Tepeköyben nem keltünk túl korán, hiszen előző este lagziban voltunk. A kapott élmények voltak olyan szépek, hogy elnéztük a velük járó fáradtságot, és egyáltalán nem bántuk, hogy nem sikerült elindulni korán reggel. Sahap-ék a reggelihez is meginvitáltak minket, újra körbeültük a nagy tálcát, és beszélgetve falatoztunk. Ha egyszer hazaértünk, be fogunk szerezni egy ilyen hatalmas kerek tálcát, és átvesszük ezt a szokást Tőlük. :) Meg a törököktől a teázást.

Sahap nagyon kíváncsi volt rá, hogy hogyan indulunk el és állunk meg a fekvőkerékpárokkal, ezért tartottam neki egy kisebb bemutatót:

Rázós utakon a nagy semmibe

Indulás után örömmel tapasztaltuk, hogy a táj szépen kilaposodott. Maradtak még benne emelkedők, de azok sosem voltak rémesen meredekek, se hosszúak. És végre a falvak sem több tíz kilométerre voltak egymástól. Épphogy elhagytunk egy települést, pár dombbal odébb már feltűnt a következő minaret. A második faluban vettünk egy nagy üveg üdítőt, és beváltottuk a jégkrém nyereményünket. Itt elfogadták a nyerő pálcikát, amit Isztambulban a Hippodrom téren nem. Isztambul… Milyen rég volt, milyen messze volt. Annyi minden történt azóta.
Folytattuk az utat, amiből egy faluval később kifogyott az aszfalt és murvás út váltotta fel. Ez nem lett volna nagy baj, mert jó volt ez a murvás út is, csakhogy valamiért párhuzamos keresztirányú vályúkkal volt tele, ezért néha csak nagyon lassan tudtunk haladni rajta:

A falu után szembejött velünk egy bácsika traktoron. Megállt mellettünk és lepattant a gépéről. Teára és ételre invitált minket, intett, hogy kövessük le a falujába. Mivel nem voltunk túl éhesek és a falu is egy jó 50 méterrel lejjebb volt tőlünk, sűrű köszönömök közepette elutasítottuk kedves ajánlatát. Tényleg lehet abban a „Kurdish people are super nice”-ban valami… Az utat kicsivel később néhány teherautóból locsolták majd egy faluval később már újra aszfalt volt, méghozzá a nagyon ragadós, bitumenes fajtából. Pár kilométerrel odébb pedig hosszan, végig az út szélén kupacokban állt a sóder, amit valószínűleg ebbe a ragacsos, bitumenes valamibe dózerolnak majd bele hogy végre egyszer úgy nézzen ki ez a bitumenmocsár, mint egy út. Ekkor esett le nekünk, hogy valószínű a murvás út még egy félkész út lehetett, a murvára jön rá a bitumen, aztán ez a kavics.
Kozanliban megálltunk egy kis vegyesboltnál, vásároltunk némi kekszet és olcsó jégkrémet. Zita itt kiélte bazárjáró hajlamait, és jól körbenézett. És talált is egy gyöngyszemet, amire még én is azt mondtam, megérte a keresgélést. Egy angol-török kisszótár volt a kincs, egy líráért. Ennyiért természetesen beszereztük, hasznunkra fog még válni, hiszen pár hetet még Törökországban csavargunk. Igazából az országba való belépéskor, Edirnében kellett volna ezt beszerezni… Persze utólag könnyű okosnak lenni.

Elhibázott táborhely keresés – és a tanulságai

Kozanli után már csak egy hosszú egyenes szakasz várt ránk, itt elhatároztuk, hogy Kulu lesz a mai nap végállomása, ahol keresünk egy benzinkutat. Ez az esküvő, bár nagyon nagy élmény volt, és bőven megérte az energiát, de most kijött rajtunk a fáradtság. Kulu előtt még volt pár domb, itt találkoztunk egy nagyon jó fej öreg bácsikával, pásztor volt, Adidas sportcipőben. :) Ez sajnos a róla készült képen nem látszik.
Kulu-ba beérve csak a főút mellett jött az első benzinkút, de annak sajnos nem volt kertje. Persze azért leültünk szusszani, és ahogy a törököktől azt ilyenkor megszokhattuk két perc múlva egy-egy teával közeledtek felénk. Sajnáltuk, hogy nem volt kertje ennek a kútnak, noha a zajos főút mellett volt, szívesen befejeztük volna itt a napunkat, mert már igen elgyötörtek voltunk, különösen én. Elfelejtettünk rendesen enni napközben és ez most visszaütött a közérzetemen.
Ehelyett még egy kicsit továbbmentünk a főúton Ankara felé. Bevásároltunk tojást, kenyeret és kolbászt a vacsorához, majd néhány helyitől megtudtuk a nekünk szükséges infót. Két lámpával tovább van egy autóbusz pályaudvar, annak van szép nagy kertje, ott talán fogunk tudni sátrazni. Átgurultunk és valóban találtunk egy szép nagy, gyönyörű zöld gyepes kertet. Megkérdeztük a kert sarkában üldögélő fickókat a kempingről, és persze egyből bólogattak, hogy rendben van. Kicsit hátrébb az emberektől találtunk is két bokor között egy sátrazásra alkalmas helyet, ahová fel is dobtuk a sátrunkat. Nagyon nem kapkodtuk el a dolgot, mert eléggé fáradtak voltunk már. Miközben az otthonunkat állítottuk, két fiatal srác a kerítés túloldalán beszélgetett, megszólítottak minket is, persze törökül, úgyhogy egy mukkot sem értettünk abból, amit mondanak, kérdeznek. Sajnos pár perc után eljutottak a money-money mondatig, amit már hallottunk másoktól is. Ezzel nagyon fel tudnak bosszantani, nem tudom, miért néznek két keréken guruló pénztárcának, de még ha az is lennék, mire föl adnék nekik csak úgy pénzt? Mert sokkal nagyobb és gyorsabban fejlődő országban élnek, ahol sokkal több lehetőségük van sokkal több pénzt keresni, mint nekem otthon? Elhatároztam, hogy ha legközelebb a money-money-val jönnek nekem, rövid értetlenkedés után azt fogom tettetni, mintha úgy érteném, hogy ők akarnának nekem pénzt adni, nyújtom majd a tenyerem és mosolyogva „Tessekür Ederim”-ezek nekik, kíváncsi vagyok, mi lesz a reakciójuk.

Nem nagyon örültünk a két nem túl barátságos emberünknek, főleg, miután bejöttek az állomás kertjébe és nem messze tőlünk leheveredtek a fűbe. Nem hiányzott nekünk szomszédnak két fiatal srác, akik az utcán tengetik az idejüket, és pénzt tarhálnak idegenektől. Ami ezután jött, annak végkép nem örültünk. Az egyik fickó akit megkérdeztünk a sátrazásról, idegesen visszajött az épülettől és törökül magyarázott. Hamar találtam egy tolmácsot, aki közölte velem a rossz hírt: Itt nem sátrazhatunk, csak odébb, az állomás túloldalán. Megnéztem azt a helyet, 4 méterre egy gyalogosjárda alatt volt, közvetlenül a főút mellett. Szó sem lehetett róla, hogy ott sátrazzunk, még csak az hiányzott, hogy valami idióta kölyök az éjjel a sátrunkra dobjon valamit fentről. Itt nem sátrazhatunk, csak odébb, az állomás túloldalán.
Eldobtam magam a fűben, nem hittem el, hogy ez történik velünk. Annyira elgyötört voltam és fáradt, hogy még a gondolat sem esett jól, hogy össze kell rámolnunk a sátrat. Ezt csúnyán benéztük, nem lett volna szabad hagyni, hogy ennyire elfáradjunk és kimerüljünk a szálláskeresésig. Így könnyebben figyelmetlen és hoz rossz döntéseket az ember.

Minden jó, ha jó a vége – Újra kurd vendégszeretetben, Latifnál

Végül Zita rávett, hogy dobjuk össze gyorsan a cuccunkat, és valóban, nem is fájt annyira, mint gondoltam, pár perc múlva már a buszállomás előtt voltunk újra felmálházva, újra szállást keresve.
Pár perc múlva már azon veszekedtek a helyiek, hogy kiknél maradjunk. Történt ugyanis, hogy megálltunk egy kertes ház előtt, aminek volt szép gyepje és a kertben épp egy fickó foglalatoskodott. Emberünk nem tudott angolul, de a ház tulaja, egy hiperaktív svéd férfi épp arrajárt a családjával. Elmondtuk kik vagyunk, és honnan jöttünk, mire ők teljesen megőrültek, kérték, hogy pakoljunk le itt, aztán menjünk át hozzájuk vacsorázni… :) Mi mondtuk, hogy nagyon kedvesek és köszönjük, de semmi mást nem szeretnénk csak feldobni valahová, akárhová a sátrunkat és egy óra múlva aludni. Elmondták, hogy odakint ez veszélyes lett volna, mert errefelé sok a cigány, és éjjel simán kirabolhatnak. Örültünk is, meg nem is. Örültünk, mert nem maradtunk kint, de nem örültünk, hogy egy ilyen városban vagyunk. Végül persze ezek után már a kertben sem maradhattunk, frissen volt locsolva a gyep… :) Persze valószínű amúgy is behívtak volna a házba, hiszen pár perc múlva az is kiderült, hogy vendéglátónk, Latif kurd. Ez látszott is rajta, mindenben próbált a kedvünkre járni, úgy tett-vett, sürgött forgott, látszott rajta, hogy nagyon a segítségünkre akar lenni. Földrajz és töri szakos tanárunk igazi kíváncsi természet volt, bár csak pár szót beszélt angolul, de rengeteget kérdezett, és mesélt is. Három gyermeke van, nagyon büszke rájuk, rögtön meg is mutatta őket fényképen. Igazi őrült figura ez a Latif, ez vacsoránál látszott igazán, amíg a dinnyét felvágta, ötször állt meg kérdezni, vagy mesélni valamit. Nekünk közben a szemünk majd ki esett az éhségtől, de Latifnak mindig eszébe jutott még valami, így kb. 10 percig vágta fel azt a dinnyét. :) Most jól jött a szótár, rögtön nagy hasznát vettük Latifnál. Este 11-ig beszélgettünk vele, a végén még a laptopját is áthozta a szobánkba internettel, persze már semmi erőnk nem maradt használni, csak megnéztem a Couchsurfinget rajta, aztán, mint a hullák, ledőltünk és elájultunk.
Ezt a napot csúnyán elhibáztuk, de végül jól sült el. Igaz, nem úgy, ahogy elterveztük, de nem mondhatjuk, hogy nem volt királyi dolgunk Latifnál a nap végén. A baj ott kezdődött, hogy nap közben nem ettünk rendesen, ezért mire Kuluba értünk, én már annyira kivoltam, hogy nem tudtam rendesen gondolkodni, nem voltam elég türelmes, és mint utólag kiderült, csak egy taxisofőrtől kértünk engedélyt a sátrazásra. Nem voltunk elég körültekintőek és ráfáztunk. Persze szerencse a szerencsétlenségben, hogy amúgy sem biztos, hogy jó lett volna ott éjszakázni, úgyhogy így utólag jobb is, hogy elhajtottak onnan minket. Az már pedig az égiek tréfája volt, hogy úgy terveztük, hogy nem helyieknél, hanem nyugalomban, kettesben éjszakázunk, naplót írunk az éjszaka, ehelyett pedig kaptunk egy újabb, őrült kedves, mindent adni akaró és rettentő kiváncsi kurd barátot, Latifot.

tot, Latifot.

Szét kell kapni kicsit a Rohloff agyváltót

A reggel nehezen indult Yarali-ban. Pakolás közben észrevettem, hogy Zita hátsókerekében el van törve az egyik küllő. Ki tudja már, mióta lehetett így. A marketban vettünk egy líráért egy pár szerelőkesztyűt, és nekiálltam szétbontani a kereket, hogy ki tudjam benne cserélni a küllőt. Sajnos a tárcsa oldalára futott, ami balszerencse, mert a fogaskerék oldalt simán be tudtam volna fűzni, még csak ki se kellett volna szedni a kereket a helyéről. Így viszont le kellett szedni a tárcsát, és még a Rohloff agyváltót is meg kellett bontani kicsit. Ennek nem örültem, mert még sose nyúltam hozzá. Végül sikerült az egész művelet és befűztem az új küllőt, aztán a Rohloff-ot és a tárcsát is sikerült a helyére tennem. Csak épp jól elment az idő az egésszel, már 10 óra után volt (bőven hőség), mire végeztem vele. Ezután álltunk még csak neki reggelizni. A boltból az egyik kölyök közben odajött a bringákhoz, és mintha csak a saját, vagy a haverja robogója lenne, nagy vagányan ráült az ülésem oldalára, miközben a gép a sztenderen állt. Nagyon gyorsan elhajtottam onnan. Lehet, hogy kölyök, lehet hogy török és náluk ez a szokás, de basszus, nagyon mérges lettem rá, hogy jön ahhoz, hogy rátámaszkodjon más bringájára. Fogalma sem volt róla, hogy ha kicsit jobban rátámaszkodik, elnyekkenthette volna a kitámasztóm, amit nem arra találtak ki, hogy kibírjon ilyen terhelést. Ha még egy robogó lenne és a haverjáé, megérteném, de engem nem ismer, sem a bringát, és még csak nem is sejti, hogy el is törhette volna a sztendert, amit aztán akármennyire is próbált volna, nem tudta volna jóvátenni. Mert abban viszont biztos vagyok, hogy nagyon sajnálta volna, és megpróbálta volna jóvátenni az ostobaságát, de nem sikerült volna neki, én meg sokra mentem volna a sajnálatával. Szóval ez a török srác is jól felidegesített, aztán jött még egy kamionos is rá. Még éjjel érkezett, már akkor is felébresztett minket, mert hangosan kulázott a sátrunk mellett. Aztán most meg felbőgette a nagy büdös teherautóját, de nem ment vele sehová, csak fújta ránk a bűzt és közben nagy álmosan nézett ki a bamba fejéből, miközben rágyújtott egy cigire. Csak jó 10 perc után esett le neki, hogy nekünk nagyon nem jó, hogy a kamionja kipufogógázában kell reggeliznünk, mert őneki jó ég tudja miért, muszáj járatnia az 5 literes dízelmotort csak úgy a teherautó álltában…

Kietlen tájakon

Na, ezek után képzelhetitek, hogy nem egy tökéletes idegállapotban indultam neki ennek a napnak. Ahogy elhagytuk a falut, máris egy hatalmas kaptató következett, és egykettőre 900 méteren találtuk magunkat. Egy lapos völgyön haladtunk át, majd lekanyarodtunk a főútról. Pontosabban a főút kanyarodott le rólunk, mi meg mentünk tovább egy alsóbbrendű „úton”, ami már csak nyomokban tartalmazott aszfaltot, és egy lélek nem járt rajta. Egy dombbal odébb mintha a világ végére érkeztünk volna meg, kietlen sziklás völgy tárult elénk. Itt már mindjárt nem foglalkoztattak annyira a reggeli nyűgjeim, hiszen folyamatosan kerülgetni kellett a kátyúkat és nagyon odafigyelni, hogy meg ne csússzunk a gépekkel a murvás úton. Ahogy lejjebb értünk a völgyben, mindjárt láttuk, hogy nem is annyira kietlen, egy méhésztelepet láttunk, és később birkákat. A meleg elől összebújtak, hogy árnyékolják egymást. Szemközt a sziklák alatt látszott a pajtájuk, félig a sziklafalva vájva. Ahogy kiértünk a völgyből, egy vándorcigány tanyát kereszteztünk. Nagyon kedvesek és aranyosak voltak, kaptunk tőlük egy palack hideg ivóvizet. Marasztaltak egy teára, de az unszolásomra végül továbbálltunk. Így történt ez a következő kis falucskában is. Itt már látszott ugyan, hogy van áram, sőt ezen a helyen már házak is voltak, nem csak sátrak, de én mégis úgy voltam vele, hogy menjünk tovább addig a faluig, amit a GPS-en kinéztem, ennél egy fokkal civilizáltabb helyen szerettem volna eltölteni a sziesztánkat.

Ez a falu Yesilöz köyü volt. Akkorka kis hely, hogy éppen hogy van csak dzsámija, de se bolt, se teázóhely… Zita mérges volt rám kicsit, hogy továbbjöttünk miattam, és ezen a ponton úgy éreztem, jogosan.

Yesilöz Köyü – Ebéd egy falusi családnál

Ültünk a dzsámi tövében fáradtan, elgyötörten, és alig volt kajánk. Aztán előjöttek a népek a dzsámijukból, és néhányan ottmaradtak beszélgetni a teraszon. Egyiküket kérdeztem bolt után, mire intett, hogy kövessük. Na, hát lehet, hogy mégis van valami bolt itt ebben az aprócska faluban! Úgy képzeljétek el a helyet, hogy az utcákon – már ha lehet őket annak nevezni – nincs aszfalt, és a házak nagy része sárból van tapasztva. Ez már igazi vidék. Emberünk végül nem bolthoz vezetett minket, hanem egy nagy udvarba, aminek az egyik sarkában ott állt a szépre festett kis háza, benne asszony és egy pici 5 hónapos baba. Pár perccel később előkerült még két másik gyerkőc és két nagyszülő is. Így élnek Atci-ék (ejtsd: Atdzsi) nagycsaládban. Fantasztikus élmény volt velük lenni, noha nem beszéltünk közös nyelvet, csak mutogattunk és próbáltuk megérteni egymást abból a pár szóból, amit már sikerült felszednünk a törökből, de így is nagyon jó volt belelátni egy ilyen vidéki család életébe. Volt egy tisztaszobájuk, és egy nappali, amiből nyílt a konyha-fürdő, és egy kamra. A fal nem volt sík a házban, de szépen ki voltak festve, a bútorokat nem is láttunk, csak kanapékat, és azok is egyszerűek voltak. A ház pici volt, és egyszerű, de volt TV-jük (és végre, ők nem kapcsolták be, végre valakik, akik nem a bekapcsolt TV előtt élnek szociális életet!), és ami durva, hogy mosogatógépük is. A pici babát is nagyon modern bölcsőben ringatták. Az asszony (24 éves) egyedül volt a picivel, amikor megjöttünk a férjével (29), a két nagyobbik gyerek (2 és 3) a nagyszülőknél volt. Az idősebbik kislány aktív volt, és nem félt tőlünk, vele ellentétben a kisfiú csak huncutul vigyorgott, aztán mindig elszégyellte magát, és a nagypapáját, mint egy hegyet megmászva keresett menedéket a furcsa idegenek elől.

Az ebéd főtt padlizsán volt, házi joghurttal, sajttal, tojással, zöldségekkel, kenyérrel és csorbával. Ahogy tálaltak, az se volt semmi, ilyet még nem láttunk, nagyon érdekes volt és nagyon tetszett. Hoztak egy vászonterítőt, amit leterítettek a szoba közepére. Ennek a tetejére(!) jött a kb. 20cm magas asztal, és az asztalra az étel. Leültünk az asztal köré, mindenki a lábára terítette a terítő szélét, és kezdődött a lakoma. Csak a leveshez volt külön tányérja mindenkinek, utána mindenki szedett abból, amihez éppen kedve volt, közös tányérokból. Nagy-nagy élmény volt velük ebédelni, nem csak kulináris, hanem kulturális is. Meg egyáltalán, látni az otthonukat, az életüket. Megköszönni nemigen tudtuk hogyan a hatalmas vendégszeretetük, csak reméltük, hogy legalább fele akkora élmény volt nekik a mi társaságunk, mint nekünk az övék. Búcsúzáskor elkértük a címüket (ami itt: megye, község, személy neve), hogy majd egy google translate-el lefordított, törökül írt képeslapot valahonnan távolról küldjünk nekik.

Atci elmutogatta, hogy a következő faluba nem azon az úton kell menni, amit a GPS jelöl – mert az nem létezik, én sem találtam -, hanem egy másik, hosszabb útvonalon, amiben van „rampa” is, vagyis fölfelé. Volt is bizony, nem is kevés, és nem is gyenge. Hamar ezer méter felett találtuk magunkat, olyan meredek volt, hogy csak tolni bírtuk, azt is nehezen, mert csak úgy ragadtunk a megolvadt aszfaltba. De legalább volt aszfalt, itt már ennek is örülni kell. A felvett szintet, ki nem találjátok, villámgyorsan le is adtuk, majd ismét fölfelé következett, de most már végre az enyhébb fajtából. Fent a kaptató tetején egy falu fogadott minket, itt megálltunk kicsit és a dzsámi udvarában felfrissítettük magunkat a csapnál, illetve megettük a tegnap kapott mini-dinnyéket. Uborka ízük volt.

A következő falu Tepeköy volt, egy völggyel később, szintén egy dombtetőn, 1000m környékén. Megbeszéltük Zitával, hogy ha itt találunk alkalmas helyet rá, befejezzük a napunkat, és tábort verünk valahol. Mondván, hogy inkább hagyjuk abba ma előbb a bringázást, feküdjünk le korán, és induljunk holnap korábban. Hát ez nem sikerült, de nem bántuk meg! :)

Tepeköy – „Hogy vagy? Gyere ide!” – Egy kedves kurd családnál

Már épp szemeztünk a minaret alatti füves placcal, amikor a másik oldalról valaki felénk kiáltott kiváló angolsággal, hogy „How are you?, Where are you from?” (Hogy vagy, honnan jöttél?). Válaszoltunk, mire magyarul szóltak vissza hozzánk: „Hogy vagy? Gyere ide!” – Hát mit lehet erre tenni, persze, hogy odagurultunk.

Sahap családjába csöppentünk bele. Sahap Ankarában él, jól beszél angolul, és most épp hazajött egy hétvégére a családjához a szülőfalujába. 11-en testvérek, rengeteg a felnőtt és a gyerek körülöttünk, mindenki vidám, nagy az élet. Jó végre beszélgetni, és nem csak mutogatni, teljesen jól el tudunk diskurálni angolul. A magyart az egyik testvére beszéli, de csak pár szót tud, vendégmunkás volt nálunk és a németeknél. Sahap-ékról kiderül, hogy kurdok, aminek nagyon megörültünk, mert azt hittük, nem fogunk találkozni kurdokkal, hiszen sajnos nem megyünk DK-Törökországba, ahol nagy számban élnek. Szerencsénkre, mint megtudtuk Sahap-tól, itt ezekben a falvakban is kizárólag kurdok élnek a környéken. Könnyen lehet, hogy Atci-ék is kurdok voltak. Azért örülünk nagyon annak, hogy kurdokkal találkoztunk, mert annyi-annyi rosszat hallottunk a kurdokról a médiákból, illetve olyan emberektől, akik nálunk sokkal okosabbak, mert rengeteget néznek tévét és így jól informáltak arról a rettentő torz és valótlan világról, amit a média eléjük tár, hogy ezek után úgy voltunk vele, hogy jó lenne találkozni kurdokkal is. Mert egyszerűen képtelenek voltunk elhinni azt a sok rosszat, amit a média (esetükben sajnos részben direkt) összehord Róluk. Főleg azok után, hogy Doug – aki járt kurdok lakta törökországi vidékeken – Isztambulban mesélte nekünk, hogy „kurdish people are super nice”. Hát most mi is megtapasztaltuk, tényleg szuper kedvesek, éppoly kedvesek, mint bármely más török, ha nem kedvesebbek… Na, de elég az összehasonlítgatásból és a sztereotípiákból, legyen elég tanulságnak annyi, hogy ha a média egy népcsoportot valamilyennek beállít, a valóságban legtöbbször nem úgy van. Higgyél az utazónak, higgyél annak, aki járt már ott, aki találkozott velük, higgy annak, aki a szemed előtt van! De ne a médiának! Az emberek 99,99% jó arc, ki kevésbé, ki őrülten kedves, de mindenképpen normális, kedves ember, akivel nem lehet bajod egy ilyen utazás során. Viszont ezek az emberek nem izgalmasak a média számára, ezért amit a médián keresztül a különböző országok, népcsoportok, vallások embereiből látni, az a maradék 0,01%, a gyilkos, a tolvaj, a rabló, a terrorista, a rosszember. Persze, hogy sokan azt gondolják, hogy a világ egyes országaiban szörnyű az élet, és gonoszak az emberek. A világ egy sokkal jobb hely annál, mint ahogy az a médiából látszik. Mi ezt ma többszörösen megtapasztaltuk, első kézből.
Sahap-nak nagyon tetszik a Föld körüli kerékpáros nászutazásunk ötlete, szépen lassan adtuk elő az egészet neki, mindig egyre csak meglepődött, ahogy soroltuk neki az országokat, csak várta, hogy mikor lesz vége, de a végén bevallottuk, hogy egy Föld körüli utazásra adtuk a fejünk. Nagyon jó Sahap családja körül lenni, beszélgetni angolul, látni a sok gyermeket, ahogy szaladgálnak, játszanak az állatokkal (egyikük békaőrült), sőt még a nagypapa traktorjával is. Úgy kellett őket lerángatni, hogy be ne indítsák, és ki ne lapítsák vele Sahap autóját! :) Közben annak is örültünk, hogy végre nem csak kézzel-lábbal beszélgettünk, mert Cüneyt óta bizony csak így tudtunk kommunikálni, és most Sahap nem csak a szavainkat értette nagyon, hanem az egész túránk ötletét is. Sokat beszélgettünk a vallásokról is, és az is kiderült, hogy kollégák vagyunk, ő mobilhálózatokkal foglalkozik – és egy éve házas. :) Azt is megtudtuk tőle, hogy ma egész nap kurdok lakta területen bringáztunk, Yarali-tól Kulu-ig bezárólag minden települést kurd családok laknak errefelé.
Miután ilyen jól elvoltunk együtt, mikor szóba került, hogy hogyan szoktunk megszállni, bátorkodtunk a kertben való sátrazás ötletét felvetni, mire persze természetesen azonnal engedélyt kaptunk rá, sőt mi több, egy szobát is felajánlottak. Voltunk olyan szerénytelenek és elfogadtuk az utóbbit, most itt írom a naplómat, mikor Zita már alszik.

Egy kurd esküvőn – Tepeköyben

De nem volt ám még vége a napnak, nem írtam még le mindent, a legjobbat a végére hagytam. Tepeköyben ma egy igazi vidéki, tradicionális kurd esküvő volt, ahová Sahap elvitt minket. Oltári jó volt, hatalmas élmény! Fiúk-lányok külön két nagy körben táncoltak, izgalmas, érdekes zenére – leírni nem tudom, nézzétek meg a videót. Ami tetszett, hogy itt sem adtak a külsőségekre, már ami a helyszínt illeti. A falu közepén, egy téren táncolt mindenki a porban, nem volt feldíszítve nagyon semmi, csak egy kis színpad volt a zenekarnak, és a közeli házaknál osztották a teát, üdítőt, mogyorót. Le lehetett ülni székekre, és egy-egy srác mindig járt körbe a teával, cukorral. Középen pedig ment a nagy tánc. Ez most sokkal jobban tetszett, mint az Edirnei, be is álltunk mind a ketten Zitával táncolni. Én csak kicsit, mert ügyetlen is voltam, meg viátnámi papucsban is, de amíg táncoltam, azt élveztem. A kisujjunkat összeakasztva alkottunk félkört, így roptuk a srácokkal. Mivel ugye iszlám esküvőről volt szó, senki nem ivott egy korty alkoholt sem, nem is láttunk piát, csak teát, vizet és gyümölcslevet. Mégis mindenki oltári jól érezte magát és nagyon jó volt a hangulat. Érdekes motívumai voltak az esküvőnek, de ahhoz már túl késő van, hogy ilyeneket részletezzek… Nézzétek meg a videót, azt talán többet mondd ezer szónál.

Kitaláltam, hogy mialatt Törökországban vagyunk, összeállítok egy kis török utazó kéziszótárt, ami kint lesz a honlapon is. Illetve össze fogjuk írni, hogy mik azok a dolgok, amelyek nagyon tetszenek más kultúrákban, hogy aztán ezeket, ha hazaértünk, bevezessük a saját életünkbe, otthonunkba is. Mert bőven van mit tanulni másoktól.
Na egy dolgot még leírok, aztán alszom: Miközben Zita ropta a csajokkal (nagyon élvezte, meg se próbáltam hazarángatni), beszélgettem Sahap-al a házasságról. Elmondta, hogy itt Törökországban sose költöznek össze az emberek esküvő előtt, hogy „kipróbálják, hogy működik-e együtt”, mielőtt összeházasodnak, mégis alig van válás, és boldogok a családok. Sokkal kevesebb itt a válás, mint a „modern” nyugati országokban. Én a barátaimtól kisebb agymosást kaptam a legénybúcsún, hogy nagyon bátor, sőt vakmerő vagyok, hogy ezt így gondoltam Zitával (nem költöztünk össze esküvő előtt), de én továbbra is úgy gondolom, hogy ahol mind a két félnek van erős értékrendje, ahol mindkét oldalról van igazi elhatározás, és szeretet, ott lesz szép rendes család is. Persze, csiszolódás is van, sőt lemondás, türelem és kitartás is kell a dologhoz, nem is kevés, na de hát kérem, ez az élet! Lényeg a lényeg, jó volt megerősítést kapni Sahap-tól, hogy nem mi vagyunk a hülyék, és lehet, hogy nem csak az új keletű – talán a fogyasztói társadalomból kitanult – „kipróbálom, ha nem tetszik, eldobom, aztán újat keresek” elv lehet a nyerő a párválasztásban.