Iszlámábádban több “buliban” is voltunk, amiket nagyon élveztünk. Na nem olyan hátonpörgős őrületeket kell elképzelni. Nazim egyszer elvitt minket egy helyre, mondván hogy „látni akarnak minket”. Végül egy házaspár vett fel minket autóval akik tényleg nagyon odavoltak a nászutas föld körüli kerékpártúra ötletéért, ők voltak Sana, és az ő türkmén férje Sadar. Ők elvittek minket Mike lakására. Mike a US AID-nek dolgozik, saját biztonsági őre van és egy hatalmas házban lakik egyedül. Ezt rengetegen elmondhatják magukról Iszlámábádban egyébként, tehát elég „hétköznapi” dolog, ha valakinek őrbódé van a kapuja mellett – főleg, ha amerikai. Miután túlestünk a szokásos körökön, az első találkozáskor igazából csak mindenki mesélt magáról – főleg mi az utunkról, hogy hogyan jött ez az egész, meg hogy milyen bringával utazni -, de aztán a szilveszteri buliban elkértük Mike számát, és egy olyan önző, galád tervvel álltunk elő nála, hogy mi lenne, ha pizzás csigát készítenénk az ő nagyszerűen felszerelt konyhájában, és aztán azt együtt fogyasztanánk el egy jó kis dumálás keretében. A dologba egyből belement Mike, így már csak az időpontot kellett fixálnunk, és az adott este előtt bevásárolni a hozzávalókat. Mint már írtam, Attila segítségével ez jóval gyorsabban sikerült, mint nélküle tettük volna, így röpke egy óra alatt nálunk volt minden, alig fértek be a cuccok az egyetlen 20l-es Ortlieb táskába, ami nálunk volt. Hagyma, fokhagyma, tejfölhöz leginkább hasonlító natúr joghurt (tejfölt nem kapni errefelé), sűrített paradicsom, oregano, liszt, élesztő, sajt, felvágottak(csak fagyasztottan kapni, piszok drága és nem is olyan, mint otthon, de pizzára elég), gomba. Gondoltuk, hogy rendben vagyunk, és mindent megvettünk, ami a pizzás csigához kell, de tévedtünk. A tejjel még nem volt gond, az volt otthon Mike-nak, de amikor a sót szerettem volna hozzáadni a liszthez, máris koppantunk. Mindenféle fűszerei voltak Mike-nak, de só az nem volt a konyhájában. Itt elkövettük a másik hibát, és még mielőtt Mike elszaladt volna a sóért a közeli boltba, nem gondoltuk végig, hogy kell-e még valami. Hát a cukor is hiányzott az élesztő tejben való felfuttatásához, így aztán az éppen felénk tartó Nazim-ot csörgettük meg gyorsan, hogy hozzon cukrot is, ha szeretne pizzáscsigát enni. Erre föl Nazim beállított 10 perc múlva egy zacskó cukorkával a zsebében, kaján mosollyal az arcán. Azon vigyorgott, hogy mit reagálok a cukorkákra, de közben a másik zsebében ott volt egy zacskó kristálycukor… :) Így végre nem hárult több akadály a várva várt pizzáscsiga elkészítéséhez. Egészen addig a pillanatig, amíg a tészta készen nem állt a kinyújtására. Ugyanis sodrófa sem volt a konyhában, na de kétségbe nem estünk, sokszor találkoztunk már ezzel a problémával otthon is, és mindig sikerült megoldani, ebben most sem volt kétségem. Mike-hoz fordultam egy borosüveg után folyamodva, és ilyen persze volt neki, így megmenekült a haza és a pizzáscsiga. :) Ami a másfajta alapanyagokhoz képest igen jól sikerült és nagyon hasonlított a hazaira. Nagy sikert arattunk vele a kis társaságunkban, és ami azt illeti, nekünk is nagyon jól estek az ismerős ízek, és az érzés, hogy az otthontól ilyen távol el tudtuk készíteni a kedvenc ételünket. Mert a többes szám kötelező, Zita rengeteget segített a munkában, ami nem volt egy rövid folyamat, mert összesen kb. 1,5 kiló lisztből 5 tepsi csigát készítettünk. Ezeket aztán a fokhagymás tejfölbe mártogatva fogyasztotta a nép, és hála Mike piákkal rendesen telepakolt hűtőjének, néhány sör is lecsúszott közben, ami igen jól esett, tekintve, hogy a főzés úgy az igazi, ha közben iszogathat az ember, arról nem is beszélve, hogy a szilvesztert leszámítva nem is tudom, mikor ittam utoljára sört, vagy más bódító italt. Ez az utazás az alkohol fogyasztásunkra is hatással van, kb. megtizedelte azt – és ez egyáltalán nem baj, de azért az a tized még jól esik néha! :)

Our love is Conditional

Mike-al mindig azon nevettünk össze, hogy őt csak kihasználjuk, egész pontosan úgy mondtuk, hogy „Our love is conditional”, és ebben volt valami, mert a következő alkalommal egy ilyen sms-el kerestük meg: „How about Avatar Extended Edition + Homemade croissants with sausage & mustad + popcorn + using your wasing machine on Friday or Sunday evening? Zita & Arpi” – magyarul valahogy így szólt volna: Mit szólnál az Avatar bővített változatához + virslis kroásszán + popcorn + kimosnánk a ruháinkat a mosógépeddel péntek vagy szombat este? Végül ha jól emlékszem, egy hétfő estére tolódott a dolog, amikor is összejött a szokásos társaság Zohebbel (amerikai-pakisztáni srác, időközben lejött a hegyről, és Nazimon keresztül ugyanott lakott, ahol mi, a szomszéd szobában) kiegészülve. Mivel a kroásszán elkészítése feleannyi munkával sem járt, mint a pizzáscsiga, Zita ezúttal a mosó- és szárítógépet kezelte, amíg én a konyhában próbáltam varázsolni. A kroásszán is jól sikerült, és kiváló éteknek bizonyult az igen izgalmas és érdekes beszélgetés mellé. Merthogy az Avatart nem sikerült rávarázsolni Mike nagyképernyős tévéjére, de ez azt hiszem, így is volt jól, mert a beszélgetés alatt sok új dolgot megtudtunk és rengeteget nevettünk.

Természetesen újra előkerült a Knife Healer, vagyis a késes gyógyító legendája, sőt mi több, ezúttal kiterjesztettük, hiszen rájöttünk, hogy a KKH valójában nem a KaraKorum Highway-t rövidíti – hogyan is gondolhattunk ilyen badarságot… -, hanem a Késes Gyógyító monogramja: Karimabad Knife Healer. Innentől már az is nyilvánvaló volt, hogy a félelmetes késes gyógyító mozgási területe a Karakorum Highway-re terjed ki, vagyis Kashgar és Iszlámábád között mozog a srác. (vagy nő?) Ekkor kezdett igazán gyanús lenni nekünk Zoheb, hiszen vele először Gulmitban találkoztunk, aztán Karimabadban, majd Gilgitben, és most tessék, végül Iszlámábádban is megtalált minket. Megbeszéltük, hogy Lahore-ben is találkozunk, és figyelmeztettük Zoheb-et, hogy vigyázzon, mert ha nem jön el, és nem futunk össze Lahore-ben is, az egyértelmű jele annak, hogy ő a Knife Healer, hiszen nem hagyta el a területét – a KKH-t.

Kultúrák furcsaságai – avagy férfiként miért legyél óvatos Peshawarban

Ennél durvábbat is hallottunk, ami sajnos valóság. Amikor szóba került Peshawar, és hogy Frida egyedül ment el megnézni a várost, akkor valaki megjegyezte, hogy „Jó, de ez számára nem veszélyes, hiszen ő egy nő…”, ezen én fennakadtam, és rákérdeztem, hogy miért van ez így, és miért veszélyesebb Peshawarban idegen férfiként mászkálni, mint nőként?

Nem tudom, észrevettétek-e már az utcai fényképeken, pl. a beshami, dasui fotókon, hogy az utcákon nem látni nőket. Csak férfiak vannak az utcákon, esetleg gyerekként még kislányok, akik az iskolába jönnek-mennek, de ezen kívül nagyon-nagyon ritka a nő, és akkor is általában teljesen be van takarva, még a szeme sem látszik ki a sátor alól. Az ilyen kultúrában a férfi – ha nincs pénze prostituáltakra – életében először akkor találkozik nővel szemtől szembe, amikor megszerezte a házassághoz szükséges anyagi fedezetet és a szülei találtak számára egy megfelelő nőt, akivel összeházasítják. Ez az „arranged marriage”, és errefelé ez a szokás, a nálunk ismert „love marriage” csak egy romantikus, elérhetetlen dolog az itteniek jó nagy részénél. – De közel sem mindenkinél! Szóval elég nehéz nőhöz jutnia a férfinak, a barátnő fogalma pedig szinte ismeretlen, és az ilyen fajta tevékenység (házasság előtt egymás kezét megfogni, ölelkezni, csókolózni, hogy a továbbiakat ne is említsem…) teljesen felháborító és erkölcstelen. Férfiak és nők között. Férfi a férfival ölelkezhet (ez a köszönés általános formája is), abban nincsen semmi kirívó, sétálhatunk vállvetve a haverokkal, a kutya nem szól ránk. Bezzeg, ha Zitával összeölelkeztünk az utcán, vagy jókedvünkben kicsit táncra perdültünk, volt, hogy nem is a rendőr, vagy a biztonsági őr, hanem az utca egyszerű embere szólt ránk, hogy ezt errefelé nem szokás. :) Ezekből a dolgokból kiindulva én már az előbb említett városok utcaképéből kiindulva sejtettem, hogy ezeken a helyeken magasabb lehet a homoszexuálisok és/vagy a biszexuálisok aránya, de amit Mike-nál elmeséltek a pakisztáni barátaink, azon ledöbbentem.

Bizonyos Peshawar környéki kultúrákban az teljesen elfogadott, hogy férfi a férfival nyomja a házasság előtt, hiszen a nővel ugye tiltott… Óhh… Sőt, ezt is mondták, hogy ez igazából a férfiasság jelképe, aki nem csinálja, az nem férfias! Aztán felhozták, hogy figyeltük-e már azoknak a díszes teherautóknak a legénységét. Általában két idősebb, és egy fiatalabb férfi alkotják a bandát, és a két idősebb a két sofőr, akik felváltva vezetnek, a fiú pedig hát… :( Szóval ez elég meredek volt számunkra. Durva, hogy ennyire elfajult néhány helyen ez a „nőt a csadorban és otthon tartjuk, őrizzük” dolog, hogy a vége az lett, hogy ilyen kultúra alakult ki. És aki ebbe születik, annak ez a természetes, ez a normális. Persze mi erkölcstelennek és undorítónak tartjuk az egészet, és azt hiszem, ez már tényleg túl messze van a „normális”-tól. De nyomatékosan megkérném a kedves olvasót, hogy ne általánosítson ez alapján, és ne kiáltsa ki Pakisztánt a b**ik gyülekezetének, mert ez amit az imént leírtam, csak egy szűk rétegre jellemző, nem a 180 millió pakisztánira! Akikkel mi találkoztunk, azok mind normális, rendes emberek voltak, számunkra is elfogadható beállítottsággal és értékrenddel. Olyan értékrenddel és szemlélettel, ami bármelyik fejlett országban megállná a helyét, sőt, irigylésre méltó, ahhoz képest, hogy néha a nyugati világ milyen embereket tud szülni. És most gondolkodjunk el, hogy a „mi kultúránkban” van-e olyan dolog, ami számunkra természetesnek hat, de egy más kultúrából jövő ember számára hasonlóan őrültnek, abszurdnak, vagy felháborítónak tűnik, mint mondjuk számunkra az előbb leírt történet? Gondolkozzatok nagyban, tágabban, vonatkoztassatok el a szexualitástól!

A fogdokinál Karimabadban és Ali falván

Az erődös napunk estélyén megfájdult a fogam, szinte egyik percről a másikra, erős fájdalmat kezdtem el érezni a bal pofámban, ami nem akart szűnni. A másnapi túrához kénytelen voltam egy fájdalomcsillapítót kérni Barbarától, hogy élvezni tudjam a napot. Ez sikerült is, részletek egy későbbi bejegyzésben. A túra utáni estén és az azt követő napon viszont már annyira fájt, hogy csak Barbara fájdalomcsillapítóival maradt elviselhető a létezésem, ezért felkerestük a karimabadi kórházat. Volt fogorvosuk, viszont amikor elkezdett nézelődni a számban, elsötétült a fogorvosi lámpa – elment az áram! Szentségeltem, mert tudtam, hogy a kórház egyazon hálózatra van rákötve a szállásunkkal szomszédos netcafé-val, így a 100MB-os youtube feltöltésemnek is lőttek, hiszen a netcafé ADSL modemje és routere alól is kiment az áram… Ráadásul áram nélkül még az X-Ray, vagyis a röntgengép sem működik a kórházban, így leküldtek minket Aliabad-ba („Ali falvára” – a völgy alján található szomszédos városkába). A doki megkérdezte a nevem és az életkorom, majd valamit felírt egy üres A4-es papírra, ez volt a beutalóm az aliabadi fogászatra. Ezzel útnak is engedett minket, mondván, hogy fogjunk egy Suzukit, és szálljunk le róla az aliabadi bazárnál, onnan majd útba igazítanak minket a kórház felé. Oké, csak azt nem értem, miért pont Suzukit kell, hogy fogjunk? Ezen sokáig nem akadtunk le, nekem konkrétan volt nagyobb bajom is, mégpedig az, hogy az egész bal fejem az államtól a homlokomig úgy zsibbadt, hogy azt hittem, mindjárt kettényílik a fájdalomtól. Így sétáltunk lefelé a KKH irányába, és vártuk, hogy jöjjön valaki, akinek kitehetjük a hüvelykujjunk. …és jött egy Suzuki minibusz, ami elvitt kettőnket 50 rupiért Aliabad-ba! Tehát ezt hívják itt a tömegközlekedésnek! Aliabad-ban csak egy hangyányival volt tisztább és rendezettebb a rendelő, de még itt is egy kopott kilincs nélküli faajtó volt a rendelő ajtaja, a padló pedig éppoly poros volt. Itt megröntgeneztek, és megállapították, hogy az egyetlen gyökérkezelt fogam alatt gyulladt be az arcom. Megmenteni a fogat 30% esély van, de csak a doki megfelelően felszerelt magán (és így pénzes) rendelőjében, vagy lent Gilgitban, vagy Iszlamabadban. A művelet több napot igénybe vesz, 5-6000 rupiba kerül, és nem biztos, hogy eredményre vezet majd, és ha igen, akkor sem dőlhetünk hátra, a gyulladás bármikor újra előjöhet. Másik opció, hogy kihúzzuk a fogat, ezzel nem lesz fogam többé, viszont probléma sem. Végül anti- és probiotikumot kaptam, hogy utóbbi majd levigye a gyulladást és így eljuthassunk Iszlamabadig, akár kerékpáron. Mert, ha bármelyik másik operációt választottam volna, előfordulhatott volna, hogy valami komplikáció lép fel (beletörik a fogam a húzásba, vagy nem sikerül a tömés, és további fájdalmaim lesznek), és ez nem csak azért lett volna kellemetlen, mert megakadályozott volna minket a KKH-n való továbbbringázásban, hanem a jó ég tudja, hogy mi történt volna velem a továbbiakban. Pl. egy félbetört foggal való kényszerbuszozás Iszlamabadba a legrosszabb, amit csak el tudok képzelni. Így a gyógyszerrel szépen lemegy a gyulladás, ezzel nyerünk pár hetet, azalatt leérünk kedvünk szerint Iszlamabadba, ahol amíg az indiai vízumra várunk, majd szépen megmondják, és megcsinálják a fővárosi dokik a frankót a fogammal. Szóval ebben maradtunk hosszas gondolkodás és mérlegelések után.

A patikák és a tömegközlekedés

A doki a receptet az előző dokitól kapott A4-es lap hátoldalára írta fel, ezzel ballagtunk át a szomszédos gyógyszertárba, ami egyáltalán nem hasonlított az otthoni gyógyszertárakra. Kezdődött ott, hogy az egész inkább egy boltnak nézett ki, se pult, se tisztaság, se képzett gyógyszerészek nem voltak benne, mint ahogy az otthon lenni szokott, ellenben egy olyan figura árulta a gyógyszereket, akit indulásunk előtt százszor inkább néztem volna terroristának, mintsem gyógyszerésznek. Persze ez csak az én téves kondicionálásom és hülyeségem miatt lett volna így. A fickó természetesen teljesen kedves és segítőkész volt, mindent meg tudtunk nála vásárolni, és az egész pakk nem került többé pár száz rupinál. A gyógyszerek nagyon olcsóak voltak, és a legkülönbözőbb antibiotikumokat is megkaphattuk volna recept nélkül, fillérekért. A pirulákat nem csak dobozostul, hanem levelestül is árulták, a hozzá tartozó doboz és a benne található „kockázatos és mellékhatásos” papír nélkül. Ez az európai fejünknek nagyon meredek volt, hát még az, amit Barbara mesélt nekünk ennek kapcsán. A húga – aki amúgy nagyon kedvesen konzultált velünk e-mailben a bajomról és a gyógyszerekről, amit ezúton is köszönünk! – orvos Darwinban (majd lehet, hogy meglátogatjuk! :) ), és ő általa tudja Barbara, hogy az a gyógyszer, amit Ausztráliában az orvosok csak nagyon szigorú keretek között, csak indokolt esetben írhatnak fel a betegeknek, az itt Pakisztánban, vagy Indiában teljesen szabadon megkapható bármely boltban, vagy az előbb lefestett stílusú gyógyszertárban, ráadásul fillérekért. Azt is elmesélte Barbara, hogy sok helyen, főleg Indiában, rengeteg kamu gyógyszert kapni, amelyek csak álgyógyszerek, jó esetben „üres” tabletták, amiktől se jobban, és remélhetőleg se rosszabbul nem leszel. Ez a dolog aztán később engem is elgondolkodtatott, mivel az itt vásárolt antibiotikumtól nem jelentkeztek a szokásos fosós mellékhatások nálam. Aztán persze rájöttem, hogy a másik gyógyszer, amit felírt a doki, az valószínű probiotikum, és ezért székelek egészségeset. :)

Hazafelé a gyógyszertárból még megebédeltünk 50 rupiért ketten (130 forint), és felpattantunk a helyi tömegközlekedés egyik csodájára, egy átalakított Suzuki kisteherautó platójára. Eleinte attól féltünk, hogy sose gyűlik össze a szükséges utas mennyiség és sose indulunk el, aztán később már attól, hogy ne tuszkolódjon be egy 11-edik ember a másfél négyzetméteres platóra. A kétoldalt felszerelt kis priccseken tudtunk leülni, a későn érkezők pedig a kocsi hátulján álltak a lökhárítón, és az ülő utasok fölé szerelt ponyvatartó rudazatába kapaszkodtak. Utóbbi tiszta rozsda volt, és több helyen el volt már törve, így a kapaszkodók sorsára én semmiképp sem kötöttem utasbiztosítást. Végül persze minden baj nélkül megérkeztünk a Zero Pointhoz, az összes utas túlélte az utazást, és közben egyiküktől még egy tanácsot is kaptunk a fogamra: sós vízzel kell öblögetni!

Spirituálisan meggyógyítanak

Na, most hogy ennyi mindenen keresztüljutottunk, térjünk rá végre egy sokkal vidámabb témára, a Késes Gyógyító történetére. Amikor épp nem fetrengtem a fájdalomtól az ágyamban a Karimabadban töltött nyolc nap utolsó négy napján, akkor próbáltam naplót írni, és azt a szállásunkkal tőszomszédságban lévő Kado Internet Café-ban publikálni, amikor épp volt valami kóboráram a város elektromos hálózatában. Ezt a netcafét egy Abas nevű alacsony növésű fiatal srác üzemeltette, akit mindannyian nagyon bírtunk. Egyszer odajött hozzánk, hogy „Please, leave me positive reference on my Couchsurfing profile!”, amikor kérdeztük, hogy miért, mi a baj, miért kell pozitív referenciát hagynunk rólad a Couchsurfing-en, akkor szinte kétségbeesetten, de közben nagyon mulatságosan válaszolta: „Somebody left a negative reference about me, and it’s shake my profile!” – Valaki hagyott rólam egy negatív referenciát és ez megrázta a profilomat! Ezen a „Shake my profile” kifejezésen aztán még sokat mulattunk. A negatívumot egyébként egy nő hagyta Abas profilján, egy olyan tag, akinek már három negatív referenciája is van, ezért – és mert mi mondjuk! – elhihetitek, hogy Abas jó gyerek, nyugodt szívvel ajánljuk bármelyikőtöknek Host-ként, aki Karimabadban jár! Sőt, ha jöttök, adjátok át neki üdvözletünket! :)

Szóval amikor a krumpli méretűre feldagadt bal pofámmal benyitottam a netbook-al a hónom alatt a netcafé-ba, egyből én lettem a figyelem középpontja, és Abas rögtön elkezdett emlegetni egy spirituális gyógyítót. Mikor rákérdeztem, hogy ő-e az az ember, aki az erődben idegenvezető, kiderült, hogy már ismerem a gyógyítót, Ejazbaig-ról van szó ugyanis!

Épp, mikor ezt tisztáztuk, benyitott Ejazbaig a netcafé ajtaján! Azt a kutya mindenit, ez szinte kísérteties volt! Kérni sem kellett Ejazbaig-t, mikor látta az arcomat, szinte szemrehányást tett, hogy miért nem kerestem még meg, hisz ő mindjárt meg tud gyógyítani, és holnapra kutya bajom se lesz! Na, nekem sem kellett több, ez magas labda volt, és én kíváncsian éltem a lehetőséggel, sose gyógyítottak még spirituálisan – akármit is jelentsen ez -, és ha másnak nem is, egyfajta élménynek biztosan jó lesz, és talán rosszabbodni sem fog tőle az állapotom! A nagy kérdés már csak a gyógyítás ára volt, de miután Ejazbaig egy legyintéssel közölte, hogy ugyan menjek már, ezt ő teljesen ingyen, szívességből megteszi nekem, minden akadály elhárult, indulhattunk hát a fél órás műveletre a szomszédos Karimabad Inn vendéglőjébe. Erre azért volt szükség, mert Ejazbaig a sós vizet is bevetette a bajom ellen. Egy pohár sós víz mellé kellett leülnöm Ejazbaig-al szembe. Le kellett hunynom a szemem, hogy Ejazbaig megkezdhesse a kezelést. Az arcom és a fejem különböző részeire tette a szinte forró kezét, miközben folyamatosan mormogott egy számomra ismeretlen szöveget – utólag elmondta: mantrákat – és bizonyos időközönként háromszor rá is fújt az arcomra, ahogy a pohár sósvízre is. Negyed óra elteltével már nem csak az arcomat, hanem az egész fejemet mindenütt megfogdosta, szinte már masszírozta, aztán a karomat és a felsőtestemet is. Közben a szöveget folyamatosan nyomta, és bár fogalmam sincs, hogy mit és hogyan és miért csinált, de az látszott rajta, hogy apait-anyait belead, így én is igyekeztem – igaz erről se voltak fogalmaim, hogy hogyan kell, csak gondoltam rá, hogy „okéé, akkor most kell figyeljek, hisz épp most gyógyulok”. Persze semmi különösebbet nem éreztem, igaz, az arcom se fájt már különösebben. A sós vízzel 2 percig való öblögetés viszont igazi kihívás volt, mert a feldagadt arcomban nem volt könnyű ott tartani a vizet ennyi ideig, ebben már elzsibbadt kicsit az állkapcsom. De a fogamat nem éreztem már ezután. Nem hogy fájni, hanem egyáltalán! A fejem még kicsit sajgott, de közel se olyan elviselhetetlenül, mint sokszor előtte. Késő este aztán, ahogy szokott, menetrend szerint visszatért az erős fájdalom a bal arcomban, így kénytelen voltam újabb adag fájdalomcsillapítót bevenni. Viszont azt észrevettem, hogy maga a fog teljesen elmúlt fájni! Előtte ugyanis érzékeny volt, ha étkezéskor hozzáért az étel, ordítani volt kedvem a fájdalomból, de Ejazbaig kezelése után azon vettem észre magam, hogy összezártam a fogsoromat anélkül, hogy éreztem volna bármit is. Másnapra egészen jobban lettem, harmadnap már tudtam élni fájdalomcsillapítók nélkül, és negyedik nap tovább tudtunk gurulni Karimabadból. Persze, hogy ezt Ejazbaig mantráinak és spirituális energiáinak, vagy a sósvíznek, esetleg az antibiotikumnak köszönhetem-e, azt már soha nem tudjuk meg! :)

Ki az a Késes Gyógyító, és hogyan gyógyít?

De még mielőtt lezárnám a Karimabadi meséket, a legvidámabb történetet nem szabad elfelejtenem elmondani! Barbara mesélte nekünk a spirituális kezelésem utáni napon, hogy beszélgetett Abas-al rólam (már a fél település rólam beszélt…), és Abas elmondta neki, hogy ha ez a kezelés nem segítene, még vannak egyéb opciók is, pl. hogy csoportosan imádkoznak értem, vagy, ha már semmi más nem segítene, van egy 100% biztos módszer (“That’s for sure” – ahogy ő mondta), szóval van a városban egy másik gyógyító is, egy „knife healer” (késes gyógyító). Utóbbi igencsak felkeltette az érdeklődésünk Zitával, és komolyan gondolkodtunk rajta, hogy már csak a kíváncsiság kedvéért is felkeressük az illetőt, annak ellenére, hogy időközben erős javulásnak indult az állapotom.

Utolsó este, amikor már a pakisztáni srác és a svéd leányzó is visszaérkeztek az elmondásuk alapján földi mennyországhoz hasonlító Shimshal nevű helyről, közös vacsorát csaptunk az Old Hunza Inn-ben. Velünk volt még Barbara, egy kínai lány, Maggie, és a gulmiti barátunk, Zahir apukája is. Ő róla nem sokat tudtunk, csak azt láttuk, hogy napjai nagy részét mindig ott töltötte a szálláshelyünk vendéglőjében, így nem volt meglepő, hogy ekkor is az asztalunknál ült. Vacsora közben előkerült a késes gyógyító, mint beszédtéma, mert egész nap beszéltük, hogy ugyan hogy a jó bánatba lehet képes valaki egy késsel gyógyítani? Belénk vágja valahová a kést, hogy aztán úgy fájjon, hogy az eredeti problémánk már eltörpül amellett? Vagy váratlanul úgy ránk ijeszt egy nagy késsel, hogy úgy megrémülünk, hogy elmúlik minden bajunk? Vagy egyszerűen kivágja a fájdalmas részt a testünkből? :) Egy éjszaka leple alatt titokban az ágyunkhoz osonó, és ott egy hatalmas bárddal ránk ijesztő misztikus lényt vizionáltunk magunk elé. Arra is gondoltunk, hogy lehet, hogy Ejazbaig a késes gyógyító: nappal sós, fokhagymás vagy citromos vízzel és spirituális energiákkal operál, éjjel pedig egy sokkal földhözragadtabb módszerrel, egy késsel. De az is lehet, hogy utóbbi csak teliholdkor tör rá. Szóval csűrtük-csavartuk a témát és közben igen jól mulattunk.

A Késes Gyógyító megannyiszor visszatért a beszélgetés fősodrába, például amikor a pakisztáni srác elpanaszolta, hogy mennyire szeretne, de mégsem tud Gulmitban tanítani, mivel oda főként külföldieket várnak, vagy pakisztáni nőket, csakhogy ő az egyik csoportba sem tartozik. Erre Zita benyögte, hogy „I think your problem could be solved by the Knife Healer!” – Azt hiszem, a problémádat tudná kezelni a Késes Gyógyító! Ettől már szinte sírva röhögött az egész társaság. A dolgot persze az tette leginkább varázslatossá, hogy még mindig fogalmunk sem volt róla, valójában ki is lehet a Knife Healer Karimabadban. Talán Abas? Nazim, vagy a nagymamája? Esetleg Ejazbaig harmadállásban? Talán nem is élő személy, csupán egy legenda, ami nevetéssel gyógyít?

Közben az áram elment újra, és az asztalt leszedték előttünk, de mi még mindig ezt találgattuk a sötét szobában egy árva gyertya fényénél. Már épp feladtuk volna, amikor Zahir apukája, aki eddig hozzánk képest csendesen üldögélt mellettünk, felállt azt asztaltól, és egy jó félméteres disznóölő bárdot a magasba emelve, félelmetes, hörgő hangon közölte velünk: „I’m the Knife Healer!” – Én vagyok a késes gyógyító! … :) Na jó, kitalálhatjátok, hogy nem így történt, hiszen nem egy másodosztályú horror regényt olvastok, hanem egy valóságos utazás naplóját.  De felmerült bennünk Zahir apukája, mint lehetséges „Knife Healer”, és ezen persze ismét akkora nevetés tört ki, hogy majd lefordultunk a padról. Aztán megjelent Abas… Nem, nem volt nála kés, viszont még kés nélkül is egy mondattal azonnal megölte a Késes Gyógyító Legendáját. A Knife Healer nem máshogy, mint akupunktúrával gyógyít, és nem csak teliholdkor, hanem bármikor, amikor igény van rá, ráadásul nem Ejazbaigról van szó, és nem is Zahir apukájáról. :) Így már egyből nem volt olyan izgalmas a téma, de eddigre már épp kellően kinevettük magunkat rajta.

Bocsánat, hogy ilyen sületlenségekkel fárasztottalak Benneteket, de mivel 8 napot egyhelyben töltöttünk, ebből én közel négyet ágyban nyögve, nem maradt mesélni való a tájról és az emberekről, viszont ez a „Knife Healer” sztori nagyon megmaradt bennünk, ezért jó móka volt még leírni is. A következő részben túrázni fogunk! ;)