Robi, akit egy hétre örökbe fogadtunk :)

Néha elég kemény tud lenni ez a gyerek, Zita már mondta is, hogy nem hallja a saját gondolatait, és bizony én is poénkodtam, hogy meggondoltam magam, mégsem szeretnék gyerekeket a jövőben… :) Persze mindezen csak viccelődtünk, és Robi is velünk nevetett. Sőt még az az ötlet is tetszett neki, hogy kikötözzük egy fotó kedvéért egy pálmafához, bekötjük a száját dáktéppel és a nyakába akasztunk egy táblát ezzel a felirattal: “Azt nem mondtátok, hogy ennyit beszél…!”, majd a fotót elküldjük internetet a családjának, hátha ők is olyan jól mulatnának rajta, mint mi az ötleten… Persze ezt végül nem léptük meg, hiszen félreérthető lett volna az egész, na meg nem akarunk a gyerek lelkébe gázolni. Pedig internet tényleg lett volna hozzá, 2,5 dollár fél órára, vagy 25 dollár egész hétre, csak arra kell figyelni hogy ne streameljünk vagy skypeoljunk sokat, mert van egy napi limitük, ami ha kimerül, lekapcsol az egész a következő napig. És áram se csak két órát van már, hanem szinte egész nap megy a generátor (valahol nagyon csöndben “túl sokat”, ahogy Becky, a tulaj mondta nekem, mikor kérdeztem, hogy mégis napi hány órát tudjuk tölteni a fényképezőgép aksiját.

Robi egy kisrákkal – az a fránya kamera, hát nem a gyerekre fókuszált? :)

De visszatérve Robira: ami a lelkében vagy a fejében, az rögtön a száján is, tipikus kérdése hogy láttuk-e már ezt vagy azt a filmet, ismerjük ezt vagy azt a zenét, és ettünk-e már ilyen vagy olyan ételt. Ezeket a témákat hamar tabulistára is tettük, persze Robinak így is maradt beszélnivalója. :) A Rizikóban csak a rövidtávú, kamikáze taktikát ismeri, és rettentő mázlista, különösen ha Zitának szurkol ellenem – mert játékot persze még nem nyert ilyen stratégiával. :) Mióta itt vagyunk a szigeten, akart már lenni weboldal designer grafikus, kommentátor, és csak egyszerűen zseni is. Kisbabának állítólag rettentő kövér volt, annyira hogy nem is volt nyaka csak olyan egybe fej-test baba volt, ehhez képest most csak 35kg, igaz elmondása szerint ez mind izom és csont. Egyébként 14 éves létére még nem törtek rá a kamaszos marhaságok, szóval igazán jó fej gyerek, a tréfát félretéve azt hiszem nem panaszkodhatunk rá. Főleg hogy egész jól megtanult frizbizni és egyszer több mint 150 dobást is sikerült egymáshoz végeznünk anélkül, hogy leesett volna a földre a frizbi.

Frizbibajnokság közben

Ebből a játékunkból egyébként komoly versenyt rendeztünk, rajzoltunk két kört a homokba és ha a dobó hibájából nem tudta elkapni a másik, akkor annyi pontot kapott, ahány kör óta nem volt hibánk. Aki előbb elérte a 200 pontot, az nyert, és az én nyereményem amikor nem dupla vagy semmire játszottunk, az két óra nyugalom volt, amit akár 5 perces intervallumokba is kérhettem Robitól. Ilyenkor le kellett állnia a köztünk a végére már szinte állandó szinten menő hecceléssel és bunyóval (amit természetesen én sokkal előbb untam meg, mint ő…), és csak értelmes témáról beszélgethetett velünk, illetve csak akkor, mikor kérdeztük. Ilyenkor néha 15 percre is megfeledkezett magáról, így jól jártunk, máskor meg a sziget más lakóihoz ment őket boldogítani, vagy csak kérdezgetni őket, hogy mennyi az idő, hogy lejárt e már az 5 perce? :)

Robi nagy kedvencével a mindig nagyon játékos és jófej Tiggivel

Egyébként mióta visszajöttünk a szárazföldre, és idehaza van, azóta ilyen gond nincs vele, mert amikor nem skypeolva játszik valamilyen multiplayer lövöldőzős zombiölős játékot egy otthoni magyar haverjával, akkor a kis szarost, vagyis Tiggit, a pitbull terriert abajgatja, aki kb. 10 centit nőt azalatt az egy hét alatt, míg oda voltunk a paradicsomban, de persze a fehér végű ecsetet, vagyis a farkát még mindig állandóan és nagyon vidáman mozgatva krúzol fel-alá a szobában. :)

Kókusz mámor és Kung Fu Fighting timelapse videókon

De ne menjünk el a szigetről, mert még szeretnék pár érdekes dolgot mesélni és mutatni Nektek erről a csodás helyről, amire még visszagondolni is nagy öröm számomra. Egyik reggel gondoltam egyet, és elővettem a timelapse kamerát. Állványra tettem, és mindent, amit csináltunk, azt ASAP módban rögzítettem, vagyis sűrűbben, mint egy másodperc, eltárolt egy képet a masina, ahogy csak bírta, és ezekből készített 30 fps videókat. Így csak néhányszor lett gyorsabb a felvétel mint a valóság, és már folyamatos, és talán nem is túl unalmas a tempó, de ezt majd Ti eldöntitek!

Szóval reggel felkeltünk és fogmosás és vízivás után Robival kimentünk a közeli partra, hogy leszüreteljünk néhány kókuszt (0:18) (Ha Robival ketten nem voltunk elég magasak, akkor egy kisfűrésszel felszerelt botot használtunk (0:06)), majd ezekből, már a házunk előtti asztalokon egy éles machetével először Robi bontott fel egyet itt sikerült róluk egy egész pofás videót készítenem (0:49),majd én másik hármat (0:32). Robinál nem csak azért voltam gyorsabb, mert hosszabb, erősebb karom van (bocs Robi! :D), hanem mert szegényt nem is hagytuk nagyon gyakorolni, hisz ha lecsapja a machetével az egyik ujját, a kézfejét vagy ne adja az ég az egész karját, akkor ezzel hogyan számoltunk volna el a szüleinél? Ezért eleinte nem is engedtük Robit a machete közelébe, persze ő cseles volt: az egyik sznorkelezésből ő már vacogva kikérte magát előbb, hogy fázik. Mire mi is kimásztunk a vízből a szigetre két felbontott kókuszdió várt ránk, amit Robi nyitott ki nekünk machetével, hogy ezzel kedveskedjen nekünk (mondom, hogy jó fej gyerek!) – persze előtte nem kérdezte meg, hogy bonthat-e machetével kókuszt, de miután láttuk a két kibontott ajándék kókuszt és azt is, hogy “a gyereknek” – csak így hívtuk – megvan mind a két karja és mind a tíz ujja, ezért végül semmiféle dorgálást nem kapott ezért, sőt később hagytuk, hogy kibontson mégegy kókuszt a kamerának. Amúgy ő azt jobban élvezte, amikor a már kibontott kókuszt minél kevesebb csapásból kettévághatta, ezt is hagytuk neki, mert ilyenkor két kézzel fogta a macsetét és a testétől fél méterre lévő kókuszra célzott vele, így nem sérthette meg magát. :)

Imádtuk, hogy ennyi kókusz van, és minden fürdés után alig vártuk, hogy csapra verhessünk újabb néhányat a szomjunk és éhünk oltása céljából :)

Miután lenyomtunk egy reggeli frizbi bajnokságot Robival, megkérdeztem, hogy nincs-e ötlete újabb timelapse témákhoz. Erre ő kitalálta, hogy csináljunk egy a kedvenc animációs filmje, a Kung Fu Panda után egy “Kung Fu Fighting”-ot, vagyis egy bunyós videót, amiben verekedést színészkedünk úgy, mint ahogyan az a videójátékokban is látszik, oldalnézetből. Zita volt a bíró, aki az első nap talált gyönyörű, óriási kagylóval indította a meccset, majd a végén ez volt Robi díja is, mert hát megbeszéltük, hogy ő lesz a győztes. Bunyó közben mondtam Robinak, hogy adjon egy BNP-t, vagyis egy Büdös Nagy Pofont, és ezt ő meg is tette, de nem csak játsziból, hanem igazából is levágott nekem egy sallert, amin aztán annyira nevetett, hogy ő maga is földre került – de ő a nevetéstől. :) (0:34)

A nagy bunyóra és nevetére pihentünk egyet, felmentünk a ház teraszára elringatni magunkat a függőágyakban (0:28). Nem tudom, miért, de nekem ez a videó a kedvencem, talán mert jó a szög, jól mutatja, micsoda csudajó helyen volt ez a kis házikónk a pálmaligetben. Ezt az idillt csak néha szakította meg egy-egy hangos puffanás, ami azt jelezte, hogy valahol a közelben vagy egy pálmafa levél, vagy egy érettebb, barna kókuszdió esett le a fákról. Ha utóbbi, az egyben jó hír is, mert a leesett kókuszt begyűjtve (erről nincs videónk, mert nem volt túl izgalmas, se látványos felvenni egy kókuszdiót a földről) a házunktól 20 méterre lévő karókhoz vonultunk vele, hogy először lefeszítsük a külső vastag, puha háncsot róla, majd kettéüssük a szilárd belsőt, hogy a lét kiöntve belőle lereszelhessük egy erre készült célszerszámmal a belsejéből a finom fehér húsát (1:06), amit később kókuszos rizshez, kásához, csokis pancakehez használtunk fel, vagy csak egyszerűen magában ettük. Előbbi videónál Zita volt az ügyes operatőr, és később Robi is bemutatta a tudományát (0:58), ami közben én pimaszul beültem figyelni a háttérbe, de csak addig, amíg el nem kezdett esni az eső. Ekkor fel kellett állnom hogy a székemmel tetőt képezve megóvjam a kamerát a víztől, mert ekkor nem volt rajta a vízálló tok. Robit egyébként egyszer sikerült befogni egy mosogatásra is, de amint látszik (0:30) nem végzett elég alapos munkát, Zitának többször is rá kellett szólnia, hogy “ezt még egyszer, még nem tiszta”, és Robi már alig várta, hogy befejezve ezt a szörnyen nehéz házimunkát utána mehessünk frizbizni. :)

31 ezer kilométer

Mint azt talán már írtam, ez az egy hét nekünk a szigeten egyfajta ünneplés is volt (na nem mintha nem lenne szinte minden egyes nap egy ünnep nekünk ezen az úton…), hiszen Dangrigába jövet, az esőben, a sötétedés előtt néhány perccel ért minket utól a 31 ezredik biciklizett kilométerünk Budapesttől számolva. Természetesen ott akkor nem volt alkalmas az idő és a hely az ünneplésre, ezért ott eszünkbe se jutott, de reméltük, hogy később lesz majd megfelelő hely és alkalom egy örömfotóra. És hát hol máshol, ha nem itt, egy ilyen csudaszép szigeten? Szóval elkészítettük a fotót, és mire végeztünk a szöveg kirakásával (1:36), addigra pont a nap is kisütött. :)

31000km – Ahogy kedves anyósom, Kati néni osztotta tovább Facebookon e képet: “Már csak 9 ezer van hátra!” :)

Amíg örömünket fényképeztük, egy nagyon érdekes dolog történt:

Az egyik kép még éles volt, a másik már szürke és életlen. Mikor a kamera lencséjére néztünk, ezt láttuk. Bepárásodott! Az ijedtségünk nem tartott soká, mikor láttuk hogy a másik fényképezőgép is párás lett belül csak az az LCD kijelzőjénél, akkor leesett a tantusz. Valószínűleg nagyon hirtelen egy nagyon éles váltás történt az időjárásban, mégpedig a levegő nedvességtartalmában. Ezt mi nem éreztük meg, de a kamerák belsejében lévő nedves levegő hirtelen kicsapódott bennük. De az is lehet, hogy csak a hirtelen napsütéstől. Mindegy is, a lényeg, hogy aztán gyorsan kiszáradtak.

Kisrákok műanyagpáncélban

Lent a lakószobák alatt a konyhában minden este hatalmas buli volt. Ez minket az alvásban nem zavart, ugyanis nem emberek, hanem kisrákok buliztak. Hajnalban több tucat rákot láttunk a sarkokban és a homok tele volt keresztbe-kasul nyomokkal. A rákok este voltak aktívabbak, valószínű a madarak miatt, és ugyanemiatt választották a helyszínt is, mint menedéket, hiszen a konyhába nehezen repülhettek be madarak (azért megtették, egyik nap kicsit meg is csócsálták a kenyereinket). Hogy mit csináltak pontosan a rákok, azt nem tudjuk, talán szociális életet éltek és/vagy a napközben elhullajtott morzsákat ették fel, nem tudjuk. Még asztalokra is képesek voltak felmászni, pedig egyikük-másikuknak egészen hatalmas csigaház volt a hátán, mint választott páncél.

Ez a rák egy nagynak számított a haverjai között

Némelyik kisrák nem csigaházat, hanem különöbző a tenger által idehordott műanyagdarabokat választott magának páncélnak. Ezt elsőre nagyon furcsának találtuk és Zita össze is szedett néhány csigát, hogy egy vödörbe helyezve őket a műanyagpáncélú rákokkal elősegítsen egy páncélcserét, de a rákoknak eszük ágában sem volt megválni a műanyagkupakoktól. Valószínű élvezik, hogy könnyű és erős páncéljuk van, amiben gyorsabban tudnak mozogni, mint a csigákban, ugyanakkora hasonló védelmet biztosít számukra.

Kisrák zöld műanyagkupakban

Egy kisrák, valami másik műanyagban

A rákokkal egyébként egy izgalmas versenyt is játszottunk, Zita ötletére felrajzoltunk a homokba egy három sávos versenypályát, aminek a végébe kókuszreszeléket szórtunk motiváció és jutalom gyanánt a rákoknak, majd mindenki választott magának egy-egy versenyzőt, aztán elindult a verseny! :) (0:39)

Vissza a cápákhoz és az állóképekhez

Végezetül jöjjön még néhány fotó a további vízalatti élményeinktől. Sajnos a cápák akkora rajban mint először már nem jöttek vissza többé, csak néhány pillanatra pillantottunk meg újra egy-egy kisebb példányt, így be kellett érnünk a rájákkal való úszásban és a különböző korallokban. De ez is nagyon szép volt, így panaszkodni egy percre sem jutott eszünkbe, minden percét nagyon élveztük a szigeten való létnek, még a déli és esti főzőcskézéseket is.

Kedvenc kókuszlelőhelyünk néhány vizre épített cabanával a háttérben

A sziget hátsó, déli részén, ahol sűrű volt a pálmaerdő

A sziget délnyugati oldalában van a szemétlerakó – az üvegeket és az egyéb újrahasznosítható dolgokat külön gyűjtik, de van egy olyan kupac is, amit később elégetnek – valószínű szombat esténként, amikor a hajó nincs a szigeten és csak azok a vendégek vannak ott, akik több hétre maradnak

A háromfős kajakunk, amit Beckyéktől kaptunk, az is nagyszerű játékszer volt és sok szép merülőhelyre eljuttatott minket

Víz alatti kert

Zita napozik, Robi horgászik, én a víz alatt felfedezek – totális boldogság! :)

Odalent egy másik, szintén csodaszép, teljesen más világ van, ahol mi csak vendégek vagyunk

Megvagy! Pár nappal ezelőtt egy másfajta növényen láttalak, szóval tuti, hogy valami élősködő vagy! :)

Christmas Tree Worm – rálökve a vizet azonnal behúzza magát és teljesen eltűnik a korall felszínéről

Ha süt a nap, odalent is szebbek a színek és a fények

Nem igazán lehetett betelni az odalenti látvánnyal – Zitával ellentétben (aki nagyon szeretne már újra palackkal merülni, csak hát az pénzbe kerül és nem olcsó) én ezért jobban szeretem a sznorkellinget – igaz, hogy itt csak a felszínen, vagy annak közelében tudunk nézelődni, de ha találunk valamit és az jól látható a felszínről, akkor addig csodálhatjuk és fotózhatjuk, ameddig csak jól esik, a pipán keresztül végtelenszer vehetünk levegőt, nem fogy el, mint Scuba Diving közben a palackból kb. 30-40 perc után.

Egy kajakozás végén, mikor fordulunk haza: “Ez jó volt!” :)

Ültettünk egy kókuszt, pontosabban Zita ültette. Körberakta kagylóval, talán még megtaláljátok majd – ha véletlenül a jövőben a szigeten járnátok, az Y elágazású dupla cabaná vizi járda előtt van (ugyanott ahol a 31 ezer kilométer tünnepeltük)

Cápát, mint már írtam, később csak ilyen távolból láttunk

Zita úszik egy rájával

Robi + rája szelfi :D Mondtam neki, hogy csináljunk ilyen képet is, mert rájás fotója sok embernek lehet, tele van velük az internet, de “én és a rája” forója kevésnek

Zita lőtte rólam ezt a sea weades arcképet – ez is mehetne igazolványképnek az iguanás mellé :)

Kishalak között

A tűzhallal

Ezen az utolsó merülésen észrevettük, hogy a lepényhal változtatja a színét, attól függően, hogy szürke homok felett, vagy zöldes növények felett úszik – elképesztő a természet! :)

Hát ennyi! :)

A szigeten november 30. és december 6. között voltunk, ebből az utolsó három nap történtek az itt feldolgozott örömök. :) Nagyon-nagyon jól éreztük magunkat ezen a héten, és mindenkinek csak ajánlani tudjuk a Glover Reef Resortot, ahol a resort ugyan enyhe túlzás, de ez nem baj, ez a sziget pont így tökéletes, ahogy van, ha “luxus” körülmények lennének rajta, az nem is nagyon illene bele a környezetbe. Így viszont a többi karib-tengeri szigethez képest töredékáron tölthetünk el itt egy hetet, és mint az elején már írtam, a tenger itt is gyönyörű, és az igazi élményekre itt éppúgy vagy talán még jobban megvannak a lehetőségek, mint máshol: lehet horgászni, kajakozni, búvárkodni (49 dollár egy merülés bérelt felszereléssel együtt, divemasterrel), vagy csak egyszerűen élvezni a környezetet, és pihenni. Az étteremben lehet ételeket is rendelni, tehát nem muszáj saját magunkra főzni, de mi ezt az utat választottuk, érthető okokból: nincs étel 10 dollár alatt az étteremben, hiszen mindent ki kell vinniük oda, viszont 4 doboz kaja, amit előtte a kínai Family Shopban vettünk, csak 130 dollár volt hármunkra és végül 2 doboznyit visszahoztunk belőle.

Én meg ismét utolértem a jelent az útinaplóval (gondolom kitaláltátok, hogy azóta visszatértünk a szigetről), ami határtalan boldogsággal tölt el! :) Minden le van írva, jöhetnek az új élmények: Még egy kicsit körbenézünk Dangrigában, talán írok még egy Origo cikket is, aztán holnap vagy holnap után indulunk PG-be, két nap a bringával oda, onnan pedig hajóval fogunk átmenni Guatemalába. Karácsony valószínű Guatemalavárosban, vagy valahol El Salvadorban fog érni minket. :)

Maná – En el muelle de San Blás

A fenti dal egy hölgyről szól, akinek a vőlegénye San Blasból kihajózott halászni, de viharba került, és soha nem tért vissza. A nő egész életében, 41 évig, 2012-ig várta vissza a kikötőben a férfit. Ez egy igaz történet, amit Maná, egy pueblai zenész 1997-ben meg is énekelt. A dolog érdekessége, hogy ezt a bejegyzést Pueblában sikerült megírni. :)

San Blas városában Robertékhez úgy kerültünk, hogy Robert látta az “Open CouchRequest”-ünket és meghívott minket a családjához, akiknél a hétvégét töltötte.

Ezen a képen Robert és apukája, Thomas látható

Már a lakásuk előterében két nagyon érdekes dolog fogadott minket. Egy motorral szerelt bicikli és roller

Roberték Tostadával kínáltak minket – ez egy újabb mexikói étel, olajban ropogósra sütött tortillán zöldséges halsaláta

Első este elvittek minket egy étterembe, ahol együtt vacsoráztunk

Előételnek tostadat és cuacamolet, egy állítólag azték eredetű avokadóból készült ételt szolgáltak fel

Ezeregy ilyen tengeri lény, vagy annak váza lógott az étterem mennyezetén, nagyon izgalmas volt az egész étterem

A kép nem nagyon tudja visszaadni, de halászháló, óriási hal állkapcsok és rengeteg kagyló lógott mindenütt

Rég ettünk ilyen igazi éttermi ételt, és itt nagyon finoman főztek – Thomasék igazán jól bántak velünk (volt torta is az étteremben, de Zita tanácsára nem azt kértem, hisz az itt csak mint előétel szerepelt az étlapon – és milyen jól döntöttem hogy hallgattam rá!)

Mire befejeztük a vacsorát, leszakadt az ég, csak úgy hömpölygött a víz az utcákon. Zita kiült a ház ajtajába nézni az esőt… :)

…és nem csak nézte, hanem fényképezte is! :)

Másnap reggel Thomasék elvittek minket a város fölötti dombra, ahol megnéztük a régi templomot

Szenteltvíz tartó – Bár a templom már csak egy rom, de mivel gyönyörű helyen van és még így is nagyon szép, sok esküvőt és különleges Istentiszteleteket is tartanak néha itt

Lent a városban van rendes templom is

A régi templom mellett volt egy kilátóhely is, amihez tartozott egy kisebb kiállítás is. Itt találtuk ezt a régi bóját, ami még üvegből volt. Hány ilyen törhetett össze a tengeren…

A domb után egy különleges helyre vittek minket, a La Tovara Spingshez, ami egy csatornákkal és mangroove erdőkkel, valamint aligátorokkal és még ki tudja mivel teli vidék… :)

Itt csónakot béreltünk, merthogy erre egy turistáknak kiépített állomáson lehetőség van. :)

Ezekben a természettel fedett kis lagúnákban pont olyan nagy élmény volt hajókázni a feszített víztükrön, mint ahogy az a videóból leszűrhető. :) És amit láttatok egy tripodon a csónak elejében, az a timelapse kameránk volt! Vigyázat, unalomveszély! :)

Amikor a 19. másodpercnél lelasítottunk, azért azért volt, mert…

Láttunk egy szép krokodilust :)

És érdekes madarakat. Miféle lehet ez? Talán egy kingfisher? A robusztus csőréből gondolom…

A banda a csónakban

Ezeket a vízre épített házikókat egy ’91-es mexikói film forgatásához építették, amely egy híres 16. századi spanyol felfedezőről szól

Egy teknőspajtást is sikerült elcsípni :)

A hajókázás első állomása egy állatkert volt, itt láttuk ezeket a színes madarakat…

…és egy vadmacskát is…

…meg egy olyan állatot is, aminek még a nevét sem tudom megmondani :)

Ő pedig egy iguana – ó, hogy miért nem vágtam meg ezeket a képeket, mielőtt lekicsinyítettem őket. Ő sokkal nagyobban is látható lehetne, ha nem kapkodok… Mindegy, majd legközelebb.

A második megállója a csónakos túrának egy fürdőhely volt. Igen, egy fürdőhely a krokodilokkal egy vízben! :o – Persze állítólag volt valami háló, vagy valami védelem ellenük. Rengetegen fürödtek, ugráltak a vízbe, még egy étterem is volt a parton, Robert szülei csak onnan figyeltek minket

Sült halacska volt az ebéd e nagyszerű élmények után

A hely szerény volt, de az ebéd nem, nagyon finom volt és bőséges

A délután csendes pihenőt tartottunk mindannyian, majd este kimentünk a szomszéd utcába “San Blas legjobb tacosozójába” :)

Sorban álltak az emberek ezért az ételért – 10 peso volt egy tacos – ez 180 forint, bizony drága… – de hogy az a sült hagyma (cevolla asada) milyen finom volt… :)

Eredetileg csak egy éjszakát terveztünk Robertéknél tölteni, de az ilyesmi már-már bunkóságszámba megy néha a Couchsurfingen, főleg, ha marasztalnak és ilyen közös élményeket, programokat kínálnak nekünk – ezért természetesen, amikor az érkezésünk estéjén elmondták ezen ötleteiket nekünk Roberték, engedtünk a csábításnak, és megbeszéltük velük, hogy szívesen maradunk, ha nem baj. A délutáni indulást viszont elvetettük, mert errefelé az évnek ebben az időszakában (monszun) délutánonként sűrűn leszakad az ég, ilyenkor meg nem jó biciklizni… Na meg hőség is van, és a következő szakaszon kis dombmászásoknak néztünk elébe, ezért jobbnak láttuk nem délután, hanem inkább hajnalban nekivágni annak a szakasznak. – Amiről majd a következő fejezetben írok! ;)

Történt 2014. augusztus 17-én, amikor egy métert sem tekertünk, ellenben kipihentük az előző 290km-t, és nagyszerű emberekkel ismerkedtünk meg ismét. :) Köszönet Robertnek és családjának a nagyszerű vendéglátásért és az élményekért!

Mazatlánból való elindulásunkat timelapse-re vettük, de előre szólok, hogy hosszú és a vége unalmas, kb. csak odáig érdemes megnézni, amíg egy Corona kamion, vagy legfeljebb amíg a vonat az utunkat nem állja. Utána kiértünk az autópálya szerű útra, amin egész nap hajtottunk.

A biciklisnek nem szabad felhajtania a felüljárókra – amelyek egyébként Mexikószerte elhagyatottan és porosan állnak, mert az ilyen vidéki helyeken alig használják őket, inkább átlépnek a betonkorláton, mintsem ekkorát kerüljenek

Az első város, ami szembejött, és annak tornyai – itt egyébként máris megálltuk enni

Nagyjából végig ilyen volt a táj és az út ezen a napon

Ha oldalra néztünk, akkor pedig ezt láttuk. Ezekből a sorokba ültetett növényekből készítik a Tequilát! :)

Guadalajara már alig 400km… Igaz, mi kitérünk majd Puerto Vallarta felé is, így nekünk hosszabb lesz. Nem szeretjük az egyenes, egyszerű, könnyű utakat, mint amilyen pl. ez az autópálya! :)

Na azért ez szép volt, nem panaszkodhatunk! :)

Épp megálltunk egy helyen, ahol picit szélesebb volt a leállósáv, hogy dolgainkat intézzük a bokorban, mikor egy szürke újtítpusú VW bogár állt meg előttünk. Csak egy fél perc után esett le, hogy ezek Helenáék, pontosabban Helena és a lánya :) Guadalajarába tartottak, ahol másnap kezdődött a leányzó élete első egyetemi tanítási napja! :) Ez mindig izgalmas, de ők nem rohantak, 6km-el később a fizetőkapuk melletti pihenőhelyen bevártak minket és beszélgettünk egy jót. ŐK alig egy órája indultak autóval Mazatlánból, mi ekkor szinte már egy egész napja tekertünk. :)

Miközben beszélgettünk, mellettünk a kerítésen egy óriási hüllőállat jelent meg – Zita vette észre, és én osontam oda hozzá a kamerával. :)

Videót is készítettünk a gyönyörű állatról, mielőtt elrohant volna.

Kanyar!!! :) Végre vannak kanyarok az útban! :) Már ennek is örülni kell! :)

A nap végén, kb. 15km-el a cél előbb letértünk az autópályáról, és itt láttuk először ezt a táblát: traktoros kalapban! :) Na ne, hogy kalapban, hogy máshogy, ez itt Mexikó! :) A kalap a nemzeti öltözetük része, legalábbis a férfiaknál.

Zita egyszercsak lefékezett előttem, majd az úttest közepére mutatott. Egy óriás pók keresztezte az aszfaltsávot. Sajnos nem tudtuk lefényképezni csak mikor már a túloldali fűben elbújt, de higyjétek el, óriási volt, kb. tenyérnagyságú! :)

A naplemente előtti fényekben mindig élmény suhanni

Főleg, ha látod, hogy az előtted tekerő feleségednek olyan jó kedve van, hogy táncol és énekel biciklizés közben! :)

Hosszúra nyúlt már az árnyékunk, ideje megállni valahol!

Egy apró városkában, Escuinapa de Hidalgo-ban álltunk meg éjszakára

180 pesoért vettünk ki egy szobát. Próbáltuk odébbtolni az ágyat, hogy jobban beférjenek a bringák, de meg se mozdult! :) Le volt betonozva és csempézve az alja! :)

Egy takoszozó-quesadillájó-vámpírozónál vacsoráztunk. Mert a mexikóiaknak van egy “Vampiros” nevű ételük is. :)

Csak most tudtam meg, hogy a “szaknyelv” úgy hívja, amit ilyenkor csinálok, hogy “food-porn”, vagyis étel-pornó! :) Én erre még sosem gondoltam. Szerintem ételeket pont olyan érdekes lefényképezni, megosztani mint pl. tájakat… E vacsora alatt a 89km alatt elégett kalóriákat próbáltuk meg visszapótolni.

A bácsi, aki a zászlót tartja, annak az étteremnek a tulajdonosa, ahol reggeliztünk. És mint kiderült, annak a szállodának is, ahol este aludtunk. Az oldalról nyitott “nádtetős” épületben olcsó ételek voltak, konnektor és wifi – utóbbiakat most nem használtuk, csak észrevettük, hogy vannak.

Alig haladtunk két sarkot a reggelizőhelyről, erre a falfestményre lettünk figyelmesek. Persze egyből elnyerte rajongó tetszésünket! :) Íme nélkülünk és rekuk nélkül, ahogy FB-on ígértük.

Persze elkészítettük a rekus verziót is, nagyon szerényen a hagyományos bicikli elé helyezve a fekvőkerékpárt. :)

Én sem maradhattam le erről a képről :) – Ti mit rajzolnátok a kép jobb szélére, a bringás elé?

Feliz Viaje – Szó szerint: “Boldog utazást!” :) Reméljük, szép napunk lesz ma is.

Ezen a napon már nem autópályáztunk, de amint láthatjátok, az autópályával párhuzamos, másik út is nagyon hasonló volt. Kb. ugyanakkora forgalom ment rajta, viszont nem volt rajta széles padka számunkra, és picit jobban kanyargott.

Épp a félbevágott hegy felé tartunk

Itt picit közelebb volt hozzánk a táj

Megálltunk egy faluban enni, inni és pihenni. A fedett teraszos helyen néhány helyi pihent, a srácok egy XBOX-ból épített játékgépen játszottak valami szörnyes, gyilkolós FPS-el, amihez 5 percenként kellett érméket dobálni a gépbe – a controllerek meg egy-egy rozsdás vassal voltak odarögzítve a játékgéphez.

Bezzeg a zabálnivalóan aranyos kislány a biciklijén ült és babázott :)

Random Bubbles of Happiness 2 – A kislányok szív alakú piros lufit kaptak tőlünk, a fiúk pedig ezüstszínű kardot. Persze utóbbival egyből elkezdtek harcolni egymással, mire az egyiknek a pengerésze kipukkadt és csak egy rajzolt péniszre kísértetiesen hasonló valami maradt az egészből. Ettől egyből kitört a nagy nevetés, és a fiú nagy rötyögve és diadalittasan elindult az új formájú lufival az apja felé – “Nézd mit kaptam a külföldiektől!” – mi meg fogtuk a fejünket, és félig már kínunkban, de mi is nevettünk a bandával. :)

A mexikóiak nagyon nagy hányada – túlnyomó többsége – katolikus, és valóban nagyon vallásosak. Legnagyobb nemzeti szentjük, a Guadalupei Szűzanya, vagyis Mária egyik helyi megjelenése – ennek tisztelegnek a teherautó feliratán is

A táj változatlanul dombos és zöld – szeretjük! :)

Egyik naptárfotónak a Mexikó nyugati-parti hónaphoz jó-e lesz pl. ez a kép? :)

Az előző munkám által a dunaújvárosi kőolajfinomítóban (“Nem fog nekik sikerülni! Hát miért nem próbálnak valami olyannal, ami már majdnem finom? Például krumpli! :D”) is megfordultam, ahol a biztonsági oktatáson azt mondták, hogy ha egy ilyen gömbtartály felrobban, ott több száz méteres körzetben senki nem marad életben. Szóval óvakodjatok a gömbtartályoktól – ha megjelenik egy az otthonotokban, azonnal fussatok! :)

San Francisco? Már megint? :) Tele van velük Mexikó… Elgondolkodtatok már azon, hogy ha a spanyolnyelvűek Nuevo Zealandanak hívják Új-Zélandot, és mi is Új-Zélandnak, akkor New Yorkot pl. miért nem hívjuk Új-Yorknak? Vagy pl. San Francisco városát Szent Ferencnek, vagy Szent Ferencvárosnak? :)

Balra szép

Előre is szép

Balra falu

130 pesoért találtunk szállást. Rákérdeztünk egy útszéli vendéglőben a hotelre, mire a szomszéd kapura mutattak, ahol semmi nem volt kiírva. Bent az udvaron ilyen kocsibeállók mögött voltak a szobák

Az utolsó biciklizett kilométerekről egészen a hotelszobáig való megérkezésig megint készítettünk egy timelapset, de megint előre szólok, ez Nektek talán unalmas lehet, mondjuk az utolsó fél perc, amikor megérkezünk, alkudozunk és betoljuk a bringákat a szobába, az talán nem. :)

A szobánk és a benne található fürdő-“szoba” :)

Ahogy a szállásunk, úgy a vacsoránk is egyszerű volt: quesadilla con friholes, vagyis sajtos tortilla babbal :) Kellett is az eledel a 97km-es nap végén

Reggel korán indultunk, már a reggeli előtt beleraktunk a lábainkba vagy 20km-t

Itt reggeliztünk

Én tortát (szendvicset) ettem, míg Zita ezt a set-breakfastet, drága volt, 45 peso, de cserébe nagy adagot adtak, végtelen sok tortilla járt hozzá, és a zöldséges, babos sonkás rántotta akkora adag volt, hogy még nekem is jutott belőle :)

Kereszteztük az “Autopista”-t – mert ítt így hívják az autópályát :)

Santiago Ixcuintlába érve az út két szélén mozaikok magasodtak

Elég jól nézett ki és több tíz méter hosszan tele volt a fal ilyenekkel

A fehér-sárga templom is jól nézett ki a napsütésben

Rio de Janeiro mini edition? :)

Csak egy random sarki fotósbolt :)

Ki biciklin, ki lovon…

Ez már egy másik városka, Villa Hidalgo

Itt megálltunk inni valamit a helyi fagyizó-gyümölcsléző komplexumban

Így nézett ki belülről

Na ez egy nagy sztori! :) Ő Pedro Simon, vagyis Simon-atya, a dohányzó, tequilázó, csokoládéimádó helyi szent :) A mexikóiaknak vannak ilyen furcsa, az egyház által nem elismert szentjeik, állítólag még a drogdílereknek is vannak itt “védőszentjeik”… :o

Simon-atya a dohányzó sarkában füstölgött és nem akartunk hinni a szemünknek, amikor megláttuk!

San Blas felé robogva már egész apró, keskeny úton haladtunk – ahol szembejött ez a VW bogár :)

San Blas környékén rengeteg csatorna és különböző elárasztott területek találhatóak, ahol halat “termesztenek” :)

Száradó ruhák és étterem :) San Blas határában

San Blas kapuja, ide volt megbeszélve a találkozónk a vendéglátónkkal. 105km itt fejeztük be a napot.

Folytatása hamarosan! ;)

Az előző bejegyzés végén említett tüskés bigyók a talpunkban

Itt sátraztunk egy rövid éjszakát, mielőtt megérkeztünk Nathanékhez

Nathanék vega burritossal vártak minket. Ez egy mexikói étel, egy palacsintaszerű lapba csavart finomságok, esetünkben tejföl, sajt, és hagymás-paprikás-sült bab.

Nathanék egy nagyon érdekes mornom család, akiknél néhány felejthetetlen napot töltöttünk. Vagyis, hogy pontosak legyünk, velük, és nem mindig csak náluk. Az, hogy mormonok, csak annyit jelent, hogy a kereszténységben amúgy is jelen lévő szabályokat komolyabban veszik. Ennek nincs köze a vegetáriánizmushoz és ahhoz sem, hogy a gyermekeiket otthon tanítják, home-schooling rendszerben. Minden reggel az egyik szülő, Sarah az anyuka, vagy Nathan 1-2 órát foglalkozik a gyerekekkel. Ez kevésnek tűnhet, de mivel egy tanár jut két gyermekre, és mivel sokkal inkább a gyermek szája-íze, érdeklődése, és figyelme alapján tudnak tanítani, így gyorsabban haladnak, mindkét gyermek több osztállyal előrébb jár a koránál.

Mi is tartottunk nekik egy “földrajz órát”, ez egy slideshow volt külön a gyerekek számára kiválogatott fotókkal – Ezt persze a szüleik is nagyon élvezték :)

A Kolob-terasz

Nathannek nagyon tetszettek a biciklire szerelt kamerával készült timelapse videók, és támadt egy ötlete…

…Felszereltük a családi autójukra az utánfutót…

…Felpakoltuk rájuk a bicikliket…

…és elindultunk velük…

Fel egy több mint kétezer méter magas fennsíkra, a Kolob-teraszra

Fent kitettek minket Nathanék, és több mint egy órán át, a kezdeti lankás vidék és egy apró emelkedő kivételével végig lefelé gurultunk a meseszép tájban…

…ami folyamatosan változott. :)

Bár megtehettük volna, hogy kevesebb mint egy óra alatt végigszáguldunk a 26km-es útszakaszon, ez hiba lett volna. Ehelyett sokszor megálltunk csodálkozni és persze fotózni…

Zita egy hajtűkanyarban

Miután megmásztuk a rövid emelkedőt, ez a látvány volt a jutalmunk – Zita kedvenc sziklaalakzatai :)

Valóban érdekesen néznek ki – és ellentétben a táj legtöbb részével, ezek közel voltak az úthoz – ha több időnk lett volna, bizisten kisétálunk rájuk

Az időjárással is mázlink volt – július amúgy monszun-szezon itt, tehát simán zuhaghatott is volna az eső…

Mintha egy gyerek rajzolta volna a tájat, nem? :)

Lefeléééé! :)

A Zion-kanyon fölé magasodó sziklák a távolból

Szerintem többet álltunk és néztük/fotóztuk a tájat, mint amennyit bringáztunk :)

Hmmm, ezek között fogunk kirándulni a következő napokban! :) El sem akartuk hinni, hogy máris itt vagyunk a Zion Nemzeti Parkban

Ez a része a parknak (A Kolob-terasz) egyébként kevésbé ismert a turisták körében. Pedig ezt a felvisznek és legurulhatsz dolgot már mások is feltalálták, mert láttunk egy kisebb teherautót a platóján rengeteg biciklivel felhajtani a platóra.

Az út egyébként szinte elhagyatott volt, szinte nem is találkoztunk autókkal

Az én kedvencem a sárga mező volt a benne alvó sziklaóriások látványával – tényleg olyan volt ez, mint valami megálmodott mesevilág. Pedig nem, ez a valóság volt körülöttünk :)

…és valaki itt él, ennek a közepén!

Na ez a két kis erdőfolt nálam végleg kitette a pontot a látványra

Kezdtük megérteni, miért volt olyan lelkes Nathan e túrát illetően

Amíg mi lefelé gurultunk, először úgy volt, hogy a gyerekekkel egy pataknál játszanak és ott megvárnak minket, de aztán Sarahnak haza kellett mennie vacsorát főzni

Még az út is vörös kőből van :)

Ahogy haladtunk lefelé, úgy lett egyre melegebb és úgy változott meg körülöttünk a táj

…és úgy lett egyre eufórikusabb a hangulatunk Zitával

Végül Nathan jött értünk és vett fel a megbeszélt helyen. Pontosabban annak környékén, mert azt beszéltük meg, ha nem lesz a pataknál, mikor odaérünk, szembe megyünk egymással, és majd valahol találkozunk. Ez a valahol egy emelkedővel volt a patak után.

Visszaérve a házhoz izgatottan szereltük le a timelapse kamerát, hisz alig vártuk már, hogy visszanézzük a videót, amit egész idő alatt készített:

Az Angel’s Landing sziklatornyán

Két hely volt Zionban, ahová az addig hallottak alapján mindenképpen el szerettünk volna jutni. Az egyik az Angel’s Landing nevű sziklatorony volt, a másik pedig a Narrows nevű kanyon. Nathan felajánlotta, hogy elvisznek minket mindkét helyre és mikor kinek hogyan sikerül, kirándulnak is velünk, mert hiányolják a testmozgást, és imádják ezeket a túrákat, na meg beszélgetni is szeretnek távolról jött emberekkel. Így végül a tervezettnél tovább maradtunk náluk és nem mentünk fel kempingezni a Zionba, ahogy eredetileg terveztük, hanem velük csillagtúrázva fedeztük fel ezeket a helyeket. Elsőnek az Angel’s Landinget, amit magyarra úgy lehetne lefordítani, hogy az angyalok leszállóhelye.

Ez még nem az, csak útközben az autóból lefotóztuk ezt a dísz-vadnyugati “települést” (étterem+szuvenírboltok)

Odafelé amíg autóztunk, eleredt az eső, ami nem volt túl biztató, de persze emiatt vissza nem fordultunk:

Az előző videó a főút mentén egy parkolóban ér véget. Onnan a Zion Kanyon völgyében folytattuk, ahová nyáron csak az itt közlekedő ingyenes shuttle buszokkal lehet bejutni, vagy gyalog vagy biciklivel. Mivel nekünk pontos célunk volt, és a sziklán szerettük volna eltölteni az időnk nagy részét, a buszt választottuk. Útközben leszálltunk az egyik megállónál megcsodálni ezt a kilátást. Szemközt látható egy vízesés, ez olyannyira nem állandó, hogy Nathan azt mondta nekünk, ő még sosem látta ott ezt a vízesést. :)

Ahogy sétáltunk a sziklánk felé, észre sem vettük, hogy egy őz mellett haladtunk el. Nathan csak mesélt, mesélt, majd mikor kb. 1 méter közel ért az őzhöz, meg sem állva az állat felé mutatott, megjegyezve, hogy “Here is a deer!” – mintha csak egy mohás követ, vagy egy érdekes fát mutatna. Az őz pedig meg se rémült tőlünk, csak nézett egy picit kiváncsian, aztán odébb sétált. Mi is így tettünk, de mi azért kicsit jobban csodálkoztunk, hogy ez itt így megy. :)

Az ott a szikla, annak a tetejére lehet felmenni végig turistaúton. Ami állítólag néhol kicsit kitett… Na ezt megnézzük! :)

Egy ponton hirtelen erős zúgást kezdtünk el hallani, ami azért volt furcsa, mert pár lépéssel korábban még nem hallottuk. Fel is figyeltünk a távolban a sziklák között egy apró vízesésre, de mindez csak pár méteres volt, aztán eltűnt a kövek között. Mint kiderült, csak addig, amíg meg nem töltött egy medencét, ahonnan még nagyobb zuhatagként szakadt alá. Mindennek szemtanúi voltunk, láttuk ahogy elindul fentről egy vízesés, ami előtte nem volt ott. Még szerencse, hogy nem futamodtunk meg egy kis eső miatt, és így most ilyen élményekben lehetett részünk! :)

Az egykori vízszintről árulkodó jelek a sziklában

Lentről, ahonnan pár perce láttuk megszületni a vízesést, elképzelni sem tudtuk, hol vezet fölfelé az út a meredek sziklafalban. Pedig ott volt, és nem is kicsi útról van szó, csak lentről nem látszott

A kilátás visszafelé a kanyonra. Onnan jöttünk! :)

Ahogy felértünk a meredélyen, a kanyonfal és a sziklatorony közötti szorosban folytattuk az úton, ami még itt is nagyon érdekes volt

Majd ez is elindult fölfelé, sűrűn hajtűkanyarokat véve

Közben körülöttünk mindenfelé elképesztő sziklák magasodtak, csodaszép volt

Mókusok is szaladgáltak az úton

Vagy elbújtak a sziklahasadékokban… :)

A kilátás! Pedig még fel sem értünk a peremre

Volt egy rövid szakaszon egy szerpentin is. Nagyon gyorsan és nagyon könnyen vettünk fel sok szintet – hála a remek útnak.

Odafent a peremen, ahonnan kezdődött az igazi Rock N’ Roll, még egy pár WC is volt telepítve… Ha valaki esetleg becsinálna a magasságtól, vagy örömében a látványtól :)

Lent a kanyon aljában fel-le szaladgáltak az apró buszok :)

Mi pedig elindultunk az innentől már láncokkal is biztosított úton tovább a csúcs felé

Közben mások már lefelé jöttek. Nem sokan voltunk a sziklán, mert direkt késő délután mentünk. Állítólag korán reggel sincs nagy tömeg, de napközben itt tolonganak az emberek és sorbanállás van

Na ez már kezd parásan kinézni, de a valóságban nem volt annyira az

Ezek a fák mindenütt kinőnek a sziklából…

Woooohoooooo! :) Ez valóban ilyen félelmetesen nézett ki, de mivel láttunk lejönni embereket, és mivel Nathan csak úgy ment előre, mintha egy délutáni sétára mentünk volna, ezért mi is így tettünk.

Vissza-vissza nézve néha elképedtünk, hogy hol jöttünk fel :)

[caption id="" align="aligncenter" width="600"]Szemben egy másik túraútvonal is volt a kanyon szemközti oldalán

[/caption]

Fent a csúcson nem csak fotózkodtunk, hanem ültünk, ettünk és beszélgettünk is jó egy órácskát.

Nathan elmesélte, hogy anno mormon pioneerek fedezték fel ezt a környéket, vagyis inkább hogy a helyi őslakos amerikaiakkal (az “indiánokkal”) együtt ők járták be először a nyugati emberek közül. Innen a néveredet is, de erről majd részletesebben később egy Origo-cikk keretein belül! ;)
Addig is itt van még egy timelapse, igaz nem sok minden mozog rajta, mert eléggé álltak a felhők, de azért a cikázó buszok a völgy aljában viccesek. :)

A Zion Kanyon észak felé az Angel’s Landing tetejéről

Így nézett ki a csúcs gerince – nem is olyan rémisztő, mint lentről

Lefelé menet Nathan és Zita ismét előreszaladtak nagy beszélgetve, én meg hátulról paparadzultam :)

Képen nagyon durván néz ki, valójában akinek nincs tériszonya, az simán felsétál :)

Itt már újra lent vagyunk a szorosban, ezen a képen jól látszik, hogy milyen ügyesen építették ki a turistautat. Igazából a láncos részig akár még egy masszívabb kerekesszékkel is fel lehetne jutni. De egy MTB-vel tuti. Na meg lefelé is, annak akinek vannak hozzá elég jó fékei – és bátorsága. :)

Persze másnap sem maradtunk tétlenek, de erről majd legközelebb! ;)

Történt 2014. július 14-15-én, bicikliztünk (gurultunk lefelé…:D) 26km-t.

Zita, Zita és Edina a Las Vegas táblánál :)

A lányok bevittek minket Las Vegas főutcájára, a Stripre, ahol a sok óriáskaszinó és minden jóság van

Párizs – vagyis egy kaszinó, amit Párizson és az Eiffel-tornyon keresztül adnak el

Ceasars Palace – egy másik témájú óriáskaszinó

Belül

Játékgépek mindenütt, hatalmas csarnokokban, tényleg mint ahogy a filmekben látni…

Mi végül nem játszottunk, pedig úgy terveztük, hogy 1, max. 5 dollárt felteszünk valamire, de mire ideértünk, már nem tűnt ez jó ötletnek, valahogy felkavaró volt látni ezt a rengeteg játékgépet… Zita csak pózol ezen a képen, valójában egy dollárt sem játszottunk el. :)

A rulettasztaloknál

Vannak ilyen óriási LCD kijelzős vesztőgépek is

Elég fényüző az egész Caesar Palace és olyan óriási, hogy azt nehéz volt felfognunk is

Egy felüljáróról a Strip

A bűn városa, és ezt nyiltan hirdetik, szórólapoznak is mindenütt

Van egy szökőkút, ami minden húsz percben előad egy dallamot és közben a szökőkút is “játszik”

Britney és más sztárok is itt lépnek fel néha évekig, minden nap

Tematikus nyerőgépek

Tematikus éttermek

Egy kis zöld az autóút közepén

Megint valamelyik híres európai városra hajazó helyhez közelítünk, felismeritek már?

Velence! :)

A hidakról vízpárát szórnak a gondolásokra

Meg kell hagyni, jól megcsinálták… Bent nem jártunk, de állítólag bent is nagyon durva

Velence legnagyobb látnivalói egy helyre összesűrítve – és nekem úgy tűnt hogy 1:1-ben lemásolva, ugyanakkorában… Vagy legfeljebb egy picit kisebben

Van egy óriáskerék Las Vegasban is (és épül még kettő… :o), ami állítólag nagyobb, mint a London Eye, és mivel Zita és Edina a vendéglátóiparban dolgoznak, tudtak rá nagyon kedvezményes jegyet szerezni, így beszálltunk az egyik üveggömbbe :)

Bent nagyon high-tech volt minden, és arra az esetre, ha a kilátás nem kötött volna le minket, a képernyőkön és a hangszórókon keresztül is folyamatosan szórakoztattak minket

Egy szállodakert felülről

Egy parkoló felülről – Amerika az autók országa, mondjuk látva a távolságokat, ez érthető is. Persze a városok és minden is úgy alakult és épült ki, hogy az autósokat szolgálja. Csak tudjunk leugorni erről a lóról vagy valahogy fenntarthatóvá varázsolni az autózást (is)

A naplementét az óriáskerékről nézhettük végig – Ha jól emlékszem 30 percig tart egy kör rajta – ez az idő nagyon gyorsan elrepült a kapszulában – amiket egyébként bulira is ki lehet bérelni, a padlóból bárpult hajtható elő és legénységet(pultos fiút) is lehet bérelni a bulihoz

Szomszédaink a magasban

A város egy részlete a kerék tetejéről

…és maga az óriáskerék immár esti fényeiben

A kerék után még bementünk a Ceasers Palaceba, mert a lányok mutatni akartak valamit – nélkülük kb. elvesztünk volna ebben a kaszinódzsungelben, hiába van még beltéren is ilyen fancy irányjelző tábla

Na ez durva! :) Valahogy a kaszinó mögött és a szállodák alatt (de a mélygarázs felett!) egyszer csak egy kacskaringós utcákból álló bevásárlóközpontba jutottunk. De mivel odakint hőség volt, ezt is befedték, és belégkondícionálták, de a mennyezetet olyanra festették, mintha bárányfelhős ég alatt sétálnánk. Cirkusz ez a javából, felnőttek Disneylandje – Ahogy Zita (az én Zitám) mondta :)

Ez se volt gyenge, egy teljesen automatizált, robotbábúkat felvonultató jelenet zajlott le tűz és vízeffektekkel. Az egész valami ókori történet akart lenni, de lévén a szereplők nem élők voltak és a háttérben Nike meg CheeseCake Factory logók díszelegtek, az egész kicsit mesterkélt volt, még úgy is, hogy amúgy nagyon profin meg volt csinálni. Azért érdekes volt látni ezt is.

Újra Zita kényelmes otthonában, feleségem ismét főzött valami finomat

Zita elvitt minket egy igazi jó hamburgert enni. Ez is egy meki szerű hely volt, de mégis nagyon más. A minimalista designú étteremben nem volt minden agyonfestve marketinggel és az étlapon csak 2-3 féle hamburger volt, plusz sült krumpli és üdítő. A hamburger viszont tényleg nagyon finom volt, mert bár gyorsétteremben voltunk, mégsem tűnt annyira gyorsétterminek. És talán még egy fokkal egészségesebb is volt a mekisnél vagy a társaiénál

Szégyenlem, de már nem emlékszem, milyen főzelék volt ez. De finom volt, emlékszem hogy büszke voltam a feleségemre, mikor megkóstoltam. Mikor feleségül vettem, még nem volt a konyhában sok tapasztalata, de már nagyon ügyes. Persze az nem igaz, hogy zsákbamacskát vettem volna, hisz előtte megnéztem az anyukáját is! ;)

Ó jajj, ez még most is fáj, hetekkel később. Rendeltünk új SPD cipőket (ugyanazt, ami nekem kettő, Zitának három évig bírta, hisz ez azt jelenti, hogy akkor az új cipőkkel már garantált, hogy kibírjuk hazáig – Specialized Tahoe cipőkről van szó) és a hozzájuk való stoplikat, de az egyik csomagból mire megérkezett, kiesett az a kis ovális fémkarika a két lyukkal, ami a csavarok alá kerül. Sajnos ezzel nem foglalkoztunk az első las vegasi napjainkon, csak az utolsón, persze indulás előtti este.

…és ekkor jöttem rá, hogy a régi stopliból, mivel azok nagyon le és elkoptak, nameg összerohadtak, nem tudom kivenni ezeket az alátéteket, mert az őket tartó csavarok elnyíródtak, összerozsdásodtak a cipőtesttel… Ekkor kezdtem nekiállni a régi cipőmnek a svájci bicskánk fűrészével…

Fűrészeltem, fűrészeltem, de hiába… nem tudtam hozzáférni a hiányzó alátét régi példányához. Persze azért kitaláltam valamit, másnap egyikünknek sem kellett működő SPD cipő nélkül elindulnia.

A búcsú Zitától

Éééés elindultunk Las Vegasból! :) Összesen 8 napot töltöttünk a városban, na nem azért, mert ez volt minden álmunk, ennyit Las Vegasban lenni, hanem mert kissé meg voltunk fáradva a Yosemite, és a sok sátrazós nap után, és sok elintézni valónk is volt. Zitához sok holmink érkezett ebay-en (vagyis pontosabban Évához, aki elhozta nekünk), és sok-sok cikket és bejegyzést, sőt még néhány riportot is innen írtunk meg, na és megterveztük részleteiben az út további szakaszát is. Sőt, további pótalkatrészt is kellett rendelnünk, de erről majd később. A lényeg, hogy ezermillió köszönettel és nagy hálával tartozunk főleg Zitának, de Edinának, Terinek és Évának is a segítségükért és a társaságukért, és hogy ilyen nagyszerű, szuper kényelmes helyünk volt erre a hosszú időre. Ezúton is ezer köszönet! – A képen pedig, ha jól sejtem választási plakátok láthatóak – tele van ilyenekkel minden üres telek.

Útban a Strip felé – útba esett kifelé menet a városból. Tulajdonképpen az egész városon át kellett vágnunk, a délnyugati csücskéből indultunk és ÉK felé hagytuk el.

Előttem van észak, és nyugat, jobbra a nap kél, meg a repülők is arra vannak. És délről jöttünk. :)

Van, aki fest, mások meg (jobbra) timelapse videót készítenek :D

Juhééé, Las Vegas! :) Egy centet sem buktunk, de élményekkel gazdagabbak lettünk itt is! :)

Kápolna Las Vegasban: Illetékteleneknek belépni tilos, fegyverrel őrzött terület! – Esküvő a kápolnában: 1000 dollár! :) Najó, csak viccelek, nem láttunk ilyeneket, de az tény, hogy zárva volt és a közelébe sem lehetett menni, nem úgy mint mondjuk egy európai társánál. Itt a pénzről szól minden.

Ebből a piramis alakú kaszinóból(?) fent egy függőleges fénynyalábot lőnek ki, ami állítólag még az űrből is látszik. Amikor először láttam, egyedül futottam sötétedéskor, kb. 10km-re voltam tőle és egy hatalmas, sötét viharfelhőt világított meg alulról. Ez csak pár nappal volt a függetlenség napja után, és egy pillanatra tényleg úgy látszott, hogy egy űrhajó szállott Las Vegas felé és éppen felrobbantják a várost egy gyilkos lézernyalábbal :)

New York, Las Vegas :) Fake felhőkarcolók, valószínű kaszinó, vagy talán szálloda van a belsejükben. Nekem innen a távolból úgy tűnt, még az ablakok is csak festettek, és beton az egész.

Zita régi cipője…

…most végleg feldobta a talpát. Budapest – Las Vegas, 3 év és 26400km – ebből javarésze Ázsiában. Megszolgálta! :) Utódját, egy ugyanilyet csak csodaszép kék női színben az én csodaszép kékszemű feleségemnek 40 dollárért vettük ebay-en, míg az enyémet végül csak a Specialized honlapján keresztül kaptuk meg 75 dollárért. Mindkét esetben még rájött az árra egy kb. 15 dolláros postaköltség, de még így is nagyon megérte egy ilyen jó cipőt ennyiért. – A Striptől pár blokknyira keletre, arra, amerre már a monorailes magasvasút sem jár, találtunk Yelp.com-on egy még vasárnap is nyitva tartó kerékpárboltot. És mivel ez a nap vasárnap volt, kifelé menet a városból először ide hajtottunk. Itt tudtunk venni gumitömlőt, mert abból elfogyott a tartalék, és 2 dollárért kaptunk Zita stoplijába a hiányzó alátétből egyet. Csak azt nem értettük, hogy hogyan lehet az, hogy egy modern, fejlett országban, ahol elméletileg gondolkodó emberek laknak, ott az eladó kivette az amúgy 15+ dolláros stoplicsomagból az alátétet, és eladta nekünk két dollárért. Ezután hogy adja el a hiányos stopliszettet? 13 dollárért fogja árulni, és várja, hogy megvegyék?

A timelapse videót ezen a helyen állítottuk le, mikor megérkeztünk a bringabolt elé. Meg tudjátok számolni, hány gyalogost látni az utcán addig a pontig, amíg meg nem érkezünk a Las Vegas tábláig? :)

Ráesett egy kókuszdió a vállára a fáról? Elcsúszott a mekiben a frissen felmosott padlón? Karambolozott az autójával? Perelje szét az agyát az illetőnek! Mi segítünk, hívjon most, és hamar milliomost csinálunk önből a balesete által! …és mellesleg mi is jól járunk… és mellesleg az amerikai törvényhozás egy kabaré… :)

Itt utálom a mekit nyíltan, de közben be kell valljuk megint, mivel Zita defektet kapott és semmilyen helyen nem közvetítették a fociVB döntőt, végül jobb híján megint egy mekibe ültünk be sziesztázni, megtöltöttük a már kicsit kopottas poharunkat üdítővel, és az ingyenwifin streamelve egy magyar forrásról végignéztük a fociVB döntőjét. Ez vicces volt, mert a mi streamünk valahogy előbb jött mint a szomszéd asztalnál tableten néző srácoké, ők némi fáziskéséssel őrjöngtek az eseményeken. :)

Miután a németek megnyerték a döntőt, nekünk is ideje volt továbbállni, noha odakint még mindig tombolt a hőség, és először ugye még a defektet kellett megjavítanunk:

Megtaláltuk a ludast!

Ötödik defektünk ezen az úton. Mind az öt esetben az ilyen fémszálaktól történt a defekt, és mindig fejlett országokban. Érdekes, hogy pont ahol gondolnánk, Ázsiában nem kaptunk egyetlen defektet sem. Well, az igazi “fejletlen” Ázsiában nem, ugyanis Törökország és Malajzia között egyetlen defektünk sem volt. Mindig csak a fejlett országokban, ahol ezek az óriási kamionok döngetik az utakat az óriási, rengeteg kerekeikkel, amelyek abroncsait hátrahagyják mikor defektet kapnak. Az ilyen abroncsokban vannak ezek az apró fémszálak, amelyek képesek átszúrni a Schwalbe Marathon Plus defektvédelmét. Később az USA-ban még két defektet kaptunk, szintén ezek miatt. Tehát defektek száma eddig összesen: 7. Ebből 1 Törökországban, 1 Malajziában, 1 Ausztráliában, 1 Új-Zélandon és 3 az USA-ban.

Nem, nem ettünk mekis kaját, ezeket a szendvicseket én készítettem és bár ezen a képen épp nem látszik, de jól meg voltak rakva zöldségekkel is és nagyon finomak voltak. Bent azért nem volt pofánk enni… :)

Pálmafának álcázott átjátszótorony… :)

Még ki sem értünk Las Vegasból, megint meg kellett állni, mert éreztük, hogy kikészít minket a hőség. Egy nagy lefelében azt hittük, hogy majd végre lehűt minket a menetszél, de az olyan forró volt, hogy már csípte a szemünket is és egyáltalán nem hűsített le minket, olyan volt, mintha egy légkeringtetéses sütőben bicikliztünk volna. Ez nem volt vicces, ezért megálltunk egy kis boltnál és bemenekültünk a légkondi alá. Bent nem találjátok ki, mit találtunk az élelmiszerboltban! Játékgépeket… :o

Super Size üdítőspohár – avagy hogyan vedd magadhoz egyszerűen a két napra elegendő kalóriamennyiséget folyadék formájában. Értitek már miért annyira sokan kövérek az amerikaiak? Itt nem a minőség számít, hanem a méret és a mennyiség, a látszat.

Ping pong? Mi az? Itt az amerikai verzió lassan ismertebb lesz, mint az eredeti játék. Beer pong és Zombie Card Game a bolt polcain. És mi még azt hittük, hogy némelyik ázsiai kultúra őrült… :) Well, minden kultúrának vannak jó és rossz oldalai, a lényeg, hogy mindig a jó dolgokat lessük el mindenhonnan. És elnézést, hogy ennyit szapulom az Amerikából eredő kanszumerizmust, de most hagy mondjam el, hogy ide is (bár kezdetben némi előítélettel, de) nyitott szívvel jöttünk és itt is rengeteg jó dolgot láttunk (a kép témája nem tartozik ezek közé :D) és sok-sok remek emberrel találkoztunk akiktől sokat tanultunk és gazdagodtunk azáltal, hogy találkoztunk. Legyen szó itt élő magyarokról, más bevándorlókról, vagy őslakos amerikaiakról.

Végre, kiértünk Las Vegasból! :) De a hátam még mindig izzadt, valaki kapcsolja már ki a hajszárítót!

Well Done, magunk mögött hagytuk ezt a minden értelemben őrült várost. :)

Mások sem tudják, mit tegyenek jó dolgukban. :)

Azért nincs forgalom, mert az autópálya mellett, egy azzal párhuzamos alternatív úton haladtunk. Ahol naplemente előtt nagyon szép fényeket kaptunk, és végre az idő is lehűlt egy picit (talán 40 fokra) az elviselhető értékre, így nagy feeling volt itt és ekkor biciklizni, főleg egy ilyen mozgalmas nap után.

Megálltunk egy benzinkút-étterem-bolt-óriásparkoló helyen, ahol egyszer csak egy olyan pickup állt meg, aminek furcsa fehér cucc volt rakodva mindenhová az aljára, mintha csak havat vert volna fel magára. Persze ahhoz 50 fokkal hidegebb kellett volna, hogy legyen. Valójában arról volt szó, hogy egy kis off-road túrán voltak a Halál Völgyének azon a részén, ahol egy sósivatag van. Amit a Zita a kezében tart, az egy az autó aljáról leesett sótömb. Ezen a helyen ránk sötétedett, kérdeztünk táborhely után, az út túloldalára mutattak, hogy ott szabad. Ott csak bokrok és kövek voltak, és az erős szél mindenféle szemetet fújt magával. Hátul találtunk egy lakókocsit, megörültünk, hogy lesznek szomszédaink és általuk talán szélárnyékunk, de mikor odaértünk, csalódnunk kellett, a jármű szét volt verve és elhagyatott volt. Az egész környék barátságtalan volt, és az eget már viharfelhők borították, ugyanakkor még mindig forróság volt, ahhoz legalábbis túl melegnek tűnt az idő, hogy csak úgy a szabadban itt aludjunk. Valószínű már csak a hőség miatt sem működhetett volna ez. Ezért aztán elkezdtük kérdezgetni a benzinkútra beálló pickuposokat. A negyedik fickó visszakérdezett: “És akkor majd a fejemhez tartjátok a pisztolyt?” – mire mi így válaszoltunk: “Nem, nem, dehogy is, nincs nálunk pisztoly, mi baltával dolgozunk…” – Ez tetszhetett neki, mert azt mondta, elvisz minket. Jó két órát autóztunk, közben láttam a Virgin River Gorgeban olyan útszakaszokat, ami biciklivel nagyon para lett volna, mert útfelújítás miatt csak egy mindkét oldalt betonsávval korlátolt helyen tudtunk volna haladni, nagyon közel a nagyon gyors és sűrű forgalomtól. Emberünk két óra alatt két bringanapnyira teleportált minket és végül egy olyan elágazásnál tett ki minket, ahonnan csak 5km-re volt már Toquerville – a falu, ahol Couchsurfinggel szállásunk volt egy nagyon érdekesnek ígérkező családnál.

Épphogy csak elköszöntünk a fuvarosunktól, az elhagyatott kereszteződésben fél percre rá egy másik autós állt meg mellettünk. Joe-val hozott össze minket a véletlen, aki csak azért hajtott le itt az autóútról, hogy kinyújtóztassa a tagjait. Joe maga is nagy bringás, és most egy értekezletre igyekezett, mert amúgy szolár megoldásokkal foglalkozó céget vezet. Amikor nem bringázik, merthogy ő maga is nagy bringatúrás és épp nála volt az amerikai túrakerékpárosok körében nagyon ismert Adventure Cyclist magazin legújabb száma, amiben éppen rekumbensekkel foglalkoztak és a címlapon is egy rekus volt látható. Joe pedig éppen Európában szeretne legközelebb biciklizni, de valami sík terepen, mert már nem bírja úgy, mint régen. Rögtön javasoltam is neki a Duna menti útvonalat a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. :) Hát most mondjátok meg, micsoda “véletlenek” vannak. Van erre az angolnak egy nagyon jó szava, de most nem jut az eszembe. De most komolyan, hogy történhet ilyen? Elvisznek vagy 200km-re mikor már éjszaka van, és ahol kitesznek, ott jön egy csávó, akinél van egy olyan magazin, amin épp olyan furcsa bicikli van, mint a miénk. És épp tudok neki remek tanácsokkal szolgálni, és épp olyan dologgal foglalkozik, amivel talán egyszer én is szeretnék. Amikor ilyenek történnek az emberrel, akkor akaratlanul is belegondol abba, hogy mi van, ha odafentről valaki vagy valami mozgatja ezeket a szálakat, mert hát hogy lehet ilyesmi véletlen? – Joe-val jó 20 percet örvendeztünk egymásnak, kontaktot cseréltünk, és végül hiába unszoltuk, hogy nem kell, mert csak összegyűrődik nálunk, nekünk ajándékozta az újságot. :)

Az elágazástól hihetetlen, de az 5km alatt kaptunk egy zuhét. Itt már jóval hűvösebb volt az idő, éreztük, hogy itt tudunk majd aludni, ki is néztünk egy apró tavat a GPS-en, de mikor odaértünk, kiderült, hogy magánterület. Végül a bekötőútról egy lapos területre lekanyarodva egy lókifutó és egy valamiféle ritkán használt járgányok lerakóhelye között egy királydinnyésben sátraztunk. Ez azért nem volt szerencsés, mert emiatt a szúrós bizék miatt nem mertük felfújni a matracainkat. Csak a hálózsákokon aludtunk, és reggel tucatszámra vettük ki a papucsainkból és a gumiabroncsainkból ezeket a tüskés cuccokat. Persze defektet ezektől nem kaptunk. :) Felhívtuk Nathant, a szállásadónkat, aki azt mondta, nem gond, hogy két nappal előbb érkeztünk, örömmel látnak minket már most is.

Történt 2014. július 9. és 13. között, illetve 14. reggel. Bicikliztünk kerek 80km-t 13-án. Megírva augusztus 6-án.

A második nap a Tuolumne Meadows-i kempingből indulva most a Katedrális-tavakhoz kirándultunk el. Ez egy egynapos csillagtúra, néhány száz méter emelkedővel és talán 4 mérföld egy irányban.

Útközben láttunk repülés közben pattogó-csattogó hangot adó tücsökszerű lényeket, egyiküket sikerült közelről lencsevégre kapni

A Katedrális csúcs sziklatornyát először Észak felől pillantottuk meg – innen még nem tűnt különlegesnek… :)

Kezdetben meg voltam makkanva az előző napi futástól, de aztán Zitával mind a ketten rátaláltunk egy jó ritmusra, amiben aztán már jólesett a séta

Nem kis örömünkre később fehér felhők tűntek fel az égen. Ebből még jó kis timelapse videók is születhetnek ezen a napon! :)

Ahogy lekanyarodtunk a fő csapásról az Alsó Katedrális-tóhoz, és hátrafordultunk, ez a látvány tárult elénk :) – A Katedrális-csúcs! :)

A tóhoz menet a rétet ilyen kristálytiszta vízű csatornák szabdalták

Szinte hívott minket a víz – Ha kis gyerekek lettünk volna (kisebb testtel, hogy bele is férjünk) beleugrottunk volna és körbeúszkáltunk volna e gyönyörű vízi labirintusban :)

A tavat és a rétet ez a hosszú lapos szikla határolta – Itt mindent a jég formált

A patakokon nem volt könnyű az átkelés, Zita épített is egy gázlót az egyik helyen

Szép hely olvasáshoz :)

Az Alsó Katedrális-tó túlsó sarka

A vágatlan kép, elforgatás nélkül – Szitakötők kis szitakötőt készítenek :)

Jó volt kicsit pihenni e gyönyörű tó partján

Zita nagyon élvezte az ittlétet

Amíg a parton csodálkoztunk, az állványon a timelapse kamera is figyelt a Katedrális-csúcs felé:

A Felső Katedrális-tóhoz menet néhány virágot is felfedeztünk

…és menet egy bizonyos pontról nagyon érdekes szögben látszott a hegy :)

Az erdő szépségével nehezen tudtunk betelni

Az ott már a Felső Katedrális-tó! :)

Egy csavart törzsű fa

…és megérkeztünk a tó partjára! Valóban meseszép, ahogy reméltük.

A Felső Katedrális-tó és a Katedrális-csúcs

Megpróbáltuk körbesétálni a tavat, de egyszer csak ezen a sziklaperemen találtuk magunkat…

…ahonnan amúgy a kilátás sem volt gyenge :)

[caption id="" align="aligncenter" width="600"]…és körben a leutat is megtaláltuk a tó hátsó részéhez, ahol egy szikla árnyékában havat is találtunk

[/caption]

Erről a kilátásról készült egy ennél szerintünk még sokkal jobb panoráma is, amely nagy eséllyel pályázik majd a 2015-ös 360°bringa falinaptár áprilisi, kaliforniai oldalára :)

Nem bírtunk tovább tartózkodni a csábítástól, bemártóztunk a vízbe – ami amúgy nem volt olyan hideg, mint hittük, lent 2500m-en a völgyben a patak hidegebbnek tűnt, mint itt 2800m-en ez a tó

Könnyűbúvár maszk és légzőcső és vízálló kameratok is volt nálunk, és használtuk is őket:

Talán kár minden szóért, de nem bírom ki, hogy ne írjam le: fantasztikus volt ebben a tóban megfürödni, a természet egyik legszebb templomában voltunk, és ezt éreztük is, gyönyörű perceket töltöttünk itt.

Fürdés 2800 méterrel a tengerszint felett, egy meseszép tóban az érintetlen, csodaszép természet kellős közepén. Ahová kerékpárral és gyalog jöttünk fel, és ahol még a víz alatt is jól körbenézünk, ha már itt vagyunk. Hát van ennél jobb? :)

A tómeder puha iszapos volt…

…és ha nem vigyáztunk, hamar felkavartuk a mozgásunkkal, és ilyen lett tőle az amúgy gyönyörű tiszta víz :)

Nem bírtam hová lenni az örömömben, ezért átúsztam a tó túloldalára. De hiába, ott is nagyon boldog maradtam. :) Visszaúsztam Zitához, és ott se változott semmi! :D

Közben a felhők is alkottak

“Szia hegy, szia tó, jó volt itt lenni!” :)

Ez a benyúló szikladarab és a mellette lévő sziklasziget volt a strandhelyünk

Irány vissza a tó hátsó részéhez, fölkapni a timelapse kamerát

Az átjáró, itt tudtunk lejutni a sziklaperemről

Csak hogy ne legyen színtiszta rózsaszín az egész bejegyzés, elárulom hogy a tónak ezen hátsó fertáján, ahonnan a legszebb volt a kilátás, annyi apró szúnyog portyázott, hogy nem lehetett meglenni tőlük, szana-szét csíptek minket, fényképezni alig bírtam megállni. Viszont hála az égnek, csak itt voltak, és pl. a sziklaszirten, ahol fürödtünk, egyáltalán nem volt belőlük. A timelapse pedig, amit itt hátul hagytam kegyegni az állványon… :) Hát az mondhatjuk, hogy sikerült! :) A szemfülesek még egy mókust is fel tudnak rajta fedezni a bal alsó sarokban. :) A jobb alsó sarokban a fogaskerékra kattintva és a sebességet 2x-esre állítva pedig a felhők mozgását még látványosabbá tehetitek! ;)

A lapos sziklákra kicsit felmászva még izgalmasabb kilátást kaptunk

Már csak az ösvényt kéne megtalálni… :)

Kicsit elkóboroltunk…

Amit nem bántunk meg… :)

Mielőtt visszataláltunk volna az ösvényre (ami triviális volt, körben a hegyek miatt lehetetlenség lett volna eltévednünk) láttunk még néhány csodát :)

Zita megfigyelte, hogy ilyen íves sávokban nő csak a fű egy-két helyen… Arra már nem jöttünk rá, hogy miért?

Lefelé menet egy mókus igen közel engedett magához

Percekig hagyta magát fényképezni…

“Meg kell zabálni!” :) – Közben nagy serényen rágta lefelé a nála lévő magról a háncsot – az alábbi videófelvétel, bár az elején úgy tűnik, hogy gyorsított felvétel, de nem az. :) Még azt is kihallani rajta, ahogy eszik a kis állat! :)

Mivel a kemping környékéről az emberek már minden tüzifát összeszedtek, Zita visszafelé menet a törülközőjébe szedett egy nagy adagot a lehullott faágakból… Ez jól fog jönni még az esti tábortűzhöz! :)

Mire kiértünk az országútra, pont elment az aznapi utolsó ingyenes Shuttle Bus is, ezért stoppolni voltunk kénytelenek. – A kb. 10-ik autó állt meg nekünk, két indiai származású férfi egészen a kempingünk melletti közértig vitt minket, ahol találkoztunk egy hegymászó sráccal. Elmesélte, hogy ezen a napon mászták meg a Katedrális-csúcsot! :o

“Na de most hogy fogom meg a lábost?” :)

A késünk, amelyet több mint két évvel ezelőtt Kashgarban vettünk és amely miatt egyszer Laoszban bajba keveredtünk, most, egy lilahagyma felszelése közben azt mondta: “Elég!” :) Jól bírta, megszolgálta, szerettük. :)

A mai vacsoránk Sárgaborsófőzelék Tábortűz-módra, virslivel, lilahagymával és fokhagymás pirítóssal :)

Kettétört! :) Két nap alatt szét tudtunk égetni egy ekkora husángot

Olyan finom is volt, amennyire jól néz ki! :) Viszont egy dolgot nem értünk. Otthon én amióta az eszemet tudom, mint krémszerű sárgaborsó főzeléket ettem, de Zitának ezidáig egyszer sem sikerült ilyet produkálni (de egyre finomabbak, csak az állag nem hazai, pedig be is áztatta a lencsét egy műanyag vizespalackban egy nappal előtte…), és nem értjük, miért nem. Otthon a turmixgép is be lett vetve?!? (a választ édesanyámtól várom :D)

Na, ennyi volt mára, puszi haza! :) “Holnap”, azaz a blogon hétfőn indulunk fel a Tioga-hágóba. ;) Maradjatok velünk! :)

Történt egy csodaszép napon, 2014. június 30-án. Megírva és beszerkesztve július 29-én.

Reggel sikerült a nap előtt kelni, és igazán korán elindulni. Mivel minél előbb el akartuk hagyni a kempinget, ezért a tőle kb. egy kilométerre lévő elágazásnál reggeliztünk, a benzinkút melletti erdős részen reggeliztünk. Zita tápos rántottát sütött egy fatuskón.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Mindeközben egy állat is megjelent a környéken:

Újratöltöttük a palackjainkat a már ismert mosdóban, majd nekilódultunk a már ismert fölfelének. Hamar felértünk ugyanoda, ahová tegnap este is, és most sokkal könnyedebben, pihentebben haladtunk. Az emelkedő azért kivett belőlünk, de szép is volt, főleg hogy tudtuk, hamarosan lankásabb lesz és még egy kisebb lefelé is lesz közben.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Később valóban megérkeztünk a lankásabb részre és pár kilométer lejtőnk is volt. A táj változott, egybefüggő szikla hegyoldal mellett tekertünk, majd egy takaros ki tó partján elmajaszoltunk egy müzliszeletet.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Az ebédünket a grafikonon látható 49-ik kilométernél, abban a “mélyedésben” költöttük el, ami valójában a Yosemite-patak völgye volt. Ahogy leért az utunk a völgy aljába, már gyönyörű, nyílt terepen tekertünk, hatalmas jó kilátással a sziklás, fenyőerdős tájra. Itt aztán mindent lecsiszolt laposra a jég, de ezek a fenyők még ebben a sziklában is képesek erős gyökeret verni! :) A patak mellett az útról lekanyarodva egy kellemes patakparti pihenőhelyen ebédeltünk meg.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Kiadós adagot főztünk, amiből későbbre is maradt. Mellettünk egy denveri család piknikezett, és mintha csak értették volna Zita magyar sóhaját egy hideg üdítő után, pár perccel az érkezésünk után hideg görögdinnye szeletekkel és üdítővel kínáltak minket. Az anyuka olyan fiatalos volt, hogy inkább néztem volna a gyermekei testvérének, mint anyjának. Ebéd után a már előzőleg a fekete zuhanyzsákba a napra kitett, és az ebédünk alatt felmelegedett vízből lezuhanyoztunk, majd a patakot és a helyi madárvilág egyik gyönyörű színes példányát szemügyre véve lassan szedelődzködni kezdtünk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Ez ugyanaz a patak, ami tegnap aláömlött abból a hatalmas magasságból a Yosemite-völgybe. Most több mint 1000 méterrel feljebb voltunk, messze a vízesés felett. Indult is innen egy Trail, ami egyenesen a Camp 4-ba vezetett volna minket kb. fél napnyi séta után. Biciklivel kicsit hosszabb volt az út idáig, de ahogy belegondoltunk ebbe a hatalmas magasságba, nagyon tetszett a gondolat, hogy kevesebb mint 24 óra alatt (mert tegnap elég későn hagytuk el a völgyet) feljutottunk ide ennyi sok cuccot – a csigaházunkat – is magunkkal hozva, pusztán a saját erőnkből.

Innen egy jó kétszáz méteres mászás következett, majd hullámos táj, hol egy apróbb hágót másztunk meg és száguldottunk le a túloldalán, hol lapos, alig észrevehetően emelkedő úton tekertünk. A táj közben egészen elképesztő volt, csak úgy ámultunk kanyarról kanyarra. Egy helyen hatalmas fák nőttek ki a szinte vízszinted sziklafalból, és törtek a magasba felettünk. Aztán jött még egy mászás, aztán még egy lefelé.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Mígnem ki kilyukadtunk egy tágas kilátással bíró kanyarban, ahol egy széles parkoló is szolgált azon autósok számára, akik erre a kilátásra kíváncsiak voltak. Ez volt az Olmsted Point, ahonnan most egy teljesen más szögből, fölülről és a távolból láthattunk a Half Dome-ot a látóhatár végében. Ez egyben egyébként a Tuolumne Meadows környékén fel-alá közlekedő szintén ingyenes shuttle busz nyugati állomása is egyben. A keleti már fent van a Tioga hágóban, 3030m magasan.

Az Olmsted Pointon megálltunk mi is egy kicsit, és kimásztunk egy közeli szikladómra is nézelődni, ennek a tetején egy apró fa nőtt ki a sziklából, mintha csak azért lett volna ott, hogy egy kis árnyékot adjon a kilátásban gyönyörködőknek. Nem semmi táj volt ez, szinte nem is lehetett eleget csodálni, olyan gyönyörű volt.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Alig hagytuk el a parkolót, egy hosszú balrakanyarban az út jobb oldalán feltűnt egy festőien szép táj közepén a Teyana Lake. Ez megint olyan látvány volt, amivel nehezen lehetett betelni a rövid megálló alatt, de nekünk már nem jutott ennél több, közel volt a naplemente időpontja és nekünk még hátra volt egy utolsó nagyobb mászás (a grafikonon a 75. kilométertől) a Tuolumne Meadows kempingjéig.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Legurultunk a tó partjára, ahol egy kicsit kisétáltunk a partjára, de ott annyi szűnyog volt, hogy hamar meg is untuk a látványt néhány fotó után.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Folytattuk a bringákon a tó partján, majd miután elhagytuk azt és elkezdődött a mászás, megálltunk az út szélén némi kalóráit magunkhoz venni, mert Zitánál kezdett lemerülni a tank. Ami azt illeti, nekem is jól estek a falatok, bár én még bírtam volna a végéig, én nagyobb mazohista vagyok, mint a feleségem. Ha kell, az összeesésig/eléhezésig is ki tudom hajtani magam, és erre sajnos hajlamos is vagyok, úgyhogy ilyenkor jó, hogy itt van Zita és megállít, hogy együnk, pihenjünk.

Leküzdöttük ezt az utolsó emelkedőt is, és lefelé száguldva először újabb dómszerű sziklacsúcsok tüntek fel előttünk, majd a Tuolumne Meadows széles, lapos rétje, de ekkor már javában szürkült, csak a hegyek tetején sárgállot a nap, de a táj nagy része már szürke volt a végtelen hosszúra nyúlt árnyékoktól.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Lekanyarodtunk az Information Centernél, de az már zárva volt. Egy kolléga viszont épp ekkor érkezett meg a szálláshoz, aki elmondta, hogy menjünk a kempinbe, mert amikor ő onnan eljött, még volt néhány hely, és van ott Backpacker’s campsite is. Mire odaérünk, a bódéban már nem volt senki, de a kempingfelelőst megtaláltuk, és megengedte nekünk, hogy a közeli dombtetőn lévő Backpacker’s kempingben két éjszakát is eltöltsünk egymás után. A szabály elvileg az, hogy a gyalogtúránk előtti és az azt követő éjszakán szabad használnunk ezt a kempinget, és hát mi másnap gyalogtúrázni terveztünk, csak éppen nem több napos, hosszú túrára terveztünk indulni, hanem csak dayhikes-ra vagyis egynapos gyalogtúrára. Szóval így kiforgatva a szabályokat a két éjszakára amúgy is lehetőség lenne, de mi azért jobbnak láttuk megbeszélni. Már sötétben toltuk fel a dombra a bringákat, amelynek az oldala természetesen meredek és csúszos volt, csak hogy még legyen egy kis utolsó kihívásunk itt 2500 méter magasan.

A Yosemite-patak völgyéből kimászva a nyeregben indítottam egy timelapse felvételt a mögém szerelt kamerával, de mivel 15fps-re állítottam a sebességét, elég hosszú lett és számotokra talán unalmas. Azért ha valaki szeretné így is átérezni a leírt élményeket, kattintson a Play gombra! ;)

Történt 2014. június 28-án, tekertünk 67km-t 9,8km/h-s átlaggal, közben kb. 1200m mászva, nettó 6 óra 49 perc alatt. Fotók kiválogatva, átnevezve, átméretezve, berendezve, beillesztve és az egész a videókkal összeszerkesztve (ez több idő mint megírni az egészet), és megírva július 25-én. :)

San Franciscot végül egy hét után hagytuk el, fantasztikus napokat töltöttünk itt, amiből nehéz volt kiszakadni, na meg a kényelemből is, de ha egyszer hívják az embert az új kalandok és az új tájak, akkor bizony menni kell! :) Ez az új táj esetünkben a Yosemite Nemzeti Park volt, ahová úgy terveztük, hogy négy nap alatt jutunk majd el. Persze a valóság végül mindig mást hoz, mint ahogy azt mi előre elgondoltuk… :)

Kifelé San Franciscoból – Biciklivel és BART-al

Elhagyjuk a kényelmes szobánkat – Cyndinél nagyon jó volt itt lenni! :)

Szerelek valamit a bicikli elejére, vajon mi lehet az?

Ááá, egy Brinno TLC200Pro timelapse kamera vízálló tokban, hát persz! :)

Miután kigurultunk Cyndi otthántól, először egy kisebb dombot kellett megmásznunk, hogy a kedvenc utcánkban találjuk magunkat. De minek írok én itt, hiszen az egészről készült egy timelapse videó:

Útközben azért fotózni sem felejtettem el! :)

Micsoda kémény! :)

Kedvenc utcánkon ezúttal végre lefelé gurulva

Zöldhullám bringásoknak! Ez igen! Csak tudd tartani a 20 mérföld/órás sebességet… Mivel ez még ugyanaz a lejtő ami egyenesen a városháza kupolás épületéhez vezet, ez ez nem nehéz feladat :)

Megérkezve a BART-hoz, vagyis a Bay Area Railway Transport metróállomásához leállítottam a videófelvételt, mire Zita rámszólt, hogy ez hiba volt. Nosza, elindítottam újra, és felvettük azt is, ahogy hajléktalanok hada közt betuszkoljuk a liftbe a megpakolt bringákat (fel kellett emelni az orrukat, hogy beférjenek), aztán lent jegyet veszünk, majd újabb liftezés, végül vonatozás következik:

Kifelé Dublinból is

A dublini (ez nem az a Dublin, egy másik itt Kaliforniában, Észak-Amerika és Atlanti-óceán alatt nem jár szupergyors vonat :D) állomáson gondoltam egyet, és 180 fokot fordítottam a kamerán, így most már azt is láthatjuk, mit látna egy egér, ha a biciklim orrán ülve háttal a menetiránynak merev, kigülledt, 120 fokos látószögű szemekkel folyamatosan engem bámulna. :) És valamilyen furcsa oknál fogva csak egy képet rögzítene másodpercenként az agya, ami, ha jól számolom, a valóságnál 30x gyorsabban dolgozná fel ezeket a képeket. :) Íme, ezt látná az egér! :D

Szemfüles és a videót végignézni türelmes egerek észrevehették, hogy egy szakaszon Zita belémkapaszkodva vontatta magát, ugyanis az ő lába nem mozog, míg az enyéim pörögnek… :) Közben persze előttünk is voltak érdekes dolgok:

Bringasávok Dublinban

Figyelj, nehogy elüssön egy bazinagy piros szirénázó tűzoltókocsi!

A városból kiérve kénytelenek voltunk megállni az út szélén, mert az egyetlen pár fékpofa, amelyet előző este nem cseréltem ki a négy párból, most bemondta az unalmast. Vagyis hogy addig kopott, amíg a tárcsa be nem kapta a rugót. Szerelhettem, cserélhettem, majd indultunk tovább, pontosan arról a helyről, ahol az első kép készült:

“Óóóó, bárcsak több lenne ebből!”

“Valahogy így! Na ez már tetszik!” :D

Közben új videót is indítottam, ami később azért lett vicces, mert az autók egy kereszteződésben feltorlódtak és a felvétel alatt talán több százat is megelőztünk belőlük. Mindezt nem is városban, csak városok között…! :o 50 másodperc után már tényleg semmi érdekes nem történik, csak hajtok Zita szélárnyékában. :)

Egy kiló marhahúshoz 20 ezer liter víz – de azért spóroljunk a zuhanyzásnál is! ;)

Mivel csak délutánra sikerült kijutnunk San Franciscoból, elég hamar utolért minket a nap vége. Egy várost elhagyva kinéztem a térképen egy vízparti kis települést sok zöld területtel, gondolván, hogy ott majd biztosan találunk valami sátorhelyet.

Veteményes a világ végéig

Közeleg a naplemente, ideje táborhelyet találni mára!

Végül eddig a helyig el sem mentünk, már előtte elkezdtünk kérdezősködni. Az első háznál csak egy ijedt nő nézett ki az ablakon, ezért meg se kérdeztük a sátrazást, csak annyit, hogy iható-e a kerti csap vize. Azt mondta, igen, ezért feltöltöttünk belőle egy-egy palackot. Majd hajtottunk tovább. A következő háznál nagyobb szerencsénk volt, Dennis megengedte, hogy a kertjében sátrazzunk, sőt némi beszélgetés után felajánlotta a sokkal csendesebb hátsókertet. Beszélgettünk kb. egy órácskát összesen, elmesélte, hogy ezt a házat és a szomszéd házat az édesapja építette, aki ács. Ő pedig takarmányt termel, füvet növeszt a közeli mezőkön, amit aztán állattartó farmereknek ad el télire. Jó üzlet, csak egyre nagyobb a szárazság. Persze idefelé láttunk plakátokat, hogy zuhanyozzanak az emberek rövidebben, mert Kalifornia vízhiányban szenved. Ami szerintem hülyeség, de mintha erről már írtam volna. Mindegy, most azt is megmutatom, miért hülyeség: waterfootprint.jpg Segítek, egy pound 0,45kg, egy gallon pedig 3,6 liter. Magyarán a marhahúshoz marha sok víz kell! 1 kg hús “előállításához” attól függően hogy milyen állattól való 5000 és 20000 liter víz szükséges. Ugyanennyi krumplihoz 270 liter. Oké, kell a fehérje, de akkor együnk olyan magokat, lencséket, amiben van! :) Félre ne értsetek, nem Dennist vádolom, csak általa jutott eszembe ez megint, de ő csak egy piaci igényre választ adva kezdett el takarmányt termelni és eladni, és lehet, hogy az ő helyében én is pont ugyanígy tettem volna. Sőt, továbbmegyek, vegetáriánusok sem vagyunk, de mikor e sorokat írom, egy vegetáriánus család vendégszobájának sarkában ülök egy asztalnál. Tegnap előtt pizzát sütöttünk nekik, és nem raktunk húst a feltétek közé. Túléltük! Sőt mi több, finom volt! :) Szóval én ezzel most nem azt akarom elérni, hogy mindenki érezzen nagy bűntudatot és menjetek barlangba lakni és mostantól csak magokat meg zöldségeket együnk. :) Csak hogy kezdjünk egy kicsit gondolkodni és változtatni a szokásainkon. :) Visszatérve a zuhanyzóra, láttam a neten keringeni egy állítólag magyar, készülő “találmányt”, egy a zuhanyzó aljára tehető rekeszt, ami megtelik zuhanyvízzel, amit aztán egy mozdulattal a WC-tartályba tudunk dokkolni. Sőt olyan is láttam, hogy egy mosdókagyló van a WC-tartály tetejére szerelve, és a kézmosó víz egyenesen belefolyik, hogy aztán azzal öblítsük le a WC-t. És itt az USA-ban nem tudom, hogy működnek ezek a WC-csészék, de alig engedek beléjük vizet, és valami vákumhatásnak következtében valósággal leszívják a cuccot, így az otthoni WC-k vízhasználatának töredékével működnek. És itt csak ilyen WC-t látni, gondolom erre is törvényük van már. Na, de ennyit a húsról, a WC-kről meg a vízről, most együk meg a vacsoránkat:

Vacsoránk sülthagymás, mustáros, salátás hot-dog, nehogy ránkrohadjon a virsli és a saláta (napközben jég mellett voltak hűtőtáskában)

Igen, virsli volt, talán még húst is láttot valami üzemben. :o Árpi vizet prédikál és húst eszik. :)

Sátrunk Dennisék kertjében

Megengedték, hogy használjuk a kerti barbecuet, azon sütöttük a reggelit is :)

Ezer köszönet Dennisnek a nagylelkűségéért!

Dennis egyébként sok mást is mesélt, pl. hogy az egyik kisunokáját megtámadta egy terrier-féle kutya és nagyon csúnyán széttépte az arcát, de a kislány hála az égnek túlélte és az orvosok azóta csodát műveltek vele – jól van, boldog kislány. Azóta többször is felszólalt a hasonló esetek kapcsán, merthogy az elmúlt években több gyermek is életét vesztette hasonló kutyatámadások következtében… Na, de mi most guruljunk tovább.

Farkasszemet nézünk a világ leggyorsabb repülőjével

Viszonylag korán, ha jól emlékszem, 7-8 óra körül már sikerült úton lennénk. Igen, ez nálunk korán van. :)

Ez alatt rohad a fű, amitől még finomabb lesz a bociknak

Ilyen pajtákat már láthattunk a filmekből is

Ebédre szégyen szemre egy mekiben álltunk meg, kb. 50 kilométer után. Odakint ekkor már brutális forróság volt, és bár ha nem is sokkal, de nem vagyunk rá büszkék, hogy a mekit támogattuk a kevés pénzünkkel. Azért tettünk így, mert odabent hűvös légkondicionált levegő volt, konnektor és internet. Enni nem is nagyon ettünk, inkább a Powerade-re mentünk rá, és azt hiszem ezen a helyen esett le nekünk, hogy azért az egy dollárért nem csak egy akármekkora pohár izotóniás italt kapunk, hanem ha az elfogyott, amennyiszer szeretnénk, után is tölthetünk. Így is tettünk, vagy négyszer, és még “elvitelre” is kivittünk egy utolsó jeges poharat, amit áttöltöttünk a palackunkba. De ennyire még ne rohanjunk előre, ugyanis Zitának támadt egy ötlete, miközben én a Hawai’ion készült fotókat időzítettem be Facebookra, ő ránézett a Warmshowers-re. És mit látunk? Nosza, egy új tag a közeli Mercedben, két napja még nem volt ott, mikor utoljára néztünk! Írtunk Elainenak, majd fel is hívtuk. Egy srác vette fel, aki azt mondta, majd beszél Elainenel és visszajeleznek. Ennek reményében elindultunk, már csak 48km volt hátra a városig, amit javarészt egy nyílegyenes úton, egy vasúti pálya mellett kellett megtennünk.

Mi nem akadtunk fenn a sineken :)

Végtelen egyenes volt ez az út a sinek mellett

Merced előtt néhány kilométerrel az út baloldalán egy csomó parkoló repülőt fedeztünk fel. A múzeum zárva volt, de azért a parkolójából is elég jól körül tudtunk nézni. Többet között a sebességi világrekordot tartó híres Blackbird is ott parkolt a parkoló oldalában. :) Ezt a gépet anno az 1989-es Guiness rekordok könyvében láttam először még egészen kisgyerek koromban, és sose gondoltam volna, hogy egy példánya mellett fogok egyszer állni a való életben. :) Hát ez a pillanat is eljött, teljesen véletlenül és váratlanul. A gépet egyébként a hidegháború végeztével rögtön ki is vonták a forgalomból – gondolom mert életveszélyes volt, és csak erőfitogtatás végett készítették el. :) De ez csak az én szélsőséges véleményem… :)

Sok böszme nagy repülő volt a repülési múzeumban

Pl. ilyen disznóorrú gépágyús repzaj is

Meg ugye a Blackbird!

Ezt láttuk, ha farkasszemet néztünk vele

De Zita nem tett ilyet, inkább megfogta az orrát :)

Zita 94 vagont számolt meg – Ez legalább egy kilométer hosszú vonatot jelent…

Egy nap pihenő Mercedben Elaineéknél – Steve Jobs őrült-e volt-e, vagy igen?

Mercedbe érve még mindig nem kaptunk választ, ezért begurultunk az első szembejövő mekibe, hogy újra felcsattantjunk a netre. Itt felhívtuk a vonalason is Elainet, aki azt mondta, örömmel lát minket, és azonnal le is diktálta a címét, ami csak 5km-re volt tőlünk. Ez hatalmas örömhír volt számunkra, azt jelentette, hogy valahol várnak, szívesen látnak és nem kell sátraznunk, ráadásul kerékpártúrázóknál lakhatunk megint. :) Zita ennek örömére megjutalmazta magát egy egydolláros fagyival. :)

Apró jutalom a 100 kilométeres nap végén

Útban a ház felé széles kertvárosi utcákon haladtunk és megnéztük a helyi bíróság díszes épületét is.

Éppen azon beszélgettünk, hogy valószínű azért építenek ilyen széles utcákat a kertvárosokban, hogy ha ne adja ég, kimenne a divatból az autó, és tankkal kezdenének el közlekedni az amerikaiak, akkor is elférjenek… :)

Egy a sok szép kertvárosi házból

Elainenél végül két napot maradtunk, a párja elvitt minket bevásárolni egy Grocery Outlet nevű élelmiszerboltba, ahol elvileg a lejárni készülő termékeket árulják, de valójában a legtöbb cuccnak még messze volt a lejárati dátuma, és olyan olcsó volt minden, hogy az szinte már kezdett gyanús lenni. Komolyan mondom, ez a bolt sok tekintetben olcsóbb volt, mint bármelyik magyar. Itt jól bevásároltunk és közben megint rámjött az ötperc, és kitaláltam, hogy nem örülnének-e Elaineék ha pizzát csinálnék vacsorára? Tetszett nekik az ötlet, így begyúrtam másfél kiló lisztből tésztát, ami persze túl sok volt, ezt Zita megint megmondta előre… Így végül az utolsó két pizzából félbehajtott pizza lett vagyis másnapra útravaló. :)
Ezt a napot arra használtuk, hogy blogot írjunk és megírjunk néhány még Hawai’iról beígért képeslapot. A lapok természetesen Hawai’iról valók, de ott végül úgy felpörögtek az események, ahogy San Franciscoban is, ezért amikor Elaine felajánlotta, hogy nyugodtan maradjunk még egy napot, kapva kaptunk az alkalmon, és kihasználva megírtuk a megígért lapokat. Plusz a júniusi naptároldal online háttértartalmáról is teljesen megfelekdeztem e pörgésben és ekkor ezt is pótoltam.

Mindezek mellett természetesen a vendéglátóinkkal is töltöttünk időt, ekkor fedeztem fel a nappali sarkában ezt a régi Macintosht, ami bár soha életemben egyetlen egy Apple terméket sem vásároltam, mégis nagy hatással volt rám. Ennek a gépnek már 83ban grafikus kezelői felülete volt, jobb, mint a win3.1-é, amit először láttam. Oké, ők is koppintottak a Xeroxtól, aztán az MS róluk, de nem ez a lényeg, hanem hogy ők megcsinálták és egy személyi számítógépbe tették, mert hittek benne, hogy ez frankó lesz és ez lesz a jövő. És ez lett a jövő, és nem csak a Maceken, hanem minden személyi számítógépen.

Macintosh 1983-ból! Ki az a Steve? Steve Jobs, vagy Steve Wozniak?

E kép elkészülte után már töltöttem is le Steve Jobs életrajzát… :)

Rögtön megbolondultam e régi számítógép láttán, és pár perc után megtaláltam Steve Jobs életrajzát a neten magyarul, amit azon nyomban el is kezdtem olvasni. Ezt Nektek is ajánlom, nagyon inspiráló! Ez a csávó egy zseni volt, egy makacs, önfejű, látnok, egy bolond őrült, aki egyébként a saját makacsságának köszönheti szerintem a halálát is, de most maradjunk csak az életénél: ők csináltak az Apple-nél először GUI-t egy személyi felhasználásra szánt számítógépen. Steve Jobs erőltette az iTunes Store-t a kiadóknál addig, amíg valóság nem lett belőle és ezzel új lendületet adott a zeneiparnak. Ők tettek először merevlemezt egy hordozható mp3-lejátszóba (iPod), ezzel megásva a Walkman és a Discman végső sírját, és új korszakot teremtve. Ők tettek érintőképernyőt először egy telefonba (iPhone), aztán a tabletet is kitalálták. Nekem, mint már írtam, sosem volt Apple termékem, de használtam GUI-s PC-t, van már egy levetett okostelefonunk (Androidos) és láttam sok Pixar filmet, amit szintén Steve Jobsnak köszönhetünk, ő hitt benne és teremtett ezzel megint egy új dolgot a világban. Persze rossz értelemben is őrült volt, de nem akarom itt most elmesélni az egész könyvet, olvassátok el Ti is. :) Najó, itt most mégsem kéne illegális tartalmakra linkelni. Aki keres az talál, aki meg a karmáját félti, vagy a könyvkiadókat és a szerző örököseit a csődtől, az megveszi. ;)

Apró kupit csináltunk a nappaliban – Ezt a sok kaját mind felvittük a Yosemitebe!

A pizza

Zita képeslapokat ír…

Elfogyott az első pizza… A képeslapíráshoz rengeteg energiára van szükség! :)

Fel a hegyre a forró Nap alatt

Másnap reggel tovább indultunk, kezdetben egy csatorna, majd mezőgazdasági földek mentén haladtunk.

Búcsú Elainetől – Köszönjük a vendégszeretetetetetet! :)

Régi gőzmozdony, vagy régi gőzmozdonynak látszó tákolmány, mint marketing eszköz

Az út menti kukoricásban spanyolnyelvűek dolgoztak

Aztán meg nagy üres pusztaságban, enyhén fölfelé.

Ahogy elhagytuk a Merced melletti mezőgazdasági területeket, elég üressé vált a táj

Csak mentünk megint nyílegyenesen, és most még hullámzott is

Egy domboldalban nagyon furcsa, színes, a földből érdekesen kiálló kőzetre lettünk figyelmesek.

Valami ilyesmit kellett bányászni a Dune2-ben, vagy valamelyik C&C-ben, nem?

“Jó lenne, ha kitennétek valami ütcsit a kerékpártúrázóknak, kiszárad az ember ebben a nagy sivatagban…!” :)

Na, ez meg mi a manó? Fogalmunk sincs…

Ahogy az emelkedő elkezdődött, úgy lett egyre több a fa is

Egy kocsmának a kertjében megálltunk pihenni, mert csak itt találtunk árnyékot. Én persze egyből kinyitottam e pihenő gyanánt a Steve Jobs könyvet és lelkesen olvastam tovább a szilícium-völgyi kezdeteket. :) Zita pedig bement a kocsmába, és azzal jött ki, hogy a kocsmáros felajánlotta, hogy felvisz minket a hegyen a következő néhány kilométeren a pickupjával, mert bizony azok nagyon meredek kilométerek, ráadásul az út is szűk és kanyargos, veszélyes. “You know what would be nice? I can take you up to the top of the hill if you want!” – Valahogy így mondta. Mi rövid gondolkodás után ebbe belementünk, elvégre tényleg nagy volt a forróság, és úgy voltunk ezzel, hogy jobba a helyiekre hallgatni, még akkor is, ha nem kerékpáros az illető. Mert tényleg kezdtünk elég szépen megpurcanni a hőségben és nem akartam kitenni Zitát (se magamat) a forró Nap alatt amúgy ránk váró lassú felmenetelnek.

Felirat a kocsma falán: “Ha egy férfi egyedül van az erdőben, és nincs nő a közelben, aki hallja, vajon akkor is téved?” :)

Vannak, akik így utaznak. Mivel a böszme nagy lakóautóval kényelmetlen egynapos túrákra menni, utána kötnek egy kisebb autót… :o

Bringák felpakolva, indulhatunk!

Tényleg csak néhány kilométert vitt fel minket az emberünk, akitől elbúcsúzva megköszöntük kedvességét, majd hajtottunk tovább a valóban most már csak lankás úton.

Egy útszéli dinoszaurus a vaskorból :)

A lankás rész nem tartott sokáig, hamar egy hosszabb lefelében találtuk magunkat.

Ezért hoztak fel minket, hogy aztán leguruljunk? :) (Persze tudtuk előre, hogy ez lesz…

Amit egy fölfelé, és mégegy lefelé követett:

Ez a szintmetszete az útvonalunknak Mercedtől a Yosemite völgyig. Kocsmárosunk az első emelkedő tetejére vitt fel minket. Mariposa a középső, kicsi emelkedő utáni gödörben volt

Megérkeztünk Mariposába

Oldschool épületek

Mariposában feladtuk a postán a képeslapokat, majd pihenőhely után kérdezősködtünk. Éreztük, hogy egyszerűen muszáj, hogy toljunk egy sziesztát, mert különben egyszerűen felforr az agyunk a napon. Erre a célra végül egy public poolt, vagyis egy helyi kis strandot találtunk, ahová egy dollárért nyerhettünk belépést.

Hmmm, most milyen jól jön a félbehajtott pizza :)

Egydolláros public pool, pont mit az amerikai filmekben…

Opciók imára – Táblák a falu határában

Ez a pihenő nagyon kellett, jólesett a hűs vízbe becsobbanni, az árnyékban olvasgatni, és enni, inni, pihenni. A vizet persze Zita még nálam is sokkal jobban élvezte, igaz a teenager úszómester kétpercenként rászólt, hogy ezt nem szabad, meg azt nem szabad. Pl. nem lehet kibontott hajjal úszni, sőt mi több, úszni sem szabad föl-alá, mert azzal zavarjuk a játszó gyerekeket. Aha, oké, micsoda strand! :)
Elég későn indultunk el, talán másfél órával a naplemente előtt. Még egy nagy emelkedő várt ránk, amiről kezdetben, ahogy elindultunk, azt hittük, ki fog fogni rajtunk. Mind a ketten nagyon gyengének éreztük magunkat, talán a víz, talán a hőség szívott ki minket, de az is lehet hogy mindkettő. Ha nem fogadjuk el a kocsmáros szíves felajánlását, tuti, hogy napszúrást kaptunk volna abban a fölfelében, mert még így is alaposan megpurcantunk.

Az utolsó nagy emelkedő alaposan megizzasztott minket

Végül valahogy csak feljutottunk naplementére a hágóba, szépen lassan, türelmesen, nyugodtan feltekertünk, középen egy 5 perces pihenővel, folyamatosan sok folyadékot fogyasztva. A hágóban volt egy kapubejáró egy furcsa fenyőfával, itt kezdtünk kérdezőskörni.

Ezalatt a fenyőnek álcázott átjátszóadó alatt sátraztunk

Megengedték, hogy a kertbe sátrazzunk. Felállítottuk a mobil otthonunkat, de a talaj tele volt szúros bogáncsokkal, ezért végül a matracokat nem fújtuk fel, ki ne lyukadjanak, hanem csak a hálózsákokra feküdtünk, ennyi elég is volt, hiszen még éjszaka is meleg maradt az idő, nem kellett nagyon takaróznunk. A vacsora készítése közben az egész család – érdekes módon egyesével-kettesével – odajött hozzánk köszönni és megnézni a furcsa utazókat és azok biciklijét. Kedvesek voltak mind, különösen a kutyás indián hölgy, aki elmesélte, hogy a nyílhegy, amit a földön talált a veteményesben, valószínű az őseitől való, mert ők itt éltek generációk óta, már a nyugati ember érkezte előtt is.

Kíváncsi házigazdánk, egy amerikai őslakos (“indián”) hölgy

Vacsoránk, Cynditől kapott quinoa a maradék virslivel, magokkal és rizzsel – és sok hagymával! :D

Történt 2014. június 17-20. között, bicikliztünk 69, 102 és 59 kilométereket, megírva és beszerkesztve július 18-án.

Cyndinél ezen a reggelen a maradék tésztából újabb pizzákat készítettünk, köztük egy pesztós, zöld pizzát is, spenóttal, fetával és magokkal. Ez annyira jól sikerült, hogy pont mikor ezeket a sorokat írom, vacsorára megismételjük e zöld pizzát. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A korai reggelinél négyen ültünk Cyndi teraszán, ugyanis előző nap megérkezett a házhoz Tom is, egy angol bringás, aki innen indul nagy útjára szintén délnek. Ő a parton fog haladni és Mexikóban majd a Baja félszigeten, ahonnan komppal kel majd át a szárazföldre, hogy folytassa az útját talán egészen Dél-Amerikai legdélebbi pontjáig.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Az Alcatraz és az átkelés a hídon

Cynditől csak az utca végéig kellett kitekernünk, máris rajta voltunk egy hosszú sugárúton, ami egyenesen ahhoz a parkhoz vezetett minket, ami már a híd déli lábának is otthont ad.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Ezen az úton elhaladtunk egy szép nagy kupolás épület mellett, majd a parkban találtuk magunkat, ezzel egyben a hídhoz vezető út legmagasabb pontján. Itt egy Inspiration Point nevű helyen gyönyörű kilátásunk nyílt az öböl egy részére, és a rajta található híres börtönszigetre, az Alcatrazra.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Innen talán már egy kilométert sem kellett tekernünk, persze most is gyönyörű bringasávokon vagy ha nem, akkor szinte üres, autómentes utakon, mígnem egy rövidebb lefelé aljában végre megpillantottuk a nagy piros hidat. :)

A bringasáv véget ér – használják az egész sávot! – Oké! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Ez kell nekünk! :)

Az első találkozásunk a híddal :)

Erről a kilátópontról aztán még továbbtekertünk valamiféle egykori katonai betonbunkerekig, ahonnan még izgalmasabb kilátás nyílt a hídra, mert ekkor pont szembe volt velünk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Amerikában még nem nagyon találkoztunk jobbkezes kereszteződésekkel, inkább gyakoribb a minden irányból stoptáblás kereszteződés, ilyenkor sorban elengedjük egymást, aki először érkezett, az hajthat be először, majd sorban a többiek. …és működik.

Még néhány száz méter lefelé gurulás után megérkeztünk egy nagy parkolóba, ami már a híd déli lábánál lévő látogatóközponthoz tartozott. Itt jó nagy tömeg volt és valamiért megint úgy éreztük, hogy “követnek minket”. Látjátok a következő kép mögött azt az üres teret, a szemléltető piros kábelköteg mögött?

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Na, oda ültünk le megenni egy-egy szelet pizzát, és mire elővettük az ételt, már hatalmas tömeg állt körülöttünk és a biciklijeink körül. De amíg mi oda nem mentünk, a tér üres volt, mintha csak azt gondolták volna az emberek, hogy oda nem szabad menni. :) Na mindegy, ez csak egy kis érdekesség, amit akkor nem értettünk, és kicsit zavart minket, hogy kinéztünk egy kellemesen üres helyet a tízóraira, de mire beleharaptunk az ételbe, már turisták hada vett körül minket, hogy a fejünk felett elkészítsék a százegyedik fotójukat a hídról. :)
A lakoma után ennek mi magunk is nekiálltunk, felkerekeztünk a hídra a rámpán, majd elindultunk a híd keleti oldalán lévő gyalogos és kerékpáros részen a híd túloldalára.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Már a látogatóközpontnál feltűnt nekünk egy fickó, aki lefényképezte a magyar zászlós biciklinket, és egy nagy magyar zászlós és címeres tetoválás volt az egyik karján, de furcsa mód mégsem szólt hozzánk egy szót sem, pedig látnia kellett, hogy a biciklik hozzánk tartoznak. Annyira furdalt minket a kiváncsiság, hogy végül a híd első pillérje előtt bevártuk a srácot, és megkérdeztük tőle angolul, hogy magyar-e? :) A rejtély csak annyi volt, hogy ő valójában ausztrál, de a nagypapája magyar volt, és ezért van a karján egy ilyen tetkó. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Kilátás a Hawk Hillről

Ezután már kíváncsiságunkat kioltva tekerhettünk át a Golden Gate híd északi oldalára, ahonnan még tovább kapaszkodtunk Hawk Hill nevű kilátóhelyre. Ehhez, ha jól emlékszem, 200m-t kellett másznunk, de megérte, mert odafentről gyönyörű kilátás nyílt a hídra, az alatta elterülő öböl bejáratára és mögötte San Francisco belvárosára.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Itt szűk egy órát eltöltöttünk, és közben elhatároztam, hogy ide visszajövök, és egy timelapse-et készítek a naplemente alatt erről a kilátásról. Mert sajnos ekkor voltam olyan balga, és a timelapse kamerát otthon hagytam.

Lefelé menet még megálltunk egy-két másik, lentebbi kilátóhelyen is fényképezni, aztán ahol jöttünk, ugyanarra hazatekertünk. Útközben láttunk egy bringás rendőrt, egy érdekes táblát és egy fatörzsekből összerakott furcsa, magas tornyot a parkban, amit nem igazán tudtunk mire vélni, nyilván valami művészeti alkotás akart lenni. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Késő délután, eszmélve, hogy itt már nem ugyanakkor megy le a nap, mint egy héttel ezelőtt Hawai’i Nagy Szigetén, még néhány órát maradtunk a kényelmes kis alagsori otthonunkban, majd megbeszéltük Zitával, hogy ők Cyndivel csak a hídig bicikliznek ki megnézni a Holdat, én pedig feltekerek megint a kilátóhelyre, és amikor végeztem a timelapse-el, akkor legurulok és lent találkozunk.

Péntek 13, és az Óriás-Hold San Francisco felett

Zenét hallgatva tekertem végig ismét a már ismert úton, és a végén fel a kilátóhoz. Most egy kicsit jobb színek voltak, mint napközben, lőttem pár fotót, majd felállítottam a timelapse kamerát.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Amíg az felvett, úgy terveztem, hogy majd naplót írok, ezért magammal is hoztam a netbookot, ám erre végül nem került sor. Először egy motorkerékpárossal dumáltam, aki egészen Paraguaytól idáig utazott két keréken, majd egy másik sráccal, egy helyivel dumáltam, aki elmesélte, hogy a Yelp.com-nak dolgozik. Ez a weboldal itt az USA-ban nagyon népszerű, szolgáltatásokat és üzleteket lehet vele értékelni, úgy mint pl. a szállodákat és a túrákat a Tripadvisor.com-on. Csakhogy ez mindenre kiterjed, és mindenki ismeri, és használja is. Ha tehát valahol bunkók veled, egyszerűen megírod a Yelp.com-on az adott üzlet profiljára, leértékeled őket nulla csillagra, és máris elgondolkodnak, hogy ez így nem lesz jó, esetleg elbeszélgetnek a kollégával, hogy miért volt jó bunkónak lenni? Ugyanígy, ha egy üzletben kedvesek, és segítőkészek, vagy csak egyszerűen nagyszerűek a termékeik és/vagy a szolgáltatásaik, akkor ők hamar kitűnnek a többiek közül és a Yelp még több vevőt hozhat nekik. Egy ilyen elkéne már odahaza is, szerintem zseniális ötlet. Ugyanez a srác előzőleg az Ubernél is dolgozott, ami pedig egy szintén referenciák és mobileszközök által működtetett “taxi-app”, ami ellen sokszor tüntetnek is a taxisok egy-egy országban a bevezetése előtt, mert hát az, hogy kiválaszthatod, hogy melyik közelben lévő jófej taxissal akarod magad elfuvarozni, mindezt ráadásul csak egy mobilappon keresztül ahol aztán te magad is értékeled a fuvarosod – ez alapjaiban forgatja fel a piacot, de a végén mindenki jól jár, vagy legalábbis a vevő mindenképp, mert olcsóbban jobb szolgáltatást kap. Emberünk persze a mi történetünktől is oda volt, de ezt már ismeritek, ezért inkább arról mesélek, hogy jár minden nap munkába: az öböl északi oldalán lakik és San Francisco belvárosában dolgozik. Reggel kompra száll, a hajón olvas, tanul, vagy egyszerűen csak alszik, majd a túloldalt partot érve, egyszerűen besétál a munkahelyére öt perc alatt. Ez mekkora jó lehet már, egy hajóval munkába járni. :) Nem kell vezetned, de még csak a forgalommal, átszállásokkal sem bajlódni, csak felszállsz egy hajóra, ahol sétálni, netezni, aludni is tudsz. Nekem már-már álomszerűnek tűnik az egész.

De emberünk az adott helyről is mesélt, ahol álltunk a kamerák felett. Ha jól emlékszem, 9:22-kor kelt fel a Hold, méghozzá pont a város felett. Ahhoz, hogy ezt így lássuk, írtó nagy mázli kellett, mert barátunk elmondása szerint itt ezen a kilátóhelyen legtöbbször fagyos, hideg szelek fújnak és sokszor a híd és az egész öböl is felhőben áll (ami mondjuk a timelapsenek lehet, hogy jól állt volna: mozgó felhők közül kikandikáló híd), és egy évben kb. csak olyan 50 nap van, amikor ilyen gyönyörű tiszta az idő, mint ezen a napon. Ami egyébként július tizenharmadika, péntek volt, és mellesleg telihold is volt, ráadásul úgy, hogy a Hold nagyon közel járt a Földhöz, ezért a megszokottnál nagyobbnak láthattuk. Ilyen állítólag száz évben egyszer van, amit kétlek, mert hát azóta többször olvastam szuper-Holdról a magyar sajtóban is… :) Mondjuk most nem péntek 13-án volt, és most nem San Franciscoban voltunk, tehát száz év igaz vagy sem, ez az este valóban speciális volt, és valóban szerencsésnek éreztem magam, hogy itt lehetünk, csak azt sajnáltam kicsit, hogy Zita nincs közvetlenül mellettem, csak pár kilométerrel lejjebb, a híd északi (a képeken bal) lábánál. A Hold fölkelte valóban varázslatos volt, ahogy az egész este is, a város fényeivel, és ezzel a monumentális híddal, amely az 1937-es elkészülte után 27 évig a világ leghosszabb függőhídja volt.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Történt 2014. június 13-án, bicikliztünk 51km-t (én kicsit többet, de az nem számít)

“Csak úgy tudhatod meg, mekkora nagy mázlista vagy, ha elindulsz kipróbálni a szerencséd! :)”

A twizel-i kempingben reggel nagy hidegre ébredtünk. Nem volt olyan szörnyű, mint anno egyszer Kínában, de azért éreztük, hogy fázunk néha. Jó néhány réteg ruha rajtunk volt, és a hálózsákok belsejében még a Zita által varrt betétekbe is belebújtunk. Talán ennek köszönhető, hogy most kisebb kellemetlenségekkel, de átvészeltük a reggeli fagyot. A mechanikus hőmérőnk Kína óta már tönkrement, de a hideget az nagyon jól mutatta, hogy amikor kinyitottuk a sátorajtónkat, azt úgy tudtuk kihajtani, akárcsak egy merev faajtót egy házban, ugyanis mindkét oldalt vékony jégréteg fedte.

Kívül-belül vékony jégréteg borította a sátrunkat

Így volt ez az egész sátorral is, a lebontása alatt majd szétfagytak az ujjaink és rengeteg jeget leráztunk róla. Sajnos azóta sem volt igazán alkalmunk kiszárítani, de ezt remélhetőleg hamarosan meg tudjuk tenni. Az összepakolás után bevettük magunkat a konyhába, ahol felmelegedtünk és megreggeliztünk, illetve elintéztünk néhány gyors e-mailt.

You must be really optimistic!

Csak kibiciklizni a főútig, már ez is gyönyörű volt, csodaszép hófödte hegycsúcsok tarkították a látóhatárt, és végre kezdett felszakadozni a tájon a köd, és újra a napfény vette át felette az uralmat.

Erre a képre rámondhatnátok, hogy Na, ezek is csak pár száz métert bicikliztek, hogy meglegyen a fotó, aztán… Nana, nem lövöm le előre a poénokat! :)

Így ismét napsütésben állhattunk az út szélén. Alig hogy megrajzoltuk a tegnapi CH/CH (vagyis Christchurch) mellé a N, vagyis North nyilas táblánkat, megállt egy autó. Így az „Auckland”-et már nem sikerült megfesteni, pedig nagyon gondolkodtunk rajta, hiszen ezen biztos mosolyogtak volna az autósok, legalábbis mi poénnak véltük elkészíteni a táblát, ami végül nem történt meg. Auckland Twizel-től talán még légvonalban is legalább 1000km-re van…

Embereink jólelkű hippik voltak, de sajnos túl kicsi autóval ahhoz, hogy a bringákat is be tudjuk szuszakolni, így egy nagy hálálkodás után elköszöntünk tőlük, és én újabb csacsacsa leckéket vettem Zitától. Az egyik lépés közben megcsörrent a telefonom. Vincent hívott minket, mikor elmondtuk, hogy még mindig ugyanott állunk, ahol elbúcsúztunk tőlük. Kérdezte, hogy nem pánikolunk-e, hogy még mindig ott vagyunk? Merthogy ő már pánikolna… Mondtuk, hogy nem, de ő már egy kész ötlettel állt elő: ha délig nem vesz fel minket senki, írjunk neki sms-t, és Michelle-el ketten elindulnak, amíg Peter otthon marad a Gym-ben elvégezni a szükséges Workout-okat a muston, és két órával később, mikor ideérnek, felvesznek minket, hogy este 5-re már Christchurchben legyünk. Hát, nem örvendtem az ötletért, de ismerve az öreget, kénytelen voltam rábólintani az önzetlen és nagylelkű ajánlatára. Vince-el nem szabad és nem is nagyon lehet vitatkozni, ha elhatározta, hogy segíteni akar, és mi nem hagyjuk, az… annak nem lesz jó vége! :) Szóval megígértem Vince-nek, hogy délben sms-t küldök neki, hogy mi van velünk. Nem kellett délig várnunk. Már 11 után felhívott, hogy na akkor indulnak, jó? Jó, megbeszéltük azt is, hogy mi tovább stoppolunk, amíg ők úton vannak. Eltelt még kb. két óra, és közben Vince újra hívott, hogy gond van a musttal, maradnia kell, még nem tudott elindulni, elnézést kér. Ennek én igazából örültem, nem akartam, hogy egy 82 éves öregember miattunk levezessen egyetlen nap alatt 1000km-t, még aggódtam is érte, hogy mi van, ha valami balesetet szenvednek, csak miattunk… Ezért aztán Zitával már néha ugráltunk az autóknak: „Vegyetek fel! Vegyetek fel, nem tehetitek ezt egy öregemberrel, vegyetek már fel, különben Vince értünk jön, amit nem szeretnénk!” – Nem azért, mert nem kedveljük, nagyon is bírjuk az öreget, csak épp túl sok, amit megtesz értünk. Szóval így drukkoltunk, és közben Vince megint felhívott minket. Miközben beszéltem vele, egy apró campervan, vagyis egy lakóautónak átalakított mikrobusz lefékezett mellettünk a porban. Zita már futott is hozzá, én közben mondtam Vince-nek, mi történt, és megígértem, hogy beszámolok majd hamarjában a fejleményekről neki, de most le kell tennem.

Emberünk kiszállt az autóból, ránk nézett, majd a csomagjainkra, és valahogy így kezdte: „You must be really optimistic! Hitchhiking with two recumbent bicycles (hoppá, egyből tudta, miféle bringáink vannak – ezek szerint bringás!) and with these huge piles of luggage, you are really crazy! If I don’t come, nobody every going to take you” – Magyarul: Ti aztán optimisták vagyok! Két fekvőbringával és ennyi rakás holmival stoppolni, őrültek vagytok! Ha én nem jövök, soha senki nem vesz fel titeket… – folytatta, mire én rávágtam, hogy „De jöttél!” – ezt csak azért mertem megengedni, mert emberünkről, akiről időközben kiderült, hogy Alan-nek hívják, látszott, hogy majd annyira örül nekünk, mint mi őneki. Ami nagy szó, mert mi biza nagyon, de nagyon örültünk neki, azt elhihetitek! :)

A bringák pont befértek, csak a kislétrát kellett feldobni a felső ágyra

Igazából már a pakolás alatt látszott, hogy mindkét fél alig várja, hogy meséljen egymásnak. Mert hát a bicikliket vagy 10 percig tartott bepakolni, na nem azért, mert nehezen fértek be (pont frankón befértek), hanem mert közben már elkezdődött a diskurzus. Ami, ahogy végre bepattantunk az autóba, úgy hágott csak a tetőfokára. Mikor Alan meghallotta e szavakat, hogy Karakorum Highway, meg Pamír, és ezek, teljesen kész volt, és erőteljesebben is a tudtunkra adta, hogy teljesen veszettek vagyunk. De ne a mi történetünket ragozzuk, hanem meséljük el egy kicsit az övét. Az első, amit elmesélt, hogy micsoda véletlen egybeesés az, hogy épp most épp itt találkoztunk. Ugyanis ő egyszer felvett már egy hasonlóan elvetemült stoppost, egy amolyan adab.hu borítóképes stoppost, egy fickót aki szörfdeszkával, meg egy csomó egyéb egész halomnyi sportfelszereléssel stoppolt. Ők Alannel aztán nagy barátok lettek, és az emberből később nagyon sikeres, multisport adventure bajnok lett, híressé vált, de Alannel közben elvesztették több 10 évre a kapcsolatot. Most Alan újra felhívta és Queenstown mellett találkoztak, most már üzleti ügyben is, és a meeting e téren is sikeres volt.

Turbulenciába kerül a lakóautónk

Mi közben turbulenciába kerültünk, na nem a campervan-nal, hanem a Csendes-óceán felett valahol az international date line környékén, kb. 2 órányira és 1700km-nyire Aucklandtől ÉÉK-re. :) Ezzel lelőttem a poént, hogy természetesen elértük a gépet. Mondanom sem kell, nagyon élvezem, hogy ezt az útinaplót egy hajóról kezdtem és remélhetőleg ezen a repülőn fogom befejezni. És hogy arról szól, hogy hogyan stoppoltunk keresztül egész Új-Zélandon a kerékpárokkal édes négyesben. :)

A francba, ez nem akarja abbahagyni a rázkódást, és lassan már több aksiidőm marad a netbuksiban mint a hátralévő repülési időnk, ezért inkább folytatom. Szóval Alan Tekapo-ig vitt minket, és útközben odafelé is megálltunk egyszer, csak a mi kedvünkért, egy tó mellett, ahonnan a ragyogó napsütésben rá lehetett látni a Mount Cookra.

Pihenő és nézelőzés Twizel és Tekapo között – Csak a mi kedvünkért

Kilátás az út mellől

A Főző Hegy… Vagyis a Mount Cook a tábolban, 16x zoomol fotózva

Úton Tekapo felé

Tekapo-ban Alan-nel telefonszámot cseréltünk, mert azt mondta, hogy csak a közeli sípályákhoz megy egy meetingre, és attól függően, hogy hogyan mennek a dolgai, lehet, hogy még ma késő délután továbbhajt Christchurch-be, de ha nem ma, akkor legkésőbb holnap. És természetesen elvisz minket szívesen tovább is, sőt, ő igazából Aucklandig megy, csak közben lakóautót cserél majd, mert hát Relocationt végez tulajdonképpen, vagyis napi 1 dollárért „bérli” az üzleti road tripjeihez ezeket a lakóautókat, amiket így valójában a bérbeadó cégnek visz át a következő igaz, nagypénzes bérlőhöz. Egy nagyon jó site, ami összefogja az összes ilyen szolgáltatást (1 dolláros relocationt) adó céget az imoova.com, ahol kanadai, egyesült államokbeli, ausztrál és új-zélandi lakóautók között is válogathatunk.
Alan elviharzott, mi meg ott maradtunk újra az út szélén, de most az eddiginél is szélesebb mosollyal az arcunkon. Újra összeraktuk a bringákat, majd kigurultunk a tó felé a füves mező szélére. Leültünk egy padra, elintéztük az ügyes-bajos dolgainkat, na és közben megírtunk mindent Vince-éknek. Természetesen nagyon örültek a híreknek, „Thank God for Alan!” – írta vissza nekünk Vince. :)

A Péntek kutya és a Hold Tekaponál

Hogy egy kicsit a helyről is írjak, Tekapo egy eszméletlen gyönyörű hely! Amolyan igazi meseszép kis tourist spot, van itt egy tó, amiből kifolyik egy patak. A patak túloldalán, egy félszigetszerűségen áll egy kis kőtemplom, na az a kis épület nagyon oda van rakva! A háttérben havas hegyek, közben a Hold is felbukott mögülük, az egész valóban gyönyörű, alig bírom fotózni.

Tekapo-ban ez a kilátás fogadott minket

Alan erre az erdőre mutogatott, hogy ő ott tervez sátrazni, ha úgy hozzák a dolgai, hogy itt éjszakázik

Elmegyünk enni, most a nagy örömre megengedtünk magunknak egy pékséget, és a boltban is bevásároltunk egy napi élelmet, ki tudja, mi vár ránk az elkövetkező napokban. Alan nem jelentkezett, és lassan sötétedni kezdett, ezért elindultunk az általa javasolt vadkempinges táborhely felé a tó keleti sarka mögé, pont abba az erdőbe, amit annyiszor fotóztam az előbb.

A Hold épp akkor bukkant fel a gerinc mögül, amikor mi a tájat csodáltuk

Ebből a szögből sem csúnya a környék… :)

Útközben megnéztük közelebbről is a templomot és mellette Pénteket, vagyis Fridayt, a kutyát, aki anno egy birkatolvaj szolgálatában állt a környéken, és annyira jól végezte a dolgát, hogy miután a gazdáját már elkapták, ő még mindig tovább terelte a birkákat, hogy elrejtse őket.

Friday, a kutya, és az éppen előbújt Hold

Persze végül őt is utolérte a végzete, de még ma is emléket állít az okos állatnak ez a szobor a Tekapo-tó mellett.

Irány az erdő, a tó sarkát megkerülve

Az erdőbe beérve sátrazni és lakókocsival éjszakázni tilos táblákat találtunk, de hajtottunk tovább. Megtaláltuk a pihenőhelyet, amit Alan említett, az Old Homestead nevet viselte, mert valamikor régen állt a helyén egy ház. De nini, hát itt még WC is van, akkor meg mi a gond? Ahol WC van, ott sátrazni is lehet, hiszen nem kell az erdőbe piszkítanunk. A táblákat meg nem láttuk, már sötétben érkeztünk meg. – Ha kérdezik. De nem kérdezte senki. A pihenőtől beljebb, kb. 200m haladva egy gombákkal benőtt ösvényen, egy tisztás szélén állítottuk fel a sátrat még éppen sötétedés előtt.

Sajnos se este, se reggel nem voltak jó fények a fotózáshoz, de higyjétek el, egy nagyon szép réten sátraztunk! :)

Filléres vacsora a sátorban

Már csak két instant tésztalevest vacsoráztunk, aztán épp készültünk eltenni magunkat a hálózsákba, amikor Alan-től sms-t kaptunk: „I’m on my way” – úton van, írta. 20 perc múlva már a lakókocsijában beszélgettünk iszogatva. Elmesélte, hogy másnap reggel még van egy meetingje a közeli obszervatóriumnál, és ha akarunk, mi is felmehetünk vele a csillagvizsgálóhoz, ami egyébként sok érdekes felfedezést magáénak tudhat, mert errefelé nagyon tiszta, fényszennyezés-mentes éjszakák szoktak lenni. Azt is megtudtuk, hogy a meeting után Christchurchbe hajtunk, és ott egy ennél még sokkal nagyobb, 6 személyes luxuslakókocsit fog átvenni, hogy „elvigye” Aucklandbe. Az üzletéről is mesélt, miszerint pólókat és kiegészítőket készít, álmodik meg termékek, cégek, szolgáltatások mellé, megtervezi, legyártatja, és eladja őket, először természetesen az ügyfélnek, majd vagy ő maga, vagy az ügyfél a „végfelhasználóknak”. Ezt ekkor először még nem teljesén értettük, hogy hogyan is van.

A 6 fős luxus lakókocsi, ami fennhordja az orrát

Másnap reggel, talán a tó közelsége miatt, de egyáltalán nem fáztunk, talán 5 fok is volt, amikor kibújtunk a sátorból. Ahogy megbeszéltük, 8:30-kor összepakolva ott voltunk útra készen Alan lakóautójánál. Újra berámoltunk, de sajnos nem mentünk fel a csillagvizsgálóhoz, mert mint kiderült, annak a szuvenírboltja itt van lent Tekapo-ban. Itt volt egy ismét nagyon sikeres meetingje Alannek, játékokat álmodott és adott el az ügyfélnek.

Ezzel a hangulat is megalapozódott a kocsiban, és már száguldottunk is Christchurch felé. Amíg a keleti part felé hajtottunk, láttunk egy-két szép helyet, majd a nagy főúton, a város előtt egész komoly dugóba keveredtünk.

Ezeken a hegyeken állítólag magán sípályák vannak… :o

On the Road Again – Csak most kicsit másképp, mint eddig

A reptér mellett egy autókölcsönzővel szemben kipakoltunk a fűre, majd Alan elhajtott, hogy autót cseréljen – 15-20 perc, és itt vagyok, köszönt el, mi pedig vártunk. Eltelt fél óra, eltelt egy óra, megettük az összes kekszünket, Alan sehol. Ekkor már késő délutánra járt az idő, pulóvert kellett húznunk, és hát jobb híján vártunk tovább. Másfél óra múlva végre megjelent Alan, elmondta, hogy sokáig tartott az átadás és az átvétel, és még ahogy előzőleg megbeszéltük, a biciklikhez egy a lakóautó hátuljára szerelt tartót is bérelt, ami 50 dollár volt és amit természetesen mi álltunk. Ez az új autó tényleg egy luxusmodell volt, egy Mercedes lakóautó, hatalmas hálószobává alakítható, függönnyel elválasztható nappalival a hátuljában, és az oldalsó ajtóval szemben egy WC-vel, valamint a két hátsó sor ülés mellett hűtővel, tűzhelyekkel, „kemencével” :) pirítóssal, vízforralóval és mikróval szerelt konyhával. De még TV és az egész kocsiban hangfalakkal bíró audiorendszer is volt a járgányban.

Ez a nap, bár az előbb már nekünk is úgy tűnt, hogy a vége felé jár, valójában még nagyon sok hátravolt belőle. Alan megengedte, hogy a vezetőfülke feletti „nyúlványban” aludjunk, ami valójában egy nem klausztrofóbiásoknak tervezett franciaágy volt. Hogy mi mekkora mázlisták vagyunk ezzel a fickóval! :) Ráadásul egészen Pictonig hajtottunk ezen a napon. Útközben felvettünk három 18 éves belga srácot, gap year-en nyomták Új-Zélandot, de már ők is a végefelé jártak, csak pár hetük volt hátra belőle.

Pictontól pár kilométerre egy, a szerpentin melletti kis fordulóban parkolta le Alan a járgányt, itt éjszakáztunk, de előtte még megittunk együtt egy üveg bort és Zitával (vagyis inkább főleg ő, én csak a hagymát vágtam fel és Alant tartottam szóval) carbonara spagettit főztünk a fáradt sofőrünknek.

Carbonara spagetti vörösborral, ez ám az élet kérem! :)

Cozy, ey? Ez itt a nappali, avagy Alan ágya, ő az asztallal aludt :)

2014. május 13-án reggel csupán 7 óra alvás után, de nagyszerűen kipihenve ébredtünk, a kocsi fennhordott orrában aludni sokkal kényelmesebb volt mint az előző két este a sátorban.

A reggeli kilátás a lakókocsiból

Így utaztak a bringák a lakókocsi hátulján

A pictoni tengerpart

Tour of New Zealand prospektus

A reggeli találka – ez kevésbé formális és üzleti jellegű volt, ráadásul bringás emberrel, így mi is a részesei lehettünk :)

Ezen a napon, reggel Alan egy barátjával találkoztunk egy picton-i kávézóban. Az úr nem más volt, mint a Tour New Zealand kitalálója és főszervezője. Ezt a versenyt két évente rendezik meg és egyszerre mind a két szigeten. Az egyik csapat a legészakabbi, a másik a legdélebbi pontról indul el, és ha jól emlékszem, egy hét után találkozik a két banda Wellingtonban, középen az északi sziget aljában a fővárosban. Közben végig együtt grupettoznak a bringások és este is közös szállás van, tehát egy nagy buli az egész, egy hatalmas közösségi élmény, mind profiknak és hobbikerékpárosoknak.

A Cook-szoros, a magyar udvar és a biztos lábakon álló parlament

A hajóra felszállva Alan salesman képességeit is használva megpróbálta feljuttatni a timelapse kameránkat a hídra, de mivel elindult a hajó, erre már nem volt lehetőség eleinte, aztán pedig miután már letettük és odaragasztottuk a legmagasabb, utasok által is látogatható szint elején lévő üvegablakra a kamerát, onnantól már nem akartuk többé elmozdítani.

A fjordok kijáratánál még egy szivárvány mellett is elhajtottunk. Kár, hogy nem alatta, az lett volna csak a timelapse… :) Egyáltalán át lehet menni egy szivárvány alatt? És tényleg kincs van elásva a lábainál? :)

Így néz ki a térképen a hajóút, ezt vette végig a kamera indulás után pár perccel indítva és érkezés előtt pár perccel leállítva

Sajnos az idő nem volt tökéletes, de hát ez van. :) Viszont én közben utolértem azt az időpillanatot, amikor ezt a bejegyzést elkezdtem írni a kompon. Közben, hogy a jelenről is beszámoljak, míg ezt írom, gyönyörű felhők mellett haladunk el 11 ezer méter magasan pontosan az international date line egy olyan kanyarulatában, ahol már tegnap van. De mivel ez a vonal nem egyenes, ezért mindjárt megint holnap, vagyis 20-a lesz. :) Szóval teljes az időzavar a fedélzeten.

Ugráltunk a napok között… Lehet ezért volt akkora turbulencia? Széles volt a dilatáció a nemzetközi dátumelválasztó vonalon! :D

De közben az előttem lévő multimédiás szórakoztató egységből Neil Young szól, és megszűnt a turbulencia, így a naplóírásom új lendületet vehetett. :)

A hajón töltött órák nem teltek eseménytelenül, ugyanis kitaláltuk a továbbiakat. Amíg Alan-nek meetingje van a vasútállomás mellett, mi kiszállunk a kocsiból és körbenézünk a városban, hiszen a magyar kertet és a parlamentet még nem is láttuk. Ahogy Alan végzett, felvisz minket Johnny-ékhoz Wainuiomata-ba, ő pedig még ezen a napon továbbhajt az északi sziget közepe felé, ahol mi majd busszal érjük utol holnap napközben. A buszjegy a wellingtoni vasútállomástól egy National Park nevű megállóig mindössze 28 dollárba került fejenként. Ennyit megért nekünk, hogy egy estét újra eltölthessünk a barátainkkal, akikkel a Karácsonyt és a Szilvesztert is töltöttük legutóbb.

A fővárosba szemerkélő esőben érkezett meg a hajónk, és ahogy megbeszéltük, Alan kitett minket, és mindenki ment a saját dolgára. Először a parlamenthez sétáltunk oda, de ahogy a biztonsági őrtől megtudtuk, a vezetett „túrák” odabent 1 órán át tartanak, és nekünk ennyi időnk sajnos nem volt, így ezt most kihagytuk.

A Beehive, vagyis a képviselők háza és a parlament

Azért kívülről megcsodáltuk a „Beehive”-nak, vagyis méhkasnak becézett képviselők házát, ami ahogy sokaknak, nekünk is furcsán festett a nála vagy száz évvel idősebb szomszédainál, a parlamentnél és a könyvtárnál. Csak pár sarokkal kellett feljebb sétálnunk és ráleltünk a „Hungarian Garden”-re, ahol egy székelyudvarhelyi építésű székely kapu díszíti az apró utcasarki teret, ahová, aki szeretne, a kör alakú tér köveiből lerakhat egy névre szólót magának. Hogy e mögött mi a történet, arra sajnos már nem emlékszem, valószínű minden jó célra adományozó egyén vagy közösség kap egy ilyen névre szóló téglát a téren.

Egy apró térről van szó egy utcasarkon

A téglák

Ez a kis tér adja a kert központját

…és a székelykapu! :)

A térrel szemben volt egy szupermarket, ahová gondoltuk betérünk néhány apró ajándékot venni Johnny-éknak. Ekkor hívott fel minket Alan, hogy a meeting elhúzódik és csak valamikor 5 óra után fog végezni. Jó, ez remek, mondtuk, és már néztem is az órámat: 15:34, még elérjük a utolsó kezdést a parlamentben 4 órakor. Siettünk vissza, átjutottunk a biztonságiakon, és még egy kis időnk is volt a váróban pihenni. Még jó, hogy kicsit előbb jött az idegenvezetőnk, és figyelmeztetett, hogy a körbevezetéshez regisztrálnunk is kell. Megtettük hát, és már indult is a kis hét fős csoportunk. A Beehive-ban kezdtünk egy nagy fogadóteremben, aztán néhány kisebb termet néztünk meg a parlamentben, volt köztük egészen szépen feldíszített is, tele voltak a falak maori fafaragványokkal, gyönyörű volt az egész. Közben persze politikáról is beszélt az idegenvezetőnk, elmondta, hogy itt Új-Zélandon, ha jól emlékszem, 7 párt van bent a parlamentben, és nem nagyon volt soha semelyik 50% felett, és ez mindenkori cél is, hogy így legyen. Nincs felsőház, de minden témának három „reading”-je van, vagyis háromszor beszélik át. Ahhoz, hogy dönthessenek valamiről, nem muszáj bent ülniük, távolról is lehet szavazni.

A termek után lementünk az alagsorba, és itt jött az egészben a legérdekesebb rész, amit már nagyon vártam, és ami miatt tulajdonképpen szerettem volna megnézni a parlamentet. Mivel a könyvtárral együtt két nagyon régi épületről van szó, ezek nem voltak földrengésbiztosak. De a kilencvenes években „felújították őket”, ami azt jelenti, hogy az eredeti kinézetüket megtartva, erősebb falakat húztak fel az épületekben, és az egészet elválasztották az eredeti talapzattól, és közbenső csillapítókat helyeztek be az épület alá. Ezeknek a kőkemény gumi-acél-ólom tartóknak egyenként több száz tonna a teherbírása, és ha jól emlékszem, darabjuk 10 ezer dollárba, vagyis közel két millió forintba került. Ezekből van 1400 az épület alatt, mindegyik 30 centire képes „kilengeni”, amit őszintén szólva nehezen tudok elképzelni, mert az egész brutálisan tömör anyagból van, de hát ha ezt mondják, biztos így van. A technológiát egyébként egy Kiwi építész találta ki, és ma már a világ minden földrengésveszélyes vidékére exportálják. Fotók odabentről azért nincsenek, mert nem szabadott fényképezni.

Egy este Johnny-éknál, avagy ahogy egy közlekedési vállalatnak működnie kell (vagy kéne)

Hála Alan ismét jól sikerült meetingjének (ami ezúttal egy stratégiailag nagyon fontos találkozó volt), megnézhettük a parlamentet, és utána még a boltba is vissza tudtunk szaladni, így vittük Johnny-ékhoz egy kocka sört. Igaz, most csak egy esténk volt együtt, de ez, ahogy vártuk, nagyon jól sikerült. Maria nagyon finom spagettiszószos galuskát készített (ez amolyan újféle találmányuk lehet, olasz-magyar konyha… :) ), és megittunk pár sört és kólát, ki mit. Na és nem maradtak el a nagy beszélgetések és a rikiki parti sem. Mindeközben nekem furcsa érzésem volt, mert belegondoltam, mennyi minden történt körülöttünk és bennünk, velünk, mióta legutóbb itt jártunk Maria, Johnny Marietta és a kis Terence vendégszeretetében. Januárban még úgymond „kezdők” voltunk Új-Zélandot illetően, még minden előttünk volt, minden felfedezésre várt, még minden bizonytalan volt: az, hogy meddig maradunk, hogy merre megyünk tovább, és hogy egyáltalán, kapunk-e munkát és tudjuk-e majd folytatni az utunkat úgy, ahogy azt megálmodtuk. Most, hogy ezen a repülőn ülünk, mindez már biztos, eldőlt, megcsináltuk, átverekedtük magunkat a bürokrácia útvesztőin, legyőztük a munkavízum-szörnyet, munkákat találtunk, dolgoztunk, és pénzt kerestünk, elegendőt a következő – és egyben utolsó – falinaptár kiadásig, ami ha legalább olyan jól sikerül majd, mint az előző kettő, akkor a büdzsét illetően „otthon leszünk”, vagyis hazajutunk. :) Ezt leírni nem tudom, mennyire megnyugtató érzés, és hogy ez a tudat mekkora gondot tüntet el a vállunkról. Az én vállamról legalábbis óriásit. :) Azt hiszem egy hajszálnyit, de csak egy hajszálnyit túl aggódó típus vagyok e téren, túl sokat aggódom a jövőn, amit nem kéne, mert hát eddig is szépen megoldottunk mindent és mindig lett valahogy, nagyjából mindig jól. Tervezni, szervezni, álmodni azt kell, de aggódni, azt azt hiszem nem kéne annyit, amennyit teszem. Elvégre most repülünk Hawaii-ra, a nyugati társadalom által legszebb, legjobb, legnagyobb paradicsomnak és álomszigetnek tartott helyre. :)

Később utolért minket az éjszaka az égben…

Ha ezt valaki elmondja nekünk induláskor, vagy akár csak fél évvel ezelőtt, valószínű kinevettük volna, vagy megkérdeztük volna, hogy mit szed, és mi is kértünk volna belőle. Hát ember, Hawaii az egy drága hely, budget-világjárók nem mennek arrafelé! :) Hát, a végén kiderült, hogy a fenét nem, ha arra olcsóbb átkelni a Csendes-óceánon, akkor arra megyünk. :) Zita sem panaszkodhat, két hét Bali, és most két és fél hét Hawaii, mindezt egy nászútban… :) Persze meg kell dolgoznia mindezért egy ilyen őrült mellett, mint én, most pl. azt eszeltem ki, hogy felbiciklizünk/túrázunk a 4200m magas Mauna Kea-ra a Nagy Szigeten. Ha sikerül… :) Majd meglátjuk, mi megpróbáljuk, ahogy szoktuk, aztán majd meglátjuk, ahogy az lenni szokott! :)

Visszatérve Johnny-ékra, a kis Terence azóta már nem csak kúszik, hanem mászkál is, és már új szókincse van: a „Hiuó!”, vagyis a „Here You Go!”, a „Tessék!”, mert hát ezt hallja a legtöbbet az édesanyjától. :)

E labdás játékhoz kalapács is dukált, így Marietta és Terence (főleg Terence!) jó nagy zajt tudtak vele csapni… :)

A macska is nagyott nőt, mióta utoljára láttuk :)

Reggelizés

Közös búcsúfotó

A macska is nagyot nőtt, ámbár Terence-el nem kerültek közelebbi barátságba, csak Mariettával. :) Johnny és Maria azóta is verhetetlen rikikiben és egy változás az életükben, hogy most Maria van otthon a gyerekekkel, és Johnny hamarosan buszsofőr lesz Wellingtonban. Már a tanfolyam vége felé jár, de még csak üres buszokat vezet, persze mindezt már fizetésért.

Johnny egy egyszerű, csak autókra érvényes jogsival kezdte a buszsorfofőri karriert: jelentkezett, és többszöri tesztek után kiválasztották – most tanul buszt vezetni

Mesélt az itteni közösségi közlekedési morálról is, ami nagyon tetszett. Itt kb. 1%, ha bliccel, csak az első ajtón lehet felszállni, mágneskártyát kell lehúzni, és a rendszer a zónák szerint mindig csak annyit von le amennyit utazol, illetve ha ilyened nincs, akkor a sofőrnél lehet jegyet venni, de persze utóbbi kicsit drágább, mint a kártyás megoldás. A buszokon GPS van és olyan nemtudommilyen nevű rendszer, ami mindent figyel a buszon és küldi az adatokat egy központnak, mint a Forma1-ben, így ott előbb tudják, ha valami baj van a járgánnyal, mint a buszvezető. Az utasók bátorítva vannak arra, hogy visszajelzéseket küldjenek a társaságnak a buszvezető magatartásáról, és ezt meg is teszik. Nem csak negatív dolgokra kell gondolni, ha egy sofőr kedves és előzékeny volt egy utassal, vagy ügyesen oldott meg valamilyen szituációt, ezt is jelentik az utasok a társaságnak és ilyenkor az adott pilóta a hét végén bónuszokra, magyarán prémiumra számíthat. A vezetőknek mindenkor kedvesnek kell lennie az utasokkal, és ha valaki pár cent vagy dollár hiányában tudja csak megvenni a jegyet, fel kell engedniük. Az ilyesmit csak akkor kell jelenteni, ha valaki rendszert csinál belőle. Ha gyerekek randalíroznak a buszon, kedvesen megkérik őket, hogy hagyják abba, mert ezzel veszélybe sodorják magukat és a többi utast. Ez általában működni is szokott, ennyi elég. A társaságnak tavaly 5 milliárd dollár profitja volt. Ilyenkor elgondolkodok azon, hogy nem lett volna-e jobb nekünk, ha 20 évvel ezelőtt a BKV egyszerűen csak csődbe ment volna, és az összeomlását követő káoszból így kinőhetett volna valami, amit nem kell államilag támogatni, ahol verseny van az utasok kegyeiért és pénzéért, ahol mindenki jól jár, ahol nem lehet bliccelni, ami valahogy úgy működne, ahogy kéne neki, ahogy itt Wellingtonban tud. Na, jó, ezt a lemezt úgyis mindenki ismeri, úgyhogy nem folytatom. Remélem, az én generációm még megéli, hogy egyszer olyan világ lesz Magyarországon is, ami így működik. És nézzük a dolgok jó oldalát, lehet, hogy a BKV koszos és drága, de legalább van! :) Vannak városok a világban, ahol szinte nincs tömegközlekedés, vagy ha van, azt riksások százezreinek káosza alkotja.

Asztalod, széked… De az otthon, vagy valami más…

Másnap reggel úgy volt, hogy 8:30 és 9 között, a NakedBus-unk indulása előtt találkozunk egy kedves magyar wellingtoni családdal (nekik is van téglájuk a magyar kertben), de mivel reggel az autópályán dugóba kerültek, így sajnos öt perccel elkerültük egymást. Nekünk fel kellett szállni a buszra, ami 9-kor elindult Ghandi szobra elől a pályaudvar mellől, ahová ők csak 9:05-kor érkeztek meg. Néha ilyen az élet, de ez egy kicsi világ és az élet hosszú, úgyhogy még talán valamikor, valahol találkozunk! ;)

Gandhi a wellingtoni vasútállomás előtt

A buszon semmi izgalmas nem történt, szerkesztgettem befelé a blogra az előző bejegyzést, mert azt azért jó ha tudjátok, hogy egy dolog megírni ezeket a sorokat, és aztán még egy, legalább ugyanilyen hosszú ideig tartó, de kevésbé élvezetes dolog kiválogatni, átnevezni, leméretezni a képeket, feltölteni őket a videókkal egyetemben, aztán mindezt szépen beágyazni kézzel egy HTML-kódolt szövegbe. Ami azért jó, hogy én így csinálom, mert offline tudom csinálni a munka nagy részét, és mivel már megvannak a szép kis twizel-auckland-jeim EditPlusban, egyben így a leggyorsabb is.

A nagy buszról egy helyen át kellett szállnunk egy mikrobuszba, melynek az eleje kísértetiesen emlékeztetett engem valamire. Ez is egy ugyanolyan járgány volt (vagyis az alapja-eleje) mint Alan legújabb 1 dolláros lakóautója, ugyanaz volt a műszerfal design-ja, ez is egy merci volt. Az egy dollár egyébként túlzás, mert Alannek még kb. 2-300 dollárt ki kellett perkálnia mindenféle út és egyéb adókra, de persze mindez még így is nagyon megérte neki, mert egy ilyen járgány amúgy egy napra kerülne ugyanennyibe.

Füstölgő vulkánok mellett haladtunk el

Egyszer letértünk egy “zsákutcába”, hogy ennél a szállodánál tegyünk ki néhány utast

Mikor a buszunk megérkezett a National Parkba, az ismerős nagy fehér autó már ott állt a FourSquare szupermarket előtt, ahol egyébként Alannek épp meetingje volt a tulajjal. :) Természetesen ismét sikeres. :) Idefelé jövet egy óriási fehéren füstölgő, hófödte vulkán mellett haladtunk el a mikrobusszal, ez gyönyörű látvány volt, de aztán sajnos már sokat nem láttunk a tájból, mert miközben Alan hajtott, ránk sötétedett. Őrült barátunk egész Auckland határáig fölhajtott, talán 80km a város előtt állt meg tábort verni egy dombtetőn. Kérdezitek, hogy akkor már miért nem hajtottunk „haza” egyből a városba, hiszen ekkora táv autóval jó esetben már egy óra sincs. Ezt a kérdést mi is feltettük Alannek, és a válasza az volt, hogy mivel az autót kifizette egy extra napra is (ez 75 dollár általában), ezért ezt szeretné még kihasználni és egy kicsit még távol maradnia az otthon rá váró gondoktól, és még egy napra „hippi” életet élni. Ezen egy nagyon nagyot nevettünk is, mert ő úgy gondolta, hogy fel se hajtja az asztalt hátul hanem csak elüldögélünk a king size ágyán borozgatva az este, de mivel én ugye, mint már tudjátok, hogy asztal és szék mániás vagyok, én (és egyébként Zita is) vágytunk egy kis effajta kényelemre az ultimate hippilét után, ha már itt van, és olyan szupin el lehet süllyeszteni az ágyat és fel lehet szerelni az asztalt, akkor használjuk ki. Tetszett Alan-nek ez a kompromisszumos megoldás, és egy fantasztikus estét töltöttünk el az asztal körül ülve. Ma Alan három napja hűtőben tárolt lazacának felét ettük meg főtt zöldségekkel, és mindeközben a gyönyörűen szóló autórádióból már nem az amúgy nagyszerű, de számunkra már unalmassá válni kezdő Fleetwood Mac szólt, mint két nappal ezelőtt Picton mellett, hanem válogattam különböző slágereket a 60-as, 70-es évekből. Na ez Alannek nagyon tetszett és kis híján táncra perdült a serpenyőben sercegő lazac felett. :)

Alan a lazaccal

De ez még hagyján, de micsoda történeteket mesélt a zenék mellé!

„Old man look at my life, Twenty four and there’s so much more…”

Kölyökként a nyári szünetben egy puccos szálloda földszinti éttermében dolgozott felszolgálóként. Minden szombaton előkelő idős hölgyek bridge-ezni jártak erre a helyre. Az egyik hölgy, aki sofőrrel járt, mindig egy gyönyörű kék, 68-as évjáratú Mercedesszel érkezett. Alannek nem lett volna dolga az ajtónyitás, de átvette e szerepet a kollégától, és amikor az ajtóban köszöntötte a hölgyet, hozzátette, hogy egy nap neki is lesz egy ilyen autója, ha beledöglik is! A hölgy vette a lapot, visszadobta a labdát Alannek, aki ezután dedikált autónyitójává vált a vendégnek.

Amikor a lakóautóba épített trubadurláda a belehelyezett SD-kártyáról Neil Youngtól a Heart of Gold című dalhoz ért, Alan felugrott az asztaltól, és mintha csak valami megszállta volna, lelkesen magyarázni kezdett, hogy van egy története, ami, ha nem vele történik, nem hiszi el, de vele történt meg, és teljesen hihetetlen, de igaz. Ahogy elmesélte az egészet, mindjárt jobban érteni kezdtem azt a fajta spirituszt, ami barátunknak minden nap lángolt amíg vele voltunk, és amit egyszerűen csak úgy tudnék megfogalmazni, hogy „ő egy igazi őrült!”, de természetesen a kifejezésnek csakis legeslegjobb értelmében.

Alannek 23 éves korában nagyon súlyos rákja volt. Nem tudom most visszaidézni a rák típusát, de legyen elég annyi, hogy ugyanaz a fajta rákja volt, ami később Lance Amstrong-nak is. Az orvosok azt mondták neki, hogy 90 nap múlva 95% hogy halott lesz. Mivel kerékpárversenyző is volt fiatalon, ezért nagyon jó kondiban volt, és így a legdurvább dózisú kemoterápiás kezelést kaphatta. Ez egy újfajta kezelés volt, ami ekkor még csak kísérleti stádiumban volt. Később Armstrongot is ezzel kezelték, de akkor, amikor Alan kapta a kezelést, ő része volt az első 600 kísérleti kezeltnek, és olyan szereket is beadtak neki, amelyekről később kiderült, hogy igazából károsak és semmi hasznuk a betegség meggyógyításában. A küzdelme alatt három alkalommal került a kemo alatt használt szerek mérgezése által a klinikai halál állapotába, de mindannyiszor visszahozták. Ezek az esetek az agyát is károsították. Hiába mondtam neki, hogy ez szinte hihetetlen, mert az én szememben ő valaki olyan, akinek nagyon vág az esze és nagyon ügyes, okos ember, ő elmondta, hogy tudja, milyen volt előtte, és milyen azóta, és bizony ezeknek az oxigénhiányos állapotoknak hatása volt az agyára. Talán az van-e mögött, hogy az egy dolog, hogy valakinek mennyi esze van, és az egy másik, hogy mennyit használ belőle!? :)

Amikor Alan felébredt az utolsó ilyen mérgezésből, iszonyú cefetül volt, mint soha előtte és azóta se. Ez a nap pontosan a 24. születésnapján volt. Édesanyja mellette ült az ágyon, és az ébredező fiától azt kérdezte, mit szeretne a szülinapjára. Alan a nagy fájdalmai közepette arra gondolt, egy kis zene jól esne talán, ezért egy rádiót kért maga mellé, valami dallamot a fülébe. Amikor anyukája bekapcsolta a hozott rádiót, Neil Youngtól az Old Man című dal szólt, ekkor kezdődött el benne az a rész, ami így szól: „Old man look at my life, Twenty four and there’s so much more…” – Ekkor Alanben is elkezdődött valami ének, innentől fogva tudta, hogy legyőzi a betegséget, és élni fog.

Kérdeztem tőle, hogy milyen hatással volt az életére ez a betegség, és annak túlélése de nem beszélt egetrengető, világmegváltó dolgokról. Azt mondta, hogy előtte is élvezte és szerette az élete mindenegyes napját, és ezen „élményeivel” mindez csak tudatosabbá vált benne.

Az ágyunk a lakóautó orrában

Reggeli az autó hátuljában

Ez a kilátás a elülső felső ágyakból

Zita mosogat :)

Ezt egyébként mind alá tudjuk írni, Alan egy boldog ember, aki az élete minden egyes napját megpróbálja maximálisan élvezni és megélni. És mindezt nem rest másokkal is megosztani! :) Így például a stopposokat mindig felveszi, és ezen jószokásának köszönhetően most megismerhettük a nem akármilyen történeteit.

„I was very close to get sacked!”

E történeteknek még közel sincs vége, amíg nem fogyok ki a lendületből, elmesélek belőlük még párat. Később, amikor Alan már a pólóbizniszben utazott, az Új-Zélandon turnézó rockbandákkal tartott, megállapodott a rendezvényszervezőkkel és a zenekarral, ők tervezték és gyártatták a pólókat, amelyeket aztán ők maguk adtak el egy kinyitható oldalú furgonból a koncertek után. Így találkozott Alan Iggy Poppal, Mick Jaggerrel, és még sok más rocklegendával. Amikor ezekről a zenékről beszélgettünk, elmondtam neki, hogy szerintem akkor abban a korszakban volt valami a levegőben, valami, ami érződik a zenékben, valami amit nem lehet leírni, megfogni vagy elmondani, valami, amiről mindenki tudja, miről beszélek, aki szintén érzi, amikor ezeket a dalokat hallgatja abból a bűvös időből. Alan is egyből vágta, miről regélek, és abszolút egyetértett, és még hozzá is tette, hogy ez valóban így volt, de ez a dolog azóta elveszett. És valóban, manapság más a zene. De ami akkor született, mind megmaradt, és még ma is hallgathatjuk. A magnó Credence Clearwaterre váltott, a járgány még mindig behúzott kézifékkel állt a dombtetőn, de mi odabent szárnyaltunk a térben és az időben, remek volt a hangulat, felemlegettem a „régi szép időket”, mert bár én még csak 30 (és te jó ég, 3 nap múlva 31…:o) éves vagyok, de nekem is volt ilyen. :) Amikor a Dúddal kedd délelőttönként a dupla angol és a dupla hálózatok óra között átvillamosoztunk a Millenáris Parkba, ahol ő gitározott és CCR-t meg Don McLeantől az American Pie-t énekeltünk, söröztünk és szédítettük a felénk vetődő lányokat. (Szegények… :D)

Don McLean nevére Alan ismét felpattan, ha nem ismerném, azt hinném, megveszett a finom vörösbortól és az őrült jó zenétől. És már mondja is a következő sztoriját! Megint egy hotel halljában, ő nyári munkán fiatal kölyökként. A városban adott koncertje másnapján Don McLean a szobájából leérkezik a hallba, Alan lévén (már ismeritek) tökös fiú, és bár csak egy utolsó inas a szállodában, de nem bírja kihagyni a lehetőséget, odamegy Don McLean-hez, gratulál neki a nagyszerű zenékhez, elmeséli, hogy ő is játszik, kezet ráznak. De várjunk csak, hol az autó? Valahová elkeveredett Don bácsi autója, így ott álldogált az egész bagázs egy nagy rakás hangszer mellett várakozva. Te srác, nincs kedved kicsit zenélgetni, itt ma nem járnak az autók! – Szólt oda Don Alanhez. Így történt, hogy ők ketten együtt jammelgettek a hotel várójában egy jó negyed órát, és közben Alan azon gondolkodott, hogy ezért most tuti azonnal kirúgják, ahogy a híres zenész eltűnt a hotelból, de nem baj, ezért megérte! Alant nem rúgták ki, de saját elmondása szerint „I was very close to get sacked!” – vagyis nagyon közel volt ahhoz, hogy „zsákolják”, vagyis kipakolják neki a holmiját azzal, hogy agyő. Így mondja itt az angol, itt nem „fired” valaki, ha kirúgják, hanem „sacked.” :)

A kék merci, és az álmok, amik azért vannak, hogy valóra váltsuk őket

Ja, és a kék mercire visszatérve. Évekkel később, amikor Alan már túlvolt a rákon és megcsinálta a szerencséjét a pólóbiznisszel, egy autót készült venni. Egy pazar, tengerbenyúló földnyelven fekvő, valószínű sok millió dollárt érő villa pincéjében volt az óriási garázs, amiben több tucat csodaautó állt, köztük az is, amit ő magának kiszemelt. De mire összeszedte a pénzt a kocsira, és elment érte, hogy megvegye, valaki más pont előző este letette ugyanarra a kocsira a foglalót. Mikor már fordult volna ki az álomgarázsból, a szeme sarkából az egyik takaróponyva alól egy ismerős kék színt vélt felfedezni. Megkérte a tulajt, hogy hagy nézze meg a járgányt, és csodák csodájára mit lát? Az idős hölgy járgányát, itt volt ismét a szeme előtt álmai autója, mi több, pontosan ugyanaz a darab, amire anno fiatalon, örök álmodozóként szemet vetett. Persze az első kérdése az volt, hogy eladó-e? A tulaj le kellett hogy lombozza, elmondta, hogy megígérte, hogy ha valaha eladja, akkor egy bizonyos autókereskedőnek fogja odaadni, mert már odaígérte neki. Mit ad Isten, Alan jó barátja volt ez az autókereskedő, így embereink rögtön telefont ragadtak. Alannek elképesztő szerencséje volt, az autókereskedő barát épp nagyon ki volt fogyva a pénzből, így kötélnek állt, gondolván, hogy ha már a közeljövőben úgy se lehet övé az autó, akkor hagy legyen Alané, ha már ennyire vágyik rá. – Mindezt igazából Alan előadásában, egy üveg bor mellett, azon a dombtetőn, a lakóautóban kellett volna hallanotok, elképesztő volt! :) És most vonatkoztasson el mindenki az autóktól, és ne kérdezzétek, hogy ha mi mindig azzal jövünk, hogy egy autó árából utazzuk körbe a világot, akkor most miért jövök ilyen autós sztorival. Nem az autó a lényeg, hanem hogy Alannek volt egy álma fiatalkorában, élte az életét a tőle telhető legboldogabban, ami közben majdnem oda is lett a rákban, a halál torkából tért vissza, megcsinálta a szerencséjét és a végén egyszer csak úgy hozta a sors, hogy ez a kék autó ott volt, és eladó volt, mert még az autókereskedőt is ismerte. A lényeg, hogy az álmok igenis valóra válthatók! :) Az élet pedig szép, főleg hogy tele van ilyen Alanféle figurákkal! :)

A kék autót később egyébként magunk is láttuk, mert Alan a felesége és Zita személyisége, illetve őköztük és miköztünk Zitával annyi hasonlóságot vélt felfedezni, hogy azt mondta, muszáj találkoznunk a párjával is, így egyik szombat este áthívtak minket vacsorára.

Alanéknél vacsorázva

Újabb nagy szerencsénkre Alan (aki egyébként házig vitt minket Aucklandben) csupán 4,3km-re lakott attól a háztól, ahol mi vendégeskedtünk. Így simán csak áttekertünk hozzájuk és még egy nagyszerű vacsora erejéig ismét együtt voltunk, és aztán ma reggel is, mert Alan a nagy terepjárójával kivitt minket csomagostul, dobozostul a repülőtérre. Ahonnan azóta egyébként visszarepültünk az északi féltekére. Ezúttal annyira belemerültem a naplóírásba, hogy elfelejtettük megünnepelni az Egyenlítőn való átrepülést. Mert Zita is valami tévésorozaton kacag. Ezek és a zenék ingyen vannak, csak a mozifilmekért kérnek 10-10 dollárt. Hát ilyen is van, átnaplóírtam magam az Egyenlítőn! :) De ha minden igaz, ezen utazáson még kétszer lesz alkalmunk ilyesmit ünnepelni, úgyhogy nem dőlt össze a világ. Ellenben gyönyörű a naplemente 10600 méterrel a tengerszint felettről! :)

Futások, vacsorák és pakolás Aucklandben

De még mielőtt lezárom e megint ultra hosszúra sikerült naplót, még az aucklandi napokról is meg kell emlékezzek. Virág Zsuzsi hónapokkal ezelőtt írt ránk Facebook-on, és felajánlotta a vendégszeretét. Többen is tettek így, elnézést, akiknél végül nem laktunk és nem találkoztunk, ha lehetne, kettészakadnánk az ilyen helyzetekben, de csak egy van belőlem, meg Zitából is, és mi összekötöttük magunkat. :) Szóval Zsuzsinál és Brandonnál laktunk, ami nagyszerű volt, nagyon jól éreztük magunkat náluk. Brandon, Zsuzsi párja egy újzélandi-malajziai-kínai, akivel Spanyolországban találkoztak. :) Ez a „hovatartozás” ha nem téves így hívni ugye úgy jött össze, hogy ugye ahogy már megtanultuk, Malajzia lakosságának 25%-a kínai származású, ebből a csoportból költöztek át Brandon szülei anno Wellingtonba. Ez így most már a fél világot bejárva számunkra teljesen triviális, de elképzeltük Zsuzsit, ahogy otthon magyarázza a barátainak, hogy a párja egy Kiwi, malajziai kínai származással. Nem kínai. Nem is malajziai… Ő Kiwi, hát nem érted!? :) Bevallom, pár éve még én is néztem volna ezen, de ma már teljesen természetes, hogy valakinek az arca és a bőrszíne kicsit más, és egy másik országból jöttek a szülei ahová a nagyszülei egy harmadik országból vándoroltak. Nem azt mondtam, hogy így kell, vagy ez a természetes, csak hogy ilyen is a világ, ez benne van, ettől is szép, és ez (ma már) teljesen normális. Egy másik vicces dolog volt Brandonnal kapcsolatban, amin megint nagyon jókat nevettünk, az a Tesz-Vesz Város volt. Először is, e könyv megálmodói biztosan nem gondoltak még a vegákra és vegánokra, sőt igazából valljuk meg, elég perverz dolog hogy macskák és malacok a szereplők a könyvben, és az egyik oldalon, ahol az élelmiszerek nevei vannak, van egy hentes is rajzolva, aki szintén egy malac, és aki mellett hatalmas húsok csüngenek. :) De ennél még viccesebb az, hogy ezt a könyvet Brandon kapta Zsuzsi szüleitől, hogy könnyebben tanulja meg a magyar nyelvet. 35 éves kor ide vagy oda, ha nem beszéled az adott nyelvet, egy Tesz-Vesz Város képeskönyv Jolly Joker lehet számodra! :)

Zsuzsi és Brandon, na meg a Tesz-Vesz könyv :) “Térd!” :)

Brandon dícséretére legyen mondta, az alapkifejezéseket olyan jól tudta magyarul, hogy szinte észre sem lehetett venni rajta akcentust. Persze ezek a legfontosabb szavak voltunk, pl. Brandon magyarul köszöntött minket, tudja az italok és ételek nevét, a Köszönöm és az Egészségedre-t, utóbbit többes számban is! :)

Zsuzsiék mellett van egy park, ahová kétszer is kimentem futni, és ezen kívül még egyszer voltunk futni közösen Zsuzsival az egyik reggel ki egy tengerparti parkhoz és vissza. Ez egy hat kilométeres futás volt, ami után rá kellett jönnöm, hogy a 3,5km majd rá a 6km-es kezdés megint túl erős volt. És arra is rájöttem, hogy a futás egy örök szenvedélyem marad, egy olyan Jolly Joker tevékenység, amitől mindig jobban leszek. Ez már valami drog, komolyan, az első aucklandi futásom után olyan jól éreztem magam, mintha valamit beszedtem volna, éreztem hogy nagyon jó volt kicsit végre nagyobb fordulatszámon pörgetni a szívemet, mintha a nagyon pulzusszám átmosta volna az ereimet, vagy mintha megolajoztam, fölmelegítettem volna rég nem használt tagjaimat, egy csuda jó érzés járta át a testemet, és vele együtt a lelkemet is. Mindez persze hátul is ütött, hiszen e jóérzések végett nagyon könnyen túlzásba is viszem a futást, és mivel elszoktam tőle, ez a határ most nem a 15-20km-nél van, hanem már 2-3-nál. Így hamar megpukkanok, és pl. a Zsuzsival futott 6km után annyira kikészültem, hogy délután le kellett feküdnöm aludni, mert semmi más értelmeset nem tudtam magammal kezdeni.

Utca Auckland központjától kb. egy kilométerre… Szokták mondani, hogy Auckland egy hatalmas falu. :)

Nem vágták ki a fát, ott hagyták az utca közepén! :)

És még másnap este is sajogtak a lábaim, de azért tegnap még egyszer kimentem rá futni, és szerintem ha megérkeztünk Hawaii-ra, tudom mit fogok csinálni az első reggel… :) Lesz egy kisebb vulkán pár sarokra a „házunktól”, ami igazából valami felhőkarcoló lesz, mert a vendéglátóink, Laura és John azt írták, hogy a 33. emeleten laknak! :o Egyikünk sem járt még Zitával ilyen magas épületben. :) Ezt is el kell kezdeni. :)

Zsuzsival, Brandonnal és Lajossal

Fagylalt és Cook szoros timelapse, hát kell ennél több? :)

Két este is tartottunk a vendéglátóinknak fényképes élménybeszámolót, ehhez egy szintén bringás magyar volt-kolléga-barát, Lajos is csatlakozott a kis társaságunkhoz. Lángost sütöttünk, majd jött a sztorizgatás, és az egészről egy timelapse is készült, amit az est végén szintén levetítettünk és hát óriási sikere lett. :) Sajnos 860MB nyom a fájl, ezért csak akkor lesz itt a bejegyzésben, ha az USA-ban végre újra ismerni fogják a korlátlan internet fogalmát. :) Ismerik:

Mi volt még? Hmm… Ja igen, megírtunk több tucat képeslapot, beadtuk az adó visszaigénylésünket (142 dollárt kapunk majd vissza, szuper, újabb pár nap a nászúthoz!), elküldtük az aláírt szerződést az ausztrál-kiwi bulvármagazinnak ahol megjelentünk, és még egy csomó más ügyet is elintéztünk.

Sok lapot megírtunk ezen az asztalon Nektek! :)

Szereztünk dobozkat az R&R bringaboltból, mint utólag kiderült, Alan cycling-buddy-jától, és szépen bedobozoltuk a bringákat.

Mivel ilyen túlaggódós vagyok, felhívtam a légitársaságot, ahol elmondták, hogy egy vásárolt feladott poggyász 23kg lehet és egy csomagnak kell lennie, tehát ha négy 20l-es Ortlieb táskát adunk fel, akkor hiába vannak egyenként csak 5,25kg, ha négy darab, akkor az négy poggyász. Ezért aztán lévén csak 2x23kg poggyászt vettünk fejenként (25+35 dollárt) az Air New Zealandtól a 495 dolláros hawaii paradicsomba szóló repjegyünkhöz, ezért aztán vettünk egy kínai filléres boltban ilyen 6 dolláros nagy, de könnyű, vékony zsákokat, amiben ágyneműket szoktak hordani. Mi három-három Ortlieb táskát és a hátsókereket pakoltuk bele ezekbe, így a bicklidobozba mindenestül nagyon könnyen elfértek a most minden eddiginél jobban szétszedett fekvőbringák.

Az egyik Ortlieb-es nagytáska a hátsókerékkel 27kg lett, ezt már nem nézték jó szemmel, 200 dollár túlsúlyt kellett volna fizetnünk, de megengedték, hogy átpakoljunk 3kg ruhát egy ingyenes, „második” kézipoggyászba, ami a sárga hűtőtáskánk lett. Így egyáltalán nem kellett kézipoggyászt fizetnünk. A reptérről még írtunk Vince-nek és a szüleinknek, hogy minden rendben, aztán felszálltunk a gépre, és elkezdtem írni ezt az útinaplót. :)

A repülőn a szokásos biztonsági előadást felszállás előtt nem a sztyuvik adták elő, hanem a képernyőn nyomtak egy vicces kis filmet, amit Zita nagyon ügyesen felvett:

Auckland felülről, felszállás után

Ez talán Devonport is lehet, de nem vagyok benne biztos

Viszlát Új-Zéland, jó volt itt lenni!

Godzilla alakú felhő, biztos az új film tiszteletére! :)

Mivel többször kereszteztük az épp előttünk kanyargó nemzetközi dátumelválasztó vonalat, ezért többször is ugráltunk a napok között, amíg a naplót írtam a repülőn. …és még az egyenlítőt is kereszteztük. Még jó hogy most nem figyeltünk ezekre, ennyi sok vonalra nem is lehet. :)

Mindenki bámult valamit a képernyőn

Pedig sokszor odakint is jó volt a műsor… :) Naplemente 11 ezer méter magasból

Mindjárt megérkezünk a következő helyre. Az USA az utunk 29. országa lesz. Mikor elindultunk, még abban sem voltunk biztosak, hogy akarunk-e ide jönni, nem hogy abban, hogy vajon sikerül-e?

Hát ennyi, megint utolértem magunkat az útinaplóval, juhééé! :)

Történt 2014. május 12. és 20. között, lejegyezve 14-én a hajón és 20-án a repülőn, beszerkesztve 23-án egy 90 dolláros erkélyről. :)

Viszlát Új-Zéland, Helló Hawaii! :) …és köszönjük a nászutat!

Akarom mondani, Aloha, vagy hogyan is mondják, hamarosan megtudjuk, talán még virágos nyakláncot is kapunk, vagy mi a fenét… :) De most beszéljünk inkább Új-Zélandról. Kerek fél évet töltöttünk ebben az országban, amit azt hiszem elfogultság nélkül nevezhetek a Földünk egyik legszebb, legcsodálatosabb, legélhetőbb és legszerethetőbb szegletének. A Kiwik többségében nagyon szeretnivaló népség, vagány, talpraesett, közvetlen, segítőkész banda. Van egy két számunkra mostanáig érthetetlen őrültségük, pl. ez a fagypont körüli hőmérsékletben való rövidgatyában és mezítláb vagy jandalsban (vietnámi papucs, először egy Kiwi kezdte el a nyugati világnak árulni, és ő adta a Japanese Sandalsból a Jandals nevet), vagy legjobb esetben gumicsizmában való flangálás számunkra felfoghatatlan… :) De ezzel együtt is imádnivalóak, még az angoloktól átvett és sajnos máig el nem felejtett, csak forró, vagy jéghideg csapjaikkal együtt is, amelyek egy akkorka, dugó nélküli mosdókagyló felett vannak, hogy oda még a fél kézfejem se fér be – lehetetlenség velük a kézmosás. És akkor itt kb. a negatívumok végére is értünk, ha csak nem kezdeném el szapulni a bürokráciájukat, de ezt nem teszem, mert 1, a végén csak kaptunk munkavízumot, és ez egy csoda, köszönjük! 2, minden szabályt a saját országuk, gazdaságuk és társadalmuk jólétének megtartásához alkottak, amit ha számunkra néha fájdalmas is volt, de meg kell értenünk és el kell fogadnunk.

A táj pedig… Hát hagy ne zengjek tovább ódákat, láttátok a képeinket, láttatok már fotókat máshonnan is Új-Zélandról – Mind igazi, tényleg ilyen szép az ország, semmi sem túlzás, ami Új-Zélanddal kapcsolatban látatlanban a fejedben él, ez tényleg egy csuda hely! :)

Végezetül köszönjük az összes bolond Kiwinek, az összes bürokratának, az összes munkáltatónknak és mindig kedves barátunknak, hogy Veletek lehettünk, hogy segítettétek az utunkat, hogy részei voltatok! Piszok jól éreztük magunkat az országotokban! Köszönjük Új-Zéland! Nem csak, hogy remek 6 hónapot töltöttünk itt (soha ennyit egy országban nem voltunk Magyarországon kívül), hanem ez alatt lehetőséget (pénzt) teremtettünk az utunk folytatásához, ami szintén nagyon fontos volt. Remek élményekkel és nagyon jó érzéssel távoztunk, és reméljük, hogy még vissza fogunk térni egyszer. (vagy többször! :D)