keressenek, nincs igazán már gyökerük, és ebben a hajszában eltűnnek az emberi értékek.

A bankok persze ennek örülnek, és van egy állam, ahol ha számlát nyitsz és bankkártyát csináltatsz egy bizonyos banknál, akkor adnak neked ajándékba egy pisztolyt! Ez mennyire nagyon gáz már! Ez borzasztó… Ha tényleg szükség van a pisztolyra, akkor azért, ha meg nincs, akkor azért, mert a bankok így akarnak hamis – rossz – biztonságérzetet kelteni benned.

És akkor ugye még hozzájön ehhez az a másik (újabb sztereotípia) dolog, hogy Amerika egy jó hely, biztonságos hely, az Amerikán kívüli világ pedig veszélyes, oda ne menj, jobb ha nem is tudsz róla. Hát, nekem ezek alapján úgy tűnik, inkább ott van csúnya világ, mint a világ többi részein. :) Persze a fene tudja, én csak egy buta utazó vagyok, de ha eljutunk odáig, akkor majd jól megnézzük azt is, hogy ott hogy élnek, gondolkodnak, mosolyognak és nevetnek az emberek. Aztán mindenhonnan magunkba szívjuk azt, ami jó és arra érdemes, és közben ezeket elmeséljük másoknak is, és itt a blogon, Nektek is. :) Amúgy lassan felléphetnénk Pakisztán és/vagy Irán turisztikai nagykövetének, annyit meséljük ezen az úton az ott kapott élményeinket, és azt a már-már őrületes vendégszeretetet.

Persze amiket az előbb írtam, ezek csak sztereotípiák, és biztos nem minden ember ilyen ott a nagy és szép USA-ban, és lehet, hogy arányaiban jellemzőbb ott az, hogy az emberek tudatlanul rabszolgává teszik magukat olyan tárgyak birtoklásáért, amire igazából nincs is szükségük, de kétlem, hogy mindenki ilyen lenne, például azok az amerikaiak, akikkel mi eddig találkoztunk ezen az úton, ettől sokkal normálisabbak voltak.

Aztán persze Kanadáról is meséltek és meghívást is kaptunk Vancouverbe, ahol nemrég téli olimpia volt, és ami valójában szinte már egy parkváros, tele bringa utakkal és innen nézve elképzelhetetlenül fejlett, nyugati infrastruktúrával. Kanadában kicsit jobb a helyzet, mint az USA-ban, a gazdaság még inkább az emberekért van, mint az emberek a gazdaságért, tehát valamivel jólétibb az állam.

Bitről bitre, napról napra

Na, megint elkalandoztam, de sebaj, minden így van nagyon jól, ahogy van. Azt még azért a végén elmeséltem, hogy utolsó este, sötétedés után még elmentünk sétálni kettesben Zitával, és láttunk egy jó kis bábszínházat az egyik étteremben, aztán pedig egy esernyő készítő műhelyben is megfordultunk, ahol gyönyörű, hatalmas esernyőket készítettek. Minh-Yen-el és Wesley a buszunk indulása előtti délutánt is együtt töltöttük, ugyanis ekkor szakadt az eső, így nem volt hová menni, megvacsoráztunk együtt a szomszédos étteremben ahová még a szálló előtti fák alatt át tudtunk rohanni úgy hogy bőrig ne ázzunk két másodperc alatt, aztán beültünk az ő szobájukba, ahol megnéztünk közösen néhány TED videót és felmásoltunk Minh-Yen okostelefonjára a Home (Otthonunk) című filmet, amit később megnéztek otthon (miután másnap egy pekingi átszállással és egy kínai nagyfalas kitérővel hazarepültek Vancouverbe), nagy örömünkre ráadásul egy kisebb baráti társaságban, és nagyon jól visszajelzést adtak róla.

Így változunk emberek, bitről bitre, percről percre, napról napra, egymásra mindig hatással vagyunk, mindig, akkor is, ha nem figyelünk rá és akkor is, ha nem beszélünk róla vagy ha ezt nem akarjuk elhinni, elfogadni. Minden percben minden meghallott, elolvasott, felfogott mondat hatással van a jövőnkre. Ha ebbe belegondolunk mélyebben, ez egyszerre félelmetes (hajítsd a tévét ki az ablakon, de most rögtön!), és csodálatos! :)

Ma már nem ugyanaz vagyok, mint tegnap voltak, és holnap is – remélhetőleg – egy kicsit jobb leszek, ahogy már Te sem vagy ugyanaz, ha elolvastad, amit ide firkáltam. Ezért fontos, hogy ez a bizonyos hatás pozitív legyen, hogy megálljunk néha a rohanásban és figyeljünk oda a gondolatainkra, a cselekedeteinkre, hogy holnap egy picit jobb világban ébredjünk, hosszabb távlatban pedig egy sokkal jobb világot teremtsünk az utánunk következőknek. Ha nem így gondolkodunk és cselekszünk, akkor később megkaphatjuk tőlük, hogy „ez a generáció volt a hibás, ők tehetnek arról, hogy így történtek a dolgok”. Ezért én azt gondolom, hogy egy nagyon jó és rettentően érdekes korba születtünk, tele vagyunk valóban nagy, globális problémákkal, de ezekre úgy kell gondolni, mint lehetőség, és mindjárt megváltozik minden.

Ugyanígy mondhatják majd az ellenkezőjét is az utánunk jövők, hogy ez volt az a generáció, aki hitt, és mert és tett, és megváltoztatta a világot. Csak rajtunk múlik.

Baganba 2012. október 8-án hajnalban érkeztünk meg, és 12-én este álltunk innen tovább. E bejegyzés bekezdései sem időrendben, hanem téma- és templomrendben vannak. :) Talán nem ezen volt a fő hangsúly a beszámolóban, de nagyon nagyon jól éreztük magunkat Baganban, és hatalmas élmény volt ott lenni.

Bagan története flip-flop papucsban

Baganba, mint már írtam, este érkeztünk meg. Nyaung U-ban szálltunk le a buszról, mert az útikönyv azt mondta, itt találjuk a legolcsóbb szállásokat. A buszállomás a kinézett szállóktól 3km-re volt, így sétálni kezdtünk. Volt több mint egy óránk napfelkeltéig, így aztán ráértünk. Úgy voltunk vele, hogy ha már ébren vagyunk ilyen hajnalok hajnalán (a busz valamikor 3 és 4 között tett ki minket), akkor ezt kihasználva felkeresünk egy templomot a sok közül és felmászunk rá, és megcsodáljuk róla a napfelkeltét.

Ja, igen, akkor egyúttal már be is mutatnám Bagant: egy nagy, kerületnyi terület, fákkal, bokrokkal, kisebb mezőkkel és dombokkal, na és ami a lényeg: őrült sok templommal. Kb. ezer évvel ezelőtt egy uralkodó (és most kinyitottam az útikönyvet, nehogy nagy hülyeségeket írjak…), névszerint Anawrahta erőszakkal magához vette az uralmat 1044-ben. Egyesítette az országot, és áttért a buddhizmusra. A király a Mon mestereitől szeretett volna megkapni valami szent iratokat, de ők azt nem adták, hát Anawrahta elvette tőlük erővel. Később ezt a királyt egy vad bölény (wild buffalo) ölte meg, de a családja még 200 évig uralkodott, és ez volt Bagan aranykora, ekkor mint az őrültek, annyi templomot építettek fel, ezért ha ma bármelyiknek felmászunk az oldalába, nem akármilyen látvány tárul elénk, rengeteg sztupa tör az ég felé. Bagant az útikönyvek Angkorhoz hasonlítják, igaz, bár még nem voltunk Kambodzsában, de úgy hallottuk, az jellegében más. Míg itt ez a látvány dominál, ott az a szépsége a templomoknak, hogy körbenőtte őket a dzsungel.

Akárhogy is van, én már indulás előtt felfedeztem magamnak Bagant, igaz, akkor rögtön gyorsan le is mondtam róla, pedig ez a látvány engem is nagyon megragadott az interneten látott képek alapján, viszont amiket írtak az országról, az akkor még teljesen elriasztott tőle. Azóta jártunk egy-két helyen és beszélgettünk nem egy, nem két emberrel, aki járt már Mianmarban, így végül mi is itt kötöttünk ki. Igaz, nem biciklivel, de még mindig jobb így, hátizsákkal, mint sehogy.

Tehát sétáltunk a flip-flop papucsainkban a kinézett szálló felé a sötétben, és vártuk, hogy megtaláljuk a helyünket, letehessük a cuccainkat, felmászhassunk valahová, és elénk tárulhasson ez a régen várt látvány. Persze ez csak leírva hangzik ilyen szépen és egyszerűen, valójában azt kell mondjam, elég nyúzottak voltunk. Ha most visszaemlékszem erre a hajnalra, nem is ezek voltak a legszebb pillanatok számomra, hanem amikor az éjszaka és a semmi közepén megállítottam a buszt, hogy leszálljak pisilni, és odakint felnéztem az égre. Na az valami varázslatos volt, főleg, hogy a busz jéghideg légkondija után a csillagfényes éjszaka kellemesen, barátságosan meleg volt odakint.

Amíg a szállók felé sétáltunk, láttunk egy-két furcsa dolgot. A helyiek talán egy esküvő vagy valamilyen vallási ünnepség első jeleneteit kezdhették meg, egy furcsa, feldíszített kocsin dobok, szintetizátor, és óriási hangszórók ontották magukból a dajdajt így hajnalok hajnalán, kicsit odébb pedig zászlókat tartó gyerekek sora állta végig az utat. Tudom, hogy szép dolog a tradíciók tartása, de micsoda hülyeség zajt csapni hajnalok hajnalán? :)

Hajnalban a Shwe Leik Too templom tetején

A kinézett Winner Hotel túl drága volt, így csak leraktuk a táskáinkat, és a kevés értékünkkel illetve a fényképezőgéppel elindultunk a sztupák felé. A Shwe Leik Too nevű sztupát néztük ki, ez egy kisebb darab, de ez volt közel hozzánk, csak néhány perc további sétára. Az aszfaltozott útról egy poros útra tértük le, kb. száz métert sétáltunk ezen a földek között, amikor megérkeztünk egy nagy, kőkerítéssel is körülvett templomhoz. Már a kapuban le kellett venni a cipőket, odabent pedig egy szűk, meredek lépcsőn tudtunk felmászni az aprócska „tetőteraszra”, amin aztán még feljebb tudtunk mászni a sztupa teteje felé. Itt szinte már csak peremeken mászkáltunk, egészen ki a keleti oldalára a „templomtoronynak”, ahol aztán leültünk és vártunk.

A látvány szép volt, de a nagy élmény ezúttal elmaradt, mert egyrészt nagyon álmosak és fáradtak voltunk – de ez még nem lett volna önmagában baj, másrészt kelet felől az ég alját felhők borították, így az a tipikus naplementés/napfelkeltés aranyba borul a táj élmény teljesen kimaradt ezen az amúgy szép reggelen.

Visszafelé Zita szemfüles volt, és a Winner Hotellel szomszédes New Wave Guesthouse-ban rákérdezett az árra, így végül egy kis alkudozás után megkaptuk a legolcsóbb, legkisebb, légkondi nélküli apró szobát, amiben szinte csak egy ágy volt, összesen 8 dollárért éjszakánként. Ez nagyon jó vétel volt, mert errefelé amúgy nem nagyon kapni szobát 10 dollár alatt, ráadásul később, amikor egy kerékpár körtúra után visszatértünk a szobába, kellemesen hűvös levegő fogadott minket: a szomszéd szoba légkondival lehűtött levegője átért hozzánk is! :) Ugyanígy a szomszéd étterem wifi-je is, amikor bekapcsolták. Ez ugyan kódolt volt, de nem volt meg az infrastruktúrájuk ahhoz, hogy óránként tudjanak számlázni nekünk, ezért aztán akinek egyszer kiadták a wifi jelszót, az ezután bármikor bármennyit tudott netezni. Persze a net csigalassú volt, de ez nem számított, örültünk, hogy egyáltalán van, ráadásul a szobánkban, ahol még hűvös is van.

Az elkövetkezendő napokban mindig hajnalban keltünk, de ebből aztán sokszor csak visszaalvás lett, mert odakint mindig borús volt az idő, vagy épp esett. Ugyanígy a naplementékkel sem volt szerencsénk. Ez alól kivétel volt az első napunk, amikor mind a délután, mind az este viszonylag szép, napos időnk volt.

Első nap, miután délelőtt kipihentük az éjszaka és a hajnal fáradalmait, bringákat béreltünk, és behajtottunk Nyuang U-ba. Ez nem volt egy nagy menet, de sokszor megjártuk, mert sok pénzt spóroltunk így, ugyanis bent a városkában találtunk helyi éttermeket, vagyis leginkább egy éttermet találtunk meg napról napra, ez egy aprócska családi vállalkozás volt, amiről nem is nagyon látszott, hogy „étterem”, mert az utcára nyíló három asztalos kis helyiség tele volt ruhákkal teli szekrényekkel. Lehet, hogy étterem és ruhabolt, de az is lehet, hogy hol étterem, hol ruhaboltról van szó, vagy épp profilváltás közben voltak, nem tudom, de a csirkéjük és a mogyorós rizsük mindig nagyon finom volt, a hozzá kapott kis leves nem különben. Szóval ide jártunk be ebédelni szinte minden nap, amíg fel nem fedeztük a szállodánktól nem messze kipakoló barátunkat, ők már a „street food” kategóriát nyomták, de ezt is nagyon szerettük, amikor nem nyomták tele csilivel.

A Shwezigon pagoda – Eső, arany, fafaragók

Nyuang U-ban az első bringázás alkalmával rögtön meglátogattuk a legnagyobb nevezetességet, a Shwezigon pagodát, egy gyönyörű, hatalmas arany sztupát, szép udvarral körülvéve. Állítólag ez szolgált prototípusként a yangoni Shwedagon Paya-hoz, amely az egész ország leghíresebb, legpompásabb sztupája.

A Shwezigon körül az egész komplexumhoz több irányból hosszú fedett sétányok vezettek, amelyek mellett rengeteg szuvenír árus árulta a portékáit. Itt sikerült barátságot kötnünk egy fafaragó mesterrel, akitől aztán később vásároltunk is, és aki aztán, mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, mutatott egy nagyon régi száz pengőst. Az ilyesmit nem akármilyen látvány és érzés volt a világ e távoli csücskében megpillantani, egy ilyen egyszerű, de nagyszerű, mosolygós ember kezében.

Hogy hogyan jutott hozzá, azt nem tudtuk meg, mert a közös nyelvünket az a néhány szó képezte, amit megtanultunk burmaiul. Odabent a pagoda mellett több melléképület is várt minket, amelyekben fekvő, álló, ülő és mindenféle buddhákat láttunk, a számunkra a legmeredekebb egy beöltöztetett Buddha volt. Na nem azért, mert lungit csavartak köré és sapkát raktak rá, hanem mert abból a lungiból végig pénzek lógtak ki, úgy ahogy a sityakjának a pereméből is. Ráadásul az egész figura az én szememben inkább hasonlított egy kis kapzsi koboldra, mint egy világvallás legtiszteltebb, legfőbb alakjára, így az egész kép számomra elég bizarr és érdekes volt.

Ahogy kiléptünk ebből a kis mellékszentélyből, a hatalmas, fénylő Shwezigon aranysztupa előtt egy csapat madár húzott el, Zita mutatott feléjük és közben megfogta a karom, jelezvén, hogy villámgyorsan fotózzak. Én így is tettem, szinte mint egy cowboy a vadnyugati filmekben, kaptam elő csípőből a gépet, és tüzeltem. Még pont elkaptam a madarakat a sztupa előtt. :)

Körbejárva, a Buddha szobor alatt, a kövezeten pihenő, vagy éppen alvó embereket, sőt egész családokat is láttunk, felfedeztük a 37 nat-ot, vagyis „spirit”-et, lelket, amelyek kis szobrok voltak egy külön teremben kiállítva, ezek állítólag a Buddhizmus előtti időkből származnak. Ezek minket különösebben nem nyűgöztek le, igaz, sok időt nem is töltöttünk a csodálatukkal, mert időközben leszakadni készült az ég, ezért rohantunk vissza a bringákhoz, hogy azokat betegyük a hosszú fedett sétány alá. Mire odaértünk hozzájuk, tényleg elkezdett szakadni, bemenekítettük a gépeket, majd következett a kényszerpihenő és vásárlás. Kint ugyanis szakadt az eső és sejthető volt, hogy ez nem fog sokáig tartani. Így ezt az időt a szuvenír árusok között töltöttük. Ide később még többször visszajártunk, tehát gyakorlatilag napokon át alkudtunk, leginkább régi burmai pénzekre, azokra, amelyek még ugyanabból a szériából valók, amelyekből a nagyobb bankjegyek még ma is forgalomban vannak. Ezek gyönyörű bankjegyek, halászokkal, sztupákkal, farönköt húzó elefántokkal, vagy éppen az utcán a szárított bambusz ágacskákból összeácsolt labdával dekázó emberekkel. Ezekbe én teljesen beleszerelmesedtem és végül több egész szettet összegyűjtöttünk belőlük. Vicces volt, amikor később elhajtottunk a folyosó mellett a bringákkal, az a nő, akinél annyit alkudoztam, mindig utánunk kiáltott: „Hey, do you want my money? I give you a cheap price!!” vagyis valahogy így: „Hé, nem kell a pénzem? Neked olcsón adom!”. Persze kellett, de csak harmadnap, amikor már tényleg olcsóbb volt. Néhány másik bankjegyet is vásároltunk, amelyek jól mutatják az itteniek babonás hitvilágát. Talán sehol máshol a világon nincsen 25-ös, 75-ös bankjegy, vagy ha ilyen van is, 15-ös, 35-ös, 45-ös, 90-es az tuti nincs! Hát Burmában volt, mert itt különösen hisznek az emberek a számmisztikában és a babonákban. Vagyis ők nem is babonának hívják, ez csak a mi racionális fejünknek az.

Állítólag a forgalmat is azért tették át a jobb oldalra 1970-ben, mert az akkori vezetés (Ne Win) úgy gondolta, így lesz jó, így lesz szerencsés. :) Hogy ennek pontosan mi a története azt nem tudjuk, egyesek azt beszélik, hogy Ne Win asztrológus felesége jósolta meg, hogy így lesz jó az országnak, mások szerint pedig Ne Win-nek volt egy álma, amiből felkelve megparancsolta, hogy mától a jobb oldalon vezetnek. Ezért van annyi jobb kormányos autó a jobb oldali közlekedésű Mianmarban ma! :)

Deforestation – Elefántok irtják a saját élőhelyüket

Még egy kicsit rátérek a kedvenc bankjegyem kapcsán az elefántokra. Bár ez a kép nekem nagyon tetszik a bankjegyen, valójában mélységesen szomorú, mert Mianmar ugyan még viszonylag nagy elefánt populációval bír, de ez a szám folyamatosan csökken, mert ezen óriási állatok élőhelyét, az erdőt folyamatosan vágják, és adják el a fát Kínának (Kína pedig az egész világnak, ahogy az egyik olvasónk írta – köszi!), és a legironikusabb az egészben, hogy ehhez az erdőirtáshoz az erre befogott és beidomított elefántokat használják, így szegény állat a saját élőhelyét hordja el maga alól. Ezzel aztán fajok százai, vagy ezrei is mennek a levesbe, mindennek az alapját képező talaj pedig a folyókkal bele a tengerekbe, és marad a puszta a sivatag a természet millió csodájával bíró, változatos, fajokban gazdag, egymásra utaltan működő komplex ökoszisztéma, a dzsungel helyett. Óriási!

Mindezt miért? Mert a mélyen tisztelt, szuper intelligens, magát minden más faj felettinek, és a természettől különbözőnek képzelő homo sapiens minél többet akar magának a pénznek hívott ígéretből, mert ilyenek vagyunk, mert ilyen a társadalmi, gazdasági rendszerünk, és mert ez alakult ki, azt hisszük, ettől leszünk majd boldogabbak, hogy ez a „fejlődés”, hogy ez az egyetlen helyes út, ami létezik, amit járnunk kell. Pedig annyira, de annyira nyilvánvaló, hogy mindannyian a természet szülöttei és szerves részei vagyunk, és ha azt eltüntetjük magunk alól, akkor gazdaság se lesz, ahogy pénz se, ez az egész balhé, amit művelünk, valahol annyira abszurd és nyilvánvaló, hogy néha üvölteni lenne kedvem, amikor látom, vagy amikor kicsit mélyebben belegondolok, mint például most is, e sorok írásakor. Na, megint felhúztam magam, elnézést! Csak kibújik belőlem mindig valami zöldség. E bekezdés megírása után találtam egy érdekes idevágó írást a wétiko-n, egyik kedvencemtől, Ran Prieur-tól, olvassátok.

A világ egyetlen thanaka múzeumában

Egyik nap Zita ötletére felkerestük Nyaung U-ban a thanaka múzeumot. Vagyis, hogy egész pontosak legyünk, a világ egyetlen thanaka múzeumát! :) Merthogy a thanakát nem nagyon ismerik és így nem is nagyon használják a világ más részein, csak itt Mianmarban és esetleg a környékén. A thanakáról már meséltem, igaz akkor még azt hittem, hogy kőből van, de valójában nem. Azóta rájöttünk (sőt, nagybevásároltunk belőle!), hogy a thanaka valójában egy fajta fa. Ezt dörzsölik hozzá egy vizes kőlaphoz, és az így kapott sárgás anyaggal nekik be magukat egész mianmarban az asszonyok és lányok. Férfiakon nem nagyon látni, legfeljebb apró gyerekeken. Ez a thanaka hamar megszárad a bőrön, és azután szépen felszívja róla az izzadságot és talán egyéb más csúnya dolgokat is, én ezt már nem tudom részleteiben, csak azt látom, hogy Zita teljesen beleszeretett a cuccban, Mianmarban szinte minden nap használta, és csak estére mosta le magáról, amikorra tényleg tisztább, szebb lett az arcbőre. A helyiek pedig külön szerették ezért, hogy ő is thanakát hord, és nem egyszer megjegyezték, hogy jól áll neki. :) Mert ez itt egyfajta smink és egyfajta népviselet is. Később láttunk falevél mintában felfestett thanakás arcú lányt is, és itt a múzeumban Zita végre megtudta, hogy miért olyan darabos az a thanaka, amit már nagyon régóta használ. A fadarab megkopott, és Zita már csak a közepét súrolta le mindig, a közepe pedig nem való thanakázásra, az „tüzelni való”. :) Csak a fa kérge a jó anyag, a többi csak jön vele. :) Egyébként thanakát lehet kapni kis műanyag tégelyekben is, készre készítve, ám ez nagyon csalóka, mert a tégely alja ki van öntve műanyaggal és a 3cm magas tégelyben csak 1cm a thanaka… Micsoda disznóság! :) Ezen kívül még zacskóban is kapni, kiszárított, apró darabokba gyúrva, ez viszont már garantáltan nem látott gyárat, mert még a készítők ujjlenyomata is látszik a darabokon.

Na, hát ennyit a thanakáról, Nyuang U-ról, a Shwezigonról, a helyi pénzekről, az elefántokról, az erdőkről, a talajról és az emberi hülyeségről. A következőkben majd alaposabban is bejárjuk bringával a bagani templomokat, szinte minden hajnalban és minden napfelkelte alkalmával, most viszont zárom a sorokat, hogy jusson történet más napokra is.

Baganba 2012. október 8-án hajnalban érkeztünk meg, és 12-én este álltunk innen tovább. Ez a bejegyzés az itt ért élményeknek csak egy részét tartalmazza, inkább témák szerint egybegyűjtve, mintsem időrendben.

“A vallások különböző utak, amelyek ugyanoda vezetnek. Mit számít, hogy külön úton járunk, ha a célunk közös?” –
Mohandász Karamcsand Gandhi

Miután megjártuk a Virupaksha templomot, kicsit tanácstalanok voltunk, hogy merre is tovább. Tudtuk, hogy a legnagyobb templom, a Vithalla belépős, de azt is, hogy a belépővel még egy múzeumba és egy romegyüttesbe is be tudunk menni, de csak egy azonos napon. Ekkor már délhez közeledett az óra és a nap magasan járt az ég tetején – forróság volt. Nagyon gondolkodtunk azon, hogy mi legyen a tovább-bal, amikor odalépett hozzánk Krishna. Igen így hívták a srácot! :) Tetszett nekünk, mert végre nem nyomult. Nem úgy kezdte, hogy most azonnal vegyünk tőle ezt vagy azt, legyen szó szolgáltatásról, vagy termékről. Egy biciklis idegenvezetésről beszélt, ami holnap reggel indul. Ez tetszett nekünk, és komolyan fontolgattuk Zitával, hogy benevezünk rá. De aztán eszünkbe jutott, hogy következő reggel nyolckor a hospeti vasútállomáson kell megküzdenünk egy tatkal vonatjegyért, tehát nem fogunk sokkal előbb ideérni. Vagyis inkább mondjuk úgy, a jó ég tudja, holnap mikor érünk ide. És mivel már megtanultuk, hogy amit megtehetsz, azt Indiában különösen ne halaszd holnapra, ezért úgy döntöttünk, hogy ma megyünk el megnézni ezeket a belépős történeteket. Rögtön tárgyalásba is kezdtem Krishnával, aki abba is belement, hogy ma menjünk. Az exkluzív idegenvezetés 600 rupis árát sikerült lealkudni nála 400-ra (kettőnkre) a bringabérlés nélkül, úgyhogy kezet ráztunk és már indultunk a bringákhoz. Ekkor koppant egyet a srác, mert ő motorkerékpárral gondolta a kalandot, és nagyokat pislogott, amikor meglátta a pedálos, emberi hajtással működtetett paripákat. Vagy így, vagy sehogy barátom! – Mondtam, de csak magamban, és hála az égnek, gyorsan kapcsolt a srác, és belement sima bringával is az idegenvezetésbe. Először egy pillanatra nem tetszett, hogy ő motorral akart jönni, de aztán annál jobban értékeltem, amikor végül ő is a bringát választotta. Szegényt jól ott is hagytuk rögtön, mert az első templomhoz egy nagy fölfelé vezetett, ahol minekünk is részben le kellett szállnunk tolni a váltó nélküli járgányokat. Krishnának egészben, már a lejtő elejétől. De becsültem és szerettem érte, amiért fél perc gondolkodás után bevállalta a bringával! :)

Krishna részletes idegenvezetésével nagyon meg voltunk elégedve, és mivel a kis fényképezőgépünkön van egy 1 perces, a képekhez csatolt hangrögzítési lehetőség is, most megkísérlem Nektek részben visszaadni azt, amit Krishnától kaptunk. Amúgy is szégyelltem már magam, hogy alig tudtunk valamit a hindu vallás hátteréről és a sok istenről meg a reinkarnációjukról még annyi lövésünk se volt. Krishna részletekbe is belement, és alaposan felvilágosított minket. Oké, még ez is csak felszínes, amit most tudunk a hinduizmusról, de legalább tudunk már valamit.

Én figyeltem mint a jó diák és sokat kérdeztem is. Próbáltam mindent magamba szívni és nagyon kíváncsi lenni, és ezt a kíváncsiságot nem hagyni lankadni, hiszen fizettünk az információkért! :) Durva, de ez kellett ahhoz, hogy végre magamba verjek legalább néhány alap dolgot. :)

G.O.D. – Brahma, Vishnu és Shiva

Szóval a dombtetőn egy templomrom mellett Krishna elmondta nekünk, hogy három nagy-nagy ősisten van a hinduban. A G.O.D.-t én adtam a szájába, mert ezt már többször hallottuk, és így valóban könnyű megjegyezni őket. Szóval hárman vannak, Generator: Brahma, Operator(vagy Protector): Vishnu és a Destroyer: Shiva. Vagyis a Teremtő Brahma, az üzemeltető, őőő, akarom mondani nem vagyok kocka, szóval a Fenntartó Vishnu, és a Romboló, vagy ha úgy tetszik a Pusztító pedig Shiva. Nekik megvan a saját történetük és sorban a sok-sok reinkarnációjuk mindenféle félig állat, félig emberi lények képében, akiknek természetesen szintén vannak történeteik, hozzárendelt szerepük, és nekik épített templomok.

Az első templom ahol jártunk, Vishnu hetedik reinkarnációjának volt építve. 10 élete volt Vishnu-nak, a 7. Rama volt, a 8. Krishna, 9. Buddha. Ettől a templomtól gyönyörű kilátás nyílt a Hampi bazárra. Maga a templom pedig egy kis helyiség volt egy istenszoborral, illetve egy kis három oldalról nyitott oszlopcsarnok, aminek az oszlopaira gyönyörű szobrok és mandalák voltak faragva.

Ganesha az elefánt isten – Mustármagból és mogyoróból

A következő állomásunk épp csak pár méterrel odébb volt, a Sasivekalu Ganesha templom. A Sasivekalu mustármagot jelent. Hampiban két Ganesha templom van, egy az embereknek, a kisebb, a mogyoró Ganesha templom, és másik pedig ez a mustármag Ganesha templom, ami csak a királyi családnak részére lett építettbe. Azért a furcsa nevek, mert ezeket anno egy-egy sikeres kereskedő adományából építették. Ezek a kereskedők pedig mustármaggal és mogyoróval nyomták az üzletet, így a templom gyakorlatilag ezekből a termékekből „lett”, ezért ezt a nevet kapta. Krishna azt is elmondta, hogy Ganesha, az elefántisten, miért úgy néz ki, ahogy. Ő egy elefánt alakot öltött reinkarnáció, de ezen túl még nagyon nagy hasa is van, ami egy kígyóval át van kötve. A legenda szerint Ganesha nagyon szeretett enni, és az egyik nagy lakomája alatt a hold istene kinevette Ganeshát a nagy hasáért. Ganesha erre begurult, felállt, eldobta a kaját, elkapott egy kobrát, a hasa köré kötötte, hogy azért mégse libegjen úgy az a sok háj. Hogy „szabályozva legyen a gyomra”, és így még többet ehessen. A holdnak pedig jól megmondta, hogy az én fesztiválom alatt senki nem láthat téged! Erre én boldogan mondtam vissza Krishnának, hogy „Áhá, szóval akkor a Ganesha fesztiválok minden évben valamelyik újholdkor vannak, igaz?” – de nem, nem így van ám, itt Indiában nem ilyen praktikusak. Ebből a legendából annyi következik, hogy a Ganesha fesztiválokon mindenki lehajtott fejjel, szigorúan a földet és nem az eget nézve jár és létezik. :)

Krishnától azt is megtudtuk, hogy a kambodzsai Angkor Wat-ot is egy hindu isten építette anno, és csak aztán váltották át ott buddhizmusra. Merthogy a buddhizmus sem csak úgy lett, hanem a hinduizmusból alakult ki. Gondolom Vishnu kilencedik reinkarnációja, Buddha után.

A Krishna templomban – Kama Sutra, hogy elvonjuk a gonosz tekinteteket

Shiva Nandi-n, vagyis bikán utazott, míg Vishnu sason. Ezeket a szimbólumokat felfedeztük a következő Krishna templom szobrain. A Garoda sast jelent, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Indinéziában van egy ilyen nevű légitársaság. :) Ennek a templomnak a lépcsőkorlátján hét különböző állatot lehetett felfedezni – persze csak miután Krishna jól megmutogatta nekünk, különben jó, ha hármat felfedeztünk volna. Volt ott páva, oroszlán, ló, nyúl, elefánt, krokodil, és még egy amit nem sikerült megjegyezni. De a lényeg, hogy ez a hét állat a hét napjait jelképezik, és a lépcsőn azt jelentik, hogy a templomban minden nap légy üdvözölve. Bent a templomban sűrűn voltak az oszlopok, gyakorlatilag ez is, mint az előző templomok, csak egy kis teremből és a terem előtt lévő nagy oszlopcsarnokból állt, csak ez kapott egy keretet is az udvarral, vagyis az udvart körülvevő falakkal. Krishna nagyon mutogatta a főkapu felett a „kama sutra”, vagyis a szexjeleneteket, szexpózokat ábrázoló kis szobrokat. Mikor kérdeztük, hogy ezek meg miért egy templomban, azt mondta azért, hogy oda vonzzák az „Evil Eye”-t, vagyis a rossz tekinteteket, amik amúgy lerombolnák a templomot. De így, hogy vannak ilyen szobrok a kapu felett, az a rossz tekinteteket odavonzza, eltereli a figyelmüket, és a templomon csak a „Good Eye” marad meg, így az évszázadokon keresztül is képes megmaradni. :) Kama szexet jelent, a Sutra pedig tanulást. Tehát a kama szutra szex tanulást jelent. Ez úgy jött szóba, hogy kérdeztem Krishnát, hogy miért mindig „kama szutra”-ként emlegeti ezeket a szexelő szobrokat. A választ nem kaptam meg, de a szó jelentését legalább már tudjuk. :)

Narasimha, akinek nem fáj a térde, Shivalinga és az „Om”

A következő megállóig átgurultunk azon a kapun amin jövet a busz is átbújt, majd lesuhantunk egy lejtőn, egészen a banánültetvények sarkáig. Itt letettük és lekötöttük a bringákat néhány óriás pálma alatt az útszéli árusok mellett. Krishna nem kötötte le, mondván, hogy itt amióta az eszét tudja, nem történt lopás. Márpedig az már volt 20-30 éve, mert Krishna itt nőtt fel. Innen egy patak és a banánültetvények között elsétáltunk egy kicsit nyugat felé. Vishnu negyedik reinkarnációjához, Narasimhához érkeztünk meg. Narasimha egy hétfejű kobra alatt ült megkövülve. A kígyók állítólag azon egyszerű praktikus oknál fogva vannak felette, hogy árnyékot adjanak. Narasimha térdei a törökülésben össze voltak kötve egy függőleges szalaggal. Kérdeztem Krishnát (Még mindig „csak” az idegenvezetőnket, akit így hívnak – szóval ezeket az infókat nem az egyik isten reinkarnációjától vettem!), hogy ezek meg miért, gyengék voltak Narasimha térdszalagja, vagy mi az oka? A válasz megint egyszerű volt. Amikor a muszlimok jöttek és szétütöttek itt mindent, Narasimha szobrát is megrongálták, és amikor az archeológusok elkezdték felújítani a szobrot, összekötötték a lábait, hogy jobban bírja az újabb támadásokat, az eróziót. :)

Közvetlen Narasimha mellett, a kis patak túloldalán találtunk egy hatalmas Shivalingát. Ennek a történetére már rég kíváncsiak voltunk Zitával, ezért valósággal nekiestünk Krishnának, hogy mondja el nekünk, hogyan lehet az, hogy a hinduk egy fügyihez meg egy nunihoz imádkoznak. Merthogy a Shivalinga nem más, mint egy szimbólum, amely ezeket ábrázolja, méghozzá éppen egymásban. Shiva éppen a feleségével Parvatival gyakorolta a házastársi kötelességeit (bár lehet, hogy a hinduknál ez nem volt kimondva, mint „kötelesség” :) ), amikor megzavarta őket egy pap. A lingam Shiva feleségét jelenti, tehát a Shivalingam annyit tesz, mint Shiva és az ő felesége. A hagyomány szerint ennek a szobornak a tetejére vizet, joghurtot, tejet és egyéb hasonló dolgokat szokás önteni. Az egész úgy is van kialakítva, hogy ezek mind szépen lefolyjanak Shivának a micsodáján, és aztán Parvati Yoni-ja körül a szobor kis csatornáiban összegyűlnek, mígnem oldalt a lefolyón távoznak, ahol a hívek mindezt meg is isszák. „Uhh, it sounds very weird” – Erre nekünk is ez volt a reakciónk, ahogy gondolom Nektek is olvasás közben! :P
A shivalinga egy szimbólum, maga az istenszobor. A története pedig a következő: Shiva ült a mennyországban, amikor jött hozzá egy Sadu, vagyis egyfajta pap, egy szent ember. Ekkor Shiva épp el volt nagyon foglalva a feleségével. A sadu háromszor szólt rá Shivára, hogy figyeljen rá, de Shiva továbbra sem tette, és ekkor a sadu mérges lett leöntötte őket vízzel. Ezzel megátkozta őket, és ezzel jött létre ez a szimbólum, ezért imádkoznak ehhez a szimbólumhoz. Én még most sem értem ezt teljesen igazán, de nem is baj, mert ha tovább kérdeztem volna a teljes megértést keresve, lehet, hogy még mindig ott állnánk a szobor előtt Krishnával. :)

Visszaérve a bringákhoz megfogtam egy kis Om medált az árusok portékájából, és rákérdeztem, hogy mi ez és miért Om, és mit jelent egyáltalán? Az Om Shiva mantrája, vagyis a mantrának az eleje, mert a teljes mantra így szól: „Om Nává Shivá Já” – ezt ismételgetik rengetegszer a Shivához való imádkozás közben.
A következő állomás kicsit messzebb volt, ahhoz át kellett kelnünk egy kisebb nyergen, aminek a tetején két hatalmas, egymásnak dőlt szikla magasodott felénk. Még ezek a sziklák is kaptak nevet, ők a Sister Stones. Az egyik tartja a másikat, de egy évvel ezelőtt egyikük kettétört.

Egy neem fa árnyékában és Föld alatti templomban

A Sister Stones-tól már csak le kellett gurulnunk és máris megérkeztünk a Royal Enclave-be, vagyis arra a területre, ami anno a királynak és a családjának, környezetének létrehozott, és fenntartott terület volt, falakkal körbevéve. Azért is választották ezt a helyet, mert itt a már rengeteg meglévő kőből nagyon jól lehetett védelmi rendszert építeni, illetve a nagyobb sziklatornyok tetején kiváló kilátópontokat lehetett létesíteni, ami lehetővé tette a közeledő ellenség korai észrevételét.

Krishna egy hatalmas fa alatt mesélt nekünk tovább, ezt a fát ő neem fának nevezett, és elmondta, hogy „antiseptic”, a kis ágaival dörzsölik a helyiek a fogukat, ez a fogmosás. Ilyet számtalanszor láttunk már, nem csak Indiában, de már Pakisztánban is. Aztán a fa magjainak nedvét ayurvedikus masszázolajként is használják, illetve a leveleiből szappant készítenek és mindenféle balzsamokat. Sőt, már több mint ezer évvel ezelőtt használták skorpiómarásra. A levelet összetörték és rátették a sebre. Ezeket azért is tudom elhinni Krishnának, mert ezek után nem kezdett el nekünk neem fából készült ayurvedikus szereket árulni. Ő igazán jó gyerek volt, és nagyon bírtuk, abszolút meg voltunk vele elégedve, a túra végére már nem csak Hampiról, hanem róla is megtudtunk egy-két dolgot. Hívtuk ebédelni, de mondta, hogy az édesanyja már várja otthon, merthogy ők itt Hampiban élnek. Krishna itt nőtt fel (szegény… :D), és nemrég megházasodott. Most született az első gyermekük, de Krishna most nem láthatja a három hónapos csöppséget, mert a felesége a szüléshez hazaköltözött a családjához. :) Ez errefelé természetesebb dolog lehet, mint nálunk, mert ezen csak mi rökönyödtünk egy kicsit meg, Krishna rendben volt ezzel.

Szóval az Enclave szélén, a neem fa alatt azért álltunk meg, mert itt volt árnyék, és innen lehetett lemenni a föld alatti templomba, ami nem azért föld alatti, mert a föld alá építették, hanem csak azért, mert az évszázadok alatt belepte a föld és így a föld alatt leltek rá először.
Ez egy Shiva templom volt, amit valami régi király a kizárólag feleségének építetett. Bent víz állt a templom alján és ez egy érdekes varázst adott az egész helynek.

A Royal Enclave – Eunok, légkondis paloták, és az elefántistálló

A következő állomásunk egy muszlim mecset volt. Itt megtudtuk, hogy az útikönyvünk – legalábbis Krishna szerint – tévesen Iszlám Negyednek nevezi a Royal Enclave-et, méghozzá azért, mert találni itt néhány muszlim kilátó tornyot, illetve épületet. Ez azonban félrevezető. A valóság – ismétlem csak Krishna szavait – az, hogy a hindu király nyitott volt mindenre, ezért hagyta, hogy építsenek mecseteket, és egyéb muszlim épületeket a muszlimoknak. Azonban amikor már nem csak békével jöttek a muszlimok és leromboltak itt mindent, a muszlim épületeket természetesen meghagyták. Egyébként van egy nagy-nagy szerencséje a hinduknak, illetve az egész utókornak, ami miatt itt egész szépen megmaradhatott minden. Van a hinduknak egy furcsa szokásuk, amiről a muszlimok is nagyon jól tudtak. Ez pedig az, hogy ha egyszer egy szent hely, szobor, tárgy, vagy épület már megsérült és nem 100% ép, akkor ahhoz, vagy abban már nem imádkoznak, az megszűnik vallási szerepében és már csak „archeological site” marad, ahogy Krishna mondta. Szóval ezt kihasználva a muszlimok nem törték halálra magukat, se a szobrokat, hogy porig romboljanak itt mindent. Így is rengeteg templom elpusztult a több ezerből Hampiban, de nagyon sok megmaradt viszonylag épségben, és ez ennek is köszönhető.

A mecsettől egy szabadtéri múzeumhoz tekertünk át, ahol néhány kisebb kőszobrot csodálhattunk meg. Ezt követte a már belépős (250 rupi külföldieknek, de a belépő aznap még jó egy másik múzeumba és a Vittala templomba) Zenana Enclave, a király nőjének a pihenőhelye. Amikor a Raja (=király) háborúzni ment, a királynőnek és társalkodó nőinek itt volt a helye, hogy más meg ne kívánja őfelsége nőjét. Itt volt néhány kis palotája a hölgyeknek, és a fallal körülvett terület sarkaiban őrtornyokból figyelték is őket. Ezt a helyet a serdülőkorukban direkt e célból megcsonkított férfiak, a „háremőrök”, vagyis az eunokok őrizték. Ez elég durva történet, de így volt. Én ilyesmiről ezelőtt még nem is hallottam, úgyhogy alaposan meglepődtem. Ugye a kecskére káposztát nem bízunk alapon csonkították meg ezeket a férfiakat, akiknek utána az volt a szerepük, hogy őrködjenek a hölgyek felett. Csak egy palotát láttunk aminek az alapjainál több is megmaradt, de az az egy egész érdekes volt. Még látszódtak benne azok a csövek amelyek anno a légkondicionáló szerepét töltötték be. A kis épület falaiban és a mennyezetében vízvezetékek futnak, így hűtötték le a királynő palotáját.

Innen már csak egy állomás maradt hátra, az elefánt istállók (Elephant Stable). Egy pofás kis tisztás két oldalában találtunk épületeket itt. Az egyik, a hosszabb, szimmetrikus volt. Középen egy nagyobb kapu mögött a királyi elefánt helye volt, kétoldalt pedig a többi elefánté. Mindegyik elefántlak tetején egy kisebb kupola volt, ezekből háromfajta volt, Krishna szerint a három vallást jelképezték, a buddhizmust, a dzsáinizmust, és a hinduizmust. A kapuk teteje pedig muszlim stílusú volt, merthogy ezek a vallások annak idején békében megéltek egymás mellett. Balra az istállóktól az elefántlovasok otthona áll, ez szintén egy hosszúkás épület, belül átriumos, körfolyosós. Ma már csak múzeumként szolgál, bent a folyosókon szobrok és kőfaragványok láthatóak. Amberben láttuk, hogy mennyit kell foglalkozni az elefántokkal, és hogy milyen szoros kapcsolat kell az ember és az elefánt között, hogy az jól működjön, ezért rögtön értettük, hogy miért ez a közelség az elefántok istállója, és a gondozóik között.
Hazafelé még megnéztünk pár templomot, ezek egyikén egy egész könyv volt kifaragva. Ebből egy történetet elmesélt nekünk Krishna: Rama, Sitha és Lachman történetét. Rama felesége volt Sitha, akit az erdőből elrabolt a Sri Lankai király, mert a nő gyönyörű volt. :) Rama és a bátyja, Lachman keresték egész Indiában, de nem találták sehol, hát eljöttek ide Hampiba, hogy megkérdezzék a majomistent, Hanumant, hogy mitévők legyenek. Hanuman elmondta nekik a frankót, és ezek után visszaszerezték a szépséges Sithát a Sri Lanka királytól. :)

Visszafelé a már ismert úton tekertünk, de még mindig nagyon élveztük. Pálmafasor szegélyezte az utat, és kétoldalt banánültetvények, vagy hatalmas sziklák alkották a tájat. Hampi őrült jó hely! …és még nem is meséltem az emberi oldaláról, csak a történelméről. Arról is csak felszínesen, mert ez amit most itt felidéztem, még mindig alig valami az egészhez képest. :) De ez nem baj, nekünk ennyi is elég volt, nagyon élveztük ezt a sok színes történetet Krishnától. Ha Hampiba mentek, őt tudjuk ajánlani! E-mail és FB: hkrihna.2000@yahoo.com, vagy kérdezzetek a Hampi Bazaarnál, a főtemplomnál „Michael Jackson” után a helyieknél. Nem csak nekünk tetszett az ő idegenvezetése, miközben mászkáltunk vele, egyszer szembejött velünk egy régebbi „kuncsaft”-ja, aki azzal köszönt ránk, hogy „You have a very good guide!” :)

Azért amiket itt leírtam, ne vegyétek készpénznek és ne írjatok belőle szakdolgozatot, ezt „csak hallottuk”, és érdekesnek találtuk, de felelőséget nem vállalok az infókért, mert az viszont 100%, hogy nem sikerült mindent teljesen pontosan felidéznem. Már csak azért se, mert ez csak egy olvasata a dolgoknak, egy hindu idegenvezetőtől. :)

Gondolhatjátok, hogy nem napszúrást kapni, belázasodni, gyomorbajok miatt diétázni, és nem is drága, koszos szállodában vesztegelni utaztunk Aurangabadba. Hanem mert ez a város közel található Ellorához és Ajantához. Ez utóbbi két hely pedig messzeföldről híres (legalábbis Indián belül biztosan) a sziklatemplomairól. Mi úgy döntöttünk, hogy útba ejtjük őket, ezért utaztunk Udaipur után Aurangabadba. Lett volna lehetőség közvetlen a barlangtemplomok környékén megszállni, de az még Aurangabadnál is drágább lett volna. Ezért aztán maradt a korai kelés, hogy még a nagy hőség előtt buszra tudjunk szállni a tőlünk 40km-re lévő Ellorába. Zita harmadik nap reggelre jobban lett, úgyhogy ezt szépen meg is léptük. Az egy sarokra lévő buszállomásig sétáltunk, majd felszálltunk egy buszra, ami azt ígérte, hogy elrepít minket fejenként 26 rupiért Ellorába. Kétszer 26 az annyi mint 46, legalábbis a conductornál. Előttünk az iráni és az angol srác 54-et fizettek együtt. Ilyen gyorsan el lehet felejteni a matekot, vagy valójában megint csak átvernek, és a jegy… Á, mindegy, hagyjuk ezt, gondolom már Ti is unjátok. Ez itt minden napos, és normális. Indiában teljesen nyilvánvaló mindenki számára a sztereotipia, hogy aki idejön külföldről, az gazdag. Ezt a belépők árképzéséből is jól megtanulják: indiaiaknak 10 rupi, külföldieknek 250 rupi. Ezek után miért is csodálkozom, ha valamit a beszerzési ár több mint húszszorosáért próbálnak eladni nekem? :)

A Kailasa templom – Kőelefántok és denevérek a hegy gyomrában

Ahogy sétáltunk a kellemes, árnyékos-majmos parkban a domboldal felé, máris feltűnt a legnagyobb hindu templom előttünk. Egy szakaszon hiányzott a szikla a domboldalból, helyette egy hatalmas templomkomplexum foglalt helyet a hegy gyomrában. Amikor beléptünk, két oldalt két életnagyságú elefántszobor köszönt ránk. Ezeket is a hegy sziklájából faragták ki, mint ahogy az egész Kailasa templomot, valamikor 600 és 900 között, kb. 150 év alatt, 7000 ezer munkás. A templom monumentális volt, és észbontó. Az egészet föntről ásták ki a sziklából, és sehol sem ronthattak. A templomot körbe lehetett járni, mert egészen a „földszintig” körbefaragták a sziklát, sőt három oldalt, a szikla belsejébe oszlopcsarnokokat is vájtak, amelyekben körbe lehetett sétálni. Néhol egy-egy melléktemplom, vagy inkább a „kápolna hindu megfelelője” is ki volt faragva egy szinttel feljebb a szikla oldalában. A főtemplom pedig elképesztően gazdag szobrokat tartalmazott. Pl. az egész templomot elefántok tartották, és ezek némelyike igen jó minőségben megmaradt. A templom belül is gyönyörű volt, és ha átsétáltunk rajta, egy-egy ajtón ki tudtunk menni egy teraszra, ami hátulról körbeölelte a templomcsarnokot. Itt volt egy-két kisebb helység, amelyekben denevérek tanyáztak. Ez volt az első hely, ahol találkoztunk velük, de aztán később még sok helyen. Csak a Kailasa templomban és környékén kapásból egy órát eltöltöttünk, de még ez is kevés volt, hogy igazán felfogjuk, micsoda helyen járunk. Nagyon megnéztem volna, hogyan faragták mindezt ki anno. Milyen eszközöket használtak, hogyan terveztek, milyen tervrajzaik voltak – ha egyáltalán volt nekik, hogyan voltak ilyen pontosak, és egyáltalán, honnan tudták, hogy ez a sok templom, és szobor ott van benne a sziklában?!? :)

A buddhista templomok

Ellorában nem csak a Kailasa templom található, hanem sok másik is. Bár az tény, hogy a Kailasa az egyik legnagyobb, legpompásabb templom az összes közül. A hinduk között legalábbis biztosan. Merthogy nem ám csak hindu templomokat találni Ellorában! Összesen 34 barlangot járhat be a látogató, ezek közül 12 buddhista, 17 hindu, és 5 dzsáin. Ez is jól mutatja, hogy errefelé milyen jól megférnek a vallások – és az emberek egymás mellett. Vagyis mondhatnánk, hogy „megfértek”, mert hogy ma már ez nem így van, hisz a hírekből tudjuk, hogy micsoda véres terrortámadások és merényletek történtek akár csak néhány évvel ezelőtt Delhiben és Mumbai-ban. Azonban ne feledjük, hogy a hírek mindig a szélsőségekről szólnak, és ha nem ezekre koncentrálunk, hanem a vallási sokszínűségre, és azt nézzük, hogy Indiában 1,2 milliárd ember él, akkor szerintem még ma is kijelenthetjük, hogy itt a különböző vallású emberek jól megférnek egymás mellett. Ezt egyébként mi is aláírjuk a személyes tapasztalatainkkal. Na, de most már térjünk vissza a barlangokhoz, méghozzá először a buddhista barlangtemplomokhoz, merthogy a Kailasa templomtól délre indultunk tovább, a 12 buddhista templom irányába. Ezek elsőre egyszerűbbnek tűntek mint az óriási is néhol őrült részletgazdag hindu főtemplom, ám ettől még ezek is képesek voltak elkápráztatni minket. Először néhány három szintes oszlopcsarnokot néztünk meg, ezek kívülről egész egyszerűen néztek ki. Ahogy beléptünk a sziklába vájt udvarba, csak néhány hosszú, egyszerű teraszt láttunk egymás felett. Azonban ahogy beléptünk a szikla belsejébe, hatalmas, oszlopos termekben találtuk magunkat, és ezek tele voltak kisebb-nagyobb melléktermekkel, na és persze a falakon, oszlopokon elképesztő faragványokkal. Több ehhez hasonló templomot is megnéztünk, mígnem találtunk egy olyat, ami különbözött az összestől. Hosszúkás volt és felül boltíves, alapvető formájában hasonlított kicsit egy keresztény templomra, de csak ebben, másban nemigen, mert az egész teret egy nagy, számunkra idegen szobor uralta. Az akusztika sem volt gyenge, és ezt szerencsénkre úgy tapasztalhattuk meg, hogy valaki nekiállt énekelni a teremben. Mind a négyen – merthogy a buszon megismert iráni és angol sráccal együtt jártuk a templomokat – leültünk a terem oldalában, nekidőltünk a sziklának, és csak élveztük a helyet. Nem akárhol voltunk, és ezt nagyon jól lehetett érezni.

A következő csarnokok egyikében egy hatalmas étkezőt véltünk felfedezni. Kihasználva a „hely adta lehetőségeket” iráni barátunk előkapott egy nagy zacskó pisztáciát, és nagy örömmel kezdett falatozni a kis nemzetközi társaságunk. Nem sokkal ezután végére is értünk a buddhista templomoknak, így fordulhattunk vissza. Mindenki éhes volt már, ezért egy a bejárat melletti vendéglőnél leültünk az árnyékban ebédelni, na és persze pihenni. Mi Zitával csak főtt rizst és főtt burgonyát ettünk, összesen 40 rupiért. Szemben velünk az angol srác egy nagy tányér thálit nyomott be… Mi nem mertünk kockáztatni. Viszonylag jól bírtuk ahhoz képest, ahogy kinéztünk az elmúlt napokban, és ennek nagyon örültünk. Nem akartuk most egy finom ebéd miatt lerombolni az egészet, és elölről kezdeni a diétát. Na meg aztán vécé sem volt a barlangtemplomokban! :)

A Kailasa templom felett a sziklaperemen és a hindu templomoknál

Ebéd után ahogy elindultunk a domboldalban észak felé, a többi hindu, és a dzsáin templomok felé, észrevettük, hogy a Kailasa templom mellett fel lehet mászni a dombra, vagyis a templomot körülölelő szikla tetejére, hogy körbejárjuk és megcsodáljuk a peremről is, odafentről a templomkomplexumot. Ezzel a lehetőséggel éltünk is az ötletemre, és nem csalódtunk odafentről nagyon jól be lehetett látni a templom komplexumot, és az épületek tetejét, amit amúgy eddig még egyáltalán nem is láttunk. Természetesen a tetőn is elefántok őrizték a templomot. Igyekeztem panorámaképeket is készíteni, amiket épp most, miközben ezeket a sorokat írom, illeszt össze a kis netbook. Minden utolsó erejével, merthogy mindjárt lemerül az akkumulátor – egy robogó vonatról írok. Remélem visszaadnak majd valamit a látványból a panorámaképek.

Klikk a képre a részletesebb kilátásért! Keressétek meg Zitát a képen! ;)

Szóval felmásztunk és jól körbenéztünk, amit nagyon élveztünk. A hindu templomok sok újat nem mutattak, annak ellenére, hogy máshogy néztek ki, mint buddhista társaik. Csakhogy barlangtemplomot már láttunk délelőtt, hindu templomból már lassan kezdett is volna sok lenni. Persze mivel ilyen speciális helyen voltak, élveztük mindegyiket. A szikla belsejében mindig hűvösebb volt, mint odakint a napon, és ez is nagyban hozzájárult ahhoz élvezni tudjuk ezeket a helyeket. A hindu templomokban is rengeteg szobor volt, de követni nem tudtuk őket, az útikönyv nem beszélt róluk részletesen, mi pedig még nem voltunk olyan profik hindu vallástörténetből, hogy felismerjük őket. Szóval most csak annyit tudok mesélni, hogy volt ott mindenféle… Kistehenes, nagytehenes, bikás, csontvázas (ez nem volt jellemző, de láttunk ilyet is), elefántos, sok nagymellű nős. Merthogy minden női szobornak hatalmas, már-már irreálisan nagy és kerek mellei voltak. Ekkor még nem tudtuk, miért van ez, úgyhogy most még nem is árulom el! :P

Halak eszik a bőrünket

Egy helyen – a 25-ös számú barlang előtt – Zita a templom előtte terasz oldalában egy kis vizes medencét fedezett fel. Máshol is láttunk már ilyen vízzel teli sziklavájatokat, de azok általában zöld algás, gempás vízzel voltak tele, ezért eszünkbe se jutott a közelükbe menni. Ez a kis medence azonban más volt gyönyörű szép, átlátszó, tiszta vize volt. Ezért Zita közelebb ment, és beletette a kezét, hogy kicsit felfrissítse magát. Egy perc múlva vidáman hívott oda, hogy ezt nekem is látnom kell. Apró halak „szerették” a kezét, köré gyűltek, és elkezdték lecsipegetni a bőréről az elhalt hámsejteket. Hallottunk már ilyesmiről, és arról is, hogy az ilyen egzotikus kozmetikai (vagy pedikűr? Tudom is én, nem vagyok nő…) szolgáltatásnak máshol igen borsos ára van. Itt teljesen ingyen voltak a halak, közel s távol ember nem volt, pedig kinéztük volna az indiai barátainktól, hogy rámoccannak erre, és elkérnek pár rupit a halak szolgálataiért, de hála az égnek, ez végre nem így volt. Szóval fogtunk magunkat, levettük a szandált, és beáztattuk a lábunkat a vízbe. Ez már önmagában a halak nélkül is jólesett volna, mert a víz kellemes hideg volt, és így felfrissített minket. De így, ezekkel a kis halakkal még történés is volt a lábáztatás közben. Csiklandozták a lábfejünk, ahogy csipegették le az elhalt hámsejteket. Egy idő után rengetegen gyűltek a lábaink köré. Közben más turisták is megérkeztek, és odajöttek hozzánk köszönni. Persze mindegyikük meglepődött azon, amit felfedeztünk, és teljesen odáig voltak tőle, így aztán jó kis társaság gyűlt a medence partjára, és már nem csak a hűvös víz, a halak, hanem a társaság miatt is jó volt ott lenni. Ekkor ismerkedtünk meg a német Peter-el, aki Mumbai-ba jött repülővel, és a biciklijét is hozta, és most bringával járja be Indiát. A barátnője erasmussal tanul Pécsett, erre most tessék, összeakad két magyarral Indiában! :) Telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy másnap együtt Holi fesztiválozunk.

A dzsáin templomoknál

Bő fél óra után elbúcsúztunk a halainktól és az új barátainktól, majd nekivágtunk megkeresni a dzsáin templomokat. Ehhez sétálnunk kellett pár kilométert. A túra végén néhány lépcsőn le kellett ereszkednünk egy kiszáradt tó medre mellé, majd ugyanezt a szintet a sziklaöböl túloldalán meredek lépcsőkön visszavettük. A lépcsők tetején, egy sziklaalagúton át egy hatalmas oszlopcsarnokba jutottunk ki. Innen egy kisebb templom nyílt jobbra balra pedig újra ki tudtunk menni a szabadba. Az egész ellorai park legészakabbi pontján lyukadtunk ki, ahol még néhány, egymással a sziklában járatokkal összekötött, igen pompás, több szintes dzsáin templomot jártunk végig. Ezek kevésbé különböztek a hindutól, mint a buddhista barlangok. Hogy mi volt bent, azt most ennél jobban nem tudom részletezni: nagy, szép, részletgazdag. Beszéljenek a képek, mert nekem nincs hozzá kellő háttértudásom, és azt hiszem nem is fogok felszedni mélyebb tudást e téren, ez nem is célom egyelőre.

Hazafelé dzsippel mentünk, ami olcsóbb volt, mint idefelé az állami busz. Ez megerősített abban, hogy jövet valami turpisságot követett el a conductor. De ezen már nem akadtam le, ellenben azt vicces volt megfigyelni, ahogy a sofőrünk teletömte az autóját. Én ültem elöl kezépen, balra tőlem Zita, jobbra pedig a sofőr. Amikor azt hittem, többen már nem férünk el a kocsiban, valaki beszállt közém és a sofőr közé. Magyarán ketten ültek a sofőr ülésén. Így még mindig tudta valahogy kezelni a pedálokat, viszont a sebváltó az már az utas és közém esett, magyarán ahányszor csak váltott, át kellett nyúlnia egy emberen a bal kezével. Biztonsági övet persze már hetek óta nem láttunk sehol… Persze nem történt baj, túléltük, és este már készülhettünk lélekben a másnapi Holi fesztiválra. Mondanom sem kell, India ismét tartogatott meglepetéseket, nem sikerült mindenre felkészülnünk. :)