28 órás buszutazás

Udaipurból nem épp a legideálisabb módon jutottunk át utazásunk következő állomására, Aurangabadba. A hibák ott kezdődtek, hogy a szállodánkban üzemelő „booking office”-ban foglaltunk buszjegyet Ahmedabadig. Ez nemcsak, hogy drágább volt így, hanem még „private bus” is. Oké, ebben volt három jó dolog: egy icipicit kényelmesebb volt, nem állt meg csak minden második bokornál, és minket külföldieket egy kupacba, a busz legelejére ültettek, így történt, hogy összeismerkedtünk egy svájci nénivel, aki 62 évesen utazik egyedül, Indiában. Európát keresztbe-kasul bejárta a kis autójával, aminek a tetején aludt egy kinyitható sátorszerűségben. Vele együtt szálltunk le az átszálláshoz Ahmedabadban. A város szélén, ahol a buszosaink kijelentették, hogy itt kell leszállnunk ahhoz, hogy a buszállomásra jussunk, ahová ez a busz nem megy, mert nincs engedélye. Mivel hármunkon kívül másokat nagyon nem szállítottak le ezzel az indokkal a buszról, ekkor meg voltam arról győződve, hogy nem igaz, amit mondanak. Úgy gondoltam, hogy barátaink „szerződésben állnak” a riksásokkal, mert azok egyenesen ránk támadtak, és nagyon sokan voltak ott, ahol a busz kitett. Aztán később olvastam az útikönyvben, hogy ez általános, a privát buszok nem mennek be a buszpályaudvarra. Persze ettől, még lehet, hogy átverés az egész, aminek az útikönyv írója is áldozatul esett. Ez igazából mindegy is, a lényeg, hogy rövid bosszankodás és a riksások elhajtása után odébb sétáltunk, lenyugodtunk, és gondolkodtunk kicsit. Megkérdeztünk egy-két boltost, és megtudtuk tőlük, hogy van busz, ami bevisz a buszállomásra minket 6-8 rupi fejében. Ez kevesebb mint tizede annak, amit a riksások kértek az imént. Szóval elsétáltunk a buszmegállóba, megvártuk a buszt, ami elrepített minket a buszállomásra. Na, hát ami ott fogadott minket, azt nem lehet leírni. Se a látványt, se a szagát. Brutális volt! Persze, mert rossz irányból, az állomás hátulja felől közelítettünk. Hamarosan megtaláltuk a jegypénztárt, ahol közölték velünk, hogy állami buszok között nincsen „Sleeper”, vagyis alvós. Ülni pedig nem akartunk Aurangabadig, amikor tudtuk, hogy az út több mint 12 óra.

Alvós buszon

Beültünk egy riksába és átrobogtunk egy másik városrészbe, a folyó túloldalára, oda ahonnan a „private” vagyis a nem állami buszok indultak. Megkérdeztem három-négy booking office-ban az árakat, de mindenütt ugyanannyi volt az ára a Non-AC (légkondi nélküli) Sleeper Bus-nak. Megvettük hát a legszimpatikusabb fickónál, és átsétáltunk egy étterembe, hogy megvárjuk a délután négy órát – az indulás időpontját. Megebédeltünk, és még arra is maradt idő, hogy az egyik, épp lemerülni készülő SIM kártyát feltöltsük újabb egy GB internet eléréssel. Négykor átsétáltunk a busztársaság irodájához, ahol rövid várakozás után sokad magunkkal felszálltunk egy városi buszra, ami megállt még néhány helyen felvenni utasokat, aztán kivitt minket a város szélére, ahol már várt ránk két hatalmas busz. Valóban lehet valami ebben a „nem hajthatunk be a városba” dologban a buszosoknál, ha ezt is így oldották meg.

Az alvós busz úgy néz ki, hogy a középső folyosó egyik oldalán két szinten egyszemélyes „ágyak” vannak, a másik oldalt pedig lent dupla ülések, fent pedig dupla „ágyak”. A hely akkora, hogy átlóban éppen elfértem volna benne kinyújtott lábbal, de persze akkor meg Zita nem fért volna el, ezért aztán máshogy próbálkoztunk aludni. A két „Hello Journey” táska is velünk volt ezen a pici helyen, szóval nem volt túl sok terünk. Fel tudtunk ülni, és ezt kihasználva megnéztünk valami bugyuta filmet, aztán pedig Zita írt naplót, de mielőtt be tudta volna fejezni, elfáradt és elaludt. Egyszer megállt a busz valamikor éjjel egy fél órás pihenőre. Ez már nagyon ránk fért, mert nem volt jó úgy feküdni ennyit egy ilyen kis helyen, hogy a busz állandóan mozgott. Persze a pihenőhely sem volt kellemes, mert pontosan ott, ahol leszálltunk a buszról egy CD árus bömböltette iszonyat hangerővel az indiai zenei portékáját. Elmentünk mosdóba, fogat mostunk, szűrtünk vizet a vendéglő asztalain elhelyezett vizeskancsókból, majd vártuk, hogy végre induljunk, és szűnjön a ricsaj. Iszonyú, milyen hangerőt képesek elviselni az indaiak. Nekünk már réges-rég bántóan hangos, ők meg vígan elvannak.

Szállodakeresés Aurangabadban

Valahogy átvergődtük az éjszakát, és reggel amikor először bekapcsoltam a GPS-t, már azt mutatta, hogy alig 100km-t és ott vagyunk Aurangabadban. Na ez a 100km még több mint két óra volt, ezért aztán végül csak valamikor 10 óra körül érkeztünk meg. Megint a város elején tettek le minket, ki a porba, a riksás hiénák közé. Most nem volt erőnk másra, csak alkudni náluk egy viszonylag elfogadható árat a vasúti pályaudvarig. Ugyanis azt tudtuk, hogy annak a közelében lesznek olcsó szállodák. Kitett minket a pilótánk három-négy szálloda között, de egyik helyen sem találtam elfogadható árakat, mindenhol 500-600-ról indítottak. Viszont egy tanácsot kaptam, méghozzá azt, hogy menjünk át a buszállomás környékére, mert ott fogunk találni 300-ért szobát. Még ezt is drágának találtam, de nem volt mit tenni, fizettem újabb 30 rupit a pilótánknak, aki tuktukjával átrepített minket egy másik szállodához. Fel is kísért minket a recepcióig, de ott sajnos közölték velünk, hogy nincs már szabad szobájuk. Menjünk szembe, egy másik épület sokadik emeletére. Ott 500-ért volt szoba, és nem volt hajlandó engedni az árból. Viszont ajánlottak egy másik szállodát. A tuktukosunk ekkor is velünk volt, és felajánlotta, hogy átvisz minket oda is. Nekünk közben gyanús lett, hogy azért jön fel velünk, hogy részesedést kérjen utánunk a szállodásoktól, ezért nem kértük a további „segítségét”, és sétára fogtuk. Ekkor már délelőtt 11 óra is elmúlt, és mindezt Hello Journey-kkel a hátunkon műveltük. Nagyon fáradtak voltunk. És az a fránya szálloda csak nem került elő. Az út túlsó oldalán ki volt írva egy kapura, hogy „Hotel”, ezért átverekedtük magunkat a forgalmon, de ahogy közelebb értünk, kiderült, hogy hiába, mert ez csak egy étterem. Igen, Delhiben mesélte Gábor, hogy délen hotelnek hívják az éttermeket is. Hát ezt most benéztük. De ha már itt voltunk, leültünk kicsit pihenni, hogy szusszanjunk egyet az árnyékban és igyunk egy üdítőt. Én közben megmagyaráztam a vendéglősnek, hogy nem jó ez a hotel felirat, mert megtévesztő. Kínomban tettem, mert ki voltam akadva kicsit. Vagyis nem is kicsit, nagyon ki voltunk. Ez a buszút nem igazán volt pihentető, és nem gondoltuk, hogy itt most még ilyen megpróbáltatások is jönnek utána. Ráadásul Zitának közben elindult a hasa is, úgyhogy igazán szépen néztünk ki. Végül feladtuk azt a szállodát, ahová gyalog indultunk, mert egyrészt túl távolinak tűnt a buszpályaudvartól, másrészt a hotelesünk azt mondta, hogy az egy rossz, és drága hely. Elindultunk hát gyalog a buszpályaudvar felé, amitől időközben eltávolodtunk. Betévedtünk egy utazási irodába, mert hirtelen nem tudtunk jobb ötlettel előállni, és nagyon kivoltunk már. Lehuppantunk a kis iroda vendégeinek fenntartott fotelba, és előadtuk a történetünk és a problémánk. A vége az lett, hogy elvittek minket egy szállodába, ahol végre volt szoba, igaz 400-ért. Ezt még mindig sokalltam, ezért nekiálltam alkudni, de nem jutottunk lejjebb 350-nél. Zita eddigre már nagyon ki volt, és nem akartam, hogy tovább szenvedjen, ezért végül elfogadtuk az árat, és felpakoltunk a szobánkba. Ez a szoba a hosszúkás épület végében volt, ezért három oldalról sütötte a nap. Szerintem sose volt 30 foknál hűvösebb a szobában. Koszos is volt, barátságtalan is, de legalább volt egy kis fürdőszobánk végtelen mennyiségű langyos vízzel, bucket showerrel és guggolós vécével. A szobánkat pedig plafonra szerelt ventilátor tudta viszonylag elviselhetővé tenni. Volt tévénk is, ami ellen tiltakoztam, hogy vigyék innen, és ezzel együtt legyen olcsóbb is a szoba, persze ez csak egy ostoba érv volt az alkudozásra.

Napszúrás(?), láz, gyomorbajok

Miután végre lehuppanhattunk egy ágyra, kiderült, hogy nagy hibát követtünk el azzal, hogy egész délig odáztuk ezt a dolgot a szállodával. Zita ugyanis belázasodott, és az a gyanúnk, hogy napszúrást kapott. Mi tagadás, nem túl vidám napoknak néztünk elébe. Zitának 38,5-öt mutatott a lázmérő, ami után azonnal beborogattam vizes rongyokkal a homlokát, a nyakát, a két alkarját és a két lábfejét. Valamint bevett egy algopirint is. Próbáltam nem emészteni magam a dolgon, de nehezen ment. Hibáztattam magam, amiért egy ilyen hosszú (28 órás) és fárasztó utazás után még sétálgattunk a napon a táskákkal, csakhogy találjunk egy kicsit olcsóbb szállást. Végül valahogy elfogadtam a helyzetet, és csak arra figyeltem, hogy tanuljunk belőle, és hogy most Zita minél előbb meggyógyuljon.

A Boldog riksás

Este a kívánságára elmentem neki görögdinnyéért. A szálloda recepciósa azt mondta, hogy túl messze van gyalog, ezért menjek riksával, 20 rupiért elvisz és vissza is hoz. Ebbe belementem, már csak azért is, mert különben nem találtam volna oda a görögdinnyéhez, és mert különben túl sokáig egyedül hagytam volna Zitát, ha gyalog próbálkozom meg. A riksás, akit a szálloda előtt szedtem össze, rendes fickó volt, hamar belement a 20 rupis árba, és gyorsan talált nekem görögdinnyét. A dinnyék viszont nagyon kicsik voltak, úgyhogy végül kettőt is vettem, 10-10 rupiért. Közben kitaláltam, hogy ha már ilyen rendes volt velem ez a riksás, akkor én is szerzek neki egy jó napot. A riksát úgy kell elképzelni, hogy elöl középen ül a sofőr, te pedig mögötte. A pilóta háttámlája minimális, így a háta nagy része és a vállai szabadon vannak, pontosan az utas előtt. No, hát én ezt kihasználva, elkezdtem jó alaposan megmasszírozni az emberem hátát és vállait, mondván, hogy „This is my gift!” – és közben gondolván, hogy „A fene egye meg, ilyen rohadt pocsék napunk van, de nem, nem nem és nem, nem hagyom, hogy letargiába süllyedjek, inkább örömöt szerzek ennek a figurának – úgysincs épp jobb dolgom -, hátha attól még én magam is felvidulok!” – Hallanotok kellett volna a fickót, olyan hálás volt, és úgy örült a masszázsnak…

Aztán kitaláltam még hazafelé, hogy nekem gyorsan és hatékonyan, na meg főleg olcsón vacsoráznom kéne. Ez a muki meg itt jól ismeri a város. És egy ilyen városban biztos, hogy kapni 10 rupiért ámlettet, úgy hogy Amberben is lehetett. A képletet összerakva azzal az ötlettel álltam elő az emberemnél, hogy még 10 rupi üti a markát, ha 5 percen belül elvisz egy „10 Rupee Omlett” helyre. Ezt ő teljesítette is kb. 3 perc alatt, aminek következményében én hamar megszabadultam 40 rupitól, és négy, újságpapírba csomagolt hagymás-kenyeres-tojással voltam boldogabb, a sofőröm pedig kiérdemelte nálam a „The Best Driver in the town” címet, na meg egy kis további masszázst. Ekkor már nagyon-nagyon fülig ért a szája, látszott, hogy nagyon örül a bolond utasának, és már előre láttam lelki szemeimmel, hogy a munkája végeztével otthon a családnak meséli, hogy fuvarozott valami őrült külföldit, aki végig masszírozta, és a legjobb sofőr címet akasztotta rá. :) Boldogan szaladtam fel Zitához, csak 100 rupit költöttem, de tele voltam kajával és görögdinnyével, ráadásul azt hiszem, a sofőrnek is jó napot szereztem. Ettől én is feltöltődtem kicsit, és örömmel faltuk fel az egyik apró görögdinnyét. Finom volt, csak sajnos kicsit langyos. A másikat betettük egy vödörbe, hogy másnapra legalább a víz hőmérsékletére lehűljön.

Nem csak a dinnye, Zita is lehűlt, este már 37 fok alatt volt a hőmérséklete. Sajnos másnapra újra hőemelkedése lett, és a hasa sem lett jobban. Tovább borogattam, mindketten rengeteg vizet ittunk és lementünk rizst és főtt krumplit enni, és kb. más nagyon nem is történt. Megnéztünk pár Human Planet epizódot, és délutánra lement Zita láza, beállt a testhőmérséklete stabilan 37 fok alá, ám még továbbra is gyenge volt. Ez teljesen érthető volt azok után, amin keresztül ment az elmúlt három nap.

Este eldöntöttük, hogy ha másnap reggel jobban lesz, betankolunk kekszből, vízből, és csinálunk is valami olyasmit, amiért ide jöttünk: elmegyünk busszal Ellora sziklatemplomait megnézni, persze csak nagyon lassan, nagyon kíméletesen, fehér színű, mindig vizesen tartott fejkendővel a fejünkön, olyan tempóban és stílusban, ahogy az a legkevésbé megerőltető.

Bocs, de ez a bejegyzés nem lett épp a legvidámabb és legderűsebb, de ha egyszer ilyen nehéz napjaink voltak, akkor nem tudok mást írni. :) A következőkben megnézzük a már említett barlangtemplomokat, és tetőtől talpig színesre leszünk festve a Holi Fesztivál keretében.

„Ohh, it is too far, five kilometer!”

Udaipurba nem volt kalandoktól mentes az utazásunk, de ezt már megszoktuk Indiában. Ajmerba könnyedén átjutottunk, talán most először örültünk annak, hogy az indiaiak megtaláltak minket a szolgálataikkal. Ahogy kiértünk Sukháéktól a főútra a „Helly Journey”-ikkel a hátunkon, egy buszból kiáltoztak ki felénk: „Aaajmeer-Ajmeer”, hát mi már fel is pattantunk, és fél óra múlva már sétálhattunk is a buszállomásra Ajmerban – merthogy a busz nem ott tett ki minket. Ajmerből 8 órát buszoztunk, mire Udaipurba értünk. Ezt jobban viseltük, mint vártuk. Az ilyen kihívásokra, ha lélekben felkészül az ember, az sokat segít. És az is, ha előző és aznap nem nagyon eszik semmit, ha hasmenése van! :)

Az is említésre méltó, ahogy leszálltunk a buszról. Még szinte le se tettem a lábam, amikor odaszalad (a szó szoros értelmében) három tuktuk pilóta. „Yes, my Friend!?” – mintha csak szólítottam volna őket, úgy szóltak hozzám. Én is köszöntem nekik, és mondtam, hogy köszönjük, de nem élnénk a tuktuk lehetősévébel, mivel sétálni fogunk. Erre az volt a válaszuk (nagyon aggódtak értünk), hogy „Ohh, it is too far, five kilometer!” Miközben mi még nem árultuk el nekik, hogy pontosan hová is tartunk. Persze ők betanulták a szöveget, „Túl messze van, 5 kilométer…” :) Valójában alig 2km-t kellett csak sétálnunk a szállásunkig, amit könnyedén megtettünk fél óra alatt, bevásárlással együtt. A szállásunk egy hotel volt, amihez kaptunk egy kontaktszemélyt is, méghozzá Nicole-tól. A fickóról hamar kiderült, hogy a szálloda tulajdonosa, és egy kis beszélgetés után már baráti, „annyit fizettek amennyit szeretnétek” alapon volt maradásunk. Ennek mi nagyon örültünk, ugyanakkor zavarban is voltunk, mert mielőtt Nicole felajánlotta volna ismerőse segítségét, mi már kinéztünk egy 150 rupis helyet, ez a szálloda viszont jóval drágábbnak tűnt annál, de végül ezt is megbeszéltük, és ezzel sem volt gondja. Szóval jó helyünk volt, köszönet ezért a Hotel Nayee Haveli-nek!

Spirituális gyógyítás 5 rupis keksszel

A szállásunk ugyan hamar meglett, de ettől persze még nem voltunk teljesen gondtalanok, hiszen nekem még mindig tartott a hasmenésem. Igazából ez csak azért volt gond, mert Udaipur sok-sok szép tetőtéri étterme finomabbnál finomabb étkekkel csábított, és ezeknek muszáj volt ellenállnom, hogy rendbe jöjjek.

Első reggel átsétáltunk a szállodánkhoz közeli gyalogoshídon a Pichola-tó túloldalára. E rövid séta alatt sok érdekeset láttunk. Ahogy kiléptünk a szállodából, néhány, a fejük tetején lavórban ruhát cipelő, talpig száriba öltözött nőt pillantottunk meg. Hamarosan, a hídról azt is megláttuk, hogy honnan jöttek. A tó partján a lépcsőkön nők mostak. Kézzel, szappannal, a kövön. Némelyiküknél még egy botszerű fadarab is volt, amivel csapkodták a ruhákat. Ilyet most láttunk először élőben, pedig ez a látvány nagyon tipikus Indiára, legalábbis számomra az volt előzőleg. A híd túloldalán India megmutatta azt az arcát, amit az interneten, vagy az útikönyveken keresztül nem tud. Ürülékszag terjengett az utcán, nem is gyenge.

Pár méterrel odébb megint egy olyan dolog történt velünk, ami nagyon jellemző Indiára. Benéztünk az egyik sarkon egy étterembe. Láttunk pirítóst az étlapon, de nagyon drágának találtuk a pár szelet pirított kenyeret 20 rupiért. Erre a tulaj felajánlotta, hogy, ha adunk neki 10 rupit, és hozunk kenyeret a boltból, megpirít nekünk 4 darabot is ennyiért. Ezt még mindig sokalltuk kicsit, és hogy ne nézzen teljesen bolondnak minket, elmeséltük a helyzetünket, a hasmenésemet. Erre azzal jött, hogy miért nem ezzel kezdtem, hát ő meggyógyít masszázzsal. Na, ez egyre jobb, gondoltam, és már kérdeztem is, hogy az mennyibe fog kerülni? A válaszon meglepődtünk, mert azt mondta, ingyen lesz, csak vegyünk hozzá egy 5 rupis kekszet (Five Rupee Biscuits) a szemközti boltban. Ettől aztán végképp kíváncsivá tett, mégis hogyan fog meggyógyítani egy csomag keksszel és masszázzsal, amikor már 3 napja megy a hasam, és nem akar megállni, pedig csak kekszen, pirítóson, főtt krumplin és rizsen élek, mióta ez a bajom van. El nem tudtam képzelni, mit fog velem csinálni a fickó. Leültetett magával szemben, és kérte, hogy vegyem le a papucsom és adjam oda neki a lábfejem. Először a baj, majd a jobb lábfejem belső felén elkezdte végighúzni erősen odaszorítva a hüvelykujját a belső bokacsontomtól a nagylábujjamig. Utóbbiak tövét közrefogta a mutató és középső ujjai porcaival, jól összeszorította, majd lassan, erősen megrántotta a nagylábujjamat, hogy a végén lecsúsztak róla és nagyot csattantak az ujjai. Ez utóbbi művelet eléggé fájdalmas volt, mivel úgy éreztem, hogy kettétöri a nagylábujjam körmét közben. Persze ilyen nem történt, és a fájdalom is elmúlt, ahogy abbahagyta rajtam a rövid kezelést. Ezután már csak a kekszeket kellett megennem, hogy az eltelítsen. A mester szerint még egyszer el fogok menni vécére, utána jól leszek és nem lesz több bajom. Még mielőtt elbúcsúztunk volna tőle, megmutatta a vendégkönyvét, és azt is meg tudtuk, hogy az étterem igazából csak hobbi, a spirituális gyógymasszázs az, amivel elsődleges foglalkozik, és amiben nagyon jó. Ezt a vendégkönyv aláírta, rengeteg elégedett írást olvashattunk benne a világ minden tájáról érkezett emberektől. Kíváncsian vártuk, hogy mi lesz velem. Miután hazatértünk, iszonyú hasgörcs tört rám, ami 10 perc után elmúlt, majd valóban, ahogy megjósolta a gyógyító, elmentem még egyszer meglátogatni a vécét. Aztán aznap és másnap még néhányszor… :) Szóval nem jött be a gyógyítás, a gyomorfertőzést nem sikerült spirituálisan meggyógyítani a masszázzsal és a fávjrupibiszkittel. Persze az is lehet, hogy én nem hittem benne eléggé. Mindenesetre ártani biztos nem ártott. Nem úgy, mint a Flagyl, amiről időközben megtudtuk, hogy antibiotikum. Többet ezt nem szedjük, legfeljebb, ha tényleg komoly bajunk van és orvos írja fel nekünk, de persze ezeket a helyzeteket próbáljuk megelőzni. Durva, hogy olyan gyógyszereket – mint pl. ez az antibiotikum – amelyeket otthon csak recepttel tudsz kiváltani, itt Indiában megtalálod a „gyógyszertárban”, chips és a kóla között. És minden további nélkül megveheted, 10-20 rupiért őket, vagyis kevesebb, mint 100 Forintért. Ez nagyon durva és ennek sajnos mi is áldozatul estünk, mert naivak voltunk. Most már legalább tudjuk, hogy buták voltunk. Azóta az aktív szénnek is utána néztünk. Ez viszont már egy jó dolog lehet, ha ésszel használjuk. Képes megkötni rengeteg dolgot, mérgeket, de még antibiotikum származékokat és a fogamzásgátlót is vagy épp a szervezet számára amúgy fontos ásványi anyagokat is, szóval tényleg ésszel kell használni.

Az udaipuri palotában és a hindu templomban

Na de térjünk vissza Udaipurba. A város jellemzői a Pichola tó, a városi palota, és annak néhány testvére a tavon, valamint egy pompás hindu templom. Utóbbit meglátogattuk egyik kora reggel, még a hőség beállta előtt. Sajnos annyira körbeépült, hogy nem sikerült igazán jó fotót készíteni az egész templomról. Próbálkoztam egy panorámával, de sajnos a végeredmény elég torz lett. :) Az igazi szépségét a templomnak persze az apró részletekben lehetett felfedezni, amikor közel mentünk és alaposabban megszemléltük a kőfaragványokat az óriási épület oldalában.

A palota már kicsit hosszabb séta volt, ráadásul pénzbe is került, és én sajnos nem voltam olyan állapotban, hogy élvezzem. Ugyanakkor, ha nem mentem volna be, azt éreztem volna, hogy kihagyok valamit, amiért kár, hisz „ha már itt vagyunk, nézzük meg”. Szóval ez egy nehéz ügy, és ezért nem szeretjük mostanában annyira az útikönyvet, amikor azt írja, hogy valami „must see”. Akkor nézze meg az útikönyv, én csak jól akarom érezni magam, és megismerni a helyet, de semmi ne legyen kötelező! :) Szóval a palota egy igazi fő turistalátványosság Udaipurban, és tény, hogy nagyon sok érdekes dolgot lát odabent az ember, ahogy a szűk folyosókkal és lépcsősorokkal összekötött termeket és udvarokat járja, de nekem valahogy annyira nem jött be, noha Zita látszólag sokkal jobban élvezte. Ezért én pedig próbáltam minél türelmesebb lenni. A palotából egyébként a tóra, és Udaipurra is gyönyörű kilátás nyílt, persze csak akkor, amikor oda lehetett férni a turistatömegtől az ablakokhoz. :) Szóval összességében ez a palota is érdekes volt, ám jobb lett volna ide is kora reggel menni, amikor még nincs tömeg és nem vagyunk fáradtak.

„A mókus is patkány, csak jobb a marketingje”

Pihenni nem csak a szállodaszobánkba, hanem a szállodánk, és más vendéglők „Rooftop Restaurant”-jára. Egymást érik a tetőtéri éttermek Udaipur turistanegyedében, és azon versenyeznek, hogy melyik magasabb, és melyikről jobb a kilátás a tóra és a palotára. Egyszer felmásztunk kb. az 5. emeletre, ahonnan egy szűk kis lépcső még feljebb vezetett, a konyha feletti kis teraszra. Ezen a teraszon volt még egy kis árnyéktetővel ellátott fém felépítmény, egy darab asztallal. Na, Zita ötletére ide másztunk fel egyik nap ebédelni. Én annyira nem éreztem ott magam biztonságban, kicsit szédelegtem, nem is tudom, hogy a magasságtól-e, vagy attól, hogy napok óta nem ettem már rendesen, és éhgyomorral kellett felmásznom ilyen magasba. Miközben az ételre vártunk és csodáltuk a kilátást, más érdekes dolgot is láttunk. A felépítményünk alatti szinten, a kis terasz oldalain mókusok szaladgáltak. A korlátról átugráltak az üres asztalokra is, ahol még ott voltak hagyva az üres teáscsészék. Ezeket előszeretettel látogatták a mókusok. :)

Zsuzsi és Ádám – Úszás az Pichola tavon

Kint az utcán, a valódi életben már sokkal több érdekes dolgot láttunk, és ezek sokkal jobban tetszettek mind a kettőnknek, mert ezek ingyenesek voltak, és valódiak. Egyszer a tóparton egy nagy gyülekezést fedeztünk fel. Valami érdekes készült, ezért én visszarohantam a fényképezőgépért. Mire megérkeztem a géppel, elindult már a menet. Nők talpig száriban vonultak, úgy, hogy közben a fejük tetejére egy kisebb edényt fogtam, aminek a tetején vizes ruhába csomagolt kókuszdió volt. Elől egy kisebb zenekar dobolt, és így vonultak végig Udaipur utcáin. Közben némelyik nő vonaglani kezdett, egyfajta transzba is estek úgy kellett néha elkapni őket, hogy le ne dobják magukat a földre. Ilyenkor mindig jött egy férfi, egy kókuszdiót a földhöz vágott, hogy annak héja megtört jön, és az így hozzáférhető kókuszlét a nő fejére öntötte. Aztán a nő felállt, és a menet ment tovább. Mindez március másodikán történt, 2012-ben, India Rajasthan államában, Udaipurban – Ha valamelyik Kedves Olvasónak esetleg lenne kedve utánanézni, mi is volt ennek az ünnepségnek a háttere… ;)

Második nap Zita elment egy kicsit egyedül sétálni, és ekkor összetalálkozott egy magyar párral, Zsuzsival és Ádámmal. Estére megbeszélt velük egy találkozót, így történt, hogy az utolsó két estét velük töltöttük. Ők ha jól emlékszem, 5 hónapot utaznak csak Indiában. Blogjuk az utazásról a Gudlakmajfrend. Több szempontból is örülök, hogy találkoztunk velük. Ádám kitalálta, hogy ússzunk egyet a tóban, és ez az ötlet nekünk is nagyon tetszett Zitával, szinte szégyelltük, hogy nekünk maguktól nem jutott eszünkbe. Szóval másnap becsobbantunk a Pichola-tóba. Végre valami kis őrültség! :) Nem sok embert láttunk rajtunk kívül úszni a vízben, de ennek az oka leginkább az volt, hogy nem sok turistának jut ez eszébe, az indiaiak nagy része pedig nem tud úszni. Ádámmal és Zitával hármasban beúsztunk egy közeli kis szigetépülethez, amit csak galambok laktak. Sajnos az épület kapuja zárva volt, de azért a lépcsőjére ki tudtunk mászni pihenni egy kicsit. Innen továbbúsztunk az öböl túlsó peremén lévő lépcsősorhoz. Itt is mostak a nők, illetve néhány fiatal is időzött a lépcsőkön. Rövid pihenés után megkonzultáltuk, hogy nem úszunk már tovább a nagy szigetre, hanem inkább visszasétálunk az öblöt megkerülve a gyalogos hídon. Visszaérve a kiindulópontra megtaláltuk Zsuzsit, aki már épp ott tartott, hogy elindul csavarogni a városban. Amíg száradtunk az úszás után, találkoztunk egy a parton csücsülő, és helyi hangszerén zenélő indiaival. Nagyon tetszett a hangszer hangja, mert semmihez nem volt fogható, amit otthonról ismertem. Elnéztem a sötétbőrű arcát az embernek, a Pichola-tóval a háttérben, és a fülemben a furcsa, érdekes zenéjével, és rájöttem, hogy bizony messze jutottunk. Itt vagyunk Indiában, ez India! Nagyon valóságos volt, ugyanakkor nagyon hihetetlen is.

Séta Udaipur utcáin

Ádámmal és Zsuzsival aztán még egy nagyot csavarogtunk Udaipur utcáin, ahol sok érdekeset láttunk. Ittunk kókuslevet kókuszdióból szívószállal, majd megettük a kókusz belsejében lévő, fehér, zselészerű anyagot. Sem ízében, sem állagában nem hasonlított arra, amit eddig mi otthon kókusz címén ismertünk (reszeléket, vagy csokoládé szelet tölteléket), de Zsuzsiék megnyugtattak, hogy ha délebbre megyünk, fogunk találni érettebb kókuszdiót, amin már nincs rajta a vastag zöld héj, csak a vékony, kemény belső réteg, aminek a belsejében már kevesebb a lé, viszont vastagabb és keményebb, finomabb ez a belső réteg.

Zsuzsi és Ádám délről észak felé haladnak, és ez pont jó volt arra, hogy kölcsönösen tudjuk mesélni egymásnak arról, hogy mi van mögöttünk, és mi vár még rájuk. :) Aztán másban is egymás „segítségére” voltunk. Amíg mi Ádámmal a netbookokkal küszködtünk, Zsuzsi Zita karjára hennát rajzolt. Mi pedig összehoztuk, hogy Ádámék Nokia mobilját összekötve a netbookjukkal, éppúgy elérjék az internetet kvázi „bárhonnan-bármikor”, mint ahogy azt már mi is tesszük egy ideje. Ez tipikusan az a tudás, amit ha nem mutat meg valaki, órákig vagy napokig is eltarthat rájönnöd, főleg ha egy kicsit sem kocka. Én utóbbit nem mondhatom el magamról, de azért még nekem is voltak fenntartásaim afelől, hogy végül sikerülni fog-e a dolog, de végül összejött, aminek nagyon örültem, mert így Ádiék sokkal könnyebben és olcsóbban tudnak netezni, és az az egy-két óra sem veszett kárba, amíg ezzel küzdöttünk.

Ádámék egyébként néhány dologban nagyon hasonlóan gondolkodnak, mint mi, ami meglepő volt, de ugyanakkor jó érzés is. Elutazunk ide a világ végére, Indiába, találkozunk más magyarokkal, és lám, ők is egy természet- és emberközeli jövőképet vizionálnak maguknak. A különbség csak annyi kettőnk között, hogy ők nem csak beszélnek róla, ahogy mi, hanem már tettek is néhány lépést, van egy kis földjük, a föld mellett barátaik és néhány hozzá fűződő álmuk.