Reggeli csónakázás a Gangeszen

A sarnathi napot egy igazi sűrű, mozgalmas, hosszú teli nap követte Varanasiban. Még előző nap éjjel a tetőteraszi éttermünkben vacsorázás közben megbeszéltük Gabriellel, hogy reggel 6-kor találkozunk az Assi Ghats-nál, és már egy a Gangán úszó csónakból nézzük végig a napfelkeltét. A baj csak az volt, hogy amit én a GPS-ről napfelkelte időpontjának olvastam (6:38) az valójában a naplemente ideje volt. Ezért amikor felkeltünk háromnegyed hatkor, már világos volt, amin csodálkoztunk. Kiérve a Gangesz partjára újra megnéztem a GPS adatait, és ekkor szembesültem a hibámmal. Nagyon nem keseredtünk el, mert a nap azért még alacsonyan járt, és az az időszak, amikor a legszebb arany fényében árasztja el a világot, még előttünk volt. Siettünk az Assi Ghats-hoz, ahol hamar megtaláltuk Gabrielt. Ittunk gyorsan egy csájt, hogy azért mégis magunkhoz térjünk, majd elkezdtünk küzdeni a csónakosokkal az áron. Kb. 10 percbe tellett, mire egyikük elvállalta, hogy elvisz minket a Main Ghats-ig és vissza 150 rupiért. Persze ehhez háromszor el kellett sétálnunk. :)

A csónakázás a Gangeszen fantasztikus élmény volt így kora reggel, és szerintem senkinek sem szabad kihagyni, aki Varanasiba érkezik, mint turista. A kora reggeli órák ideálisak, mert ekkor süt szemből a nap, gyönyörűek a fények, ugyanakkor nincs még meleg, és az élet is nagyban zajlik a folyóparton. Nem tudom, milyen napközben, de mi rengeteg érdekes dolgot láttunk, és ezek csodaszépek voltak. Először is rengeteg ember fürdött és imádkozott a partokon. Ugye a Gangesz az indiaiak legnagyobb szent folyója, ezen belül pedig Varanasi szintén egy nagyon nagy zarándokhely a Gangesz partján. Aztán az emberek nem csak fürödtek, hanem mostak is a Gangeszban. Egy ferdén lerakott kőlaphoz csapkodták a ruhákat, vagy ugyanerre a kőlapra lepakolt ruhákat püfölték egy vastag bambusz bottal. A kimosott ruhát sokszor hatalmas nagy területen teregették ki a betonra, láttunk több tíz négyzetméteren kiterített lepedőket. Találgattunk, hogy hogyan lehet ennyi ruha együtt, és arra jutottunk, hogy talán valami óvodáé, vagy kórházé lehet. De nem csak munka és imádság folyt a Ghats-ok mentén, még egy tollaslabda pályát is felfedeztünk a lépcsők között. És valóban, ha belegondolunk, bármely más labdás játék elég fáradtságos lenne, hisz amennyiben messze száll a labda, sokat kell érte lépcsőzni, méghozzá elég meredek lépcsőkön. Bár kétlem, hogy az ilyesmi zavarná az indiaiakat.

VIDEO GANGA 1 – Hamarosan…

A part menti épületek is érdemelnek néhány szót, mert bizony azok is nagyban hozzájárultam a pompás látványhoz. Némelyik csak egy koszos gyárépület oldalának tűnt, mások viszont úgy néztek ki, mint egy kisebb palota, díszes borítással, tornyokkal. Az összkép a felkelő nap fényénél valóban csodálatos volt, és éreztette velünk, hogy nem akárhol vagyunk. Aki szeret fotózni, kedveli az indiai kultúrát, és értékeli az élettel teli képeket, annak egy ilyen reggeli csónakázás több mint tökéletes túra csodálatos fényképek elkészítéséhez. Nem fér bele az összes jól sikerült fényképünk ebbe a bejegyzésbe, de ha a honlap jobb oldal megkeresitek a fényképeink kategorizált listáját, India, Uttar Pradesh és Varanasi alatt találtok még többet. Mi, amíg csónakáztunk, folyamatosan kattintgattunk, vagy Zita vagy én mindig kézben tartottuk a fényképezőt, mert bár az emberünk evezve lassan haladt a hajóval, nekünk sokszor még ez a tempó is gyors volt. Akkor nem jutott eszembe, de most hogy így felidézem, gondolatban magam mellé képzelem Szakáll barátomat, ahogy megvadultan és boldogan kattintgat a nagy kilós tükörreflex fényképezőgépével. Szőr, ha egyszer errefelé visz az utad, Varanasit, és a hajnali csónakázást a Gangeszen ki ne hagyd! :)

Miután megfordultunk a színes, emberektől és hajóktól zsúfolt fő Ghats-nál, végre volt időnk jobban megnézni mindent, és nem csak a fotózásra koncentrálni. Itt láttunk egy csónakot, ami ugyan lepukkant volt és kopott, de az egész teste be volt festve, méghozzá egy hirdetéssel. A tetején főleg asszonyok utaztak, rogyásik volt rakva emberekkel a csónak, valószínű valami szállítmányért vagy termékért mentek, mert sokak fején ott volt az a kis rongy darab, amit akkor használnak, amikor a fejükön cipelnek valamit. Visszafelé, még láttunk néhány új dolgot is, ilyen volt néhány horgászó ember. Ők nem ismerték a horgászbotot, pusztán a kezükben tartott damillal horgásztak, azt, hogy milyen sikerrel, már nem láttuk. Aztán volt még egy érdekes dolog, egy oldalára fordított fekete csónak. Azért volt fekete, mert egy ember éppen ekkor kente be kátránnyal a belső felületét. A művelethez nem használt ecsetet, hanem megint csak a puszta kezét.

A Nana és a vasútállomás rendőrségén

Oldalakat lehetne még áradozni erről a szűk másfél órás csónakázásról, de most nem teszem, hanem inkább lassan továbbhaladok. A képek úgyis többet mondanak, ha pedig ennyi sem elég, akkor már csak egyet tudok mondani: álmodjatok, gyűjtsetek rá, gyertek, és tapasztaljátok meg magatok is! :)

A csónakázás után még mindig nagyon korán volt, ugyanakkor már annyi mindent láttunk, hogy úgy éreztük, régen ébren vagyunk, és lehetne akár dél is, holott még reggel 8 óra sem volt. Elkísértük Gabrielt egy netcaféba, majd beültünk egy igen kellemes helyre reggelizni. Nagyon megkedveltük ezt a helyet, mert helyben sütött kenyeret adtak a rántottához, és bőséges mézet. Innivalónak pedig találtunk egy új csodát, a Nanát. Ez az ital már kinézetében sem akármilyen, ugyanis a színe erős zöld. Ez az apróra darált mentaleveleknek köszönhető. Ezen kívül van még az italban citrom, és gondolom cukor is, mivel édes volt. Mindezt jéggel, és mondjuk cukor helyett mézzel fogyasztva kiváló nyári frissítő, ami azt hiszem, egészséges is. Az ilyen apróságok miatt is nagyon élvezzük az utat, mert ezektől is gazdagodunk, és már előre elképzeljük, hogy otthon mentát is fogunk tartani (ez nem nehéz, talán még egy lakás erkélyén is működhet cserepekben) és a forró nyári napokon elkészítjük a Nanát, és… milyen jó lesz újra ilyet inni, s visszaemlékezni ezekre a napokra.

Azért ezek a napok közel sem voltak tökéletesek, mert tökéletes nem létezik, különösen Indiában nem. Persze mindenhez lehet pozitívan viszonyulni, de ha nem baj, megemlítek egy negatív eseményt is, mert ehhez a naphoz ez is hozzá tartozott.

Chandan megkért minket, hogy látogassuk meg a Varanasiban élő nővérét és családját egy ebéd vagy vacsora erejére. Mi ezt a napot néztük ki, méghozzá ebédhez, mivel tudtuk, hogy este újra programunk lesz. Szépen el is mentünk a riksával a főpályaudvarhoz, hogy ott átszálljunk, ahogy Chandan nagyon ügyesen meghagyta nekünk. Miután fizettem a riksásnak, azt vettem észre, hogy Zita kiabál és fut egy férfi után. Nem láttam, mi történt, de persze az volt az első, hogy én is utánuk eredtem. Flip-flopban voltunk, de így sem kellett sok, hogy utolérjük a fickót. Látatlanban is leordítottam fejét, és Zita egy szép csattanós pofont is elhelyezett az arcán, és én csak ezután tudtam meg, hogy mi is történt valójában. A pasi megfogta Zita mellét, majd még mindehhez vigyorgott is egyet, mire Zita utánaeredt. Mikor ezt megtudtam, újra a fickó után eredtem, mert időközben útjára engedtük. Ezt az akciómat már látta egy rendőr is, aki intett, hogy mit csinálok / ne csináljam. Mire én szóltam, hogy inkább jöjjön és ne beszéljen, mert a feleségemet fogdosta az az ember! Két perc múlva négyesben sétáltunk a pályaudvaron található rendőrségre, a rendőr az emberünket hátul, a feneke felett az övénél fogva vezette. Ekkor kicsit elgondolkodtunk, hogy kell-e ez nekünk és kell-e ez még az emberünknek, nem tanulta-e meg máris a leckét? Ki tudja, meddig fog ez tartani és mivel jár nekünk? Visszaút már nem volt, ezért egy gyors telefont megengedtem Chandannak, hogy szóljon a nővérének, hogy késünk egy kicsit, mert történet van. Beletörődtünk, mondván, hogy már tenni úgyse tudunk mit ellene, na meg különben is, ha már megjártuk a rendőrséget Iránban és Pakisztánban is, akkor nagy kár lenne kihagyni Indiában, nemde bár? :) Bent a rendőrségen minket senki nem kérdezett, csak álltunk mint a tök, a rendőrök meg magyaráztak egymásnak, és az emberünk is magyarázott nekik. Itt arra gondoltam, hogy most nagyokat lódít az emberünk és kitalál valami történetet, így elmennek a dolgok rossz irányba, és a végén még mi kerülünk bajba, mert felpofoztuk ezt a gyökért, ezért hangosan megkérdeztem a rendőröket, hogy kíváncsi-e valaki a mi verziónkra is, avagy az igazságra? Erre leintettek, hogy maradjak nyugton. Hmm… Mi a franc történik? Egy perc múlva behívtak a rendőrkapitány irodájába minket, ahol a kapitány szívélyesen köszöntött, és hideg, palackos szűrt vízzel kínált minket. Nemsokára az emberünket is bevezették, de vele már nem bántak ilyen barátságosan, ellenben a kapitány mellé vezették, akivel elkezdtek beszélgetni. Az egyik mondatnál a kapitány arca elváltozott, és elkezdte ütni az emberünket a fején. Na ha eddig nem, most tisztán látszott rajta, hogy már alaposan megbánta azt a tapizást. De mi is, hogy idáig vittük a dolgot, mert akármit is tett, szörnyű volt nézni, ahogy a nagydarab rendőrkapitány üti a fejét. Ezért szóltunk is, hogy elég lesz, elég büntetést kapott már. Később azt is kértük, hogy ne büntessék még tovább, ne verjék tovább és pénzre se büntessék meg. Zitának különösen rosszul esett látni, ahogy „miattunk” egy embert vernek. Megkérte a kapitányt, hogy csak annyit mondjon el az embernek, hogy csak azért, mert Zita fehér, és nem száriba öltözik, az még nem azt jelenti, hogy megengedhet magának ilyeneket vele szembe. Zita egyébként egyáltalán nem öltözött kihívóan, hosszú szoknyában volt és a felsője felett még viselt egy fekete kendőt is, ami befedte a vállait.

Később, amikor kifelé mentünk, még láttuk, ahogy az ember kipakolta az összes cuccát egy pultra átvizsgálásra, a pult túloldalán lévő rendőr pedig felülről üti a fejét. Ezt megint rossz volt látni, és megint megkértük a rendőröket, hogy ne üssék már tovább az embert, és máshogy se büntessék. Ők ezt megígérték, és mondván, hogy ez az ő dolguk és mi most fáradjunk dolgunkra, nem tudjuk, mi történt a továbbiakban. Zitát nagyon felzaklatta a dolog, egész nap és még másnap is láttam rajta, hogy megviselte ez a dolog. Mondta, hogy nem is a fogdosás maga, hisz jól felpofozta a hapsit; hanem ahogy a rendőrörsön az igazságszolgáltatás nevében bántak a férfival. Csak úgy csöndesen kérdezte meg tőlem Zita az este folyamán, hogy “ha azt mondom, hogy meg is erőszakolt és elvette 1000 dolláromat, akkor még azt is elhiszik, csak mert fehér nő vagyok? Nem volt kicsit egyoldalú ez az igazságszolgáltatás?” Később arra is gondolt, hogy mivel nem értettük, mit beszél a férfi a rendőrkapitánnyal, lehet, hogy ott elhangzott a vallomás, és innentől már ment minden a maga útján, úgy, ahogy ez náluk szokás.

Egyébként érdekes volt látni, hogy működik itt a „büntetés végrehajtás”, és megkockáztatom, hogy az indiai körülmények között ez a leghatékonyabb módszer, persze csak mindaddig, amíg a rendőrök nem okoznak vele maradandó károsodást a bűnösben, és amennyiben az tényleg megérti, hogy mi rosszat tett és miért. Esetünkben ez utóbbi biztosan megvolt, és reméljük az előbbiben is sikerült féken tartani magukat a rendőröknek. Akik egyébként nem tűntek állatoknak vagy őrülteknek, a rendőrkapitány egy nagydarab, tekintélyes alak volt, és úgy tűnt, ez a módszer bevett szokás errefelé.

Chandan testvére, Smita családjánál

Ezek után kicsit zaklatottan, de folytattuk az utunkat egy shared riksával Smita-ékhoz. Mire megérkeztünk, és megtaláltuk a házukat, kellően lenyugodtunk. Emu és Harsh, Smita két kisfia jól beszéltek angolul, így rengeteget társalogtunk velük. Amikor Chandanról kérdeztem őket, azt mondták, hogy „Chandan is very strict” vagyis, hogy nagyon szigorú. Chandan az a szigorú nagybácsi, aki meghagyja nekik, hogy tanuljanak keményen. Ha már nem indulhatnak olyan „előnnyel” amilyet Chandan megtanultam a kezdeti megpróbáltatásai közepette, legalább legyen egy szigorú nagybácsijuk, aki mindig meghagyja nekik, hogy tessék szorgalmasan tanulni. A fiúknak a tankönyveibe is bele tudtunk pislantani, és meglepetten tapasztaltuk, hogy vagy az itteni tankönyvek nagyon fejlettek, vagy a világ fejlődött sokat, azóta, hogy mi 6-8 évesek voltunk. :)

Smita nagyszerű, csodafinom ebédet varázsolt elénk, a lakoma után pedig nagyon jót játszottunk a gyerekekkel. Volt egy kedvenc játékuk, ez a kihúzós, földön percekig a hegyén pörgő történet, ehhez kreáltunk szabályokat, és próbáltunk meg azok szerint játszani. Jó volt pár percre újra gyereknek lenni, de azért a végén hagytam Henry-t nyerni. :) Mivel ők engem Harry-nek szólítottak, én is elkezdtem Emánuelnek és Henrynek szólítani őket, persze ez már nem tetszett nekik annyira. :) Szóval nagyon kellemes órákat töltöttünk Smita-éknál, és sajnáltuk, hogy nem tudtunk estig maradni, amíg Smita férje haza nem érkezett. Így vele már nem sikerült megismerkednünk.

Ganga Aarti ünnepség a Dasaswarnedh Ghats-nál

Ellenben a Varanasi-i csúcsforgalomban volt részünk. Visszafelé a Dasaswarnedh Ghats-hoz egyenest mentünk egy riksával, mert már fogytán voltunk az idővel és nem volt kedvünk ismét megfordulni a pályaudvar környékén. A legporosabb, legbüdösebb utazásban ekkor volt részünk talán egész Indiában. Őrületes tömeg, por és szmog volt az utakon. Akkora, hogy azt még egy riksa hátuljából sem volt könnyű elviselni, bántuk is, hogy nincsenek nálunk a maszkjaink.

Dasaswarnedh Ghats az egyik legnépszerűbb, legszínesebb Ghats Varanasiban. Ez annak köszönhető, hogy minden este 7 órakor elkezdődik itt egy Ganga Aarti-nak nevezett ünnepség, amin most mi is részt vettünk. Ennek hátteréről megint nem fogok leírást tartani, de nézzetek meg egy kis részletet videón az ünnepségből:

Annyit azért tudunk, hogy Brahma itt áldozott fel (medh) 10 (das) lovat (aswa), és innen a név. Az ünnepség érdekes volt, és élettel teli, de igazából nem értettem azokat a turistákat, akik csónakból nézték végig. Nekünk nagyon tetszett a hinduk mellett ülve is. Igaz, így nem voltak a háttérben az épületek, de mivel a „tűzzel játszók” mindig minden mozdulatukat megismételték négy irányba, ilyen szempontból kb. teljesen mindegy volt, honnan nézi őket az ember. Emelgettek nagy mécsestartót rengeteg kis gyertyával, egy nagy lángot egy kígyófej alakú aranyozott valamiben, és persze a végén a fehér legyező sem maradhatott el. Ezek háttértörténetéről mind a mai napig semmit nem tudunk, és ez egyelőre csak egy kicsit zavar csak, mivel nem vallástörténeti kőrútra indultunk. :)

Egy szó mint száz, szép volt ez az ünnepség, de ezzel még nem volt vége a Dasaswarnedh Ghats-ön történteknek. Ahogy az ünnepség vége felé sétálgattam egy kicsit hátrébb a tömegtől, odajött hozzám egy indiai, hogy ő megmasszíroz 20 rupiért, vállat és nyakat! Húú, ez király mondom, végre elfogadható ár, de várjál barátom, a masszázs nem nekem kell, hanem a feleségemnek! – Mondtam neki, és magyaráztam, hogy várjon pár percet, amíg Zita visszajön a mosdóból. Ezt látszólag megértette, de valójában a „wife” szót biztos, hogy nem vette, mert amikor Zitát odaállítottam elé, hogy akkor őt kell megmasszírozni, tiltakozott, hogy azt nem lehet, nőhöz ő itt ilyen szent helyen nem nyúlhat. A fenébe! Egyszer találok egy elfogadható áron “masszőrt”, de ő meg vallási alapon nem hajlandó megmasszírozni a feleségem. :) Azért egy Zitával való rövid konzultálás után én, mint férfi, vállaltam egy masszázst, mondván, hogy majd figyelek és tanulok, aztán én majd meg tudom úgy masszírozni Zitát, ahogy engem ez a muki. A masszázs érdekes volt, de a nyakról és a vállról hamar kiterjedt a szemöldökömön keresztül a homlokomon át az egész karomra és hátamra. Pedig én még mielőtt egy ujjal is hozzám nyúltam volna, többször nyomatékosan meghagytam, hogy 10 perc masszázst kérek 20 rupiért, ahogy megbeszéltük, és semmi többet, mert nincs is rá több pénzem, mint 20 rupi. Aztán kezdett gyanús lenni a dolog, mert valószínűleg már túl jártunk a 10 percen és a csávó nem állt le, viszont arról kezdett beszélni, hogy milyen nemzetiségűeket masszírozott már hány sok száz rupiért. Ezért aztán felálltam a karjai alól, szembeültem vele, és még egyszer, lassan, tagoltan, érthetően elmondtam neki azt, amit az elején is, mielőtt átadtam volna neki a 20 rupit. Ez hatásos volt, mert nem csapott balhét és csak egy közepes méltatlankodást kaptam cserébe. Ugyanakkor a mai napig nem tudok különösebben haragudni a csávóra, mert ő csak megpróbált minél több pénzt keresni, és ezt nem teljesen európai módszerekkel próbálta, na de hát nem is Európában vagyunk, úgyhogy egy szavam sem lehet ellene. :) A masszázs egyébként nem volt rossz, igaz, különösebben nem volt nagy durranás, ám néhány olyan fogást azért mutatott, amihez előtte nem lett volna kreativitásom.

Az estét egy közös vacsorával zártuk Gabriellel, aki ezek után még nagy lendülettel nekivágott az első este kihagyott Monkey Temple-ben tartott bulinak. Csodáltuk amiért ilyen energikus volt, persze amikor erről beszélgettünk vele, tisztáztuk, hogy igazából ezt ő azért teheti meg, mert csak egy hétre jött Indiába, most kipörögheti magát, aztán lesz ideje otthon Sri Lankán kipihennie magát. Mi még nem megyünk haza egy darabig, ezért nem tartunk ilyen hosszú napokat. Így is, ez a nap az egyik leghosszabb volt Indiában, nagyon mozgalmas volt, és hajnaltól késő estig mindig történt velünk valami. Másnap már csak pihentünk, és készülődtünk tovább, mert este indult a vonatunk Khajurahoba…

37 óra és 2000km egy indiai vonaton

A Chennaiból Varanasiba tartó, 37 órás vonat utazásunk megérne egy teljesen külön bejegyzést, de akkor soha nem érném utol az útinaplóval magam, ezért megpróbálom csak egy bekezdésbe belezsúfolni ezt a másfél napot.

Rögtön felszállás után, amint megtaláltuk a helyeinket, tudatosult bennünk, hogy nem lesz egyszerű ez az út. A vonat sokkal koszosabb és zsúfoltabb volt minden más vonatnál, mint amit eddig Indiában láttunk, de ez még nem lett volna baj. Velünk szemben egy két kisgyerekes család ült, és hát azok a gyerekek… Mi ugyan még könnyen beszélünk így friss házasokként, gyerkőcök nélkül, de akkor is: A nevelés összes mintahibáját felfedeztük ezen a családon. A gyerekek haraptak, karmoltak, verekedtek, ütötték egymást és a szüleiket, az utasokat, dobálóztak, kihajigáltak dolgokat az ablakon, és legfőképpen folyamatosan sikoltoztak, kiabáltak, ha valami épp nem úgy történt, ahogy szerették volna – és legtöbbször így volt. Ha az anyjuknak egyszer elege lett, megfogta a szájukat és összeszorította – ez volt a nagy-nagy büntetés! Ettől úgy elkezdtek üvölteni, mint még soha addig. Erre fel az édesanya megsajnálta őket és elkezdte puszilgatni a fiúkat. Ettől aztán hamar újra erőre kaptak és pár perc múlva már ugyan úgy, vagy még nagyobb erővel randalíroztak tovább. Persze mondanom sem kell, a velük járó ricsaj és állandó felfordulás megint senkit az égvilágon nem zavart kettőnkön kívül. :)

De ez még mind hagyján volt, ha csak ők lettek volna, még akkor is egy igen kellemes vonatút lehetett volna ez a 37 óra. Ám a vonaton, mi több már csak a mi vagonunkban is voltak még pár százan. Először nem értettük, miért, aztán megtudtuk, hogy a vonatra el lehet adni „Wait List”-es jegyeket is, vagyis olyan jegyeket, amihez nem tartozik szék, se éjszakára ágy. Ezért történt, hogy a második reggel, amikor felkeltem a legalsó részen, a szemközti ülésről öten bámultak rám. A háromfős ülésről. Egyszer összeszámoltam, hányan vagyunk azon a 8 ülésen, amire közvetlen rálátásom volt. 15-en ültünk ekkorka helyen, de ez még mindig nem volt semmi, mert a legdurvább tömeg éjszaka volt, amikor valahogy éjjel egy környékén ki kellett mennem a mosdóba. Kezdődött ott, hogy a két ágy között középen a földön már kapásból ketten feküdtek, tőlük már eleve nem tudtam letenni a lábam. Aztán a folyóson is teljes hosszába emberek és csomagjaik hevertek az ágyakon pedig nem egyszer két-három ember feküdt, így még a pókember mászás is nehézkes volt ezen ágyak peremébe kapaszkodva és a széleken lépkedve. Végül valahogy kikeveredtem a vagon végébe, ahol kb. csak öt embert kellett felkeltenem, hogy odaférjek a WC ajtóhoz. A szó szoros értelmébe egymás hegyén-hátán voltak az emberek, volt, hogy még a mosdókagylóban is a csomagjuk volt. Kivételesen ekkor az egyik oldalt a vonat ajtaja zárva volt, de csak azért, hogy ott abban a sarokban is elférjen három-négy ember. Ezelőtt elképzelni sem bírtunk volna ilyen tömeget.

Nappal készítettünk egy kis videót, ez valamennyire tükrözi a helyzetet, de hozzá kell tenni, hogy ez még közel sem a legnagyobb tömeg:

VIDEO VONAT VARANASIBA – HAMAROSAN (Ázsiában nem terem minden fán gyors internet… :)

Talán a legdurvább szituáció az volt, amikor épp igyekeztem volna valahová, de a vagon végében a WC-knél szokás szerint hatalmas tömeg volt, ráadásul szemből jött egy ételhordó egy hatalmas tálcával, akit valahogy el kellett, hogy engedjük az útjára. Hirtelen két hatalmas termetű asszony, és egy 3 éves guggoló csöppség mellett találtam magam az alig 1nm-es WC helyiségben. :) Ez az igazi India, ezt nagy kár lett volna kihagyni!!! :D
Szóval ez a nagy tömeg ennyi ideig kicsit már nekünk is sok volt, még két és fél hónapos indiai tömegkiképzés után is. Persze azért voltak pozitív dolgok is, pl. amikor átmásztam három vagonon, hogy találjak egy működő konnektort a netbook töltéséhez, két vagonnal odébb már sokkal normálisabb körülményeket találtam. Szóval ebben az is benne volt, hogy kicsit balszerencsénk volt az ülőhelyünkkel. Odébb valamivel kulturáltabb emberek ültek, nem volt akkora ricsaj, és a vonat is tisztább volt, sőt, az ablakok mellett, minden 6 üléshez jutott egy konnektor. Így történt, hogy amikor látták egy ilyen vagon utasai, hogy mi járatban vagyok, leültettek maguk mellé (hatodiknak egy hármas ülésre!), és szabaddá tettek nekem egy konnektort. Sőt, mi több, egy rövid 10 perces beszélgetés után kérés nélkül magamra hagytak, és még egy bejegyzést is meg tudtam írni, mialatt feltöltöttem a netbook aksiját.

Na de amibe nem halunk bele, attól megerősödünk, úgyhogy összességében nem is nagyon bánjuk, hogy ilyen nehézségeink voltak, ha a kulturáltabb, kevésbé zsúfolt vagonba kapunk helyet, most nem is lenne miről írnom. :P Igaz, talán ott az így megszületett 15 oldal útinaplónál is többet tudtam volna megírni ez idő alatt, na de hát valamit valamiért. Utólag már értékeltük ezt a kiképzést, mert az elején még elképzelni sem bírtuk, hogyan fogjuk túlélni a 37 órát ennyi ember között ilyen kis helyen. Aki egyébként nem vágyik ilyen élményekre, az megtalálja az otthoninál is nagyobb kényelmet, a légkondit, és a felsőbb osztálybeli társaságot az első osztályon, még mindig viszonylag elfogadható áron. Állítólag nagyon kényelmes, van saját tered, az öledbe hozzák a teát, kávét, újságot, és most hirtelen nem tudom kiszámolni, de el tudom képzelni, hogy olcsóbban, mint otthon a másodosztályon.

A monszun a szobánkba tör

A leszállásnál azért még volt egy kis tülekedés, mert ahogy a metrónál se, itt még annyira se tanulták meg az emberek, hogy mindenkinek jobb, ha előbb hagyják, hogy a leszállok leszálljanak, és csak aztán szállnak fel. :) A riksázás és a szállodavadászat ismét egy nagy pozitív csalódás volt, nem is akartam elhinni, hogy a riksás elvisz minket valóban csak 30 rupiért 4km-re. De elvitt, és nem kért többet, persze ebben az is benne volt, hogy a szállodástól kapott egy kis részesedést. Viszont a szállodát is sikerült lealkudni 150 rupira, ami már nekünk is egy igen jó ár volt, a fájdalomküszöbünk alatt. Igaz, a szobánkat mi magunknak kellett kitakarítani, és a friss ágyneműt felhúzni, de ezt nem bántuk ennyi pénzért. Ráadásul ez a szoba igen hűvös volt, ami megint csak nagyon jól jött. Igaz, egyik este ránk szakadt az ég, jött egy kisebb monszuneső, olyan, amilyet eleddig még nem igen láttunk. Ha ekkor nem lettünk volna otthon, bizony átázott volna minden cuccunk a földön hagyott Hello Journey-kben. Merthogy üvegablakunk nem volt, csak a szúnyogháló előtt néhány behajtható palást, azokon viszont bevert az eső, és a szoba padlóján végighömpölyögve távozott az ajtón, majd le a lépcsőházban ki az utcára. Ez mind egyébként az „Elvis Hotel” nevű csodás helyen történt velünk, Zita pedig az előbb említett riksás verdáját próbálgatja ezen a videón a szálloda előtti rövid utcaszakaszon:

VIDEO ZITA RIKSA – HAMAROSAN (Ázsiában nem terem minden fán gyors internet… :)

Első este lemerészkedtünk a tőlünk csak pár perc sétára Gangesz partjára. Ekkor már sötétedett, de még így is fenséges látvány volt, ahogy kiértünk a szűk sikátorok labirintusából, és egyszer csak a széles, meredek lépcsősor előtt elénk tárult a hinduk szent folyója. Kelet felé sétáltunk el a Ghats-ok mentén, erre azért volt lehetőségünk, mert a folyónak ekkor alacsony volt a vízállása. Egy központibb helyre, az Assi Ghats-hoz kiérve aztán véget ért a csendes séta, éttermeket, árusokat és rengeteg embert találtunk körülöttünk. Beültünk egy az útikönyv által is említett étterembe, remélve, hogy ehetünk valami európai kinézetűt, de sajnos tényleg csak a kinézetében és az áraiban hasonlított az étel a hazaira, íz világában messze elmaradt attól, amit reméltünk. Ahogy folytattuk tele gyomorral a bazársoron, észrevettük, hogy rengeteg műanyagkannát árulnak mindenütt. Ez a hindu zarándokoknak van, hogy haza tudjanak vinni egy kicsit a szent vízből. Amibe egyébként pár száz méterrel feljebb hamvasztva temetnek el embereket, és amiben naponta ezrével fürdenek az emberek, és a felszínén nem egy helyen úszik a szemét. De hát ha nem így lenne, már meg is lepődnénk. :) Nem akartam elhinni, de a saját szememmel láttam egy embert inni ebből a folyóból. Amúgy minden tiszteletem az övék, és most ezeket nem megint piszkálásból írtam, már kibékültem azzal, hogy itt a szemét az utcák és az élet része.

Ahogy sétáltunk kifelé a bazársorról, egyszer csak egy ismerős arcra lettünk figyelmesek. Gabriel sétált velünk szembe. Amíg mi Mammalapuramban időztünk, ő megjárta Delhit, meglátogatta a barátját, és átjött Varanasiba, ő is ezen a napon, délután érkezett. Telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy este találkozunk a Monkey Temple-nél, ahol valamiféle zenés-táncos előadás volt beharangozva. Előtte azonben mi még hazamentünk az Elvis Hotelünkbe, de ekkor már nem a Ghatsokon át, hanem az utcák forgatagán át. Az volt a tervünk, hogy veszünk öt literes palackot, és víztisztításra nem csak a Katadyn kerámiás + aktív szenes szűrőjét használjuk, hanem a víztisztító tablettáinkat is. Ezt a Gangesz vize miatt akartuk így csinálni, de végül nem kaptunk 5 literes palackot, így be kell, hogy valljuk töredelmesen, Varanasiban vettük a műanyagpalackos vizeket. Ennek mi sem örültünk, de nem akartunk a Gangesz „hullás” vizéből inni, csupán egy félig hiányos szénpatronnal megáldott szűrővel szűrve. Tudom, tudom, ez a hullás dolog butaság, de egyszerűen itt nem vitt rá minket a lélek, hogy megszűrjük és megigyuk a Gangesz vizét. A séta hazáig nem csak a sikertelen palackvadászat miatt tartott sokáig, hanem mert ránkakaszkodott egy kb. 7 éves forma kissrác, és negyed órán át nem bírtuk lekoptatni. Szorosan követett minket, és közben mindig pénzt kért, illetve a boltok polcain mindenféle random termékekre rámutogatott, hogy ezt meg azt vegyük meg neki. Persze tudtuk, hogy csak a pénzre megy és a terméket a boltosnál azonnal visszaváltotta volna. Csak nagyon nehezen, egy boltos közreműködésével sikerült lerázni a srácot, aki amúgy nagyon ügyesen a véges türelmünkre építve próbált pénzt kicsikarni tőlünk – sikertelenül. Azt gondolta, ha elég kitartó, előbb-utóbb megunjuk a társaságát, és már csak azért is veszünk neki valamit, hogy lekopjon. Hát nem így volt. :) Ezen az úton most mi is úgy vagyunk, hogy idővel jobban állunk, mint pénzzel, és ezt Indiában jól lehet kamatoztatni olyan téren, hogy alkudozunk, körbejártunk, tájékozódunk, próbálkozunk, vagy épp kivárunk.

Igaz, a „több időnk van mint pénzünk” elv alapján megtehettük volna, hogy „ingyen” elsétálunk a 3km-re lévő Monkey Temple-höz, de mi egy 20 rupis arany középutat választottunk, egy kedves biciklis riksás képében. Még mindig elképedek, amikor ezeket vékony, de szívós embereket nézem munka közben. Riksájuk legalább 50 kilo, heggesztett vas, ráadásul nem spórolták belőle az anyagot, a hátsó tengely mögött rengeteg riksán láttunk három öntött vas szívecskét. Darabja lehet vagy másfél kiló, de mit számít, a szeretet az első! :) És tényleg csupa szív, mosolygós emberek ezek, persze csak azután, hogy megállapodtál velük egy neked is megfelelő árban, természetesen mindig azelőtt, még mielőtt felszállnánk a riksára. A templomi hacacáréba sajnos nem vihettünk be fényképezőt, se mobilt, így kicsit most bajban vagyok, mert igen nehéz leírni, amit odabent láttunk. Furcsa élő zenére egy idős, sárgába öltözött ősz bácsi, csettintgetett, lépegetett, és közben nagyon furcsán „énekelt”. Nem csak hívek, hanem rengeteg turista is figyelte őt, még kivetítőkön keresztül is. Közben azért egy pár méterrel odébb ment az imádság is, emberek édességeket áldoztak, cserébe kaptak egy korty vizet a tenyerükbe, amit aztán megittak, a maradékot pedig a hajukba, és a tarkójukra kenték. Itt valóban él a mondás: „Ezt kenheted a hajadba!” :)

Sarnath – “with croud”

Gabriel sajnos időközben lerobbant kicsit, és ezért ekkor egy ayurvedikus orvos társaságában időzött inkább, de aztán másnapra feltámadt, és kitaláltuk, hogy menjünk el a város északi határában található, buddhista zarándokhelyre, Sarnathba. Gabriellel megbeszéltünk egy találkozót tőlünk néhány Ghats-nyira Nyugatra. Míg oda elsétáltunk, egy kellett, hogy menjünk egy „krematórium”-os Ghats-on. Magát a hullaégetést nem láttuk, csak azt, ahogy színes ruhákkal letakarva, nagy csinnadrattát csapva hozzák a testet, és a parton pedig számára már előkészített, égő rönköket. De ez így épp elég is, mert azok után, amiket hallottunk erről a temetési szertartásról, ennyi alapján pont el is tudtuk volna képzelni – ha akarjuk.

Sarnath-ba hárman Gabriellel béreltünk egy riksát egész napra 300-ért. Odaféle tettünk egy kis kitérőt a sofőrünk egy barátja és egy benzinkút felé, így közel másfél órát is eltartott az út, és közben olyan „utcákon” mentünk keresztül, hogy azokhoz képest egy csatatér rendezett helynek számított volna.
Sarnath a buddhisták négy legnagyobb zarándokhelyének egyike, amely arról híres, hogy Buddha itt tartotta első híres beszédét, és már 640-ben találtak itt 100m-es sztupát és 1500 buddhista szerzetest, de aztán, mint sok történetben errefelé, jött a muszlim, és vele eltűnt minden, ami nem allah nevét viselte. 1835-ig kellett várni, mire a brittek újra felfedezték a helyet. Így ma már mi is elköthettünk itt egy kellemes napot, gyönyörű buddhista templomokat láttunk, és egy iskolába is bemerészkedtünk ahol pár percig részesei lehettünk egy buddhista szertartásnak. Pontosabban Zita és Gabriel talán egy fél órát is bent voltak és a végén még teát is kaptak, én 10 perc után meguntam és kijöttem – vesztemre így lemaradtam a finom teáról. Egy park szomszédságában aztán felkutattunk még egy nagyon szép templomot, ami mellett találtunk egy gyönyörű szobrot, ami pontosan Buddhának azt a bizonyos híres első tanítását mutatta, és volt ott egy nagyon fontos fa is, aminek Gabriel magyarázta a jelentését, de sajnos már elfelejtettem. Hogy őszinte legyek itt se tudtam teljesen átvenni a hely szellemét, de azt hiszem, két és fél hónap India után ez nem is nagy csoda. Mindenesetre azért nagyon jól éreztük itt magunkat és a legkedvesebb történet természetesen megint nem köthető se buddhához, se más ősi történethez, hanem csak úgy „történt” velünk, most. A nagy sztupától az utcára kikanyarodva találtunk egy faja is kis éttermet, aminek a falára egy bácsika éppen festette a választékot, természetesen árakkal, és ahogy az a legtöbb ilyen kiíráson lenni szokott Indiában, helyesírási hibákkal tarkítva. Mi szerényen és illedelmesen közöltük a tulajjal, hogy a paradicsom az nem tamato, hanem tomato, az aludjtej nem courd hanem curd, a dupla tojásos tekercs pedig nem duble, hanem double! :) Ő ezt nem vette sértésnek, hanem örült, hogy segítettünk neki, mi pedig örültünk, hogy segíthettünk. Odabent azonban a kint írt áraknál jóval drágább árakat találtunk, és hamar meg is tudtunk, hogy a kint írt árak csak holnaptól érvényesek a hamarosan nyíló utcai verziójában az étteremnek. Ez viszont azt jelentette, hogy egy másik hely után kellett néznünk ebédelés gyanánt. Ezt hamar meg is találtuk pár száz méterrel, egy dzsáin templommal és egy tucat utcai árussal odébb. A kellemes beszélgetéssel eltöltött ebéd után ugyanazon étterem felé vettük az irányt, hogy visszataláljunk a riksás barátunkhoz. Örömmel tapasztaltuk, hogy a helyesírási hibákat a festőmester mind szépen kijavította, ám nagy derülve láttuk, hogy a courd-ből nem sikerült curd-őt csinálni, ám croud-ot, vagyis tömeget annál inkább. Három helyen is! Három étel is rendelhető courd-el, vagyis tömeggel. Hát komolyan, hangosan nevettünk! Nem is Indiában lennénk! Ha hiányzik egy kis tömeg, ami amúgy nem jellemző ebben a csendes kis városkában, kérhetünk ételt tömeggel. Csak húsz vagy harminc rupi az étellel együtt, és garantáltan legalább harmincan körbeállnak és néznek, ahogy eszel! :) Ha hiányozna a feeling! :) Ez a tömeges étel annyira megtetszett nekünk, hogy még egy csoportképpé is összeálltunk a kedvéért. Félre ne értsetek, most nem cukkolom, vagy megvetem őket ezért, mert az, hogy a festőmester nem tud helyesen írni, inkább szomorú, mint vicces, az pedig, hogy Indiában tömeg van, közel jönnek hozzád, és megbámulnak, itt normális, és elfogadott. Mivel ilyen sokan vannak, a privát szféra, mint fogalom egyáltalán nem létezik, ezért olyan közel jönnek hozzád, hogy az elsőre zavaró lehet, sokadjára pedig kiborító, de Te jöttél Indiába, ezért ezt el kell fogadnod. Mi ha nem is könnyen és nem is elsőre, de eddigre ezt már elfogadtuk, és most nem rajtuk, hanem velük nevettünk, ezen a curd-courd aludtejes-tömeges hibán az étlapon.