Lesz vendéglátónk, várnak minket Siliguriban!

Sindulimadhi-tól Siliguri-ig négy nap alatt terveztünk eljutni. Ez sikerült is, igaz, a mért 320km helyett végül 344km-t tettünk meg, de ezen nem lepődtünk meg.

Első nap tudtuk, hogy még lefelé megyünk egy kicsit, ez a kicsi az első 40km volt, amíg el nem értük a Terai-on végighúzodó Highway-t. Itt még néhány helyen eltűnt alólunk az aszfalt és párszor kellett fölfelé küzdenünk magunkat egy-egy emelkedőn néhány percig, de mindezek már sehol sem voltak az elmúlt napok nehézségeihez mérten. A táj kicsit dzsungelszerű volt, de aztán ahogy haladtunk lefelé, úgy lett egyre nagyobb és szélesebb a mellettünk haladó folyómeder, és így lett a táj is egyre kevésbé erdősebb.

Lent a nagy útnál rég nem látott tömeg és forgatag fogadott minket, de mi nem időztünk sokat a kereszteződésben, hanem elindultunk kelet felé az úton. Nem mentünk sokat, csak az első vendéglőig tekertünk, ahol megálltunk, és betoltunk magunkba két tál chowmein-t. Meg sajnos egy két literes üdítőt is, ami már önmagában eltelített minket. Ezután a cukoradag után megfogadtuk, hogy mostantól amíg meg nem érkezünk Bangladesbe, nincs több „Cold Drink”, se egyéb hasonló cukorbevitel, mert azt éreztük, hogy rengeteg cukrot tolunk magunkba, és ez nem jó. Persze ezt a fogadalmat aztán nem tudtuk tartani, továbbra is kívántuk a cukrosat, na meg aztán egy fagylaltos riksa is szembejött egy forró délután, aminek nem tudtunk ellenállni.

Ebéd után nem indultunk egyből tovább, mert odakint nagy hőség volt. Maradtunk a ventilátor alatt, ahová a netbookot is behoztuk, és írtunk három Couchsurfernek Siliguriba, hogy 3 nap múlva érkezünk. Egyikük, Arup még ezen az estén válaszolt, hogy „Most Welcome!” :) Ez nagyon jól esett nekünk, és egyből jobb érzés volt úgy közeledni Siliguri felé, hogy tudtuk, hogy várnak ránk.

A Nepáli piac

A délután folyamán még egy meghívást kaptunk, méghozzá Mechi-be, az egyik legutolsó nepáli településre, Prajwal-tól. Vele úgy sikerült megismerkednünk, hogy megálltunk egy, a biciklijével bajlódó száris nepáli nő mellett az út szélén, hogy segítsünk neki. Hamarosan akkora tömeg lett körülöttünk, hogy én már a biciklijéhez jóformán oda sem fértem. A hátrafelé nyíló, vízszintes papucsban volt féloldalasan elcsúszva a kerék. Ezt a hölgynek úgy sikerült elérnie, hogy leesett a lánc, és ezek után még tovább nyomta erőből a pedált, ezzel elmozdítva a hátsókereket a helyéről, ami így beragadt a vázba és a fékpofák közé. A láncot még én raktam vissza, de aztán megállt a tudományom, a hiba többi részét már a helyiek fedezték fel, és tették helyre néhány jól irányzott ütéssel a keréken. Ehhez szerszámnak egy nagyobb sarlót használtak! Ilyesmi a legtöbb vidéki nepálinál mindig van, a derekukon hordják egy kis fa tartóban. A kerék újra rendesen forgott a helyén, és mindeközben Zita már elmesélte az egész történetünket Prajwal-nak, akitől meghívást kaptunk Mechibe, a Mechi Tunes FM épületét kell majd keresnünk, mondták, ahogy mi is, hogy még 2-3 nap, és ott vagyunk! ;)

A délután még történt egy-két említésre méltó dolog. Pl. megfigyeltük, hogy néhány helyi biciklin, a sárvédő aljára ragasztott meghosszabbításon valamiféle sztárok, vagy celebek fényképei vannak ragasztva. Ez számunkra erősen megmosolyogtató dolog volt, ezért még le is fényképeztük. Aztán egy helyen nagy piacot láttunk, de először nem mertünk megállni, mert a piac embertömeggel is járt, és ha ők észrevesznek minket… Akkor végünk van! :) Na jó, nincs végünk, csak körbeállnak minket, először ötvenen, aztán százan, aztán elállják az utat is, a járművek ezért elkezdenek dudálni, mi pedig mindennek a közepén szépen lassan, de biztosan megőrülünk. Ezt nem akartuk, ezért továbbmentünk, és csak kicsit később álltunk meg, Zita pedig visszaszaladt a kamerával, hogy közelebbről is szemügyre vegye a vásárt:

Én ezalatt a bringáknál maradtam és közben szépen lassan körülvett a nép, és egy perccel később már azt vettem észre, hogy nem látok ki a nepáliak teljes körgyűrűéből. De nem akartak semmi rosszat, csak kíváncsiak voltak, én pedig próbáltam türelmes maradni velük. Később Zita is megérkezett a fényképezőgéppel, úgyhogy ezt a jelenetet is meg tudtuk örökíteni.

Azt képzeljétek el, hogy innen még ki is kellett jutnunk! :) A külső kört pedig parkoló biciklik alkották, mert ugye amikor az n+1-edik Sanyi jött és meglátta a nagy tömeget, ő is tudni akarta, mi folyik ott letette hát a biciklit és közelebb furakodott hozzánk.

A „Welcome” családnál – Zita esküvői hennát fest

Este a naplemente előtt talán egy órával találtunk egy házat, amire ki volt írva, hogy „Welcome”, meg még két mondat vagy szó, de azok már nepáliul, ezért azokat nem értettük. Közelebb mentünk, hogy ha már így „welcoming”-olnak minket itt, akkor talán kaphatunk valami hátsókertet, vagy ereszaljat, ahol felállíthatjuk a sátrunkat, vagy annak csak a hálófülkéjét a szúnyogok ellen az éjszakára. Zita ment előre beszélni, én maradtam kicsit hátrébb a biciklin. Nem tudom, hogy csinálta Zita, de 10 perccel később kaptunk egy szobát, ahová igaz, szűkösen, de még a bringák is befértek. Le tudtunk fürödni a hátsókertben egy a naptól felforrósított kis helyiségben, és vizet is kaptunk, amit átpumpáltunk a szűrőn. Zitát egy lány megkérte, hogy rajzoljon hennát a kezére a holnapi esküvőjéhez. Ez a lány szemben lakott, az út túloldalán, és 16 éves volt! A leendő férjét még soha nem látta! Ez az „arranged marriage”, vagyis a szőlők által rendezett házasság. A henna festés felkérésen Zita meglepődött, mert ezt más helyeken, pl. India egyes vidékein gyakorlott mesterek végzik, akiknél nagy sorban állás van, és akiknél fél éjszakákat töltenek a nők, hogy a leggyönyörűbb hennájuk nekik lehessen az esküvőjükön. Ehhez képest Zita egy messziről jött idegen, akit csak pár perce ismernek, de mégis, végül Zita elvállalta a megtisztelő feladatot, főleg, miután látta, hogy a lány másik kezére a szomszédok festettek hennát.

Zita egy-két órát elmatatott a lány kezével, gondosan dolgozott, és még egy magyaros mintát is belecsempészett a hennába. Én ez alatt az egyetlen angolul beszélő sráccal beszélgettem a lépcsőn. Este még vacsorát is kaptunk, a szomszéd néni főzött nekünk, és végre nem csak rizs volt, hanem parata is, ennek nagyon örültünk, mert jólesett végre egy kis változatosság a sok dálbát és csómin után.

Éjjel olyan meleg volt a szobánkban, hogy kiköltöztünk a teraszra, ahol a szúnyogok ellen felállítottuk a sátor hálófülkéjét. Még így is folyt rólunk a víz, ez mégis sokkal jobb volt, mint odabent a szaunában. Hajnali 5-kor keltünk, és 7 előtt már az úton voltunk, ám előtte még fényképezkedtünk a „menyasszonnyal”, és a családjával, valamint a mi szomszédainkkal, akiktől a vacsorát kaptuk.

Magunknak készítjük a reggelit

A reggelit úgy terveztük, hogy valami útszéli vendéglőben megkapjuk majd, és itt nagyot tévedtünk. Nepálban, a turisták által nem járt, déli, mezőgazdasági vidékeken (de lehet, hogy máshol is) úgy zajlik az élet, hogy hajnalban felkelnek, isznak egy teát, esznek valami „snack”-et, ami általában valami olajban kisütött, csípős, zöldséges töltettel megtömött tészta. Rendes ételt először csak délelőtt 10-kor esznek, ekkor jön az első dálbát. Mi nem akartunk eddig várni, és olajos-csípős szamoszát sem akartunk enni reggelire, ezért egy jó fél órás mászkálás után végül kikötöttünk egy vendéglő árnyékában, ahol a szomszéd boltban vásárolt tojásokat elkészítettük magunknak. De mire ide eljutottunk, engem kicsit már megevett az ideg, mivel mindig, ahányszor csak megálltunk, nagy, bámulós, értetlen tömeg vett minket körül. Bámulni azt tudtak, a körbeállásban is profik voltak, és a legügyesebb még azt is meg tudta kérdezni, hogy milyen országból jöttünk.

Azt, hogy hol találunk ezen a reggeli órán rendes ételt, senki nem tudta megmondani nekünk, pedig a nap már egész magasan járt, és kezdett egyre melegebb lenni. Már rég az úton kellett volna lennünk, méghozzá tele gyomorral, ehelyett itt evett a fene. Végül megcsináltuk magunknak a reggelit, persze ezt is egy kisebb közönség nézte végig, amitől megint nem lettünk boldogabbak. Tudom, hogy ez nem volt szép dolog, és tudom, hogy nem kellett volna olyan idegesen kezelni ezt a helyzetet, de így történt. A fémbögrével végigjártam az embereket, és kértem a „mozijegy árát”, vagy ha nem fizetnek a moziért, akkor forduljanak el, vagy menjenek el. Ez nem volt szép dolog, de amikor folyamatosan mindig, mindenki bámul, amikor neked problémád van… Na mindegy, ez tudom, hogy nem volt szép, de változtatni már nem tudok rajta. Legközelebb türelmesebbek leszünk.

Hogyan győzd le a szembeszelet!?

A biciklin is bugos maradtam egy kicsit, főleg, hogy már második napja szembeszelünk volt. Pontosabban tegnap délután óta, amióta befordultunk kelet felé. Ezt a szembeszelet csak szépen, fokozatosan sikerült „legyőzni”. Ha 15km/h-val haladtunk, az már gyorsnak számított, holott közben olyan erővel kellett hajtanunk a gépeket, mintha a szél nélkül 25-30-al tekernénk. Máskor volt, hogy csak 12-vel bírtuk nyomni, mert a szél felerősödött, vagy mi fordultunk még inkább szembe vele. Ez mondanom sem kell, bosszantó volt, de csak addig, amíg hagytam. Vagyis inkább addig, amíg bosszankodtam rajta. Tudom, ez leírva, és így képernyő előtt átgondolva teljesen triviális, de a valóságban átállítani magad rá, amikor napokig szembeszélben tekersz, és tudod, hogy ha a szél nem lenne, haladhatnál 1,5-2x gyorsabban is, akkor nem könnyű. De nem lehetetlen! Szóval szépen lassan eljutottam oda, hogy elfogadjam, hogy szembe fúj a szél. Ha nem fogadom el, és emésztem magam rajta, azzal csak tovább nehezítem magamnak az utat – és attól nem fog elmúlni a szembeszél. Szóval ahogy teltek az órák és a napok itt a Terai-on Siliguri felé, szépen lassan elfogadtam: ha fújni akar, hát fújjon, még így is tudunk haladni. Amikor olyan külső körülményből fakadó nehézség ér, amin tuti, hogy nem tudok változtatni odakint, akkor nem lehet mást tenni, el kell fogadni, és meg kell tanulni vele együtt élni.

„Működik a vonal!”

Ez a második délelőtt ugyan még elég borúsan telt odabent a sisak alatt, de azért ezalatt is láttunk sok szép és érdekes dolgot. Az út tele volt helyiekkel, és ők mint mindig, mindenütt Nepálban, nagyon különböztek tőlünk. Például abban is, hogy mind vidámabbak voltak nálunk. :) Visszaintegettek, megcsodáltak minket és volt egy apuka, aki még engem is megmosolyogtatott: egy esernyővel védte a naptól a gyermekét, aki közvetlenül a kormány mögött ült a vázra szerelt kis ülésen. Ilyet mi is szerezni fogunk otthon a hagyományos kerékpárjainkra, ha egyszer lesz gyermekünk! Mennyivel jobb neki így, mint mögöttem, itt láthat előre, pont úgy mint én, és még a kormányt is foghatja. :)

Ebéd előtt megálltunk még egyszer, egy nagy fa alatt próbáltunk elbújni, de hamar itt is megtalált minket egy motoros. Azt hittük, ő is csak megbámulni akar minket, vagy esetleg lefényképezni, de nem, nem ez történt. Óva intett minket, hogy üljünk odébb a fától, mert annak közelében kígyók lehetnek! Ó, ez remek! :) Odébb foglaltuk helyet, de még mindig árnyékban. Innen láthattuk, ahogy egy közeli kúthoz átjárnak az út túloldaláról az asszonyok a vízért, amit közvetlenül kézzel húznak fel.

Ebédelni egy útszéli kis vendéglőnél álltunk meg, ahol kénytelenek voltunk hamar egy kört rajzolni a porban a bringák körül, hogy azzal megóvjuk őket a kíváncsi helyiektől. Ez csodák csodájára működött, a vonalat nem lépték át a nepáli barátaik, sőt ha valaki újonnan jött ezt mégis megtette, akkor a többiek szóltak rá, hogy hékás, vigyázz, ott a vonal!

Ez már csak azért is örvendetes volt nekünk, mert így végre nekünk is volt egy kis terünk, mivel mi a bringák mögött, egy olyan asztalokkal és padokkal körülvett helyen ültünk, ahová így nem tudtak odajönni a helyiek. Így tudott egy kicsit járni a szél a tető alatt, és csak tíz patakban folyt rólunk a víz, miközben a dálbátot ettünk. Éreztük, hogy nem szabad rögvest az ebéd után továbbindultunk, mert nem csak odakint, bent a fejünkben is túl nagy volt a „hőség”. Le kellett kicsit nyugodnunk, sok volt nekünk ez a reggeli gubanc, ez a sok ember mindenütt, és ez a nagy meleg, ami máris itt volt rajtunk, hiába keltünk fel hajnalban, alig haladtunk. Szóval kerestünk egy helyet a sziesztára, és ezt meg is találtuk egy a vendéglő mögötti ház udvarán, a teraszon. Ide persze csordaként követett minket a főleg gyerekekből álló tömeg, de a kapun nem sokan jöttek túl, és őket is hamar el tudtuk zavarni. Itt sikerült feltöltenem egy cikkhez az utolsó képeket is, és mindkettőnknek sikerült egy kicsit pihenni, sőt megkockáztatom, hogy pár percet még aludtunk is. Zita talán fél órát is. Igen, biztos, hogy aludtunk, mert közben egy kecske valahogy átjutott rajtunk, és beszökött a szobába, ahol a házigazdánk aludt, és arra ébredtünk, hogy kizavarta az állatot, mert az elkezdett valamit megenni a szobában. :)

Amikor indulni készültünk, eleredt az eső, de nem tartott soká. Épp csak arra volt jó, hogy lehűtse kicsit a levegőt, és hogy átöltözzünk miatta. Végül az esődzseki a táskában maradt, és a délután már sokkal könnyebb volt. Jót tett nekünk a pihenő, a délután már nem voltunk mérgesek a világra. Néhányan, akik beszéltek angolul, szóba elegyedtek velünk, és így volt, akivel 5-10km-en keresztül is beszélgettünk.

A napot egy Kanchanpur nevű helyen zártuk. Már kilométerekkel előbb megtudtuk a bringás barátainktól, hogy ott fogunk találni szállodát. Az első hely, ahová vezettek minket, egy koszos, sötét lyuk volt, amiért 400-at akartak kérni. Mondtam, hogy ne vicceljenek velünk, ezért maximum 80-at vagyunk hajlandó adni. Erre továbbvezettek ugyanabban az utcában a falu szélére, ahol egy sokkal pofásabb, nagy, kerttel is körülvett házban mutattak először egy emeleti, tágas, világos szobát, ez már csak 300 rupi volt. Mondtam, hogy ez szép, de ez még mindig nagyon sok, maximum 100 rupink van szállásra. Végül 150-ért megkaptunk egy kisebb, földszinti szobát, és ez pont így volt jó, mert így nem kellett emeletre cipekedni a bringákkal, és itt is volt ventillátorunk, ami lehetővé tette, hogy ne őrüljünk meg éjjel a hőségtől a szúnyogháló alatt.

ui: A bejegyzésben elveszett egy vízibivaly, kérjük, aki megtalálja, adja le a célsátorban! :)

Gyereksereg „támad” ránk

Reggel a bambuszkunyhónkban Zita is lenyomta a szundit, így csak 5:20-kor keltünk. A reggelihez már tegnap este bevásároltunk tojást (ondáh) és hagymát (piádzs). Fokhagymát (lászun) nem kellett vegyünk, mert az még volt nálunk, ahogy szegedi pirospaprika is, amiért ezúton is köszönet Sándornak! ;) Ugyanígy Lajosnak köszönet a „fertőtlenítőszerért” is! :)

Mire elkészültünk a reggelivel és a pakolással, 7:03-at mutatott az óra. Ez a másfél óra készülődés mindig befigyel reggel, ennyi időbe telik, amíg összeszedjük és kitesszük magunkat az útra. Az útra, ami ezúttal még hírből sem látott aszfaltot, de ezt tegnapról már megszoktuk. Rögtön egy széles patakon kellett átkelnünk, most is én mentem elől, de ezúttal a bringán ülve. Majdnem bedőltem a vízbe, úgy kellett bűvészkednem, hogy átjussak rajta, mindezt Zita hátulról végignézte, és ezek után úgy döntött, ő körbetolja és keres valami más átjárót. Ezt támogattam és együtt találtunk is az ő bringájának egy biztonságos átjutást a vízen. Ezután következett a fölfelé, amin hamar megint a bringákat tolva, és verejtékezve találtuk magunkat. Ez ma sem könnyebb, sőt, ma már reggel kezdi a görcsbe állást a vádlim. Tájfutásnál a fölfelé terepen futás a vádli gyilkos, de ez a fölfelé tolása a 60kg-osra pakolt rekunak még sokkal gyilkosabb, pláne, ha egész nap tart, és másnap újrakezdődik. Fent letettem a gépet, és Zitához rohantam segíteni, de már ő is majdnem felért, inkább csak lélektanilag tudtam talán segíteni az utolsó pár méteren. Ő is nagyon kivolt, ugyan úgy, mint én, már korán reggel, az első emelkedőtől. Hogy fogjuk ezt bírni, még 900m hátravan, még csak 470-ről jöttünk fel 520-ra, és a hágó 1420m-en van!

A faluban, amit kereszteztünk volt egy nagyobb iskola, és ezt amikor megláttuk, már rosszat sejtettünk. A kék egyenruhás gyerekek észrevettek minket, és nem viccelek, kb. 100 fős gyermektömeg kezdett minket üldözni, és a sikító, őrjöngő, nevető gyereksereg hamarosan teljes körben körbevett minket. Természetesen hol máshol, mindez egy emelkedő közepén volt, amin mi próbáltunk ezúttal a bringákat tekerve feljutni. Ez a gyerekek nélkül is nehéz vállalkozás volt, de így a körgyűrűjükben egyenesen őrjítő és lehetetlen. Meg is álltunk, mert elzavarni szép szóval nem tudtuk a gyerekeket, sőt csak egyre többen lettek. Láttuk, hogy ez így nem fog menni. Zita kezdte el őket hessegetni, és ez a jelenet nagyon nem volt gyenge, ám sajnos a fényképezőgépben épp lemerülőben volt az elem, ezért videóra nem tudtam venni, ahogy Zita először tapsolva, majd egy, valószínűleg egy nevelőtől elvett vékony pálcával hessegeti lefelé a lejtőn a hatalmas, őrjöngő gyermekcsordát. Mintha állatok lettek volna, természetfilmekből hallottam ilyen hangzavart és patadobogást, komolyan még azt is lehetet hallani, ahogy a sok gyermektalp alatt zörög a föld. Nem tudom, hogy csinálta Zita, de ezután ott is maradtak a gyerekek az iskolájuk mellett, ahová terelte őket, és nem követtek többet minket, amit egyrészt hihetetlennek tartottam, másrészt nagyon örültem neki.

Fölfelé ismét részben egy bringát együtt tolva jutottunk tovább, majd ahol lankásabbá vált a terep, leültünk egy kőre, és a Gyöngyitől kapott egyik Isostar tablettát feloldottuk egy liter vízben, majd az egészet benyakaltuk. Igaz, hogy a leírása szerint kettőt kéne tenni fél literbe, de nekünk most ennyi jutott, és ennyinek is nagyon örültünk. Ezúton is ezer köszönet a sok segítségért, amit Tőled kaptunk Gyöngyi! Velünk voltál kicsit ezen a helyen, ahol frissítettünk a kopár, lapos dombon, virágnyitó kaktuszok és sziklák között, ahol vörös volt a föld, és egy picit Mexikóban éreztük magunkat, legalábbis az alapján a tájról alkotott sztereotípia alapján, ahogy a mi képzeletünkben jelenleg Mexikó él. :) A frissítő után viszonylag kellemes, nem túl meredek terepen tudtunk bringázni, miközben én elől azt fürkésztem, hogy merrefelé halad tovább föl a hegynek az utunk. Sajnos sehol sem láttam, és bizony egy nyeregbe érve megpillantottam azt, amiről a legjobban tartottam: még mindig nem „a nagy emelkedőn” vagyunk, ez az út még mindig nem a hágóba visz minket fel egyenesen, hanem újra lefelé veszi az irányt, és visszatér a folyóhoz! A büdös életbe, ezért jöttünk fel 150m szintet, hogy most leadjuk? Hogy fog így ma erőnk maradni ahhoz, hogy feljussunk 1420m-re? A lefelé persze megint nem volt tiszta lefelé, közben néhányszor még meg kellett másznunk egy-két emelkedőt, amikhez rendszerint le is kellett szállnunk tolni. Az egyik ilyen tetején egy nagy fával szemben egy ház figyelt, és a sarka mögül egy fekete vízi bivaly kukucskált felénk, pontosan úgy, mint tegnap a zöld ruhás néninél. Úgy látszik ez a vízi bivalyok egyik specialitása! :) Zita egyébként nagyon élvezi ezen állatok vicces kinézetét, ahol a szarvaik mellett a füleik vízszintesen kinőnek a fejükből. De ha közelről megnézzük, azok az óriási szempillák se gyengék! Ugyanitt a fa alatt egy nagy röfimama körül szaladgált három kismalac, ők is szép teremtmények, ha jobban megnézzük őket. :)

Majdnem minden csak természetes anyagokból

Innen a fától és a röfiktől egy nagyobb lefelé következett, ami egy faluközponton vezetett át. Itt megálltunk egy teára, és felfaltunk két zacskó kekszet. Pontosabban csak másfelet, mert az egyik csomagot előttünk már megkóstolta valami rágcsáló, úgyhogy az a fele közelben ólálkodó csirkéké lett. Itt csodálkoztunk rá arra a tényre, hogy a kakas pont ugyanúgy kukorékol itt is, mint otthon Vértesbogláron, vagy Lőrincen! Bizony, még Pestszentlőrincről sem haltak ki a kakasok, valahol van egy a háztömbünkben (szüleimet kérdezem: megvan még?). Milyen csodálatos ez, nem? Az állatok világszerte egy nyelvet beszélnek! :) Arra a kérdésemre se kaptam még választ, hogy szerintetek miért van az, hogy otthon olyan „üres” minden, míg itt mindenütt bogarakat, gekkókat, gyíkokat, egereket, kutyákat, macskákat, disznókat, bivalyokat, teheneket, tyúkokat, kakasokat, fákat, bokrokat, és még annyi minden élőt látunk, hogy ahhoz képest otthon egy homogén búzamező látványa felérne egy sivatag ürességével. Csak az éghajlat teszi azt, hogy itt tombol a természet, vagy otthon már kipusztult, és minden úgy van, üresen, egyszerűen és kietlenül, ahogy azt a legfőbb csúcsragadozó megtervezte, majd kordában tartotta? Egyébként azt nagyon élvezzük, hogy itt bárhová nézünk, néhány lemeztetőt leszámítva szinte az összes épület tisztán természetes anyagokból van építve. Bambuszrudakból és szálakból, valami szalmaféléből, na és persze a nagyobb házak falai agyaggal vannak kiverve. Ebbe bele sem gondoltam eddig igazán, hogy bizony a modern építőipar is mennyire fenntarthatatlan. Iszonyú mennyiségű anyagot megmozgatunk, és hatalmas energiákat felhasználva megformálunk, miközben már soha, sehol senki nem teszi fel a kérdést, tényleg kell ez? Miért nem jó a tyúkól kerítése vesszőkből? Minek a drót, amikor azt meg kell venni, le kell gyártani? És akkor most még csak igen apróban kezdtem, mert csak azon kezdtem agyalni, hogy egyszer valamilyen odaköltöző állat miatt el kell választani a veteményest Bogláron, akkor azt majd megoldjuk közvetlen a természetből, majdnem, hogy ingyen, nem csak nekünk, hanem a természetnek is, hiszen a letört vesszők max. egy év alatt újranőnek.

A négy kérdés – Hatalmas segítséget kapunk!

A falutól meredek lefelé következett, de nem értük el a folyó szintjét, ez újra fölfelébe váltott. Itt félre kellett állnunk az útról, mert odafentről egy hatalmas teherautó érkezett, ami egy egész nagy bádogházat szállított a hátán, miközben lassan, döcögve jött le a köves szerpentinen. Akkora volt a házzal a platóján, hogy még egy-két vezetéket is feljebb kellett emelni, hogy átférjenek alatta. Itt néhány srác gyűlt körénk, és én a tegnapi jelenet után tréfálkozni kezdtem velük, és ez jobban sült el, mint vártam. Úgy, ahogy ők szokták, szóltam feléjük: „Excuse me, what is your name?”, majd „What is your mother’s name?”, majd kiegészítettem a sajátjaimmal: „How old are you?” és végül „How are you?”. Meglepetésemre szépen sorra, teljes természetességgel minden kérdésemre válaszoltak, és ezen nagyszerűen derültünk Zitával. Megtudtuk a nevüket, az anyjuk nevét, az életkorukat, és hogy éppen jól vannak! :) Ettől mi is jobban lettünk, de ez még önmagában nem segített át minket az előttünk magasodó, igen félelmetesen meredek és hosszú emelkedőn, ezért gondoltam még egyet, és a srácok segítségét kértem. Ez nagy-nagy Jolly Jokernek bizonyult, mert a srácok azonnal, örömmel és nagy lelkesedéssel segítettek. Úgy kellett többször rájuk szólni, hogy „slowly-slowly”, lassítsanak, mert ilyen gyorsan én nem bírok futni fölfelé, hogy közben még toljam és kormányozzam is a gépet. Mi ketten Zitával állandó tolói voltunk a bringáknak, de ők a csomagtartót fogva percenként váltották egymást, és az új, friss segítőre mindig rá kellett szólni, hogy fogja vissza magát, mígnem 2-3 váltás után, már ők maguk figyelmeztették egymást. Így haladva nem álltunk meg pihenni, noha csurgott rólunk a víz, mire felértünk a kaptató tetejére. Kimerültünk még így is derekasan, de ez leginkább a fiúk tempójának volt köszönhető. Ez persze most nem zavart minket, mert messzemenően hálásak voltunk Nekik a valóban óriási segítségükért.

Kb. 5 perc alatt feljutottunk ott, ahol nélkülük ki tudja, meddig elszenvedtünk volna a bringákkal kettesben, arról nem is beszélve, hogy iszonyúan kimerültünk volna, ha Zitával csak ketten toljuk felváltva az egy-egy biciklit. Az pedig még egy plusz volt, hogy nem csak fizikailag, hanem lélektanilag is nagyot dobtak rajtunk, nem csak a tudat, hogy „megspóroltunk” a segítségükkel egy csomó energiát, hanem maga a tény, hogy segítettek rajtunk, ráadásul teljesen önzetlenül, végtelenül kedvesen, és végig vidáman. Ezt látni és megélni nagyszerű volt, ezért odafent mindegyikükkel nagyon kezet ráztunk, és az ő nyelvükön, nagyon-nagyon (Dere-dere Dánebád!) megköszöntük a tényleg nagyszerű segítségüket. Na és persze egy közös fénykép, az sem maradhatott el!

Aszfalt, újra Aszfalt! De meddig?

Innen fentről megpillantottuk a Sunkoshi folyó, és a Khimti Khola összefolyását. Lent a kavicságyon volt néhány fa, és egy bokrokkal körbeültetett kis zöld ültetvény. Az egész nagyon pofásan, és az én kockavilágban felnőtt lelkemnek igen mesebelinek hatott. Rettentően tetszett ez a látvány, nem bírtam betelni a magam előtt látott képpel, a két folyó összefolyása ezzel a kis kavicságyi történettel gyönyörű kép volt számomra, többször meg-megálltam fotózni és még egy panorámát is készítettem.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Innen már nagyjából egyenletesen vitt lefelé az utunk, és nemsokára megpillantottuk a szinte már hihetetlennek tűnő, nekünk oly kedves aszfaltsávot, az Ázsiában oly ritka, teljesen egyenletes útszélekkel és szépen, egyenlő közökkel a szakadék felőli oldalra épített kőkorlátokkal. Nem akartuk elhinni, hogy végre újra aszfalton fogunk tekerni! Persze még utoljára tréfálkozott velünk egyet ez a nyavalyás földút, amikor már csak 10m-el volt alattunk az aszfalt, még akkor is több száz métert haladtunk fölötte, apró emelkedőkkel fűszerezve, mire leértünk arra a pontra, ahol végre ez a poros út beletorkollott az aszfaltba. Nagy pillanat volt ez, örvendeztünk is egy pár percet, és ha nem kentük volna be magunkat naptejjel ezen ponton, én lefeküdtem volna egy kicsit a forró aszfaltra átölelni azt.

Még tréfálkoztunk is, hogy biztosan csak egy kilométert fog tartani, aztán újra véget ér, és nem akartunk hinni a szemünknek, amikor tényleg ez történt! Egy falu mellett, egy emelkedő tetején újra visszaváltott az út a murvaéletbe! Ez nem lehet igaz, ezt már nem lehet bírni! Egész tegnap ez a fel-le a porban, és még ma is, még mindig nem vagyunk az emelkedőn, pedig már két órája úton! Mindez a sok bizonytalanság egyébként azért volt, mert ezt az utat a GPS-en lévő OSM (OpenStreetMap) térkép sem jelöli, csak egy egyenes vonallal van összekötve – és ezzel jelölve, hogy létezik – egy nagy szakasza, ahol most épp jártunk. Így sosem tudom, merre fog folytatódni az út, és hogy végre hol fog elszakadni a völgytől, és hol fog egyenletes, szerpentines emelkedőn felmászni 1420m-re, a hágóba, aminek a túloldalán már csak egy nagy lefelé van, és az eddigiekhez képest határozottan sík Terai, egészen Siliguri-ig, Indiáig, ahonnan már csak egy köpés Darjeeling, majd Banglades, ami megint csak teljesen sík. Most éreztem csak igazán, amikor nem volt, hogy mekkora könnyebbséget, és biztonságérzetet adott az, hogy mindig tudtuk, mi vár ránk a következő kanyar után. Most nem tudjuk, és ez folyamatos meglepetéseket, illetve mivel mindig előre beleéltük magunkat a jóba, folyamatos csalódásokat okozott.

Feltankolunk fizikai és lelki energiából

Itt ezen a ponton, ahol az 1km-es aszfaltsávunk véget ért, letértünk róla és legurultunk a faluba hogy lenyugodjunk kicsit, és igyunk egy-két üdítőt, illetve hogy vizet is szűrjünk, mert a reggel elkészített 5l víz ekkorra már majdnem teljes egészében elfogyott. Közel egy órát pihentünk, közben a helyiek körénk gyűltek, és volt köztük több arc is, akik jól beszéltek angolul, így jót beszélgettem velük, amíg Zita, kicsit már irtózva a minket állandóan körülvevő tömegtől, szemben talált helyet egy másik kis bolt padján, egy anyuka és apró gyermeke társaságában. Nekem pont jó volt ez így most, a bringákra csak néha kellett figyelni, amikor egy új arc jött és nem tudta, nem látta még a szabályt („Please Don’t Touch!”), de különben kellemes volt a nepáliak társasága. Senki semmi rosszat nem akart tőlünk, kedvesek voltak, pozitívan álltak hozzánk, megtanítottak pár új nepáli szót nekem, így nehezen, és lassan az állandó bámulást is meg tudtam bocsájtani nekik. Talán azért is volt jó velük, mert már eddig is annyi pozitív energiát (és itt most nem csak a szó szerinti, fizikális energiát kell érteni) kaptunk ma az egy faluval odébb lévő társaiktól, hogy hozzájuk is rögvest pozitívabban álltunk, és ezt akarva akaratlanul is visszacsatolták felénk, legalábbis én így éreztem. És bizonyosan az is közrejátszott abban, hogy most mosolyogva emlékszem vissza az ott eltöltött időre, hogy igen jó hírrel szolgáltak nekünk. Azt mondták többen is, egymástól függetlenül, hogy az aszfalt nélküli szakasz csak 100-1000m-et (igen, ekkora volt a szórás a válaszaik között!) folytatódik, aztán „Full Pitched Road” lesz egészen Sindhulimadhi-ig! Ezt még nehezen hittük el, de mindenesetre bizakodóak lettünk, és továbbindultunk.

Egy bosszantóan éppen csak nem megtekerhető emelkedő tetejére felérve megpillantottuk az aszfaltot. Újra könnyedén suhantunk, jó volt ismét „száguldozni” úgy, hogy a menetszél már hűtött minket. Egy pár kilit síkon haladtunk, majd átkeltünk egy hídon, és elkezdődött! Elkezdődött „a nagy emelkedő”! Végre, el sem hiszem, most már folyamatosan, és talán egyenletesen fogunk emelkedni egészen a hágóig. Ennek örömére megálltunk az útszélén fogat mosni, mert azt az előbb elfelejtettük. Később az út meredekebbre váltott, de az aszfalt egyenletessége megadta azt a könnyebbséget, hogy még így is fel tudtunk rajta tekerni, és ez a tekerés összehasonlíthatatlanul könnyebb volt annál, mint amikor a terepen kellett ugyanilyen meredeken fölfelé haladni. Az út mentén házak és földek voltak, és egy-egy gyerek mindig előkerült, és megnézett minket. Nem sokan szóltak hozzánk, inkább csak a barátaikat hívták az ő nyelvükön, valami ilyesmit mondhattak, hogy „Gyere Pisti, ezt nézd meg, ufók az úton!”. :) Ezt megelőzendő, én nekiláttam nekik sorra feltenni a tegnap megtanult, és ma kiegészített kérdéseket. Hogy hívnak, hogy hívják édesanyádat, hány éves vagy, és hogy vagy? A legtöbb gyerek válaszolt, és az egyikük, aki még az aszfaltra is lemerészkedett, hatalmas lökést adott nekünk. Tényleg nem mondtam neki mást, csak ezt a négy kérdést tettem fel, és amikor Zita már épp rám szólt, hogy hagyjam ezt abba, amikor én megyek elől, mert őt kezdik követni a kölykök, egy másodperccel később örömujjongásban tört ki, és hamarosan le is előztek, Zita kicsattanó örömmel nevetve a bringán, a gyermek pedig fülig érő szájjal a csomagtartónál fogva tolva őt! Még azt is tudta, hogy ne fogja meg a lámpát, hanem csak a csomagtartót! Nagy mázlim volt a kamerával, most bekapcsolt, és el tudtam kapni ezt a fantasztikus pillanatot.

Nem tolta sokat Zitát, de akkora erőt adott nekünk a kissrác ezzel, mert utána még sokat nevettünk ezen, és észre sem vettük, úgy másztuk fel a következő száz métert a gyönyörű, kanyargó aszfaltsávon. Ekkor éreztük, hogy bár lelki energiából jól állunk, de ideje betankolnunk fizikaiból is. Egy helyen az út két szélén egy-egy vendéglőt találtunk, és szerencsénkre az egyikben szolgáltak fel dálbátot. Félig hideg volt a rizs, de most mégis, olyan nagyon, de nagyon jólesett az étel, mint dálbát talán még soha Nepálban. Éreztük, hogy ez most nagyon kell belénk, és a végét igaz már nehezen, de mind megettük. Az egyik vendég megajándékozott minket egy-egy mangó juice-val, ezzel tovább növelve a listát, ami arról szól, hogy mennyi mindent kaptunk ma a helyiektől. Azt beszéltük Zitával, hogy nélkülük biztos nem éreztük volna azt, hogy meg bírjuk csinálni a hátralévő 800m szintemelkedést ezen a napon, de így bátrak voltunk, és bizakodóan vágtunk neki az előttünk tornyosuló szerpentinnek.

A nagy emelkedő, fel 1400m-re!

Szemben a hegyoldalban az út úgy cikázott jobbra-balra, és annyira lankásan emelkedett, hogy akár erődrendszernek is elment volna, ahogy így kinézett azzal a korláttal a kőfalak tetején és a széles kanyarjaival. Elindultunk délután 1 óra után néhány perccel a vendéglőtől, és úgy számoltam, hogy nettó 18-20 perc alatt képesek vagyunk 100m-t emelkedni, tehát a 800 méter nettó 2 óra 40 perc, ergo sikerülnie kell, át tudunk kelni ezen a napon a hágón! Ezt se hittem volna, amikor reggel megpillantottuk a kaktuszok után azt a lefelé tartó földutat! Szépen sorra vettük a kanyarokat, és egyenletesen, lassan haladtunk fölfelé. Megtanultuk már rég, hogy elfogadjuk a 4km/h-s sebességet, az 5-6km/h-t pedig egyenesen száguldásnak véltük. Kiáltoztunk is örömünkben, amikor egy-egy lankásabb szakaszon, vagy egy kanyarban felválthattunk egyesből kettesbe. Fél óra sem telt el, az előbb még lentről csodált szerpentin tetején álltunk a korlátok mellett, és 150 méter magasból csodáltuk a tájat, benne a kis vendéglővel, ahol nemrég ebédeltünk. Innen az út áttekergett a hegy másik oldalára, ahonnan már többé nem láthattuk ezt a völgyet. Viszont egy másik völgy, és másik hegyoldalak elénk tárultak. Az út egy rövid lejtőben folytatódott, de mivel nem vett éles kanyarokat, a forgalom pedig közel egyenlő volt a nullával, nagy lendületet tudtunk venni ezen a lejtőn, amit aztán fel is használtunk az azt követő emelkedőn, így nem bosszankodtunk semmit az elvesztett szinten. Egy helyen kecskemekegést hallottunk, föl is néztünk és észre is vettük a kecskéket, akik egy kecskéhez méltó módon teljesen idétlen arckifejezéssel, kicsit félredöntött fejjel bambultak ránk a lógó füleik közül. Nem tudom, mit szívtak odafent, amikor kitalálták a kecskét, de ritka egy idétlen állat, az biztos! :) Ahogy haladtunk tovább, újabb és újabb kecskék mekegtek odafentről, az út menti hegyoldalt tartó kőfal tetejéről. Mennyi kecske van itt, hogy még mindig mekegnek? De hisz ugyanúgy mekeg mindegyik! Ez a három követ minket! Követnek minket a kecskék, hát megőrülök, csak nem társaságra vágynak? Később, amikor megálltunk pihenni, ők is ott legelésztek, 5 méterrel felettünk a fal tetején. Aztán két boci is előkerült! Mi van itt, magányosak az állatok? :)

Kivoltunk, jól esett megállni pihenni. Először a nepáli bringásoktól Lumbiniben kapott Glucose-D-t, vagyis szőlőcukrot toltuk magunkba, aztán az ezer méteres tengerszint feletti magasság átlépését megünnepelendő feloldottuk az utolsó Gyöngyitől kapott Isostar tablettánkat is. Kanyar kanyart követett, mi pedig csak 2-300 méterenként álltunk meg, különben csak néha egy-egy fotóra és hogy megcsodáljunk az alánk került útszakaszokat. Nagyon összerakták a japánok ezt az utat, meg kell hagyni! Időközben megtudtuk, hogy a japánoknak köszönhetjük ezt a H06-os Dhulikhet-Sindhuli Highway-t, vagyis már ami kész van belőle, azt. :)

Ezer méter fölött már gyorsan pörögtek a méterek, hamar felértünk egy hágónak látszó helyre, ahol volt néhány üzlet és étterem. A magasságmérő még csak 1360-at mutatott, de mi megálltunk, mert a dálbátot már rég elégettük a fölfelében és mindketten igen éhesek voltunk. Rendeltünk két chowmeint, de elfelejtettük nekik megmondani, hogy ne tegyenek bele chilit, égett az egész szánk, és az ajkunk, de nekem később még a gyomrom is, úgy mintha éhgyomorra ittam volna valami háromemberes kerítésszaggatót. Ahogy az sejthető volt, ekkor még nem a hágóban voltunk, hiába mondták a helyiek, hogy nincs több fölfelé, amit ők nem éreznek a buszból, vagy a motorról, az nekünk több perces kemény pedálozás volt. De a két rövidebb emelkedő közben legalább már megengedhettünk egy-egy rövidebb száguldást a lefelében, és a másodiknak a végén már egy olyan helyen álltunk, amiről mi is elhittük, hogy a hágó, és valóban az volt. Itt én egy kicsit felöltöztem, mert hideg szelek fújtak ködfelhőket a Terai felől, és ezt nem találtam viccesnek az előbb átvett, de azóta a két fölfelében már kicsit újra összeizzadt felsőmben.

Száguldás lefelé egy óriási szerpentinen

A lefelét a tetején két rövidebb emelkedő szakított meg, ami főleg Zitának fájt, mert szerette volna tisztán, további megpróbáltatás nélkül élvezni a lefelé menetet. A második kaptató után viszont már igazi örömmámor volt a száguldás, sokkal sűrűbb és nagyobb, egybefüggő szerpentint kaptunk, amin csak néhány kutya üldözött minket reménytelenül pár száz méteren át, és talán ha két busszal találkoztunk és három motorossal. Jót nevettünk azon, hogy a japán mérnökök még azt is tudták, hogy a hágóút melyik oldalára kell telepíteni a kutyákat, hogy nekünk ne okozhassanak gondot! :) Ámbár az is lehet, hogy fölfelé jövet is voltak, de a döcögve, csendben haladó fekvőbringásokra ügyet sem vetettek, így ott ők se tűntek fel nekünk. Egy helyen ahol lenéztünk egy hajtűkanyarból, elképesztő mennyiségű kanyargó utat láttunk magunk alatt a kesze-kusza hegyoldalban. Az út sok szakasza nem volt látható a domborzat miatt, ezért Zitával úgy kellett összeraknunk, hogy melyik kanyar után melyik jön. Ez jó játék volt, amit egy panorámakép készítése követett, majd újabb önfeledt száguldás, hogy aztán pár perccel később ugyanezt a képet odalentről csodálhassuk. Most még sokkal több, még hatalmasabb tartófalak sorozata látszott a hegyoldalban egymás felett, és a széles, lépcsős vízelvezető árkokkal együtt az egész tényleg úgy festett, mintha egy erődrendszer lenne a hegyoldalban. Valószínű az ágyú előtti időkben el is ment volna annak, ha lerombolták volna a kanyarokat, és az út helyére egy piranjákkal vagy krokodilokkal teli árkot telepítettek volna a falak tetejére. :)
A szerpentin után még pár kilométer egyenes, lankás száguldás következett lefelé, majd beértünk egy településre, amiről első megkérdezés után megtudtuk, hogy Sindhulimadhi!

Pihenőnap Sindhulimadhi-ban – Gondolatok az elmúlt néhány napról

Megérkeztünk hát, megcsináltuk! Szinte hihetetlen, de túltettük magunkat a földutas, hullámvasútas szakaszon, és átkeltünk a hágón! Ma megtettünk több, mint 1000m szintemelkedést, ennek egy részét terepen, és 48km-t haladtunk! Lemértem, innen már csak 322km Siliguri, ami alig több, mint napi 80, ha négy nap alatt oda akarunk érni. És ez már Terai, tehát nagyjából sík lesz a terep, ennyi teljesíthető!

Este egy motoros fickó mutatott nekünk egy szállodát, itt maradtunk kétszáz rupiért, végül másnap is, azaz ma, amikor befejezem ezt a beszámolót. Muszáj volt egyet pihennünk, mert ez a két offroad-os nap kikészített minket nagy. Zita ma meg is volt hümmedve délután, most jött ki rajta a fáradtság. Ezen kívül egy cikket is be kellett fejeznem az Over Magazinba, így van egy kis bevételünk, ami mindig nagyon jól jön, és mellesleg a cikket csak így tudtam rendesen, nyugodt körülmények között megírni, remélhetőleg jól sikerült, de ezt majd eldöntik az Olvasók. Az Annapurna kőrről fog megjelenni egy néhány oldalas, képes írás az újságban. Az útinaplóval is így sikerült haladni, ami jelenleg még csak Tatopaniban tart, és azóta se Pokhara, se Kathmandu, se a kettő közötti bringázás nincs leírva, csak az elmúlt három, őrületes nap.

Ezek voltak talán az egész túra legkeményebb napjai, de egyben bizonyosan a legszebbek is. Kezdetben bosszankodtam, hogy miért nem mentünk a másik úton, ami biztosan végig aszfaltozott, de egyben nagy forgalmú is. Aztán amikor éreztem, hogy olyan élményeknek és találkozásoknak lettünk így a részesei, ami egy zsúfolt főút mellett nem történhetett volna meg, már szerencsésnek találtam, hogy végül erre indultunk el. Talán olyan kimerült, mint tegnap este még nem nagyon voltam ezen az úton, de ezzel együtt semmire nem cserélném el az elmúlt napok élményeit! …és még van hátra néhány napunk a csodás Nepálból! :)

E szakasz tanulsága számomra megint csak az, amit már sokan leírtak, és párszor már biztosan leírtam én is itt a blogon: ahogy bánunk az emberekkel, úgy fognak bánni velünk ők is, avagy mosolyogj rá („Excuse me, what is your name?”) a világra, és az visszamosolyog Rád! :) Igen, ezek közhelyek, de más valamit elolvasni, vagy leírni sokadjára, és más újra és újra megélni, ilyen hihetetlen, fantasztikus napok alatt. Más kimondani ezt a közhelyet, és más úgy is tenni, amikor az izzadt hátad közepére sem kívánnád a százegyedik kis nepálit, de akkor is rámosolyogsz és ráköszönsz, mert azzal adsz Neki valamit, és ő azonnal visszaüti a labdát, és a „Namasztét” meghallva a csodálkozó, bámuló arckifejezése átváltozik egy őszinte, nagy mosollyá, és közben eltelt három másodperc és már én is mosolygok, és 1 méterrel közelebb kerültem a hágóhoz! :) Tegnap, pont amikor nagy szükség volt rá, annyi erőt és szeretetet kaptunk a helyiektől, hogy végigcsináltuk ezt a hihetetlen kemény napot. Irtó büszke vagyok Zitára, ez a menet nagyon, de nagyon kemény volt, és ő nem sokat panaszkodott, csak ment és ment előre, pedig tucat egy pillanat volt, amikor legszívesebben én is csak összerogytam volna, kijelentve, hogy lehetetlen megcsinálni, amivel próbálkozunk.

Ha most belegondolok, hogy tegnap reggel még abban a bambuszból épített kunyhóban ébredtünk, és hogy azóta mennyi mindenen mentünk keresztül, szinte beleborzongok!