Na, itt az ideje, hogy befejezzem Indiát! Moradabadban reggel a gurdwarás sikh srácok még nagy segítségünkre voltak, az egyikük elvitt egy ATM-hez, ahol kivettem egy kisebb vagyon kp-t a számlámról, amit ugyanez a srác a családjánál átváltott nekünk két darab ropogós százdollárosra. Itt majdnem megkérdeztük, hogy maradhatnánk-e náluk egy napot, de végül úgy döntöttünk, irány tovább! Aztán ahogy tekertünk kifelé a moradabadi káoszból, úgy kezdtem elgondolkodni azon, hogy mi van, ha hamis az a két százdolláros? Igazából semmi, vissza tudunk menni, és meg tudjuk találni a srácot, megvan hol lakik, megvan hol imádkozik. Egyébként meg ki van zárva, hogy hamis, az egész család turbánban volt és még nem találkoztunk egyetlen szélhámos sikh-el sem, pedig bejártuk fél Indiát. Természetesen ők sem voltak azok, látnotok kellett volna, hogy mennyire örültek, hogy segíthetnek. Igazából majd meg szakadtak, hogy segítsenek rajtunk, és amikor látták, hogy ez sikerül, nagyon boldogok voltak. Szóval jó népség ez a sikh, mi nagyon szeretjük őket. Szeretni valóak a turbánjaikban, és igazából még a sikh a legkevésbé bizarabb vallás így első blikkre itt Indiában, nekünk, egyszerű szürke európaiaknak. :) Az alábbi videó még lehet, hogy úgy jelenik meg, hogy azt mondja, „Hapur után”, de valójában ez Moradabad után történt, csak én kevertem meg a dolgokat:

Moradabad után egy bő húsz kilométerrel megérkeztünk Rampur városába, ahol végre letértünk erről a nyavalyás főútról, ami Lucknow-ba ment, és amin nagy forgalom volt. Innentől minden megváltozott, és egy kicsit könnyebb, vidámabb lett a menetünk az utolsó két nap Indiában. Megkockáztatom, hogy innentől már javarészt élveztük az úton a bringázást. Mindezek ellenére persze siettünk, mert Nepált már nagyon vártuk, és a következő nap estéjét már ott terveztük tölteni. Rampurban megebédeltünk egy kis helyen, hozott ételből, de úgy, hogy utána azért vettünk náluk egy-egy jégkrémet, hogy ne legyünk bunkók… és mert jólesett. :) Vizet a szomszéd házban lakó családtól kaptunk, akiknek elköszönéskor adtam egy névjegykártyát. Este már láttam, hogy írtak a Facebookunkra, úgyhogy gyorsan ott is megköszöntem nekik a vizet. :)

Ez az este Rudrapurban volt, a város közepén található, kör alapú gurdwarában. Itt kivételesen pénzért, 200 rupiért szálltunk meg, de ezért egy nagyon rendes szobát kaptunk, konnektorral, melegvízzel, és még a bringák is elfértek. Este lementünk enni a gurdwara étkezdéjébe, ahol minden eddiginél csípősebb kaját adtak. És ez nagy szó, mert párszor már leizzasztottak, aki olvas, tudja hogy sokszor írtam ezt a csípős, csilis kaják miatt. Na, ez mindennél durvább volt, a végén jól megkaptam, az utolsó esténken Indiában. A séf is beismerte, hogy megszaladt a csili, és hogy ez véletlen volt, nem szándékos. Énrólam meg nem gyengén csorgott a víz. Ezek földöntúli élmények tudnak lenni. Én egy sima jóféle gulyáslevestől is le tudok izzadni, ha egy kicsit erősebb, de ezek az ételek itt Indiában tényleg brutálisak. :)

Rudrapurig egyébként nem volt semmi különös a délután, láttunk néhány érdekes járgányt, és élveztük, hogy végre kisebb a forgalom.

Másnap jó korán keltünk, mert aznap el akartuk érni a nepáli határt. 7-kor már az úton voltunk, megreggelizve. Na ezen a napon láttunk egy-két bizarr dolgot. Mindig történt valami, ami számunkra vicces, vagy érdekes volt. Megálltunk szúnyogok elleni krémet venni, meg inni valami üdítőt. Szokás szerint rengetegen körbeálltak, de most ők mind fura alakok voltak. Zita megszámolta őket, azt hiszem mondja is a videón:

Aztán láttunk egy fickót, aki úgy gondolta, hogy az a frankó, ha lábbal rugdosva, gurítva szállítja a gázpalackot:

Valahol egy városkában eltévedtünk, mert én balga csak a GPS-t követtem, és nem a táblákat néztem. Bár az is lehet, hogy nem voltak táblák. A lényeg, hogy az út, ami látszólag nyílegyenes, és triviális volt, átment egy koszos bazársoron a falu közepén, aztán átalakult egy földúttá, ahol már csak vízi bölények jártak, majd az egész egy patakparti szeméttelepen végetért. Mindez alatt a GPS végig azt jelezte, hogy jó úton járunk és ez folytatódni fog egyenesen Nepál felé! :) Hát nem ez történt, így jár aki ingyenes OpenStreetMap-el nyomja! Itt most rossz volt a térkép, vissza kellett tekernünk és kérdezősködnünk kellett, ahogy régen, a gépész előtti időkben. Persze közben a fél falu kijött utánunk a földútra, hogy ki ez a két ufó, ezért nem volt könnyű visszajutni, de végül sikerült.
A falut délről kellett nagy ívben megkerülni, és végül egy kb. 5km-es kerülővel tényleg visszajutottunk ugyanarra az egyenes vonalra, amit a térképem is jelölt. Eközben beálltunk egy bringás mögé, aki jól fogta nekünk a szelet és közben egész jó tempót diktált – és pont kiláttam elé a hónalja alatt. :) Sajnos 10km után lefordult, így aztán megköszöntem a szélárnyékat és elválltak útjaink.

Egy másik faluban is bekapcsoltam a videót, mert nem volt akkora őskáosz, hogy féljek ezt megtenni, de eközben azért volt egy-két érdekes dolog:

És ez tényleg annak számított, amikor még élvezhető az út, mert nincs olyan őrület rajta, mondom ezt úgy, hogy közben már lejöttünk egy kisebb útra, ahol a forgalom is kisebb volt. Egyébként a videó vége után kb. fél perccel megálltunk inni az út szélén, és ekkor bekövetkezett a legrosszabb, amivel India tipikusan meg tudja keseríteni a kerékpártúrázó életét. De az is lehet, hogy csak minket, rekusokat ér ez, nem tudom. Az történt, hogy akik mögöttünk jöttek, azért jöttek mögöttünk, mert kíváncsiak voltak, hogy mi a fene ez, amin tekerünk, és hogy mi kicsodák, vagy micsodák vagyunk. Persze a vidéki indiai nem beszélt angolul, így csak állt és bámult, mert az persze nem bunkóság errefelé. Ez még nem lett volna baj, ha egy vagy két emberről van szó. Csakhogy megint sokan voltak, és most nem volt akkora hely nekik, ezért elállták az utat. Én nem tudom, hogyan csinálják ezt az indiaiak, de egy perc alatt a semmiből ötven-százan simán elő tudnak kerülni, és frankón olyan helyen történik ez, ahol nem gondolnád, hogy ennyien vannak. De ott teremnek, körbeállnak és bámulnak. Esetleg sutyorognak, és nevetgélnek. Közben az autóforgalom megáll az utakon, a kamionosok és a buszosok már nem férnek el egymással szemben a maradék fél sávban amit az embertömeg hagyott az útból, és elkezdenek veszettül dudálni. De nem ám olyan fülsimogató hangon, mint az otthoni kamionosok, nem azon a szép, mély, búgó hangon. Ezek dallamot játszanak, magasabb hangokon, kb. négyszer-ötször hangosabban, hogy neked már fizikailag fáj. És ilyenkor el akarsz szökni innen, ilyenkor el akarsz tűnni Indiából. Nem haragszol rájuk, ők ilyenek, 1,3 milliárdan vannak, nem tudod megváltoztatni őket, de neked ez már nem kell, három hónap nagyon sok volt, még így is, hogy kettőt vonatoztunk belőle. India jó hely, csak rengeteg türelem és kitartás kell hozzá, de elsőre három hónap sok volt. És akkor jöjjön most itt egy kis tanácsadás Indiához, hogy mégis hogyan érdekes meglátogatni ezt a százezer arcú őrületet itt a szubkontinensen.

Hogyan gyere Indiába

Készülj fel lélekben! India csodálatos hely, rengeteg szép élményt tartogat, de nehézségeket is, mert nem könnyű terep egy nyugati turistának. Mindig légy résen, nem akarnak-e átverni, de emellett próbálj meg pozitívan hozzáállni az emberekhez. Tudom, ez szinte lehetetlen egyszerre, de próbáld meg! :) Hozz magaddal végtelen türelmet, kitartást, és tanuld meg elengedni a dolgokat, ha nem jönnek össze. Ha még nem voltál soha Indiában, akkor három hónap egyhuzamban elsőre kicsit talán sok. :) Persze ha sokat leszel egy helyben, akkor ez nem igaz, mint ahogy akkor sem, ha jobban el tudod magad engedni anyagilag, mint mi. A könnyedebb alkudozás, a szervezett utak, az első osztály a vonaton vagy a repülőzgetés, a drágább szállodák, és a vezetett túrák biztosan egy egészen más, és valószínűleg jóval könnyebb Indiát nyújtanak, mint amit mi megéltünk, és próbáltunk megosztani itt a blogon.

Ha az emberek érdekelnek, akkor Couchsurfingelj, vagy járd biciklivel a vidéket, szigorúan az alsóbbrendű utakat, ahol alacsony a forgalom. Előfordult velünk, hogy India elsőszámú útján, a Grand Trunk Road-on jót bringáztunk és nem volt gáz a forgalom, de nem ez a jellemző. Mindig kérdezd a helyieket, és tudj meg mindent több forrásból. Alkudj kőkeményen, és pofátlanul, ők is pofátlanul sokat kérnek sokszor, de ez mégsem pofátlanság, mert ez itt „belefér”.

Ha bringázni szeretnél Indiában, ne úgy tedd, ahogy mi, próbálj meg ne feltűnősködni. Nekünk ez nagyon, de nagyon nem sikerült. :) Végy egy Hero kerékpárt, és járd azzal a sík vidékeket. Ez a bringa egy sebességes, de masszív, a csomagtartójára fel tudsz pókozni egy 20-30kg hátizsákot is, ennél még többet is elbírna, arra tervezték, hogy hatalmas zsákokat, vagy fél családokat szállítsanak rajta. Ezzel nem leszel olyan feltűnő, bárhol meg tudod könnyedén és olcsón javíttatni, ráadásul szerintem komálni fogják az indiaiak, ha egy olyan gépet hajtasz, amit ők is. Egy ilyen ára 1700 rupi, azaz kb. 8 ezer forint.

Ha vonatoznál, próbálj megtervezni mindent előre, és menj fel Delhiben a New Delhi Station első emeletére, ahol meg tudod venni Tourist Quota-ban előre az összes jegyet, amit szeretnél. Ha bírod a strapát, éjszaka válts várost egy hálókocsis vonaton, rengeteg ilyen van, direkt úgy járnak, hogy este felszállsz, és reggel leszállsz egy másik városban. Északon nem gáz a másodosztály, de délen elég durva tud lenni, szóval, ha nem bírod a tömeget és a koszt, akkor délebbre lehet érdemes megpróbálnod egy első osztályt. Persze az már majdnem annyiba fog kerülni, mint otthon egy hálókocsis vonatozás. :)

Megszállni nem csak CS-vel tudsz, hanem Gurdwarákban is, ezek sikh templomok, a sikhek írtó jó fej népség, bírni fogod őket. Amúgy a szállodák sem drágák, csak lepukkantak és koszosak.
Hozz pálinkát, és igyál egy kupicával minden étkezés után gyomorfertőtlenítés gyanánt! Ez nem vicc, ezt kell tenni, ha nem akarod cifrafosással tölteni az időd egy kellemetlenül nagy részét. Hozz valamilyen hordozható víztisztító készüléket, vagy hozz olyan víztisztító tablettákat, amiket bele tudsz dobni egy, vagy max. két liter vízbe. Így sok pénzt tudsz spórolni a vízen és sok műanyagtól meg tudod menteni a világot.

Szerettem volna ide a végére készíteni egy térképet, mint a Pamír után, amin rajta van az útvonalunk, és a kikattintható pontokon pedig rá lehet klikkelni az oda vonatkozó bejegyzésre, de erre nem lesz elég internetidőm, a bejegyzéseket pedig szeretném pörgetni, mert még annyi mesélnivalóm van. De a térképet talán később majd még pótolom.

Köszönjük India!

Köszönjük minden kedves Indiai Barátunknak a barátságát, és a feltétel nélküli szeretetét, nagyszerű volt Veletek találkozni és megismerni a Világotokat! Egyúttal elnézést is kérek, mert sokszor negatív dolgokat is felemlegettem, nem is keveset. Indiától azt vártuk, könnyebb terep lesz nekünk, és talán ezért is volt ez, nem számítottunk ennyi nehézségre és küzdelemre. Volt minden bajunk, rengeteg hasmenés, küzdelem a forgalommal, állandó „élő pénztárca vagyok” érzés, hajnali jegyvásárlások, rengeteg fárasztó éjszakai vonatozás, agresszió a Holi Fesztiválon, tapizás, hőség, csili, mindennapi küzdelmek… Mégis, ha a jó és a rossz dolgokat mérlegre kéne tennünk, akkor a pozitív felé billenne a mérleg. De aztán rögvest középen ketté is törne a nagy súly alatt. A pozitív oldal alatt pedig beszakadna a padló. :) Rengeteget kaptunk Indiától, és ezt a sok nehézség ellenére azért nagyon értékeljük, és sose felejtjük el!

A vége – Az utolsó kilométerek Indiában

Nanakmatában még megnéztünk egy állítólag nagyon híres sikh templomot, de a minket és a bringáinkat körülvevő tömeg miatt nem tudtunk rendesen kikapcsolódni, igazából stresszes volt ott lenni, és csak külön-külön tudtuk megnézni a templomot. Gyorsan le is léptünk, és inkább pár kilométerrel odébb bekértük magunkat egy nagyon kedves család kertjébe. Itt le tudtunk fürödni, és tudtunk szusszanni egy kicsit, amire szükségünk is volt. Természetesen a vége az lett, hogy itt akartak marasztalni másnapra, de mi mondtuk, hogy ma át kell érnünk Nepálba. Meg kellett tekernünk a végét, hogy odaérjünk a határhoz zárás előtt, de sikerült. Közben szép dzsungeles területen hajtottunk, ahol egy helyen még az is ki volt írva hogy „Elephants Corridor”, és hogy adjunk elsőbbséget nekik! :)

Kicsit fura helyeken kellett áthajtanunk a legvégén, nem is értettük, hogy mi ez a turistatábor hangulat, meg a régi, használaton kívüli keskeny nyomtávú vasút. Egy folyó duzzasztógátján kellett átkelnünk, hogy a túloldalt kiregisztráljunk az országból. Innen egy csatorna mellett vezetett az út át Nepálba… A naplementét már az új országból láttuk.

93 napot töltöttünk Indiában, ebből kb. egy hónapot bringáztunk, ez alatt 931,78km-t tettünk meg a fekvőkerékpárokon. A többi időt „Hello Journey”-ztük. Lehet, hogy még visszatérünk Indiába kicsit ezen az utazáson, de azt minimum két hónap Nepál fogja megelőzni. Ha nem jutunk át Tibeten úgy, hogy azt a pénztárcánk is túlélje, akkor irány Kőrösi Csoma sírja, majd Kalkutta, és onnan DK-Ázsia.

India egy olyan őrült hely, amilyet én még nem láttam, és ha mesélik, nem hittem volna el. Ilyet álmodni sem lehet, ha még nem láttad a saját szemeddel. Annyi sok féle ember, kultúra, szokás… India egy teljesen külön világ, semmihez sem hasonlítható. Viszont ha csak nem vagy eleresztve nagyon pénzzel, vagy nem akarsz elbújni egy kényelmes szállodában vagy egy tengerparton, akkor India nem pihentető nyaralásra való vidék. De ha fel szeretnéd fedezni, szereted a kalandokat és nem vagy az a kényelmes utazó típus, akkor érdemes jönnöd, csodás élményekkel fogsz hazatérni, szóval hajrá!

Szar vagy kaki – kinek hogy tetszik – hegyekben

Hapurból elég korán, 8 óra környékén el tudtunk indulni, ami nagyon jó volt. Kezdetben nyugalmunk volt az úton. Volt időnk rácsodálkozni a tegnapinál még sokkal nagyobb szarkupacokra. Elgondolkodtam azon, hogy talán minden réteg egy évet jelent a nagy kúp alakú kupacokál. Persze ez csak tipp, ahogy az is, hogy végül trágyázásra használják a szárított trágyát, s nem tüzelésre. Ahhoz, hogy elégessék, minek kéne, hogy ekkora halmokba gyűjtsék? A Pamírban nem láttunk ilyet… de lehet, hogy mégis égetik, és azért csinálnak ilyen tornyokat, hogy a közepükben oxigén nélküli lassú égés menjen végbe? Tehénszarból szenet készítenek? Nem csak faszén, hanem tehénszarszén is létezik? Nem hiszem, mert a word aláhúzta hullámos pirossal ezt a szót… Lehet hogy bölényszarszén? Nem, ezt is aláhúzta. Akkor biztosan trágyáznak ennyi nagy rakás szarral! :) Szerintetek mihez kezdenek vele?

Egyszer egyik olvasónk írta, hogy a nemrég született gyermeküknek is felolvassák a beszámolóinkat. Most elnézést kérek Tőlük, és kérem a Kedves Szülőket, a „szar” szót felolvasáskor helyettesítsétek be tetszés szerint kakira, kakára, vagy ürülékre! Később láttunk még szép rendbe felpakolt kakikat háztetőkön is, és akkor ezzel le is zártam ezt a témát. :)

Amiből gyengék Indiában: higiénia és közlekedésbiztonság

Délelőtt kétszer álltunk meg, egyszer csak a saját vizünket inni és pihenni, mert ahogy közelebb értünk a vendéglő népes személyzetéhez, megláttuk, hogy hogyan készítik az ételt. Látjátok a képen a zöld-fehér kancsón azokat a fekete foltokat? És a csilipaprika körül? Na, azok mind legyek! És toálett is volt a közelben! De mi már nem sokáig, mert iszkoltunk erről a helyről, és milyen jól tettük, mert nem sokkal később találtunk egy „Tourist Restaurant”-ot, ahol igaz, hogy a megszokottnál egy icipicit drágábban, de kaptunk dálmáknit. A csápáti és e remek indiai lencsefőzelék mellé megettük a maradék kolbászunkat is. Ezúton is egymillió köszönet otthon a családnak hogy összevásárolt és pakolt nekünk, Ritának pedig, hogy mindezt elhozta nekünk. A krémlevesporokból még van, minden más már elfogyott. És mondom ezt úgy, hogy amikor ezeket a sorokat írom, már május 15. van. Amúgy a történet, amit már folytatok is, április 23-án történt, a 2012-edik évben, még mindig. :) Szóval megtízóraiztunk, aztán folytattuk a fekvőbringán a menetet. Az út makulátlan volt, csak épp rajta a forgalom, na az… Az indiai volt. :) Ami számunkra nem éppen ideális. Mondjuk, ha nem lennének motorizált szerkezetek, csak a bringások és a vízi bölényes fogatok, akkor nagyon király lenne, de mivel tele van az út motorosokkal, autósokkal, teherautókkal és buszokkal, meg még ki tudja mivel, ezért ez nekünk nem finom. Meg azért sem, mert fekvőbringákkal jöttünk, ők meg még nem láttak fekvőbringát, és mivel nagyon kíváncsi, és közvetlen népség az indiai, ezért megáll, lelassít, kérdez, és teszi ezt úgy, hogy sokszor kiveri nálunk a biztosítékot. Ha közel jönnek, az a baj, ha belső sávban lassítanak le mellettünk, hogy megbámuljanak, akkor meg a hátulról jövő forgalom balról előzi ki őket, vagyis közvetlenül mellettünk húznak el. És amikor integetünk, kiabálunk nekik, hogy ez így nekünk nem jó, mert nem biztonságos, húzzanak már el a búsba, és hagyjanak nekünk békét, akkor nem értik, csak néznek, vagy nevetnek tovább. Náluk a közlekedésbiztonság teljesen ismeretlen fogalom, pont úgy, mint a sorban állás, vagy a higiénia. :) És sajnos ez már csak most vicces, amikor írom, akkor nem volt az, mert megint kiakadt nálunk párszor a rugó. Bár a felső két képből nem erre lehet következtetni, de Indiában bal oldali a közlekedés. Tehát ők szembe jöttek velünk, szemben a forgalommal. Tehát Indiában a közlekedés bal oldali, jobb oldali, de mennek középen is, keresztben is, kinek épp merre tetszik! :) Na de most már ne erről szóljanak a sorok.

A Gangesz és a zajautó

Megérkeztünk ugyanis a Gangeszhez, újfent, csak éppen most Varanasi felett jó pár száz kilométerrel. Ennek ellenére azért itt is jó volt megcsodálni. Kicsit megálltunk a hídon a szent folyó felett, én pedig nézegettem lefelé, hogy mi folyik odalent a vízen. Csónakok mentek jobbra-balra a vizen, és kétoldalt őrületes káosz látszott, ami oly jellemző Indiára. Egy csomó ember, egy csomó összetákolt kis épület, rengeteg csónak, és mozgás, élet. Utóbbi ide is felért, mert mire visszafordultam a bringákhoz, már három nem gyengén fura kinézetű alak bámulta őket, na és persze Zitát, aki le sem szállt az ő lováról.

Ebédelni először egy, már 50 kilométerrel ezelőtt is hirdetett helyen álltunk meg, de odabent minden olyan drága volt, hogy végül továbbálltunk. Találtunk egy helyet, ahol a két fős személyzeten kívül senki más nem volt, csak mi. A fürdőszobában

le tudtunk zuhanyozni (bucket shower természetesen), én tudtam egy kis naplót írni, Zita pedig elszundított a sarokban egy priccsen. Egyszóval nem csak egy ebéd volt ez, hanem szieszta is. Pontosabban először szieszta és aztán ebéd, mert csak a közel 3 órás pihenő legvégén kértünk egy-egy tükörtojást. Azért nem tekertünk ezalatt az idő alatt, mert elég brutál hőség volt délután, ráadásul a forgalom is olyan volt, hogy egy-két óra alatt alaposan kiborított minket, ezért aztán már csak emiatt is jó volt megállnunk egy hosszabb szünetre.

Délután sok érdekes apróságot láttunk az úton. Ilyen volt egy fagylaltos riksás, és a rá felfestett éppen fagyit nyaló, enyhén kövérkés gyermek.

Ezen kívül végtelen sok vizi bölénnyel húzott szekér volt az úton, ezek a legkülönfélébb dolgokat szállították, terményt, embereket, és minden félét. Aztán volt egy autó, ami baromi magas volt, a hátuljában és a tetején is ültek emberek, akik persze megint csak nagyot csodálkoztak rajtunk és hangosan kiáltoztak felénk. A hangoskodás valószínű a szakmájuk is, mert a kocsi tele volt szerelve az általunk oly utált kürt alakú hangszórókkal. Indiában imádnak az európai fülnek már-már fájó hangerejű zajt csapni, ezért gondolom, hogy ez a nem gyenge kinézetű járgány ezekkel a hangszórókkal rendezvények, tüntetések, felvonulások, vagy esküvők elengedhetetlen kelléke. Micsoda szerencse, hogy most nem használat közben találkoztunk vele!

Majdnem megverünk egy buszsofőrt

De a legdurvább, amit láttunk, az egy velünk szemben közlekedő teherautó. Ilyet sokat látni, bringások, motorosok, szekerek és traktorok rengetegszer csinálják ezt, mert nem tudnak mindenütt átmenni a szembejövő sávba olyan helyen, ahol elválasztó korlát,

vagy padka van. Néha láttunk autósokat, buszokat vagy teherautókat is, de ilyenkor mindig lehúzódnak baloldalra, félig már az út menti porba. Persze ennek se örülünk, mert így nekünk kell az úton beljebb mennünk – ahol veszélyesebb -, azért, mert ők nem ismernek szabályt. Ám ez a kamionos más volt. Az út közepén jött, és már messziről dudált. Meg volt veszve a csávó: mikor közel ért hozzánk, megállt, kihajolt az ablakon és a mobiljával fényképezett. Közben persze ismeretlen nyelven – számunkra úgy tűnt, totál artikulálatlanul – kiabált is. Mi erre nagyon fogtuk a fejünket, és mérgesek lettünk, mert hogy lehet ilyen hülye, hogy csak miattunk megfordult és szembement a forgalommal egy osztott sávos, kétpályás úton? Magamban eljátszottam a gondolattal, hogy valahogy tudassam vele, hogy mekkora nagy balga, de az biztos, hogy csak idő és energia pazarlás lett volna, és a csávó a végén nem fog fel semmit a dologból. Itt szembe menni a forgalommal teljesen normális. Azért van az út, hogy közlekedjünk rajta, hát nem mindegy, hogy melyik irányba? Az én sávomba nem tudok átmenni, mert el van választva, hát megyek szembe a forgalommal az első lehetőségig, amíg át nem tudok menni, ilyen egyszerű. Vagy ha látok valami érdekeset, bumm, megfordulok, aztán szembe megyek a forgalommal a teherautómmal.

Mert miért ne!? Őrültek… Egyébként ezen a délelőttön láttunk két teherautót az út másik oldalán frontálisan összeütközve. Elvileg ott sem szabadott volna ennek megtörténnie, de hát ez India, itt minden lehetséges!

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a dolog azért bőszített fel minket ennyire, mert ezen a napon nagyon sokan veszélyeztettek minket a forgalomban, és nem azért, mert akkora volt a forgalom, vagy olyan szörnyű volt az út, vagy az időjárás, hanem mert itt ilyenek az emberek. Ahhoz képest, amihez mi szoktunk – még indiai viszonylatban is(!)-, számunkra úgy tűnik, hogy errefelé egyáltalán nem törődnek a biztonságunkkal, fontosabb, hogy megnézhessenek, lefényképezhessenek minket, vagy hamarabb odaérjenek, ahová sietnek, akár szembe a forgalommal is. Mindehhez persze még mindig dudálnak is, de rohadt hangosan, tükör és index használat helyett. És a legdurvábbat még nem is meséltük. Majdnem megvertünk egy buszsofőrt. Erre se vagyunk büszkék, de ez történt, miután majdnem megölt minket. Persze ő nem így fogta fel a dolgot, amit művelt, de mi igen. Haladtunk az útszélén, amikor szokás szerint lelassított mellettünk egy busz, az ajtóból idétlen fiatalok kiabáltak ki nekünk, majd egyszer csak a busz gyorsítani kezdett, és bevágott elénk, de valahogy nagyon szarul mérte fel a

sebességünket, mert azt gondolhatta, hogy a kerékpárost könnyű megelőzni, mert szinte áll. Csakhogy ekkor 25km/h felett haladtunk, ami azt jelentette, hogy a busz kis híján eltrafált minket (illetőleg engem, Árpit, mert én mentem elől), ahogy lefordult előttünk egy benzinkúthoz mindenféle indexelés, dudálás vagy karjelzés nélkül. Mi köpni-nyelni nem tudtunk meglepetésünkben, mert számunkra ez olyan volt, mint egy majdnem sikeres szándékos gázolás. A busz beállt tankolni, és mi is mellé gurultunk. Zita az utas bejáratnál szállt fel, én pedig közvetlenül a sofőr ajtaját téptem fel, és azonnal leordítottam a fejét, hogy ezt mégis hogy gondolta, hogy majdnem áthajtott rajtunk, van-e jogsija, és egyáltalán, normális, eszénél van-e, vagy őrült, hogy ilyeneket csinál? A slusszkulcsot is kitéptem a helyéről (már állt a motor), és elhajítottam a francba. Szerencsére eltaláltam vele valakit, aki aztán visszaadta a sofőrnek, aki eddigre már nagyon megilletődött, és mondta, amit tudott: Sorry, sorry… Biztos elintézte volna ugyanezzel, ha áthajt rajtam. Végül ezzel a kiabálással abbamaradt a dolog, és később még e tettünket is megbántuk, pedig még így is szinte remegve hagytuk (vagy legalábbis én így voltam) el a helyszínt. Az az igazság, hogy ekkor már nagyon vágytunk el ebből az Indiából. És most nagyon megtartóztattam magam, hogy ne írjak csúnyákat. Tudom, hogy az nem lenne jó, és azt is megbánnám később. :) De talán most már értitek azt is, hogy miért nem akartunk Indiában sokat bringázni. Ehhez képest az a tömeg az indiai vonaton semmi… (Úúú, még mindig nem töltöttem fel a videót róla)

Andi és Anita: Nepálban jobb lesz!

Este Moradabad előtt szembetalálkoztunk egy osztrák bringás párral, Andi-vel és Anitával. Sajnos az ő történetüket már nem tudom felidézni, de nagyon jó fejek voltak, és egy jó 20 percet eldumáltunk velük. A blogjuk az utazásról: blog.nandita.at

Ők mesélték nekünk, hogy Nepálban egész más lesz minden, hogy szinte nincsenek autók az utakon és minden sokkal nyugodtabb, nincs ez a tömeg, se az utakon, se máshol. Ekkor úgy gondoltuk, hogy ilyen hely nem is létezhet, pláne nem Indiával határos országban, de azért nagyon örültünk a hírnek, amiből éreztük, hogy csak át kell jutnunk a határon, és minden jobb és könnyebb lesz.

Moradabadban találtunk egy Gurdwara-t, de csak egy üres szobácskát tudtak volna adni, amiben a betonon tudtunk volna aludni, csakhogy ezt a betont csak néhány méter választotta el a forgalmas kétszer két sávos úttól, és ebbe elég volt csak belegondolni: letesszük a fejünket este földre, és majd olyan lesz, mintha mellettünk hajtanának el. Ebből végül nem kértünk, és megköszöntük a felajánlást, majd csak vizet szűrtünk. Ezt mintegy időeltöltésként is tettük,

mert közben megjelent egy helyi fickó, aki megígérte, hogy 20 perc múlva visszajön, és utána mehetünk az ő kertjébe sátrazni. Csak hogy a 20 perc alatt valamiért meggondolta magát, és inkább egy másik gurdwara-t akart mutatni. Ezt furcsáltuk, de elfogadtuk, és úgy voltunk a dologgal, hogy végülis az a másik gurdwara is jó lesz, csak végre találjunk egy helyet éjszakára. Abba a másik gurdwarába végül egy jó kis kerülővel jutottunk el, mert közben meg akart hívni minket egy „cold drink”-re, de ezt már csak akkor jelentette be, amikor ott voltunk a hely előtt, előtte nem kérdezett meg minket. Persze mi semmi másra nem vágytunk már, csak kiszállni ebből a forgalomnak csúfolt kaotikus őrületből, ami az utakon volt, pláne, hogy már ránksötétedett. Ezért aztán elmondtuk, hogy fáradtak vagyunk, és mielőbb le akarunk szállni a gépekről azon a helyen, ahol aludni is fogunk, és addig se kóla, se bambi, se semmi, mert nekünk ez a közlekedés nem “fun” itt, hanem kőkemény túlélés! A kerülőt persze csak azután vettem észre a GPS térképén, hogy megérkeztünk végre a gurdwarához, holtfáradtan, kerek 100km után ebben az őrületben. Persze csak rövid ideig haragudtam a csávóra a kerülő miatt, és ezt se mutattam neki, hisz nélküle nem lettünk volna itt.

A gurdwarában hamar lett sok jófej sikh barátunk, és megvacsorázhattunk, majd egy kis várakozás után megkaptuk az orvosi szobát. Várni azért kellett, mert az orvosnak be kellett fejeznie a rendelését. :) Miután bepakoltunk, azt is láttuk, hogy igazából nem is egy orvosi rendelő a helyiség, hanem egy tanterem. Amiben a konnektor sajnos nem működött, így ezen a napon sem tudtam naplót írni. Helyette Zitával együtt hamar elájultam.

Bocsánat, tudom, hogy India szép is tud lenni, és tudom, hogy nem mindenki olyan Indiában, mint akikkel ezen a napon összehozott minket a sors, és ezúton is elnézést kérek az összes Indiai barátunktól ezért a bejegyzésért, de ez a nap ilyen volt, ezek történtek velünk és ezeket éreztük, meg volt rá az okunk. Szeretjük Indiát, de erre nem mindig mindenütt vagyunk képesek, így ezen a napon se ment. De ezt azt hiszem nem kell magyarázni, Ti is értitek, „Incredible India”, both way! :)

Nehéz kezdet

Ahogy elhajtottunk Chandan lakása elől, úgy tűnt, mintha le sem álltunk volna két hónapra a bringázással. Újra fekve tekerve, újra itt vannak két oldalt a táskák, újra látom magam előtt a lábam pumpálni, és újra gurulunk. …és újra mindenki nagyon megnéz minket!

Az első kilométerek nehezen indultak, mert amíg rá nem értünk arra a nagy, kelet felé tartó útra, ami egyenest kivezetett minket a városból, néhány lámpás kereszteződésnél hatalmas feltorlódott autósor állta az utunkat. Néha 3-4 pirosat is végig kellett várnunk a benzingőzben, mert a járművek olyan sűrűn álltak az úttest egész széltében, hogy nem fértünk el mellettük.

Aztán végre kiértünk a nagy útra, ami keletre vitt minket egy-két másik nagyobb települést délről megívelve. Innen már valamivel gyorsabban haladtunk, de épp ez sem volt egy kellemes menet. A forgalom nagy volt, és volt köztük egy-két barom, akik sajnos belőlünk is kihozták a rosszat. Iszonyat közel jöttek hozzánk, és nagy tömegben idétlenül vihogtak rajtunk, na és persze kérdezés nélkül fényképeztek. Egyeseket nagyon csúnyán leordítottuk, volt hogy a riksa oldalát vertük, amiből ezek a csürhék örvendtek nekünk eszetlenül, és volt, hogy csak az illető reflexein múlt, hogy nem kaptam ki valakinek a kezéből a mobilját és hajítottam az út menti árokba. Mindennek Chandan is a tanúja volt, és szomorúan látta, hogy mit hoznak ki belőlünk honfitársai. Emellett némi megnyugvásra intett minket, mondván, hogy ennek rossz vége is lehet. És nem arra gondolt, amire mi, méghozzá arra, hogy ha közel jönnek hozzánk, azzal veszélyeztetnek minket, azon túl, hogy végtelen idegesítő, hogy minden fél percben valami marha lelassít melletted, és szagolhatod a büdös, hangos járgányát, és még vágj jó képet is a fényképhez, ezredszerre. Persze, mert sajnos errefelé nem ismernek semmiféle illemet az emberek – magyarázta Chandan, és közben ő is szomorú volt emiatt, de mi meg nem voltunk ettől boldogabbak, sőt igazából én szégyelltem magam, hogy így viselkedtünk. Nekünk kellett volna moderálnunk magunkat, ha már ők nem tették, sőt fogalmuk nem volt róla, mi az, és hogy kell. Persze bringázás közben – ahogy nagyon okosan már Reku papa is írta egyszer – mindenféle hormonok elszabadulnak az emberben, és máshogy cselekszik és gondolkodik, mint nyugodt körülmények között, egy netbook előtt gépelve – mint ahogy ezt a beszámolót most írom, de ez még nem mentség. Én egy békés, nyugodt embernek képzeltem magam, de India előhozott belőlem olyat is, amiről nem is gondoltam volna, hogy én vagyok.

Szarkupacok és S.C.A.M. Public School

Mindegy, most már ez történt, nincs mit rajta szépíteni. Viszont ahogy végetért az elkerülő, végre a forgalom is mérséklődött, és tudtunk másra is figyelni. Az út mentén rengeteg szarkupacot láttunk, némelyik akár sok méter magas is volt. Igen, jól olvastátok, szarkupacot írtam! :) Ez kicsit durva kifejezés rá, de tulajdonképpen arról beszélhetünk, amit írtam. A tehenek otthagyott lepényeit a helyiek összegyűjtik, majd kb. fél méteres rétegekben egy nagy kupacot építenek belőle. Mivel sok ilyet láttunk, el tudjuk képzelni a folyamatát a dolognak. Először csak a lepényeket rakják körbe, aztán valahogy egész komoly testet tapasztanak köréjük, hogy végül az egész szabályos kör alakú legyen. És igen, kézzel tapasztják, és hordják a tehénlepényeket. Mindezt már Delhi határában megfigyeltük, de aztán később még inkább, még nagyobb és több kupacokban.

Aztán láttunk még mást is, pl. egy kidőlt felsővezeték oszlopot. A megfáradt tartóoszlop közvetlen az út mellett volt, így a magasfeszültségű vezetékek csak pár méterrel voltak a fejünk felett…

Sűrűn megálltunk pihenni, inni valamit, vagy enni egy dál makhanit, hogy ezáltal is lenyugodjunk, na meg, hogy érdemi időt töltsünk Chandannal. Ő 56 kilométer után fordult vissza, és hazafelé homokvihart, szembeszelet, és erős esőt kapott, a napot 118km-el zárta, és azt írta aztán, hogy minden nehézség ellenére megérte, mert egy nap alatt rengeteg minden történt vele. Hát igen, az ilyesfajta élmények nagyon jók tudnak lenni arra, hogy a hétköznapok alatt bennünk lerakodott dolgokat „kimossák”.

Miután Chandantól elbúcsúztunk, nem sokat tekertünk már, mert Hapur városában nekiálltunk valami szállást keresni. De előtte azonban még láttunk egy-két érdekes dolgot. Az első egy riksás volt, aki egy nagy, széles fotelt vitt a tiksája hátulján. Egy akkorát, amivel majdnem egy egész sávot elfoglalt. Ahogy közelebb értünk, még azt is láttuk, hogy valaki ül a riksában. Egy fényképet is sikerült róluk lőnöm (sajnos eltanultam tőlük, hogy kérdezés nélkül fotózzak), igaz nem lett tökéletes, mert a hátunk mögött már éles szögből sütött a lemenő nap.

Aztán Hapur határában még egy említésre méltó dolgot láttunk, ez pedig egy hirdetőtábla volt. Azt mondta, hogy S.C.A.M. Public School! Namármost az angolban a scam szó átverést jelent, és scam-nek mondják errefelé azokat az eseteket, vagy embereket, akik ezeket az átveréseket elkövetik. Sokszor ellenünk, tudatlan külföldiek ellen – innen volt ismerős a szó az útikönyvekből. Erre most jön egy iskola, aki így hívja magát. Oké, mozaikszó, de akkor is, hogy lehet ilyet kitalálni?! :) Nem is tagadják, hogy átverésekre tanítják a nebulókat? Nem hiszem, hogy erről van szó, egyszerűen csak nem figyeltek a névnél erre. Ha egy étlapon írhatnak croud-ot a curd helyett, akkor egy iskola nevében is benne lehet az „átverés”, nem? Ez India, itt minden lehetséges! Nem adunk az ilyen apróságokra… :)

Menedéket találni ebben a tömegben

Maga a szálláskeresés viszont nem ment könnyen. Kérdeztünk embereket, hogy tudnak-e valami helyet, ahol nyugalomban sátrazhatunk, esetleg egy zárt udvart, vagy ilyesmit. Senki nem tudott semmi értelmeset mondani, csak az innen 30 kilométerre lévő város szállodáit emlegették, és persze egyre csak gyűltek körénk, ellehetetlenítve a helyzetünket. Befordultunk egy kisebb utcába, ahol megint megálltunk kérdezősködni, kerek-perec rá is kérdeztünk egy kertre, de elutasítást kaptunk. Közben az utcán kisebb tömeg gyűlt körénk, főleg gyerekekből, és ennek nemigazán örültünk, mert úgy sejtettük, hogy a tömeg nem jó most nekünk. Te kit engednél be a kertedbe sátrazni? Két magányos bringást, vagy két bringást, akik körül hatvanan tömörülnek. Persze ezen hibás így agyalni, hiszen ők egyáltalán nem úgy gondolkodnak, mint mi, és ez a szomszédos utcában meg is nyilvánult, mert bár én nem hittem benne, de végül befogadást nyertünk egy házba. Hála Zita töretlen lendületében. Betolhattuk a bringákat egy garázsszerű előtérbe, ahol végre nyugalmunk lehetett, mert becsukták mögöttünk a kaput, elzárva ezzel előlünk néhány tucat kíváncsi szempárt. Itt először csak örültünk, hogy élünk, elfogadtuk a felajánlott teát, és mivel nem kaptunk további utasítást arra, hogy hol lehetünk és hol nem, még nem kezdtünk tábort verni sehol. A háziaink nem nagyon beszéltek angolul, de úton volt valaki, aki igen. Amíg őrá vártunk, megpróbáltuk kicentrírozni a féktárcsáinkat, sajnos nem túl sok sikerrel. Kicsivel később megérkezett a házigazdánk, Satendra. Benne egy nagyon kedves, intelligens, és szuper vendégszerető embert ismertünk meg. Satendra az állami szférába felvételiző dolgozókat vizsgáztatja földrajzból, így rengeteg érdekes dolgot tudott Magyarországról is, amivel meglepett minket. Indiában az állami állásokba szakmai és általános műveltségi felvételi is van, erről Chandan is mesélt, mert ő is felvételizett, és mondta, hogy nagyon kemények voltak a vizsgák. Persze ő természetesen átment, igaz, még ő is csak másodjára – szóval tényleg durvák lehetnek ezek a vizsgák! :) Satendra épp most készül egy olyan vizsgára, aminek a letétele után a legmagasabb állami állásokra pályázokat is vizsgáztathatja.

Meghívnak minket egy indiai esküvőre

Ahogy ő megjelent, vele együtt néhány másik emberke is, akik közül az egyik meginvitált minket egy esküvőre. Felajánlotta, hogy értünk jön 9-re és aztán haza is hoz minket, és ennek mi nem bírtunk nemet mondani, igaz a hátunk közepére sem kívántunk egy újabb tömeget, de úgy voltunk vele, hogy ilyesmit nem illik visszautasítani, na meg aztán azért bármennyire is fáradtak voltunk, egy indiai esküvőre azért kíváncsiak voltunk. Szóval elfogadtuk a meghívást, de azzal a feltétellel, hogy nem tudunk sokáig maradni, mert másnap sokat kell bicikliznünk. Ez végeredményben teljesen igaz is volt így.

Amíg a kilenc óra eljött, kaptunk egy másik meghívást, méghozzá a szomszéd házba, csak úgy, mert kíváncsiak voltak ránk. Itt is rettentő kedvesek voltak velünk, ám ez már annyira nem esett jól nekünk, mint mondjuk Satendra társasága, itt ugyanis csak a legfiatalabb lányok beszéltek angolul, mindenki más csak mosolygott ránk és közös fényképet akartak velünk, legtöbbször úgy, hogy közben kezet fogunk velük. Ezt, ha csak három ember kéri, rendben lett volna, de sorban álltak. :) Pontosabban nem sorba, hanem körbe. Szó se róla, kedvesek voltak nagyon; kaptunk finom teát és süteményeket, csak épp annyian, annyira „szerettek” minket, hogy az már terhes volt nekünk. De hamar jött a kilenc óra, és hamarosan megérkezett az emberünk, mi pedig helyet foglalhattunk egy drága autó hátsó ülésén, ahová ömlött a jeges levegő a légkondiból, noha odakint sem volt már meleg. Nem gurulhattunk 500 méternél többet, amikor megérkeztünk az esküvőhöz. Rögtön a bejáratnál óriási ricsaj volt, szólt a generátor, aztán a vőlegény (szegény…) foglalt helyet egy trónon, majd… Nézzétek meg inkább a videót:

Az történt, hogy miközben a fényképezőt fogtam a vidám fiúbanda berántott táncolni. Én ekkor átadtam a gépet Zitának, aki folytatta a felvételt. Velem az történt, hogy bekerültem egy csupa fiú bandában, akik mint az őrült, úgy táncoltak, de persze indiai módra. Ez még nem lett volna baj de egy külső kört dobosok alkottak körülöttünk, akik igen vadul, és persze őrült hangosan doboltak. Rosszabb helyet el sem tudtam volna magamnak képzelni, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, menekülőre fogtam. Ezután az indítás után nem sok jót reméltünk a továbbiakban, de nagyon kellemesen csalódtunk. A szűk bejáró egy hatalmas, füves udvarra vezetett, ahol már el tudott oszlani a sok száz (de lehet, hogy ezer) fős vendégtömeg. És ami a legjobb volt, hogy nemigen törődtek velünk. Itt nem történt meg a körbeállás, nem gyűlt tömeg körénk, nem voltunk különösebben nagy szám, és ennek nagyon örültünk. Persze néhány ember leszólított minket, hogy mi járatban és honnan, de ők kevesen voltak, és teljesen moderáltan és kulturáltan tették, így öröm volt velük társalogni, mint ahogy a meghívókkal és a később előkerülő Satendrával is. Az udvaron egyébként egészen körbe és belül az udvar belsejében is különböző ételeket, italokat, gyümölcsöket, chipseket, fagylaltokat és édességeket szolgáltak fel végtelen mennyiségben. Nem sikerült mindent megkóstolni, de azért elég sok dolgot megízleltünk. Én pl. csináltam egy olyat, hogy az ilyen főzelékszerű étkekből mindegyikből csak egy apró kanállal szedtem, és aztán az egésznek nekiestem egy kanállal és egy-két csápátival. Természetesen ismét nagy leizzadás lett a vége, de az tény, hogy cserébe megízlelhettem néhány olyan dolgot, amiről előtte álmodni sem mertem volna. Sajnos ahhoz túl kevés időnk volt, és túl sok dolog volt ott, hogy megjegyezzünk neveket és ízeket, de közben gondoltunk egy „gasztroblogger” olvasónkra, aki itt bizony nem csak egy órát maradt volna, hanem tovább, és közben az ízek mennyországában érezte volna magát. Azért Zita járt egy kört, és közben felvett a géppel egy videót, ez talán visszaad valamit a feelingből:

Kifelé menet még láttunk valamit, amin nagyon felvidultunk. A bejárat mellett volt egy nagy díszterem, aminek a túl felén valami fotózást készítettek elő, gondolom az ifjú párról. A reflektorfény közepén egy nagy, díszes fotel figyelt, pontosan ugyanaz, amit pár órával ezelőtt a riksán láttunk! :) Hát most már azt is tudjuk, hogy ide tartott.

Az egész esküvő rettentő óriási volt, és nagyon puccos. Na és persze rengeteg ember volt, majdnem hogy elmondható, hogy egy nagyságrenddel több, mint a magyar esküvőkön, mint pl. ahogy a mi esküvőnkön is voltunk. Ráadásul egy indiai esküvőnek rengeteg része van, mindenféle szokásokkal az egész akár egy hétig is eltarthat. Mondanom sem kell, hogy ez brutálisan sok pénzbe kerül, és ezért én nagyon nem értem ezt az egészet. Oké, oké, rendben van, hogy a legfontosabb ünnepély egy, vagyis két ember életében és a szülők meg a nagyszülők oda meg vissza vannak ilyenkor a boldogságtól, de könyörgöm, azért még nem kéne adósságba verni a családot, vagy szegény bátyók és/vagy az örömapa évek alatt összegyűjtött pénzeit egy hét alatt elverni. Persze ők tudják, itt ez a szokás, az esküvőn show up van, megmutatjuk, milyen gazdagok vagyunk, még ha valójában nem is… Valószínű itt brutális méreteket ölt az esküvő ipar, így van pénze az egészet tovább tolni, és az emberekbe elültetni, hogy ez kell, mert csak így az igazi. Számoljuk csak, 1,3 milliárd ember Indiában, 1000+ fős, egy hétig tartó esküvők… Hmmm!

Ezek után este már semmire nem maradt erőnk, csak eldőlni. Reggel finom teát kaptunk süteménnyel, és még az esküvői süteményesdobozt is felbontottuk hozzá, szóval bevittünk rögtön a nap elején egy jó nagy adag cukrot a szervezetbe. Az indiai sütemények iszonyú édesek, némelyik olyannyira, hogy én meg se bírom enni. Nagyszerű időt töltöttünk Satendra-éknál, és igen jó embereket ismerhettünk meg az ő és családtagjai személyében.

Ezúton is ezer köszönet az önzetlen és nagyszerű segítségükért!

Természetesen ők is marasztaltak minket, ahogy a szomszéd is, akinek erre a következő napra esett az esküvője, de nekünk menni kellett tovább, várt Nepál, és a további kalandok. Na de addig volt még hátra volt több mint kétszáz km és 3 nap Indiában, ezekről majd a következőkben.

„India először elvesz, aztán ad” – és ezt ez a napunk kiválóan megmutatja. Sajnos mi nem voltunk mindig elég türelmesek mindenkihez, ezért én utólag kicsit szégyellem is magam, de úgy tartottam korrektnek, hogy leírom az igazat, ami és ahogy történt velünk, ahogy reagáltunk a dolgokra, még ha nem is vagyok mindenre teljesen büszke. Legyen ez tanulság nekünk, és azoknak, akik Indiába készülnek. Csomagoljatok sok-sok türelmet és kitartást! ;) Ha ezeket jól használjátok, és nem borultok ki, hanem nyitottak maradtok, fantasztikus élményeket kaptok cserébe!

Reggeli csónakázás a Gangeszen

A sarnathi napot egy igazi sűrű, mozgalmas, hosszú teli nap követte Varanasiban. Még előző nap éjjel a tetőteraszi éttermünkben vacsorázás közben megbeszéltük Gabriellel, hogy reggel 6-kor találkozunk az Assi Ghats-nál, és már egy a Gangán úszó csónakból nézzük végig a napfelkeltét. A baj csak az volt, hogy amit én a GPS-ről napfelkelte időpontjának olvastam (6:38) az valójában a naplemente ideje volt. Ezért amikor felkeltünk háromnegyed hatkor, már világos volt, amin csodálkoztunk. Kiérve a Gangesz partjára újra megnéztem a GPS adatait, és ekkor szembesültem a hibámmal. Nagyon nem keseredtünk el, mert a nap azért még alacsonyan járt, és az az időszak, amikor a legszebb arany fényében árasztja el a világot, még előttünk volt. Siettünk az Assi Ghats-hoz, ahol hamar megtaláltuk Gabrielt. Ittunk gyorsan egy csájt, hogy azért mégis magunkhoz térjünk, majd elkezdtünk küzdeni a csónakosokkal az áron. Kb. 10 percbe tellett, mire egyikük elvállalta, hogy elvisz minket a Main Ghats-ig és vissza 150 rupiért. Persze ehhez háromszor el kellett sétálnunk. :)

A csónakázás a Gangeszen fantasztikus élmény volt így kora reggel, és szerintem senkinek sem szabad kihagyni, aki Varanasiba érkezik, mint turista. A kora reggeli órák ideálisak, mert ekkor süt szemből a nap, gyönyörűek a fények, ugyanakkor nincs még meleg, és az élet is nagyban zajlik a folyóparton. Nem tudom, milyen napközben, de mi rengeteg érdekes dolgot láttunk, és ezek csodaszépek voltak. Először is rengeteg ember fürdött és imádkozott a partokon. Ugye a Gangesz az indiaiak legnagyobb szent folyója, ezen belül pedig Varanasi szintén egy nagyon nagy zarándokhely a Gangesz partján. Aztán az emberek nem csak fürödtek, hanem mostak is a Gangeszban. Egy ferdén lerakott kőlaphoz csapkodták a ruhákat, vagy ugyanerre a kőlapra lepakolt ruhákat püfölték egy vastag bambusz bottal. A kimosott ruhát sokszor hatalmas nagy területen teregették ki a betonra, láttunk több tíz négyzetméteren kiterített lepedőket. Találgattunk, hogy hogyan lehet ennyi ruha együtt, és arra jutottunk, hogy talán valami óvodáé, vagy kórházé lehet. De nem csak munka és imádság folyt a Ghats-ok mentén, még egy tollaslabda pályát is felfedeztünk a lépcsők között. És valóban, ha belegondolunk, bármely más labdás játék elég fáradtságos lenne, hisz amennyiben messze száll a labda, sokat kell érte lépcsőzni, méghozzá elég meredek lépcsőkön. Bár kétlem, hogy az ilyesmi zavarná az indiaiakat.

VIDEO GANGA 1 – Hamarosan…

A part menti épületek is érdemelnek néhány szót, mert bizony azok is nagyban hozzájárultam a pompás látványhoz. Némelyik csak egy koszos gyárépület oldalának tűnt, mások viszont úgy néztek ki, mint egy kisebb palota, díszes borítással, tornyokkal. Az összkép a felkelő nap fényénél valóban csodálatos volt, és éreztette velünk, hogy nem akárhol vagyunk. Aki szeret fotózni, kedveli az indiai kultúrát, és értékeli az élettel teli képeket, annak egy ilyen reggeli csónakázás több mint tökéletes túra csodálatos fényképek elkészítéséhez. Nem fér bele az összes jól sikerült fényképünk ebbe a bejegyzésbe, de ha a honlap jobb oldal megkeresitek a fényképeink kategorizált listáját, India, Uttar Pradesh és Varanasi alatt találtok még többet. Mi, amíg csónakáztunk, folyamatosan kattintgattunk, vagy Zita vagy én mindig kézben tartottuk a fényképezőt, mert bár az emberünk evezve lassan haladt a hajóval, nekünk sokszor még ez a tempó is gyors volt. Akkor nem jutott eszembe, de most hogy így felidézem, gondolatban magam mellé képzelem Szakáll barátomat, ahogy megvadultan és boldogan kattintgat a nagy kilós tükörreflex fényképezőgépével. Szőr, ha egyszer errefelé visz az utad, Varanasit, és a hajnali csónakázást a Gangeszen ki ne hagyd! :)

Miután megfordultunk a színes, emberektől és hajóktól zsúfolt fő Ghats-nál, végre volt időnk jobban megnézni mindent, és nem csak a fotózásra koncentrálni. Itt láttunk egy csónakot, ami ugyan lepukkant volt és kopott, de az egész teste be volt festve, méghozzá egy hirdetéssel. A tetején főleg asszonyok utaztak, rogyásik volt rakva emberekkel a csónak, valószínű valami szállítmányért vagy termékért mentek, mert sokak fején ott volt az a kis rongy darab, amit akkor használnak, amikor a fejükön cipelnek valamit. Visszafelé, még láttunk néhány új dolgot is, ilyen volt néhány horgászó ember. Ők nem ismerték a horgászbotot, pusztán a kezükben tartott damillal horgásztak, azt, hogy milyen sikerrel, már nem láttuk. Aztán volt még egy érdekes dolog, egy oldalára fordított fekete csónak. Azért volt fekete, mert egy ember éppen ekkor kente be kátránnyal a belső felületét. A művelethez nem használt ecsetet, hanem megint csak a puszta kezét.

A Nana és a vasútállomás rendőrségén

Oldalakat lehetne még áradozni erről a szűk másfél órás csónakázásról, de most nem teszem, hanem inkább lassan továbbhaladok. A képek úgyis többet mondanak, ha pedig ennyi sem elég, akkor már csak egyet tudok mondani: álmodjatok, gyűjtsetek rá, gyertek, és tapasztaljátok meg magatok is! :)

A csónakázás után még mindig nagyon korán volt, ugyanakkor már annyi mindent láttunk, hogy úgy éreztük, régen ébren vagyunk, és lehetne akár dél is, holott még reggel 8 óra sem volt. Elkísértük Gabrielt egy netcaféba, majd beültünk egy igen kellemes helyre reggelizni. Nagyon megkedveltük ezt a helyet, mert helyben sütött kenyeret adtak a rántottához, és bőséges mézet. Innivalónak pedig találtunk egy új csodát, a Nanát. Ez az ital már kinézetében sem akármilyen, ugyanis a színe erős zöld. Ez az apróra darált mentaleveleknek köszönhető. Ezen kívül van még az italban citrom, és gondolom cukor is, mivel édes volt. Mindezt jéggel, és mondjuk cukor helyett mézzel fogyasztva kiváló nyári frissítő, ami azt hiszem, egészséges is. Az ilyen apróságok miatt is nagyon élvezzük az utat, mert ezektől is gazdagodunk, és már előre elképzeljük, hogy otthon mentát is fogunk tartani (ez nem nehéz, talán még egy lakás erkélyén is működhet cserepekben) és a forró nyári napokon elkészítjük a Nanát, és… milyen jó lesz újra ilyet inni, s visszaemlékezni ezekre a napokra.

Azért ezek a napok közel sem voltak tökéletesek, mert tökéletes nem létezik, különösen Indiában nem. Persze mindenhez lehet pozitívan viszonyulni, de ha nem baj, megemlítek egy negatív eseményt is, mert ehhez a naphoz ez is hozzá tartozott.

Chandan megkért minket, hogy látogassuk meg a Varanasiban élő nővérét és családját egy ebéd vagy vacsora erejére. Mi ezt a napot néztük ki, méghozzá ebédhez, mivel tudtuk, hogy este újra programunk lesz. Szépen el is mentünk a riksával a főpályaudvarhoz, hogy ott átszálljunk, ahogy Chandan nagyon ügyesen meghagyta nekünk. Miután fizettem a riksásnak, azt vettem észre, hogy Zita kiabál és fut egy férfi után. Nem láttam, mi történt, de persze az volt az első, hogy én is utánuk eredtem. Flip-flopban voltunk, de így sem kellett sok, hogy utolérjük a fickót. Látatlanban is leordítottam fejét, és Zita egy szép csattanós pofont is elhelyezett az arcán, és én csak ezután tudtam meg, hogy mi is történt valójában. A pasi megfogta Zita mellét, majd még mindehhez vigyorgott is egyet, mire Zita utánaeredt. Mikor ezt megtudtam, újra a fickó után eredtem, mert időközben útjára engedtük. Ezt az akciómat már látta egy rendőr is, aki intett, hogy mit csinálok / ne csináljam. Mire én szóltam, hogy inkább jöjjön és ne beszéljen, mert a feleségemet fogdosta az az ember! Két perc múlva négyesben sétáltunk a pályaudvaron található rendőrségre, a rendőr az emberünket hátul, a feneke felett az övénél fogva vezette. Ekkor kicsit elgondolkodtunk, hogy kell-e ez nekünk és kell-e ez még az emberünknek, nem tanulta-e meg máris a leckét? Ki tudja, meddig fog ez tartani és mivel jár nekünk? Visszaút már nem volt, ezért egy gyors telefont megengedtem Chandannak, hogy szóljon a nővérének, hogy késünk egy kicsit, mert történet van. Beletörődtünk, mondván, hogy már tenni úgyse tudunk mit ellene, na meg különben is, ha már megjártuk a rendőrséget Iránban és Pakisztánban is, akkor nagy kár lenne kihagyni Indiában, nemde bár? :) Bent a rendőrségen minket senki nem kérdezett, csak álltunk mint a tök, a rendőrök meg magyaráztak egymásnak, és az emberünk is magyarázott nekik. Itt arra gondoltam, hogy most nagyokat lódít az emberünk és kitalál valami történetet, így elmennek a dolgok rossz irányba, és a végén még mi kerülünk bajba, mert felpofoztuk ezt a gyökért, ezért hangosan megkérdeztem a rendőröket, hogy kíváncsi-e valaki a mi verziónkra is, avagy az igazságra? Erre leintettek, hogy maradjak nyugton. Hmm… Mi a franc történik? Egy perc múlva behívtak a rendőrkapitány irodájába minket, ahol a kapitány szívélyesen köszöntött, és hideg, palackos szűrt vízzel kínált minket. Nemsokára az emberünket is bevezették, de vele már nem bántak ilyen barátságosan, ellenben a kapitány mellé vezették, akivel elkezdtek beszélgetni. Az egyik mondatnál a kapitány arca elváltozott, és elkezdte ütni az emberünket a fején. Na ha eddig nem, most tisztán látszott rajta, hogy már alaposan megbánta azt a tapizást. De mi is, hogy idáig vittük a dolgot, mert akármit is tett, szörnyű volt nézni, ahogy a nagydarab rendőrkapitány üti a fejét. Ezért szóltunk is, hogy elég lesz, elég büntetést kapott már. Később azt is kértük, hogy ne büntessék még tovább, ne verjék tovább és pénzre se büntessék meg. Zitának különösen rosszul esett látni, ahogy „miattunk” egy embert vernek. Megkérte a kapitányt, hogy csak annyit mondjon el az embernek, hogy csak azért, mert Zita fehér, és nem száriba öltözik, az még nem azt jelenti, hogy megengedhet magának ilyeneket vele szembe. Zita egyébként egyáltalán nem öltözött kihívóan, hosszú szoknyában volt és a felsője felett még viselt egy fekete kendőt is, ami befedte a vállait.

Később, amikor kifelé mentünk, még láttuk, ahogy az ember kipakolta az összes cuccát egy pultra átvizsgálásra, a pult túloldalán lévő rendőr pedig felülről üti a fejét. Ezt megint rossz volt látni, és megint megkértük a rendőröket, hogy ne üssék már tovább az embert, és máshogy se büntessék. Ők ezt megígérték, és mondván, hogy ez az ő dolguk és mi most fáradjunk dolgunkra, nem tudjuk, mi történt a továbbiakban. Zitát nagyon felzaklatta a dolog, egész nap és még másnap is láttam rajta, hogy megviselte ez a dolog. Mondta, hogy nem is a fogdosás maga, hisz jól felpofozta a hapsit; hanem ahogy a rendőrörsön az igazságszolgáltatás nevében bántak a férfival. Csak úgy csöndesen kérdezte meg tőlem Zita az este folyamán, hogy “ha azt mondom, hogy meg is erőszakolt és elvette 1000 dolláromat, akkor még azt is elhiszik, csak mert fehér nő vagyok? Nem volt kicsit egyoldalú ez az igazságszolgáltatás?” Később arra is gondolt, hogy mivel nem értettük, mit beszél a férfi a rendőrkapitánnyal, lehet, hogy ott elhangzott a vallomás, és innentől már ment minden a maga útján, úgy, ahogy ez náluk szokás.

Egyébként érdekes volt látni, hogy működik itt a „büntetés végrehajtás”, és megkockáztatom, hogy az indiai körülmények között ez a leghatékonyabb módszer, persze csak mindaddig, amíg a rendőrök nem okoznak vele maradandó károsodást a bűnösben, és amennyiben az tényleg megérti, hogy mi rosszat tett és miért. Esetünkben ez utóbbi biztosan megvolt, és reméljük az előbbiben is sikerült féken tartani magukat a rendőröknek. Akik egyébként nem tűntek állatoknak vagy őrülteknek, a rendőrkapitány egy nagydarab, tekintélyes alak volt, és úgy tűnt, ez a módszer bevett szokás errefelé.

Chandan testvére, Smita családjánál

Ezek után kicsit zaklatottan, de folytattuk az utunkat egy shared riksával Smita-ékhoz. Mire megérkeztünk, és megtaláltuk a házukat, kellően lenyugodtunk. Emu és Harsh, Smita két kisfia jól beszéltek angolul, így rengeteget társalogtunk velük. Amikor Chandanról kérdeztem őket, azt mondták, hogy „Chandan is very strict” vagyis, hogy nagyon szigorú. Chandan az a szigorú nagybácsi, aki meghagyja nekik, hogy tanuljanak keményen. Ha már nem indulhatnak olyan „előnnyel” amilyet Chandan megtanultam a kezdeti megpróbáltatásai közepette, legalább legyen egy szigorú nagybácsijuk, aki mindig meghagyja nekik, hogy tessék szorgalmasan tanulni. A fiúknak a tankönyveibe is bele tudtunk pislantani, és meglepetten tapasztaltuk, hogy vagy az itteni tankönyvek nagyon fejlettek, vagy a világ fejlődött sokat, azóta, hogy mi 6-8 évesek voltunk. :)

Smita nagyszerű, csodafinom ebédet varázsolt elénk, a lakoma után pedig nagyon jót játszottunk a gyerekekkel. Volt egy kedvenc játékuk, ez a kihúzós, földön percekig a hegyén pörgő történet, ehhez kreáltunk szabályokat, és próbáltunk meg azok szerint játszani. Jó volt pár percre újra gyereknek lenni, de azért a végén hagytam Henry-t nyerni. :) Mivel ők engem Harry-nek szólítottak, én is elkezdtem Emánuelnek és Henrynek szólítani őket, persze ez már nem tetszett nekik annyira. :) Szóval nagyon kellemes órákat töltöttünk Smita-éknál, és sajnáltuk, hogy nem tudtunk estig maradni, amíg Smita férje haza nem érkezett. Így vele már nem sikerült megismerkednünk.

Ganga Aarti ünnepség a Dasaswarnedh Ghats-nál

Ellenben a Varanasi-i csúcsforgalomban volt részünk. Visszafelé a Dasaswarnedh Ghats-hoz egyenest mentünk egy riksával, mert már fogytán voltunk az idővel és nem volt kedvünk ismét megfordulni a pályaudvar környékén. A legporosabb, legbüdösebb utazásban ekkor volt részünk talán egész Indiában. Őrületes tömeg, por és szmog volt az utakon. Akkora, hogy azt még egy riksa hátuljából sem volt könnyű elviselni, bántuk is, hogy nincsenek nálunk a maszkjaink.

Dasaswarnedh Ghats az egyik legnépszerűbb, legszínesebb Ghats Varanasiban. Ez annak köszönhető, hogy minden este 7 órakor elkezdődik itt egy Ganga Aarti-nak nevezett ünnepség, amin most mi is részt vettünk. Ennek hátteréről megint nem fogok leírást tartani, de nézzetek meg egy kis részletet videón az ünnepségből:

Annyit azért tudunk, hogy Brahma itt áldozott fel (medh) 10 (das) lovat (aswa), és innen a név. Az ünnepség érdekes volt, és élettel teli, de igazából nem értettem azokat a turistákat, akik csónakból nézték végig. Nekünk nagyon tetszett a hinduk mellett ülve is. Igaz, így nem voltak a háttérben az épületek, de mivel a „tűzzel játszók” mindig minden mozdulatukat megismételték négy irányba, ilyen szempontból kb. teljesen mindegy volt, honnan nézi őket az ember. Emelgettek nagy mécsestartót rengeteg kis gyertyával, egy nagy lángot egy kígyófej alakú aranyozott valamiben, és persze a végén a fehér legyező sem maradhatott el. Ezek háttértörténetéről mind a mai napig semmit nem tudunk, és ez egyelőre csak egy kicsit zavar csak, mivel nem vallástörténeti kőrútra indultunk. :)

Egy szó mint száz, szép volt ez az ünnepség, de ezzel még nem volt vége a Dasaswarnedh Ghats-ön történteknek. Ahogy az ünnepség vége felé sétálgattam egy kicsit hátrébb a tömegtől, odajött hozzám egy indiai, hogy ő megmasszíroz 20 rupiért, vállat és nyakat! Húú, ez király mondom, végre elfogadható ár, de várjál barátom, a masszázs nem nekem kell, hanem a feleségemnek! – Mondtam neki, és magyaráztam, hogy várjon pár percet, amíg Zita visszajön a mosdóból. Ezt látszólag megértette, de valójában a „wife” szót biztos, hogy nem vette, mert amikor Zitát odaállítottam elé, hogy akkor őt kell megmasszírozni, tiltakozott, hogy azt nem lehet, nőhöz ő itt ilyen szent helyen nem nyúlhat. A fenébe! Egyszer találok egy elfogadható áron “masszőrt”, de ő meg vallási alapon nem hajlandó megmasszírozni a feleségem. :) Azért egy Zitával való rövid konzultálás után én, mint férfi, vállaltam egy masszázst, mondván, hogy majd figyelek és tanulok, aztán én majd meg tudom úgy masszírozni Zitát, ahogy engem ez a muki. A masszázs érdekes volt, de a nyakról és a vállról hamar kiterjedt a szemöldökömön keresztül a homlokomon át az egész karomra és hátamra. Pedig én még mielőtt egy ujjal is hozzám nyúltam volna, többször nyomatékosan meghagytam, hogy 10 perc masszázst kérek 20 rupiért, ahogy megbeszéltük, és semmi többet, mert nincs is rá több pénzem, mint 20 rupi. Aztán kezdett gyanús lenni a dolog, mert valószínűleg már túl jártunk a 10 percen és a csávó nem állt le, viszont arról kezdett beszélni, hogy milyen nemzetiségűeket masszírozott már hány sok száz rupiért. Ezért aztán felálltam a karjai alól, szembeültem vele, és még egyszer, lassan, tagoltan, érthetően elmondtam neki azt, amit az elején is, mielőtt átadtam volna neki a 20 rupit. Ez hatásos volt, mert nem csapott balhét és csak egy közepes méltatlankodást kaptam cserébe. Ugyanakkor a mai napig nem tudok különösebben haragudni a csávóra, mert ő csak megpróbált minél több pénzt keresni, és ezt nem teljesen európai módszerekkel próbálta, na de hát nem is Európában vagyunk, úgyhogy egy szavam sem lehet ellene. :) A masszázs egyébként nem volt rossz, igaz, különösebben nem volt nagy durranás, ám néhány olyan fogást azért mutatott, amihez előtte nem lett volna kreativitásom.

Az estét egy közös vacsorával zártuk Gabriellel, aki ezek után még nagy lendülettel nekivágott az első este kihagyott Monkey Temple-ben tartott bulinak. Csodáltuk amiért ilyen energikus volt, persze amikor erről beszélgettünk vele, tisztáztuk, hogy igazából ezt ő azért teheti meg, mert csak egy hétre jött Indiába, most kipörögheti magát, aztán lesz ideje otthon Sri Lankán kipihennie magát. Mi még nem megyünk haza egy darabig, ezért nem tartunk ilyen hosszú napokat. Így is, ez a nap az egyik leghosszabb volt Indiában, nagyon mozgalmas volt, és hajnaltól késő estig mindig történt velünk valami. Másnap már csak pihentünk, és készülődtünk tovább, mert este indult a vonatunk Khajurahoba…

37 óra és 2000km egy indiai vonaton

A Chennaiból Varanasiba tartó, 37 órás vonat utazásunk megérne egy teljesen külön bejegyzést, de akkor soha nem érném utol az útinaplóval magam, ezért megpróbálom csak egy bekezdésbe belezsúfolni ezt a másfél napot.

Rögtön felszállás után, amint megtaláltuk a helyeinket, tudatosult bennünk, hogy nem lesz egyszerű ez az út. A vonat sokkal koszosabb és zsúfoltabb volt minden más vonatnál, mint amit eddig Indiában láttunk, de ez még nem lett volna baj. Velünk szemben egy két kisgyerekes család ült, és hát azok a gyerekek… Mi ugyan még könnyen beszélünk így friss házasokként, gyerkőcök nélkül, de akkor is: A nevelés összes mintahibáját felfedeztük ezen a családon. A gyerekek haraptak, karmoltak, verekedtek, ütötték egymást és a szüleiket, az utasokat, dobálóztak, kihajigáltak dolgokat az ablakon, és legfőképpen folyamatosan sikoltoztak, kiabáltak, ha valami épp nem úgy történt, ahogy szerették volna – és legtöbbször így volt. Ha az anyjuknak egyszer elege lett, megfogta a szájukat és összeszorította – ez volt a nagy-nagy büntetés! Ettől úgy elkezdtek üvölteni, mint még soha addig. Erre fel az édesanya megsajnálta őket és elkezdte puszilgatni a fiúkat. Ettől aztán hamar újra erőre kaptak és pár perc múlva már ugyan úgy, vagy még nagyobb erővel randalíroztak tovább. Persze mondanom sem kell, a velük járó ricsaj és állandó felfordulás megint senkit az égvilágon nem zavart kettőnkön kívül. :)

De ez még mind hagyján volt, ha csak ők lettek volna, még akkor is egy igen kellemes vonatút lehetett volna ez a 37 óra. Ám a vonaton, mi több már csak a mi vagonunkban is voltak még pár százan. Először nem értettük, miért, aztán megtudtuk, hogy a vonatra el lehet adni „Wait List”-es jegyeket is, vagyis olyan jegyeket, amihez nem tartozik szék, se éjszakára ágy. Ezért történt, hogy a második reggel, amikor felkeltem a legalsó részen, a szemközti ülésről öten bámultak rám. A háromfős ülésről. Egyszer összeszámoltam, hányan vagyunk azon a 8 ülésen, amire közvetlen rálátásom volt. 15-en ültünk ekkorka helyen, de ez még mindig nem volt semmi, mert a legdurvább tömeg éjszaka volt, amikor valahogy éjjel egy környékén ki kellett mennem a mosdóba. Kezdődött ott, hogy a két ágy között középen a földön már kapásból ketten feküdtek, tőlük már eleve nem tudtam letenni a lábam. Aztán a folyóson is teljes hosszába emberek és csomagjaik hevertek az ágyakon pedig nem egyszer két-három ember feküdt, így még a pókember mászás is nehézkes volt ezen ágyak peremébe kapaszkodva és a széleken lépkedve. Végül valahogy kikeveredtem a vagon végébe, ahol kb. csak öt embert kellett felkeltenem, hogy odaférjek a WC ajtóhoz. A szó szoros értelmébe egymás hegyén-hátán voltak az emberek, volt, hogy még a mosdókagylóban is a csomagjuk volt. Kivételesen ekkor az egyik oldalt a vonat ajtaja zárva volt, de csak azért, hogy ott abban a sarokban is elférjen három-négy ember. Ezelőtt elképzelni sem bírtunk volna ilyen tömeget.

Nappal készítettünk egy kis videót, ez valamennyire tükrözi a helyzetet, de hozzá kell tenni, hogy ez még közel sem a legnagyobb tömeg:

VIDEO VONAT VARANASIBA – HAMAROSAN (Ázsiában nem terem minden fán gyors internet… :)

Talán a legdurvább szituáció az volt, amikor épp igyekeztem volna valahová, de a vagon végében a WC-knél szokás szerint hatalmas tömeg volt, ráadásul szemből jött egy ételhordó egy hatalmas tálcával, akit valahogy el kellett, hogy engedjük az útjára. Hirtelen két hatalmas termetű asszony, és egy 3 éves guggoló csöppség mellett találtam magam az alig 1nm-es WC helyiségben. :) Ez az igazi India, ezt nagy kár lett volna kihagyni!!! :D
Szóval ez a nagy tömeg ennyi ideig kicsit már nekünk is sok volt, még két és fél hónapos indiai tömegkiképzés után is. Persze azért voltak pozitív dolgok is, pl. amikor átmásztam három vagonon, hogy találjak egy működő konnektort a netbook töltéséhez, két vagonnal odébb már sokkal normálisabb körülményeket találtam. Szóval ebben az is benne volt, hogy kicsit balszerencsénk volt az ülőhelyünkkel. Odébb valamivel kulturáltabb emberek ültek, nem volt akkora ricsaj, és a vonat is tisztább volt, sőt, az ablakok mellett, minden 6 üléshez jutott egy konnektor. Így történt, hogy amikor látták egy ilyen vagon utasai, hogy mi járatban vagyok, leültettek maguk mellé (hatodiknak egy hármas ülésre!), és szabaddá tettek nekem egy konnektort. Sőt, mi több, egy rövid 10 perces beszélgetés után kérés nélkül magamra hagytak, és még egy bejegyzést is meg tudtam írni, mialatt feltöltöttem a netbook aksiját.

Na de amibe nem halunk bele, attól megerősödünk, úgyhogy összességében nem is nagyon bánjuk, hogy ilyen nehézségeink voltak, ha a kulturáltabb, kevésbé zsúfolt vagonba kapunk helyet, most nem is lenne miről írnom. :P Igaz, talán ott az így megszületett 15 oldal útinaplónál is többet tudtam volna megírni ez idő alatt, na de hát valamit valamiért. Utólag már értékeltük ezt a kiképzést, mert az elején még elképzelni sem bírtuk, hogyan fogjuk túlélni a 37 órát ennyi ember között ilyen kis helyen. Aki egyébként nem vágyik ilyen élményekre, az megtalálja az otthoninál is nagyobb kényelmet, a légkondit, és a felsőbb osztálybeli társaságot az első osztályon, még mindig viszonylag elfogadható áron. Állítólag nagyon kényelmes, van saját tered, az öledbe hozzák a teát, kávét, újságot, és most hirtelen nem tudom kiszámolni, de el tudom képzelni, hogy olcsóbban, mint otthon a másodosztályon.

A monszun a szobánkba tör

A leszállásnál azért még volt egy kis tülekedés, mert ahogy a metrónál se, itt még annyira se tanulták meg az emberek, hogy mindenkinek jobb, ha előbb hagyják, hogy a leszállok leszálljanak, és csak aztán szállnak fel. :) A riksázás és a szállodavadászat ismét egy nagy pozitív csalódás volt, nem is akartam elhinni, hogy a riksás elvisz minket valóban csak 30 rupiért 4km-re. De elvitt, és nem kért többet, persze ebben az is benne volt, hogy a szállodástól kapott egy kis részesedést. Viszont a szállodát is sikerült lealkudni 150 rupira, ami már nekünk is egy igen jó ár volt, a fájdalomküszöbünk alatt. Igaz, a szobánkat mi magunknak kellett kitakarítani, és a friss ágyneműt felhúzni, de ezt nem bántuk ennyi pénzért. Ráadásul ez a szoba igen hűvös volt, ami megint csak nagyon jól jött. Igaz, egyik este ránk szakadt az ég, jött egy kisebb monszuneső, olyan, amilyet eleddig még nem igen láttunk. Ha ekkor nem lettünk volna otthon, bizony átázott volna minden cuccunk a földön hagyott Hello Journey-kben. Merthogy üvegablakunk nem volt, csak a szúnyogháló előtt néhány behajtható palást, azokon viszont bevert az eső, és a szoba padlóján végighömpölyögve távozott az ajtón, majd le a lépcsőházban ki az utcára. Ez mind egyébként az „Elvis Hotel” nevű csodás helyen történt velünk, Zita pedig az előbb említett riksás verdáját próbálgatja ezen a videón a szálloda előtti rövid utcaszakaszon:

VIDEO ZITA RIKSA – HAMAROSAN (Ázsiában nem terem minden fán gyors internet… :)

Első este lemerészkedtünk a tőlünk csak pár perc sétára Gangesz partjára. Ekkor már sötétedett, de még így is fenséges látvány volt, ahogy kiértünk a szűk sikátorok labirintusából, és egyszer csak a széles, meredek lépcsősor előtt elénk tárult a hinduk szent folyója. Kelet felé sétáltunk el a Ghats-ok mentén, erre azért volt lehetőségünk, mert a folyónak ekkor alacsony volt a vízállása. Egy központibb helyre, az Assi Ghats-hoz kiérve aztán véget ért a csendes séta, éttermeket, árusokat és rengeteg embert találtunk körülöttünk. Beültünk egy az útikönyv által is említett étterembe, remélve, hogy ehetünk valami európai kinézetűt, de sajnos tényleg csak a kinézetében és az áraiban hasonlított az étel a hazaira, íz világában messze elmaradt attól, amit reméltünk. Ahogy folytattuk tele gyomorral a bazársoron, észrevettük, hogy rengeteg műanyagkannát árulnak mindenütt. Ez a hindu zarándokoknak van, hogy haza tudjanak vinni egy kicsit a szent vízből. Amibe egyébként pár száz méterrel feljebb hamvasztva temetnek el embereket, és amiben naponta ezrével fürdenek az emberek, és a felszínén nem egy helyen úszik a szemét. De hát ha nem így lenne, már meg is lepődnénk. :) Nem akartam elhinni, de a saját szememmel láttam egy embert inni ebből a folyóból. Amúgy minden tiszteletem az övék, és most ezeket nem megint piszkálásból írtam, már kibékültem azzal, hogy itt a szemét az utcák és az élet része.

Ahogy sétáltunk kifelé a bazársorról, egyszer csak egy ismerős arcra lettünk figyelmesek. Gabriel sétált velünk szembe. Amíg mi Mammalapuramban időztünk, ő megjárta Delhit, meglátogatta a barátját, és átjött Varanasiba, ő is ezen a napon, délután érkezett. Telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy este találkozunk a Monkey Temple-nél, ahol valamiféle zenés-táncos előadás volt beharangozva. Előtte azonben mi még hazamentünk az Elvis Hotelünkbe, de ekkor már nem a Ghatsokon át, hanem az utcák forgatagán át. Az volt a tervünk, hogy veszünk öt literes palackot, és víztisztításra nem csak a Katadyn kerámiás + aktív szenes szűrőjét használjuk, hanem a víztisztító tablettáinkat is. Ezt a Gangesz vize miatt akartuk így csinálni, de végül nem kaptunk 5 literes palackot, így be kell, hogy valljuk töredelmesen, Varanasiban vettük a műanyagpalackos vizeket. Ennek mi sem örültünk, de nem akartunk a Gangesz „hullás” vizéből inni, csupán egy félig hiányos szénpatronnal megáldott szűrővel szűrve. Tudom, tudom, ez a hullás dolog butaság, de egyszerűen itt nem vitt rá minket a lélek, hogy megszűrjük és megigyuk a Gangesz vizét. A séta hazáig nem csak a sikertelen palackvadászat miatt tartott sokáig, hanem mert ránkakaszkodott egy kb. 7 éves forma kissrác, és negyed órán át nem bírtuk lekoptatni. Szorosan követett minket, és közben mindig pénzt kért, illetve a boltok polcain mindenféle random termékekre rámutogatott, hogy ezt meg azt vegyük meg neki. Persze tudtuk, hogy csak a pénzre megy és a terméket a boltosnál azonnal visszaváltotta volna. Csak nagyon nehezen, egy boltos közreműködésével sikerült lerázni a srácot, aki amúgy nagyon ügyesen a véges türelmünkre építve próbált pénzt kicsikarni tőlünk – sikertelenül. Azt gondolta, ha elég kitartó, előbb-utóbb megunjuk a társaságát, és már csak azért is veszünk neki valamit, hogy lekopjon. Hát nem így volt. :) Ezen az úton most mi is úgy vagyunk, hogy idővel jobban állunk, mint pénzzel, és ezt Indiában jól lehet kamatoztatni olyan téren, hogy alkudozunk, körbejártunk, tájékozódunk, próbálkozunk, vagy épp kivárunk.

Igaz, a „több időnk van mint pénzünk” elv alapján megtehettük volna, hogy „ingyen” elsétálunk a 3km-re lévő Monkey Temple-höz, de mi egy 20 rupis arany középutat választottunk, egy kedves biciklis riksás képében. Még mindig elképedek, amikor ezeket vékony, de szívós embereket nézem munka közben. Riksájuk legalább 50 kilo, heggesztett vas, ráadásul nem spórolták belőle az anyagot, a hátsó tengely mögött rengeteg riksán láttunk három öntött vas szívecskét. Darabja lehet vagy másfél kiló, de mit számít, a szeretet az első! :) És tényleg csupa szív, mosolygós emberek ezek, persze csak azután, hogy megállapodtál velük egy neked is megfelelő árban, természetesen mindig azelőtt, még mielőtt felszállnánk a riksára. A templomi hacacáréba sajnos nem vihettünk be fényképezőt, se mobilt, így kicsit most bajban vagyok, mert igen nehéz leírni, amit odabent láttunk. Furcsa élő zenére egy idős, sárgába öltözött ősz bácsi, csettintgetett, lépegetett, és közben nagyon furcsán „énekelt”. Nem csak hívek, hanem rengeteg turista is figyelte őt, még kivetítőkön keresztül is. Közben azért egy pár méterrel odébb ment az imádság is, emberek édességeket áldoztak, cserébe kaptak egy korty vizet a tenyerükbe, amit aztán megittak, a maradékot pedig a hajukba, és a tarkójukra kenték. Itt valóban él a mondás: „Ezt kenheted a hajadba!” :)

Sarnath – “with croud”

Gabriel sajnos időközben lerobbant kicsit, és ezért ekkor egy ayurvedikus orvos társaságában időzött inkább, de aztán másnapra feltámadt, és kitaláltuk, hogy menjünk el a város északi határában található, buddhista zarándokhelyre, Sarnathba. Gabriellel megbeszéltünk egy találkozót tőlünk néhány Ghats-nyira Nyugatra. Míg oda elsétáltunk, egy kellett, hogy menjünk egy „krematórium”-os Ghats-on. Magát a hullaégetést nem láttuk, csak azt, ahogy színes ruhákkal letakarva, nagy csinnadrattát csapva hozzák a testet, és a parton pedig számára már előkészített, égő rönköket. De ez így épp elég is, mert azok után, amiket hallottunk erről a temetési szertartásról, ennyi alapján pont el is tudtuk volna képzelni – ha akarjuk.

Sarnath-ba hárman Gabriellel béreltünk egy riksát egész napra 300-ért. Odaféle tettünk egy kis kitérőt a sofőrünk egy barátja és egy benzinkút felé, így közel másfél órát is eltartott az út, és közben olyan „utcákon” mentünk keresztül, hogy azokhoz képest egy csatatér rendezett helynek számított volna.
Sarnath a buddhisták négy legnagyobb zarándokhelyének egyike, amely arról híres, hogy Buddha itt tartotta első híres beszédét, és már 640-ben találtak itt 100m-es sztupát és 1500 buddhista szerzetest, de aztán, mint sok történetben errefelé, jött a muszlim, és vele eltűnt minden, ami nem allah nevét viselte. 1835-ig kellett várni, mire a brittek újra felfedezték a helyet. Így ma már mi is elköthettünk itt egy kellemes napot, gyönyörű buddhista templomokat láttunk, és egy iskolába is bemerészkedtünk ahol pár percig részesei lehettünk egy buddhista szertartásnak. Pontosabban Zita és Gabriel talán egy fél órát is bent voltak és a végén még teát is kaptak, én 10 perc után meguntam és kijöttem – vesztemre így lemaradtam a finom teáról. Egy park szomszédságában aztán felkutattunk még egy nagyon szép templomot, ami mellett találtunk egy gyönyörű szobrot, ami pontosan Buddhának azt a bizonyos híres első tanítását mutatta, és volt ott egy nagyon fontos fa is, aminek Gabriel magyarázta a jelentését, de sajnos már elfelejtettem. Hogy őszinte legyek itt se tudtam teljesen átvenni a hely szellemét, de azt hiszem, két és fél hónap India után ez nem is nagy csoda. Mindenesetre azért nagyon jól éreztük itt magunkat és a legkedvesebb történet természetesen megint nem köthető se buddhához, se más ősi történethez, hanem csak úgy „történt” velünk, most. A nagy sztupától az utcára kikanyarodva találtunk egy faja is kis éttermet, aminek a falára egy bácsika éppen festette a választékot, természetesen árakkal, és ahogy az a legtöbb ilyen kiíráson lenni szokott Indiában, helyesírási hibákkal tarkítva. Mi szerényen és illedelmesen közöltük a tulajjal, hogy a paradicsom az nem tamato, hanem tomato, az aludjtej nem courd hanem curd, a dupla tojásos tekercs pedig nem duble, hanem double! :) Ő ezt nem vette sértésnek, hanem örült, hogy segítettünk neki, mi pedig örültünk, hogy segíthettünk. Odabent azonban a kint írt áraknál jóval drágább árakat találtunk, és hamar meg is tudtunk, hogy a kint írt árak csak holnaptól érvényesek a hamarosan nyíló utcai verziójában az étteremnek. Ez viszont azt jelentette, hogy egy másik hely után kellett néznünk ebédelés gyanánt. Ezt hamar meg is találtuk pár száz méterrel, egy dzsáin templommal és egy tucat utcai árussal odébb. A kellemes beszélgetéssel eltöltött ebéd után ugyanazon étterem felé vettük az irányt, hogy visszataláljunk a riksás barátunkhoz. Örömmel tapasztaltuk, hogy a helyesírási hibákat a festőmester mind szépen kijavította, ám nagy derülve láttuk, hogy a courd-ből nem sikerült curd-őt csinálni, ám croud-ot, vagyis tömeget annál inkább. Három helyen is! Három étel is rendelhető courd-el, vagyis tömeggel. Hát komolyan, hangosan nevettünk! Nem is Indiában lennénk! Ha hiányzik egy kis tömeg, ami amúgy nem jellemző ebben a csendes kis városkában, kérhetünk ételt tömeggel. Csak húsz vagy harminc rupi az étellel együtt, és garantáltan legalább harmincan körbeállnak és néznek, ahogy eszel! :) Ha hiányozna a feeling! :) Ez a tömeges étel annyira megtetszett nekünk, hogy még egy csoportképpé is összeálltunk a kedvéért. Félre ne értsetek, most nem cukkolom, vagy megvetem őket ezért, mert az, hogy a festőmester nem tud helyesen írni, inkább szomorú, mint vicces, az pedig, hogy Indiában tömeg van, közel jönnek hozzád, és megbámulnak, itt normális, és elfogadott. Mivel ilyen sokan vannak, a privát szféra, mint fogalom egyáltalán nem létezik, ezért olyan közel jönnek hozzád, hogy az elsőre zavaró lehet, sokadjára pedig kiborító, de Te jöttél Indiába, ezért ezt el kell fogadnod. Mi ha nem is könnyen és nem is elsőre, de eddigre ezt már elfogadtuk, és most nem rajtuk, hanem velük nevettünk, ezen a curd-courd aludtejes-tömeges hibán az étlapon.

A Taj Mahalnál töltött délelőtt után majdnem úgy döntöttünk, hogy lefekszünk aludni délután, de végül a menés mellett voksoltunk, és nem bántuk meg. Az útikönyv jelölt egy Fatehpur Sikri nevű helyen Agrától kb. 40km-re nyugatra. Megalkudtunk egy riksással a buszállomásig, majd ott megkerestük a megfelelő buszt, ami hamarosan elindult, rajtunk a fedélzeten. Egy órát robogtunk, mire megérkeztünk a másik buszállomásra. Itt gyorsan burkoltunk egy dált a közeli „étteremben”, majd bevetettük magunkat a bazár utcájának forgatagába. Volt ott minden, elsősorban rengeteg ember, kétoldalt pedig árusok. Mi voltunk csak ketten fehér emberek a tömegben, és ha nem láttunk volna jobbra felettünk magasodni egy hatalmas kaput, azt hittük volna, rossz helyen járunk. Fatehpur Sikrinek a rövid története annyi, hogy volt egyszer egy maharadzsa, aki a fejébe vette – ha jól emlékszem valami vallásos alapú látomás után -, hogy itt kell felépíteni egy új fővárost. Akkortájt csak pusztaság volt Fatehpur Sikri helyén, de aztán a radzsa parancsára szépen nőttek ki a földből a különböző épületek, templomok, na és persze paloták a feleségeknek. Mivel a fickó nyitott volt minden vallásra, volt neki a hindu mellett muszlim, és keresztény felesége is. Aztán a maharadzsa feldobta a talpát, és ezzel egy időben pusztulásnak indult a remekműve is, legfőképpen azért települtek el a környékről az emberek, mert nem találtak vizet.

Azt hittem, ügyesen alkudtam, közben…

Egy szűk sikátorban tudtunk feljutni az épületegyütteshez, amit rögtön egy nagy téren kezdtünk meg felfedezni. Voltak itt sírhelyek, és persze India elkerülhetetlen portékaárusai. Történt, hogy előző nap este nagyon belemelegedtem az alkudozásba, és vettünk két apró szuvenírt, barátoknak. Darabját 20-20 rupiért, és erre nagyon büszke voltam, mert valahonnan 100 körülről indult a licit. Még az eladó is megdicsért, hogy milyen kemény alkusz vagyok. Mert ahogy az a kézikönyvben meg van írva, többször kinevettük amikor magas árakat mondott, becsméreltük a termék minőségét, mondtuk, hogy máshol olcsóbb árat kaptunk már, és ami a joly-joker: többször elsétáltunk, hogy jól van, akkor hagyjuk. Végül úgy döntöttünk, hogy kettőt 40-ért megveszünk, de azért még egy utolsó próbaként úgy köszöntem rá a fickóra, akkor már talán negyedjére, hogy „Okay Sir, I’ll give you 30 as you want.” – Rendben Uram, akkor adok 30-at a kettőért, ahogy akarja! Persze ezt csak én akartam, így próbáltam trükközni, de ő ragaszkodott a 40-hez. Ám jó, legyen, belementem, és már csomagolta is a fickó a zsákmányunkat. Volt bennem egy apró tüske, hogy nem bírtunk lemenni 15 rupi per darabig, de azért büszke is voltam magamra, hogy 100-ról 20-ig levittük az árat. Aztán másnap itt Fatehpur Sikriben koppantam. Itt is hasonló árról indítottak, de az egyik srácnál végül sikerült elérnem – csak próba képpen – egy 5 rupis árat egy hasonló nagyságú és minőségű tárgyra. 10-ért még egy sokkal nagyobbat is megkaptam volna, persze egyik sem kellett, a nagyot nem is tudtuk volna hová tenni, a kicsiből meg már volt kettő nálunk. Ó, én balga! 5 rupiért megkaphattam volna, amiért 20-at adtam, és még azt hittem, hogy jól is jártam… :) Persze az egész csak a hiúságomnak fájt, a pénztárcánknak annyira már nem, ugyanis az 5 rupi kb. 23 forint, és a 20 sincs 90 magyar pénzt, tehát nem nagy összegekről beszélünk. :) De akkor is!!! :)

Hazudni szabad, ha jó célt szolgálsz vele (magadnak)?!?

A képeslapárus kölykökön akartam revansot venni. Szép Taj Mahalos képeslapokat árultak, tizenkettőt egy csomagban. Persze ők is 50-ről nyitottak, de én mondtam nekik mindent, hogy szegények vagyunk, kajára kell a pénz, és hasonlók. Már nem is tudom ki mesélte nekünk, hogy az indiaiak szerint, ha jó célt szolgálsz vele, szabad hazudni, és az alkudozás pl. ilyen. Ez persze erősen hibádzik ott, hogy ami nekem jó, az pont az alkudozásnál (is) másvalakinek rossz. Szóval szerintük – és az én értelmezésemben – ilyen erővel bármikor bárkinek fűt-fát össze lehet hazudni, ha azzal a saját javamat szolgálom. :) A vicces az, hogy ezt teszik is az indiaiak, és tényleg, szinte mindenki az élet rengeteg helyzetében. Általában csak apró lódításokról van szó, vagy talán csak elhallgatásokról, de akkor is, ez jelen van szinte mindenkinél, még olyan indiai barátainknál is, akiket amúgy szeretünk és becsülünk. Ez úgy látszik itt a mentalitás része és elfogadott. Jobb, ha mi is elfogadjuk, és ezzel együtt szeretjük Indiát – miközben résen vagyunk! :)

Na, de visszatérve a képeslapra, sikerült levinnem az árat az egyik kölyöknél 15 rupira, ám ez még nem volt elég, mert nem hogy csak sokalltam, hanem tudtam azt is, hogy nincs nálam ötös, és ha egyszer a kezébe nyomok két tizest, vagy egy huszast, én abból többet nem látok vissza egy rupit sem, nem hogy még ötöt. Dani mesélte, hogy ezek mennyire egyszerű gondolkodású népek: „ami a kezemben van, az már az enyém”, és nem ad vissza, hanem jobb esetben is csak azt mondja, vegyél még valamit tőle abból a pénzből. Ebből mi is tanultunk, és igazi suttyók lettünk. A buszon mindig kevesebbet adunk a jegyek általunk tudott áránál, mert már megtanultuk, hogy ha többet adunk, nem adnak vissza. A minap jártunk egy nyugatinak próbálni látszó kis szupermarketben. A pénztárgép érméknek szánt kis rekeszeinek nagy részében cukorkák voltak. Ezzel adnak vissza! :)

Na de megint elkanyarodtam azoktól a bizonyos Taj Mahal képeslapoktól, amiknek amúgy egy részét azóta már fel is adtuk. Ebből kitalálhattátok, hogy végül megvettük őket, méghozzá 10 rupiért. Amikor már kifelé tartottunk az egész komplexumból, újra megláttak minket, és odajöttek hozzánk. Én mondtam, hogy 10-ért hajlandó vagyok vásárolni srácok, mire az egyik, aki már megismert, sértődötten kifakadt, hogy egy órával ezelőtt még azt mondtam, hogy 12-t adok a lapokért. Persze mondtam, hogy az már elmúlt, de ezzel nem volt vége, mert elkezdődött közöttük egy szó szerinti harc, azért, hogy melyiküktől vegyük meg a képeslap csomagot. Utólag megtudtuk, hogy vevők lettek volna a srácok egy barterra is a tegnapi Taj Mahal-os belépőinkért, tehát „ingyen” is megszerezhettük volna a lapokat, de jobb hogy nem tettük, mert biztos, hogy valami disznóságot tettek volna a használt belépőinkkel. Eladják tudatlan turistáknak, lekaparva a dátum pecsétjét, vagy valami hasonló…

Séták Fatehpur Sikri körül

Na, de szóljunk már végre magáról Fatehpur Sikri-ről is. A belépős részekre nem mentünk be, de szépen körbesétáltuk az egész létesítményt a naplemente előtt, és így sok szépet láttunk. Hátul egy karavánszeráj mellett egy nagyon érdekes tornyot fedeztünk fel, és egy „elefántos kaput”. Ide előzőleg pénzért próbáltak minket elvezetni, persze mi nem hagytuk magunkat. Mire visszaértünk a főbejárat melletti parkolóhoz, eltűnt a tömeg, így örömmel fedeztük fel a szinte már üres udvarokat. Szemközt egy tetőn egy kutyát vettünk észre, nagy természetességgel sétált a cserepeken, mintha az lenne az otthona. Újabb a turisták által nem járt területekre tévedtünk, és ezt nagyon élveztük. Csak helyiek ültek itt-ott a fák alatt, beszélgettek és csodálták a naplementét. Mi is felmásztunk egy tetőre, ahonnan olyan kilátás nyílt a maharadzsa valamelyik feleségének palotájára, amilyet még a fizetős vendégek sem láthattak. Nagyon élveztük ezt a felfedezőkörutat, és igazából örültünk, hogy nem adtunk ki több száz rupit a belépőért. Hazafelé a bazársoron vettünk néhány „ámlett”-et, vagyis omlettet, hagymás sült tojást kenyérrel. A buszállomás üres volt, amitől először megijedtünk, mert néhány kölyök egy motoron azt mondta, nincs már több busz. Persze ők szívesen kivisznek a főútig, ahol még találunk buszt. Aha, persze, és gondolom ezért pénzt is kértek volna… Mert közben Zita megtudta az állomásfőnöktől, hogy csak lódítottak és a busz valójában 10 perc múlva itt lesz és rögvest indul is. Hazafelé az agrai állomásról stoppoltunk a városon belül, mert nem tartottuk jó árnak az 50 rupit néhány kilométerért. Az első ezer métert még lesétáltuk, aztán egy keresztény bácsika megállt nekünk a fehér kis autójával, és bár egy szót nem beszélt angolul, de olyan boldog volt, hogy segíthetett nekünk, hogy azt látnotok kellett volna.Este a szállodánkban nem volt víz a folyosói zuhanykabinban, ezért a szomszéd szobában lévő német pár fürdőszobáját kértük kölcsön kétszer öt percre. Cserébe míg tusoltunk, ők megnézték a mailjeiket a netbookunkon és elláttuk őket az összes okossággal, amit az elmúlt másfél napban szedtünk fel a környékről: hogy a Joney’s-ban érdemes enni, és hogy mit, valamint hogy a Taj Mahal-hoz hajnalban érdemes menni, állatok és étel nélkül.

Lehet, hogy most néhányotoknak azt jött le a mai írásból, hogy egy végtelenül smucig alak vagyok, mert még ezekkel a szegény indiaiakkal is állandóan alkudozom a filléreken, de ha van is ebben igazság, azt azért hozzátenném, hogy ha minden szavukat mindig elsőre elhinnénk, ezen a napon pl. túlhaladtuk volna a napi büdzsékeretünket, de talán meg is dupláztuk volna, így viszont belül maradtunk. Ha pedig valakinek van pofája elsőre 100-ért kínálni valamit, amit kevesebb, mint 5-ért szerzett, akkor én egyáltalán nem érzem magam pofátlannak, amikor lealkudom 20-ra, hiszen még így is bőven keresnek rajtunk. :) Lehet, hogy kicsit suttyó vagyok, de akkor az indiai barátaink igazi országos suttyók! :) De ez nem baj, már írtam, hogy így kell szeretni őket. És mindig, minden gyanús szavukat megkérdőjelezni, és kőkeményen alkudni!!! Ez is egy lecke, megtanulni mindig kiállni az igazunkért. Ebben erősen érzem, hogy már fejlődtem általuk.