Vang Veingből annyira korán nem sikerült elindulni, mint ahogy terveztük, de legalább 11 órakor már az úton voltunk, megreggelizve és a tojásos melegszendvicseinkből jó alaposan betárazva. Zita ma reggel is nekiállt a szendvicsgyártásnak, de ma nem hagytunk elöl semmit, amit gyerekek elvihettek volna. Ellenben a csirkék, azok még a tegnapelőtti afférunk után is felugrottak volna a pultra és megkóstolták volna a kajánkat, ha hagyjuk. Írtam már, hogy egy baromfiudvar volt a recepció, nos, hát ez azóta sem változott.

Ki az utcára, át a repülőtéren, majd fel a főútra és irány észak, vár ránk Laosz! Felettünk borús idő, előttünk meg egy-egy pár láb pumpálta a pedálokat strandpapucsban. Ha már muszáj megáznunk, legalább a cipőnk ne ázzon át – gondoltuk, közben pedig már esőkabátban és esőnadrágban voltunk. Az út lassan emelkedett, ez eleinte nem okozott különösebb nehézséget. Aztán kitértünk a völgyből, és onnantól már volt néhány igen combos szakasz. Egy-két helyen az út néhány tíz méteren át olyan meredeken emelkedett, hogy egyszer még le is kellett szállnom a gépről, mert máshogy nem bírtam volna. Vagy ha mégis, annak már nem láttam értelmét, hogy szétszakítsam magam, vagy a láncot.

Közben a táj csodás volt, ezért aztán különösen zavart minket az enyhén szitáló eső – hisz így nem mertem elővenni a fényképezőt. Szegény Canon-t már nagyon megkínoztuk és ez a Panasonic is háromszor volt már szervizben, ezek után inkább marad a tokjában a vízálló zsebben, amikor esik. Inkább használjuk még évekig, ha bírja, minthogy sem tönkretegyük egy-két jobb kép kedvéért.

Persze aztán szép lassan alábbhagyott az eső, mígnem végül teljesen abba nem hagyta, így aztán lettek képeink erről a napról is dögivel. Egy kislányon Zita egy macit fedezett fel, pontosan úgy felkötözve a mellkasára, ahogy az anyukák a gyermeküket szokták – ezen a vidéken. Árusok sora mellett haladtunk el, felettünk hatalmas mészkőóriások tornyosultak a friss felhők között, idelent pedig a mezők zöldelltek. Az egész meseszép volt. Amíg nem jött még egy olyan combszaggató fölfelé! :) Hála az égnek ezek amilyen meredekek, olyan rövidek is voltak egyben.

Viszont nekem ismét le kellett szállni a gépről, de már nem azért, mert meredek volt, hanem mert beragadt a váltókarom, ismét. Most sokkal gyorsabban makacsolta meg magát, mint a múltkor, és sokkal jobban. Ha két kézzel nekifeszültem, már akkor is csak nagy nehezen tudtam vele váltani. Megint a víz, gondoltam. A múltkor az eső, most talán a patakon való átkelés tett neki rosszat. A bowdent azóta sem cseréltük ki, lehet, hogy most itt az ideje, elhatároztam, hogy este szerelés következik! Mert azért az út szélén így késő délután nem akartam nekiállni, ne itt derüljön ki, hogy nincs meg hozzá minden szükséges szerszám vagy alkatrész.

Tudtuk, hogy egy hágónak hamarosan következnie kell, ahonnan már csak lefelé lesz, aztán egy folyóvölgyben északnak fordulunk, és ott megérkezünk majd Kasi-ba, ahonnan valószínűleg ezen a napon már nem tekerünk tovább. Az út mellett sohasem látni az ég felé meredő parabola antennáktól. Remélem, valami hasznosat vesznek az égből ezekkel a műholdvevőkkel.

Fent a hágóban bambuszházak falva fogadott minket, írnám hogy ez is olyan volt, mint egy mesében, de ez nem igaz, mert a mesében a kunyhók

Miután elindultunk lefelé, egy kanyarból kiláttunk az alattunk lévő völgyre. Odalent út kanyargott, és ahogy az sejthető volt, az az út ugyanaz az aszfaltsáv volt, mint amin mi is haladtunk.

Ekkor észrevettem, hogy a GPS kijelzője üres, az kikapcsolt. Próbáltam visszakapcsolni, de nem reagált semmire. Kipróbáltam két másik garnitúra aksit, de azokkal sem moccant meg, se kép, se hang… Na jól nézünk ki, beragad a váltókar, tönkremegy a GPS! Mi jöhet még ma?

Lent a völgyben aztán kilaposodott alattunk a terep és hamarosan megérkeztünk Kasiba. Kerestünk egy olcsó szállót, ahová bepakoltuk a bringákat, majd én rögvest neki is álltam a nagy szerelésnek. A GPS-el nem tudtam sokat kezdeni, feltettem két pár aksit tölteni, és vártunk, hátha csak az a baj, hogy minden aksink le van merülve. Illetve várni egy percet sem vártunk, mert közben nekiálltam szerelni a beragadt váltót. Most először a bowden alsó, váltó oldali végén lévő fekete dobozt kaptam szét. Ezt a múltkor, Bangladesben, az ékszerész bódéban teljes egészében hanyagoltam, és most kiderült, hogy ez hiba volt, mert itt is nagy bajok vannak. A két bowden egy tárcsa oldalában lévő vájatokba tekeredik fel, így tudják tekerni a tárcsát, ami pedig, ha a kis fekete doboz a helyére van illesztve, egy másik tengelyt teker meg, ami már közvetlen összeköttetésben van az agyváltóval. Hát ez a kis fekete doboz csúnyán tele volt gempával, kikaptam belőle a tárcsát és a bowdeneket, majd szépen türelmesen mindent jó alaposan végigtisztogattam. Ekkor látszott csak, hogy a bowdenek a végeiken már elkezdtek szétrojtosodni, és ez már olyan dolog volt, ami okozhatta a beragadt váltókart. És sajnos mást is okozott, a tárcsa vájatainak szélén apró sérüléseket fedeztem fel. Még jó, hogy nem túl nagyok, ez még valószínű nem kritikus dolog, talán még nem túl későn álltam neki megszerelni. Innentől nyilvánvalóvá vált, hogy cserélni kell a bowdent. Ehhez először is ki kellett bontani mindent a két bowdent elejétől a végéig. Ezek rengeteg gyorskötözővel voltak a vázhoz, a kormányhoz fogva, illetve összefogva, és ahogy számolgattam ezeket, kiderült, hogy csak szűkösen van annyi műanyagkötözőnk, amennyi kelleni fog. Ezért aztán egyet sem használtunk végül el, nem a könnyebb, szétvagdosom, aztán újakat húzok rájuk módszert, hanem a kihúzom a bowdent a gyorskötözők szorításából módszert választottuk. Zita volt az asszisztensem, mint egy orvosnak a műtétnél, mindig mindent a kezembe adott, és ő volt az is, aki felfedezte, hogy a szomszédban van egy nagy szerszám- és barkácsbolt. Ide be kellett térnünk a régi és az új bowdenekkel, hogy utóbbiakat pontosan méretre vágjuk. Ez nem sikerült tökéletesen, mert az elsőnek vágott bowden vége kicsit szétfoszlott, de csak éppen, így még vissza tudtuk tenni a helyére a szálakat és a bowdent be tudtuk fűzni a teflonbetétes bowdenházva. A kölcsönadott harapófogóval 10 perc alatt végeztünk az új bowden méretrevágásával, és lelkesen tértünk vissza az apró hotelszobánkba szerelni.

Pontosabban csak lepakolni, mert itt megint közbeszólt Zita, amúgy nagyon helyesen, hogy menjünk el vacsorázni, mert ha éhgyomorral folytatjuk, az nem lesz jó, még hibát vétünk, a szerelés megvár, de a vacsora nem, mert ha bezár minden hely a városkában, akkor majd nézhetünk… Finom sültrizst ettünk, és a szomszéd boltban még csokis shake-et is kaptunk, így a vacsora terén teljes volt az öröm.

Persze mindeközben a váltóm bowdenezése darabokban hevert, és ez már nem volt olyan örömteli tény, mert a művelet pikantériáját az adta, hogy nem tudtuk biztosan, össze tudjuk-e majd rakni, ugyanis sosem csináltunk még ilyet, és ezek a bowdenek elég nyakatekerten tekeredtek az alsó tárcsa körül, amit ugye most szedtem szét először életemben. Ezzel együtt magabiztosan tettem a dolgom, tudtam, hogy a legjobb, ha én magam csinálom, és tettem ezt óvatosan, lépésről lépésre, mindent jól megfigyelve és kétszer megfontolva. Zitával együtt megtisztítottuk a váltókart is, amit így másodjára már sokkal egyszerűbbnek tűnt szétszerelni, még így is, hogy az egyik apró imbuszos csavar a WD40-es kezelés után is beragadva maradt, így sikerült elferdíteni a legkisebb imbuszkulcsunkat, miközben a váltókar a helyén maradt. Ez nem jelentett tragédiát, mert lévén a bowden ki volt húzva belőle, könnyedén szét lehetett szedni így a helyén is. Ismét találtunk benne a bowdenből ideszökött teflondarabokat, megtisztogattuk, majd következett a legizgalmasabb, sorsdöntő rész: az összeszerelés. A bowdenek felső, kupakos végeit beakasztottuk a váltókarba, azt a helyére csúsztattuk, majd a túl végen következett a tárcsába való rögzítése a szabad végeknek. Itt volt egy necces rész, mégpedig az, amikor a picit megfoszlott bowdenvéget kellett beletenni egy apró lyukba. De ez is sikerült és aztán rá tudtunk szorítani egy kis imbuszkulccsal, hogy aztán az többet már nem mozdult. Hátravolt még a bowdenek felcsavarása a tárcsára, a tárcsa helyére rakása, a kis fekete doboz helyére illesztése és a váltókar végleges összecsavarozása. Ezek is mind rendben mentek, és sikerült úgy összeraknunk a váltómat, hogy azzal újra lehetett váltani, méghozzá érezhetően sokkal könnyebben, mint azelőtt. Egy bibi volt csak, mégpedig, hogy csak 13 sebességet számoltunk meg, egy valahol elveszett a nagy szerelésben. Volt már ilyen: ha más sebességbe váltunk a karral, miközben a kis fekete doboz le van választva a tengelyről (mert pl. ki kellett venni a kereket a helyéről), és aztán így szereljük azt vissza, akkor elméletben, ha pl. 1-esben szedtük le és 14-es állásban raktuk vissza, akkor elveszíthetjük mind a 13 alsó sebességünket. Gondoltam, most is ilyesmi történt, csak épp egy sebességgel tévedtünk összesen, és próbáltam kijavítani ezt a hibát. Ezt azelőtt már többször sikerült, nem volt egy nagy varázslat, csak le kellett szedni a dobozt lent, úgy váltani, amíg meg nem találjuk a megfelelő sebességet. De most hiába próbálkoztunk Zitával, mindannyiszor csak 13, vagy még kevesebb sebesség lett a vége. 15 perc hiábavaló próbálkozás után rájöttünk, hogy a hiba nem a váltóban van, hanem a mi készülékünkben: a 13 kattanás nem 13 sebességet jelent, hanem 13 sebesség váltást, ami pontosan annyi, amennyinek lennie kell, hiszen 1-esből 14-esbe 13 váltáson át vezet az út. Az, hogy erre nem jöttünk rá azonnal, azt mutatja, hogy bizony már eléggé meg voltunk fáradva ennek a hosszú napnak a végére mind a ketten. Ezzel együtt, a hosszú és fáradalmas művelet után diadalérzéssel dőltünk ágynak, mert sikerült a nagy szerelés, és újra működött a váltóm. Üröm volt az örömben, hogy a GPS a frissen feltöltött elemekkel sem volt hajlandó megnyikkanni.

Ez a nap 2012. november 27-e volt, amikor 60km-t bicikliztünk Vang Vieng és Kasi között.

Biciklivel álomfalván

Utolsó napunkon Vang Viengben felkerekedtünk délelőtt és a bringákkal elindultunk a folyó mentén délnek, hogy kiérve a fizetős magánhíd nyugati lábához elinduljunk be a mészkősziklák közé a völgyekbe. Ezt már az érkezésünk napja óta vártuk, de a rossz idő miatt csak most került rá sor. Azzal azonban nem számoltunk, hogy a több napos esőzés miatt megemelkedik a Nam Song folyó vízszintje. Ahol tegnap gyalog voltunk, ott most sokkal magasabb volt a víz és a kis gyalogoshíd egyik vége is a sekély vízbe érkezett meg. Ahol tegnap a bokáig érő vízben lazán átsétáltunk, ott most egy méretes patak torkollott bele a folyóba. Itt Zitát előzékenyen előre engedtem és indítottam egy videofelvételt.

A tengely víz alatt volt, mint láthattátok, az ár pedig olyan erős volt, hogy egy ponton oldalirányban eltolta Zita bringáját. Végül én sem emeltem át a bringát, hanem toltam, ahogy Zita is tette. A túloldalt, a magánhíd felhajtójánál két amerikai bombát találtunk a földbe betonozva, ezek mintegy korlátként funkcionáltak a híd előtt.

Ahogy kiértünk a faluból, úgy tárult ki előttünk egy paradicsomi táj, mészkősziklák magasodtak felettünk, mi pedig robogtunk a paradicsomi murvás úton, ahol forgalom ugyan nem volt, de a kövek azok kiálltak a földből. Ennek ellenére ez így tökéletes volt nekünk és nagyon élveztük ezt a tekerést, különösen, miután eszünkbe jutott, hogy a teleszkópunk keménységén is tudunk állítani egy tekerentyűvel. Az ugyanis eddig maximumra volt állítva, hiszen javarészt aszfalton bringáztunk eddig, súlyos málhákkal. Ezen most változtattunk, ahogy a teleszkóp keménységén is lazítottunk és így már mindjárt kellemesebb volt a terep, nem rázott minket annyira.

Csupán két elágazásra kellett figyelnünk, hogy el ne vétsük a helyes utat, és ez sikerült is. Mármint nem elvéteni. :) A második jobbkanyar után kiszélesedett a táj, és az úton egy csapat gyerek között hajtottunk át. Először csak néztek szótlanul, még a „Szábájdi” is beléjük szorult a furcsa idegenek és járgányaik láttán, aztán viszont ahogy hátranéztem, észrevettem, hogy az egyikük, a legkisebb kislány eszméletlen rötyögés közepette futva, trappolva követ engem, hogy közben alig kap levegőt a nevetéstől.

Az is nagyon aranyos volt, és ezt már csak a videófelvételről láttam, mert ugye nekem közben előre, az útra is kellett figyelni, hogy amikor elfáradt a kislány, abbahagyta a futást – és a rötyögést – és hátranézve eszmélt, hogy milyen messzire került a barátaitól. :) Egyszerűen zabálnivaló volt ez a kiscsaj, nem is értem, hogy mitől van az, hogy ilyen aranyosak itt a gyerekek – és később még meglátjátok, hogy nem csak ők, hanem szinte az egész ország.

Később valószínűleg a gyerekek iskoláját láttuk az út szélén, ez is egy enyhén idilli látvány volt: mező, hegyek és egyenruhás apróságok. Nem tudom, mitől és hogyan ilyen ez az egész környék, de áraszt magából valamiféle leírhatatlan békességet és örömöt.

A SAELAO farm, Bob, és a biogáz fűtötte tűzhely

Talán egy kilométert sem kellett innen már tovább hajtanunk, hogy az út baloldalán egy tábla köszönjön ránk: SAELAO Community Restaurant, Organic Farming, Eco Building, Bio-Gas fuelled és még egy csomó más, a mi szemünknek ragyogóan ható szlogen volt felvésve rá, és nekem közben az is leesett, hogy már egyszer megtaláltam őket amikor Vang Viengben keresgéltem Couchsurfing barátokat, és tetszett már akkor is nagyon ez a történet, csak azért nem írtam nekik, mert minimum egy hétre keresnek önkénteseket.

Most viszont véletlen beléjük futottunk, és kapva kaptunk az alkalmon, hogy találkozzunk ennek az egésznek a megálmodójával. Ő Bob, aki kérésünkre örömmel körbevezetett minket. Elsőnek, még mielőtt Bobbal találkoztunk volna, rögtön feltűnt egy plakát az étterem ajtaján.

Az ábra egy betonból épített, kupola tetejű, földalatti tartályt ábrázolt, amibe fentről beöntik a szmötyit, az bent a kupola alatt gázt termel, amit egy csövön keresztül a konyhai tűzhelyhez vezetnek és ott meggyújtanak, magyarán a „biogázzal” sütnek-főznek. És ez még mindig nem minden, mert a túlfolyó szmötyi pedig egy másik tartályba kerül, ahonnan az így az újra és ismét felhasználható ezúttal trágyázáshoz. Zseniális! :) A legszebb az egészben az volt, hogy ezt Bob-ék itt ezen helyen már a valóságban is megépítették, Bob rögtön meg is mutatta a tűzhelyet, ami az elmondása szerint akkor épp a biogázzal ment. Persze erre ekkor még csak egy kék csapot mutatott bizonyítékként, mire én persze rögtön tovább kérdeztem, az első kérdésem az volt, hogy emberi ürülékkel működhet-e a rendszer, és ha igen, miért nem építenek a befolyó mellé egy pottyantós budit. Bob válasza meglepő volt: éppen azt teszik! Ezzel rögtön át is vezetett minket az étterem épülete mögé, ahol az előbbi ábrán látható dolgokat ezúttal élőben is láthattuk. Két munkás valóban éppen egy dupla budi épületét vakolta, mellettük pedig egy furcsa földkúp figyelt és egy másik félig a földbe épített betontartály, aminek a kifolyója egyelőre üres volt, ott keverték a maltert. Bob-éknak tehát egyelőre trágyájuk még nincs a rendszerből, de Bob félrehúzta a köztes tartály egyik betonfedelét, és megmutatta, hogy már gyűlik odabent az anyag, és nemsokára túl fog folyni. Ekkor egy pillanatra megálltunk és kívülről megvizsgáltuk saját magunkat – rájöttünk, hogy nem vagyunk normálisak. Idejöttünk bringával, belebotlottunk Bob-ékba, és most itt örvendünk egy nagy kupac szarnak, és nem is akárhogy, hanem nagyon.

Ezt az egész megoldást zseniálisnak találtuk és mind a kettőnknek nagyon tetszett. Hallottam már ezelőtt is „biogázról”, meg hogy a tehenek által termelt metánt valahol fel lehetne használni, de azt nem gondoltam volna, hogy ez ilyen kicsiben is működik, magamban nagy üzemeket képzeltem el, amelyek a „fenntarthatóság” látszatát keltve valamilyen ellenőrizetlen és a valóságban a jó ég tudja mennyire fenntarthatóan nagyüzemi módon állítanak elő gázt és alakítják azt át hőenergiává vagy elektromos árammá. De így sosem képzeltem el, emberi léptékben, mindössze néhány mázsa vagy tonna beton és egy-két csődarab felhasználásával, ilyen ékegyszerű megoldással, egy földalatti kupola tetejű tartállyal.

A következő kérdés a fejemben az volt, hogy ha ez ilyen nagyon egyszerű és nagyszerű és tényleg működik, ahogy az ábra és itt a szemünk előtt lévő valóság is mutatja, akkor miért csak most látjuk ezt először, miért nem terjedt még el ez a világban. A választ már nyilván valóan Ti is sejtitek, ez egy összetett kérdés, sok válasz van rá, de ha azt mondjuk, hogy az alacsony energiaárak és a tudatlanságunk miatt, akkor nem járunk messze. A gáz, a víz és az áram ugye mind jönnek a falból, csak fizetnünk kell érte és kész, ennyi, nem igaz? Nem igaz! Nem csak ennyi, az egész mögött egy borzasztóan komplex, a környezetünkre elképesztően nagy hatással bíró, központosított, fenntarthatatlan rendszer áll, amely nem tőlünk függ, hanem épp ellenkezőleg, ha nem vigyázunk, a mi létünk függ tőlük, miközben vajmi kevés befolyásunk van a rendszerre, csak parányi fogyasztói vagyunk neki. És mivel ez fenntarthatatlan, nem fog így maradni örökké. Persze mint mindenre, erre is van megoldás, és ezek közül az egyik nagyszerű példa most épp itt van a szemeink előtt és nem győzünk gyönyörködni benne. A központosított, összetett technológiát igénylő megoldások(szén-, atomerőmű, gázhálózat) helyett most itt van egy ék egyszerű, működő dolog, amit bárki bárhol megépíthet magának… Najó, ez se teljesen igaz, mert tegyük hozzá, hogy: amíg még kapni cementet. :) De azzal együtt, hogy betonból van, szerintem ez még mindig egy nagyszerű megoldás, és a betonban lévő cementtel együtt egy nagyon alacsony környezeti hatással bíró megoldás. Még most se térek magamhoz a dolog nagyszerűségén, amikor írok. Arra lennék még kíváncsi, hogy az így nyert trágya mennyivel „gyengébb”, mint az, amelyikből előtte nem nyertük ki a gázokat, illetve, hogy a metán dolog kapcsán nem tévedek-e nagyot, ha arra gondolok, hogy így az a metán nem a légkörbe kerül, hiszen előtte elégetjük, így az égésével csak sokkal kevésbé káros anyagok kerülnek a levegőbe. Tévedek, vagy igazam van? Ezek már mind csak most utólag jutnak az eszembe írás közben, ott akkor ilyet már nem kérdeztünk Bob-tól.

Viszont megkértük, hogy ha van még öt perce, akkor vezessen körbe a kis tanyáján, és meséljen róla. Egy egész szép kis területen fekszik ez a SAELAO project, építenek itt iskolaépületet, ahol ki szeretnék bővíteni az angoltanítást, ami most jelenleg az ide jelentkező önkéntes külföldiek által működik az étterem épületében, minden héten két alkalommal. Ezekre az órákra a helyi gyerekek ingyen járhatnak és állítólag nagyon nagy az érdeklődés. Zita talált itt egy nagyszerű néhány oldalas anyagot arról, hogy hogyan tanítsunk angolul még nem beszélő kisgyerekeket angolra, úgy, hogy mi nem beszélünk az ő nyelvükön. Ezt az egyik előzőleg itt járt külföldi önkéntes írta, az utána következő önkéntesek és a nyelvtanulás megsegítésére. Bob egy lápos területen vezetett minket keresztül, hogy azt a házat is megmutassa nekünk, ahol mi, önkéntesek lakhatunk az itt tartózkodásunk alatt. Ez a ház már bambuszból volt és cölöpökön állt, a verandájáról pedig be lehetett látni az egész területet. Az ide vezető kövek üdítős kupakokkal voltak díszítve, és az étterem étkező részén, ami egy a víz fölé épített fedett kiülőn volt, szelektíven gyűjtötték a hulladékot: égetni való, és etetni való. Ezen az égetésen akkor megrökönyödtünk, aztán hetekkel később egy másik nagy tapasztalat alatt rájöttünk, hogy valójában Bobnak igaza volt: itt nincs más mód a műanyag eltűntetésére, nem jár a kukás, és ha járna is, az csak elvinné, elrejtené a szemünk elől és ezzel nem oldana meg semmit, csak távoli szeméttelepeken égne el lassan az a szemét és nem az orrunk előtt. Még jó, hogy ekkor nem említettük Bobnak, hogy ez az égetés azért nem szép. A válasza valószínűleg ez lett volna: Miért, mi jobbat tudsz? Dobjam a vízbe, ássam el? Persze mint mindenre, erre is van megoldás, de az a magunk fajta fogyasztói-idióta fejekben már csak nehezen fordul meg és még nehezebben kerül elfogadásra, hogy a gyakorlatot már ne is említsük. :)

A Tham Phu Kham barlang – Buddha a hegy gyomrában

Bobéknál végül otthagytuk a bringákat, mert ezt a helyet egyben végtelenül biztonságosnak is találtuk és a barlang már csak pár száz méterre volt innen. Ezt az utat gyalog tettük meg, hogy a végén egy mező sarkán a bódéknál kifizessük a belépőt, majd elinduljunk fel a sziklákon a barlang bejáratához. Ezt csak egyféleképpen tehetjük meg, ha átkelünk egy kisebb vízen, ami a prospektusokban és az útikönyvekben úgy szerepel, hogy „Blue Lagoon”. Ezen a kis zöldes-kék vizű lagúnán egy takaros kis fahídon kelhetünk át, és a túloldalán egy egész pofás kis strandot találunk, zöld gyeppel, büfével és a sarkában egy a meredek hegyre felvezető sziklás ösvénnyel. Ezen a kis úton lehet feljutni a barlanghoz, és ez bizony valóban nagyon meredek, annyira, hogy szinte már mászni kell, de jajj annak, aki az ezt segítő bambuszkorlátokba próbál kapaszkodni, mert azok szinte egytől-egyig nem stabilak. Ellenben a sziklákkal, amelyekben mindig biztos fogást találtunk.

Jó 10 perc mászás után felértünk egy helyre, ahol az ösvény véget érni látszott, vagyis inkább egy sötét üregben folytatódott a hegy gyomrában. A Tham Phu Kham barlang bejáratánál álltunk. Ez egy szent helynek számít a laoszi buddhisták körében, de hogy előbb volt-e szent hely, mint ahogy a Buddha lett odabent, vagy a benti Buddhától lett-e szent, azt nem tudom. Itt szusszantunk egyet, és feltettük a fejlámpáinkat, majd elindultunk befelé. Odabent semmi nem volt kiépítve, se korlát, se betonozott járda, szabadon mászkálhattunk a gyönyörű cseppkövek között. Ez mondanom sem kell, nagy élmény volt, holott közben tudtuk, ennek a cseppkövek nem biztos, hogy annyira örülnek. Mi azért másztunk tovább, és nemsokára az egyik lyukon át be is tudtunk pillantani egy nagy csarnokba, amelynek az alján ott figyelt a fekvő Buddha egy kis sárga tető alatt. Sőt, mi több, a napsugár pont úgy sütött be a felszínről egy másik üregen, ahogyan azt megannyi vang viengi fotón láttuk, ezért aztán izgatottan folytattuk lefelé a csarnok irányába a mászást. Mire megérkeztünk, még mindig betűzött a nap, én pedig sietve kerestem egy megfelelő állást, ahonnan jó szögből megörökíthetem ezt a látványt. Sikerült a fotó, igaz, hogy még páran benne császkálnak az akkor kifelé igyekvők közül, de ez ellen már nem tudtam tenni, kizavarni nem akartam őket a képből, egy pár másodperccel később, amikor meg már nagy végre kisétáltak, addigra eltűnt a napsugár.

Ahogy a Buddha mögött tovább másztunk a barlang belseje felé, úgy lett egyre, sötétebb. Itt már apró piros nyilakat, és néhány lebetonozott hasadékot is felfedeztünk, ezek segítségével könnyedén jutottunk szikláról sziklára, amíg végül el nem tűntünk a sötétségben. Egy idő után már csak a távolból láttuk a Buddha csarnokának fényeit és egy olyan, másik csarnokban lyukadtunk ki, ahol ha lekapcsoltuk a lámpáinkat, teljes sötétségben lehettünk, egy szikrányi fényt sem láttunk. Ez is egyfajta élmény volt, főleg, hogy emellé azért a hangok már jártak, és ha fel-fel kapcsoltuk a lámpáinkat, akkor azt is láttuk, honnan jönnek ezek a hangok. Csöpögés, csörgedező erecskék… és Zita énekelni kezdett:

Kifelé nem kaptuk meg a besütő nap csodáját ismét, de ez már nem is hiányzott különösebben, el voltunk telve élményekkel és még így sem tudtunk eleget gyönyörködni a minket körülvevő cseppkövekben.

Hangosan vízbe ugrálás a Blue Lagoon-nál

A kinti sziklákon való lefelé mászás még talán nehezebb volt, mint feljönni, ám odalent tudtuk, mi vár ránk: A Blue Lagoon! Ebben a kis medencében ugyanis a fürdésre is lehetőség van, sőt igazából ezért népszerű ez a hely, már-már túlságosan is. Jellemzően a vagánykodó nyugati fiatalok vették uralmuk alá azt a rövid partszakaszt ahová néhány félig a vízben levő hinta és egy a víz felé belendíthető kötéldarab volt felkötve egy a víz fölé beágaskodó gyönyörű fára. A hely idilli volt, ezt csak a hangoskodó, vagánykodó, magamutogató, „ki-ha-én-nem” fajta fiatal nyugati turisták zavarták meg kissé. Bár tudom, nem kéne rájuk haragudnom, ha 5-10 évvel korábban jövünk, lehet én lettem volna a leghangosabb közöttük. :) Mindenkinek megvannak a maga korszakai.

Itt egy jó órát fürödtünk, megengedtünk magunknak egy shake-et és egy sört, majd visszasétáltunk Bob-ékhoz ahonnan hazabringáztunk. A hazaút is hangulatos volt, a vége már félig holdfényben. Visszafelé megtaláltuk a patak egy fentebbi, sekélyebb szakaszát, ahol könnnyedén át tudtunk kelni, le se kellett szállni a bringákról és a tengelymagasságban lévő alkatrészeket sem kellett megáztatnunk újra. Este már a továbbinduláshoz készülődtünk, hogy másnap korán reggel újra útra keljünk, Laosz további csodái felé.

Gyönyörű egy nap volt ez a mai, és nagyon örültünk, hogy végül a „késes sztori” ellenére mégis maradtunk még egy napot és mindezt megélhettük, megcsodálhattuk – sőt, így most még le is írhattam és meg is oszthattuk Veletek! :)

Mindez 2012. november 26-án történt.

Ha szeretnétek még több képet látni erről a napról és azt ezt megelőző napokról a Vientiane-ből indulásunktól nézve, klikk ide!

Jóbarátok – Hat képernyőn, egyszerre három epizód, max. hangerőn

Vang Viengben első nap leginkább csak lustálkodtunk, illetve délután átmentünk a folyó túlpartjára, vissza a kis fahídon a városba. Ekkor szembesültünk igazán azzal, hogy mekkora nagy turistagettó ez a Vang Vieng. Ez most megint sztereotípia, de a legjellemzőbb turistafajta itt az a tipikus „elmegyek otthonról jó messzire, valami izgalmas és olcsó helyre, ahol majd jó nagyokat bulizunk, csajozunk és berúgunk/betépünk/stb…” típusú fiatal, Magyarországtól „nyugatabbra” lévő országok srácai, és azok hordái voltak. Persze ismétlem, nem mindenki volt ilyen, és ha egyetlen egy hasznát láttuk ennek a jelenségnek, akkor az az alacsony árak volt és a kiépült „infrastruktúra”, vagyis a szállók, éttermek, árusok armadája, amelyek közt megtaláltuk a mi pénztárcánknak megfelelő kategóriákat is. Persze ehhez járt a körítés is, aminek már annyira nem örültünk. Konkrétan én ezen az első délutánon sajnos hagytam magam az őrület határáig eljutni. Ugyanis gondoltam nagy okosan, hogy tök jó lesz majd, ha a szállásunknál nincs wifi, legalább hatékonyan tudok majd írni, nem rontom el az időt a neten, hanem majd amikor megyünk ebédelni/vacsorázni a szemközti éttermek valamelyikébe, gyorsan elintézek/feltöltök mindent online, és ez így nagyon jó lesz. Persze a „gyorsan” volt a bökkenő, hiszen a sávszélesség az még nem volt olyan egetverő, és ahogy belevetettem magam az online teendőkbe és intéznivalókba, azok úgy terebélyesedtek ki, hogy végül egy egész délutánt elneteztünk Zitával. Közben rendeltünk csirkés-zöldséges szendvicset, amit egy jó 30 cm-es bagettben hoztak ki, és a csirke benne egyfajta rántotthús volt, frissen kisütve, sok uborkával, salátával, hagymával és majonézzel, mindössze 10 ezer kipp-ért, vagyis kb. 290 forintért. Egy ilyennel egyszerre jól is laktunk, és ezt nagyon szerettük, nekem személy szerint ez lett a nagy kedvencem, és ezzel még önmagában semmi baj nem is lett volna, na de a körítés. Felettünk nagy síkképernyős tévék során ment a „Friends”, vagyis a Jóbarátok című amerikai vígjátéksorozat internetről letöltött DivX-es változata, végtelenítve, az összes létező évad, vagy, hogy is mondják… Én ezt már otthon se szerettem, pontosabban azt nem, hogy embereket képes a képernyő elé vonzani és ott tartani hosszú órákra, összességében napokra vagy akár hetekre az életükből. Miközben nem nyújt semmi mást, csak pillanatnyi szórakozást, miközben azt el lehet érni más, ennél az egyén, a társadalom és a környezet számára sokkal hasznosabb tevékenységekkel is. Najó, ezt csak most fogalmaztam meg így, eddig nem tudtam ilyen konkrétan, hogy miért nem szeretem az ilyen sorozatokat. :) Persze jó, ne legyünk radikálisak, végig gurcöltük a napot, és este akarunk egy kis kikapcsolódást, akarunk egy kis szórakozást, rendben van, elfogadjuk, megnézünk egy, ne adj Isten két negyed órás epizódot, oké! De könyörgöm, itt Laoszban, itt a világ végén, ebben a gyönyörű völgyben, ahol annyi a felfedezni- és látnivaló, ott emberek ülnek az étteremben és bámulják ezt a rohadt kijelzőt. Amivel nekem még mindig nem lenne különösebb bajom, de a képernyő mellett nagy hangszorók is vannak, nem is egy és ordít belölük ez a sok marhaság angolul, és mivel ez ugyanígy van a szomszédos két étteremben is, ezért ez a bizonyos főcímdal nem negyed óránként, hanem öt percenként hangzik el, és amikor már egész délután ezt hallgatod, miközben másféle koncentrálnál… Akkor egyszer csak azt vettem észre, hogy már tiszta ideg vagyok, és mindent tudok csinálni, csak azt nem, amit kéne. :) Tudom ez az én hibám is volt, pontosabban minden az én hibám volt, előbb fel kellett volna állni és keresni egy csendes helyet, de én az a fajta vagyok, aki ha valamit elkezd csinálni, akkor azt csinálja… Ha nem zavarják! …és néha ha zavarják, akkor is, és közben nem veszi észre, hogy már majdnem megőrült. :) Na mindegy, igazából csak azt akartam elmesélni, hogy mennyire abszurd, hogy itt ezen a gyönyörű helyen Laosz közepén találsz olyan pontot, ahol ha megállsz, egyszerre 6 képernyőn tudsz nézni 3 különböző Jóbarátok epizódot, és ami még fájdalmasabb, hogy aki ezt kitalálta nekünk nyugati turistáknak, az ráhibázott, mert az emberek belezombulnak a képernyőbe, és ott maradnak, rendelnek mégegy sört, miközben feltöltik a Facebook-ra az aznapi élményeiket. Ez alól mi sem voltunk kivételek, eltekintve attól, hogy én agyvihart kaptam a tévétől és boldogabb lettem volna egy natúr naplementével. Persze az még így is gyönyörű volt. :)

A Tham Chang barlang

Amikor az első napunkat így „elrontottuk”, még nem is sejtettük, hogy ez duplán hiba volt, mert másnap nem fog olyan szépen sütni a nap, mint aznap tette. Pedig pont így volt, sőt a délelőtt még esőt is kaptunk, így maradtunk a kis kuckónkban. Délutánra aztán kisütött a nap és kaptunk a házak között legelésző bocikat meg szivárványt, ezért nagy boldogan viharzottunk kifelé. Ebédre kimentünk a recepcióhoz, mert ott volt olyan pult, ami mellett volt konnektor, és ott tudtunk csak normálisan szendvicseket készíteni a sütővel. Ez a kis tetővel ellátott hely a folyó mellett elment volna egyébként egy baromfiudvarnak is néha, ugyanis rengeteg tyúk és hozzájuk tartozó, őket követő és folyamatosan csipogó apró csibe mászkált a környéken, és mivel mindig itt kaptak enni a tető alatt, ezt a területet előnyben részesítették a kapirgálásra. Mikor két napja megérkeztünk, még a biciklikre is felugráltak. A tulajnak egyébként van egy harci kakasa is, amit az egyik kunyhó alatt tart egy félgömb alakú kerítés bura alatt. Biztos attól lesz ilyen agresszív szegény kiskakas, mert az összes csirkét látja maga körül szabadon kapirgálni, amíg ő be van kerítésezve. :)

Amikor végeztünk az ebéddel, feltűnt, hogy eltűnt a kis rózsaszín konyhai késünk, amit Zita még Kashgarban vett, mert egy jó kis masszív tokot is adtak a pengéjére. Kérdeztük a recepciós csajt, hogy nem látta-e, mert mi mind a ketten tisztán emlékszünk rá, hogy hol hagytuk, de most nincs ott. A gyanúnk beigazolódott, ahogy a nő elmondta, az egyik közelben játszadozó 7 éves forma kissrác vette magához a kést, de „ne aggódjunk, majd előkerül…” Hogy tessék? És mikor? „Talán két óra múlva…” (Ázsiában ez egyenlő azzal, hogy azt többé nem látod) Tessék?

Ez persze nem tetszett nekünk, ezért kérdeztük, hogy hová tűnt a srác, mire mondta, hogy átment a folyó túloldalára, az azonos nevű „Other Side” étterembe. Ez a középső a három jóbarátos étterem közül, ismertük már, szaladtunk oda. Ott találtunk egy srácot, mutattuk is neki a papírt, amire le volt írva a recepciós által a keresett kissrác neve, de ő nem válaszolt, mi pedig nem akartuk gyanúsítani semmivel, hiszen arcról nem ismertük fel biztosra a gyereket, nem figyeltünk rá annyira a sütés közben. Aztán mentünk tovább, a szomszéd étterembe, mert már csak a Jóbarátok mánia miatt is sejtettük, hogy ezek egy tulajhoz tartoznak. Ott végre tudtak angolul, és ott volt egy másik srác, aki a gyerekünk barátja lehetett, mert tudott a késről, még mutogatta is, hogyan „kardozott” a kissrác a „talált” késsel, így mivel ő volt a közös kapocs, elküldték velünk, hogy találja meg nekünk a srácot. Visszamentünk az „Other Side” étterembe, ott jó alaposan körbenéztünk, de nem találtunk egy srácot se, de már azt sem, aki az előbb még itt sunyult. Na szép, bottal üthetjük a késünk nyomát. Ekkor mondták nekünk, hogy menjünk vissza a szálláshelyre, a fiú már visszavitte a kést. (Akik előbb még a gyerek nevére nem reagáltak, hirtelen tudtak a kés visszakerüléséről…..) Visszamentünk a szállásunkhoz, ahol csodák csodájára le volt téve a kés a helyére, pontosan arra a helyre, ahol legutoljára láttuk, sértetlenül a tokjában. Mivel ez az egész hercehurca több mint egy óránkba került ezen a délutánon, amikor mást terveztünk csinálni, megkértük a recepcióst, hogy hagy beszéljünk a sráccal kicsit – aki közben megint eltűnt a színről. Erre ő megrémült, hogy mit akarunk mi beszélni vele és miért, de mi megnyugtattuk, hogy semmi rosszat, és különben is ő fog fordítani nekünk, úgyhogy ne izguljon, hozzá sem akarunk érni, csak azt akarjuk, hogy ez máskor ne ismétlődjön meg. Ezzel mi is visszavettünk, és felvettünk egy barátságosabb arcot. Zita beszélt, négy dolgot mondott a srácnak a hölgy tolmácsolásában, direkt csak egyszerűen, mert a recepciós leányzó csak nagy jóindulattal kaphatott volna egy alapfokú nyelvvizsgát angolból. Szóval elmondtuk, hogy ez a mi késünk, és hogy ne vegye el a másét kérés kérdés nélkül. Ha kell neki valami, akkor kérje el, és most kérjen bocsánatot. Nagy nehezen kinyögte a Sorry-t a srác, és ezzel mi be is fejeztük, letudtuk a dolgunkat, és levontuk a tanulságot magunknak. Semmit sehol nem hagyunk elől, mert az „lopás” nélkül is eltűnhet egy ilyen „kerítés és falak nélküli”, „mindenki együtt, minden mindenkié” világban, mint ez itt Laoszban. Na jó, ez a „minden mindenkié” talán itt még túlzás, pláne egy ilyen turistagettó közepén, de tény, hogy itt lazábban gondolkodnak a magánszféra és a magántulajdon körüli kérdésekben az emberek, mint nálunk odahaza.

A dolog, amiért bosszantó volt ez a késes sztori, az az volt, hogy mentünk volna már nagyon körbenézni mert időközben kisütött a nap, és ezt ki akartuk használni, mielőtt eltűnik a horizont alatt. Elindultunk hát gyalog a Vang Viengtől alig egy kilométerre délre talál Tham Chang barlangba. Az útikönyv jókat írt erről a helyről és azt is említette, hogy a barlang mellett egy kis lagúnában meg is lehet mártózni a sziklák alatt, így aztán a fürdőruhát is bepakoltuk, és baktattunk, hogy még odaérjünk a zárás előtt. Vissza kellett mennünk a városba, majd abból délre kisétálva, a fizetős hídon túl, egy másik gyalogos hídon átkelni ismét a folyó felett, hogy végül kilyukadjunk egy nagy lépcsősor alatt, ahol kijelentik nekünk, hogy zárva vannak. Mi erősködtünk, hogy csak öt perc, és végül beengedtek minket, így felszaladtunk, be a barlangba és rajta keresztül ki a sziklafalra:

A kilátás ebből a barlangi kilátóból elég király volt, még épp voltak jó fények a fényképezéshez is. Visszafelé még körbenéztünk egy kicsit a barlang egyéb járataiban is, sokfelé ágaztak, de egyik irányba sem tudtunk igazán messze jutni, mert hamar jött egy őr, és kizavart minket, hogy záróra van.

Lent azonban várt még ránk a víz, ugyanis a lépcső aljától nem messze volt egy rész, ami fahidacskával és stéggel, a vízbe levezető létrával szépen ki volt építve, pontosan ott, ahol a víz kifelé áramlott egy sziklahasadékból. Egy újabb kis barlang, amit most úszva fedezhetünk fel! :) Beúsztam a hasadékba, érdekes volt, de ahhoz túl sötét, hogy fotózni is tudjak. Mindenesetre egy érdekes kis hely volt ez, érdemes volt eljönnünk ide.

A késes sztori vége

Amikor visszaértünk a bungalókhoz, egy fickó támadt ránk, hogy végre itt vagyunk, mit mondtunk annak a fiúnak, úgy megrémült, hogy sírt és eltűnt, már órák óta nem látták. Mi elmondtuk, amit már fent is leírtam, mire közölték velünk, hogy látták, hogy kést fogtunk a fiúra! Mégis kik látták? Csak a recepciós nő volt itt, meg egy nagymama korú hölgy, előbbi pedig fordított nekünk, tehát ő pontosan tudja, mit mondtunk rajta keresztül a fiúnak, és most már inkább mi kérdeznénk meg őt ezek után, hogy mit is mondott a nevünkben a srácnak! Ez az egyik, a másik, hogy nem fogtunk rá kést, Zita a kezében tartotta a kést, de a tokjában és véletlenül sem a fiú felé tartva, hanem a nyitott tenyerén tartva mutatta neki, hogy tudja, miről van szó. De a férfi csak folytatta, hogy nagyon nagy bajban vagyunk, miért rémisztettük meg a fiút, ez már nem először történik meg (akkor biztosan a mi hibánk…), és hogy ha előkerülnek a fiú szülei, úgy, hogy a fiú még nincs meg, akkor ki fogják hívni a rendőrséget, és akkor nagyon sok pénzt fogunk fizetni. Meg, hogy az ő nyugati barátai meghallva ezt a történetet azt mondták, hogy ő verjen meg minket, de ő nem olyan, ő előbb beszélni akart velünk.

Mi elmondtuk neki megint, hogy mi történt, és hogy mit mondtunk a fiúnak, és hogy mi nem érezzük magunkat hibásnak, a késünket a fiú emelte el a pultról, és mi csak utána mentünk a dolognak, és megkértük, hogy többet ne lopjon, hanem kérjen, ha szüksége van valamire, és most kérjen bocsánatot. Hogy mit fordítottak neki és hogy mivel beszélte tele utána a fejét a nagymama, azt mi már nem tudjuk, és nem érezzük magunkat hibásnak a dologban, sőt furcsának tartjuk, hogy azzal mentegetődzik, hogy ez már nem először fordul elő, és hogy „de hisz ő még csak gyerek”… Szóval, ha valaki csak hét éves, akkor elemelhet bármit bárhonnan bármikor egy külföldiek által hemzsegő helyen. Mert ha maguk közt ez a „szabály”, ám legyen, de itt a vak is látja, hogy nem csak ők vannak, hanem még egy nagy csapat külföldi, akikből ők történetesen itt élnek. De hogy „mi mit mondtunk a fiúnak”, és „mi kergettük el” és „nagy bajban leszünk, ha nem kerül elő”, mielőtt a szülei megjönnek és „sokat fogunk fizetni”.

Zitával már vacsoráztunk, mire ő befejezte a mondandóját, ezért megvártuk amíg kihozzák az ételt, de megenni már kevés étvágyunk volt, mert közben realizáltuk, hogy bármennyire is nincs igaza a csávónak, attól mi még bajban vagyunk, nagy bajban. Ezen a ponton majdnem felhívtuk Lórándot, a bangkoki magyar nagykövetségen, hogy tanácsot kérjünk tőle, mert Laosz őalájuk tartozik és ő tájékoztatásképpen mesélt nekünk arról, hogy ez a régió ugyan turistaparadicsom, és mosolygósak, kedvesek velünk a helyiek, és ez tényleg szép és jó, de csak addig, amíg bajba nem kerülünk, mert amint van valami, és nekünk dolgunk támad a rendőrséggel, biztos, hogy mint külföldiek, mi leszünk a hibásak és tejelnünk kell majd, de rendesen. Legyen szó közúti balesetről, vagy akár most a mi esetünkről, és ezt szerintünk a fickónk nagyon jól tudta már, ezért fenyegetődzött folyamatosan a rendőrséggel – akikkel mi egyértelműen nem akartunk találkozni. Ez az egész dolog nagyon megrázott minket és nem kicsit megrémültünk. Én legszívesebben nyomtam volna egy visszatekerést az időben, vagy egy Quit Game / Load Game-t és visszatöltöttem volna az ebéd előtti állást, és hagytam volna a fiút a késünkkel, vagy még inkább egy pillanatra sem vettem volna le a szemem arról a rohadt késről, vagy talán ki se mozdultunk volna sütögetni a házunkból. De ezek egyikére sem volt lehetőség, ez most nem egy játék volt, hanem a valódi élet, villámgyorsan fel kellett fogni, hogy baj van. Ki tudja, milyen a lelkivilága annak a kisgyereknek, mivel beszélték össze a fejét a felnőttek… Már a fejlámpákért tértünk vissza a szállásunkra, hogy nekiálljunk mi is keresni a fiút (vagy csak mi, mert a fene tudja, valójában kereste-e egyáltalán valaki, avagy nem „direkt” tűnt-e el), mikor a recepciós nőt megkérdeztük a dolgok állásáról, és ő a kicsit érthetetlen angolságával valami olyasmit kezdett magyarázni nekünk, hogy nincs probléma, maradhatunk. Óóó, hát ez király, ezek szerint szó volt arról is, hogy ki vagyunk innen rakva? Amúgy egy elég kedves helynek tűnt volna ez, de ezután az eset után azon gondolkodtunk, hogy jobb lenne mihamarább tovább állni, nem csak a szállásról, hanem az egész városból, ebből az istenverte turistagettóból. Az persze furcsa, hogy valahogy arról elfelejtkeztek, vagy nem siettek tájékoztatni minket, hogy a kissrác megkerült, ha nem kérdezünk rá, lehet hogy meg sem mondják. Később láttuk a kissrácot a nagymama-féle nővel, aki nagy lendülettel babusgatta az étteremben, miközben a tévén valami jó kis agresszív mesefilmet néztek. Hogy hol az igazság, azt már kétezer éve sem tudjuk, de hogy itt valami nagyon el van ferdülve a gyereknevelés és külföldiekkel való viszony tekintetében, az biztos.

Estére persze még maradtunk, hisz már sötét volt. Összefutottunk egy lengyel párossal, akik közül a férfi volt már itt 5 évvel ezelőtt és azt mesélte, hogy akkor sokkal barátságosabbak voltak itt a laosziak, most érezhetően csak a pénzre mennek, minden sokkal drágább lett és a helyiek már nem mosolyognak annyit. Persze ezt most csak Vang Vieng-re mondja, mert ezalatt az utazás alatt máshol még nem jártak. Viszont hallottak egy sztorit, ami most történt nem rég: a srácnak kirabolták a hátizsákját a szobájában, mire kihívta a rendőrséget, akik a vizsgálat közben egy kis drogot csempésztek a hátizsákba, amit aztán megtaláltak és még sok száz dolcsira „büntették” a srácot. Szóval ilyen (is!) ez a Vang Vieng…

Tubing

Ja, és a legdurvábbat még el sem meséltem: Később olvastuk a „Southeast Asia Backpacker’s Magazin”-ban, hogy ez a hely volt a legnagyobb bulizóhely az egész régióban (nekik, a nyugati hátizsákosoknak…), de tavaly már 22 nyugati turista halt meg, mert a buliba az is beletartozott, hogy részegen és/vagy bedrogozva nekiálltak a „tubing”-ozni, és belefulladtak a folyóba vagy halálra zúzták magukat a sziklákon. Ez a tubing valójában a folyón való leereszkedést jelentette egy traktor gumibelsőn csücsülve és állítólag nagy divatja volt errefelé. Még az útikönyvünk is említi, hogy mi merre hány méter, és hogy ha este a sörözésnél valaki felajánlja, hogy visszaviszi a traktorbelsőnket a helyére, ahonnan béreltük, ne higgyünk neki, meg ilyenek… :) Nos, azóta már a múlté a tubing, mi már csak a szuvenír boltokban láttunk ilyen feliratú pólókat, de traktorbelsőt egyet sem. A már említett magazin szerint az történt, hogy a sok haláleset miatt már nemzetközi ügy lett a dologból és a kormány engedve a nyomásnak egy éjszaka alatt felszámolta az egészet. Állítólag volt itt egy sor kocsma valahol a folyóparton, ahol a legnagyobb bulik mentek, és ezen az éjszakán ezek a szórakozóhelyeket porig égette a rendőrség. Hogy ebből mi igaz, s mi nem, azt nem tudom, de el tudom képzelni, hogy valami ilyesmi történt, az imént említett Backpacker’s magazin egy friss számában meg nagy szívfájdító cikket jelentettek meg az esetről, hogy micsoda gaztett történt a tubing felszámolásával, ezzel végérvényesen és örökre tönkretették „a legjobb helyet” Ázsiában. Ja, a legjobb helyen 22 fiatal halt meg csak egy év alatt az élete utolsó, “legjobb” bulijában.

És hogy ne legyük olyan negatívak a bejegyzés végére, (és hogy ne futamodjunk meg!) elárulom, hogy maradtunk végül még egy napot Vang Vieng-ben, illetve, hogy egész pontos legyek, ezt a napot Vang Vieng-en kívül töltöttük a biciklikkel egy másik barlang meglátogatásával, és ez a nap fantasztikus volt – de erről csak legközelebb! ;)

Vang Viengben három napot voltunk, ezek közül most az első kettőt meséltem el, 2012. november 23-24-ét.

A gátnál kora reggel, csak könnyedén, „üres” bringákkal

Thinkeoban korán keltünk és miután Zita kimosott és kiteregetett, és megértettük a szállásadóinkkal, hogy azért nem fizetünk még, mert csak egy pár órás kirándulásra megyünk a Nam Gnum víztározóhoz, miközben még a cuccainkat a szobában hagyjuk, elindultunk a tóhoz. Thinkeo központja most így világosban már sokkal barátságosabb volt, mint tegnap este a sötétben, a nap végén fáradtan. Átkeltünk a hídon és gurultunk a gát felé, közben már kezdett gyanús lenni a terep, mert mindenfelé parkosításokat láttunk meg egy nagy csomó színes zászlót. A duzzasztógátnál aztán beigazolódott a gyanú: kilátóhelyet is építettek, ahonnan rálátni a gyönyörűség, boldogságot, békét és jólétet hozó gátra. Laoszban ezeknek szinte már kultusza van: egyik nagyobb címletű bankjegyükön valamelyik legnagyobb duzzasztógátjuk képe szerepel, az utakon pedig már száz kilométerre előre ki van táblázva minden duzzasztógát, hogy melyiket merre találod és az mekkora és mióta üzemel. Laosz exportálja is az így nyert elektromos áramot a szomszédjainak, tehát valahol érthető, hogy így odavannak ezért, és bár egy duzzasztógát sem a legzöldebb technológia, de jóval zöldebb egy szénerőműnél vagy egy tengeri olajfúró toronynál – ilyeneket is láttunk már bankókon a tbiliszii pénzmúzeumban!

Szóval Laosz a vízierőművek országa is, ám ezt konstatálva még nem fordultunk vissza, mert az igazi reggeli málha nélküli kaland csak ezután jött! Egy kis szerpentin!!! :) Föl a mellettünk lévő gerincre, hogy annak túloldaláról rálássunk a Nam Gnum víztározóra. Írnám, hogy tó, mert végül is az, de nekem a tó az egy természetes valami. Az Attabad-tóra, amit egy földcsuszamlás duzzasztott fel nagy duzzogva rámondom, hogy tó, de egy ilyen víztározóra, amit egy ilyen gát tart a völgyben… Az víztározó! :) Legyen akármilyen hatalmas is, merthogy ez a Nam Gnum bizony elég nagy, még egy Laosz térképen is látszódik a mérete. A csomagok nélkül egy-két 10% felett szakaszt leszámítva minden különösebb erőlködés nélkül, hamar felértünk a kanyargós úton, és odafent elénk tárult a “tó”.

Gyönyörű volt, még így is hogy a reggeli nap pont szembe tűzött velünk. Fent egy kis „hágóban” álltunk meg, innentől meredeken indult lefelé az út a tó partjához, de mi oda úgy döntöttünk, nem megyünk le, hiszen csónakázni nem terveztünk a tavon, és az állítólag drága tóparti éttermeket sem akartuk kipróbálni és abban is biztosak voltunk, hogy a kilátás innen fentről sokkal szebb. A tó felszínét apró szigetek tarkították és előttünk a távolban volt rajta valamilyen emberi tákolmány is, csak úgy a szabad vizen. Jó negyed órát nézelődtünk, mialatt Zitát megtalálta egy világos színű lepke:

Először a bokájára szállt le, de aztán az ujján is jól érezte magát, biztosan lakmározott az izzadságából. :)

Pocokgrill és való világ Hinheupban

Visszafelé szélsebesen suhantunk haza és sikerült még 12 előtt kicsekkolnunk és tovább indultunk. Nem voltunk száz százalék fittek, mert nem szoktuk ezt a korán kelést, Vientiane-ban Hassan-nál elkényelmesedtünk. Ideje volt visszaállni egy a világos órákkal korreláló ébrenlétre. :) Ezen a napon is sok kolostort láttunk és ezek is gyönyörűek voltak, ám már nem számoltunk velük, mint lehetséges szálláslehetőségek az éjszakára. Finom rizstésztás csirkehús levest ebédeltünk, még mielőtt visszaértünk volna a főútra. Reméltük, hogy a nagy út se lesz sokkal forgalmasabb, és szerencsére ez az elágazás után be is bizonyosodott. Ha a térképünk nem jelölné vastagabbal, soha rá nem jöttünk volna, hogy egy magasabb rendű útra kanyarodtunk rá. A táj sem változott sokat és az útszéli épületek is maradtak olyanok, mint eddig. Tornácos házak (állítólag a francia hatás), cölöpökön álló faházak – ez a két fő vonal, gondolom az új és a régi, a tradicionális. Egy nagyobb emelkedőt mondott mára az itiner, és még mielőtt ennek nekiláttunk volna, megálltunk pihenni egy háznak az árnyékában. Valamilyen üzlet lehetett, mert az út felé nézett és tele volt polcokkal ám azok üresek voltak. Amíg Zita a mosdóban volt, én megfigyeltem a tetőt, mert az szemmel láthatóan fából volt, és csak fából. De milyen fából? Bambuszból, még a tetőcserép is, a kihajtogatott bambuszágak voltak egymásra rakva, ahogy Mianmarban láttuk, és felülről is rá volt rakva egy ágakból összerakott rács, hogy a szél ne kapja fel a „cserepeket”. Közben már utánanéztem a bambusznak Magyarországon, és van egy fickó, aki termeszti és árulja őket, állítólag 8m-esre megnőnek, és van, amelyik -28 fokig fagytűrő. Még egy dolog, amit otthon majd meg kell néznünk, mert ha tényleg megnő úgy a bambusz otthon is, mint itt, akkor én szeretnék idővel bambuszerdőt tartani! :) (Zita megjegyzése, és ezzel kissé lehűtöttem Árpi lelkesedését a bambuszerdő iránt: Ha kiirtok egy darab erdőt, hogy azon bambuszt ültessek, vagy kiirtott területen nem őshonos növényt ültetek, akkor egy olyan növénynek adok létjogosultságot, amely nem illik bele a természetes flórába, így csak újabb területet veszek el az őshonos állatoktól – és növényektől. Árpi erre azt kérdezte, jobb-e az, ha erdőket tarolunk le azért, hogy követ fejtsünk, cementet gyártsunk? – Nem, de miért is nem lehet kő meg tégla helyett szalmabálaházat építeni, nádtetőt tenni a házra? Bambusz vagy nem bambusz, mindegy, lényeg, hogy gondolkodjunk felelősségteljesen. És ha igent mondunk a bambuszra, akkor ültessünk annyit és csak annyit, amennyire szükségünk van, ne korlátlanul, “merthogy az milyen jó, ha van”. Megjegyzés vége;) )

Amíg én újabb őrületbe kerültem a bambusztól, Zita egy bogarat menekített ki a mosdóból egy faágon. Szégyen, de ennek a bogárnak sem tudom a nevét (Zita szerint szarvasbogár), pedig igen jellegzetes ez a szarv rajta, ilyen mintha otthon is lenne. De hol vannak a szemei? :)

Az estét egy Hinheup nevű falu szállójában töltöttük 40 ezer kipp-ért. Zitát ezen a napon lehet kicsit megkapta a nap, mert napszúrás szerű tünetei voltak, fáradt és álmos lett, ezért csak egy rövid sétát tettünk a faluban, hogy étel után nézzünk. Találtunk a buszállomásnál egy koszos kis éttermet, ahol kaptunk hideg sticky rice-t és pálcikák között grillezett csirkét. Ez utóbbit egy olyan rácsról vették le nekünk, amin ugyanígy valamilyen pocok-, vagy patkányszerű sült is figyelt… Sőt, igazából ez volt az egyetlen hely az egész faluban, ahol nem csak ez a pocokgrill ment. Hazafelé sétálva még láttunk egy nagyon érdekes dolgot: Először azt hittük, csak egy lakás, de aztán láttuk, hogy egy bolt+lakás kombóról van szó. Az utcára teljes fronton nyíló helyiségekről volt szó, bent ült a család, ott volt az asztal, a hűtő meg a tévé, csak épp a négy fal közül az egyik helyén csak egy felhúzott redőny volt, aztán az utca! Nem kell ebbe az országba „valóságshow” kérem, mikor itt még kerítés meg fal sincs az otthonok körül! :)

Este Zita kidőlt ahogy hazaértünk, ezért ez egyszer én rám maradt a holnapi szendvicsek elkészítése: a hagymát összevágni, a tojásokat beleütni egy zacskóba, összekeverni, megsózni őket, kenyeret belemártani, sütőbe tenni, középre a hagyma, aztán még egy tojásos kenyér, és lehet összezárni, amíg sül, addig készül a következő adag és válogatom a képeket a következő blogbejegyzéshez. A netbook képerőnyőjén látszik, hogy az Inle-tónál járt az útinapló, amikor mi itt éjszakáztunk Hinheup-ban.

Vitanny Körmendről nem iszik

Reggel korán keltünk, a nappal, hogy még a nagy délutáni hőség előtt megérkezzünk Vang Vieng-be. Hajnalban nagy köd volt, a napot nem láttuk sehol és kezdetben azt se tudtuk volna kitalálni, melyik irányból fog felkelni. Aztán egyik irányban világosodni kezdett az ég alja, és hamarosan felfénylett előttünk a nap, méghozzá pont szemből – úgy látszik ekkor épp kelet felé tartott az út ezen a rövid szakaszon.

Hangulatos volt így a reggel nagyon, nem bántuk meg, hogy korán keltünk. Először a ködben minden olyan rideg, barátságtalan volt, még kicsit fel is kellett öltöznünk, mert fáztunk.

Aztán talán éppen ezért is, nagyon megörültünk, ahogy kisütött a nap, és felmelegített minket, illetve ahogy egyre jobban előbújt, úgy világította be a szürke tájat is. Persze nem lett egyből meleg, mi még sokáig árnyékban tekertünk, de közben már láttuk magunk előtt, ahogy felszakadozik a köd a dombok között.

Ekkor már emelkedőket is kaptunk, egyik követte a másikat, de sosem voltak hosszabbak néhány percnél. Az egyik ilyen tetején három bringás jött velünk szembe, ők már kérdés nélkül megálltak és pár perces beszélgetés kezdődött. Kettőjük, egy holland páros csak a környéken, Laoszban tekereg, míg útitársuk Kínából jött át, azt mesélte, hogy Yunnan tényleg nagyon gyönyörű volt, és Kínában tényleg nincs sok turista, hónapokig egyetlen nyugati embert sem látott, csak amikor megérkezett Luang Prabangba, akkor viszont turisták egész hordájával találta szemben magát. :) …és teljesen bolondnak néztek minket, hogy 4 liter vizet cipelünk magunkkal, amikor minden faluban kapni palackban. Csakhogy nekünk nem kell a palack, nem akarjuk még több műanyaggal terhelni a környezetünket, és nem akarunk ezért még fizetni is, amikor alkalmanként, napjában legalább egyszer találtunk valahol alkalmat rá, hogy ingyen megtöltsük a régi, már sokat használt 3 db. 1,5 literes palackjainkat egy szintén újraölhető 25 literes tartályból. Cserébe cipelni kell árkon-bokron át ezt a pár kilót, de ennyit nekünk ez bőven megér, volt már rosszabb is, amikor még pumpálni is kellett reggelente. :)

Azért mi sem vagyunk szentek, ami a fenntarthatóságot illeti, csak próbálunk apró léptekben előrébb jutni ezen a hosszú úton. Ezt azért mondom, mert pár kilométerrel később vettünk egy üdítőt, ami gyárban készült, majd sokat utazott a palackban, ráadásul jéggel ittuk meg, és még egy zacskóban csípős, vékony pálcikákat is vettünk hozzá. Ez utóbbi nyalánkság azért is nagyon jó volt, mert megszomjaztunk tőle, és távol kerültünk a dehidratációtól. Ezen a helyen volt egy kedves fiatal anyuka, aki nem bírta abbahagyni a nevetést azután, hogy meglátott minket és a bringáinkat. Bezzeg a kislánya inkább csak értetlenkedve, morcos arccal nézett ránk az anyja vállára akasztott ruhadarabban ülve.

Innen már nem volt messze a Nam Gnum víztározó északi csücske (mondtam, hogy nagy!), amit érintett az utunk, és ahonnan tudtuk, hogy már nem lesz több fölfelé, csak egy hosszú, lapos szakasz Vang Vieng-ig. Ez persze nem volt teljesen így, mert először csak mérséklődtek az emelkedők, de ezt már megszoktuk. Bárhol, bármit írnak, mondanak, az nem mindig pontosan úgy van, ahogy mi megvízionáljuk a szavak alapján. Meg kellett hát állnunk még egy étkezésre is, mert Vang Vieng még 20km-re volt, az emelkedők meg csak jöttek, nekünk meg egyre hangosabban korgott a gyomrunk. Ki nem találjátok, de „Chicken Noddle Soup”-ot, vagyis tésztás tyúkhúslevest ettünk, már megint. Zita pedig talált nagyon finom csokis shake-et a szomszéd boltban, ezt is előttünk öntötték össze és darálták le a jeget, és nem sajnálták belőle az anyagot, igazi jó kis kakaós kalóriabombát kaptunk.

Azt hittük, innen már csak begurulunk Vang Vieng-be, de nem így volt. Elért minket a hőség, és meg kellett állnunk az egyik emelkedő tetején. Egy motorral utazó család mellett fékeztünk le, és persze lefényképeztük őket, mert megengedték, de ekkor még nem volt semmi gyanús. Aztán Zita megkínálta az apukát a vizünkből, és ő így válaszolt: „Nem iszom.” – Én még ezen sem akadtam fenn, mert gondoltam, hogy van valamilyen laoszi kifejezés, ami hasonlít erre a rövid magyar mondatra, Zita meg tátott szájjal bámult hol rám, hol a bácsira, és láttam rajta, hogy pörögnek a fogaskerekek, néz rám kérdőn, hogy “te is hallod, amit mond?”,… de aztán csak tovább beszélt a bácsi magyarul:

Ez kész, elbiciklizünk 11700km-t 20 országon keresztül, és találkozunk az út szélén egy bácsikával Laoszban, aki beszél magyarul! Ezen sokáig nem bírtunk napirendre térni, még azután sem, hogy búcsút mondtunk egymásnak. Hát ilyen kicsi a világ. Vitanny húsz éve nem beszélt magyarul, 1979-től 5 évet tanult Körmenden. …és egyszer csak megállt mellette két magyar ezekkel a furcsa bringákkal és megkínálták őt vízzel! :)

Érkezés Vang Vieng-be

E találkozás után már tényleg nem volt sok hátra, áthajtottunk néhány nagyobb településen, majd befordultunk irányba, egy ponttól már szép egyenesen vezetett az út egészen Vang Vieng-ig, és innentől, ahogy azt sejteni lehetett, tényleg lapos volt már az út. Ezen csodálkoztunk, mert az útikönyv úgy mesélte, hogy gyönyörű karszt sziklák magasodnak a völgy körül, amiben Vang Vieng fekszik. Végül nem kellett csalódnunk, ahogy közeledtünk, úgy tűntek fel ezek a hatalmas sziklatornyok és hamarosan tényleg megérkeztünk. Áthajtottunk egy „Welcome to Vang Vieng” kapun, majd lekanyarodtunk a főútról, hogy valami szállás után nézzünk a városka azon részén, ahol azok megtalálhatóak. Egy széles, üres, murvával borított hosszúkás területen tekertünk át, és emlékszem, még valahol ennek a közepén jártunk, amikor berémlett, hogy láttam már egy térképet valahol Vang Viengről, és azon jelölve volt ez a tér, méghozzá úgy mint egy elhagyott repülőtér! :) Szóval a leszállópályán bringáztunk, de ezen nem volt senki szétakadva, mellettünk még egy esküvői sátrat is építettek néhányan. Csak nehogy egy kényszerleszállás elvigye a lagzit! :)

Nem volt kinézett szállásunk, csak mentünk, amerre éreztük, de rögtön megálltunk egy tóparti hotel mellett, csak hogy helyre tegyük magunkat, és hogy igénybe vegyük a mosdójukat. A WC-hez egy lépcsőn kellett lemenni egy nagyon hangulatos udvarba, ami a folyópartra nyílt. Itt aztán olyan kilátás tárult elénk, hogy nem győztünk pislogni – egyből megértettük, miért olyan közkedvelt hely ez a Vang Vieng.

A térképünk a folyó túloldalára jelölt egy olcsó, bungalós szállodát, útba vettük hát a hidat, ám ott visszafordítottak, hogy az bizony pénzbe fog kerülni! Ráadásul nem is kevésbe! Már nem emlékszem, mennyit kértek, mert rögtön visszafordultunk, hogy a kicsit északabbra lévő gyalogos hídon keljünk át. Ez egy kis fa tákolmány volt, ingyenes és sokkal szimpatikusabb, mint a „private bridge”. A túlparton több sor bungalót is felfedeztünk egymás mellett, néhányat körbe jártunk, de végül az első mellett döntöttünk. Egy „Other Side” nevű helyen vertünk tábort erre az estére és a következő néhányra. Egy éjszaka 30 ezer kipp, vagyis 870 forint volt itt, a tornácunkról látszódtak az óriási mészkősziklák és még egy függőágyunk is volt, amit Zita nem restellt azonnal ki is próbálni. Boldogok voltunk, hogy ilyen szép helyen vagyunk, örültünk, hogy megérkeztünk, mert ahogy körbenéztünk, úgy sejtettük, szép napoknak nézünk elébe itt Vang Vieng-ben.

Thinkeo-ból Hinheup-ba, majd onnan Vang Viengbe 2012. november 21. és 22-én kerékpároztunk át, 52 illetve 63 km-t megtéve.