Puerto Vallartába eredetileg azért tettünk kitérőt, mert Pitt és az internet is azt mondta, hogy szép hely és hogy nagy eséllyel itt tudunk majd úszkálni rájákkal és delfinekkel. Hát nem tudtunk, mert az idő nagyrészében haragos volt a tenger, amikor meg nem, akkor egy kisebb csapattal túráztunk a tengerparton és haladni kellett, ráadásul beázott a fényképezőgépünk “vízálló” tokja…

Közben pedig még egy felkérés is befutott hozzánk négy utazási cikk megírására. Ilyen nem történt még a történelem során, ezért ezt természetesen nagyon komolyan vettük és ezért hosszabb megállónk volt Puerto Vallartába, mert én napokon át írtam ezeket a cikkeket. Ami egyébként élmény volt és egy kis bevételhez is hozzájuttatott minket, ami mindig jól jön, pláne ha új gumikülsőt is kell venni Zita biciklijére, amin nem sokkal az enyém után szintén bemondta az unalmast a felfüggesztés (azóta már úton van az új). 30 ezer kilométer, keresztül Ázsián, a táv 99%-ában súlyosan túlterhelve a biciklit, sokszor botrányosan rossz utakon – ennyit bírt a gyári felfüggesztés, szóval nem hibáztatunk senkit, hanem örülünk nagyon, hogy a felfüggesztés gyártója (DNM) ismét gyorsan válaszolt és ismét küldenek egy az eredetinél erősebb, de azzal pontosan azonos méretű felfüggesztést. Ezekkel már tuti simán kibírjuk hazáig, főleg hogy bizonytalan ideig megszabadultunk a holmink egy részétől.

Na de jöjjenek a részletek, ismét képekben mesélve, és néha azok között.

Ez történik, ha ütközünk. Egy a forgalmi helyzetből adódó hirtelen fékezésemkor Zita hátulról belémtrafált. Se az én bicikimen, se az övén nem tört el se lámpa, se semmi, csak elgörbült a láncvédője Zitának. De most kiegyenesítettük! :)

Láncot is mostunk, fékeket állítottunk, bowdent cseréltünk, és persze Zita hátsókerekén a külsőt – Egy olcsó Kenda gumit találtam az általunk használt 26×1.75-ös méretben, mondván, hogy ez majd megteszi, amíg meg nem érkezik a Schwalbe ebayről.

Bocsánat, de a puerto vallartai képek nincsenek kronológiai sorrendben, ugyanis több fényképezőgéppel készültek, ráadásul az egyiken ekkor fordult körbe a 10000-es számláló. Szóval ez a kép bár nem az első a sorban, de az első reggelünkön készült. Teljesen véletlenül azonnal megtaláltuk a város legjobb tortázóját, ami a lakhelyünktől csak 2 perc sétányira volt az Universo és a Prisciliano Sanchéz sarkán

Ez a Torta Cubana, kétféle sajttal, sonkával, enyhén csípős szószos hússal és hagymával, zöldséggel és majonézzel :) 27 pesoért nagyon megérte :)

Nagyipari üzemben ment a tortagyártás, mindig sor állt a kis bodé körül, amiben három férfi sürgött-forgott egész nap elképesztő hatékonysággal – másoknak csípős jalapenót és paradicsomot is tettek a szendvicsbe, én egyiket se kértem bele, Zita csak jalapenót nem

Manninak (Emmanuelnek) az egyik szállásadónknak is nagy kedvence volt a sarki Torta Cubana! :) Vele és Rodrigoval laktunk.

Újabb apró gyönyszem a mindenütt megtalálható nyelvkönyvből: Vigyázat! Gyerekek játszanak!

Egyik nap buszra szálltunk, hogy elkísérjük Mannit a kikötő melletti munkahelyére. Látjátok a kapaszkodóra akasztott kis papucsot? A sofőrök itt is valamiféle babona miatt cipőket, papucsokat akasztanak a járgányukra, akárcsak Indiában, a világ másik felén. Nem is akartunk hinni a szemünknek először, de aztán több helyen is láttuk…

A kikötőben

Puerto Vallarta is közkedvelt az amerikaiak között (ők laknak a kikötő környéki luxusapartmanokban), de ide sokan csak telente jönnek, amikor odafent északon nagyon hideg van. Éppen ezért van Walmart és Costco is a városban, ám ezek a téli csúcsszezonhoz képest most szinte üresen pangtak

A kikötőben Manni kollégája – aki nagy bringás – körbetelefonált néhány bringaboltot Puerto Vallartában és Guadalajarában, de senkinek nem volt Schwalbe Marathon Plus 26×1.75-ös külsője. Én is elvégeztem a magam kutakodását az internetet, de én is nemlegest választ kaptam mindenütt az e-maileimre. Még a Schwalbe Mexico-t is felhívtam, de ők sem tudtak segíteni. Ekkor végül egy helyi bringabolt és egy olcsó, ideiglenes külső mellett döntöttünk, és később megvettük a Kendát. Ami azóta egyébként jól szuperál, nem kapott még az sem defektet, pedig beleraktunk már közel 1000km-t… És vicces, hogy miközben én írom ezeket a sorokat, Zita épp fél Mexikót körbetelefonálja, mert az ebay-en rendelt Schwalbék az ígért 5-7 nap helyett 22 munkanap után érkeztek meg, és mi ekkora már rég eljöttünk arról a címről, az ott lakó vendéglátónk meg holnapután utazik Európába. Brutális logisztikát igényel ez a nászút! :)

Hazafelé a buszon: fa érmetartó és Máriás szőnyeg a tetőablakon! :)

A Los Archos nevű szikláknál Puerto Vallartától délre Mannival

Zita talált egy kis csigaházba fészkelt rákocskát, a pici lény iszonyú erővel próbált szabadulni a fogásából – persze végül sikerrel, hiszen szemrevételezés után szabadjára engedtük :)

Úszni sajnos nem mertünk bemenni, egy helyi halászt is úgy dobált a tenger, hogy csak sokadjára sikerült bátorságot vennem a vízbemenetelhez, de a köves part olyan durva volt, hogy végül azt mondtam, hogy nem éri az élmény a kockázatot, és a parton maradtam. Zita és Manni meg sem próbált bemenni ezek után. Később is szeles, hullámos maradt az idő, így a delfines, rájás élmények elmaradtak Puerto Vallartában

Talán most úgy tűnik, de ennek ellenére abszolút nem voltak rossz napjaink a városban, és csalódásérzet nélkül hagytuk el a helyet. Remek napjaink voltak itt, de megtanultuk ismét, hogy nem szabad nagyon konkrét, erős igényekkel, vágyakkal igyekezni valahová, mert az élet nem mindig alakul úgy, ahogy szeretnénk. :) Várni, reménykedni, törekedni lehet, de ha ráják és delfinek helyett végül kisrákok, gyíkok, barátok és bicikliszerelés jut ki, akkor sem kell szomorkodni. :)

Manni a parton egyszercsak felkapta ezt a kis gyíkot. Nagy hüllőőrült egyébként a srác, a kígyókat is imádja.

Mi is jól szemügyre vettük, aztán mielőtt még megharapott volna, elengedtük

Hazafelé – Minden busz egy egyedi műalkotás! :)

Puerto Vallarta központjában, egy mozaik falnál

Titeket is emlékeztet ez valamire? Pedig ez mexikói…

Egy vicces szobor, még mindig a városközpontból

A város partvonala

Ehhez jó volt az idő… :) Úszkálni a halakkal nem, ahhoz valószínű a láthatóság is szörnyű lett volna odalent

Szobor a parton – Bezzeg a pasit nem festették le! :)

Ez a boltívsor a város egyik jelképe

A templom belülről

Vizicsikó lovas :)

Egy béka beköltözött a WC-be :) Manni önként és örömmel kimenekítette, aztán még mutogatta is nekünk, mire az állat “rámtámadt” vagyis rámugrott, nem kis ijedelmemre :)

Puerto Vallartában az a különös dolog történt, hogy csak egy embernek írtunk CS-Requestot, de ő soha nem válaszolt. Viszont bepipáltam az “Open CouchRequest”-t mezőt, így minden ottlakó CSer láthatta, hogy majd érkezünk a városba. Így hívott meg magához Rodrigo, és Veronica, és mivel Rodrigo volt a gyorsabb, neki mondtunk igent, de végül egy tengerparti kirándulás erejéig Veronicával is találkoztunk.

Menet az ő házához jól eltévedtünk a domboldal sikátoraiban… De legalább láttunk közben szépeket :)

Pl. ezt az utcát :)

…és a templom kupoláit hátulról! Szemből a hátsót nem is látni, szűkek az utcák és magasak az épületek.

Ilyen helyeken sétáltunk végig a parton

Később szépen belevesztünk a dzsungelbe – ezen a képen Zita Veronicával és Mannival látható

Első megállónk ezen a gyönyörű kis rejtett parton volt :) – de csak gyalog vagy csónakkal lehet eljutni, nem is volt tömeg :)

Egy közeli étterem tengeri kiülője, függőággyal :)

Benéztünk a víz alá, delfint, ráját persze nem találtunk, de most végre csendes volt a tenger, és azért voltak benne szép színes élőlények

Az utolsó fotója a Canon Powershot SX160-as kompakt kameránknak, mielőtt még beázott volna a vízálló tokja :( Ezt a fényképezőgépet még az első naptár hasznából vettük, és egyszer már hazaküldtük garanciálisan egy baráttal és meg is javították, vissza is kaptuk Új-Zélandon. Azóta nagy örömmel használtuk és nagyon megszerettük. A baleset után nagyon furcsa dolgokat produkált, ezért azonnal kivettem belőle az elemeket. Később próbáltuk száraz rizs mellé tenni, napon és hajszárítóval szárítani, még szét is szedtem, de hiába… Bár még működik, de néha a gombjai nem engedelmeskednek, vagy saját életre kelnek, és maguktól “benyomódnak”, ami igen idegesítő, ráadásul a zoom sem működik.

Még nem szántuk rá magunkat az új fényképezőgép megvételére, de valószínű hamarosan be kell következnie. Ezen a tengerparti túrán így már nem tudtunk több fotót készíteni, pedig jártunk még néhány szép helyen, amíg el nem eredt az eső kora délután.
Másnaptól már a timelapsehez, apró, kevesebb mint 20 ezer forintból vett, de szintén 16Mpixeles másik kis Canont kezdtük el használni, reménykedve, hogy a nagytestvére hamarosan kiszárad és újra teljesen működőképes lesz.

…és összepakoltuk papírdobozvakét Ortlieb táskánkat, benne a sátorral, az egyik hálózsákkal, a teljes konyhaszettel, és a Szibériába való ruházatunkkal (télisapka, kesztyű, garbo, meg ilyenek…), hiszen bár néha talán felmászunk majd 2-3 ezer méteres magasságokba, de valószínű e trópusi égöv alatt egy darabig ezekre a holmikre nem lesz szükségünk. Ennek ellenkezőjéről figyelmeztettetek minket néhányan Facebookon (köszönet!), amitől először megijedtünk, de azóta eltelt már pár hét, jártuk 2500m-en is, és egyelőre úgy tűnik, jól döntöttünk. Egyelőre :) Hát majd meglátjuk, mit hoz még ez az út… :) A holmikat a doboz bármely dél-amerikai országba való eljuttatásához szükséges postaköltségével együtt Rodrigonál hagytuk, aki kérésünkre majd utánunk küldi a dobozt, ha úgy érezzük, hogy hamarosan szükségünk lesz rá.

A 8. nap reggelén pedig elindultunk egy 5 napos, igen kemény mászásokkal tarkított biciklis szakaszra Guanajuatoba…

Történt 2014. augusztus 20. és 26. között, megírva szeptember 28-án.

Újra biciklisáv!

Georgetown nagy meglepetést okozott nekünk. Ez a város egy Pulau Penang nevű szigeten található, ezért a helyiek sokszor csak egyszerűen Penangnak hívják. A hely angol gyarmat volt, és stratégiai fontosságú kikötő. Ma az üzleti élet egyik kisebb központja, Malajzia egyik legkellemesebb városa, a tourist-trail egyik gyöngyszeme és az expatrioták nagy kedvence. A szigetet körbebringázni kb. 80-100km-rel lehet, attól függ, merre tekereg az ember. De van itt nemzeti park is, és innen át lehet hajózni Szumátrára is, Indonéziába. A szigetet vagy egy hídon, vagy ha motorral, biciklivel van az ember, akkor komppal lehet megközelíteni (terveznek alagutat is, de a lakosság a felől megosztott, hogy ez jó ötlet-e), és a felhőkarcolókkal teli városban természetesen van repülőtér is. Igen, felhőkarcolók, mert azok is vannak, ilyen közelről ilyen magas épületeket, mint Georgetown-ban eddig még nem láttunk. Igaz, meglepettek emiatt már nem voltunk, csak előzőleg, amikor az egyik Couchsurfing profilon olvastuk, hogy a tag a 34. emeleten lakik. Ennyi még palacsintából is sok, mi van, ha elromlik a lift? A város mögött egyébként még egy közel ezer méter magas domb is magasodik.

Ahogy tekertünk Alex-hez, csak ámultunk, a város annyira szépen rendezett és tiszta volt körülöttünk, amilyet még talán soha nem is láttunk ezen az úton. Még egy biciklisáv felfestést is láttunk magunk alatt az aszfalton! A forgalom az mérsékelt volt, és ha be is állt az autósor egy-egy piros lámpánál, nekünk mindig akadt bőven hely kielőzni őket.

Alex, a vendéglátónk nagy figura, igazi nagy partiarc, sokan ismerik a szigeten a Couchsurfing-en és a Warmshower-ön keresztül. Autómosókat üzemeltet, de hamarosan készül nyitni egy vendégházat is a belvárosban. Az ötlet onnan jött, hogy az utóbbi időben mindig ő szervezi a CS bulikat, de nincs igazán hely, ahol lehetnének. Az autómosójának, ahol mi is laktunk, van ugyan egy kisebb légkondicionált, biliárdasztalos váróterme, de a helyszín nem teljesen ideális, mert kint van a városból, annak északnyugati csücskében, a parttól nem messze.
A parton egyébként pont olyan kis rákok laknak, mint amilyeneket St. Martin szigetén is megfigyeltünk Bangladesben, és most Zita még azt is észrevette, hogy a kis golyókat nem a barlangjukból görgetik ki, hogy odabent helyet csináljanak a plazmatévének, hanem holmi heccből, a felszíni homokot használva. Hogy csajozásból, vagy nagyzolásból építik-e, vagy mert szegénykék azt hiszik, így védve lesz az odújuk a tenger hullámainak végtelen erejétől, azt nem tudjuk, de talán lesz aki elárulja nekünk. (?) :D

Visszatérve Alexhez a tengerparti kitérő után: az új, készülő hostelben a szobák árai úgy lesznek kitalálva, mint a helyjegyek a fapados repülőkön (ha már csak egy van, az drága, ha mind üres, olcsó), és lesz egy nagy közös helyiség, ahol a CS bulik lesznek, de úgy, hogy bárki hozhat kintről is ételt italt, noha azt a szállóban is meg lehet majd venni. Sokszor nem találjuk helyesnek, amikor a CS-t keverik a pénzes szálláslehetőségekkel, de ez a módja még nekünk is tetszik, hiszen nem arról van szó, hogy a CS-n/WM-en keresztül horgásznak vendégeket, hanem arról, hogy a fizetős, egyszerű hátizsákos utazókkal ismerteti meg a Couchsurfing-et, és egy bulizó helyet teremt. Persze nyilván pénzt is fog a végén keresni az egésszel, de nem arról van szó, hogy a CS profilját használja fel reklámra. Hanem a bulikat! :) …és ez azért marad fair, mert ezek nyílt bulik maradnak és nem muszáj helyben megvenned hozzájuk az étel-italt.

Az autómosóban mi a hátsó irodahelyiséget kaptuk meg lakhatásra, és ez nagyon bejött nekünk. Főleg, miután megtudtuk, hogy Alex bangladesiekkel dolgozik. Szinte örömmámorban törtünk ki, köszöntünk, szóltunk hozzájuk bengáliul, énekeltük nekik a Bondu Tin Din-t, és meséltünk nekik az országban ért élményeinkről, soroltuk a helyeket, ahol jártunk. Ők egyébként mind Khulnából valók, náluk is jártunk. Sajnos pont ekkor egy szomorú dolog is történt Bangladesben, ekkor dőlt össze Dhakában az a gyárépület, amely már a tragédiát megelőző nap is repedezett. Annak ellenére, hogy a felelőst már figyelmeztették a repedésekről, az nem cselekedett, bevezényelt mindenkit dolgozni, hiszen a termelés nem állhat le! Az épület másnap összedőlt, több, mint ezer ember halt meg, emberünk menekülőre fogta, de Kalkutta mellett az indiai határnál elkapták. Ha szerencséje van, akkor a rendőri szervek kapták el, és nem a lakosság, így megússza egy életfogytiglannal meglincselés helyett.

Visszatérve a találkozásra, jó volt bengáliakkal lenni, hiába csak egyszerű kocsitakarító alkalmazottak voltak, egyszerűen jó volt újra beszélgetni velük kicsit, bengáliul szólni. Olyan volt, mintha régi barátokkal találkoztunk volna, olyanokkal, akikkel anno különleges időket éltünk meg együtt. Persze ők ezt nem érezték, csak azt látták, hogy Alex két új barátja nagyon örül nekik és már járt az országukban is és kicsit beszéli a nyelvüket, de nekem még az emlékek mellett illatok és ízek is visszajöttek egy kicsit általuk. :) Banglades nagyon messze volt attól, hogy fenékig tejfel legyen számunkra, de az is holtbiztos, hogy nagyon nagy hatással volt ránk, és nem akármilyen fejezete volt az utazásunknak. :) …és lám, már tudunk mosolyogni is rajta.

Fogvívódás!

Penangban végül egy teljes hetet maradtunk, mert amikor megemlítettük Alex-nek a fogproblémámat, ő elmesélte, hogy még Indonéziából és Szingapúrból is ide járnak fogorvoshoz és ő tud egy nagyon jó, megbízható, olcsó és jól dolgozó kínai fogorvost. A kínai most ne tévesszen meg senkit, a föld ezen vidékén a kínaiak a szorgalmat (és a szorgalommal kézen fogva járó minőséget, szaktudást, stb-t) testesítik meg. Ezeket meghallva levelezésbe kezdtünk Kláráékkal Balin, hogy megtudjuk, ott mennyi a gyökérkezelés, és közben mi magunk is elmentünk itt a fogorvoshoz. Az első látogatás szinte ingyenes volt, csak a röntgenért kellett fizetni, mert az egyik fogkeféket és fogkrémeket forgalmazó márka kampánya révén a vizsgálat ingyenes volt ebben a hónapban (2013. áprilisa), így Zitát is és engemet is ingyen vizsgált meg a fogorvos, és a végén még egy rakás fogkefét, fogkrémet és fogselymet is kaptunk. Zitának egyébként kutya baja, és adja az ég, hogy majd a gyerekeink e téren az ő génjeit örököljék! Az én fogam pedig, ami Thaiföld végén begyulladt, hát az viszont tényleg odavan, valóban gyökérkezelni kell – mondta a röntgent látva a doki. A gyökérkezelés egy-két hetet vesz igénybe, de ezt pontosan csak azután tudja megmondani, ha elkezdte. Az ára 1000 ringgit, vagyis 75000 forint. Ha csak „ideiglenes megoldást” kérünk és nem a teljes gyökérkezelést, az 100 ringit, vagyis csak 7500 forint, de ez utóbbi megoldásnál nagyobb az esély rá, hogy újra begyullad az egész.

Klári nagyon rendesen utánajárt egy hétvége alatt, és megtudtuk tőle, hogy Balin a gyökérkezelés 200 ezer rúpia, vagyis kb. 40 ezer forint, de a minőség állítólag Malajziában jobb. Ez utóbbit nehéz megítélni, hisz nincs összehasonlítási alapunk. De végül mindent összegezve és egy hétvége alatt végiggondolva abban maradtunk, hogy kerül, amibe kerül, csináltassuk meg itt, hisz jobb ezt minél előbb és minél biztosabban letudni. Ha pedig valóban még így is van rá esély, hogy újra begyullad, akkor azt is jobb, ha még Ausztrália előtt teszi, és akkor ki lehet húzatni, vagy akármi, mielőtt még tényleg több százezret rá kéne költeni egyetlen fogra, ami számomra teljességgel nonszensz. Mert Ausztráliában aztán végképp elszabadultak az árak, ott egy ilyen művelet árához simán még egy nullát hozzá lehet tenni jobbról, ami akár az utunk végét is jelenthetné. Szóval jobb ezen túl lenni, és noha a 75 ezer forint az eddig büdzsénk alapján kb. 2 hetet jelent a nászutunkból, ezen úgy véltük, most nem szabad spórolnunk. Ez nem volt könnyű döntés, de végül meghoztuk.

Közben én persze próbáltam ehhez is pozitívan hozzáállni, bármennyire is fájt a zsebünkből hamarosan kikerülő két heti betevő. Örültem, hogy olyan helyen vagyunk, ahol sok jó arc vesz körül minket, ahol sok szép felfedezni való van (a város, a sziget és környéke!), és ahol ingyen tudunk lakni. Volt íróasztalom és volt hozzá internet és wifi is. Ekkor írtam meg két cikket az Over magazinba amelyek majd az elkövetkezendő két számban fognak megjelenni (Indiáról és Pakisztánról, a KKH-ról, csak még a sorrendet nem tudjuk), és ekkor írtam az Origo-ra is ezt a cikket, mert amikor említettem e-mailbe a szerkesztőnek, Gaál Csabának a történetet (örvendve, mondván, hogy akkor most lesz időm Nekik cikkeket írni), ő azzal az ötlettel állt elő, hogy írjak cikket ezekről a dolgokról, vagyis hogy hogyan éljük meg és hogyan oldjuk meg a betegségeket egy ilyen, most már lassan több éves, világ körüli utazás alatt. Összességében tehát végül a három cikk után már közel annyit fogunk kapni, amennyibe a gyökérkezelés került…. Került volna, ha megtörtént volna! Most képzeljétek el, mennyi vívódás volt bennem, bennünk előtte, és amikor a fogorvos felnyitotta a fogam és megkezdte a kezelést, kiderült, hogy olyan kacskaringósak a gyökereim, hogy ő azt nem tudja megcsinálni. Közben leesett, hogy ez volt a gondja az üzbég fogorvosnak is, ő is nekikezdett, ugyanennek a fognak, hogy gyökérkezelés, aztán végül az nem lett belőle, csak valami egyszerűbb tömés. Ó te jó ég, hatalmas, hajlékony tűkkel a fogamban röntgent készítettek róla. Ha e bejegyzés megjelenéséig elküldi nekem a fogorvos még e-mailben ezt a felvételt, akkor kiteszem ide, ha nem akkor csak a zárt fogamról készültet. Szóval a vége az egész történetnek az lett, hogy ezekkel a tűkkel a fogamban, az érzéstelenítéstől zsibbadt arccal és csorgó nyállal a székben közölte velem a fogorvos, hogy speciális eset vagyok, és ő ezt nem tudja folytatni, ehhez specialista kell, mikroszkóppal meg spéci műszerekkel. Van egy kollégája KL-ben („Ké-El” – Kuala Lumpur, így mondják itt a helyiek), aki csak ilyeneket csinál és csak erre van specializálódva, nála 2500 ringgit egy gyökérkezelés, de ő frankón megcsinálja és mindössze egy-két nap alatt. Az ár hallatán (225 ezer forint) majd lefordultam a fogorvosi székből, még így az érzéstelenítéssel is… Azt az érzést, hogy ez elvehet másfél hónapot a nászutunkból, nem tudta elnyomni a lidokain. A doki ezt látta rajtam, és erre egy másik megoldást ajánlott, mégpedig, hogy amennyire tudja, kitisztítja a fogat, és betömi egy olyan anyaggal, ami kiöli az ideget, majd szépen lefedi az egészet. Ez jobb és biztosabb megoldás lesz, mint az előző üzbég, ami másfél évig tartott ki gyulladás nélkül, de nem olyan jó, mint a teljes gyökérkezelés. És ír fel antibiotikumot is, meg fájdalomcsillapítót, így ha Ausztrália közepén tör rám újra a fájás, akkor le tudjuk nyomni ideiglenesen, amíg egy olcsóbb országba nem érünk, mondjuk valahol Dél-Amerikába. Ezt ő így mondta, ahogy most írom, nem én egészítettem ki a magunk történetével. A doki amúgy tényleg nagyon profinak tűnt, patyolat tiszta, steril volt minden, még a fogorvosi lámpa fogójára is minden páciensnél külön fóliát tekertek… :o és persze jót mulattak az általam mesélt történeten, amelyben egy pakisztáni fogorvos mobiltelefonnal világított be a számba. Az a történet egy másik fogamról szólt, az egyetlen egy, még magyar doki által teljes egészében gyökérkezelt fogról, ami azóta nem gyulladt be. Ja, és ennek a történetnek a vége: 100 ringgit a kezelés, 40 ringgit a második, tűs röntgen, ami remélem még meg van neki és el tudja küldeni e-mailben.

Úton lenni boldogság – megállni hülyeség! :D

Bocsánat a hosszú fogas kitérőért, tudom, hogy ez többeteket talán untatott, de nekünk ez egy nagy dolog volt ott akkor. Miközben azon törtem magam, hogy most lehet, hogy itt kell majd töltenünk akár heteket is a gyökérkezelés miatt, a cikkírásokon túl is gondolkodtam azon, hogy hogyan fordíthatnánk ezt az időt minél inkább hasznossá. Alex-el futottunk épp együtt fel az otthona feletti 200 méter magas domb tetején lévő templomhoz, amikor futás alatti a beszélgetésünk közben elhatároztam, hogy megfrissítem a CV-met (az önéletrajzomat) és lefordítom angolra. Ezen már többször, több helyen gondolkoztunk idefelé, de végül egyik hely sem tetszett annyira, amikor odaértünk, hogy ebből valóban tettek legyenek. Végül itt sem lettek ebből tettek, mert aztán a doki hamar lerendezett és nem kellett itt maradnunk heteket, és közbe mi is meggondoltuk magunkat, noha Georgetown mind a kettőnknek nagyon tetszett Zitával, és kezdetben a gondolat is, hogy itt letelepedjünk fél vagy egy évre.

Ezt a gondolatunkat akkor nem is közöltük az otthoniakkal, mert kiverte volna a frász anyáinkat, hogy az így is az eredetinél hosszabbra húzódó távollétünk még tovább tart majd a külföldi munka miatt. Tudom, ez talán önteltség, de szinte biztos vagyok benne, hogy ha szépen kikerekíteném a CV-met és odatenném magam, akkor találnék itt is Cisco-s munkát, és a megélhetésünk után is maradna mit félretenni a fizuból. De… De élveznénk-e, és megérné-e? Tudom, hogy a következő sorok után nagyon sokan bolondnak fognak nézni, de akkor is leírom. Mivel igen közel voltunk hozzá, hogy elinduljunk ebbe az irányba, igen komolyan beleéltük magunkat, hogy milyen lenne itt letelepedni egy kicsit. Felidéződtek bennem azok az álmok, amikor otthon voltam álmomban, de a valóságban már ezen az úton. Az álomban hamar rosszul kezdtem érezni magam, és vagy kerestem a helyem és az utam (ezt az utazásunkat), vagy magában az álomban is elindultunk álmaink (valóságos) utazására. Aztán mindig felébredtem valami ismeretlen helyen egy az otthonunktól távoli országban Zita mellett, és konstatáltam, hogy jól van, minden rendben van, az igazi, jó úton vagyunk, ahogy azt megálmodtuk. Mind a ketten nagyszerű családot, jó életet, remek barátokat hagytunk otthon. Szeretem Magyarországot, szeretem a szüleimet és Kati nénit, a Világ Legjobb Anyósát (C), a barátaim, a közös bringázások, tájfutóversenyek, mindennapi futások és a téli sítáborok pedig mind nagyon hiányoznak, de nem lenne jó, ha egyszer csak most véget érne ez az út. Ha valamiért a sors így hozza, akkor persze el kell majd fogadnunk, de erre most nem koncentrálunk. Viszont ha nem lenne jó most egyszeribe otthon lenni, miért lenne jó máshol? Mert több pénzt keresnénk? Mert más környezetben lennénk? Máshogy nem tudnánk megkeresni az ehhez az álmaink utazásához szükséges elegendő(!) pénzt? A válasz az, hogy igen, máshogy is meg tudjuk keresni ezt a pénzt. És nem lenne jó megszakítani ezt az utazást, nem lenne jó még egy évvel később látni csak újra a hazánkat, a családunkat, és a barátainkat, hogy a családalapításba most bele se menjünk (mert ugye egy nászút után hagyományosan az szokott következni, nem igaz?). Elképzeltük, hogy milyen lenne letelepedni itt Penang szigetén, kivenni egy kis lakást, és olyan életet élni, mint a többség. Hétfő-péntek reggeltől estig munka, aztán két nap mást csinálunk. De nem megyünk sehová, egy helyben leszünk, nincs meg a végtelen szabadság, nincs meg a feeling, nincs felfedezés, nincsenek új országok, új tájak és nem utolsó sorban egy évvel később érünk haza. Megéri ezért? Oké, lesz elég pénzünk az út befejezéséhez, nem kell majd Couchsurfing-et használnunk, annyit sátraznunk, bekérnünk magunkat udvarokba, kertekbe, templomokba, nem muszáj majd annyi cikket írni, és nem kell majd lesni, keresni a legolcsóbb ételeket. Csakhogy mi szeretünk a helyi emberek közelében lakni, sose éreztük még, hogy reggel a búcsúzkodáskor úgy vannak velünk, hogy na végre, lelépnek ezek a csóró csavargók, és mi is mindig örültünk az új találkozásoknak, legyen szó spontán dologról, CS-ről, vagy Warmshowers-ről. Ugyanígy cikkeket írni is nagyon jó, és abszolút nem csak azért, mert kapunk értük egy kis pénzt, hanem azért, mert így tágabb körökkel is megoszthatjuk a világ nagyszerűségét és a világlátásunkat. Nem csak a kerékpározás, hanem az alacsony büdzsénk is megszépíti az utazásunkat. Sok barátot, élményt és találkozást köszönhetünk annak, hogy kis költséggel utazunk.

Rengeteg dolog volt a mérleg két nyelvén, és végül az győzött, hogy megyünk tovább. Az is megfordult bennünk, hogy ha még Zita is találna valamit, és nekem igazán jól fizető melót sikerülne találni, akkor még talán otthonra is maradna, és tudnánk venni valami földdarabot valahol a Budapest-Vértesboglár-Nadap háromszög környékén. De aztán eszembe jutott, amit Andree mondott, hogy most ne tartsunk sok pénzt magunknál, és aztán még ezt a helyzetet is elképzeltem, és utálni kezdtem magamat a gondolat miatt. Félredobnánk egy évre az álmunkat, az életet, amit megálmodtunk és megvalósítottunk, úgy ahogy nekünk tetszik, csupán azért, hogy több pénzt keressünk? Pont, amikor már kezdtünk majdnem anyagilag önfenntartóvá válni? Nem pénzt keresni indultunk el erre az útra. A pénz csak egy eszköz az álmunk megvalósításához, de nem az a cél, nem szabad, hogy az legyen a cél.

Ha egy lyukas garas sem lesz majd a zsebünkben, amikor átlépjük újra a magyar határt, én akkor is nagyon-nagyon, végtelenül boldog leszek, ha közben tudom majd, hogy végigcsináltuk, úgy ahogy mi kigondoltuk, elterveztük és továbbálmodtuk út közben ezt az egészet. Az, hogy utána mi lesz, már egy következő történet, de ez most maradjon kerek. És kerek maradhat úgy is, hogy Ausztráliát a bringázás közben végigkampányoljuk, hogy népszerűsítsük a következő, remélhetőleg angolul is megjelenő naptárunkat, előadásokat tarthatunk egy kitett kalappal, folytathatjuk a cikkírásokat is, és talán a MagNet Bank is tovább támogat majd minket három hónapnál. Ezek a gondolatok már mindjárt jobban tetszettek nekem.

A pénz is csak egy éppolyan akadály, mint bármelyik homok- vagy hóvihar, hegymenet vagy szembeszél, ami ezen az úton már annyiszor szembejött velünk – meg fogunk tudni vele birkózni! Ez is csak egy újabb kihívás a sok közül, és nem kell, hogy térdre kényszerítsen minket, nem kell, hogy emiatt megálljunk, kellő odafigyeléssel, tudatossággal és akarattal, tettel nem lesz továbbra sem anyagi akadálya az utunknak. Másért meg nem látnánk értelmét hosszabb időre megállni, annál, mint amennyi a cikkek megírásához és egy komoly naptárkampányhoz elegendő. És lehet az a kampány egy „road-show” is! Amíg élvezzük, és adunk vele, addig minden frankó. :)

Szóval láthatjátok, hogy végül nem csak a fogammal vívódtunk meg, hanem annál sokkal nagyobb kérdésekkel is. Úgy érzem, végül jól döntöttünk, és azt is tudom, hogy talán nagy bátorság volt mindezt most betűbe vetni, mert most majd megkaphatjuk, hogy megvetjük a pénzt, vagy elkényeztetett minket a sors, hogy így gondolkodhatunk, és nem a mindennapi megélhetésért kell küzdenünk és megragadni minden lehetőséget a pénzkeresésre… Ez egyébként igaz. Rettentő szerencsések vagyunk. Számomra az, hogy utazunk, és új emberekkel, kultúrákkal ismerkedünk meg és ilyen élmények érnek minket, többet ér, mint annál több pénzt keresni, mint amennyi ehhez az utazáshoz épp szükséges (mondjuk ki, ha még nem számoltátok volna ki: havi 150 ezer forintot). Pénzt, ha elég ügyes és kitartó vagyok hozzá, még később annyit kereshetek a hátralévő életemben, amennyit nem szégyellek, és hála a bankoknak és ennek az őrült világrendnek, annál még többet el is költhetnék, de ilyesmi nem jár az eszemben, mert nem sok módját tudom elképzelni a boldogabb életnek a jelenleginél. Most élünk, ez a nászutunk, egyszer van ilyen az életben, meg kell hát élni a lehető legszebb módon.

Igaz, a döntéshozatalunkban őszintén meg kell mondjam, nem volt „tie-braker” szempont, de a történetünk pozitív oldalához az is hozzátartozik, hogy mindezt még meg is oszthatjuk, és inspirálhatunk vele másokat. Ez is nagyon-nagyon fontos! Hogyan teremtenénk többet a világban? Ha megállnánk pénzt keresni és hálózatot építeni, vagy ha továbbmennénk azzal a lendülettel, ami most bennünk van? Ami ki tudja, hová veszne el egy év alatt, (ha egyáltalán kibírnánk ennyit egy helyben, távol az otthonunktól) nem akarnánk-e a végével inkább hazamenni és gyerekeket vállalni? Jobb, ha ez a történet kerek marad, és folyamatos. :) Ezt a döntést egyébként nem volt könnyű meghozni, bármennyire is egyértelműnek tűnik a helyes út így most utólag leírva. Mindaddig, amíg teljesen komolyan el nem képzeltük magunkat letelepedett, munkahelyen dolgozó életet élni (egy amúgy világszinten is nagyon jó helyen, itt Georgetown-ban), addig nem éreztük, hogy most nem vágyunk erre.

Georgetown

Annyit írtam a penangi kálvárinkról, hogy magáról a városról és az ott történtekről nem is meséltem. Na de majd most! :) Nem csak Alex, hanem John is nagyon jó barátunk lett a szigeten, őneki is írtunk Warmshowers-en, és meglepődtünk, amikor Couchsurfing-en írt vissza. Mindkét rendszeren regisztrálva van, de amikor mi ott voltunk, akkor épp nem volt hely a lakásában, ami a biciklikkel együtt nekünk már amúgy is túl kicsi lenne. Viszont találkozni nagyon szeretett volna velünk, igaz, én az első alkalommal eleinte kicsit bugos voltam. A busz, amivel Alextől terveztünk bemenni a városba, kb. egy órán át egyáltalán nem jött, aztán pedig a sofőrök és az utasok félreérhették a desztinációnkat, mert nem a jó helyen szálltunk le és még sétálhattunk bent a városban újabb fél órát, mire megtaláltuk a barátainkat. Ezek után nekem beletelt vagy egy órába, mire újra feloldódtam. :) És ehhez még alkohol sem kellett, nem ittunk ezen az estén semmit mert Malajziában nagyon drága az alkohol. Az is csoda, hogy nyíltan kapható, hiszen egy muszlim országban vagyunk. :) Igaz, csak 70%, de akkor is. Egyik este pedig ingyen vacsoránk volt, na ekkor viszont már lecsúszott néhány olcsó, híg vietnami import sör, ugyanis ez is ingyen volt. A kormánypárt kampányolt, igaz barátaink nem rájuk szavaztak és végül egyedül itt az országban nem is ők nyertek, de azért a hatalmas sátorban mindenki ingyen ehetett-ihatott.

Egy másik napon, Alex egyik másik vendégével és az ő barátjával kimentünk a sziget ÉNY-i csücskében található nemzeti parkba, túrázni egy kicsit. Ide a kapunál regisztrálni kellett, de pénzbe csak a Canopy Walk került, a dzsungelben egy helyen a fák közé kifeszített keskeny (de magas korlátos!) lengőhidakon való séta. Ez nagy élmény volt, ahogy aztán a mezítlábas trekking is a part mentén a Monkey Beach nevű helyig. Visszafelé hajóval mentünk, bár eredetileg mi nem így terveztük, csak az útitársaink, de aztán beláttuk, hogy jobb, ha mi is a motorcsónakkal megyünk vissza a park bejáratához, mert ha még vissza is kéne sétálnunk ebben az irdatlan, nedves hőségben, ami a dzsungelben van, biztosan használhatatlanná pusztulnánk az egész nap teljes hátralévő részére. Annyit megért nekünk a fejenként 10 ringgites (alkudozás után) motorcsónakozás hogy ez ne történjen meg. Főleg, hogy visszaérve egy nagyon finom utcai ebéd után nekünk még haza is kellett tekerni kb. 12km-t a dimbes-dombos parton. Ekkor egy nagyon durva dugón hajtottunk keresztül. Mind a két irányba több kilométeres sor volt az úton, sok száz autót leelőztünk, mert a rendőrök helyszíneltek egy fára felkenődött autónál és egyszerre csak egy sáv volt járható az is csak részlegesen. Szegény lakótársunk órákkal később ért vissza, jobban megfáradva, mint mi a bringázás után.

Erről jut eszembe, én egy vasárnap is elmentem bringázni. Előző este a szállásunk mellett lévő „Food Court”-ön (vagyis egy piacszerű, körben kis éttermekkel, középen asztalokkal teli udvaron) találkoztunk három bringással, és ők mondták, hogy másnap csinálnak egy vágtát a víztározóhoz és vissza. Megbeszéltünk egy találkozót a közeli buszmegállónál, de aztán ők nem jelentek meg, csak néhány tucat másik bringás. Így végül odafelé egyedül, visszafelé már a gát tetejénél szerzett, ott pihenőt tartó új barátaimmal tekertem, köztük volt egy talán 10 éves forma kissrác is, aki egy a testéhez és a korához képest őrült nagy és őrült profi országútit hajtott.

Alex is szorgalmazta a kerékpározást, igaz, csak számunkra, mert ő pár hete valamilyen sérülést szerzett, amivel ekkor még nem bringázhatott. Zita pedig még túl fáradt volt ahhoz, hogy ilyen „fun-ride”-okra menjek, pusztán a móka kedvéért, így ekkor ő még nem jött. Nem is maradt ki sokból, hiszen később még végigjártuk majdnem végig ugyanezt az útvonalat, amikor a nemzeti parkhoz mentünk ki a vaslovakon.

Utolsó nap, a komphoz visszafelé menet – és így utólag már sajnáljuk, hogy csak ekkor -, néztük meg csak a belvárost, ami nagyon hangulatos és sokszínű. Van egy utca, ahol szinte egymás mellett van a keresztény templom, a kínai buddhista templom, és a mecset. Aztán voltak ezek a falrajzok, amelyeket állítólag egy orosz fickó festett fel a város különböző utcáiban lévő falakra és kapukra. Az utcai művésznek indult történetből mára a város egyik fő látnivalója lett, ami már csak azért is nagyszerű, mert ha az ember kitűzi magának, hogy az összes ilyen falfestményt felkeresi (ahogy mi is tettük, spontán, egy akkor ott kapott térkép alapján), közben bejárja a belvárost és annak legtöbb egyéb más nevezetességét is. Ezeken a rajzokon kívül sok a város vagy az adott környék és utca történetét elmesélő vasrajz is ki volt szerelve a falakra. Ezekről távolról ránézve azt hihette az ember, hogy a falra vannak rajzolva, erős feketével, de valójában feketére festett vasrudakból volt összekovácsolva az egész, de úgy, mintha valaki hirtelen odafirkálta volna őket, miközben valójában óriásiak voltak, és 10cm-re a fal elé voltak felszerelve.

Mikor ezeket a Street Art-okat keresgéltük az utcákban, belefutottunk egy helybe, ahol rengeteg riksa állt, köztük néhány igen cifrán volt feldíszítve, és még zenélt is.

A hajó előtt még egy kanyart tettünk a „Little India” nevű negyedben is, ahol találtunk egy nagyon jó kis dószázót, ami egy tízórai kókuszos dósza (emlékeztek, a rizslisztből készült vékony lepény, amit egyszer balesetből mi is elkészítettünk palacsinta helyett) erejére visszarepített minket Indiába.

A különbség csak az volt, hogy itt minden higiénikusabb volt, és picit drágább, de ez az árkülönbség bőven megérte azt, hogy nem volt mocsok, zaj és por, és nem akart nekünk senki sehol semmit eladni minden méteren háromszor. :) Tehát, Kedves gasztroturista olvasók! Ha indiai ételre vágytok de Indiába nem utaztok el, Malajzia a Ti helyetek! Mi ott jártunk három hónapot, és kijelenthetjük, hogy Malajzia indiai éttermei autentikusak az eredeti indiai feelinghez, mind a konyha, mind pedig a kellemes indiai hangulat, az indiaiak közvetlensége és barátságossága terén. És fontos kiemelni a kellemeset! Mert itt mindebből csak a kellemeset kapod meg, nem jár melléjük az Indiában amúgy mindenütt jelen lévő káosz és őrület, ami ott a szubkontinensen könnyen megmérgezheti az egészet. Malajzia lakossága egyébként 5%-ban indiai, és ők nagy előszeretettel nyitnak éttermeket szerte az egész országban. De a lakosság diverzitásáról és az abból következő jóságokról és nehézségekről majd legközelebb mesélek, ha odaértünk Ipoh-ba a következő városunkba, ahonnan úgy terveztük, hogy fölkerékpározunk majd a híres Cameron Highlands nevű helyre, de ez már csak a következő utáni történet lesz. :)

Georgetown nagyszerű hely, minden vívódás (de nem is volt igazi vívódás, igazából felszabadító érzés volt minderre rájönni, és megerősödni abban, hogy helyes úton járunk) és fogprobléma ellenére nagyon jól éreztük magunkat itt, amiért külön köszönettel tartozunk Alexnek és John-nak! Köszönjük! :) Mindennek egyébként másfél hónapja lassan (2013.04.21-től 05.01-ig voltunk itt), és a fogam azóta teljesen rendben van, reméljük ez már így is marad, ha nem is az út végéig, de legalább Dél-Amerikáig. Jobban teszi, ha nem rendetlenkedik, mert különben még megszabadulok tőle. Ez nem zsarolás, csak tényközlés! :)

Ráadás: Szülinapok

Georgetown-ban voltunk, amikor Zita nővérének, Ildinek a szülinapja volt április 28-án. Zita ötletére az alábbi kis köszöntő videót készítettük neki, amikor egyik nap a közeli Food Court-ben vacsoráztunk. Egyébként ekkor találkoztunk össze a kompon megismert barátunkkal is újra, teljesen véletlenül. :)

Aztán pár héttel később nekem volt szülinapom, ráadásul a harmincadik! :) A rengeteg köszöntés között (amiket ezúton is nagyon köszönök!) Ildiéké a kutyaiskolából nagyon egyedi volt.

Surathani – Siwat, Nakon Si Thammarat: 107,7km

A hajó, ahogy meg volt beszélve, reggel hétkor kikötött, és mi ekkor már ébren voltunk, pakolásztunk, ébredeztünk a rövid éjszaka után. Az első élelmiszerbolt előtt megálltunk, Zita hozott egy kakaót, én pedig nekiálltam megszerelni a beragadt markolatváltómat. Miközben felszörpintettük a reggeli kakaót és én nekiálltam szerelni, a mellettünk parkoló, gyárilag hello kitty-s robogót is megcsodáltuk. Erről inkább most magamban tartom a véleményem…

Kiderült, hogy nem is a markolatváltóval volt a baj, hanem valami a bowdenekkel, mert mikor lent az agyváltó mellett meglazítottam azokat, utána már egyből simán és könnyen ment a váltás. Ugyanilyen jól haladtunk a kilométerekkel is.

Széles úton, néha sziklás hegyek között haladtunk, egészen a déli sziesztánkig, amit pont a legjobbkor ejtettünk meg, ugyanis ahogy beálltunk az útszéli kis vendéglő teteje alá, rákezdett szakadni az eső. A gombás-rizses történet felfalása és a macskás kislány lefényképezése után még egy teljes bejegyzést is megírtam, de az a nyavalyás eső csak nem akart elállni. Zita tanácsára elmentem hát zuhanyozni (nem az esőbe, hanem a család fürdőszobájába), és ezzel végezve rögtön meg is bántam, hogy ezt nem akkor csináltam, amikor Zita is, a sziesztánk elején. A zuhany ugyanis nem kicsit felfrissített. Igaz, erre aztán nem volt szükség, mert odakint is jól eláztunk. Amikor elindultunk, épp csak szemerkélt, de azért elővigyázatosan esőruházatot húztunk. Hamarosan úgy rákezdett, hogy mindegy volt. Ha állunk vagy sétálunk, talán megmaradhattunk volna szárazon, ám az esődzsekit és a nadrágot nem a szakadó esőben való fekvőbringázáshoz tervezték. Egyszóval szépen beáztunk, ami nem is csoda, hiszen a derekunknál be tud folyni a víz, ahogy a csuklóinknál is, mert az alsókormányt éppen hogy, de fölfelé hajló alkarokkal fogjuk, arról nem is beszélve, hogy ha nagyon durván esik – ahogy most is tette -, akkor összegyűlik és megáll az ülésünk aljában a víz. Ilyen még csak kétszer fordult elő, egyszer Boszniában a próbaút alatt, és most. Az első alkalom után a Nazcásokkal egyeztetve kitaláltuk, hogy fúrunk két-két esőelvezető lyukat a két ülés aljába ennek elkerülése végett, ám ez a művelet azóta is várat magára. :) Egyszóval brutális eső esetén nem vagyunk vízállóak. Viszont a ház verandájának a teteje az vízálló, így ott ki tudtuk várni, míg az eső egy kicsit el nem csendesedett, és közben egy erősebb prospektuspapírból Zita sisakja elő szerkesztettünk egy jó kis esőfogót is, amire azért volt szükség, mert az eső ráadásul szembe esett velünk, egyenesen az arcunkba, és ez Zitát még jobban zavarta, mint engem, talán a sisakja vagy a szemüvege miatt. Szó mi szó, én se nagyon bántam, amikor intett, hogy álljunk ki, mert tényleg brutálisan zuhogott.

A délután még egy-két órát hol erősebb, hol gyengébb esőben tekertünk, és csodák csodájára a naplemente előtt még egy kis napsütést is kaptunk – erre mondanom sem kell, végképp nem számítottunk. Igaz, reggel még az esőre sem egyáltalán.

Siwat-ot Warmshowers-en találtunk, erről már meséltem, ez a kerékpártúrázók Couchsurfing-je, ami anno még papírkatalóguson és analóg postán keresztül kezdte, még a CS és a Hospitality Club ideje előtt. Siwat egy Nakhon Si Thammarat nevű várostól északra jelölte meg a lakhelyét, és amikor még a szigetről írtam neki, hogy jövünk, hamar válaszolt, hogy szeretettel vár minket. Ezen a napon már többször hívott minket telefonon, és ebből már érezni lehetett, hogy valóban nagyon vár minket. Délután azonban már nem tudtam felvenni a telefont, mert az el volt zárva az egyik kis vízálló Ortlieb oldalzsebbe. Siwat többször hívott ezalatt és sms-t is írt, hogy merre járunk. Megállni ezért nem akartam, hát menet közben, Zita mögött tekerve írtam egy sms-t, hogy jövünk, csak kemény esőt kaptunk. Az angol múlt időm nem lehetett elég kifejező, mert Siwat ezután megint többször hívott, de aztán ezeket sem hallottam a forgalomban, és amikor észrevettem, hogy mi van, akkor már késő volt, mert Siwat írt három sms-t. Az elsőben még kérdezte, aztán a harmadikban közölte, hogy elindult felénk, hogy felvegyen minket. Ennek a technikai részleteit nem írta meg, de gondoltuk, hogy biztos van egy pickup kisteherautója, mint kb. mindenkinek Thaiföldön. Ellenkezni pedig nem akartunk, mert már tényleg eléggé meg voltunk makkanva. Bár nyilván le tudtuk volna tekerni a maradék 30 kilit, de egyrészt az eső lába megint nagyon lógott és ismét belénk készült rúgni, másrészt úgy gondoltuk, ha Siwat már elindult és teszi ezt önként, akkor most már kár visszafordítani, ha segíteni akar. Szóval végül csak azt írtuk meg, hogy hányas kilométerköveknél járunk éppen. Mert megállni azért nem álltunk meg, tekertünk, amíg lehetett. Siwat tényleg egy pickup-al érkezett, mesélte, hogy 3km-t tovább kellett mennie, hogy meg tudjon fordulni. Ez a táv jól jellemzi a Thai autópályaszerű utak szerkezetet. Esetünkben a kétszer két sáv plusz leállósáv között most nem betonfal, hanem árok volt egyébként.

Siwatról, mint ahogy azt várni lehetett, kiderült, hogy irtó jó fej. Két egyetemista fiával és feleségével egy még építés alatt álló, három apró házrészes (szobás), középen kis udvarral ellátott háciendában él, és szabadidejében kerékpártúrázik. Járt már Malajziában, Laoszban és Vietnamban, egy gyönyörű, Surly márkájú túrabicója van, és nagyon odavan a bringázásért. Mutatott nekünk több fotóalbumot a saját túráiról és egy könyvsorozatot egy thai világbringástól. Aztán még egy újság is előkerült, egy kerékpáros és életmód magazin. Ebben a lapban kb. 10 oldalas, angol és thai nyelven írt cikk jelent meg a nemrég történt tragikus balesetről, amelyben egy bringás páros az életét vesztette egy figyelmetlen autós miatt. Ez az eset nagy port kavart Thaiföldön belül is, és ahogy a lapból kivettem, szerintem az az ember most örül, hogy börtönben van, mert különben kb. meglincselné őt a társadalom, de úgy, hogy akkor még sokkal rosszabbul is járna. Legalábbis a lapból ez jött át… Persze ettől a két kerékpártúrázó már nem fog feltámadni, ahogy a tiszteletükre rendezett össznépi emléktúrától sem. Szomorú történet ez.

Siwatnál eredetileg csak egy éjszakát maradtunk volna, hogy rögvest induljunk tovább dél felé, Malajzia irányába, ám a dolgok aztán nem így alakultak. Már az érkezésünk napjának délutánján is éreztem egy kisebb fájdalmat a jobb arcomban, és ez aztán másnapra felerősödött, ezért elmentünk a fogorvoshoz. Siwat nagyon kedvesen és önfeláldozóan bevitt minket Nakon Si Thammarat városába, ahol kb. négy fogorvost jártunk körbe, mire végre egyet nyitva találtunk. Mert ugye még tartott ekkor a Songkran, ezért volt zárva minden. Mire megtaláltuk a város talán egyetlen nyitvatartó fogászát, már késő délután volt, és ebben az egész kálváriában talán csak az volt jó, hogy közben, mialatt az egyik fogász meghirdetett délután két órai nyitására vártunk (persze hiába, valószínű csak kint felejtette a táblát), addig Zita talált egy röpülni még alig képes madárfiókát, amint az autók között bukdácsolt. Zita kimentette a madárkát a forgalomból és később egy helyi kisfiú segítségével aztán vissza is került egy első emeleti terasz ajtaja fölé, a fészkébe. Bár Zita szerint ekkor már valószínű késő volt, ugyanis a madárka ekkora már túlságosan kikészült a történtektől. Én meg közben ültem a padkán, próbáltam nem figyelni a fájdalomra, hanem pozitív maradni és közben elszórakoztatni kicsit a történeteimmel, illetve a kérdéseimmel Siwat-ot, ha már volt ilyen nagyon rendes, és feláldozta az én fogfájásomra az egész napját.

A fogorvos persze azt tanácsolta, hogy menjek haza a fogammal, és kezeltessem otthon, de mi mondtuk neki, hogy ez a lehetőség most nem játszik. Pedig a fogat gyökérkezelni kell, és az egy hónapig is eltarthat akár… Mi? Egy hónap? Végül abban maradtunk, hogy akkor kapok antibiotikumot, ami letolja a gyulladást, és fájdalomcsillapítót, ha tovább fájnék és nem bírnám elviselni, aztán majd Balin elmegyünk arra a gyökérkezelésre, de most itt ezért ennyi ideig nem fogunk dekkolni, különben sem bírná a vízumunk és mi sem. Ha már valahol ennyit egy helyben kell lennünk, akkor az legyen valami nagyszerű hely.

A fájdalomcsillapítóból végül csak hármat kellett bevennem, utána a gyulladás már lejjebb ment, igaz, ehhez végül 3 napot kellett egyhelyben maradnunk. Ezt Siwat-ék egyáltalán nem bánták, noha mi már kezdtük kicsit zavarban érezni magunkat, na meg egy kicsit be is voltunk sózva, mert nem terveztünk ennyit itt lenni. Persze rossz azért egyáltalán nem volt, nagyszerű vendégszeretetben volt részünk Siwat-éknál, és azt hiszem ők is örültek nekünk. Azt utólag kijelenthetem, hogy csak egy éjszakát maradni, ahogy eredetileg terveztük, majdhogynem bunkóság lett volna, mert ennyi idő alatt nem nagyon ismerjük meg egymást, és ugye itt nem csak az a lényeg, hogy az utazó ingyen szállást kap, hanem éppúgy, ahogy a Couchsurfing-nél, egymás megsegítésén túl, egymás megismerése is a cél. Arról nem is beszélve, hogy így a szemfüles feleségemnek volt szerencséje a neoncső alatt tanyázó gekkókat lefényképezni, ahogy éppen szúnyogokat falatoznak.

Ez a kedvenc helyük ezeknek az apró és számunkra mókás kinézetű állatoknak, ugyanis ide gyűlnek a bogarak, vagyis az ő eledelük. :) A gekkó tehát egy jó állat, mert felzabálja a minket irritáló szúnyogokat – persze egy-kettő mindig marad ránk is, de azért van a szúnyogháló, hogy ők már ne zavarjanak. Amúgy a gekkót mi eszi meg? A madarak? És a madarakat? És mit eszik a szúnyog? Véééért? Akkor mi a vérünket adjuk a madarakért? :)

Siwat, Nakhon Si Thammarat – Tengerparti pálmaliget: 89,3km

A negyedik nap végre elindultunk, erre már jól felkészültünk előző este és rendesen összepakoltunk, reggel már csak fel kellett akasztani a bringára a táskákat, aztán indulhattunk is. Még 20km-t befelé a városba, a reggelizőhelyre! Hát ezt a hülyeséget, miből vannak ezek az ázsiai emberek? Vagy csak én puhultam el ennyire, hogy szana-szét pusztulok, ha evés nélkül reggel le kell tekernem 20km-t? De az is lehet, hogy csak a gyógyszer gyengített le, vagy az a baj, hogy nem éppen hazai az éghajlat. :) Ennek ellenére nagy élmény volt Siwat-ékkal ez a délelőtt, főleg, miután már a bendőnket is megtömtük. Siwat-ék heten testvérek, ebből négyen bringáznak. A négyesből pedig hárman el is kísértek egészen a város határáig, de előtte még megnéztünk egy nagyon érdekes buddhista templomot.

Ide rengeteg hatalmas busszal érkeztek a hívek a malajziai Georgetown-ból, merthogy régen állítólag máshol voltak az országok közt a határvonalak, a híveknek viszont az új határokkal még nem változtak meg a zarándokhelyek. Ezért aztán átvándorolnak egyik országból a másikba, elvégre ez ma már nem távolság és nem idő ezeket a sztrádákon. Így történhet meg az, hogy a templom környékén az út két szélét óriási buszok állják el több száz méter hosszan. Ami viszont odabent ment, az már sokkal barátságosabb volt: a hívek hatalmas, hosszú sárga anyagot húztak ki a fejük felett, és így végtelen hosszú kígyót alkotva sétáltak be a templomba. Ez nagyon jól nézett ki és érdekes volt. Főleg azután, hogy követtük őket végig befelé a templomba és ott fel egy lépcsőn az emelvényre épített hatalmas sztupáig, amit aztán hangos kiabálások közepette körbetekertek a hosszú sárga lepedővel. Nekünk ez a kiabálás kicsit furcsának tűnt egy vallási helyen, de hát itt ez a módi, ha egyszer nem mindegy, hogy hogyan csavarják fel a cuccot a sztupa köré, akkor valahogy vezényelni kell a népet, nem igaz? De nem csak a körbecsavarás ment, hanem a pénzdobálás is: a sztupa peremeire malajziai aprópénzeket dobáltak fel. Ekkor láttuk először a maláj váltópénzt, a sen-t. 100 sen 1 ringgit, egy ringgit pedig kb. 75 forint a mai árfolyamon. Ők csak sen-eket dobáltak fel, ezüst és aranyszínű érméket.

Az egész szertartás nagyon érdekes volt, és a sluszpoént az egészre még az adta, hogy amikor már Siwat-ék nélkül bicikliztünk, kb. 10km-re a várostól elhaladt mellettünk egy autó, a platóján óriási halomba dobálva ezekkel a sárga anyagokkal. Úgy látszik elindultak a hívők vissza a buszokkal Malajziába, és máris lecsavarták a sárga lepedőket a sztupáról, mehetnek a mosásba, hogy a jövő hétre újra tiszták legyenek. Újra jöhessen egy nagy emberrengeteg egy csomó busszal messze földről, és újra el lehessen nekik adni pár tonna füstölőt, meg pár kilométer narancssárga sztupára-tekernivalót. Hogy a szétdobált érmékről ne is beszéljünk. Van itt üzlet kérem! :) Mindenki jól jár, csak a bolygó nem, de hát eddig a tudati szintig nem jutottak még el a hívők, és azt hiszem, naivság is részemről elvárni tőlük. Ennél persze összehasonlíthatatlanul nagyobb károkat is teszünk, a vallással egy lapon nem említhető tevékenységekkel. Egy lapon nem, mert oltári nagy marhaságok, amelyektől még csak boldogabbak sem leszünk. Ezek listája szinte végtelen a fogyasztó társadalom szertárában… Szóval kár volt most ezt a vallási szertartást piszkálnom, máshol kéne elkezdenünk változni.

Ez az első nap igazán nem sok érdekeset tartogatott számunkra, de azt azért meg kell említenem, hogy a sziesztánkig, vagyis a tengerpartig az időt egy olyan úton töltöttük, amelyet Siwat-ék mutattak. Ez az út hosszabb volt, mint amit én kinéztem, mert egyenesen a partra vitt, de hát ugye ők ezen szoktak bringázni, meg itt úgyis érdekesebb a táj, és kevesebb a forgalom. Hát, ezen bosszankodtam egy kört, de végül megbocsájtottam Siwat-knak a plusz 20km-t… :) Pedig nekünk kb. mindegy volt, a nagyobb úton se volt vészes a forgalom, és ott is volt leállósávunk, a táj pedig éppoly „üres” és unalmas volt nekünk az elmúlt országok után itt is, mint amott lett volna a főúton. Hogy őszinte legyek, Thaiföld ezen része a táj és a benne való bringázás szempontjából nem igazán nyűgözött le minket. Igaz, épp csúnya sem volt, de Laosz és Kambodzsa után semmi nem fogott meg minket itt igazán. Na de a lényeg, amit e bekezdés eleje óta akarok mondani: Szóval egy „apró” úton tekertünk, ez az út a 4013-as számú volt, vagyis egy négy számjegyű, harmadrendű út. Sajnos azt már nem sikerült elkapnom a fényképezőgéppel, ahol ez az út kétszer két sáv plusz leállósávos volt, de azért még így is elég durva. Thaiföld az én szememben egy fejlett ország… Nem sok ennél kisebb úton jártunk, de ahol bicikliztünk bekötőutakon, ott azokon is aszfalt volt, és szerintem ez így van a legtöbb helyen, mert a nagy utakra soha sehol nem láttunk felhordva sarat. Az autók nagy része mégis pickup, hogy miért, az még mindig rejtély számomra. Siwatnak földjei vannak az autója pedig nem egy csilivili SUV-ra hasonlított, hanem egy már kissé elhasznált, régebbi járgányra, amiről el is árulta, hogy használtan vette. Mindenkinek lenne földje, aki pickup-al jár? Akkor ezek szerint legalább Thaiföldön a kisbirtokrendszer dívik! :) Vagy csak divatból nyomulnak nagykerekű, összkerék-meghajtású pickupokkal… Olyat is hallottuk, hogy a sok árvíz és áradás miatt, mert ezekkel kisebb vizeken át lehet hajtani, de szerintem ez is marhaság. Persze én egy naiv, elfogult, méregzöld figura vagyok, ne hallgassatok rám! :)

A tengerpart mellett talán egyetlen egy említésre méltó dolog történt. Elhaladtunk egy kis szentély mellett, ami nem volt más, mint egy pofás kis tető alá emelt óriási fa fallosz. Hogy ennek mi a szerepe és miért kell annyira tisztelni, hogy még virágkoszorút is akasztanak rá, azt nem tudjuk. :) Talán termékenységet ad, erre tudtunk gondolni.

A napot egy gyönyörű helyen zártuk, amihez úgy fordultunk vissza, miután száz métert továbbhaladtunk rajta. Amikor először megpillantottam, bennem volt még a „menjünk még egy kicsit” érzés, aztán felülemelkedett rajta a „egy ilyen táborhely lehetőség mellett nem szabad így elrohanni, amikor úgyis mindjárt itt a naplemente” – és ez utóbbit nem bántuk meg. Egy gyönyörű tengerparti pálmaliget közepén, egy tetős emelvényt találtunk. A közeli házben engedélyt kértünk (és természetesen kaptunk) a sátrazásra, majd lemálháztunk. Zita elment vacsorát és reggelit szerezni, én pedig felállítottam a sátrat és felfújtam a matracokat. Nem akartam most se a Kindle-n zörgetni a netet, se a nebookon billentyűzni, amíg Zitára vártam, ezért elővettem a régi jó szájharmónikat és nekiláttam az egyetlen dalnak, amit úgy ahogy el tudok játszani rajta. Örömmel tapasztaltam, hogy nem sokat felejtettem, igaz nem is volt nagyon miből. :)

Zita megküzdött, mire megtalálta a legközelebbi éttermet, de végül meglett és így a vacsoránk is. Korán lefeküdtünk, jót aludtunk, és korán keltünk. Reggelire Zita tojást sütött, én pedig, megint munkamegosztásban összepakoltam a táborunkat. Mire kész lett az étel, a sátor már a táskában volt a biciklimen.

Tengerparti pálmaliget – Muszlim család: 102,5km

Ez a nap még az előzőnél is jellegtelenebb volt, és itt már Siwat-ék sem voltak meg nekünk reggel, így a templomjárás és a közös reggeli is elmaradt. Nincs is nagyon mire visszaemlékezzek, csak csapattuk végig a tengerparton egymás anszlusszában és örültünk, hogy szépen peregnek alattunk a kilométerek. Szieszta alatt megint megírtam egy fejezetet a történetünkből, és egy jót zuhanyoztunk, de most már én is a legelején, az érkezés után, ahogy Zita végzett. Tanulva a tegnap esti ételvadászatból itt rögtön elvitelre is kértünk, mert jól főztek és szép adagokat mértek. A virágok pedig kókuszdióhéjakban lógtak le a tető pereméről! :) Ez ötletes, és se gyár, se égetés, se műanyag nem kellett hozzá, a kókuszdió pedig garantáltan többször újraterem annyi idő alatt, míg egy ilyen „cserép” szétrohad. Még az is lehet, hogy miközben rohad, valami tápanyagot is ad a belsejében élő talajnak és így a növénynek is. Zseniálisan egyszerű.

Nem terveztünk ezen a napon 100km-t tekerni, de csak nem akart jönni az az ideális táborhely ott ahol vártuk, ezért csak haladtunk tovább, mígnem végül szinte teljesen ránk nem sötétedett. Ekkor lefordultunk egy házhoz, amelynek egy hatalmas, üres, fedett terasza volt az utca felé. Itt egy egész sátortábor elfért volna, viszont egy lélek sem volt a környéken, ezért egész hátra kellett mennünk az udvarban. Találtunk rég nem látott, befedett hajú nőket! :) Muszlim családnál jártunk, de ők nem olyanok voltak, mint a bengáliak, a pakisztániak, vagy az irániak. Nem egy kendőt, hanem egy erre a célra készült komplett fejfedőt viseltek, és egyáltalán nem voltak szégyenlősek, és nem is klikkesedtek külön a férfiaktól. Viszont a táborhely úgy tűnt, nem jön össze, mert nagyon kifelé mutogattak nekünk. Már ki is néztem, hogy akkor majd a szomszédban az üres étteremben, egy, a tegnapihoz hasonló helyen felállítjuk megint szúnyoghálónak a tető alá a hálófülkénket, de aztán kiderült, hogy nem elfele mutogattak nekünk, és a sok negatív visszajelzés nem arra szólt, hogy nem sátrazhatunk a teraszon, hanem hogy nem kell sátraznunk, hanem megkapjuk az egyik teraszról nyíló helyiséget. Ez egy üres szoba volt, régen valószínű a terasszal együtt egy étterem lehetett, mert egy üres konyhát és nagy örömünkre még működő fürdőszobát is találtunk, így le tudtunk fürödni vödörből. Erre egyébként előző este is lehetőségünk volt, mert a pálmaligetben lévő tetőhöz tartozott egy ház is az utca irányába, ott ahol engedélyt kértünk, végül fürdőszobát is kaptunk. Amikor itt fürdőszobát említek, egy pottyantós vécét, egy csapot, egy hatalmas víztartályt és egy kisebb vödröt kell elképzelni. Meleg víz nincs, de itt nem is kell, mert hőség van, és zuhanyrózsa sincs, mert vödör van. :)

Muszlim család – Sadao, Iskolaudvar: 76,1km

Ezen a napon sem történt semmi különösen fantasztikus, csuda dolog velünk, de azért mesélni azt most is tudok.

Miután átkeltünk egy gyönyörű tavon, ráébredtünk, hogy mindjárt elhagyjuk Thaiföldet, és még egy csomó mindent nem fényképeztünk le az országban, ami amúgy jellemző rá, de valamiért eddig mégsem jutott eszünkbe lefényképezni. De csak mert valami nem szép, vagy egyszerűen nem tetszik, attól még érdemes lehet lefényképezni, még akkor is, ha tele van vele az ország. Ilyen például fedett, platós pickup, mint tömegközlekedési eszköz, vagy a legújabb domináns földi kultúra, a fogyasztó társadalom kistemplomának számító 7Eleven közért, ami igaz ugyan, hogy pár napig varázslatos volt az első, Bangladesből való megérkezésünk után, de később gyorsan eltűnt a szemünkben ez a varázs, és eztán már csak akkor álltunk meg itt, ha nem volt más. Most pl. azért kellett betérnünk, mert eltörött az egyik vizespalackunk és eresztett. Ha már muszáj új palackokat vételeznünk, akkor ez egyszer engedtünk a csábításnak és nem üres palackokat kukáztunk, mint akkor, amikor Kambodzsában egyszerre elhagytam az összes vizünket, hanem egy hidegvízzel telit vásároltunk. Ez jól esett és még a boltot is sikerült lefényképeznem belülről, meg egy macskás nénit is a bolt előtt. Nem tudom, hány 7Eleven van Thaiföldön, de szerintem itt van a legtöbb a világon, sok ezer lehet belőlük, hisz túlzás nélkül némelyik városban szinte minden sarkon ott vannak.

Fél kettőre le volt beszélve, hogy felhívnak minket a Juventus Rádió reggeli műsorából, mert olyan magyarokról volt szó, akik valami nagy dolgot vittek végbe, és úgy tűnik, az eddigi most már közel két éves világcsavargásunk a mostanáig letekert 16600km-el elég nagy dolog ehhez. :) A kis néhány perces bejelentkezésünk a visszajelzések alapján vidámra sikerült, és meg is beszéltük a szerkesztőnővel, hogy aztán majd még lesz folytatása, ám sajnos azóta sem volt időm írni neki ez ügyben, pedig az tényleg buli lenne, ha egy-két hetente felhívnának a rádióból. Na majd még ütöm ezt a vasat, hátha nem hűlt még ki teljesen. Sok a dolog, nem tudok mindenre figyelni, de egy rádiós bejelentkezésből sok rossz nem sülhet ki, jó lenne belőle rendszert csinálni.

A bejelentkezés egyébként kalandos volt, mert ahogy ez szokás, az élő adásba való bekapcsolás előtt 10 perccel felhívtak minket. Ekkor egy zajos, kétszer két sávos úton tekertünk épp, ezért gyorsan lekanyarodtunk erről az első lehetőségnél, és kerestünk egy csendes sarkot. Egy család teraszán kötöttünk ki, de persze, hogy akkor jelent meg az összes szomszéd a zajos motorkerékpárjaikon, amikor bekapcsoltak minket élőbe. Kénytelenek voltunk bemenekülni a ház egyik sarkába, és miközben az élő adásban válaszoltunk a műsorvezetők kérdéseire, a családnak mutogattuk, hogy „pssszt” – csendre van szükségünk, azért vonultunk be ide. Nem néztek hülyének minket (vagy legalábbis nem mutatták) és nem zavartak ki a házukból, sőt, mire végeztünk, odakint a teraszasztalnál, a bringák mellett, ahol először leültünk, egy nagy kancsó jeges víz várt ránk! :) Ez is Ázsia, hogy ne csak mindig akkor írjam, hogy „még mindig Ázsiában vagyunk”, amikor valami kellemetlen, váratlan dolog történik velünk. :)

Indulás után néhány dombbal egy teherautók számára épített súlymérő állomást pillantottunk meg magunk előtt az szélén. Mivel sor nem állt a mérleg előtt, ráhajtottunk. Ketten együtt 240kg voltunk, amikor pedig már csak én voltam a fémlapon, akkor 130-ig süllyedt vissza a számláló. Ez persze nem pontos adat, hiszen a mérleg nem ilyen pehelysúlyú túrakerékpárosokra van kalibrálva, ezért nem is mutatta kilóra pontosan a mért súlyt, csak 10kg-onként. Ehhez még azt érdemes egyébként tudni, hogy a bringa teljesen csupaszon 18kg, én olyan 77kg lehetek, Zita pedig kb. 70kg. Persze ez is ingadozik, de valamikor ez idő tájt méredzkedtünk szobamérlegen is, és az ezt mutatta. (Ami egyébként király, mert eszerint végre újra egész jó bőrben vagyunk) Ezt azt jelenti, hogy Zita legalább 23kg cuccot cipel, én pedig 35kg-t, de szerintem a mérés pontatlan, és nincs ennyi különbség kettőnk málhája között, valószínű Zita többet visz. Na, majd egyszer ráállunk arra a szobamérlegre a táskákkal is! :)

A napot egy Sadao nevű településen fejeztük be, 20km-re a malajziai határ előtt. Nem akartunk délután megérkezni az új országba, mert szerettük volna, ha bőven marad időnk az új országba belépéskor esedékes teendőkre, és mert különben is még fel kellett adnunk néhány képeslapot Thaiföldről. Szóval ezen a napon a sziesztával véget is ért a bringázás, és miután kiszieztáztuk magunkat (zuhany, evés, ivás, írás, olvasás, pihenés), és az idő is szépen beborult és dörögni kezdett, eszméltünk, hogy jó lenne nagyon gyorsan megtalálni az esti szálláshelyünket. Egy motoros elvezetett minket egy szállóhoz, de ott a szobák elég borsos áron voltak, és az a tény sem tetszett, hogy 3 órára is ki lehetett venni őket… Persze elviccelődtünk, hogy ha végképp nem találunk mást, majd hajnalban visszajövünk ide az utolsó három órára, hogy legalább akkor kialudjuk magukat, mert annyi még pont beleférne a büdzsébe, amennyibe a három óra fáj. A hotelt persze a végén hagytuk a francba, alkuképtelen volt a hölgyemény a recepción, így tovább hajtottunk. Aranyos kis utcákra bukkantunk, de helyet, azt nem találtunk magunknak bennük, minden házhoz csak egy apró kocsi beálló tartozott és úgy tűnt, mindenhol futotta is az oda való autóra, így mi már nem fértünk volna el és ilyen pici helyre nem is akartuk volna bekérni magunkat, pláne, hogy az egész terület közvetlen az utcafrontra nyílt. Viszont tippet azt kaptunk: menjünk el a közeli sporttelepre! Így is tettünk, ott épp valami nagy kosárbajnokság ment, Zita pedig egyenes utat kapott az emberünkhöz, aki aztán kiadta az ukázt egy másik embernek, hogy kísérjen el minket egy iskolához, ahol majd táborozhatunk. Kb. 2 kilométert hajtottunk a városban, bánatomra a postától elfelé (ami csak másnap reggel 8-kor nyitott ki), egészen egy pofás iskoláig, ahol bekanyarodtunk az udvarra. Valami főember adhatott nekünk itt helyet, mert aztán többen úgy kezeltek minket, mint valami királyokat. Megkaptuk a wifi jelszót és egy a hatalmas zöld mező sarkában található fedett márvány kiülőt sátrazásra. Itt felállítottuk a hálófülkét, elmentünk zuhanyozni, majd én eltekertem üres bringán a szomszédba, ahol valami falunapok szerű ringlispíres zsibvásáros történés zajlott, hála az égnek büfésorral is egybekötve. Sok finomsággal tértem vissza, és egy-két órát még eljátszottunk itt lefekvés előtt az interneten kapott és adott híreken.

Sadao – Thaiföld vége!(?)

Másnap reggel sültkrumplit reggeliztem az iskola büféjében! :) Nem akartam elhinni, hogy ilyen van! Tudom, hogy nem egészséges, főleg nem reggelire, de kb. indulás óta nem ettem sültkrumplit és ennek most nem tudtam ellenállni. Ezt a videót pedig Zita készítette, még a sültkrumpli előtt, talán csak pár perccel az ébredés után:

A neten a georgetown-i vendéglátónk pontos címét és elérhetőségét kerestem meg és mentettem ki, gondolván arra, hogy az új országban mindez már lehet, hogy nem lesz könnyű, hiszen ki tudja, találni-e kódolatlan wifiket, és az se biztos, hogy odaát a Kindle ingyen netje működik. Szóval jobb előbb felkészülni, és mindent inkább kétszer leegyeztetni, mint később koppanni, hogy nincs meg a cím, vagy a telefonszám, vagy kiderül, hogy valamiért mégsem várnak.

Sadaoban már csak a posta volt hátra, visszagurultunk, és elintéztük, amit el kellett. Közben még azt is kitaláltuk, hogy összemérjük a két ország postai szolgáltatását, mégpedig úgy, hogy délután Zita majd küld egy képeslapot Malajziából is.

Alig 20km várt ránk a határig, néhány dombbal és az utolsó thai csirkénkkel, sticky rice-al természetesen. Talán épp a legutolsó dombtetőn történt, hogy egy, az út leállósávjában parkoló teherautót kellett megelőznünk. Ahogy elgurultam mellette, láttam, hogy a jármű eleje alatt, leterített gyékényen, kispárnákkal ketten ott fekszenek. Sziesztáztak a pilóták, és hát adta magát, hogy a jármű alatti árnyékot kihasználják! :) Mikor Zita is beérte őket, csináltam még egy fotót velük, de igazából az lett volna a legjobb, hogy ha a bringámat állványként használva befekszünk mi is a srácok mellé, és úgy csinálunk egy közös fotót, négyesben. Persze ez már csak utólag jutott az eszünkbe. De sebaj, majd legközelebb! :)

A határállomáshoz némi izgalommal gurultunk oda, ugyanis a régi, már érvénytelenített, kilyukasztott útleveleinkben voltak benne a thai vízumaink, az új, Bangkokban felvett üres, érvényes útleveleink pedig tök üresek voltak. Elméletben emiatt át kellett volna vezettetnünk jó pénzért a fővárosban a vízumainkat az új útlevélbe, de mi ezt nem tettük meg, hisz még mindig Ázsiában vagyunk, és itt a szabályokat nem veszik olyan szigorúan. A következő részben kiderül, hogy mindezt jól tettük-e, és érdemes volt-e ilyen bátornak lennünk. :)

Az ebben a bejegyzésben történtek 2013. április 16-án reggel kezdődtek és 23-án dél körül értek véget. Eközben nagyjából 400km-t haladtunk összesen, nem számolva azt a kb. 20km-t, amikor Siwat felkapott minket.

Thaiföld összefoglaló

Mostanában már egyre nyögvenyelősebben, de minden ország végén szokásom egy kis összefoglalót írni. Nyögvenyelősen, mert egyre kevésbé érzem értelmét, hiszen ha elolvastad idáig a történetet, akkor meg minek ismételni. Mégis megpróbálom újra, tömören összefoglalni, milyen is volt Thaiföld nekünk, és ezek után milyen tanácsaim vannakNektek, hátha sikerül még valami újat mondanom.

Thaiföld egy jó és könnyű hely, de tessék ezt relatívan értelmezni! :D Délkelet-Ázsiát először látogatva kezdésnek mindenképpen elmegy, hiszen tiszta nyugat, ugyanakkor mégis tök más, hiszen a kultúra és vele együtt az emberek, az épületek, a szokások és még megannyi más dolog is teljesen új, más és izgalmas, főleg annak, aki egyszer csak megérkezik Bangkokba egy repülőn egyenesen Európából. És mivel tiszta nyugat, ezért árak is vannak, de azok még mindig alacsonyabbak pl. a magyar áraknál. Étel, ital, szórakozás és szállás tekintetében is, hol csak éppen egy kicsit olcsóbb, hol sokkal-sokkal. És persze van drágaság is, sok pénzért itt is, mint minden nyugati országban, mindent megkapni, de nekünk se sok pénzünk, se végtelen vágyunk nincs, így erről nem tudok most bővebben beszámolni. De arról igen, hogy 2-300 forintból nagyon jól lehet lakni, és hogy Bangkok tele van jó fej Couchsurferekkel, két-három ezer forintos szállókkal, egy-két száz forintos sörökkel, és még ki tudja, mi mindennel. Utazni is könnyű, tiszta sztráda az egész ország és légkondis buszok száguldoznak fel s alá ezeken a tükörsima utakon. Ahogy az ember kiteszi a lábát egy közkedvelt tengerparti üdülőhelyre (mint pl. Koh Tao), ott az árak megugranak egy picit, de ha csak néhány hétre érkezel, talán ezt is el tudod majd viselni, mert az ár/érték arány még így is ütni fog bármit Európában. Még akkor is, ha az „érték” alatt néha érdekes meglepetések érnek majd. :) A lehúzás közepesen alacsony a régió országaihoz hasonlítva, de ez még mindig épp elég arra, hogy mindig résen kell, hogy legyél, főleg, ha alacsony büdzsével utazol. Thaiföld önmagában is nagyszerű kaland lehet, pláne ha mondjuk búvárkodni is szeretsz (vagy szeretnéd kipróbálni), de mi, ha valaha visszajövünk ide, az valószínű azért lesz, mert kiindulópontnak fogjuk használni mondjuk Dél-Laoszhoz, vagy a kambodzsai tengerpartokhoz, esetleg DK-Ázsia olyan még fel nem fedezett, és ezen utazás alatt már nem is felfedezhető részeihez, mint pl. a Fülöp-szigetek, vagy Tajvan. Nem azért, mert Thaiföld nem szép és érdekes, hanem mert egyszer elég volt. A környező országok számunkra érdekesebbek voltak, és annyira elkényeztettek minket az élményeikkel, hogy ezek után – láttátok, leírtam többször: Thaiföldön kicsit üresnek, streilnek találtuk. A királyi palota nem lesz szebb 10 év múlva, és Bangkok sem lesz egy nyugodtabb város, ahogy a tengerpartok sem lesznek már elhagyatottabbak. Thaiföld túl fejlett és túl népszerű a turisták körében, ezzel számunkra egy kicsit elveszti már a varázsát. Tudom, ez fura, de ez van. :)

Na jó, igaz, nem jártunk a nemzeti parkokban, és a híres Chiang Mai-ban sem (már ha így írják), ami fent van északon és szintén nagyon közkedvelt hely. Onnan fel lehet hajózni Luang Prabang-ba a Mekongon, tehát egy kiváló kapuja lehet egy laoszi, yunnani, vagy észak vietnami kerékpártúrához! :)

Ha Thaiföldön bicikliztek, próbáljátok ki a Warmshowers-t, és próbáljátok megtalálni az ötszámjegyű, negyedrendű utakat, hátha azokon már nem dübörög egyáltalán semmilyen forgalom és nem 10 méter szélesek, így újra a természetben érzezheti magát rajtuk az ember. :)

Hogy jót is mondjak még, fejlettség ide vagy oda, Thaiföld Ázsiában van, és ez nem csak némi kiszámíthatatlansággal és egyéb meglepetésekkel jár, hanem egy nagyszerű, példaértékű vendégszeretettel is. „A mosoly országa.” – mondja a hivatalos marketing. Hogy ebből mennyi igazi, és mennyi mímelt, azt nem tudjuk, de az tény, hogy a Warmshowers és a Couchsurfing jól működik itt, és rajtuk keresztül igazi vendégszeretettel, és igazi mosolyokkal találkozhatunk Thaiföldön. Köszönjük minden thai barátunknak és Thaiföldön élő és dolgozó magyar és külföldi barátainknak a kedvességeteket! Egy élmény volt! :)

Aki a biciklis élményeinket szereti csak olvasni, az most ne olvasson tovább! :) Ugyanis Mui Ne-ben nem bicikliztünk, vagyis igen, de csak helyben, mindig ugyanott, a szállásunk, a piac, és az kedvenc olcsó éttermeink között. Na jó, az odafelé menetet illetően még tartozom pár kilométerrel. Ezalatt megálltunk cukornádszörpözni a turistabuszok forgatagában, és ekkor találkoztunk egy sráccal, aki éppúgy kesztyűben ült és maszkban a motoron, mint a hölgyek túlnyomó többsége Vietnamban. Csakhogy ő srác volt, és még mindig kánikula volt. Azt hittem, legalább a fiúknak van esze. Ha egyszer valaki szembemenne ezzel a trenddel és azt mondaná annak, aki kérdezi: „én lesz@rom…”, szerintem azzal még menőbb lehetne, mint a világos bőrével, de ez csak az én véleményem.

Aztán elhajtottunk néhány homokdűne mellett, amit a turisták úgy élveztek, mint valami látványosságot. Nekünk eszünkbe nem jutott megállni a forró homoknál, de megálltunk közvetlen Mui Ne után. A város maga egy földnyelven helyezkedik el, és egy halászfalu, ez egyértelműen látható volt a csónakok százai végett. Ám a nyaralóhely nem itt van, az csak a nevét kapta a falutól, a vendégházak, szállodák és éttermek végeláthatatlan sora a falutól keletre húzódik és szinte megszakítás nélkül egész 20km-en hosszan tart a következő nagyvárosig, Phan Thiet-ig.

Ezen a szakaszon kellett nekünk olcsó és jó szállást találnunk, és itt nagyon erős szempont volt most, hogy tetszen nekünk a hely és a hangulata, hiszen három napot terveztünk itt eltölteni pihenéssel. A háromból végül öt lett, úgyhogy végül is kijelenthetjük, hogy sikerült megtalálnunk ezt a helyet. Először egy 7 dolláros szobát találtunk, ezt nem is nagyon értettük, hogy miért ilyen olcsó, hisz ráadásul még nagy is volt, három személyes „family room”, itt még egy nagy képernyő is volt, talán tudtam volna rajta dolgozni is, de végül az egész helyről lemondtunk, mert csak elsőre nézett ki nagyon jól, és különben meg hiába volt olcsó, ha egyszer kihalt volt, és a medence felszínén valami furcsa anyag úszott, a szoba szinte az utcára nyílt, és a tengerpart le volt betonozva az erózia megakadályozása végett.

Végül visszamentünk a Nhat Quang családhoz, őket Zita találta még a helykeresési kálváriánk legelején, és én azt hittem, találunk majd jobbat náluk, de nem így volt. Ez persze nem is baj, mert végül ez a hely tökéletes volt nekünk. A 7 dolláros helyet leszámítva mindenütt 4-5-6 százezres árakat kaptunk, itt pedig megkaptuk a legolcsóbb, legkisebb szobát 225 ezerért, sőt aztán a két plusznapnak az árát utólag levitték 200-ra, szóval aranyosak voltak velünk nagyon. Itt étterem nem volt, mert a szakács szabin volt a Tét hétvége miatt. Ugyanezen okból volt sok hely tele vendégekkel. Amit mi találtunk, ez távol volt a főúttól, hosszan be kellett sétálni a part felé egy nagyon kellemes kis udvaron, ami ügyesen volt kialakítva, a sétány folyamatosan kanyargott és pálmafák vették körbe, mígnem megérkeztünk a szobákhoz. Mindegyiknek volt egy kis terasza, ami erre az udvarra nézett. A miénkkel szemben volt a medence, gyönyörű tiszta vízzel, pálmafák alatt, napsütésben úszva. A szobánk tényleg apró volt, ha bepakoltuk a táskáinkat az ágy mellé, gyakorlatilag meg is töltöttük az egészet. De nem ezért volt olcsó, hanem mert egy kicsit kellemetlen csatorna szag áradt fel a fürdőszobából. Ez csak akkor csapta meg az ember orrát, amikor belépett a szobába, különben nagyon hamar megszokta. Igaz, erre nem volt szükségünk, mert nagyon kevés időt töltöttünk a szobában, még az estéket sem odabent töltöttük. Ugyanis odabent csak egy ventilátor volt a plafonon, és az hiába mozgatta a levegőt, ha az ablak zárva volt, nekünk bent túl melegünk volt. Ha meg nyitva hagytuk az ablakot, akkor kitettük magunkat annak a veszélynek, hogy az éjjel valaki kirabol minket. Ezt nem akartuk, ezért aztán bezártunk ajtót ablakot, és a matracainkat odakint a terasz padlójára terítettük, majd felhúztuk magunk fölé a szúnyoghálót. Ezek után csodálkoztunk, hogy mások miért nem csinálják így, mert odakint nagyon kellemes, hűvös volt a levegő, és még egy kis természetes szellő is járt, ami abszolút szép álmokat hozott nekünk, nagyon jól aludtunk így odakint minden éjjel, és így még a reggeli ébredésért sem kellett aggódnunk, sosem lustálkodtunk túl sokáig, mert a nap felébresztett minket. És persze így mi sem sültünk meg és közben a cuccaink is biztonságban voltak, odabent a bűzben. Igaz, a büdös önmagában még nem zavart volna minket, mert hamar megszokta az orrunk és utána már nem is éreztük, mindig csak akkor, amikor újra beléptünk a szobába egy távollét után.

És hogy mivel töltöttük az időnket? Írnám büszkén, hogy semmivel, de én erre sajnos még mindig nem vagyok képes. :) Tudjátok, egy kicsit már hiányzik a hétfő-péntek, szombat-vasárnap ciklus, hogy meg van szabva, hogy öt napot gályázok, megpróbálom élvezni a munkát, és esténként azért kikapcsolódunk kicsit, de ezek a napok azért általában arról szólnak, hogy dolgozunk, és várjuk a hétvégét, amikor végre valami egészen mást csinálunk, kimozdulunk a városból, számítógép közelébe se nézünk, és a mobilt is csak akkor hordjuk magunknál kényesen, ha éppen ügyeletben vagyunk. Persze, ha ügyelet van az képes meggyilkolni az egész hétvége feelinget, de ebbe most ne menjünk bele. A lényeg az, hogy itt ezen az úton nincs meg ez a rendszeresség, ha valahol megállunk, és nem bringázunk, ott a „pihenés” alatt is nekem általában már az első reggelen azon jár az eszem, hogy utol kell érni magunkat az útinaplóban és cikkeket kell írni, hogy ne kopjon fel az állunk. És ha mondjuk ez nem sikerül, mert sokkal jobban esik csak semmit csinálni végre és elengedni kicsit magam, akkor ez a nap végén zavar engem, kárbaveszettnek tekintem egy kicsit az időt – holott azért nem volt teljesen az, mert ki is kell kapcsolni néha, és nem szabad mindig ugyanazt csinálni. Nem tudok lekapcsolni, nincs hétvége, amikor azt mondja nekem mindenki, és én magam is, hogy „Elég, most csinálj valami mást, és érezd magad jól közben, hisz hétvége van!”. Persze ezt azóta már tanulom, és azért annyira nem drámai a helyzet, mert általában az van, hogy egy nap elmegy némi lelkiismeret-furdalás követte lógással, aztán a rákövetkező nap, ha olyan a környezet és a hangulatom, és ezt minden megengedi, akkor rengeteg dolgot el tudok intézni és meg tudok szervezni, és ezek mellett akár tíz számra is jönnek belőlem az oldalak, köztük fizetősek is, és ezt a nap végén nagy elégedettségérzés (és egy jutalom sör) követ. Aztán van, hogy ezek a napok váltják egymást, és a rákövetkező nap egy újabb lógós nap jön. Vagy elindulunk tovább a bringákon, és akkor este meg már ezért nincs erőm / kedvem / időm „dolgozni”.

Na de elég ebből, nyaralni jöttünk ide, pihenni és kikapcsolódni, pár napig nem mozdulni és nem is gondolni ilyesmire, csak kikapcsolódni, a szó passzív, a fenekünkön ülős értelmében, ahogy azt a sok ezer körülöttünk lévő orosz turista is teszi. Nem is értettem nagyon, hogyan tudnak ennyire „semmit csinálni”, hogy csak ülnek egész nap a medence partján és néznek ki a fejükből. Valószínű erre vártak egész évben, ami alatt egészen más életet élnek, mint amit mi most ezen az úton, ezért is van az, hogy nem igazán értem őket. :) Először meglepődtünk a sok oroszon és azon, hogy az éttermek és masszázsszalonok hirdetései oroszul is szólnak hozzánk, ahogy a menük is vietnami, orosz és angol nyelven vannak írva. Aztán megtudtuk, hogy mi az oka ennek: az oroszok két hétre ingyen kapnak vízumot leszálláskor Vietnamban, és nyilván részben ezért nagyon felkapott lett a körükben az idelátogatás. Mui Ne kedvencük lett, ami érthető, hisz itt még télen is nagyon jó idő van, és közel van Ho Chi Minh City-hez. Meg kell hagyni, ügyes húzás volt ez a két hetes ingyen vízum az oroszoknak, mert bizonyára többszörösen visszajön az a kis vízum díj abból, amit itt elköltenek ennyi idő alatt. Amúgy velük sajnos nem sokat érintkeztünk, pedig a szállásunkon is voltak oroszok, köztük csak egy fickóval sikerült valamit beszélgetnünk, és ő viccesen nem hogy ledöntött volna bennünk sztereotípiákat az oroszokról, hanem megerősítette a legáltalánosabb negatív sztereotípiát róluk. Állandóan részeg volt, szinte artikulálatlanul beszélt, és állandóan azzal jött az utazásunkkal kapcsolatban, hogy politikai okok miatt nem bicikliztünk egy métert sem Oroszországban. Hiába mondtuk neki, hogy de hát nem esett útba, és délebbre sokkal több érdekes ország van, ahol még hideg sincs, ő nem vette a lapot és egyre csak mondta a magáét, minden nap. :) Persze ezt mi egyáltalán nem vettük fel, és nem hagytuk magunkat idegesíteni rajta, sőt nem is hittünk neki, mármint nem festettünk róla képet az összes többi oroszról, csak magunkban mosolyogtunk, hogy ő pont olyan, amilyennek egy orosz embert a viccekből és a médiákon keresztül elképzelnénk.

A szállásunkon volt egy francia-vietnami házaspár két tündéri kisgyerekkel, na velük már többet voltunk és főleg Zita barátkozott össze nagyon az anyukával és a kisebbik gyermekkel. Együtt mentek ki reggelente kincset gyűjteni a partra, miután a hullámok az éjjel milliónyi kagyló, csiga és egyéb tengeri herkentyű vázát hordták ki. Zita rengeteget összegyűjtött belőlük, és ezt rettentően élvezte. A teraszunkon még árnyalat szerint csoportosította is őket, aztán kiválogatta a legszebbeket minden színből.

A medencében is nagyon jól éreztük magunkat, bármikor, amikor úgy éreztük, hogy egy kicsit eltunyultunk és ideje lenne mozogni, felfrissülni egy kicsit, becsobbantunk és úszkáltunk egy kicsit. Sőt, volt hogy így kezdtük a napot. Én azzal szórakoztattam magam, hogy a medence alján úszkáltam fel s alá.

Egyik nap a családdal elmentünk sétálni a közeli patak mentén, egy – elmondásuk szerint egykor gyönyörű – kis völgyben mentünk, lent a patak langyos vízében tudtunk sétálni, itt láttuk a nyereggel felszerelt struccot is, amire invitáltak is minket jó pénzért „lovaglásra”, de nekünk ilyesmi eszünkbe se jutott, ezt még látni is nagyon furcsa volt. A völgy viszont azért tényleg szép volt, annak ellenére, hogy a sziklás részeket már eléggé lepusztították a turisták és szeméttel is eléggé tele volt a környék. Itt megint láttunk egy kisebb homoklejtőt, ahol most csúszkáltak is. Ha elolvassuk az útikönyvet, vagy megnézegetjük egy Mui Ne-i utazási iroda ajánlatait, ez a homokdűnés csúszkálás ott van a „activities” között.

Enni napközben általában a piac melletti helyi éttermekben ettünk, értsd a helyit úgy, hogy a helyiek is itt ettek. Itt egész jó árakat és ételt kaptunk, a Com Bo alig volt drágább, mint bárhol máshol Vietnamban, és ingyen járt hozzá a házi készítésű, cukormentes jeges tea, és a kedvesség, a mosoly is. Volt, hogy a hagymát és a tojást is itt vettük meg a reggeli rántottánkhoz. Itt láttunk először BB pezsgőt, amit talán épp Minh importál Vietnamba Magyarországról, és itt pillantottuk meg először, végre álló helyzetben is a gyereküléssel szerelt motorkerékpárt is! Egy kis fa ülőkét aplikáltak fel a motor ülése és a kormánya közé, ráadásul a képen látható motoron még a műszerfalra akasztott alvós párna is ott van. Hogy mennyivel megy? Az kit érdekel, az ilyesmire nem adnak, különben sem hajtanak gyorsan, lehet azt érezni, hallani is, a kijelző csak dísznek van, marketing hülyeség, az sokkal fontosabb ennél, hogy a gyerek kényelemben legyen, tudjon min aludni menet közben és ne a kemény műanyag műszerfalra kelljen hajtani a fejét! :)

Esténként pedig megengedtünk magunknak egy kis luxust és elmentünk egy turistáknak épített étterembe, persze egy olcsóba és itt se a legkülönlegesebb, legdrágább étel csodákat ettük, de azért kipróbáltunk egy-két új dolgot. Szóval kicsit odafigyelve a költségekre, de azért nagyon jól és nagyon kényelemben éltünk itt öt napot, ami alatt az átlag kiadásaink kettőnkre még mindig nem haladták meg a napi 20 eurót (még mindig 270-es átváltással számolva). A kikapcsolódás sikerült, kipihenve, feltöltődve és persze újabb élményekkel gazdagodva indultunk innen tovább. Igaz, ezek talán nem voltak olyan izgalmasak és érdekfeszítőek, mint máskor, na de ilyen is kell, nem túlélőtúrára indultunk el otthonról, hanem nászútra. :) Jó, oké, nem akármilyen nászútra, de akkor is, mi is emberből vagyunk, főleg Zita, szükségünk van néha a pihenésre.

Mui Ne-ben 2013. február 15-19 között voltunk, és ez alatt az öt nap alatt összesen 95 eurót költöttünk. :) Itt pedig zárás képpen az látható, ahogyan a hangyák oda vannak a véletlenül kiöntött sűrített tejért:

Harun és a rohingyák története

Miután visszafordultunk a holdfényes Naf folyó partjáról, Teknafban nehezen találtunk szállást, igaz, most már nem bolyongtunk hozzá, csak megkérdeztünk öt embert egymás után zsinórban, hogy merre van hotel. Ötből három azonos irányba mutatott, ezért arra indultunk tovább, és hamarosan tényleg találtunk egy nagy épületet, amire ki volt írva a bűvös szó: Hotel. Ez egy nagy csarnokszerű, hátrafelé hosszúkás épület volt, a központi körforgalomtól kb. 200m-re délre. Itt az első és a második emeleten volt a szálló, a földszinten a csarnok közepére estére autók parkoltak be, kétoldalt pedig mindenféle boltok üzemeltek. Természetesen csak a második emeleten kaptunk szobát, ott is csak egy ablak nélküli, dohos lyukat, de legalább saját fürdőszobával, és ventillátorral, persze utóbbi csak nagy ritkán forgott, csak akkor, amikor épp volt áram. Szóval cipekedhettünk fel, 8 táskát és két bringát a másodikra, felváltva, hogy lent mindig legyen valaki a még ott lévő cuccokra vigyázni.

Enni a szomszédos épületbe, a Dhaka Restaurantba mentünk le, ahol megismerkedtünk Harun-al, egy rohingya menekülttel, aki a ruti felelős ezen a helyen. A ruti hasonló eledel, mint a csápáti, vagy a parota, annyi különbséggel, hogy ennek valamivel szárazabb, olaj nélküli a tésztája. Ez hasonlít leginkább egy kenyérfélére: a tésztája puha, mert élesztőt használnak hozzá, és a kemence belső felén sütik ki. Igaz, ehhez elég csak egy perc, mivel az egész ruti csak kb. 0,5-1 cm-esre dagad meg.

Na és akkor most jöjjön Harun és a rohingyák története: Harun 21 éves, és 18 éve él itt, Banglades ezen részén. A rohingya (ejtsd: rohinga) egy muszlim kisebbség Mianmar (régi nevén Burma) Bangladessel itt szomszédos államában, Rakhaing-ban. Mianmar nagy része buddhista, és történetesen sokan nem nagyon szeretik a muszlimokat. Hogy ennek mi az oka és a gyökere, nem tudjuk, de tény, hogy már évtizedek óta így áll a helyzet, mivel Harun már mint menekült jött át Bangladesbe, 3 évesen a családjával. Sajnos ez a buddhista rohingya gyűlölet Rakhaing államban nemrég új lángra kapott, mert történt egy gyilkosság Mianmarban. Történetesen egy muszlim ölt meg egy buddhista nőt. Erre a buddhisták rohingya falvakat gyújtottak fel, gyilkoltak le és üldöztek el Rakhaing állam bizonyos részein. Éhezések törtek ki, az emberek próbáltak Banglades felé menekülni szárazföldön és csónakokon, de a bangladesi állam hivatalos nem fogadta őket, hiába kérlelte őket az UNHCR is. (Az ENSZ Menekültügyi Hivatala)

Mostanra talán a helyzet viszonylag lenyugodott, mert hiába kutattuk az újságokat nap mint nap, nem nagyon találtunk híreket arról, mi van odaát Mianmarban.

Harun felajánlotta, hogy elvisz minket abba a menekülttáborba, ahol ő is él. Mi ekkor már nagyon menni akartunk St. Martin szigetére, ezért abban maradtunk vele, hogy ha onnan nem sikerült hajót kapnunk Mianmarba, akkor vissza fogunk jönni ide Teknafba, és akkor szíves örömmel elmegyünk vele megnézni a menekülttábort.

Irány Saint Martin szigete!

Este kimerülten ájultunk el, de reggel nem lustálkodhattunk sokat, mert ha jól emlékszem, 9-kor indult a hajó a szigetre. A reggeli után nekiindultunk a távnak, ami 8km volt, mert közben összeraktam magamban a képet, és rájöttem, hogy jelöli is a GPS térképe azt a nyavalyás kikötőt. Ráhagytunk kicsit több, mint egy órát, mondván, hogy ennyi biztos elég kell, hogy legyen. Csakhogy történt az úton, még Teknafon belül, hogy egy tehén legelt az út bal szélén. Ez a tehén pedig az út jobb szélén lévő fához volt kikötve. Ahogy távolodott ettől a fától, úgy feszült meg a kötél, amivel ki volt kötve. És hová volt rögzítve az a kötél a fán? Egy derék ember derékmagasságba kötötte ki a tehenét, és az történt, hogy a tehén épp abban a pillanatban szeretett volna messzebb vándorolni, mint ahogy ez a kötél engedi, amikor Zita az úton megérkezett a kötél vonalába, és az megfeszülve felemelkedett előtte. Akkora satuféket nyomott, hogy utána el sem bírt indulni, mert az hátsó féke hasonló kattogásokat adott, ki, mint nekem, amikor a fékpofa szétfeszítő fémpöcköt bekapta a tárcsa. Zitánál most pontosan ugyanez történt meg a hirtelen nagy fékezés miatt, illetve mivel már túlságosan elhasználtuk ezeket a fékpofákat. Szerencsére, már rögtön leesett, hogy mi a baj, és rögtön tudtam, hogy mi a teendő. Szétkaptam a féket, kivettem belőle a fékpofákat, a pöcköt és indultunk tovább. Új fékpofákkal most nem bajlódtunk, kevés volt hozzá az idő, és Zitának volt még egy első fékje.

Nem gondoltuk volna, hogy azt majd ilyen komolyan használnia is kell még a mai napon. Az emelkedő, ami előtt tegnap este visszafordultunk, 50m magas volt és igen meredek mindkét irányban. A túloldalán pedig még néhány lankás kilométer várt ránk. Végül negyed órával a hajó indulása előtt futottunk be a kikötőbe, pont, amikor szemerkélni kezdett az eső. Gyorsan megvettem a jegyeket, aztán gurultunk az első lépcsőig a keskeny fa stégen. Itt aztán lepakoltuk a táskákat a bringákról, azokat kettesével felhordtuk a hajó orrába, majd végül a két bringát is. Ez nem volt egyszerű művelet, mert se a stégen, se a hajón nem volt sok hely, de végül csak megoldottuk.

Mire elindultunk, az eső is elkezdett szakadni, a bringák és a táskák odakint áztak az ablakunk előtt, mi pedig bent ültünk, és a nem egész egy órás út alatt én naplót írtam. Ehhez szerencsére konnektorom is volt, amit nagyon értékeltem, mert tudtuk előre, hogy a szigeten nem nagyon lesz áram. St. Martin szigetének nincs saját, központi áramforrása, és a szárazföldről sem megy a szigetre vezeték, így maradnak a dízel generátorok.

A kipakolás már egy nagyobb betonstégre történt meg és az eső is elállt, mire megérkeztünk. A stég egy bazársorban folytatódott, ahonnan szinte menekültünk a bringákkal, mert ha ott maradunk egy helyben, hamar körénk gyűlt volna a sziget 3000 lakosa, és ezt mi nem akartunk, minél előbb meg szerettük volna találni a szállásunkat, ahol elrejthetjük a bringákat. Ehhez a GPS mellett egy Sukur nevű srác is segítségünkre volt. Ő beszélt angolul, és mutatta az utat, jobban mint a GPS, mert ő tudta, hol nem süllyedünk el a homokban. Merthogy a szálláshoz át kellett vágnunk a sziget nyugati oldalára és ott a homokos tengerparton folytatni.

Nagy meglepetésünkre itt se süllyedtünk el, ám a szállást amit kinéztünk, drágábban kínálták, mint vártuk, és hiába próbáltunk alkudni, a napi 2000 takából nagyon nehéz volt elfogadható árszintre jutni, és végül nem is sikerült. Kértük Sukurt, hogy mutasson egy másik helyet, egy olyat, ahol 300-ért elalhatunk. Tudtam, hogy van ilyen, mert a bazársor mellett kínáltak már ennyiért szobát, de mi nem a nyüzsiben, hanem a csendes parton szerettünk volna lakni. Tekertünk tovább a parton a homokban északra, mellettünk a tenger, a másik oldalt pálmafák és bokrok, Sukur pedig egy csapat másik gyerekkel mögöttünk! Egy másik, partra nyíló szállónál megálltunk, de ott is 1500-ról indítottak, mire kicsit leszúrtam Sukurt, hogy nem ezt ígérte. Visszafordultunk és megálltunk egy másik szállónál, ahol már rögtön úgy kezdtem a mondókámat, hogy van-e szobájuk 300 takáért. Én magam is meglepődtem rajta, de azt mondták, van. Megnéztem, rendben is volt, a napi két óra generátorról kapott elektromos áramot is többször leegyeztettük. Ekkor még mindig nem akartam elhinni, hogy nincsen itt valami turpisság, ezért gyorsan ki is fizettem előre 3 éjszakát, vagyis 900 takát. A szállós rendben volt ezzel, nem lepődött meg, eltette a pénzt és odaadta a kulcsot! Hát, akkor rendben vagyunk, megtaláltuk a sziget legolcsóbb tengerparti szobáját! :)

Miközben pakoltunk befelé, felfigyeltem rá, hogy egy fickó a bringáinkat fényképezi. Gondoltam egy meredeket, és odaléptem hozzá, hogy „100 taka egy fotó ára”, mire ő nevetett, de én folytattam tovább komolyan, hogy 100 taka lesz a fotózása a holdjárműveknek. Látszólag belement, és kérte, hogy akkor legyen rajta ő és én is a képen. Mondtam, hogy rendben, de csak egy feltétellel, ha Sukur, a kissrác is rajta lehet a fényképen. Ebbe is belement, így készült vagy egy tucat közös csoportkép, és a végén valóban átnyújtott nekem egy százast, amit én azon nyomtam, még a szeme előtt átadtam Sukurnak: Ez a jutalmad srác! Kicsit berágtam rád, amikor drága helyre vezettél minket, de attól még ezt megérdemled. Sukur nevetett nagyon, és örült a pénznek, eltette, majd elbúcsúztunk, hogy még úgyis látjuk egymást, kicsi ez a sziget.

Ez volt az első alkalom, hogy komoly szándékkal kértem pénzt fényképért, de ezt azért tettem, mert előre kigondoltam, hogy ez a pénz majd Sukuré lesz.

A szálló szintjét csak egy-két homokzsák választotta el a parti homokfövenytől, a nap utolsó nehézsége a bringák ezen való felpakolása volt. Mindeközben már új barátaink is voltak, egy teljesen bengáli kinézetű pár, akik teljesen perfektek voltak angolból, sőt, mintha amerikai akcentusuk lett volna. Mint azt hamar megtudtuk, nem véletlenül: mindketten Amerikában élnek, most csak nyaralni jöttek haza Bangladesbe, mert amúgy ide valósiak a szüleik. Tőlük megtudtuk, hogy ma van vége az Eid Holiday-nek, és a délután 3 órakor induló hajóval kvázi kiürül a sziget, a bengáli nyaralók utolsó hada is hazamegy, ahogy ők is indultnak vissza Dhakabá, a reptérre. Micsoda hír! A legjobbkor érkeztünk, pont egy kis nyugalomra vágyunk itt és most, az ország „végén”.

Séta és futás a parton

Mint azt már elárultam, három éjszakát szándékoztunk tölteni a szigeten. Az első nap délutánján, egy kis pihenő után kimentünk sétálni a partra. Csodálattal figyeltük meg a kis rákok homokból kigörgetett utcácskáit. Ki tudják hordani az üregükből a gombócba gyúrt homokdarabokat, azokból kész utcákat építettek, és ezen utcarendszerek közepén mindig az üregük volt, ám az utcák hol sugár, hol félkör alakban követték egymást. Olyan parányi lény, mint a kisujjam körmének a fele, hogyan képes ilyen szabályos alakba rendezni a homokot? Ezen hosszasan elcsodálkoztunk és egyre csak fedeztük fel az utcákat a homokban. Volt, ahol egészen egybefüggően egy folyamatos sávban végig telerajzolták a homokot a kis rákok. Ha elnéztünk a távolba, lehetett látni, hol van ez a sáv: ahol nem mossák szét a hullámok, de még nincs túl távol a tengertől a kis rákok birodalma. Közben felfedeztünk egy harmadik féle „építészeti stílust” is, amikor a kisrák csak egyetlen sort épít a homokdarabokból, sugárirányt az üregétől egy másik üreg felé. Lehet, hogy valami szélfogónak is használják ezeket, vagy esetleg tájékozódási pontoknak? Kétlem, mert mindig, minden nap szétmossa az egészet a dagály, és aztán kezdhetik elölről az üregük kiásását és a homok széthordását. És mindeközben mit esznek, miből élnek, honnan van ennyi energiájuk megmozgatni ezt a kis testükhöz képest rengeteg homokot?

A séta közben azért fel is néztünk, így találkoztunk újra Sukurral és egy kókusz árussal. Húsz takáért kaptunk egy kókuszt a parton, amit a szemünk előtt likasztott ki egy nagy éles késsel, és miután egy szívószállal kiszívtuk belőle a kókuszlevet, még szét is nyitotta az árus azt kétfelé, hogy a „húshoz”s is hozzáférjünk. Közben Sukur bemutatott minket a sziget siket-néma fodrászának, és én be is jelentkeztem nála holnapra egy hajvágásra és borotválkozásra. Hol, ha nem itt és most, nála? :) Félig a buli kedvéért, félig mert tényleg kezdtem már kicsit úgy kinézni, mint Tom Hanks a Számkivetettben. (Szegény Zita meg csak nézheti, itt a nőkhöz férfi nemű fodrász hozzá sem nyúlhat.) A sétánk legszebb részei még csak ezután következtek a homokos parton: megcsodálhattuk a halászok bárkáit közelről, ahogy azt is, hogy hogyan terítik ki a partra hosszában a hálójukat, hogy súlyokat akasszanak rá. Mindezt idilli, pálmafás, naplementés környezetben… :)

A bazársoron elkapott minket a rendőrfőkapitány, egy nagydarab fickó. Ki lettünk kérdezve, hogy kik vagyunk, hogy mik vagyunk, honnan jöttünk, és hol lakunk a szigeten, illetve, hogy meddig maradunk. Mi mindent szépen elmondtunk, valamint nevetve „megfenyegettük”, hogy ha nem kerít elő azonnal legalább öt terroristát, akkor azonnal elhagyjuk a szigetet, mert terroristák nélkül az nekünk nem biztonságos. Majd megvacsoráztunk, és hazafelé már egy riksával mentünk a Dream Night Guesthouse-ba – mert így hívták a szállásunkat. Itt a szigeten másféle riksák vannak, és ez milyen érdekes már, hogy még Bangladesen belül is különböznek a riksák, mert ilyen platós, U alakban ülős, tetős riksát eddig még sehol nem láttunk!

Este már nagyon vártam, hogy holnap futhassak, olyannyira, hogy ki sem bírtam addig, hanem még este kimentem egy kis átmozgatásra. A tervem az volt, hogy minden nap, amíg itt vagyunk, körbefutom a szigetet. Ez, ha jól emlékszem, 9km-es távot jelent. Mivel rég nem futottam, nem akartam rögtön ekkora távnak nekivágni, ezért a mai estét átmozgatásnak gondoltam. Csak egy laza 4km-re mentem ki, azt is oda-vissza futottam a parton a szállónktól délre és kicsit aztán északra is, hogy kerek legyen a vége. Amiért visszafordultam az a dagály volt: a víz már olyan magasan járt, hogy nekem nem maradt hely a homokos fövenyen. Mert futni ugye ott jó! :) Gyönyörű holdfényem volt, zene nélkül futottam, és ez így volt nagyon nagy élmény: a tenger morajlása, a holdfény, és a tudat, hogy egy szigeten vagyok, a Bengáli-öbölben. Most először ezen az úton éreztem igazán, hogy nagyon messze vagyunk! Vagyis inkább most úgy éreztem, mint még soha. Eddig is jártunk érdekes országokban, de Bangladesről indulás előtt semmit nem tudtunk, így persze St. Martin szigetéről sem. Az idő egyébként másnap beborult, szeles lett és a fül-torok fájásom is megerősödött, ezért jobbnak láttam lemondani ezekről a futásokról.

A borbélynál

Másnap ártatlanul sétáltunk befelé a „főúton” (egy két méter széles betonsáv, fél méterrel a földfelszín felett) a bazárhoz, amikor egy zöld pólós fickó kezdett hevesen integetni nekünk. A fodrász! Hát el is feledkeztünk róla! De nem volt apelláta, be kellett ülnöm hozzá. Látnotok kellett volna, hogyan gesztikulált a kezével, arcával, mutatta, hogy majd megyek a motoron (milyen motoron?), és mindenki engem néz, olyan jóképű leszek, ha megnyír és megborotvál – nagyon jó lesz nekem! Én hittem neki, elvégre egy ilyen élményt nem szabad kihagyni: Banglades egy távoli szegletében, egy 3000 lakosú korallszigeten a talán egyetlen, amúgy siket-néma borbélynál nyiratkozni! :) Mutatott nekünk arcokat frizurákkal (elképesztő mögéjük photoshoppolt hátterekkel), de én mutattam, hogy Isten ments, egyikre sem akarok hasonlítani, csak egyszerűen vágjon le a hajamból, de maradjon ugyanez a fazon.

Az igazi műsor csak akkor kezdődött, amikor elkezdett nyírni! Legalább fél órát dolgozott rajtam, és a legviccesebb az egészben az volt, hogy közben megjelent a fő-rendőrfőkapitány, aki nagy izgalomba jött a történet láttán, és végigasszisztálta azt. Konkrétan ott állt mögöttünk, és folyamatosan beleszólt a fodrászunk dolgába, ami kicsit röhejes volt. Itt vagyunk egy szigeten, és az egyetlen fodrász vágja a hajamat, miközben talán a sziget szintén egyetlen rendőre asszisztál hozzá. Zita meg csak röhögött magában, miközben beült a spontán alakult nézőközönség soraiba. Tudni kell, hogy az egész bazársoron csak a fodrászüzlet volt kivilágítva, így kényelmesen létrejöhetett a színház: sok helybéli kis székekkel sorba ült a csodát látni, teát szürcsölgetve, a rendőrkapitány dirigálásait lelkes egyetértéssel „háá-háá” nyugtázva, a fodrászt bíztatva.

Na de aztán a hajvágással még koránt sem volt vége a show-nak, mert jött a borotválás. Soha életemben nem borotvált még más, igaz én magam sem borotválkoztam néhány tucatnál többször. :) Viszont a borbélyunk nagyon komolyan vette a dolgát, többször bekent és többször végighúzta a bőrömön a pengét, amit előtte bontott ki a zacskójából, szándékosan a szemem előtt, hogy mutassa, vadi új pengével dolgozik. De az orromat miért kell bekenni borotvahabbal? Igen, megborotválta az orromat is, sőt, ha hagyom, akkor a homlokomat is megborotválta volna, mert az is készült bekenni borotvahabbal. Először ezen csak nevettünk, de később rájöttünk, miért akarta csinálni: itt néhány ember frankón szőrős még az orrán és a homlokán is! :) Most már értjük, hogy miért láttunk a borbélyoknál totál bemázolt arcú férfiakat! Nem arcpakolást kaptak, csak épp borotválták őket…

Szóval a siket-néma borbélynál nagyon jó volt, jól mulattunk, és azt hiszem a helyiek is, mert az utcáról és a szomszéd boltokból a végére mindenki körénk gyűlt. Már csak a hasunkat kellett megtömni, ehhez ugyanazt a finom sült halat választottuk, amit előző este is.

Ekkor jött az ötlet, hogy készítünk egy dupla „előtte-utána” képet a fizimiskámról és a halról, merthogy mindkettőről csináltunk ilyet, a borbély, illetve a vacsora előtt és után. :)

Látjátok, hogy még a fodrászunk mosolya is szélesebb lett a fazonigazítástól! :)

Sukur története

Utolsó nap az idő sajnos nem változott, de azért még így is kimentünk, hogy sétáljunk egyet a szigeten. Nagyjából körbesétáltuk a sziget északi felét, Zita gyűjtött kagylókat, én pedig üldögéltem, fényképezgettem. Lehet, hogy itt a férfiak szoknyában (lungi – ami ugye már nekem is van :D), járnak és kézen fogva sétálnak (na, én idáig nem fogok eljutni), de ez még nem jelenti azt, hogy homoszexuálisok. Mi viszont ezen nem tudunk túllendülni, olyan nagyon komikus az egész, úgyhogy most végre lencsevégre is kaptam, ahogy nem is akárhol, hanem a tengerparton teszik ezt! :)

Este a bazársoron még mindig találtunk újat: most egy labdajátékot játszott néhány ember egy üres placcon. Egy rácsszerű külsővel, és üres belsejű labdával dekáztak egy körben állva, a lényeg pedig az volt, hogy ne essen le a földre a labda, illetve, hogy minél izgalmasabb figurával jutassák újra a magasba a labdát.

Amit talán a legjobban élveztünk az egész szigeten, hogy félig angolul, félig bengáliul tudtunk beszélgetni a helyiekkel, miközben egy az utcára nyíló kis üzletben teázgattunk vagy falatoztunk, pont úgy, ahogy ők is. Ez nem csak kellemes, hanem hasznos is volt, mert így tudtuk meg, hogy teljesen reménytelen innen átjutnunk Mianmarba, ugyanis nem járnak innen hajók. Harmadnapra már barátaink is lettek, akiket felismertünk (nem csak ők minket), és akikhez visszajártunk. És mindeközben sose gyűlt körénk zavaró tömeg, ami megint nagyon jó volt.

Sukurnak utolsó este ajándékot is hoztunk, mert sejtettük, hogy mint mindig, most is találkozni fogunk vele. Ez így is volt, így át tudtuk neki adni az angol-bengáli tematikus szótár-füzetet, amit még valahol Khulna környékén vettünk egy buszon 10 takáért. A bengáli jelentése a szavaknak csak bengáli karakterekkel volt leírva, így mi csak point-it-ként tudtuk volna használni, ezért inkább azért vettük, hogy majd odaadjuk valakinek, akinek igazán hasznos lesz. Ehhez ez volt a megfelelő idő, és Sukur volt a megfelelő személy! Vagyis csak azt hittük! Ugyanis amikor átadtuk neki, kiderült, hogy Sukur nem tud olvasni, se írni, se bengáliul, se angolul. Sose járt iskolába, az angolt a szigetre érkezett turistáktól tanulta meg! 12 éves fejjel megtanult angolul, úgy hogy sose járt iskolába!

Hogy-hogy nem jársz iskolába? – kérdeztem Sukurt. Mert nincs rá pénze a családomnak. Miért nincs rá pénze, mit csinál anyukád? Anyukám a háztartást vezeti és a testvéreimre vigyáz. Apukád? Apukám halász, de nem jár ki a tengerre, hanem otthon fekszik és alszik, pedig ha kimenne a csónakkal a vízre, minden nap annyi halat foghatna, amennyiből sok pénzünk lehetne. – Így Sukur, mire én folytatom: Mennyibe kerül egy évre az az iskola? 1000 taka! – válaszolja. Ezer taka az nincs egész 3000 forint! Hogy-hogy nincs ennyi pénzetek egy évben, nem tudsz ennyit összeszedni a turistáktól? Mit csináltál a 100 takával, amit pár napja adtunk Neked? Minden pénzre szüksége van a családomnak, azt is édesanyámnak adtam, 4kg rizst vett belőle.

Az a bizonyos kép, amiért az érkezésünk napján Sukur a pénzt kapta, azóta egyébként felkerült a Facebook oldalunkra, és meg is köszöntünk az illetőnek. Úgy tűnik, talán nagyon nem haragudott meg a pénzes fotó miatt, mert bár a screenshot-on már nem látszik, de később még azt is írta, hogy menjünk vissza újra és újra Bangladesbe. :)

Én e Sukurral folytatott párbeszéd után kezdtem gondolkodni, és állt össze bennem a kép, hogy kötelességünk segíteni ezen a srácon. Nem is értem, hogy nem tette ezt meg eddig valaki, hozzánk hasonló “gazdag” külföldi turista, akiktől Sukur angolul tanult? 1000 taka az nekünk szinte semmi pénz, oké, jó hogy egy napi büdzsénk, de gondolkodás nélkül odaadunk egy napot a nászutunkból (ami így ebben a formában nem igaz, mert előteremtjük majd azt pénzt máshonnan), hogy kifizessük Sukur tandíját egy évre. El is határoztuk Zitával, hogy holnap első utunk az iskolaigazgatóhoz lesz majd, Sukurral együtt, aztán ha beírattuk Sukurt, elmegyünk a szüleihez is és a tolmácsolásával megbeszéljük velük, hogy mostantól Sukur iskolába jár, mert ez bizony hosszútávon nagyon-nagyon jó lesz neki is és a családjának is.

Ám ezzel én akkor nem értem be, rögvest tenni akartam valamit Sukurért, ezért elsétáltunk egy közeli papír-írószer boltba (igen, van ilyen a szigeten!), ahol vettem neki egy üres füzetet és egy tollat. Visszaérve az étteremhez, ahol amúgy potyáztunk a vacsora után, amíg Zita az angol ábécét betűit írta le a Sukur új gyakorlófüzetébe, addig én a barátait kérleltem, hogy tanítsák a srácot, tanítsák meg neki a betűket, tanítsák meg olvasni és írni, mert van benne valami! És akar is, ez már csak abból is látszott, hogy ahogy kézhez kapta Zitától a füzetet, elkezdte másolni benne a betűket, ahogy mondtuk neki. Ha csak abba belegondolok, hogy mindössze 12 éves, és gyakorlatilag ő rendelkezik a legjobb angollal a szigeten azok közül, akikkel találkoztunk…

Szóval ez nem semmi! Biztos, hogy van tehetség, és akarat a srácban, biztos, hogy eszes gyerek, akiben van potenciál, ami viszont kihasználatlan marad, ha nem segítünk rajta. Én még 17 évesen sem tanultam németül, pedig tanítottak, ő pedig önszorgalomból, tanár és tanítás nélkül… Ezen nem bírok napirendre térni! Gondolkozzunk el Sukur életén, ha panaszkodni támadna kedvünk a saját, magyar sorsunk terén! Remélem viszi valamire a srác, mert benne van a lehetőség! Ahogy mindannyiunkban is!

Este úgy mentünk el lefeküdni, hogy másnap a délelőttöt Sukur iskoláztatására szánjuk, és délután összepakolunk, hogy a három órakor induló aznapi hajóval elhagyjuk a szigetet. (minden nap egyszer fordul a hajó)

Jön a vihar, menekülés a szigetről!

Reggel valaki veszettül kopogott az ajtónkon, és amikor azt kinyitottam, láttam, hogy a szállodás arc az. Kérdeztem mi van, de nem igazán tudta elmondani, csak sokadjára értettem meg, hogy vihar közeleg és a hajó nem délután háromkor, hanem most délelőtt fél óra múlva indul, és aztán nem is jön többet vissza, talán egy hétig sem, amíg újra el nem csendesedik az idő a tengeren. Micsoda, fél óra!? Nézz körbe, mindenünk szana-szét van a szobában, nem készültünk erre. Légyszi telefonálj oda (a mobilhálózat az 0-24 működik a szigeten, még mobilnetünk is volt), hogy mindenképpen várjanak meg, még egy órára szükségünk van! – Mondtam neki, de közben nem tudtam, mennyit értett meg belőle, ezért keltettem Zitát, és kezdtünk pakolni. Hamarosan újra kopogott az emberünk, közölte, hogy nincs egy óránk, a hajó 30 percen belül elindul vissza Teknafba, nem tudnak ránk várni! Na, jól nézünk ki, mindent csak behányni a táskákba, csak hogy valahogy beférjenek, csak gyorsan, aztán bezár, kihord, felrak a biciklire és indulás a parton a másik szállóhoz, ahol be tudunk menni a bringákkal a belső, betonozott útra, amin már gyorsan odajutunk a kikötőhöz! Ez volt a terv a fejemben, ami gyorsan össze is állt, ám a valóság nem volt ilyen egyszerű.

Hamar megjelent Sukur is a szobánknál és közölte nagy izgatottan, amit már mi is tudtunk. Kértem, hogy segítsen és ő nagyon rendesen segített is kihordani a táskákat a partra. Jó gyerek ez a Sukur, most is rögtön ideszaladt, hogy értesítsen és segítsen minket. A parton még „high-tide” volt, vagyis magas vízállás, a hullámok szinte a homokzsákokat nyaldosták, azokat, amelyeknek a bringáink voltak támasztva, miközben a táskákat raktuk fel rájuk. Egyszer csak egy a többinél nagyobb hullám érkezett, eláztatva a cipőinket, felcsapva a bringákra is. Ugyanez a hullám, ahogy vissza a tenger felé indult, magával kapta Zita egyik táskáját! Mi a franc, mi jöhet még, tengervizet kapunk, eláztat minket a tenger!? Ezt nem hiszem el! Hangosan felkiáltva Zita táskája után rohantam, hála az égnek ezek mind vízállóak, így azon nem is paráztunk, hogy beázott-e, örültünk, hogy nincs olyan nehéz, hogy elnyelje a tenger, és hogy végül sikerült visszaszereznünk tőle. Gyorsan befejeztük a pakolást, és indultunk! Tengervizes SPD-cipőinket becsatoltuk az alulról tengervízben félig megázott bringákba, és gyíííí, mentünk, ahogy csak bírunk!

Konkrétan a tengerben bringáztunk, úgy értve, hogy annak a hullámai nem hagytak száraz helyet a parton, nagyon sokszor a kerekeinket nyaldosták, de azok hála az égnek valahogy még így sem süllyedtek annyira el a homokba, hogy ne tudtunk volna tekerve haladni. A part kijáratánál azonban le kellett szállnunk, egy nagyot kellett löknünk a bringákon, hogy azok feljussanak a néhány méter hosszú, meredek, gyökeres szakaszon, aminek a túloldalán már az a szálló volt, aminek a kapuja előtt kezdődött a betonút. Igen ám, de ez a kapu zárva volt, csak egy embernyi ajtó volt rajta nyitva, de annak volt egy kb. 30cm magas pereme. Kértük hangosan, hogy nyissák, mert sietünk, de bénáztak, nem találták a megfelelő kulcsot, mi meg nem tudtunk várni, megfogtuk ketten a bringákat egyesével, és átemeltük őket.

Kint a betonon a riksások nagyot néztek, mert ilyet még nem láttak! “Hoda Hafesz!” barátaink, nekünk most rohannunk kell, menekülünk, mert ha elmegy ez a hajó, lehet, egy hétre itt ragadunk, és az nagyon nem lenne vicces, mert a vízumunk már így is lejárt több mint 10 napja!

Szóval éles volt a helyzet és ezt tudtuk, és éreztük is. Közben az eső is szemerkélt, de ez most nem igazán izgatott minket, csak azon feszültünk, hogy elérjük a hajót. Csak azt a pillanatot vártam, hogy végre beforduljunk a bazársoron, aminek a túl végén a stég mellett megpillantjuk a hajót… Ha még bent áll! Elszáguldottunk a fodrász mellett, a boltok mellett… Mennyi szép emlék, csupán néhány nap alatt! Az iskolát is elhagytuk, ami amúgy egyben ciklonház is. Ezt nagyon sajnáltam, bántott, hogy nem tudtunk emiatt a hülye vihar miatt Sukurnak segíteni. De talán majd még valahogy a szárazföldről el tudjuk intézni. Egy ezrest nem akartunk neki odaadni, mert attól tartottunk, megint „csak” rizst vesz belőle az anyja. Közeledett a bazár, már a „városban” voltunk, még egy jobbkanyar, aztán balra befordulunk a bazársorra, és…

Folytatása következik!

Bocs, ezt a „befejezést” nem tudtam kihagyni! :) A reklám után folytatjuk. Addig nem írom meg a folytatást, ameddig nem rendel mindenki naptárat, aki szeretne! Kiváló karácsonyi ajándéknak is, csak tessék, tessék, vegyék a falinaptárat! Október 31-én le kell adnunk a nyomdának a darabszámot, komolyan beszélek! Szóval, ha még nem rendeltetek, de szeretnétek, akkor most tegyétek meg! Köszönjük! Nagy-nagy köszönet azoknak is, akik már rendeltetek!

A Saint Martin szigetre 2012. szeptember elsején érkeztünk, és… – Hú, majdnem elszóltam magam! – …ez a bizonyos menekülés 4-én reggel történt.

Emlékeztek a Kaland, Játék, Kockázat nevű könyvekre? Az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha minden real-time menne, úgy értem valós időben meg tudnám írni az útinaplót, akár valami gondolatvezérelt billentyűzeten, rögvest online, Ti pedig ugyanígy tudnátok olvasni, és eldönthetnétek, vagy mondjuk szavazhatnátok… ha nem is arról, hogy elérjük-e a hajót, vagy sem, de mondjuk, hogy merre menjünk tovább. :) De legalább így utólag, ki vele, kinek mi tetszene jobban, ha elérjük a hajót, vagy sem!?

Micsoda idétlen kifejezés, a „világ leghosszabb tengerpartja”! Ha én el akarnám ezt képzelni, hamar egy a legnagyobb kerületű egybefüggő földdarab, talán Afrika és Eurázsia kerületéig jutnék, aminek valóban, Cox’s Bazar is része, pont úgy, az egész adriai partvidék, az olasz csizma, vagy Norvégia fjordjai. Persze a bangladesiek bizonyára nem erre a part-”szakaszra” gondoltak, hanem ennek egy apró részére, ami Chittagongtól Teknafig húzódik és 120km hosszú, és történetesen (azt mondják) ez a világ leghosszabb egybefüggő(!), természetes(!), homokfövenyes tengerpartja. Ezzel is tudnék veszekedni, de minek! :) Cox’s Bazar amúgy csak egy település ennek a partszakasznak kb. a közepén, de ezzel a névvel egyben a partot is azonosítják. Cox’s Bazar a bangladesiek elsőszámú belföldi nyaralóhelye. És igen, a Ramadánt lezáró Eid, a legnagyobb muszlim ünnep kellős közepén érkeztünk meg ide. De ez sokat nem zavart minket, hiszen mi egy baptista templom vendégházában laktunk, ahol rajtunk, egy cseléden és a pap családján kívül senki más nem volt, sőt mi több, volt egy tágas szobánk és nagy udvarunk. Persze ennek az iróniája, hogy emiatt mégsem zárkóztunk be, alig voltunk otthon a szálláshelyünkön.

A piacon és a postán

Rögtön első nap kimentünk, és az utcánkban reggel nagy piacot találtunk, az emberek a földön ülve minden földi jót árultak, sőt még a tengerek nekünk igen cifra gyümölcseit is, szóval folyt az igazi élet, és mi ezt élveztük nézni és fényképezni. Végre nem mi voltunk a fő látványosság, hanem az a nagy félember nagyságú zöld „retek”, és a körülötte forgó üzlet. A sétával nem csak maga a séta volt a célunk, hanem a posta is, hogy feladjuk az időközben felgyülemlett képeslapokat. Egy országból általában csak egy alkalommal adjuk fel a lapokat, ezért lehet 1-2 hónap késés a kérelem, és a kézhez kapás között, ezt remélem megértitek! Így annál nagyobb meglepetés! Volt, aki már elfelejtette, hogy kért, és mikor megérkezett a lap, nagyon megörült neki. Azt tudjuk, hogy akiknek innen adtuk fel a lapokat, azok megkapták, de sajnos közben fényderült rá, hogy egy Nepálból feladott adag nem érkezett célba, ezeket újra fel fogjuk adni és továbbra is kérünk Benneteket, ha a kérés után 4 hónappal sem kaptatok lapot, akkor azt jelezzétek a kérelmi form-on, vagyis küldjétek el újra a kérést, megjegyezve, hogy „A kutya fáját, hát nem kaptam meg a lapot!”. :)

A posta egyébként önmagában is élmény volt, ahogy a képeslapok beszerzése is. Banglades nem éppen a turisták által sűrűn látogatott ország, ezért képeslapot se nagyon kapni. Egy helyen találtunk képeslapot az egész országban, a dhakai New Market nevű bazár egyik könyvesboltjában. És ott sem postcard-nak hívták, hanem viewcardnak! :) Miután ezt megtudtam, rohanhattam körbe újra az összes könyvesbolton, most már viewcard után kérdezve, de mind hiába, így végül maradtak azok a lapok, amelyeket találtunk, kicsit régiek, kicsit kopottak, vagy épp „csak”rajzok vannak rajta, de hát ez Banglades, legalább van nekik és megtaláltuk. A bélyegragasztás sem volt kis meló, mert itt nem ragadnak a bélyegek, ráadásul, ha jól emlékszem, minden lapra hármat kellett ragasztani, a külön tégelyben kapható ragasztóból. Zita csuklóig ragasztós lett, mire végzett velük… Közben én még az utolsó lapokat írogattam, és persze közben társaságom lett, az öreg aggastyán nagy érdeklődéssel figyelte a kézírásomat, próbálta megfejteni, forgatta, nézegette, de hiába, nem bírt a magyar nyelvvel. :) Szóval már maga a posta is egy élmény volt önmagában! Hát még a hazafelé út, amikor is elkötöttünk (elkértünk) egy riksát, amit aztán én hajtottam, és Zita volt rajta az utas. Ezen mi magunk is jól szórakoztunk, de a helyiek még jobban mulattak. Itt a riksás szegény eleve nem a társadalom felsőbb rétegéhez tartozik, ellenben a fehér emberre nagyon felnéznek (pedig igazán nem érdemelte ki…), így nagyon furcsa látvány lehetett nekik egy fehér ember, ahogy a saját asszonyát húzza a riksán. :)

A nap lemegy a Bengáli-öböl mögött

Tudtuk, hogy Cox’s Bazar messze földön híres tengerpartja nyugat felé néz, és azt is tudjuk már néhány éve, hogy a Nap nyugatnak nyugszik, így aztán összeraktuk magunkban a képet, és eldöntöttük, hogy ott a helyünk a parton, akármekkora tömeg is várjon ránk ott. Ide már bengáli által hajtott riksán mentünk, és amikor leszálltunk róla, szemtanúi voltunk egy szomorú kis jelenetnek. Egy kissrác vidáman játszadozott előttünk, felcsimpaszkodott és elrejtőzött az előttünk parkoló riksára, láttuk rajta, hogy nevet, és vidám. Ám amikor a mellettünk álló anyukája meglátott minket, odakiáltott neki, mire a kissrác azonnal az utunkba állt, és szomorú, szánalmat keltő képpel kinyújtotta felénk az egyik kezét, és közben a másikkal a szája felé mutogatott összetett ujjakkal, jelezve, hogy éhes. Pedig az előbb még önfeledten játszott… De az anyja ilyenre tanítja, akkor mit fog tudni a világból és hogy fog viszonyulni az emberekhez? Igazából nem tudom a megoldást.

A part és a naplemente gyönyörű volt, annak ellenére, hogy valóban tömeg volt, talán tengerparton én még nem is láttam egyszerre ennyi embert. A kb. 100m széles, végtelen hosszú homokfövenyen még vizimentők is szolgáltak és pénzért napernyős nyugágyakat is lehetett bérelni. A naplemente varázslatos volt, annak ellenére, hogy úgy kellett bűvészkednünk és rohangálnunk, amikor olyan képet akartuk készíteni róla, amiben nincsen „fürdőző” bangladesi. Az idézőjel azért, mert ugyan itt sokkal többen tudnak úszni, mint Indiában, de még mindig nem mindenki, főleg nem ekkora hullámokban. És nekünk még mindig nagyon furcsa az is, hogy férfi-nő, mindegy a nem, mindenki ruhástul, száriban vagy farmerban megy be a vízbe… :o És nem mernek messze menni, félnek a víztől és a hullámoktól. Mondjuk itt már meg is értem, én se mennék be, akkorák a hullámok, és ettől a vizimentő is mindenkit óva intett, sőt ezen túl még folyamatosan sípolt is ránk, ha arrafelé kóboroltunk el, amerre ő úgy vélte, hamarosan megérkeznek a nagy hullámok. Ez is érdekes volt, ahogy a víz egy vékony rétegben képes volt több tíz méteren keresztül elterülni a szinte sík parton, mielőtt beitta a homok, vagy meg nem érkezett a következő hullám a habokkal. Ugyanez a jelenség érdekes vájatokat, mélyedéseket hozott létre a homokban, amelyeknek az oldalában megfigyelhettünk egy kis miniatürizált „talaj eróziót”, ezt is úgy figyeltem, mint egy kisgyerek, és újra rácsodálkoztam magamra, hogy rá tudok csodálkozni ilyen egyszerű dolgokra. :)

Szóval a naplemente egy szép élmény volt a parton, hozta a várakozásokat, és az éhséget is, amit egy part menti vendéglőben csillapítottunk. Itt a szokásos házi gyros-unkat készítettük el a rendelt ételekből, plusz a kintről hozott fokhagymából, amiért először én indultam, de aztán amikor látták, mire készülök, szinte pánikolva rohantak utánam és a fokhagyma után. Szóval lehet, hogy koszosak, büdösek (a tűzhöz használt kerozintól is) ezek a helyek és ugyanazzal a kézzel fogják meg a parotádat, amivel a pénzt is (a jobbal, mert a bal az koszos, azzal a feneküket törlik), de betolhatod az étterembe a tökig pakolt fekvőbringádat, nem szól érte senki, és amikor nincs nekik valamiből, azonnal kirohannak neked érte. Ezért szeretjük is őket nagyon, ahogy a desszertnek elfogyasztott jégkrémet is. Hazafelé már gyalogoltunk, mert ebből a parti zónából indulva a riksások olyan „magas” árakat mondtak, hogy abból már alkudni se volt sok kedvem, na meg a séta is jól esett így végre egy kicsit hűvösebben, most hogy lement a nap.

Még egy nap Cox’s Bazarban – Csatt nélkül maradunk

Másnap úgy terveztük, hogy a reggeli és a pénzváltás után elindulunk, de sajnos az utóbbi nagyon elhúzódott, mert sehol nem kaptunk mianmari kyat-ot. Bementünk a fő-fő bankban, ahol rögtön el is kapott minket egy nagyon segítőkész, rendes alkalmazott, aki miután végighallgatta a történetünket, megígérte, hogy mindent megtesz, hogy a legjobb segítségünkre legyen. De az ő bankjában nem volt kyat-uk (ejtsd: csatt, vagy dzsatt, vagy kijatt, a fene tudja), átküldtek egy másikba, ahol hosszas tanakodás után ők is kitalálták, hogy nekik sincs, és azt is furcsálták, hogy dollárt szeretnénk, sértetlen, nagy címletekben. Ilyen se volt nekik, csak két gyűrött százasuk. Ezen a ponton kicsit elszomorodtunk, mert ekkor már tudtuk (és sajnos csak ekkor), hogy Mianmarban csak a tökéletes állapotú, gyűretlen, firkálatlan bankjegyeket váltják be, azokból is csak leginkább az amerikai dollárnak a százasát, amely nem régebbi 2006-nál. Ilyen azért volt még nálunk, és ki is vasaltuk, de biztos ami biztos alapon, akartunk belőlük szerezni még. Ez nem sikerült, későn próbálkoztunk, még Chittagongban kellett volna ennek utánamenni, de tűzoltásképpen, a banki alkalmazottak tanácsára beszereztünk egy csomó kiváló állapotban lévő bangladesi takát, amit az elmondásuk szerint majd könnyedén be tudunk váltani a határ mianmari oldalán, mivel onnan rendszerint jönnek át kereskedők Bangladesbe termékeket vásárolni, és szükségük van a bangla pénzre. Ez végülis logikus, és jobb opció nem lévén bele is törődtünk, hogy akkor majd így lesz, vagy sehogy és megélünk majd Mianmarban, ahogy tudunk. Kicsit úgy éreztük, nagy ismeretlenbe megyünk bele, fogalmunk sem volt róla, mi vár ránk majd Mianmarban, milyen állapotok, milyen emberek, milyen fejlettségi szint. Azt hallottuk, hogy a kötekedő határőrök és a rend őrei, ha nagyon nem akarnának keresztülengedni az elméletben zárt határ menti államon, Rakhaing State-en, akkor könnyedén megkorrumpálhatók a másképpen szükséges repülőjegy árának töredékével. Ezt reméltük, hogy nem kell majd megtennünk, ahogy amiatt is bizakodóak voltunk, hogy sokan, akik jártak már Mianmarban, azt mesélték, hogy DK-Ázsia legbiztonságosabb országa, jobb mint Thaiföld és az emberek mindenütt nagyon kedvesek és segítőkészek. Szóval bizakodóak voltunk, ugyanakkor kicsit tartottunk is az újtól, főleg, hogy csak egy-két kivasalt százdolláros volt nálunk, néhány kisebb címlet még régről, és most már egy nagy rakás taka is, amit nagyon reméltük, hogy majd be tudunk váltani, máskülönben jól rajtunk marad, mert ezt aztán végképp nem váltják minden pénzváltónál. :)

Új műsor a horizonton

Az idő úgy elment a sok banki hercehurcával, hogy úgy döntöttünk, ezen a napon már nem megyünk tovább, mert nincs értelme délután elindulni, hiszen Teknaf 80km ide, ami egy hosszú nap alatt teljesíthető, ám fél nap alatt lehetetlenség. És mivel nem akartunk az ismeretlenbe belemenni és valahol útközben éjszakázni, én inkább nekiálltam naplót írni, Zita pedig olvasni.

Este pedig megint kimentünk naplementét nézni, de ma más műsort adtak a horizont felett, ma teljesen máshogy nézett ki a naplemente. :) A tegnapi jobb volt, de azért ma sem panaszkodhatunk, hiszen utána nagyon jól szórakoztunk a part menti bazársoron, ahol félig mert tényleg szükségünk volt hozzá a vacsorához, félig tréfából mindenkitől rosun-t (fokhagymát) szerettünk volna vásárolni. Amikor kérdeztük, először nem értették, próbáltak az angol szavaik között találni valamit, ami hasonlít a „rosun”-ra, aztán rájöttek, hogy bengáliul beszélünk és ennek mindig nagy nevetés lettek a vége, sőt egyszer tényleg elvezettek minket egy üveg fokhagymához, de az sajnos már nem volt friss, hanem egy befőttesüvegben úszott valami furcsa lében, így maradt az, amit az étteremben megint nagyon kedvesen beszereztek nekünk. Mikor leültünk, már tudták, hogy ezek ketten azzal kezdenek, hogy: sosa, piadzs, rosun, vagyis sok uborkát, hagymát és fokhagymát kérünk! :) Vacsi után még kiültünk egy másik vendéglőbe meginnni egy kávét és élvezni a part kellemes légkörét. Ekkor végre volt egy kis időnk és jelenlétünk elcsodálkozni azon, hogy hová is jutottunk, itt vagyunk Banglades, egy távoli ország egy távoli csücskében, és főleg azon csodálkoztunk, hogyan is jutottunk idáig. :)

Másnap reggel már tényleg tovaindultuk Teknaf felé a csodálatos parti úton, de arról már csak jövő hét hétfőn szól majd a fáma! ;) Apropó, mi, vagy ki az a fáma? :) Na szépen vagyunk, azt se tudom, mit írok…

Cox’s Bazarban 2012. augusztus 29-30-án időztünk.

Vonatjegy vásár, és találkozás Gabriellel

Madurai után a következő állomásunk Chennai volt. Úgy terveztük, hogy az érkezési és az indulási nappal együtt 3 napot töltünk itt el. Vagyis egész pontosan Chennaitól 2 órányira délre, Mammalapuramban. Ehhez azonban szakítanunk kellett az eddig megszokott tatkal vonatjegy vásárlási módszerrel, és fel kellett keresni a nagyobb városokban fellelhető, csak külföldi turisták számára nyitva tartó jegyirodát. Ehhez át kellett szállnunk Chennai-ban egy HÉV-szerű vonatra, ami Egmore állomásról átvitt minket a központi pályaudvarra, ahol megtaláltuk ezt az irodát az első emeleten. A reggel 8 órát itt is meg kellett várnunk a nyitásig, majd kitöltöttünk egy, az eddigiektől teljesen különböző jegykérelmi lapot, sorban álltunk a javarészt pakisztániakból álló (vagyis ülő, mert voltak székek) sorban, és tádááá, megkaptuk a vontjegyünket! Méghozzá nem is akármilyet, egy 37 órás útra, 2138km-re szóló vonatjegyet vettünk, kettőnknek alig több, mint 2000 rupiért. Ez hálókocsis jegy, tehát ebben a két éjszakai „szállás” is benne van, merthogy a vonat hétfő este indult Chennaiból és szerda reggel érkezett meg Varanasiba. Soha nem utaztunk ilyen nagyot vonattal ezért már a jegyvásárlás is egy nagy élmény volt. Már csak azért is, mert a sikeres turista quotás vásárlásunk azt jelentette, hogy nem kell az érkezésünk napját a zsúfolt, zajos, szmogos Chennaiban töltenünk, hogy másnap reggel vegyünk tatkal jegyet, hanem máris indulhatunk busszal Mammalapuramba, ahol így két fél és egy teljes napunk lesz. A jegyirodában megismerkedtünk egy amerikai, de jelenleg Sri Lankán élő sráccal, Gabriellel. Neki ez a nap csak várakozással telt volna az esti, Delhibe robogó vonatjára, ezért úgy döntött, hogy velünk tart Mammalapuramba erre a napra.

Így hát hárman buszoztunk át a buszpályaudvarra, ahol más alternatíva nem lévén, felszálltunk egy légkondis buszra fejenként 76 rupiért (egy vagyon Indiában ekkorka buszútra), és elrobogtunk Mammalapuramba.

Azonnal ránk támadnak az érkezésünkkor

Mammalapuramról ekkor még csak annyit tudtunk, hogy az Andamán-tenger partján fekszik, rengeteg a kőfaragó és a kő-, illetve sziklafaragvány, és hogy egyesek szerint jobb hely, mint Hampi. Utóbbit nem nagyon akartuk elhinni, ezért döntöttük el, hogy bevizsgáljuk a helyet egy pár nap erejéig, miközben már „úton vagyunk” vissza észak felé – szóval ez a mammalapurami kitérő igazából csak egy hosszúra nyúlt átszállás volt nekünk. :) Amikor leszálltunk a buszról, néhány nagyon agresszívan szolgálatait kínáló helyi tudatta velünk, hogy egy turistagettóba érkeztünk: mindenáron mutatni akartak nekünk egy-egy szállodát. Én mondtam nekik, hogy maximum napi 200-at akarunk szállásra költeni, és hogy mi magunk akarjuk megtalálni a helyünket, de csak az utóbbit értették meg. Sőt, a 200 rupis büdzsénknek valahogy aztán nagyon gyorsan híre is kelt, mert még ötszáz méterrel később is jöttek oda hozzánk, hogy „only two hundred”, és közben olyan szállodák neveit emlegették, amiről az útikönyv azt írta, hogy 500 alatt nem kapni benne szobát. Ezért aztán kőkemény „resistance” alakult ki bennem ezek felé az emberek felé, és senkire nem hallgattam, senki után nem mentünk, pedig mindenki nagyon hívott, és nagyon magyarázott. Valószínű a részesedés igen jól jött volna nekik, azért nyomultak ennyire. A végén még ők sértődtek meg, amikor nem mentünk velük. De tudom, hogy csak időpazarlás lett volna, ami nekünk drágább, mint nekik, ráadásul feleslegesen áltattuk volna őket, és ha körbesétálunk egész Mammalapuramban, akkor sem találtunk volna elég olcsó szállást velük, mert amikor a szállósok meglátják, hogy valaki „hoz minket”, alapból egy kicsit magasabb árat adnak. Egyszóval az volt az egyetlen út, hogy lerázzuk őket, és ez úgy egy kilométer után sikerült is. Persze 200-ért még így sem kaptam, csak 480-ért két éjszakára, de mivel Gabriel is bejött a szobánkba és kétszer is lezuhanyzott nálunk, végül odaadtam nekik az ötszázat. Délelőtt csak lepihentünk, beszélgettünk és elmentünk ebédelni. Délutánra erőt vettünk magunkon, és kicsit kimerészkedtünk körbenézni.

Khrisna’s Butter Ball

A szállodánk utcája pont a tengerpart és egy nagyon kellemes kis park között volt. A partra menet színes éttermek mellett haladtunk el és kiérve a homokos fövenyre halászcsónakok között juthattunk ki a nagy hullámokhoz. A parton, ha jobbra néztunk, látszott az egyik fő nevezetesség, a parti templom, vagyis a „Shore Temple”. Az utcán a másik irányba sétálva pedig egy nagyon kellemes, zöld parknak a sarkán lyukadtunk ki. Ezt mások is kedvelték, mert rengeteg indiai – javarészt gondolom chennai-iak – piknikezett itt. Egy nagy lapos sziklának az oldalán egy kb. 5 méter magas, törött tojás alakú kő figyelt. Ezt hívják úgy, hogy „Khrisna’s Butter Ball”, vagyis Khrisna vajgolyója. A csodával határos módon áll ott és úgy, ahogy, ezért mindenkinek a kedvenc fotótémája. Ezt a helyet mi is igen kellemesnek találtuk, ezért ide még többször visszajöttünk, ám ezen első alkalomkor kicsit siettünk és inkább végigrohantunk a parkon, mivel közel volt már a naplemente, és Gabrielnek is indulnia kellett hamarosan visszafelé a vonatjához Chennaiba. A parkban találtunk néhány sziklába vájt kis helyiséget, de ezek már nem nyűgöztek le minket különösebben. Ellora és Hampi után nem mutattak számunkra sok érdekeset, de azt azért meg kell jegyezni, hogy ha itt kezdtük volna el az indiai körutunkat, akkor bizonyára ámultunk volna. Na azért nem kell megijedni, még így is találtunk néhány érdekes dolgot itt, ami lekötötte a figyelmünket. :) Ilyen volt pl. a papagájjal jósoló ember. Volt egy nagy pakli „kártyája”, benne szigszalaggal bevonva minden egyes lap. Ezt először nem értettem, aztán megláttam a kis papagájt a ketrecében. Ha a gazdája megcsörrentette a ketrec oldalát, a papagáj kilépett és leemelt egy lapot a pakliból. Ezt a jós kibontotta, majd kihajtogatta, és a benne lévő istenképek között megtalált egy kis angolul írt papirfecnit, amiből megtudhattuk, hogy Gabrielt nagy szerencse fogja érni, és boldog lesz az élete. :) Mindezt persze 50 rupiért.

Ahogy továbbsétáltunk a nagy lapos szikla tetején dél felé, úgy találtunk egyre több ilyen sziklaépületet, némelyik egész nagy volt. Később a fák közül még egy világítótorony is előbújt. Később láttuk, hogy ez nem csak dísz, hanem valóban használják, forog a tetejében a fény. Pár rupiért fel lehet menni a tetejébe, de mi most ezt idő hiányában kihagytuk. Helyette folytattuk dél felé a sziklába vájt lépcsőkön, mígnem végül meg nem érkeztünk a park sarkába. Innen a park oldalában, az utca mellett folytattuk, és ez már kevésbé volt kellemes, mert egy mondatot alig tudtunk váltani egymással anélkül, hogy valaki ne jött volna oda hozzánk, hogy „Excuse me…” – és próbált meg eladni nekünk valamit. Mi udvariasan elhárítottuk őket, hogy bocsánat, de beszélgetnénk. A végén már csak röhögtünk a helyzeten, mert tényleg az volt, hogy egy gondolatot sem tudtuk befejezni miattuk megszakítás nélkül – Pedig bőven volt mit beszélnünk Gabriellel. Itt menet viszont láttunk egy nagyobb szép sziklát, ami azért volt gyönyörű, mert az oldala tele volt szobrokkal faragva, volt néhány hatalmas elefánt, és mindenféle emberi alakok is. Az egész összkép gyönyörű volt, és ahogy utána olvastam, monszun idején még az egyik hasadékban víz is folyik, aminek jelképes jelentése is van. Persze mi még monszun előtt jártunk itt, így teljesen száraz volt a szikla.
Innen már egyenesen a szállodába mentünk, ahol Gabe még gyorsan letusolt, aztán kikísértük a buszhoz, és elbúcsúztunk tőle. Este találtunk végre egy nagyon jó kis éttermet, ahol javarészt nem a turisták, hanem a helyiek ettek, és az árak is ehhez voltak mérve. Itt nagyon jókat ettünk, viszonylag olcsón, és a lassijuk egyenesen isteni volt. Merészeltünk bele jeget is kérni, mert úgy volt az igazi. A hasmenés elmaradt, pedig valószínű a jeget nem „purified drinking water”-ből készítették. :)

A Shore Temple és az indiai fürdőzési szokások

Másnap elindultunk a fizetős látnivalók felé. Reggeli után kisétáltunk a tengerhez és elindultun a part mentén a Shore Temple irányába. Ahogy odaértünk a kerítés mellé, realizálódott bennünk, hogy erről az oldalról nem tudunk bemenni. Körbe kellett hát sétálnunk a sziklák és a kerítés között. Ez nem volt egy bonyolult művelet, mivel a kerítésen kívülről, de a benti vendégeknek áruló szuveníresek gyönyörű ösvényt tapostak az egész komplexum körül. Ahogy kiértünk a túloldalra, a miénknél még egy sokkal hosszabb, és vadabb hullámokkal büszkélkedhető partszakasz tárult elénk. Ez megint nagyon érdekes volt, mert ehhez képest a mi partunk teljesen kihalt volt. Itt volt az összes turista, akiknek a 99% ezen a helyen indiai volt. Tudni kell az indiaiakról, hogy a túlnyomó többségük nem tud úszni, mert az úszást nem tanítják az iskolában, és az előző generáció sem tud úszni, így a szülők sem tanítják a gyerekeket. Magyarán az úszó tudás itt egyáltalán nem elterjedt. Ebből következik, hogy a fürdőruha is teljesen ismeretlen dolog. Ennek ellenére azért a bátrabbak próbálnak ismerkedni a tengerrel, és éppen ezért mindezt egy kicsit veszélyes módon teszik ekkora hullámoknál. Na és persze számunkra kissé vicces is, mert száriban, farmerban, pólóban vagy ingben közelítenek a habok felé, és amikor azok elérik őket, sikítva, visítva, örömködve menekülnek vissza tőlük. Nem egyszer tetőtől talpig vizesen végezve. A parttól távolabb már senkit nem látni a vízben, és ha lenne is valaki a mélyvízben, ahhoz valószínű azonnal vízi mentő kéne, hogy kimentse.

Így már egyből világos volt, miért hallottunk annyi halálhírt az indiai tengerpartokról. Annyira azért nem veszélyesek a hullámok, legalábbis számunkra nem, és mi egyszer sem láttunk olyan igazán ijesztő hullámokat sehol, ezért nem értettük ezt a dolgot. De ha belevesszük a képbe India lélekszámát, plusz azt a tényt, hogy nem tudnak úszni, mindjárt világosabb, miért van annyi sajnálatos baleset.

A parttól visszafelé a város és a Shore Temple bejárata irányába egy hosszabb szuveníres bazársoron haladtunk végig. Ezen a szakaszán a két hónapos indiai kőrútunknak ismét utolért minket a kísértés, és megint vásároltunk egy-két apróságot az otthoni barátainknak, családtagjainknak, sőt még egy apróságot Chandannak is. Nem akarom lelőni, hogy mik ezek, mert a szeretetcsomag csak jóval azután fog hazaérkezni, hogy ez az írás publikálásra kerül, úgyhogy maradjunk csak annyiban, hogy itt Indiában a szuvenírgyárosok kreativitása igen nagy! :)

A Shore Temple-be végül csak én mentem be, mivel a 250 rupis belépőt egy kicsit sokalltuk, főleg, hogy már alaposan körbe is jártuk. Megpróbálkoztam az újságírókártyámmal, de hiába, először ugyan azt mondta a pénztáros, hogy „segít”, de amikor látta, hogy a kártyán semmi „India”, mondta, hogy nem adhat semmilyen kedvezményt. Ez egyébként így volt mindenütt Indiában. Szóval míg Zita az árnyékban hűsölt és olvasott, én egyedül közelítettem meg a két kis templomépületet. Ezek 700-728 között épültek, és valóban pompás látványt nyújtanak, de engem ennyi sok India után a fotózáson túl különösebben már nem is nagyon kötöttek le, ezért egy bő 20 perc után már ismét a Zitám mellett voltam.

Az Öt Rathas

A „Five Rathas” nevű helyre siettünk, amiről szintén nem sokat tudtunk, csak hogy szép, és hogy a belépőnk ide is jó. Egy hosszú-hosszú utcán kellett végigsétálnunk, amit végeláthatatlan hosszúságban kőfaragók és boltjaik leptek el. Az egész apró elefántszobroktól voltak itt az ember nagyságúnál nagyobb, talán több tonnát is nyomó istenszobrok. Csak kíváncsiságból rákérdeztem egy három méteres kőkrokodil árára. 4 lak, jött a válasz. Ez 40 ezer rupit jelent, vagyis kb. 180 ezer forintot. Sajnos hazavinni nem tudtuk volna hogyan, ezért aztán elmaradt a vétel. :)

A Five Rathashoz önmagában igazából nem is kéne belépő, mert az útról, a kerítés túloldaláról gyönyörűen látni a kis templomokat és az állatszobrokat. Persze ha már volt nálunk egy belépő, bementem fényképezni, és az őr Zitát is beengedni a bejárat melletti fa árnyékáig belépő nélkül. Igazából a legjobb szög pont onnan volt. :) Érdeklődés hiányában az 5 Rathasról sem tudok többet, mint hogy 630 és 668 között épültek, és hogy „szépek”, de ezt Ti is láthatjátok a képeken.

Harmadnak már csak egy gyors sétát tettünk a parton és a parkban, majd utoljára visszatértünk a kedvenc kis éttermünkbe, hogy még egy finomat együnk, miközben megírunk pár képeslapot. Mammalapuramot összességében egy nagyon kellemes helynek találtuk, de számunkra még mindig messze Hampi viszi a pálmát a gyönyörű természeti értékei miatt, és mert ott még látni, ahogy zajlik az igazi élet. Itt „csak” a kőfaragókat láttunk dolgozni. Igaz, az ő munkájuk gyönyörű volt és Európában az ilyen ritkaság számba menne és mindenki a csodájára járna. Itt viszont minden méteren olyan kőfaragványokat készítettek a szemünk előtt, hogy csak ámultunk. Tehát ha kőfaragó bolond vagy, akkor Mammalapuram a Te helyed, különben mindenképpen Hampi előtt gyere ide, hogy meglegyen még az újdonság ereje. Mindezek ellenre azért koránt sem állíthatjuk, hogy csalódás volt a hely, mert nagyon is szép, és gyönyörű volt, na és mert India ezer apró csodája itt sem marad rejtve.

Chennai-ban egy pályaudvari tusolás és vízfelvétel után felszálltunk a vonatra Varanasi felé, amiről 37 órán át le se szálltunk. Ez is egy fajta élmény volt, meg kell hagyni! Ám erről már csak legközelebb!

Ahogy már írtam, a Dolphin Bay Café pontosan az Om Beach közepén van, tehát amikor kiléptünk a homokra, a hármas (3-as alakú az öbölpáros) közepén találtunk magunkat. Ez a középső szár egy homokos, sziklás nyúlvány, kiváló hely naplementézéshez. Az első 60 métert még a homokon tudjuk megtenni aztán átveszik a terepet a sziklák. Ezt a sziklaormot egyszer meg is hódítottuk. Zitával szépen körbejártuk, szikláról sziklára felfedeztük. Több „természetes jakuzzit” is találtunk, illetve a sziklák között kisebb rákokat is. Ekkor láttuk, hogy a rák valójában nem is hátrafelé, hanem oldalazva jár! Méghozzá bámulatos módon, bárhol megkapaszkodik, olyan vizes, csúszós sziklákon, ahol én hatalmasat taknyolnék a flip-flop papucsomban, vagy mezítláb. A sziklákon nagyon óvatosak voltunk, mert tudtuk – különösen én tudtam a rossz bokámmal -, hogy elég egy rossz lépés, és szökdelhetjük fél lábon India hátralévő részét. Persze nem történt semmi baj, sőt, nagyon élveztük a sziklákon tett kis túrát.

A vízben több időt töltöttünk, minden nap megfürödtünk egyszer-kétszer, felfrissülés és játék gyanánt. Zita rengeteg időt töltött a parton apró kagyló és csigadarabok után kutatva. Mindegyik darab különböző és mindegyik egy apró kincs, a természet egy apró csodája. Ugyanígy a hullámok: sosincs két ugyanakkora, egyik sem ugyanolyan.

A parton

Amikor Zita a parton kincskeresett, én vagy naplót írtam az étterem árnyékában, vagy kiültem mellé a partra, és amíg meg nem untam, segítettem neki a „munkában”, vagy csak úgy ültem és bámultam a hullámokat. Amikor már ez is unalmas volt, akkor kitaláltam, hogy elkezdek szájharmonikázni tanulni. Az egyik legjobb barátomtól induláskor kaptam egy G-s Blues Harp-ot (szájharmonikát), hogy tanuljak meg rajta játszani az út alatt (végülis van rá pár évem… :P). Az interneten találtam egy „letölthető” Teach Yourself Blues Harmonica (tanítsd magad) anyagot, ezt meg is szereztem még Goán, és most rátettem a Kindle-re. Néhány lecke után persze unalmas lett és úgy döntöttem, belevágok a lecsóba. Beírtam a google-be, hogy Neil Young Heart of Gold Harmonica tabs, és tádáá, már meg is volt a „kotta”, ami olyan egyszerű volt, hogy még én is megértettem, aki soha életében nem tanult semmilyen zenét az általános iskolai zeneórákon túl. Számok 1-től 10-ig, ami előtt mínusz van, azt a lyukat nem fújni, hanem szívni kell a harmonikán. Az ütemet meg a hosszakat és az egyéb részleteket meg lehet tanulni hallás után. Legalábbis én megpróbáltam és meglepően jól sikerült leutánoznom az eredetit. Ebben még Zita is megerősített, szóval nem csak én akartam nagyon szépnek hallani. :) A legszebb az egészben, hogy ezt mind nagyon-nagyon élveztem. Bármikor, amikor olyanom volt – és elég sokszor volt olyanom -, kiültem egy tengerparti sziklára, és játszottam, gyakoroltam. Napról napra jobban ment. Mindehhez nem kellett semmit magammal vinnem, csak két apró fém-műanyag tárgyat. A telefonom, és a szájharmonikám. A telefonról szólt az mp3, és a képernyőn láttam a kottát – mivel volt lehetőség lementeni a böngészőben az oldalt. :) Ezt mocskosul élveztem, mert már évek óta álmodoztam arról, hogy majd egyszer megtanulok játszani valami hangszeren, de sose értem rá elkezdeni – a sportokkal mindig előbb ütöttem el a kevés szabadidőmet. Hát most erre is jutott idő, és igazi nagy feeling volt, hogy ilyen hamar belejöttem, és ráadásul egy ilyen helyen játszhattam.

Az egyik naplemente alkalmával a kamerát is magammal vittem, miközben Zitát „kísértem” a szájharmonikával. A vége az lett, hogy majdnem elvitte a hűséges kis Canont az Arab-tenger:

Kirándulás a Paradise Beachre

A vizes palackért való meneten kívül még egyetlen egyszer hagytuk el az Om Beach-et. Akkor amikor elindultunk tovább kelet felé a parton, hogy felfedezzük a többi partot. Konkrétan az utolsó öböl, a Paradise Beach vonzott minket, a felfedezés örömén túl már csak a neve miatt is. Egyik délután elindultunk hát, csak úgy lazán, flip-flop papucsokban, a vállamon egyetlen tarisznyával, benne két liter vízzel és a fényképezőgéppel. Az Om Beach végén lévő sziklákon könnyedén felkaptattunk, és odafent a gerincen egy igazi dzsungelben találtuk magunkat. Olyan dzsungel dzsungelben. Ezalatt azt értem, hogy olyan dzsungelben, amit mi otthon is dzsungelnek neveznénk, nem pedig csak olyan dzsungelben, amit itt Ázsiában dzsungelnek hívnak. Ugyanis errefelé hajlamosak az erdőt, vagy a ligetest is így nevezni. Szóval mentünk a sűrű erdőben ami tele volt olyan növényekkel, amit azelőtt még sose láttam, vagy ha igen, csak két dimenzióban egy vásznon, vagy képernyőn. Az ösvény többször, többfelé ágazott, és sokszor csak a visszafelé utat jelző táblából tudtuk kitalálni, hogy merre van számunkra a tovább. Egyszer csak feltűnt egy fickó, aki az úttól feljebb állt, bent az erdőben, és szemmel láthatólag semmit nem csinált. Ahogy közelebb értünk, kiderült mit csinál. Megkérdezte tőlünk, hogy „Akarunk-e szívni valamit?” (Do you want smoke something?) Marihuánát és Hasist árult. Mi nem szívunk ilyesmit, és egyáltalán semmit se. Én ha akarnék se tudnék élni ezekkel a szerekkel mert soha nem szívtam egy szál cigit sem. (A szüleim azt hitték, hogy középiskolás koromban kipróbáltam, de nem, csak azért voltam bagószagú, mert a suliból a villamoshoz menet az összes iskolatársam füstölgött körülöttem. :( :D) Azóta már többször kínáltak nekünk drogokat Indiában, és megvallom őszintén, ez engem egy kicsit zavar. De csak egy kicsit, épp csak annyira, hogy kitaláltuk Zitával, hogy mit csinálunk ilyenkor. Illedelmesen, és jó hangosan(!) megköszönjük, és visszautasítjuk: „No thank you, you are very kind, but we are not going to buy drugs from you, my friend!” (Köszönjük, de nem, nem kívánunk kábítószert vásárolni tőled, barátom!) Ennek persze csak városban van értelme, esetünkben nem volt, mert egy lélek nem volt körülöttünk, csak a dzsungel. Aki ilyesmivel foglalkozik, az vállalja az esetleges körülményeket – hogy elkapják. Ez ugye még nem számít önbíráskodásnak? :) Mi csak visszautasítottuk jó hangosan, hisz itt Indiában olyan rámenősen próbálnak eladni nekünk mindent, néha csak így értenek a szóból. Érdekes, ezek a drogárusok aztán mindig egyből lekoptak, sose nyomultak ránk tovább! :)

Visszatérve a dzsungelben való sétára: Ahogy letértünk a gerincről vissza a tengerpart közelébe, úgy váltott meredek hegyoldalba a terep, és ezzel együtt eltűnt róla a növényzet nagy része is, és kitárult előttünk az Arab-tenger végtelenje. Ez nagyon szép volt, élveztük a sétát, noha egyre inkább kezdett nyilvánvaló lenni, hogy a flipflop erre az útra nem a legalkalmasabb lábbeli. Ekkor már jó két kilométert megtettünk. Megérkeztünk egy partra, ahol találtunk éttermet és néhány hippi arcot. Ide gondoltuk, hogy beülünk ebédelni, de elég drága árakat mutatott az étlap és a legénység se nagyon foglalkozott velünk, ezért úgy döntöttünk, hogy megyünk még tovább, és majd ha megérkeztünk a Paradise Beach-re, ott eszünk valamit. Nem tudom miért, de én ekkor elég szarul voltam. Gyengének és erőtlennek éreztem magam, és a derekamon, a hátamon, és a hajamnál furcsán érzékeny lett a bőröm, rosszul esett neki minden tapintás. Olyan volt, mintha hőemelkedésem lett volna. Napszúrást nem kaphattam, mert igaz gyengébben, de már akkor is éreztem, amikor elindultunk, és ezen a napon még nem jártam sehol ezelőtt. Nem nagyon értettem a dolgot, de mentünk tovább. Innentől a sziklás parton haladtunk, lent egészen közel a tengerhez. Néha fel kellett mászni 10-20 méter magasba, majd vissza le, legtöbbször sziklákon, de jól kijárt „ösvényen”, ahol néhányan jöttek szembe is. Ezen a szakaszon láttunk egy apró, vékony kígyót, ahogy kivégez egy kisebb gyíkot. Elszorította a testével, talán elroppantotta vagy megfojtotta, ezt nem láttuk pontosan, de azt igen, ahogy utána elkezdte felfalni. Durva látvány volt ilyet látni állatkerten kívül! :) Ezután már csak egy forrás mellett haladtunk el, míg végül végre meg nem érkeztünk a várva várt Paradise Beach-re. A hely sokkal kisebb és kihaltabb volt, mint vártuk, és ez engem kétszeresen sokkolt, mivel nagyon vágytam már egy kényelmes helyre leülni és egy jót enni-inni, mivel igencsak kivoltam már az előbb említett gyengeség miatt.

De ahogy végignéztem a pálmaligetes, sziklás kis öblön, még kunyhószerű tákolmányokat is alig láttam, nem hogy étteremnek mondható épületet. Ettől kicsit megijedtem, de végül aztán találtunk egy helyet, ahol sütöttek-főztek néhány dolgot. Itt tudtunk enni palacsintaszerű, töltött finomságot, és el tudtam nyúlni egy, két pálmafa közé kifeszített függőágyban. Az egész part egyébként nem volt más, mint egy pálmaliget alatt megbúvó kis hippitanya, tele furcsa kinézetű figurákkal, akik láncban szívták a füves cigit, és mint a veszett, úgy doboltak. Volt, aki külön nyomta egy szikla tövében, és voltak, akik egy nagy körben ülve beszélgettek és zenéltek. Zita sem ezt várta, és ez a hely annak ellenére, hogy tényleg csuda jól nézett ki, valahogy egy kicsit csalódás volt nekünk. Valószínű már „túl öregek vagyunk ehhez”, vagy nem tudom, de nekem ez az egész nap füvezünk, zenélünk és csak úgy vagyunk bele a világba kevés. Biztosan élveztem volna egy darabig, ha 8-10 éve kipróbáltam volna, de most már kicsit túlzásnak találom ezt a fajta lazítást, és még csak részben tudom megérteni akkor is, ha közben belegondolok abba, hogy ez nekik csak néhány napig, vagy hétig jár ki az amúgy talán a magyarnál is durvább, egész éves mókuskerék után. Mert a társaság túlnyomó többsége nekem úgy tűnt, hogy még nálunk is nyugatabbról jött, hogy itt találja meg magának a paradicsomot egy kis időre.

Miért nem próbálják meg egész évben megteremteni maguk körül? Miért nem a valódi életükben próbálnak meg boldogok és önmaguk lenni, miért menekülnek el attól egy ilyen hátsó kis rejtett tengerpartra, hogy pár hétig boldogok legyenek? Ha egy kicsit kívülről, egy kicsit távolabbról nézzük ezt, nagyon abszurd az egész. :) Erről a dologról is eszembe jut egy nagyon jó, ezúttal magyar írás, méghozzá a szigetről: Elszigetelt Tombolás. Illetve még egy régi nagy kedvenc, klasszikus tanmese: A halász és a piackutató

Egy éjszakás betegség

Szóval feküdtem a függőágyban, és próbáltam rájönni, mi bajom van. Már nem a füvesekkel és az életvitelükkel, ha hippi életet akarnak, hát éljék, minket nem bántanak vele, tehát csinálják, mit bánom én. De miért vagyok ilyen rosszul még mindig, amikor már ettem is, ittam is? Jó egy óra sziesztázás és tengerpartozás után úgy döntöttünk, hogy csónakkal megyünk vissza az Om Beach-re. Erre ajánlkozott is egy csónakos fickó, aki végül néhány társunkkal együtt fejenként 100 rupiért hazarepített minket pár perc alatt a tengeren. Erre azért volt szükség, mert már annyira rosszul voltam, hogy azt éreztem, nem lenne jó ötlet visszafelé is a sziklákon és a dzsungelen át menni.

Mire hazaértünk már nagyon oda voltam, és mikor megmértük a lázam, kiderült, hogy 38,5 a testhőmérsékletem. Azonnal algopirint vettem be és magamra öntöttem egy vödör vizet apránként, majd Zita borogatni kezdett. Vizet is vettem magamhoz úgy óránként 1-1,5 litert, és ettől hamar sokkal-sokkal jobban lettem. Tudtam, hogy most nem lehetek igazán beteg, nem szabad elrontanom ezeket az amúgy gyönyörű napokat itt Gokarnán. Nem tudom, mi történt, de kb. 2 órával ezután már sokkal jobban voltam, és miután megnéztünk a kunyhónkban egy Human Planet epizódot, a lázam is eltűnt, és visszaállt a hőmérsékletem 37 fok alá. Szóval az egész amilyen gyorsan csak jött, olyan gyorsan el is ment. És aztán vissza sem jött. Gondolkodtam sokat, hogy mitől történhetett ez velem, de egy egyszerű felfázásnál jobb nem jutott eszembe. Mondjuk elég nagy művésznek kell lenni ahhoz, hogy az ember a Dél-Indiában felfázzon, de úgy tűnik, nekem sikerült! :) Amíg Zita kincskeresett a parton délelőtt, én a hűvös árnyékban ültem, és belemerültem a naplóírásba, miközben nem volt rajtam póló. A délelőtti „hűvös”, 20-25 fokos levegő folyamatosan érte a vesémet és ez póló nélkül lehet hogy szokatlan volt neki. Ebben az is megerősített, hogy igaz bár, hogy egy kisebb hordó vizet bevedeltem, de a nap végére 5-10 percenként kellett vizelnem járni. Ez pedig szerintem még akkor se normális, ha az ember rengeteget iszik. Másnapra hála az égnek ez is elmúlt, úgyhogy tényleg alig rondított bele ez a kis betegség az amúgy igen csodás gokarnai napjainkba.

Nyaralni megyünk, mert kell egy kis lazítás

Zitának már nagyon rég meg volt ígérve egy hét a tengerparton, szigorú semmittevéssel – már amennyire az ilyesmi kitelik tőlünk. Ez ellen én sem igazán ellenkeztem, mert egy-két dolgon keresztülmentünk az elmúlt 9 hónapban, és India sem az a hely, ahol az ember könnyen le tud nyugodni, és fel tudja dolgozni az élményeket. Ezért kivettünk egy hét szabadságot. Akartunk egy hetet, amikor tényleg semmit nem csinálunk, semmilyen látványosságot nem nézünk meg, senkivel nem találkozunk, nem kanapészörfölünk és nem biciklizünk, nem vonatozunk, hanem vagyunk egy helyen, és üresedünk, leülepítjük az élményeket, és csak úgy vagyunk. Egy tengerparton! :) Ezt eredetileg Goán terveztük, de még Delhiben megkaptuk azt az infót, hogy ha egy kicsit tovább megyünk a parton Délnek, át Karnataka államba, akkor Gokarna mellett találunk tengerparti bambuszkunyhókat 100 rupiért. Goán ennek csak négy-ötszöröséért találtunk volna hasonlót, ezért megfogadtuk a tanácsot.

Séta az Om Beachre

Dileepan-ék ezen a reggelen céges kajakozásra indultak, így ki tudtak dobni minket a buszállomáson. Egy kb. három órás, egy átszállásos buszutazás után megérkeztünk Gokarnára. Innen az Om Beach nevű partra 150 rupiért akartak elvinni a riksások, mondván, hogy 9km a táv. Én a térképemről és az útikönyvből pontosan tudtam, hogy van a partokhoz közelebb egy gyalogút is, ami csak 4km és 40 perc alatt megjárható. Mi ezt céloztuk meg. Vettünk magunkhoz egy kis vizet meg némi kápét egy bankautomatából, és elindultunk. Hamar fel kellett kaptatnunk egy kopár dombtetőre. Itt aztán pirított minket a nap rendesen, ezért az egyetlen fa árnyékában megálltunk, ledobtuk magunkról a Hello Journey-ket, és bekentük magunkat naptejjel. Rá az izzadt bőrre, nyámi! :) Az első part még nem az Om Beach volt, hanem egy másik, hosszú egyenes öböl. Ennek a legelején megálltunk egy étteremben, és rögtön meg is ettük a riksán spórolt összeget. :) Kellett ez a pihenő a tengerparti étterem árnyékában, mert a déli hőség hamar kikezdett minket.
Ebéd után még volt hátra bőven a menetből. Végigsétáltunk a közel 1km hosszú parton, majd a túloldalán fel egy kb. 80 m magas sziklás dombra, aminek a háta mögött már a várva várt Om Beach-re ereszkedtünk le.

Azért hívják Om Beachnek, mert itt Indiában van egy hindu ikon, vagy én nem is tudom mi, de a lényeg, hogy Om-nak mondják, és a jel úgy néz ki, mint egy 3-as. Na, hát az Om Beach valójában két öböl, amiket ha fentről nézünk, úgy néznek ki, mint egy 3-as.

Bambuszkunyhónk az Om Beach közepén, a Dolphin Bay Café-ban

A hármasnak a közepén, a két öböl között, a Dolphin Bay Café-ban sikerült szállást találnunk. Igaz, nem a hőn áhított napi 100 rupiért lett bambuszkunyhónk, hanem az öt éjszakára 600-ért, vagyis napi 120-ért. Ez jó árnak számított, mert mindenütt 150-ről indítottak. Amíg Zita leült a kiszemelt helyen, én körbejártam, és körbekérdeztem. Miután körbejártam a fél partot, azután is a Dolphin Bay Café maradt a legolcsóbb, sőt a legszimpatikusabb hely is. Családias volt a hangulat, és barátságosnak tűnt a vezetőség. Később beigazolódott, hogy valóban azok. Szóval itt vertünk tábort 5 napra, és nem bántuk meg. Utólag kijelenthetjük, hogy nagyon beválasztottunk. A hely úgy nézett ki, hogy ha kiléptünk az étterem ajtaján, akkor még 20 métert kellett sétálnunk a tehenek, kutyák, és sziklák között homokban, hogy az Arab-tenger habos hullámai nyaldossák a lábunkat. Ha hátrébb mentünk az étterem nádteteje alatt, az asztalok között, a pult mellett találtunk egy ajtót a bambuszkunyhókhoz. Két folyosó két oldalán nyíltak az apró 8-10nm-es kunyhók. Már maga a folyosó is fedett volt, a házikók pedig valóban házikó alakúak voltak, rendes tetővel, természeten szintén kókusz pálmalevél fonatból. Szóval igazából nem is bambuszkunyhó volt ez, de mindenki így hívta, és kunyhónak kunyhó volt, természetes anyagból volt ez is, ezért ezzel nem is nagyon kötözködtünk. :) Bent a kunyhóban nem volt semmi, csak egy térdig érő betonemelvény, ami maga volt az ágy. Illetve volt még konnektor, lámpa, és ventilátor. A tetőn és úgy általában mindenütt elég sok lyuk volt a házban, tehát ha esett volna az eső bizonyos, hogy beáztunk volna. De nem esett :) Pedig szezon végén voltunk ott, március 16-tól 20-ig. Az egy hét azért nem jött össze teljes egészében, mert a második Mandrem Beachi látogatásunk eredetileg nem volt benne a tervben, Gokarna után pedig kötött volt a program néhány találkozás miatt, ezért nem csúszhattunk.

Szóval volt egy nagyon jó kis kunyhónk, amivel boldogok voltunk. Közel volt a zuhanyhoz és a WC-hez is. Ezzel azt hittük, baj lesz, de végül semmi problémánk nem származott ebből, sőt külön jó volt, hogy nem kellett mindig zárni az ajtónkat, mert kiláttunk a zuhanyból. Egy nap három-négy zuhanyt is vettünk, mert csak így bírtuk a hőséget. Fürdéshez édesvizet minden reggel egy csapat srác hozott, hatalmas tartályokban a fejükön cipelve. Ezt beleöntötték a két folyosó találkozásánál található nagy kék víztárolóba, ahonnan egy nagy vödörrel vihettük a zuhanyhoz. A zuhanyban kis kancsók voltak, ezekkel tudtuk merni a vizet a vödörből, hogy magunkra öntsük. Ezt a rendszert, ami egyébként már Törökország óta minden országban láttunk, Bucket Shower-nek hívják. Persze működhet csappal is vödör helyett, de nekünk csapunk itt most nem volt. Illetve volt, a WC-kben. A mellékhelyiségekhez nem kellett hordani a vizet, oda volt vezetve és a kis csapokból meg tudtuk tölteni a kancsókat, így tudtunk mosdani, vagy leöblíteni a WC-n a végterméket. A helyiek, már szintén Törökország óta, nem használnak WC papírt (ez alól talán részben kivétel Grúzia és Örményország), hanem a vízzel való módszer a megszokott. Ennek következménye, hogy Indiában a népszerűbb turistahelyeken elkérnek akár 40 rupit, vagyis 180 forintot egy guriga WC papírért. Már csak anyagilag is megéri leszokni róla. :) Nekünk ez csak részben sikerült. Én igyekszem úgy időzíteni a medvecsalád érkezését, hogy azt egy egész teljes fürdés, egy zuhanyzás kövesse. Ezt nem olyan nehéz megtenni, mert ahogy már írtam, egy nap többször fürödtünk. Na, ennyit erről a témáról.

Spuri az olcsó ivóvízért!

Nézzük, hogyan sikerült az a bizonyos nagy semmittevés. Hát nekem kezdetben volt egy menetem, rögtön második nap visszafutottam Gokarnába. Ennek oka a pénz volt és a műanyagpalackok. Nem meséltem még, de Goán Dileepan-éktól lezuhant a harmadik emeletről a Katadyn vízszűrő pumpánk. Kint száradt az erkélyen darabokra szedve, és megfeledkeztünk róla. Délutánra megerősödött a szél, és a kerámia betétet leszámítva lefújta az egészet a bozótosba. Hála az égnek a pumpatestnek semmi baja nem lett, de a aktív szén betét oldalt kiszakadt és a tetején a zár is kiesett, így kiszóródott belőle egy kevés aktív szén. A lyukat el tudtuk tüntetni, de az aktív szenet nem mertük indiai forrásból pótolni, így azóta fenntartásokkal szűrünk vele vizet. Vagyis igyekszünk a tablettát is használni amikor vizet tisztítunk. A tablettát viszont nem nagyon lehet jól kettétörni, és egy tabletta 5 liter vízhez való, nekünk viszont ekkor épp nem volt öt literes víztartályunk, mert az előző valamikor nem sokkal ezelőtt kilyukadt és nem vettünk újat, mondván, minek. Hát most megszívtuk, mert az Om Beach-en a palackos víz litere mindenütt egységesen 20 rupi volt (88 forint), és mivel egy nap alsó hangon 6 liter vizet simán megittunk ketten, nem akartuk kitenni magunkat ennek a napi minimum 120 rupis, vagyis több mint 500 forintos költségnek. Az öt nap alatt egy nagyobb halom műanyagpalackot is magunk mögött hagytunk volna, és a dolog anyagi vonzatán túl ez is nagyon zavart volna minket.

Maradt tehát az a verzió, hogy átpumpálunk édesvizet a harmadik üres szénpatronnal rendelkező vízszűrő pumpánkon, majd az öt literes tartályba beledobunk egy víztisztító tablettát. Ehhez azonban szükségünk volt egy öt literes víztartályra, ami Om Beach-en nem volt kapható. Bolondok lennének öt literenként árulni a vizet, amikor a buta nyugati turista megveszi azt literenként 20 rupiért is, ha nincs más. Szóval összekötve a kellemest a hasznossal, első reggel sportcipőt húztam, és visszafutottam egy kis pénzzel, a fényképezőgéppel és egy vászonszatyorral a négy kilométerre lévő Gokarnába – A spórolás és a fenntarthatóság nevében! :) A futás mondanom sem kell, piszok jól esett, és nagyon élveztem, annak ellenére, hogy már hőség volt délelőtt is, és derekasan leizzadtam, mire az első bolthoz megérkeztem. Vettem két kenyeret is, mert tudtam, hogy van még nálunk a kolbászból és a májkrémből, amikhez majd jó lesz. Bolt ugyanis egyáltalán nincs Om Beach-en, csak éttermek. Nem üres palackot szereztem – az kockázatos lett volna -, hanem vettem egy teli 5 literest 45 rupiért.

Az aktív szén és a víztisztító pumpánk kálváriája

Itt egyébként már nem ásványvíznek (mineral water) hívják a palackos vizet, hanem csomagolt ivóvíznek (packaged drinking water), és alig tartalmaz valami ásványi anyagot. „Reverse Osmosis, Ultra Violet treatment and ozonation” – ez szerepel az üvegeken, tehát elég sok kezelésen átesik a víz, mire a palackba kerül, legalábbis ezt írják, és valóban, olyan semmilyen íze van, mikor isszuk. Visszafelé már nem ment a futás, mert a nagy palackot kellett cipelnem. De legalább fel tudtam tenni a hátamra a vászonszatyorban, és így egy gyorsabb gyalogtempóban haza tudtam caplatni. Természetesen mire visszaérkeztem Zitához, egy liter már hiányzott belőle, ennyit legalább ki is izzadtam.
Történt egyszer, hogy Zita jön hozzám, hogy képzeljem el, mekkora hülyeséget csinált. Én megpróbáltam mindent, de nem ment, így a végén szabad lett a gazda: tengervizet szűrt át a pumpán. Reggelente ugyanis ő magára vállalta a vízszűrést, és néhány nap után feltűnt neki, hogy a WC csapokból folyó víz sokkal kevésbé zavaros, mint amit reggel a fiúk a fejükön hordanak a nagy kék tartályba. Hát Zita ezért elkezdte azt átpumpálni, és csak több liter után vette észre, hogy baj van, amikor a pumpa már nehezen volt hajtható. Ilyen mindig előfordul vele, de nem ilyen gyorsan, csak 5-10 liter után. Most azonban gyorsan bekeményedett, és ez Zitának gyanús lett, ezért megkóstolta a vizet. És sós volt! :) A pumpa kerámia betétjét ezután a szokásos módon megtisztítottuk majd az egészen átpumpáltunk egy kis édesvizet. Ezután ugyanúgy működött, mint azelőtt, és azóta is. :) Szóval a Katadyn Vario vízszűrő még a sósvizet is bírja. Szegény vízszűrő már kapott rendesen: Kirgizisztánban tehénszaros vizet szűrt, Kínában belefagyott a víz, Indiában, Goán, lezuhant a harmadikról, most meg itt Gokarnán tengervizet szűrtünk vele. De még azóta is működik, és valószínűleg jól, mert soha nem volt olyan betegségünk, ami bizonyosan a szűrt, de rossz víz miatt lett volna. Olyan viszont volt, hogy ellazultunk és nem szűrtünk, majd rögvest baj lett – lásd Pushkarban.

A Katadyn-hoz persze azok után, hogy kihullott belőle az aktív szén harmada, rendeltünk pót dolgokat Delhibe. Mire odaérünk, ezek is odaérnek: egy kerámia betét, 4 aktív szén töltet, egy aktív szén betét. Amikor elkezdtünk utánajárni a dolgoknak, kiderült, hogy egy aktív szén töltet 400 liter vízhez elegendő. Ezt valószínű már amúgy is túlhaladtuk, tehát eleve szükséges volt a csere. A kerámiabetét 2000l vizet bír, ezzel még jól állunk, de mivel nem foglal nagy helyet, ebből is rendeltünk egy tartalékot. Ki tudja, mit tett vele a fagyás. A szén betét pedig az a kis tartály, oldalt körben összehajtogatott – és így nagy felületű, és nagy vízáteresző képességű anyaggal. Ez sérült meg, és ezt foltoztuk be. Ennek ellenére a zuhanás után következő 20-30 liter vízben apró széndarabok voltak. Ettől megijedtünk egy kicsit, de épp a legjobbkor, egy olvasónk megkeresett minket egy levélben, ahol egy csomó információt közölt velünk a vízszűrésről és kérésünkre egy barátján keresztül az aktív szénről is. Igaz, addigra már mi magunk is utána olvastunk a dolognak egy kicsit: szóval az aktív szén (activated carbon) egy fantasztikus dolog, méghozzá azért, mert képes megkötni a legkülönbözőbb féle vegyi anyagokat. Nem csak víz-, de légszűrőkben és még számos területen alkalmazzák. Egyik felfedezője anno úgy demonstrálta ezt a tulajdonságát az aktív szénnek, hogy nagy orvosközönség előtt bevett valamilyen méregből halálos adagot, majd rátolt egy kis aktív szenet, aztán mosolygott tovább. Az aktív szén megkötötte a szervezetében lévő mérgeket és ez által semlegesítette őket. Hogy ez csak legenda, vagy valóban megtörtént, nem tudom, de ha valós történet, akkor bizony bátor fickó volt az illető és biztos volt a dolgában! :)

Az aktív szén kígyó-, és skorpiómarás ellen is jó lehet, de vigyázni is kell vele. Jobb, ha gyorsan kiürül a szervezetből, mert olyan, a szervezet számára fontos ásványi anyagokat is megköthet, ami amúgy szükséges a léthez. Szóval óvatosan a széntablettával! :) Mert még a fogamzásgátlót és az antibiotikumokat is képesek semlegesíteni! :) Ja, és a legjobb, amit már csak a rendelésünk leadása után tudtunk meg: India a legprofibb az aktív szén előállításában. Ha jól emlékszem, kókuszfa szenéből készítik, és a felülete, vagyis megkötő képessége 3000 „egység”/gramm, és ez az érték már 1400-tól nagyon jónak számít. Nekünk nem tudom, milyen szenünk van és lesz, de majd jól elfogom olvasni a dobozán, ha megérkezett.

Hogyan igyak Indiában tiszta vizet, és legyek fenntartható egyszerre?

A csomagot egyébként természetesen az internetről rendeltem, és a jó ég tudja, honnan küldik majd el Delhibe. Ezért aztán volt bennem a fenntarthatóság terén egy kis rossz érzés, amikor leadtam a rendelést az internetes áruházban. Hiszen az egészet azért is csináljuk, hogy ne terheljük a környezetünket a műanyaggal, de ha ezt csak úgy tudjuk elérni, hogy a világ másik feléről rendelünk csomagot (mert Indiában az egyetlen Katadyn képviseletet lehetetlen volt utolérni), akkor lehet, hogy adtunk egy nagy pofont a sz@rnak. Azt mérni, hogy mi a fenntarthatóbb, elég nehéz. Szóval ember legyen a talpán, aki ebben a mai őrült komplex világban megpróbál igazán fenntarthatóan létezni! Persze semmi sem lehetetlen és apró lépésekkel bárhová el lehet jutni (pl. a Földet is körbe lehet bringázni), és folyamatosan törekedni és napról napra okosodni azt lehet! :)

Szerintetek amúgy hogyan vagyunk fenntarthatóbbak? A vízszűrő pumpával és a víztisztító tablettákkal, vagy a műanyag palackokkal? A másik kérdés, hogy hogyan olcsóbb? :) Ezt már könnyebb lenne kiszámolni, de inkább nem teszem meg, hanem egyszerűen a fenntarthatóbb módot választjuk, a vízszűrőt. Már csak azért is, mert simán lesz olyan hely – ahogy eddig is volt – ahol nem, vagy csak nehezen kapni palackos vizet, ezért tehát az eredmény igazából lényegtelen, mert a vízszűrő mindenképp szükséges felszerelésünk. Az olvasónk barátjától olyan infót is kaptunk, hogy az aktív szénnel szűrt víz alacsony ásványi anyag tartalma miatt már önmagában is okozhat(!) hasmenést. Persze most már azt is tudjuk, hogy az itteni palackos víz sem gazdagabb, szóval igazából mindegy, melyiket választjuk.

És most már azt is tudjuk, és érezzük, hogy a tiszta, egészséges víz, mekkora kincs. Látjátok, most is oldalakat írtam a vízről, mert ez nekünk valós probléma itt Indiában. Erre is megtanít minket ez az út – kismillió más dolog mellett -, hogy értékeljük a tiszta vizet. Otthon „természetes”, hogy a tiszta, egészséges víz folyik a csapból, de itt nem. És nekünk a palackos víz sem megoldás, mert már zavar minket a műanyag palack, és mert anyagilag is “fáj”.

Derrick Jensen írta egyszer, és nagyon megmaradt bennem:
„Ha úgy tapasztalod, hogy az ételed a boltból jön, a vized meg a csapból, akkor a halálodig fogod védelmezni azt a rendszert, ami neked ezt megadja, mert az életed függ tőle. Ha úgy tapasztalod, hogy az ételed egy tájtól jön, a vized meg egy pataktól, akkor a halálodig fogod védelmezni a tájat és a patakot, mert az életed függ tőle.” - Fordítás Jankó András által, ebben a nagyszerű írásában, amit szintén nagyon ajánlok elolvasásra!

Ezúton is nagy-nagy köszönet “Dzsozi”-nak és a barátjának, aki segítségünkre volt az információkkal, sokkal okosabbak lettünk vízből és vízszűrésből ezekben a hetekben!
Na, ennyit a vízszűrésről, meg az aktív szénről! :)

Delfinek a tengerben!

Kanyarodjunk egy kicsit vidámabb témához, a sós vízhez, vagyis a tengerhez. Természetesen még első nap a legelső dolgunk volt, amint lepakoltunk a kunyhónkba, hogy becsobbanjunk a tengerbe. Ehhez a keleti öblét választottuk a hármasnak, és ahogy beljebb úsztunk, nem akartunk hinni a szemünknek. Delfinek uszonyait láttuk! :) Nem hittük volna, hogy ez a pillanat ilyen „hamar” el fog jönni, mindketten azt hittük, hogy talán majd valahol Indonézia, vagy Ausztrália környékén fogunk először delfineket látni. Azóta hallottuk, hogy még az Adriában is vannak, de ezt akkor még nem tudtuk, ezért egy nagy-nagy csodának éltük meg a látványukat. Ami persze csak az uszonyaikban merült ki, mert amikor közelebb úsztunk, sajnos eltűntek, és a következő napokban már egyáltalán nem láttuk őket. Ennek ellenére fantasztikus volt ez a találkozás, és nagyon tetszett nekünk. Én először kicsit bátortalanul közeledtem feléjük, mert „mi van, ha cápa?”, de persze nem az volt, hanem delfin, méghozzá a félénkebb fajtából.

A török-grúz határon – Grúzia 8Mpixelben marad meg nekünk

A török-grúz határ grúz oldalán egy új, szupermodern határátkelő állomás fogadott minket, amin viszonylag gyorsan és gond nélkül átjutottunk. Még fizetnünk sem kellett a vízumért, noha előzőleg úgy tudtuk, lesz valami kis díja a belépésünknek. Örvendtünk, hogy nem kértek tőlünk egy Lárit se, és örömünkben még a legfontosabb három szót is megtudakoltuk a határőrtől, aki szemlátomást közvetlen volt, és örült nekünk. Daramdzsoba, Madloba, Kargatikhavi, vagyis helló, köszi, és viszlát. Ezzel már meg lehet kezdeni a kommunikációt a helyiekkel. :)

Ezt először egy kutyával tettük meg, ugyanis az ebédünkből, a „buffalo wings”-ből megmaradt csontdarabkákat odaadtuk egy, a tenger parton vidáman farkát csóváló ebnek. A Nap éppen eltűnőben volt a Fekete-tenger mögött, szokásos, gyönyörű vörös színre festve az eget nyugat felé. Harmadik napja csodáltuk meg ezt a látványt minden este, de még most sem tudtuk betelni vele. Pár méterre a határállomástól rögtön megálltunk lefényképezni egy vízesést, amikor a fényképezőgépünk ismét közölte velünk szomorú üzenetét: „SYSTEM ERROR (FOCUS)”. Hát ez szép, na ennyit a nagy spórolástól, még két napig működött 5400 Forintért… Szomorkodtunk egyet, majd gyorsan előkaptuk a régi jó öreg, hűséges Canon-t. Igaz, hogy „csak” 8 Mpixel, de ha egy éve még tökéletesen elég volt, talán most is az lesz. A GPS taggelést meg elengedjük, nem fogunk 60-70 ezerért egy fényképezőt venni csak ezért a funkcióért, amikor van másik működő gépünk. Ennyi pénzből több mint két hétig elvagyunk ketten, akkor már inkább plusz egy ország essen be az élményes zsákba, üsse kő, 8Mpixellel fényképezve. Azért nem mondtunk még le a szeretett Panasonic gépről teljesen, amit lehet, megpróbálunk majd vele kezdeni.

A határtól kb. 15km-re lévő Batumiba már sötétben érkeztünk meg. Semmit nem tudtunk a városról, fogalmunk se volt, mekkora, vagy hogy rendezett-e, vagy lapukkant. Szóval mentünk bele az ismeretlenbe és ez igazából tetszett, kíváncsi voltam, mi vár ránk ebben a városban. Először egy nagy, modern, kivilágított ív köszönt ránk egy körforgalomban. Ahogy körbenéztünk, egy gyönyörű pálmafasort is láttunk egy parkban. Sejtettük, hogy ez nem lesz végig ilyen szép, ahogy beljebb értünk a városba, már nem volt minden ilyen meseszép. Széles, felfestés nélküli, kátyús utcán tudtunk haladni a büdösebbnél büdösebb autók között. Nem gondoltam volna, hogy lehet még büdösebb a török forgalomnál, de itt Grúziában bizony elég komoly az a fekete füst, amit az autók, buszok és teherautók kiokádnak magukból. Ez valószínű nagyrészt az olcsó (~300Ft/l) benzinnek és az igen vegyes autóparknak köszönhető. Az utakon megtalálhatóak a nagy, agresszív kinézetű fekete státuszszimbólum járgányok, és az ezer éves orosz csodák is, utóbbiak még laprugós járgányok, igazán durva motorhanggal. Nem tudom, miből vannak ezek az autómatuzsálemek, hogy nem estek szét még a rozsdától, de tény, hogy itt Grúziában százával szelik az utat.

Grúz töri óra, nyelvlecke és medvével alvás Batumiban

Batumiban nem sikerült előre szállást találnunk, ezért a legnagyobb nyitott kérdésünk ezen az estén azt volt, hogy hol fogjuk álomra hajtani a fejünket. Grúzia túlnyomó részt keresztény lakosságú ország, ezért a „kérjeket és kaptok – zörgessetek, és ajtót nyitnak” bibliai elvet követve egy templom felé orientálódtunk. Találtunk is egy szép nagyot, kereszt volt a tetején és két nagy tornya is volt. Először senkit nem találtunk a környéken, de aztán előkerült néhány srác a templomból, és még angolul is beszéltek, aminek nagyon örvendtünk. A pap után kérdeztünk, mire telefonálásba kezdtek. Végül a papig nem jutottunk el, ellenben egy-két barátot felhívhattak, hogy nincs-e valahol egy kert vagy tető számunkra. Mi türelmesen vártunk, ők pedig mindig csak annyit mondtak, várjunk még egy percet, lesz valami. Jó harminc percet vártunk így, már gondolkodtunk, hogy kimegyünk a tengerpart közelébe, és feldobjuk egy parkban a sátrat – amit egyébként szintén ők tanácsoltak – , de mikor már majdnem indultunk volna, leintettek, hogy várjunk még egy percet, lesz ebből tető is. Kicsit fáradtak voltunk már ehhez, de látszott rajtuk, hogy tényleg segíteni akarnak, és hülyén jött volna ki, ha így lelépünk, ezért vártunk még. És persze érdemes volt, mert pár perc múlva elindultunk Khivcha-ék otthonához. Az út csak pár száz méter volt, de az igazán nem rekunak való volt. Magas padkákon át, szűk járdákon és széles forgalmas utakat kereszteztünk, miközben már eléggé fáradtak és elgyötörtek voltunk így a nap végén. Persze mindez csak azért volt, hogy a végén a jutalom annál édesebb legyen.

Khivcha-éknál aztán leoldozhattuk a táskákat a bringákról, és befejezhettük a napot. Szabadkoztak, hogy csak hidegvíz van fürdésre, de mondtuk, hogy semmi baj, úgyis ehhez vagyunk szokva, tökéletes lesz. Amíg Zita fürdött, Vazhaa, Khivcha országos cimborája az egész család nagy mulatságára grúzul próbált tanítani engem. Leírta nekem mind a 33 grúz betűt, majd sorra vettük a kiejtésüket. Én persze öt betűnként megjegyeztem, hogy de hát az előbb volt már egy ilyen hang, de aztán Vazha mindig kijavított, hogy az nem „kha” volt, hanem „khdza”, én pedig próbáltam utána kiejteni helyesen a betűt, de nem hogy kiejteni, meghallani nem sikerült a betűk között a különbséget. Olyan furcsán képezik a hangokat, amihez én nem vagyok szokva, és nem is tudom megtanulni pár perc alatt. Viszont mókának nem volt utolsó ez a kis nyelvlecke, mert ahogy elnéztem, az egész család igen jó mulatott az ügyetlenkedésemen. Közben persze egy csomó érdekes dolgot is sikerült megtudni, például hasznos szavakat, illetve azt, hogy itt született Sztálin, vagy hogy a mai Grúzia – grúz nyelven Sakartvelo –  két részre osztható, Nyugat-, és Kelet-Grúziára, a kettő között pedig a határvonal azon a hágón át húzódik, amin mi is át fogunk majd kelni Tbilisi, a főváros felé. A lakosság kb. 4 millió, ebből 1,5 a fővárosban él. A történelme az országnak több ezer éves, és viharverte. A grúzoknak 1801-től számítva 3 év kihagyással összesen közel 200 év jutott ki az oroszokból az 1992-ben eljött függetlenségig, és a magyar trianonhoz hasonlóan Tőlük is rengeteg területet „elcsatoltak”, tehát megtudtuk, hogy nem Magyarország az egyetlen ország, ami önmagával határos. Persze ezzel biztosan vitatkoznának a grúzok szomszédai, úgyhogy ebbe ne is menjünk bele, maradjunk csak annyiban, hogy Grúzia volt nagyobb is, mint ma, és a határvonalai elég sokat költöztek a történelem során.

Miután így kiokosítottak minket Khvicha-ék Grúziából, még jól meg is tömtek minket nagyon finom tükörtojással, majd felvezettek minket egy emeleti szobába. Ez a szoba megér pár szót: egy nagy, kb. 30nm-es hallt képzeljetek rózsaszín falakkal, körben ablakokkal, nagyjából teljesen üres, de a jobb oldalában található egy ágy, bal oldalt a parkettán pedig egy nagy medve fekszik. Vagyis egy medvebőr szőnyeg. Mivel mindketten most láttunk ilyet először, kicsit vad és rémisztő látvány volt számunkra, ezért szegény állatot, – vagyis csak a bőrét és a szőrét – végül kicsit el kellett forgatnom, mert Zita nem bírta a látványt. Ahogy felült az ágyból, az egész szobából csak annyit látott, hogy egy nagy, kilapított medve szemez vele. :)

Séta Batumiban Khivcha-val és Vazha-val

A medvés szobában való ébredés teljesen valószínűtlennek tetszett, főleg azok után, hogy előző reggel még egy dzsámi mellett, az imám családjának a nappalijában ébredtünk. Reggel azt álmodtam, hogy egy föld körüli kerékpártúráról álmodozom, és mesélem fűnek-fának dicsekedve, hogy mire készülünk. Aztán felébredtem, és szépen lassan összeraktam a képet a medvével: már két hónapja úton vagyunk, túl a 3000km-en, itt Grúziában, Batumiban. Kissé hihetetlen, de igaz.

Lent a fürdőszobában aztán összeraktam az arcomat is, és nem kellett sok, hogy egy újabb, nagyon kellemes meglepetés érjen minket. Reggelire két nagy tányér bundáskenyeret készített nekünk a Khvicha anyukája. Rólam tudni kell, hogy a bundáskenyér az egyik legkedvencebb eledelem, így nem kicsit örültem, amikor megláttam az asztalon a két pupozott tányér bundáskenyeret. Nem is gondoltuk volna, hogy itt Grúziában is készítenek bundáskenyeret… Nem csak szuper reggeliként, hanem remek ötletként is szolgáltak nekünk a bundáskenyérrel, eldöntöttük Zitával, hogy fogunk ilyet készíteni a jövőben honvágy-étvágy csillapítónak, és vendéglátó örvendeztetőnek. Négyesben reggeliztünk Khvicha-val és Vazha-val. Ekkor sikerült megtudni, hogy Khvichha és Vazha gyerekkkoruk óta országos cimborák, és mind a ketten jogot tanulnak, ám Vazha nem Batumiban, hanem Tbilisi-ben. Itt most csak vakáción van a barátjánál, de holnap már indul is tovább vidékre, besegít a családnak a mogyoró szüretben.

Khvicha apukája egyébként fogász, úgyhogy vettem a bátorságot, és megmutattam neki az otthonról hozott panorámaröntgent az arcomról. Rögtön meg is jegyezte, hogy egy bölcsesség fogam még nem nőtt ki, viszont hely sincsen neki hová kinőni. Hát igen, ezt tudtam, és ki is akartam húzatni indulás előtt, de erre már nem jutott idő a két esküvő, az 5 pár vízum beszerzése, egy tucat oltás és ezer más teendő közben. Reméljük, annyira nem leszek bölcs ezalatt az út alatt, hogy az ily módon fájjon is. Vagy ha igen, legalább olyan helyen, ahol gond nélkül ki tudom húzatni azt a hátsófogat. Khvicha apukája egyébként azt is kérdezte, hogy nem ismerek-e olyan embereket Magyarországon, akik szívesen fektetnének be grúz vállalkozásokba. Sajnos így a kisujjamban nem volt egy befektető ismerősöm se, de ha Te, kedves olvasó az vagy, vagy ismersz valakit, keress meg kommentben, és megadom Khvicha elérhetőségét. Elnézve az országot, érdemes lenne Grúziába befektetni, fejlődő ország, ahol most nagyon meg lehet gazdagodni, ez látszik is az autóparkból, ahogy már írtam, egyeseknek már sikerült is elég szépen. Sajnos látszik egy fajta szakadék a nagy fekete terepjárós újgazdag és a vidéki egyszerű „szegény” ember között. Előbbi pár év alatt dúsgazdagra szedte magát valami ügyességgel, a másik meg próbál valahogy elevickélni évről évre állattartással, növénytermesztéssel, éppúgy, ahogy a régi orosz évtizedek alatt tette. Na de erről majd később. Mi most élményekbe fektettük a pénzünket és időnket, úgyhogy szóljanak arról a sorok.

Batumit négyesben indultunk el felfedezni. Pontosabban csak mi fedeztük fel, Khvicha és Vazha inkább az idegenvezetőink voltak. Segítettek pénzt váltani, cserébe pedig rögtön meghívtuk őket fagyizni a frissen szerzett Lárijainkból. Az itteni fagyi teljesen más állagú, nyúlik, mint a gumi, és csak kétféle ízt találtunk: csoki, banán. Fagyi után megnéztük világosban és belülről is a tegnapi ortodox nagytemplomot – a srácok templomát – , majd egy másik, kisebb templomot is. Ez utóbbi igazán szép volt, kupolája kék ablaküvegekkel volt kirakva, ezért odabent minden gyönyörű kék fényben úszott. A képeken talán úgy tűnik, elállítottam a fehéregyensúlyt a fényképezőgépen, de nem, nem ez történt, valóban ilyen színek voltak ebben a templomban. Az egyik boltívben megtaláltuk Szent Miklóst, amint éppen pénzt adományoz a szegény lányoknak. Ellentétben a közhiedelemmel, eredetileg nem Lappföldről, hanem innen, Szent Miklós legendájából ered a Mikulás fogalma. Zita azt is elmondta nekünk, hogy nem véletlen a Mikulás piros ruhája és piros süvege, illetve botja, ezek mint egy püspök szerkójához tartoznak – hiszen Szent Miklós püspök volt. Egyébként ez az ortodox ikonográfia Zitának és nekem is nagyon tetszik, olyanok a figurák a képeken, mintha valami vicces, érdekesen megrajzolt rajzfilmből szakajtották volna őket. Persze valójában több száz, vagy ezer éves szentképekről van szó, amelyek bibliai történéseket mesélnek el.

Batumi amúgy csodaszép hely, végig csak ámultam, ahogy fordultunk be a sarkokon a fiúkkal. A színes kis utcácskák után egyszer csak ott találtuk magunkat egy nagy, pálmafák szegélyezte sugárúton. Igen megkapó látvány volt, amire valahogy nem számítottam itt a Fekete-tenger partján Grúziában. A nemzeti színház előtt aztán megtaláltuk Grúzia egyik jelképét, az orratlan arany oroszlánt. Vicces látvány a kis díszes oroszlán a széles töpszli orral, de végülis tény, hogy így egyedibb. Kiváncsi lennék a történetére, de jelenleg nincs a Kindle-hez térerő, így nem érek el Wikipedia-t. Ja, egyébként a Kindle itt Grúziában is csak Wikipedia-t tud sajnos.

Zita nagy örömére a tengerpart felé vettük az irányt, ahol láttunk városi bérbringákat (Igen, már itt is, csak még nálunk nincs Budapesten! Pedig, ha itt életképes, nálunk is az kell, hogy legyen.) aztán meg is feredtünk a vízben, igazi nagy felfrissülés volt a forró déli órákban belevetni magunkat a hűs Fekete-tengerbe. Grúziában egyébként egymást érik a jobbnál-jobb strandok a tengerparton, ellentétben a törökországi partokkal, ahol jó, ha egy-egy kisebb fürdőhelyet találtunk egy napon belül. Valószínű a törököknél inkább az Égei- és a Földközi-tenger a menő, Grúziának pedig csak a Fekete-tenger van, aminek viszont  a partján kb. egész hosszában strand található.

A fürdés után a part menti parkokban folytattuk, itt is nagyon szépen rendben volt minden. Érdekes volt a látvány, ahogy a park közepén egy fa alatt egy ember fekszik az árnyékban, csuklójára kötözve a lova, hogy el ne kószáljon. Persze közelebb érve láttuk, hogy turistákat lovagoltatna az öreg, csak épp pangás van, és inkább ledőlt az árnyékba. Mindez még önmagában nem lett volna izgalmas látvány, ám a háttérben pálmafák és díszes lakóházak sorakoztak, na meg egy nagy, pompázatos, fehér torony, egy szálloda épülete, ami messziről nekem inkább egy régi kommunista pártszékháznak tűnt. Most így belegondolva, simán lehet, hogy régen olyan funkciókat szolgált. Bár Zitának az épület formája inkább Dagobert bácsi pénzes tornyát idézte. :)

A sétát egy kadzhapuri-val zártuk. Ez egy grúz nemzeti eledel, finom lepénybe túrót rejtenek, frissen készítve valami mennyei eledel, kedvencünk is lett hamar, finom, laktató, és 1,2-1,5 Láriért már megkapod. Egy grúz Lárit 118 Forintnak megfelelő euróért váltottunk. A váltópénz a Tetri, 100 Tetri 1 Lári.

Miután visszamentünk a házhoz, Khvicha-ék mutattak pár videót a grúz nemzeti táncegyüttestől az interneten. A Lonely Planet Grúziáról a bor feltalálását, Stálint, a grúz táncot, a nagy vendégszeretet, a hegyeket, és a kadzhapurit említi az első sorban. Ezekből Khvicha családja és Vazha rögtön megmutatta nekünk a vendégszeretet, a kachapurit és a táncot, amiért nagyon-nagyon hálásak vagyunk, és reméljük, hogy egyszer – talán Budapesten – valamilyen módon viszonozni tudjuk. Olyan élményeket adtatok nekünk, amelyekről nem is álmodtuk Grúziába érkezésünkkor. A bort és a hegyeket pedig ezután kaptuk meg Grúziától, de ezek a kalandok maradjanak a következő fejezetekre! ;)