Phokoun – Kiukacham, az egész napos hullámvasút

Phokounban korán keltünk a nappal, mert tudtuk, hogy hosszú nap vár ránk, talán keményebb és durvább mint az előző nap. Mert tegnap ugyan az egész álló nap csak felfelé tekertünk, de az csak egy(!) felfelé volt, míg a mai napon tudtuk, hogy legalább négy, egyenként is 1-1 órás mászás vár ránk. Legalábbis a tegnap reggel Manu-tól kapott szintmetszet ezt mutatta. Miután megcsodáltuk a kilátást a vendégház tornácáról hátrafelé, a felhős völgyek felé, hármasban indultunk el, együtt Victorral. Hamar kiderült, hogy Phokoun valójában még előttünk van, a Phonsavanh-i elágazásig még vagy 5km-t tekertünk, közben többször is megálltunk, először kekszeket vásárolni, mert a travellingtwo-s útleírás azt mondta, nem sok bolttal és étteremmel fogunk találkozni, másodszor azért, mert eleredt az eső. Victor egy kicsit tovább gondolkodott az esőruha felvétel mint mi, csak később állt meg, mikor mi már Zitával fel voltunk öltözve. Egy kanyar után mi is megálltunk, egy eresz alatt bevártuk őt, két perc múlva meg is érkezett az „esőkabátjában”, ami valami szakadt nejlonponyva volt csak a felsőtestére kötve. Csak ezután érkeztünk meg az elágazáshoz, ahol több éttermet, boltot és szállót is találtunk. De mivel ekkora már betankoltunk, itt meg sem álltunk, hanem kanyarodtunk balra, Luang Prabang felé. Itt még egy kicsit emelkedett az út, miközben már láttuk a folytatást, a völgy túloldalán alattunk lefelé haladó utat. Ahogy felértünk a legmagasabb pontra, levetkőztünk, mert elállt az eső. Victor ezen a ponton elhúzott tőlünk, kettesben maradtunk Zitával, de nem aggódtunk emiatt, tudtuk, hogy össze fogunk még futni Victorral, legkésőbb Luang Prabangban.

Az út, ahogy azt vártuk, nem sokáig lejtett, hamar egy újabb emelkedőn találtuk magunkat, ami ugyan nem tartott soká, de utána egy rövid lefelé száguldás után újabb kaptató kezdődött. A Hmong falvak sem értek véget, sok bambuszházat láttunk az út szélén, és ezek hol a földre épített, hol cölöpökön álló épületek voltak, egyvalamiben azonban mind megegyeztek: egyikben se volt tégla vagy beton. :) Ennek ellenére azért nem kell azt képzelni, hogy „ősemberek” lakták ezeket a házakat, ugyanis a tehetősebbeknek mind volt a ház mellé műholdvevő tányérjuk, és ezek kivétel nélkül mind rácsos tányérok voltak, gondolom azért, hogy átfújjon rajtuk a szél és ne kidöntse őket, illette, hogy ne kelljen beléjük annyi anyag és így olcsóbb legyen az előállításuk és a szállításuk. Na és még azért is, hogy kiválóan lehessen rajtuk csilit szárítani. Micsoda találékonyság! Végül is adja magát, szép nagy felület, amit a nap is süt és a levegő is járja.

Ezen a délelőttön aztán még összetalálkoztunk egy motoros csapattal, akik Malajziából hajtottak el idáig, és már hazafelé tartanak, valami elképesztő kevés idejük maradt hazajutni a szabadságuk végéig – ha jól emlékszem, 6 napjuk volt, hogy Kuala Lumpurba jussanak. Végülis meg lehet csinálni, ha napi sok száz kilométert belehúznak a motorba, csak kérdés, hol marad akkor az élvezet, és mi értelme van az egésznek azon túl, hogy elmondhatják, elmotoroztak ide meg oda hazulról? Persze én ezt nem érthetem, jobb, ha nem kritizálok másokat. Elvégre amúgy teljesen jó arcok voltak. :)

A második nagy emelkedő után leértünk egy völgybe, patak mellé. Gyorsan suhantunk, de én egy gyanús vágást véltem felfedezni a szemközti hegyoldal zöldjében, és ahogy közelebb értünk, beigazolódott a gyanúm: az a mi utunk, távol fent a magasban, oda most szépen vissza kell másznunk! Remek! :) Megálltunk egy hajtűkanyarban, ettünk, ittunk és könnyítettünk magunkon, majd nekiálltunk a munkának. Nem is volt olyan durva, egy óra alatt fent is voltunk, és már magunk alatt láttuk azt a tájat, ahonnan az előbb még fölfelé néztünk.

Megálltunk fotózni az alattunk kanyargó utat, amikor egy bácsika jött oda hozzánk. Zita egy nápolyit adott neki, mire mi egy mosolyt kaptunk vissza, amit persze amikor fényképeztük, ahogy azt nagyon sokan szokták Ázsiában, elrejtette. Néhány újabb rövid lefelé majd az őket követő emelkedő következett, de ezeket már nem viseltük olyan jól, holott valójában rövidebbek voltak, de soha nem tudtuk, meddig tartanak és hogy aztán a túloldalukon mennyi szintet fogunk elkezdeni és mennyit kell majd újra visszamásznunk. Csak nagyjából sejtettük, hogy milyen messze van még Kiukacham, ahol tudtuk, hogy lesz majd két vendégház. A befotózott szintmetszett nem bizonyult túl pontosnak, mint később megtudtuk az csak egy „motoros térkép”-en volt, ezért lehetett olyan nagyon elnagyolt, hogy csak a magasság intervallumokat jelölte, de azzal már nem törődött, hogy közben 1000 és 1500 méter között hányszor utazunk fel és le. Mert ez nekünk azért nagyon nem mindegy! :)

Kiukacham – A kerékpártúrázók találkozóhelye

Még világosban, valamikor a délután közepén érkeztünk meg végül Kiukacham-ba, ahol egyből megtaláltuk Victort, az egyik sárga, Beerlao-s Guesthouse („geháu”, ahogy a helyiek mondják) tábla mögötti étteremben. Mi végül nem itt, hanem a szomszédos szállóban maradtunk, kb. 20 méterrel odébb, mert ott valamivel kedvesebben fogadtak minket és az árat is ott tudtuk lejjebb alkudni. 40 ezer kipp-ért, vagyis 1160 forintért kaptunk egy kis szobát egy ággyal, elég szerény volt, de mi nem is nagyon vágytunk többre, örültünk, hogy ennyiért kaptunk valamit. Egyébként Victor szobája sem volt különb, itt Kiukachamban csak ez van. Meg mellé a folyosó végén a hideg víztartály amiből egy vödörrel merhetjük magunkra a vizet. Lévén csak egy napos izzadtság volt rajtunk, ezt kihagytuk. Apropó, izzadtság, szegény travellingtwo-sok nagyon szenvedhettek ezen a szakaszon, mert ők a leírásuk alapján valamikor nyáron lehettek itt, amikor napközben forróság van és tűző napsütés. Na ebben mi tuti elpusztultunk volna… Ők megcsinálták a Kashi – Kiukacham szakaszt egy nap alatt… Persze ők is írták, hogy látástól vakulásig tekertek, de ez akkor is durva, legalább 3000m szintet megmásztak egy nap alatt. Mi ezen a napon 53,8km-t mentünk, persze ezzel még közel sem volt vége a napnak, mert ahogy esteledett, úgy befutott sok más bringás is. Úgy látszik, ez a Kiukacham egy fontos állomás Luang Prabang és tőle délre lévő országrész között, mert pont egy napnyira van tőle jövet és menet is. Így itt ezekben a vendégházakban összefutottunk több bringással is., akik vagy jöttek onnan, vagy épp mentek Luang Prabangba. Itt volt ugye Victor, de őt már ismeritek. Luang Prabang felől hárman érkeztek, egy svájci páros és egy amerikai fickó, aki Chengmai-ban él. Katona volt az amerikai hadseregben, onnan ment nyugdíjba és most nyugdíjas vízummal él Észak-Thaiföldön. Erről a nyugdíjas vízumról aztán kikérdeztük, idézem: „Hát, nem dolgozhatsz, de azt hagyják, hogy ott élj, és költsed a pénzed ameddig csak akarod…” Aztán ő még azt is mesélte, hogy régebben motorozott, bejárta úgy a fél világot, de most már csak biciklizik. Kérdeztük, miért, mi a különbség, mire elmondta, hogy így többet lát, mert lassabban halad, így sokkal többet kap egy ilyen utazástól, mint ha ugyanazt az útvonalat bejárná motorral.

A velünk azonos irányba biciklizők között volt egy fiatal amerikai páros, Mary Las Vegasból és Bjorn Alaskából. Mindketten írók, Mary éppen egy érdekes regényen dolgozik, Bjorn pedig egy magazinba készül publikálni egy cikket a elsődleges megélhetését szolgáló munkájáról, a „commercial fishing”-ről. Megkérdeztem, mennyit kap átlagosan egy cikkért egy újságnál, és a választ forintba átváltva kijött, hogy húszszor jobban keres a cikkírással, mint én! :) Ennek ellenére nem fogott el különösebb irigység, mert tudom, hogy a legeslegjobb helyre pottyantott le a gólya, és azt is, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, és én vagyok olyan jó kovács már, hogy megtaláljam azt a szerencsét akár a világ túlsó végén is. Persze nem ott keresem, és közben örülök neki, hogy nem amerikainak születtem. Lehet, hogy az egyik oldalról a korlátlan lehetőségek országa, de a másikról nekem úgy tűnik, hogy a korlátlan elbutulás országa is. Persze bizonyosan ez is csak egy sztereotípia ahogy talán abban is tévedek, hogy ott ezzel az utazással nem tudnék ilyen és ennyi cikket publikálni, mert Amerikából rengetegen utaznak ezekbe az országokba, amelyekben mi jártunk, és a nagyvilágot biciklivel bejárók is szép számmal lehetnek. Akárhogy is, nem tudom magamat elképzelni abból a környezetből felnőve. Persze ők is itt vannak és ők is Kambodzsán és Vietnamon át kerekezve jöttek el idáig, és nagyszerű volt velük találkozni, tehát mégis van remény.

Kiukacham – Luang Prabang

Reggel egy érdekes dolgot figyeltünk meg, méghozzá azt, hogy az összes vizeskancsóban sárga víz van. Mikor megkérdeztük, mi ez, egy dobozt hoztak elő nekünk, amire a következő volt írva: „Police Dog Brand Tea Dust” – nem ám powder, hanem dust, ráadásul rendőrkutya! Azt a kutya mindenit, hát ez van a vízben, ezért olyan sárga és ezért van egy kis fura mellékíze! Valószínű az „üres” víznek van egy rossz íze, amit így el tudnak ütni a rendőrkutyával. Akárhogy is van, mi jól szórakoztunk ezen:

…és később nem lett hasmenésünk a víztől, tehát a rendőrkutya a baciktól is megvédett minket! :) Ez az utolsó, befutó nap volt Luang Prabangba, és erre a napra egy nagy lefelé, egy nagy fölfelé, majd a végén még egy nagy lefelé és a célegyenesben egy utolsó, néhány száz méteres fölfelé volt előirányozva. Erről biztos információnk voltak azoktól, akik előző nap onnan jöttek. Nekik sokat kellett mászni, nekünk pedig ma sokat kell lefelé száguldoznunk. Annyi túrabringát egymás mellett rég láttam, mint ezen a reggelen. Mi megint Victorral együtt indultunk el, de ő gyorsabb volt lefelé is, mert mi eleve nem engedtük úgy a gépeket, mint ő, na meg aztán meg is álltunk néha-néha fék csikorgatva fényképezni, hogy később legyen majd mit mutogatni az unokáknak. Konkrétan most pl. azt, hogy hogyan suhantunk le messze a felhők fölül be a felhők alá ezen a varázslatos reggelen. Legalább ezer métert egyben leadtunk a völgyig, ami talán egy óráig is tartott. Amikor a felhőkön át suhantunk lefelé, le kellett, hogy vegyem a szemüvegemet, mert pillanatok alatt olyan párás lett, hogy alig láttam át rajta. Nem tudom, Zita hogy csinálta, de ő le tudott jönni úgy, hogy közben törölgette a szemüvegét. Lent a völgyben átkeltünk a hídon a folyó felett, majd azon nyomban nekiálltunk vetkőzni, levettük a pulóvert és lecipzáraztuk a nadrágunk szárát. Hosszú-hosszú fölfelé következett, és ezt tudtuk jó előre, ezért már eleve úgy álltunk neki, hogy most egy-két órát csak lassan, megfontoltan fogunk pedálozni, és előbb nem is számítunk a csúcsra jutásra.

Jól haladtunk, nem volt különösebben gyilkos módon meredek az emelkedő és a tudat is jó volt, hogy biztos forrásból tudjuk, mi vár ránk. Épphogy elindultunk, egy nagy csapat veterán autó jött szembe velünk, utasaik szinte egytől-egyig nyugatiak voltak. Értem én, hogy találkozó van, de hogy került ide ennyi öreg autó ennyi idős, nyugati utassal Laoszba? :) Egyesek ennyire ráérnek és ennyire sok pénzük van, hogy képesek az automatuzsálemüket átszállíttatni kontinensek között, csak hogy részt vegyenek egy közös derbin a hozzájuk hasonló más őrültekkel? Merthogy ezek az autók nem gurulva jöttek el idáig, az tuti! Na mindegy, végülis csak néhány percig fulladoztunk a kipufogógázaiktól az amúgy szinte kihalt, makulátlan levegőjű úton… :)

Völgyről völgyre, gerincről gerincre haladtunk és mindig láttuk szemközt a völgy túloldalán az utunkat, ahogy kanyarog, majd eltűnik a gerinc mögött. Mikor odaértünk, átbuktunk egy következő völgybe, aminek a túloldalán ismét ugyanaz a látvány fogadott minket, mígnem a harmadik ilyen völgy túloldalán már egy akkora hegyoldalban folytatódott az út, amiről úgy véltük, a túloldalán már a lefelé fog ránk várni. Mielőtt még felértünk volna, találkoztunk három gyermekkel, akik valami patkányszerű állatot árultak az út szélén. Pár perccel e jelenet után ért utol minket Mary és Bjorn. Ők még csak pakoltak, amikor indultunk, és lám, ennyivel gyorsabbak voltak – a fölfelében biztos, de valószínű lefelé is. Pont jókor értek be minket, mert a fölfelé még nem ért véget, viszont így, hogy beszélgettünk, nem vettük észre, hogy még mindig tart a hegymenet.

Lefelé igazán jó volt gurulni, mert közben még a nap is kisütött és olykor-olykor nagyszerű kilátásaink voltak. Hamarosan azonban kiderült, hogy kár volt előre örülnünk, ez egy „double-peak”, vagyis dupla csúcs: épphogy nekiiramodtunk, jött még egy kis fölfelé, ami a második hágóba vezetett minket. Ebben a fölfelében találkoztunk egy holland fickóval, aki egyedül hajtott egy narancssárga tandemet, rajta hátul több gumikülsővel. Elmesélte, hogy a feleségének megfájdult a térde és busszal előrement Vientiane-ba, ahová ő ettől még tekerve megy, a gumik pedig a régi külsők, csak nem akarta őket még kidobni, mert nehéz ilyesmit jó minőségben Ázsiában beszerezni. A tandem pedig… Hát én azt hiszem most láttam ilyesmit először élőben, testközelből. Szép szerkezet, és azt is megkérdeztük, miért jó, miért más? Azért, mert egy gépet hajtotok ketten, egy szerkezetet tekertek és ez adja a feelingjét a tandemnek. Végül is érthető, és el tudom képzelni, hogy tényleg jó móka! Majd egyszer… :)

A második lefelé még jobb volt, mint az első, pláne, hogy sokkal tovább tartott.

Ebben a lefelében találkoztunk Jane-el, aki Ausztráliába teker haza, hogy pénzt gyűjtsön a bőrrák, vagyis a melanoma gyógyítására fordított kutatásokra. Ausztráliában a világon a legmagasabb a bőrrákosok aránya, már nem emlékszem a pontos számra, amit Jane mondott, de a 60 év feletti ausztrálok körében valami rémisztően magas a bőrrák betegségek száma. Mindez miért? Ózonlyuk… Jane hosszú ujjúban tekert és mutatott nekünk 100+ faktoros naptejet, PVC mentes Ortlieb táskáit kétoldalt lenyíló, dupla kitámasztóra rakta le, valamint azt is elmesélte, hogy a bringáját ő maga rakta össze az indulás előtt, így minden apró alkatrészét és porcikáját jól ismeri. Hát igen, lehet hogy ő csinálta jól, és nem mindig érdemes olyan izgalmakon átesni, mint amiket mi szoktunk, mikor oda kerül a sor, hogy szerelni kell… Persze így mindig van nagy sikerélmény, ó ez az agyváltó mennyi sikerélményt adott már nekem! :D

Jane-t nem akartuk feltartani soká, hiszen őrá még várt ezen a napon vagy másfél ezer méter mászás legalább. Névjegykártyát cseréltünk (mert neki is volt bringatúrás névjegykártyája!) aztán még kapott tőlünk egyet a kedvenc csokiskekszünkből, hogy ki ne fogyjon a szuflából a nagy mászásokban, aztán mi suhantunk tovább, ő pedig indult tovább fölfelé. Már számolta a napokat, mennyi van még hátra a hegyekből, mert ő Kína felöl jött és ott bizony rengeteg hegy volt, és ezek nem akartak véget érni, de már csak pár nap, aztán megérkezik Vang Viengbe, ahonnan már lapos az egész terep Thaiföldig és még ott is kitudja meddig, talán egész Ausztráliáig, ha vannak ügyes utak a parton. Jane-el jó lesz majd később felvenni a kapcsolatot, hiszen ugyanarra igyekszik, mint mi is, csak mi előbb még teszünk egy kanyart Vietnamban és Kambodzsában.

Érkezés Luang Prabangba

Lent újra modern civilizációban találtuk magunkat, nyüzsgő városok, forgalom, pedig még meg sem érkeztünk Luang Prabangba. Odáig még hátra volt egy talán 200m-es kisebb mászás, ezt már tűző napon tettük meg. Luang Prabangba beérve bolyongtunk egy jó nagy kört mert nem találtunk olcsó szállást. Közben meg is éheztünk, akkor enni álltunk meg, és én éreztem, hogy sajnos kezdek már túl nyűgös lenni ahhoz, hogy jó döntéseket hozzak. Végül egy backpacker’s-ben megtaláltuk Victort, nagyon megörültünk egymásnak, mert egy ekkora városban azért ez mázli volt, hogy újra így összefutottunk. Mégsem maradtunk ugyanazon a helyen ahol ő szállt meg, mert itt csak dorm volt, vagyis közös, sok ágyas helyiségek, ágyanként 30 ezerért, ami kettőnkre ugye már 60, ennyiért pedig már szobát is kell hogy találjunk, ami azért mégis csak kényelmesebb, hisz akkor nem kell állandóan elpakolnunk és elzárnunk minden értékünket, ha elmegyünk, csak egy ajtót bezárni.

Szemben találtunk egy „Inn”-t, elég puccosnak tűnt, de azért megvártuk, amíg előkerül valaki, akitől megkérdezhetjük a legolcsóbb szoba árát. A nő, aki azt mondta magáról, hogy a tulaj, 88-at mondott, ami nem tűnt soknak egy ilyen helyen, de attól nekünk ez még majdnem a napi teljes büdzsénk volt, úgyhogy gyors alkudozásba kezdtem, aminek a vége 45 lett! :) Csak mert nászúton vagyunk és mert látja, hogy biciklizünk. Ekkor még nem tudtuk, mit kaptunk tőle, de amikor megláttuk a szobát… Zita nem akarta elhinni! :) Ezt tudtuk élvezni nagyon, volt terünk, volt ablak, jött be végre valami fény a szobánkba, sőt még erkélyünk is volt, és rendes, meleg vizes zuhany a fürdőben! Hát, összenézve azzal a szobával, ahonnan reggel eljöttünk… :) És annál ez így végül alig drágább! Mennyit számít, ha jó fej emberekkel találkozunk, és ha olyan helyen vagyunk, ahol nagy a konkurencia a szállók között. Azt beszéltük Zitával, hogy ilyen szép szobában nem laktunk Mangalore és az ötcsillagos szálloda óta. Persze nem csak a szobánkat élveztük (ahol aztán a szomszédból Victor is sokat és szívesen látott vendégünk volt), hanem Luang Prabang csodás városkáját is, ahol több napra tábort vertünk. De az már csak egy következő bejegyzés meséje lesz! ;)

Ez a két fantasztikus nap 2012. november 29. és 30. volt, melyek alatt Poukhonból Kiukachamba (53,8km) majd onnan Luang Prabangba (82,6km) bicikliztünk.

Ha szeretnétek még több fotót látni a Vang Vieng – Luang Prabang szakaszról, itt a galéria!

Túl meredek a nyelvtanuláshoz

Reggel, amikor kint reggeliztünk a már felmálházott bringák mellett ugyanabban a kis utcára nyíló étteremben, mint ahol este a szerelés közben ettünk, megállt mellettünk két bringás, akik lefelé jöttek, szemből a hegyről. Manu és a haverja Barcelona-ból valók, most itt csavarognak néhány hetet a környéken, Hanoi-ból indultak és Vientiane-ban fejezik be a túrájukat. Manu rengeteg jó tanácsot adott nekünk, mesélt az előttünk álló útszakaszokról és megengedte, hogy befotózzuk a térképét, illetve a fényképezőgépének az LCD kijelzőjét, amin egy másik fényképező LCD kijelzője volt látható, amin egy domborzati metszett volt, pontosan azokról a szakaszokról, amelyek előttünk álltak. Ilyen nálam is volt, igaz, „csak” gpsies-ből vékony papírra átrajzolva, és mint utólag kiderült, ez a saját verzió pontosabb volt.

Miután elköszöntünk tőlük és befejeztük a reggelinket, mi magunk is útra keltünk. A váltóm nagyszerűen működött, könnyedén tudtam váltani a fokozatok közt, és ez nagyon jó érzés volt. Megszereltük! :)

A táj, ha eddig varázslatos volt, akkor ezek után már nem találok rá több szót. Eleinte még nagyjából síkon haladtunk, így lehetőség adódott egy kis nyelvtanulásra:

A hóvarjú kifejezést valószínű itt nem nagyon használják Laoszban, mint ahogy az ájemfájn-t sem. :) Ezért nem értette a fiú, hogy mit akarok. De nagyon rendes volt és érdeklődő, de még nem annyira, hogy az idegeinkre menjen, így mindketten örültünk a találkozásnak. Ahogy hajtottunk át a falvakon úgy suhantunk el egyre több iskolába tartó apró gyermek mellett. Már nem tudom, hogy ők vagy Zita, de valamelyikőjük kitalálta, hogy pacsizunk egymásnak, és innentől aztán beindult a nagy vidámság, végigpacsiztuk néhány osztálynyi gyermek tenyerét, cserébe pedig nagy, vidám nevetéseket kaptunk.

Victor, akiből nem lett buddhista szerzetes és a forró fürdő, ami langyos volt

Egy helyen, ahol kiszélesedett a völgy és kétoldalt, mielőtt még meredek, erdős, sziklás hegyekben végződtek volna, mezők terültek el. Ezeken a mezőkön apró, tetős épületek álltak elvétve, és ha ügyesen figyeltünk, a távolban észrevettünk néhány embert is. Eltörpültek a sziklák alatt.

Egy fehér autó lassított le mellettünk, az anyósülésről egy nő szólt ki, azt kérdezte, mi a fenét csinálunk itt? Mondtuk, hogy nászúton vagyunk, mire nagyon megörült és elmesélte, hogy ők is épp nászúton vannak a férjével, Thaiföldről jöttek át Laoszba a mézesheteikre. Örültünk egymásnak még pár mondatot, aztán mielőtt még tovább hajtottak volna, adtam nekik névjegyet. Ja, merthogy mindeközben haladtunk, nem álltunk meg! :)

Szemben egy „ikertorony” magasodott, vagyis két egyforma, csúcsos hegy egymás mellett. Érezhető volt, hogy hamarosan elkezdődik valami, mert előttünk már csak hegyek magasodtak, de akkorák, hogy sokuk a felhőbe veszett.

Mellettünk egy kiskutya ugrándozott a fűben, olyan cuki volt, hogy Zita nem bírta ki, hogy ne álljon meg, és vegye fel egy kicsit az apróságot. Ugyanebben a pillanatban egy fiatal srác fékezett le mellettünk a megpakolt túrakerékpárjával. Victor egy húsz éves dán srác, Singapúrból indult, és 2013-as szeptemberi iskolakezdésre szeretne hazaérni. Ehhez tőlünk biztatásként rögtön kapott is egy apró kiskutyát! :)

Victorral eztán együtt folytattuk és közben elmesélte, hogy az érettségi után kiment dolgozni Ausztráliába, és végül a tervezettnél több munkát vállalt, egy marhafarmon dolgozott, quad-al terelte az állatokat, árkokat ásott, vagy épp lefogta a fejüket, amíg egy társa egy nagy fogóval ki nem kapta a szarvukat, hogy az állatok ne tehessen kárt egymásban. Ilyenkor folyt, sőt pár másodpercig fröcsögött a vér, ez bizony „nasty” volt, de emelett nagyszerű volt a meló, élvezte és jó pénz keresett vele. A meló után stoppolva járta körbe a kontinenst, de egy idő után kezdte zavarni, hogy másokra van utalva, és csak akkor és oda és úgy utazik, ahogy elviszik. Nagyobb szabadságra vágyott ennél az útjai során, így aztán, amikor összefutott Darwin-ban egy a túráját éppen befejező kerékpárturistával, megvásárolta tőle a komplett felszerelést, a túrabringát a csomagtartókkal és a táskákkal, sőt még szerszámokat és pótalkatrészeket is kapott hozzá. Átrepült Szingapúrba és onnan megkezdte a túráját, aminek a végcélja az egyetem. Elképzeltem Victort, ahogy megérkezik a tanévnyitóra vagy az első tanítási napra. :) Ha tényleg végigcsinálja, amit eltervezett, bizony lehet, hogy több élettapasztalata lesz, mint néhány prof.-nak akik majd tanítani fogják az egyetemen. :) Mindezt 20 évesen, ez a nem semmi! Kérdeztük, hogy mi volt a legnagyobb élménye és hogy milyen volt az első néhány hét. A válasz azonos volt: a legjobb az első néhány hét volt, amikor ugyan nehéz volt még fizikailag a tekerés, de ugyanakkor az első élmények nagyszerűek voltak és mérhetetlenül élvezte azt a fajta szabadságot és élményt, amit az úttól kapott.

Mindezt már egy meredik szerpentinen fölfelé menet mesélte, oly nagy lelkesedéssel, hogy közben csak úgy elvesztek alattunk a kanyarok, észre sem vettük, és már a magasból néztünk vissza arra a mezőre, ahol az előbb találkoztunk. Tele volt energiával a srác és ez hamar átragadt ránk is.

Úgy terveztük, hogy mi Zitával csak egy rövid napot tartunk, mert olvastuk, hogy valahol errefelé lesz egy hőforrás, ami mellett bungalókat is lehet bérelni. Az volt a tervünk, hogy egész délután csak pihenünk és áztatjuk magunkat a természetes forró vízben. Zita nagyon élvezi az ilyesmit, és csak ritkán jár ki neki az effajta jóból, ezért határoztunk úgy, hogy most megérdemli, illetve megérdemeljük ezt a fél nap pihenőt.

Hamarosan meg is érkeztünk erre a helyre, és megtaláltuk az út mellett a valóban szép kis tavacskát, ahová egy kis zubogón keresztül ömlött be a víz. Azonban ez a víz csak nagy jóindulattal volt nevezhető „melegnek”, és a forrótól pedig abszolút távol volt, valószínűleg az elmúlt napi esőzések miatt. Itt a szemközti kis étteremben megebédeltünk, és a nagy beszélgetés itt sem maradt abba, Victor éppúgy le volt nyűgözve a mi utazásunkat illetően, mint mi a téren, hogy ő mindössze 20 évesen így nekivágott a világnak. Hol voltunk mi 20 évesen ehhez képest! Noha csak 6 és 9 év a korkülönbség köztünk és Victor között, Zitával mind a ketten úgy éreztünk, hogy Victor az igazi belevaló gyerek, amilyet majd mi is szeretnénk – ha egyszer majd húsz évesek lesznek a gyerekeink, büszkék leszünk rájuk, ha ilyesmit fognak csinálni. Mindemellett Victor otthon nem árulta el, hogy mire vállalkozott, noha mindig ad helyzetjelentést, hogy merre van és mi van vele, azt nem mondta el, hogy ő most haza szándékozik kerékpározni keresztül egész Ázsián. Hagyja, hogy majd szép lassan leessen a szülőknél a tantusz, nem hozzá rájuk előre a frászt. Így is megtörtént már, hogy az édesanyja egyszer zokogva hívta fel, amikor meglátott egy képet róla egy buddhista kolostorban, az akkor először levágott, pár mm-es hajával, amit előtte copfban hordott, mert azt hitte, a fia beállt buddhista szerzetesnek. :) Ezek után mondjuk már nem csodáljuk, miért nem árulja el a szüleinek Victor, hogy arra készül, hogy a tél közepén átvág Kínán. Miközben folytattuk ezt a beszélgetést Victorral, egy macska az ölünkbe mászott. Itt az állatok éppoly közvetlenek Laoszban, mint a gazdáik… :)

Az ebéd végeztével úgy döntöttünk, mi sem maradunk itt, mert ez a forró víz éppen csak langyos és így annyira nem buli már. Na meg aztán anélkül is feltöltődtünk Victor által, ezért aztán úgy döntöttünk, folytatjuk tovább együtt. Egy brutál meredek lefelé következett, ahol csak úgy zúztuk, amíg Victor le nem satuzott mögöttem. Én is megálltam, kérdeztem mi történt, azt mondta, a kesztyűje! Azt valószínű ott hagyta az étteremnél a nagy dumálásban! Na, ez szép kis menet lesz, de vissza kell menni érte! Már köszöntünk volna el, hogy akkor majd utolér minket, mert Zita közben már eltűnt a völgy mélyében, mikor mégis megtalálta a kormánytáskája mélyén, így nem kellett megmásznia az emelkedőt, amin épp csak hogy lezúztuk.

Álmaink valóságshowja

Ez a lejtő aztán nem tartott soká, hamar újra egy végtelennek tűnő fölfelében találtuk magunkat. Victor egy icipicit gyorsabb volt nálam, épp csak annyira, hogy ne tudjam utolérni anélkül, hogy ne érezném magam és a kerékpárt értelmetlenül nagy terhelésnek kitéve. Így hát hagytam elmenni, nem akartam szétszakadni, hátra maradtam Zita és Victor mögött a fölfelében. Persze aztán megvártak egy arra alkalmas helyen, egy egyenes szakaszon ahol történetesen pazar kilátás is nyílt a szemközti zöld dzsungellel és földekkel borított hegyekre. Itt kekszet faltunk, vizet ittunk és közben be nem állt a szánk. Victor kitalálta, hogy kéne rendezni egy valóságshow-t, találomra kiválasztani néhányat az igazán kövér, a TV előtt ellustult, unalmas életet élő, de a pénzt azért még nem megvető nézők közül néhányat, és megmondani nekik, hogy aki közülük elsőként feljut a szemközti hegy tetejére a saját erejéből, az kap egymillió dollárt. Mindebben persze az lenne az érdekes, ha követni is tudnánk őket az ezt követő kalandjaikban, és láthatnánk, hogyan élnek túl távirányító nélkül, a „vadonban”, ahol még a helyi nyelvet sem ismerik, ahol se autó, se robogó, de még járművel járható út sincs, csak az a hegy ott szemben, nini, egymillió dollárt ér, hát uzsgyi, gyerünk, most kapcsolj csatornát és válts sebességet! :) Közben persze azt is megvitattuk, hogy mi merre mennénk, a hegygerinc jól jöhet, mert az talán kevésbé saras és csúszós ennyi eső után, de épp az sem lehet egy rossz ötlet, ha megkeresünk néhány helyit akik azokban a kunyhókban élnek szemközt a hegyoldalban, és megpróbáljuk elmutogatni nekik, hogy sürgősen fel kell jutnunk annak a hegynek a tetejére és mutasson utat! – Mert az biztos van, legalább addig, ameddig a földjeik tartanak, és ők biztosan ismerik is őket.

Mindezen nagyon jól mulattunk és nekem eszembe jutott az a rengeteg csodás tájfutó élmény és azok a túlélőversenyek, amelyeken a barátaimmal évről évre részt vettünk odahaza. A rendezők mindig igyekeztek minket kitenni a legnagyobb szívatásnak, de mi rendszerint annál jobban élveztük őket, mindaddig, amíg agyon nem csapta a csapattagokat az alváshiány rémes szörnyetege. Emlékszem, egyik évben nem sikerült előző napra szabit kivennem és még késő este is dolgoznom kellett az előző éjjel, így aztán az este kilenc környékén startoló 24 órás versenyen másnap délben már csak élő zombi voltam, aki csak úgy követte a csapattársait árkon-bokron át. De volt egy év, amikor meg végig nagyon jól bírtam én is a többiekkel, és futva értük el az utolsó vonatot vissza Budapestre, ahol a Tóth kocsmában volt a cél. Egyik oldalról elképesztő szívás volt az egész, mert 50-60km-eket tettünk meg mindenen át másfél éjt és egy nappal, másrészről meg felejthetetlen nagy kaland, móka és élmény. Olyan, mint ez az utazás, csak nem annyira instant és itt azért mi görgetjük magunk elé az akadályokat és nem más találja ki nekünk – igaz, mindkét esetben önként és örömmel megyünk.

Sok mindennek köszönhetjük, hogy most itt vagyunk, az én oldalamon ezek között a dolgok között biztos, hogy ott van a sorban a családom, a tájfutás és éppúgy a barátaim is, és ez a három dolog eléggé össze is függ. Az “irigység”, ha egyáltalán nevezhetjük így, Victor iránt csak féligaz, mert semmi pénzért nem változtatnék meg egy bitet sem a múltamban, hiszen akkor lehet nem találkozunk Zitával, és az kb. egy katasztrófával érne fel nálam. :)

Később Victor teljesen eltűnt előttünk, nem volt sokkal gyorsabb nálunk, de annyival épp igen, hogy nekünk már kényelmetlen lett volna vele tartani. Hiába, a fiatalság… :D

Közben azért nem csak a dzsungel volt, hanem apró Hmong emberek lakta falvakon át is tekertünk és ezek is fantasztikus élményt nyújtottak. Az egyik ilyen faluban, egy ház előtt éppen fürdetés ment, apró gyermek ült egy pici műanyag lavórban, körülötte állatok tipogtak, ő pedig nagy vidáman integetett ki a furcsa idegeneknek, mialatt az édesanyja néhány szomszéddal egyetemben szintén minket nézett, miközben egy arra a célra készített tartóból ragadós rizst (sticky rice) majszolt. Az egész kép olyan szép volt, hogy alig akartam elhinni, hogy valóság, na és persze Zita felhívására azonnal fordultam és kaptam elő a fényképezőt, hogy mindezt kicsit megörökíthessem és most Ti is lássátok.

Belevesztünk az emelkedőbe, úgy tűnt, soha nem akar véget érni, egyre csak mentünk fel és fel, és amikor már azt hittük, ott majd átbukunk a gerincen és onnan jön a lefelé, mikor odaértünk, kiderült, hogy a frászt, nincs szó ilyesmiről, a túloldalt ugyanúgy csak föfelé tartott az út szakadatlanul.

Egy kanyarban Zita megálljt parancsolt, megint ő volt az, aki észrevette, azt amiért aztán le is szálltunk egy kicsit a bringákról.

A végén még egy videófelvételt is indítottunk, mert nem bírtunk betelni a látvánnyal és az érzéssel.

Jó volt ott állni, mégha közben oda is voltunk már kicsit így a nap végén, de ügyesen vettük ezt a szinte egész napos emelkedőt, amiről csak sejtettük, hogy hamarosan véget kell érnie, hiszen a GPS-ünk nem működött, fogalmunk sem volt róla, milyen magasan járunk és mennyi lehet még hátra, csak azt éreztük, hogy már nagyon sokat jöttünk ezért hamarosan véget kell érnie a fölfelének. Phokoun települését vártuk nagyon, mert tudtuk, hogy ott lesz piac, étterem és szálló. Először az éttermet találtuk meg, és ahogy leparkoltunk előtte, úgy futott be Victor is szemből. Elmesélte hogy a szállás 2km-el később van, ám ott nem adnak enni, ezért miután szétpakolta a szobájában egy ventilátor körül a ruháit száradni, visszatekert ide. Sült rizst kértünk és még tetettünk is el belőle. A sör és a kóla nem itt volt a legolcsóbb az országban, de egy ilyen nap után igazán megérdemeltük mindannyian. A szálláson a Victoré melletti szobát kaptuk, este áthívtuk, hogy együtt együk meg a Zita által útközben vásárolt (és aztán cipelt!) pomelót, aztán szép lassan nyugovóra tértünk.

Hát képzelhetitek, hogy egy ilyen nap után nem kellett sokat altatni.

Ezen a napon, 2012. november 28-án Kashi és Pokhoun között mindössze 42,8km-t tekertünk, miközben legalább 1500m szintet vettünk fel.