Az Annapurna II – 7934m

Húúú, micsoda napunk volt! Reggel már 6:15-kor felkeltünk, miután háromszor rányomtuk a szundit a telefonra. Rámolás helyet először az ablakon kukucskáltunk kifelé, és rögvest elállt a lélegzetünk. Egy óriási hegy magasodott előttünk, hófehér köntösben, bal szélén csúcsos, tiszta fehér mellékcsúcsokkal, amelyek úgy néztek ki, mint… Mint amilyet még nem láttam, talán még természetfilmekben sem. A hó apró gerinceket alkotott, amelyek egymásból szöktek lefelé. Vagyis hát a jó ég tudja, hogy hogyan volt a sok hó alatt maga a hegy, a szikla, de nem is ez a lényeg, hanem hogy az egész gyönyörű volt, és lenyűgözött. Zitával hamar fel is fedeztük, hogy ez az a hegy, amelyik az Annapurna Circuit turistatérképünk borítóján is szerepel, méghozzá nagyon hasonló szögből, mint ahogy most is látjuk. Már ez is mutatta, hogy nem akárhol vagyunk, és nem akármilyen hegyet szemlélünk éppen. Miután kihajtottuk a térképet, hamar beazonosítottuk a hegyóriást. Az Annapurna-II-t csodáltuk. Adhattak volna neki valami romantikusabb nevet is – jegyzi meg Zita, én pedig közben leolvasom a magasságát a térképtől: 7934m! Tyűű, az anyja, majdnem egy 8000-es! A következő az volt, hogy úgy ahogy voltam, papucsban, és „pizsamában” (= sok meleg réteg ruha) kirohantam, és kerestem a faluban egy utcával feljebb egy helyet, ahonnan lefényképezhettem a hegyet. Később persze ezek a képek a kukába kerültek, mert még túl korán volt az igazán jó fényekhez.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Megreggeliztünk, majd elbúcsúztunk Dean-éktől, azzal, hogy este találkozunk Manangban. Ők a könnyebb, egyszerűbb utat választották, ami egy széles szamárút végig a völgy alján. Mi Zitával 5 perccel utánuk indultunk. Ezalatt az öt perc alatt még én szedelődzködtem, fogmosás, WC, és… Nem felejtettem el a gázpalackot! Este találtunk az étkezőben egy gázpalackot, amit akkor 500-ért akartak vesztegetni, ezért még aludtam rá egyet. Bármennyire is fájó összeg az az 500 rupi, arra jutottam, hogy érdemes beruházni rá, mert ha a kerozinnal nem tudjuk többé meggyújtani a főzőt, akkor ezt a gázpalackot érdemes megvenni, hiszen két-három főzéssel megtérül az ára, és annyi gáz biztosan van benne, sőt talán még 10-15 főzésre elegendő is, ha ügyesen használjuk (felmelegítjük előtte, szélmentes, meleg helyen használjuk). Ezért aztán elkezdtem alkudni rá, és érdemes volt, mert a tegnap oly morci házigazdánknak ma sokkal jobb kedve volt, és eladta nekem 300-ért. Ennek nem kicsit örültem, na és annak még inkább, hogy az utolsó pillanatban, indulás előtt eszembe jutott a gázpalack. A terv az, hogy először megpróbáljuk a nagy Primus főzőt a gázzal, úgy hogy persze előtte kicseréljük a fejet gázosra. Viszont a cső, ami szerintem el van dugulva, marad ugyanaz, és reményeim szerint a gáz nyomása majd kitol onnan minden olyat, ami az eltömődést okozhatja, és talán egy gázos főzés után, ha visszacseréljük a fejet, működni fog újra kerozinnal is. Legalábbis nagyon remélem! Ha nem így lesz, az se nagy baj, a gázzal most már talán ki tudjuk húzni a Thorung La hágón túl is, ott pedig majd ahogy haladunk lefelé, úgy lesz egyre olcsóbb minden. Sőt, ott eleve Jomson-tól már van járművekkel is járható út, tehát Jomsontól remélhetőleg újra olcsóság lesz.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Na de maradjunk még csak itt, a nagy hágó ezen oldalán, és induljunk el végre Felső-Pisangból. Akikkel együtt tekertünk anno a 100napbringán Budapesttől Párizsig, nagyon jól tudják, mennyire rohanós voltam régen. Ha jól emlékszem tőlük kaptam a Harkányi [Nem állunk meg / Menjünk már!] Árpád nevet. Na, örömmel jelentem, hogy ez megváltozott! :) Legalábbis most nem siettünk sehová, és ezt nagyon élveztük mind a ketten. Az én kérésemre rögtön a falu utáni kis völgy túloldalán megálltunk, és leültünk a fűbe, és csak csodáltunk a hatalmas hegyet előttünk – még mindig az Annapurna II-t. Most még fényesebb volt, és én továbbra sem tudtam betelni a látványával. Vajon milyen érzés lehet odafent, abban a fehér világban, fent szinte már az égboltban, ahol minden alattad van? Mielőtt megijedne jóanyám, jelzem, hogy erről mindig is csak képzelődni fogok, nem megyek veszélyes helyekre! Szép ez nekem innen is. Másnak is szép lehetett, mert találtunk egy lencsevédőt a fűben, amit valaki egy tükörreflexes nagy gépről hagyott el. Amíg ültünk, egy repülő kétszer húzott el felettünk: azalatt a fél óra alatt, amíg ott voltunk, megfordult a manangi repülőtéren. Rotoros kisgép volt, egészen alacsonyan ment, a környező csúcsok alatt repült. Micsoda érzés lehet vezetni egy ilyen gépet ilyen hegyek között! (Pilóta se leszek már, de ez sem baj! :D)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

A gyönyörű kilátóhelyünktől nehezen indultunk el, de végül csak sikerült. Csodás fenyves erdőben sétáltunk, és élveztük, hogy percről percre más szögből látjuk a nekünk oly kedves hegycsúcsot, ha vissza-vissza nézünk. És érdemes volt visszanézni, mert közben Felső-Pisang mögött is feltűnt néhány havas hegycsúcs, ahogy más szögből láttunk rá a hegyoldalra. De a hegyek nélkül is igen pofásan nézett ki a falu: a lapos tetős kőházak felett színes imazászlókat tépett a szél, és az egész falut körülvett egy kisebb füstfelhő – készül a reggeli. :)

A fenyőerdőben

Az erdő, ahol sétáltunk, önmaga is rejtett szépségeket. Eleve nagyon lassan haladtunk, mert kb. 100 méterenként megálltunk visszanézni és/vagy fényképezni, és így egyéb apró dolgokat is észrevettünk. Egy fán kb. 30cm-es tobozok voltak. A virág, amit már tegnap felfedeztünk, és ami szép félgömb alakú csokorban nő, erős illattal is rendelkezik, illetve azokon a szárakon, ahol még nem nyílt ki a virág, a szirmok pirosak.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Talán 3km-t haladhattunk, amikor egy nagy, meredek bokros, félig kopár hegyoldal tornyosult elénk. Zita épp megjegyezte, hogy nagyon reméli, hogy azon nem kell felmennünk, amikor én összeraktam magamban a képet: szemközt a hegyoldalban az a falu Ghyaru, oda kell most felmennünk, 3670m magasra. A hírt azonnal közöltem Zitával, és hát mit mondjak, nem fogadta kitörő lelkesedéssel. Ám azelőtt, még hogy belekezdtünk volna a nagy meredek emelkedőbe, még láttunk egy s mást. Egy kis tisztáson egy imamalom sort találtunk. Ilyet sokat láttunk már, általában falvak határában vannak ilyenek. A lényegük annyi a buddhista tanítás szerint, hogy a bennük lévő mantrák akkor érvényesülnek, ha a sor bal oldalán haladva a jobb kezeddel megpörgeted az imamalmokat. Na, hát ezek a malmok már nagyon öregek voltak, és egyikük szét volt kicsit törve. Zita nem is lenne Zita, ha nem vette volna észre ezt az apró kis csodát: a kis imamalom belsejében valóban ott volt egy számunkra teljesen ismeretlen jelekkel írt szöveg – maga a mantra!
De még ezzel sem érkeztünk meg a meredek szerpentinhez, mert előtte még át kellett kelnünk egy folyón. Ezt egy szokatlanul magas gyalogos függőhídon tudtuk megtenni, és mivel én észrevettem, hogy a híd előtt lefelé a patakhoz is vezetnek ösvények, megbeszéltem Zitával, hogy én lemegyek a patakhoz, és lentről lefényképezem, ahogy a hídon áll. Szegényt egy fél percig dirigáltam, hogy végül pont oda álljon, ahol én szeretném, hogy a képen legyen. :) Ez a hely egyébként gyönyörű volt, lent a patak mellett nekem is volt egy kis fahidam, a völgy pedig folytatódott fölfelé egy kisebb szurdokban, fent a távolban pedig havas hegycsúcsok látszódtak. A fölfelét a túloldalt meghúztam, mert tudtam, hogy sokkal lejjebb vagyok, mint Zita, és utol akartam érni. Ez olyan jól sikerült, hogy végül ki is előztem. Gyanús volt, hogy túl sokat megyek fölfelé, és még mindig nem érkeztem meg a másik ösvényhez. Persze végül könnyedén megtaláltuk egymást, nem volt olyan sűrű a növényzet, hogy ne vegyük észre a másikat rögtön egy kiáltás után.

Meredek szerpentinen fel 3670m-re, Ghyaru-ig

Zita nem nagyon szeret fölfelé menni, különösen nem, ha az monoton, hosszú fölfelé, amit súlyos hátizsákkal a háton kell megtenni. Mit mondjak, kicsit kibukott, megvolt rá az oka, a cipő is törte a lábát, és nem is ő volt az elsődlegesen, aki a hegyek közé akart jönni, nem is beszélve a még mindig tartó hasmenésről, és a tegnap estétől jelentkező fejfájásról. Én meg voltam olyan tipikus balga férfi, hogy minderre először rosszul reagáltam, és ez még rosszabbul esett Zitának, mint az egész szenvedése azon a véget nem érő meredek szerpentinen. Nem élvezte a fölfelét, én meg miután úgy éreztem, hogy nem tudok segíteni abban, hogy ez megváltozzon, csak mérgesen megjegyeztem, hogy nem igaz, hogy ilyen szép helyen vagyunk, és képtelen vagy élvezni ezt az egészet. Azért annyira tunya nem voltam, hogy mindezt észre ne vegyem, így az egyik kanyarban, amikor leültünk pihenni, szépen mindent megbeszéltünk. Ahogy azt is, hogy nem lesz ezzel a tempóval gond a Thorung La-ra menet sem, amikor egy nap 1000m szintet kell majd felvennünk. Zita lassan megy ugyan, de amikor egy kicsit lemaradtam tőle a fényképezés miatt, és megpróbáltam meghúzni, hogy gyorsan utolérjem, bizony éreztem a magasságot, amiért több ok között neki is olyan nehezen megy. Pár gyorsabb lépés után besavasodtak a combjaim, és mire utolértem Zitát, már úgy ziháltam, mintha lenyomtam volna egy komolyabb sprintet. Az ilyen megmozdulásokkal pedig igen hamar ki lehetne készülni, ezért aztán nem is bántam, hogy szépen lassan, megfontoltam megyünk. Ekkor valahol 3600m környékén járhattunk, ami még nem olyan hú de durva magasság, de már határozottan érezni a kevesebb oxigént a levegőben. Szóval mindent szépen megbeszéltünk Zitával, elnézést kértem és még egy kis hátmasszázst is kapott, amivel igazából még a lelkét is megmasszíroztam kicsit. Előkerült egy titkos csoki szelet is, igaz, azt most épp nem kívánta, ahogy reggel az oly csodás első Annapurna-II pillanatoknál én sem az elő szülinapi Kurkure chipset, amit meg ő húzott elő a hátizsákjából. Meg is jegyeztük, hogy ma egyikünk sem túl erős a meglepetések időzítésében. :) Szóval a végén mind a ketten egy sokkal jobb morállal tettük meg az utolsó 60m-t Ghyaru-ig. (és itt most függőlegesen kell érteni a 60m-t!)

Ezen a szakaszon már olyan közel voltunk a faluhoz, hogy már földek voltak körülöttünk. Ugyanis a falu azért létezhet ilyen magasságban egy ilyen meredek hegyoldalban, mert pontosan a falu körül a hegyoldal egy icipicit lankásabb, így lehetséges rajta a földművelés. Persze így is nagyon meredek a dolog, a szó szoros értelmében. Láttunk egy embert a földjén tenni-venni, hát… én megállni alig bírnék olyan meredeken, ahol ők kapálnak, vetnek, aratnak. Nem volt semmi ezt látni, hogy ilyen helyen, ilyen meredek oldalban képesek megművelni a földet. Itt aztán nincsen traktor, csak egy-két ló meg szamár, meg a két kezük.

Klikk a képre, és keresd meg a Földjén dolgozó bácsit!

Szemközt az Annapurna-II innen fentről egész más látványt nyújtott. Egyrészt észrevettük, hogy az a csúcs, amit lentről az Annapurna-II-nek néztünk valójában nem is az, hanem csak egy mellékcsúcsa, másrészt pedig jobbra tőle feltűnt a 7525m magas kistestvére, az Annapurna-IV, amit lentről eddig nem láthattunk egy közelebbi gerinc miatt. Mégsem ezért tetszett annyira innen fentről a hatalmas hegy látványa, hanem mert ebből a szögből valahogy sokkal jobban lehetett érezni az óriási tömegét. Lentről nem akartuk elhinni, hogy a teteje tőlünk még több, mint 4000m-el feljebb van, de innen lehetett érezni. Nem nagyon tudom leírni szavakkal, hogy milyen érzés volt ezt átélni.

Ghyaru-ban megálltunk ebédelni, mert nekem már nagyon korgott a gyomrom és Zita is kivolt a nagy fölfelé menettől. 420 méter szintet martunk fel egyhuzamban. Egy kellemes kis éttermet találtunk, ahol az udvaron le tudtunk ülni. Itt egyedül az erős szél zavart minket egy kicsit, amit az imazászlókon is lehetett látni egyébként, mert ez a falu is pont olyan volt, mint Felső-Pisang, lapostetős kőházak, és felettünk mindenütt a színes imazászlók. Igen hangulatos volt, de mire kihozták a dálbátot, azt hittem, lefordulok a padról. Aztán még kértem repetát (mert itt szokás, van hogy kérés nélkül újratöltik) és adtam érte borravalót. Desszertnek pedig benyomtuk a meglepetés csoki felét. Itt egyébként volt egy kisbaba, akit az anyja mindig körülöttünk pakolt az árnyékba, és volt, hogy közben percekre magára hagyta, úgyhogy sokszor csak nekünk gügyögött és izgett-mozgott. Itt kitaláltuk, hogy cseréljünk cipőt, mivel az én futócipőm sokkal puhább, és az lehet, hogy nem törné Zita lábát. Mivel mindketten 42-es lábúak vagyunk, ezt minden további nélkül megtehettük. Úgy néz ki, a dolog bejött, mert aztán Zita azt mondta, hogy a sportcipőben sokkal kevésbé fáj a lába, nekem pedig az ő túracipője egyelőre nem töri a lábam, de ha majd elkezdi, még idejében közbe fog lépni a Leukoplaszt, erre nagyon figyelni fogok.

Séta a hegyoldalban, 3800m-en

Bár az ebédtől nagyon nehezen indultunk el, de aztán annál jobb kedvel sétáltunk. Innen ugyanis nagyjából síkban haladt az út, traverzben mentünk a hegyoldalban. Még a falu határában megálltunk a gompa(?)-kapu mellett, és kimásztunk egy háztetőre. Itt láttunk egy lavinát, pontosabban már csak a lavina végét, mert amikor elkezdődött, még odalent pörgettük az imamalmokat. Az Annapurna-II-től kicsit jobbra, egy nagy kiterjedésben nagyon havas hegyoldalból szakadt le a hó. Már a délelőtt megfigyeltem, hogy ott sok az olyan, talán több tíz, vagy akár száz méter magas hó perem, ami szerintem bármikor leszakadhat. Innen nézve nagyon lassan haladt a fehér hófelhő, ami aztán meg is állt, és aztán már nem is nagyon lehetett megkülönböztetni az bárányfelhőktől, amik ekkora megint csak ellepték a hegyek környékét, pont mint tegnap.

Ghyaru-tól viszonylag jól, könnyen és vidáman haladtunk, noha azért még innen is ki kellett mászni két gerincre, amiből az elsőre kereken 3800m értünk ki. Itt is sok buddhista dolgot találtunk, a legjellemzőbb a kőtábla volt. Ezt még nem tudjuk, hogy hogyan működik. A zászlóból a szél fújja ki a mantrát, a malomból mi emberek pörgetjük ki, de a kőtábla? A kőtáblával mi van? Rá van írva a mantra, oké, de hogyan érvényesül? Rásüt a nap? Ez az egy tippünk van. Tudja valaki a választ? Ez a szakasz egyébként nagyon szép volt, talán ha nem csodáltuk volna annyit már a hegyeket eddig ezen a napon, és nem lettek volna ekkorra már félig felhőben, akkor kijelenthetném, hogy itt volt a legszebb, de nekünk ez igazából nem így volt. Nekünk a legszebb a reggel volt, amikor leültünk és először csodáltuk igazán az Annapurna-II-t. Persze innen is volt mit nézni, ahogy távolodtunk Ghyaru-tól, úgy látszott egyre jobban, mennyi sok földet megművelnek a falu lakói a település körüli hegyoldalban, és amikor nem egy gerincről csodáltuk körülöttünk a hegyeket, akkor gyönyörű fenyőerdőben vagy a gerincről lefelé mentünk egy völgy felé, vagy a völgyből kifelé, föl a következő gerincre. Mert persze azért ez az út sem ment teljesen szintbe, csak épp nem volt benne több száz méteres masszív fölfelé egyhuzamban.

Eredetileg ma Manang-ig terveztünk menni, de ezt aztán megváltoztattuk a „majd meglátjuk, hogy megy, és meddig jutunk”-ra, és ez a meddig végül Ngawal falu lett. Ezt már a falu előtt pár kilométerrel eldöntöttük, mert időközben beborult kicsit, és nem akartunk borús, felhős időben tovább sétálni, na meg aztán kemény lett volna még az a 9km, még akkor is, ha Manang valamivel lejjebb van, mint most mi. Ngawal előtt lent a völgyben láttunk néhány nagyon szép rétet és patakot, és lent megpillantottuk a mamangi repülőteret is, ami valójában 10km-re van Manangtól. Ahogy közeledtünk, úgy lett egyre több a mező itt is, ám errefelé azért nem kell olyan meredeken szántaniuk az embereknek. Ahogy közeledtünk Ngawalhoz, úgy tűnt fel előttünk jobbra egy újabb hegy, amit akkor direkt jól megjegyeztem, hogy most, nyugodt körülmények között, kitalálhassam a térkép előtt, hogy pontosan micsoda, hogy hívják és hány méter magas. Valószínű valamelyik Chulu csúcsot láthattuk, viszont abban tévedtem, hogy szemközt esetleg már a Thorung La volt látható. Valójában a Thilicko-tó előtti nyereg lehetett az.

Kis bocik Ngawalban, a kísértetfaluban

Ngawal első pillantásra pont úgy lenyűgözött minket, mint az előző két falu, noha jellegében semmiben sem különbözik tőlük. A falu határában két apró boci csücsült az ösvényen, és ezek a kis állatok egyből Zita nagy kedvencei lettek. Tényleg édesek voltak, szerintem is aranyosak a pici, fiatal állatok, de az sokkal jobban lenyűgöz náluk, ahogy Zita odavan értük. :)

Még be sem fejeztük a kis bocik babusgatását, már megjelent a szállásadónk, akiről persze ekkor még nem tudtuk, hogy az lesz, csak az látszott rajta, hogy egy kedves ember. Mostanra már azt is tudjuk, hogy kilenc gyermekük van, és a felesége bátyja a tegnapi, pisangi szállásadónk a Yak & Yeti szállóból. :) Kicsi a világ, kicsi a Himalája! Egyébként ez nem akkora véletlen, ezek szomszédos falvak, és itt mindenki ismer mindenkit, illetve ugyanígy sokan rokonok. Viszont Ngawal falu elsőre egy igazi kis kisértetfalu volt számunkra. Ugyanis miután ledobtuk itt a „Hotel Peace Full”-ban a súlyos táskáinkat, elindultunk kicsit körbenézni, hiszen még csak délután négy óra volt. A kis kikövezett utcákon senkit nem láttunk a kőházak között, csak zárt, lelakatolt ajtókat, és zárva tartó boltokat, és szállodákat. Mint utólag kiderült, ez az egyetlen nyitva tartó szálló a faluban, ahol mi vagyunk az egyedüli vendégek. Persze egyedül nem érezzük magunkat, mert a szállásadóink igen jó arcok és nagyon jókat beszélgettünk velük. A sétára egy stupát néztünk ki, és szinte repültünk felé a táskák nélkül. Aztán kiderült, hogy az a stupa magasan a hegyoldalban van, ezért lemondtunk róla. Viszont így is láttunk sok érdekeset, pl. egy vízzel hajtott imamalmot. Először csak a stupán átvezett vizet vettünk észre, és a mellette lábat, arcot mosó embereket – ők voltak az első emberek, akiket a szállodásunkon kívül láttunk a faluban. Aztán ahogy közelebb mentünk fényképezni, láttuk, hogy belül úgy van egy szerkezet, úgy kitalálva, hogy a víz pörgessen egy egész méretes imamalmot. :)

A haditerv a következő napokra

Ötre már vissza is értünk a sétánkból. Lefürödtünk melegvizben, de hideg szobában, és megvacsoráztunk. Kértünk egy darab Veg. Fried Rice-t, és kihoztak egy akkora tányért, amivel mind a ketten jól laktunk. Pedig úgy terveztük, hogy még főzünk magunkra, és kipróbáljuk a gázzal, majd a kerozinnal a főzőt, de erre végül nem került sor. Sebaj, majd holnap, csak le kell csorognunk 10km-t Manangba. Ha szerencsénk van, alig lesz benne fölfelé. Ma 13km-t mentünk és legalább 1000m szintet fölfelé. 3685m-en alszunk, ami nem rossz az akklimatizálódás szempontjából. A Thorung La csak 1729m-el lesz magasabb, igaz 4450m-ről indulunk majd, és 3800m-re térünk vissza, miközben 5412m-re kell majd felmásznunk. Egyértelműen az lesz az egész túra legkeményebb napja, amire már most készülünk lélektanilag, és persze ötletekkel is. Holnap laza napunk lesz, utána felmászunk Manangból valahová 4000m fölé egy teára a zsákok nélkül, hogy még egy kicsit akklimatizálódjunk, majd tartunk egy pihenő és felkészülő napot az utolsó nagy rohamra: Manangból ezután egy nap alatt elérjük a Thorung Phedi nevű helyet, ami 4450m-en fekszik. Egyszer a Pamírban már aludtunk ilyesmi magasságban, tehát nem lesz új a dolog, a különbség csak annyi, hogy most másnap majd közel 1000m-t kell még felmennünk. Igaz nem 50, meg 60kg-os rekukkal, hanem hátizsákokkal. Majd meglátjuk, most ez a terv, szerintem bár kemény lesz, de menni fog, és még élvezni is fogjuk. Én biztos, és addig és akkor is azon leszek, hogy ezzel minél inkább Zita is így legyen majd.

Egyébként meg soha többé nem fotózok ennyit, iszonyú utómunka van ennyi fényképpel, pláne a panorámák összeillesztésével… Szegény netbook végig itt izzadt velük, míg én begépeltem ezt az öt oldalt. Te jó ég, öt oldal egy napról! Van egyáltalán valaki, aki végigolvasta? :)

Zöld búzamező 2800m-en

Chame-ból csak 10 óra körül tudtunk elrajtolni, mert még reggel kitaláltam, hogy feltöltök még egy bejegyzést, és az ugye idő, amíg a képeket összeválogatom, megvágom, leméretezem, átnevezem, aztán belehelyezem a már HTML-ben formázott szövegbe őket, majd az egészet még fel is kell tölteni. Inkább megcsináltam most, mert tudtam, hogy innentől aztán egy jó darabig nem lesz netünk, legfeljebb csak internet kávézóban, azt meg el se merem képzelni, milyen drága lehet ilyen magasságban.

Nem sokat haladtunk a szállásunktól, kb. 50m-t, amikor megálltunk még egyszer „reggelizni” annál a bizonyos kis koszos, füstös étteremnél, ahol kb. 2 órával ezelőtt a csirkés momókat ettük. Most csak „snack”-re álltunk meg, ami egy-egy fánkszerű karika volt. Ennek a nevét még nem tudjuk, de népszerű eledel Nepálban, sok helyen látjuk.

Chameból egy függőhídon, és egy valamiféle buddhista kapun át jutottunk ki. Ez a kapu úgy néz ki, mint egy kisebb stupa, de nem az, mert át lehet menni alatta, konkrétan átvezet alatta az út, és a belsejében van néhány imamalom.

Az út könnyen indult, széles szamárúton haladtunk, és mögöttünk a havas hegyek egyre jobban látszódtak, ahogy mentünk fölfelé, az amúgy nem túl meredek úton. Egy kanyar után egy zöld búzamező tűnt fel előttünk. Ezen kicsit csodálkoztam, mert nem gondoltam volna, hogy megterem a búza – vagy legalábbis valami afféle – 2800m-en, egy ilyen szűk völgyben. A búzamezők után egy vendéglő mellett haladtunk el, majd a következő kanyarban két embert figyelhettünk meg, ahogyan vastag drótokból kerítést szőnek. Csak pár kilométerrel később esett le, hogy valójában miről van szó: a drótok a kövek köré kellenek hálónak, hogy a szikladarabokból szabályos téglalap alakú formákat tudjanak kirakni úgy, hogy azok aztán meg is tartsák a formájukat. Ilyet az út töltéséhez, vagy vízeltereléshez használnak az útépítők, akikkel sokszor találkoztunk ezen a délelőttön. Gyönyörű erdős részeken haladtunk át, és ahol nem volt sűrű a fenyves, ott kiláttunk a völgyünkre, aminek a túloldalán rendre vízesések voltak, majd minden száz méteren. Az egyik ilyen vízesés alatt egy furcsa, szürkés-barnás talajt vettem észre. Csak ahogy közelebb értünk, akkor esett le, hogy valójában jéggé tömörödött, koszos havat látunk a vízesés alatt.

Jack és a szamarak – Dean és Thijs

Ezen a szakaszon egyébként nem voltunk egyedül, folyamatosan egy nagy, szedett-vedett szamárkaraván közepén haladtunk. Először úgy tűnt, hogy nincs is terelőjük, de aztán amikor végre lehagytak minket, akkor feltűnt egy ember messze mögöttük, aki néha kiabált nekik. Ezek a szamarak mindenfélét vittek, gázpalackokat, dobozokat és rengeteg benzineskannát. Később láttuk, hogy hová került az a sok üzemanyag. Az egyik hajtűkanyarban – amit hála az égnek egy ösvényen pont ki tudtunk kerülni – egy nagy markoló építette az utat. Kicsit feljebb pedig ponyvákból összetákolt tábort fedeztünk fel, rengeteg benzineskannával. Valószínű ez volt a munkások ideiglenes tábora, és a kannákban a markolónak volt az üzemanyag. Az útépítéshez érdemes idecipelni még szamarakkal is.

De nem csak szamarak voltak velünk, hanem egy kutya is. Őt elneveztük Jack-nak, mert hosszú kilométerekre mellénk szegődött. Aztán volt egy kis nézeteltérése az egyik szamárral, és úgy kellett a bottal odébb terelni a kutyát, hogy meg ne rúgja a szamár. Jack egészen az ebédünkig jött velünk, amit egy Bratang nevű helyen költöttünk el, már ha lehet ilyesmiről beszélni akkor amikor csak teát és kekszeket eszik az ember. A dálbát itt 350 rupi volt, ami már majdnem ezer forint, és nekem ennyit fáj kiadni egy tál rizses lencséért. Inkább kiadósat reggelizünk, napközben csak keksz és tea, este pedig főzünk egy hatalmasat magunk, esetleg kérünk valamit a szállásunk éttermében, ha a szállásadónk csak így hajlandó olcsón adni a szobát – ami jellemző errefelé. Ezen a helyen aztán sikerült több mint egy órát eltöltenünk, mert épp, mikor már indultunk volna, befutott két őrült, akikkel aztán beszélgettünk kicsit. Ők voltak Thijs és Dean. Thijs Hollándiából való, és öt hónapja utazgat Indiában és Nepálban hátizsákkal. De mekkora hátizsákkal! Ide az Annapurna körre csak egy kb. 30 literes hátizsákot hozott, annak a tetejére van még felkötve a hálózsákja, és ennyi! Dean még ennél is őrültebb, bringásmez, bringás sapka, és csak egy kis szatyorral a hátán sétálgat. Ő Angliából indult bringával, nem tudja, mi a végállomás, csak megy! :) „Cycling from Darlington to…Somewhere” – áll a névjegykártyáján, amin fel van tűntetve a honlapja is, ez az Around the World by accident. A durva az, hogy ő Chamce-ig (mi harmadik nap kereszteztük.) bringával jött fel, a bringát ott hagyta, és most ezzel a kis szatyorral folytatja. Abban is csak ruhák vannak, a vizet tablettával tisztítják, csak egy kulacsuk van, amúgy étteremben esznek. Elgondolkoztunk, hogy lehet, hogy mi csináljuk rosszul, hogy ilyen súlyosak a táskáink, de aztán amikor a napi költségekre került a szó, kiderült, hogy mi kevesebb, mint feleannyiból ki tudunk jönni itt fent a hegyek között, mint ők. És ez a különbség csak nőni fog, ahogy megyünk fölfelé, és még inkább drágulnak az árak.

Nem vártuk meg, hogy a srácok befejezzék az ebédjüket, elindultunk előbb, mert mi már készen voltunk, na meg aztán sejtettük, hogy ilyen könnyű málhával könnyedén utolérnek majd minket.

Sziklabontás fával

Ebéd után letereltek minket a széles szamárútról és egy kis fahídon átkerültünk a folyó bal oldalára. Szép ligetes, erdős részen haladtunk egy ösvényen, ami persze épphogy csak felkaptatott a völgy oldalába, aztán el is indult lefelé, és hamarosan egy újabb hidat kereszteztünk, és ismét a folyó jobb oldalán voltunk. Közben pontosan láttuk, miért volt szükség erre a kerülőre: a túloldalt egy függőleges sziklafalba vájva halad az út, amit vagy éppen szélesítettek, vagy csak most építettek. Nem sokat haladtunk ezúttal sem egy oldalt, néhány perc a köves, széles, egyenletesen emelkedő szamárúton, és máris egy újabb hídnál találtuk magunkat. Viszont ennél a hídnál megint láttunk egy nagyon érdekes dolgot. Először meglepetten álltunk a jelenség előtt, aztán hamar leesett miért csinálják. Az útépítők nagy farönköket gyújtottak meg, csoportokban a sziklának támasztva. Így felmelegítették a sziklát, ami a hőtágulástól megrepedezett, és könnyebben tört. Az is lehet, hogy az így felforrósított sziklát aztán még nyakon öntötték hideg patakvízzel is, mert amikor a hídon keltünk át, egy gyerek nagy vödörben vizet hozott. Ezt viszont már nem láttuk, mert nem bírtuk kivárni a hideg szélben, ezt már csak én feltételezem. A hídról más érdekeset is láttunk, ahogy jobbra felnéztünk egy hatalmas, szinte sík, egybefüggő sziklafalat pillantottunk meg, aminek a tetején hó volt, a hólé pedig sávokban csurgott lefelé a talán 1000m magas szikláról. Kicsit odébb még növényzet is volt a sziklán, már ahol nem hiányzott hosszú sávokban. Ezeket a sávokat valószínű szintén a víz hozta létre, csak éppen jég, vagy tömör hó formájában. Ahogy valószínű az egész óriási sziklafalat is a jég csiszolhatta ilyen simára valamikor nagyon régen.

A híd után egy kis kaptató következett, majd miután megtettünk néhány hajtűkanyart, végre ellaposodott kicsit az út. Gyönyörű erdőben haladtunk, aminek örültünk, mert védve voltunk a széltől. Amúgy jó időnk volt, egész nap sütött a nap, szóval igazából nem volt nagy ügy a szél sem, de azért most örültünk, hogy védett helyen vagyunk, persze az erdőt önmagát is élveztük, mert gyönyörű fenyvesek közt sétáltunk. Egy-két kilométer múlva aztán kiértünk egy nyitottabb részre ahol már kevesebb volt a fa, így kiláthattunk a környező hegyekre és a közben már a völgy közvetlen túloldalára, a szemközt került nagy, egybefüggő sziklafalra. Innen még jobban lehetett látni, de ahogy hátranéztünk, az a látvány méginkább tetszett nekünk. Azok a havas völgyek, amikre a délelőtt még mélyről, a völgy aljáról néztünk fel, most szemközt voltak, és már csak a nagy vízesések tetejét lehetett látni, na meg felettük a hatalmas, havas hegyeket. Már amennyire nem takarták el a felhők, merthogy ekkor már a délutánban jártunk jócskán, és ilyenkor errefelé menetrend szerint elkezd felhősödni a hegyek körül az ég. Találkoztunk két teherhordóval, akik akkora óriási cuccot cipeltek, hogy eszembe se jutott megpróbálni felemelni bármelyiket is. Viszont megkérdeztük, mennyit nyomnak, és azt válaszolták, hogy 30, illetve 40kg-t. Ha ez utóbbi is igaz, az nagyon durva. Egy biztos, én nem fogom “lemérni” nekik. Majd talán, ha valami véznább, gyenge teherhordó jön, annak megpróbálom felvenni a csomagját, de azt is csak óvatosan. Egyébként nagyon vidám alakok voltak, éppen pihentek, és kb. minden szavunkon nevettek, a végén már nem is nagyon értettük, miért. :)

Rövidítés Felső Pisangba

Hamarosan egy nagyobb balkanyart vettünk, és ezzel a Marsyagdi völgyének egy új szakasza tárult elénk. Egy sor szálloda jött szembe velünk egy Dhikur Pokhari nevű helyen, de mi csak könnyíteni álltunk meg itt, mivel tudtuk, hogy a napi célunk, Upper Pisang már nincs messze. Ekkor persze ahogy sejtettük, Dean és Thijs utolértek minket, de pár perc beszélgetés után megint otthagytuk őket. Gyönyörű táj következett, olyan mezőkön keresztül haladtunk, amelyeket igazából majdnemhogy lehetne fenyőligeteseknek is nevezni, ám mégsem, mert annyira azért nem voltak sűrűn azok a fenyők. Viszont itt-ott egy kisebb bocicsalád tűnt fel, és bal oldalt most is láttunk egy-két vízesést, amelyeknek a vizét aztán kis hidakon kereszteztük.

Ekkor már nagyon vártunk egy elágazást, ahol letérhetünk erről az útról jobbra, hogy átkeljünk a folyón, és felsétáljunk Upper Pisangba, vagy Felső-Pisangba. Alsó-Pisang a folyónak ezen az oldalán volt, és itt ennél a falunál kettéágazik az Annapurna körtúra. Lehet menni Felső-Pisang felé, egy hosszabb, keményebb, magasabb, de éppen ezért szebb úton, vagy lehet menni a rövidebb, könnyebb, de unalmasabb, szélesebb szekérúton egyenest Manang felé, Alsó-Pisangon át. Mondanom se kell, mi a keményebb, de szebb utat választottuk, és úgy voltunk vele, hogy akkor is erre megyünk, ha végül a Chame-Manang szakaszt emiatt nem két, hanem három nap alatt tesszük meg. Időnk van bőven, és itt, ilyen gyönyörű környezetben, ilyen csodaszép természetben és ilyen óriási hegyek között talán igazán érdemes „vesztegetni” azt, nemdebár? :) Szóval végre jött az elágazás, amit csak azért nem vétettünk el, mert én már percenként néztem előtte a GPS-t, annyira vártam. Se tábla, se nyíl, se semmi, csak egy kis ösvény tért le a széles szamárutunkról, egyenest lefelé egy hídhoz. Mi ezen rögtön összenéztünk Zitával, és tudtuk, mit kell tennünk. Mivel a srácokkal azt beszéltük meg, hogy Felső-Pisangban találkozunk, ezért jó ötletnek véltük, ha teszünk is valamit azért, hogy ők is odataláljanak: jelet hagytunk az úton, építettünk egy kis kőembert és egy nyilat, amire rákarcoltunk, hogy „Upper P.”.

A híd túloldalán, amikor felmásztunk a folyó által vájt kis kanyon peremére, megpillantottuk a túloldalt a két ismerős alakot, így aztán már kiáltozással is jeleztük nekik, hogy erre van az arra. Amiről aztán később kiderült, hogy csak egy rövidebb út, mert Alsó-Pisangból is át lehet jutni egy hídon a felső testvérébe. Innen már tényleg csak pár kilométer volt a menet, és szint sem annyi volt, mint vártam, mert valamiért rosszul emlékeztem a falu magasságára. Valójában nem 3600-on van, hanem csak 3300-on, de ezt már elkezdtük akkor is sejteni, amikor megpillantottuk a falut. Én próbáltam keresni valamit ugyanott, csak magasabban, de nem találtam semmit, így beletörődtem abba, hogy tévedtem. De legalább jó irányba, az rosszabb lett volna, ha kevesebb mászásra készülünk.

Mielőtt még nekivágtunk volna immár négyesben az utolsó fölfelének a faluig, még megfigyeltünk magunk mellett egy focipályát. A kapunak csak a póznái álltak, és középen egy kisebbfajta mocsár foglalt helyet a pályán, amúgy a gyep egészen szépen karban volt tartva. Gondolom a helyi tehén család által, mást nem tudok elképzelni. :)

Szállásnak a már előre kinézett „Yak & Yeti Hotel”-t választottuk, itt megkaphattunk egy-egy szobát százért, és volt nagy étkező rész, ahol megengedték azt is, hogy főzzünk. Sajnos a főzőnkkel történt valami, először nem porlasztotta rendesen a kerozint, aztán már egyáltalán nem jött belőle. Végigolvastam a manuál karbantartás részét, és rendre mindent szétszedtem és megtisztítottam rajta, de sajnos nem segített rajta semmit, mindig csak ugyanaz történt, először jött pár csepp a főzőfejből, aztán semmi. Órákat szenvedtem vele, de nem tudtam megjavítani. Vagy a két, csak cserélhető, de nem tisztítható szűrő dugult el, vagy valahol a cső. Ha utóbbi, akkor talán még működésbe tudjuk hozni, de ha a filter a hibás, akkor Pokharáig süthetjük… Vagyis nem süthetünk semmit, fölöslegesen cipelem a főzőt, a lábosokat, a sok alapanyagot és majd egy liter kerozint. Ettől mondanom sem kell, jó búgos lettem, és ezért ezen az estén nem is tudtam naplót írni. Viszont Zita leleményes volt, mert a kályhán, amibe ingyen befűthettünk fával, elkészítette a tonhalas spagettit, ami most is nagyon finom lett. Közben az Unicumos üvegünk is előkerült, és beszélgettünk a srácokkal egy kicsit, igaz én egy kicsit antiszociális lettem, mert a főző működésképtelensége kissé elrontotta a kedvem. Összességében azért egy nagyon szép napot zártunk, és a főzővel kapcsolatban azért még bizakodó vagyok! Nem lett volna szabad, hogy este ennyire elrontsa a kedvemet a főző, de egyszerűen nem tudtam mit tenni ellene.

Az érkezésünkkor feltűnt, hogy szemben hatalmas hegyek lehetnek, de mivel ekkor már igen felhős, szinte már borús volt az idő, nem nagyon nézegettem tovább a magasba. Halvány emlékeim voltak arról, mintha az útikönyv írta volna, hogy innen látni valamilyen nagy csúcsokat, de nem emlékeztem, és nem is néztem meg ezen a napon, hagytam meglepetésnek holnapra. Mert azt, így több mint egy hét után, szinte már biztosra vettem, hogy reggel – mint eddig minden reggel – gyönyörű szép tiszta időnk lesz, ráadásul a nap is tökéletes szögből fog sütni ahhoz, hogy láthassuk azokat a bizonyos hegyeket.