Emlékeztek Henry-re és Jamie-re? Na, ezt a bejegyzést most Henry-nek köszönhetjük, legalábbis azt, hogy legjobb reményeim szerint ma meg fog születni és a magyar reggel 8-ig még fel is fogom tölteni. Itt már 8:33 van, de ez kész lesz 8-ig! :) Szóval Henry-ék Londonból Sydney-be tekertek és bár én anno fekvő gipszel voltam otthon miközben, ha jól emlékszem, Zita a Camino-t járta, de még így is, mikor megláttam, hogy Henry-ék jönnek Budapestre, írtam nekik, hogy fekvőgipsszel, és nagy szeretettel várom őket, és ők eljöttek. :) Micsoda szerencse, mert így nem csak, hogy akkor kaptam tőlük egy nagy adag inspirációt amiből még most is van, hanem tegnap este meg tudtam kérdezni mailen Henry-t, hogy mennyire szigorúak a Darwin-i leszálláskor a vámosok a kerékpárok tisztaságát illetően. Motor és autó Ausztráliába való bevitelekor a kerekeknek és az egész motortérnek, az egész járgánynak tökéletesen tisztának kell lennie, se por, se olaj nem lehet rajta sehol, mert azzal nem őshonos életfajták juthatnak be a szigetre. Ezért hát tegnap nekiálltunk Zitával, ő cipőket, táskákat mosott, én elkezdtem szétkapni a bringám, de miután már órák óta sikáltam a hosszú láncomat és beáztattuk dízelbe is hogy leoldjuk róla a sok gempát, rájöttem, hogy ha ezt tényleg teljesen ki akarom sikálni a láncszemek között is, az beletelhet akár egy napba is, hiszen a mi láncunk háromszor hosszabb, mint egy normál kerékpáré. Ahelyett, hogy nekiestem volna az amúgy szükségesnél még jobban megtisztítani ezeket az olajos részeket (a lánckerekek már készen, csillognak), írtam Henry-nek és megkérdeztem, mi volt a tapasztalatuk. Ő ma reggelre válaszolt, hogy még mindig Sydney-ben van és majd megihatunk egy sört, na meg hogy semmi gáz nem volt a bringákkal, ők koszosan be tudtak jutni velük. Mi azért még folytatjuk a mosást és a pakolást, de most azzal, hogy nem kell egész nap a láncot pucolnom, nyertem egy kis időt, amit felhasználok írásra, hogy ne csak mi, hanem az útinapló is haladjon kicsit.

Eső, pokol és vonatjegyvásárlás

Jakartában második nap reggel a hosszú hajóút és az előző esti, ha jól emlékszem olyan éjfélkörülig tartó közös „fun-ride” után érthető okokból elég fáradtak voltunk, ezért csendes pihenőnk volt egész délelőtt. Délután leszakadt az ég, pont úgy ahogy Bintanban pár nappal ezelőtt, itt is úsztak az utcák… Ezt a szomszéd gyerekek szemmel láthatóan nagyon élvezték, játszottak, ugráltak a vízben.

Miután elállt az eső, Andi-vel bementünk a motorján a városba, hogy megvegyük a vonatjegyeket, gondolván, hogy mégse olyan jó ötlet azt az utolsó pillanatra hagyni. Ezt jól gondoltuk, mert ahogy odaértünk egy óra óriási dugókban való csalinkázás után a vasútállomásra, kezdődtek a bajok. Először is nem volt vonat a nekünk legjobb időpontban, másodszor sorban állni kellett egy előre kitöltött jegyigénylő lapocskával, harmadszor, mikor sorra kerültünk, kiderült, hogy arra a vonatra, és úgy alcuzammen semmilyen vonatra nem lehet feltenni biciklit, vagy ha mégis, azt nem náluk kell intézni, hanem a kargó osztályon. Magyarán, ha sikerül is feljuttatni a bringákat egy vonatra, esélytelen, hogy egy térben, vagy legalább egy vonaton utazzunk velük. :( Andi átszaladt a kargósokhoz, megkérdezte, mik a lehetőségek, és azzal a hírrel jött vissza, hogy másnap este mégis van egy vonat, amivel mi is, és a kargó vagonban a bringák is el tudnak utazni Yogyakartába! Remek, megvettük hozzá a jegyeket a pénztárnál, majd mentünk a kargósokhoz is jegyet venni a bringákhoz. Öööö, mégsem jó az a vonat, holnap nem jár! – közölték velünk. Áááááááááááá, embör, most vettem rá jegyet félmillió rúpiáért (10e Forint), ezt miért nem tudtad előbb mondani?! A jegyet visszaváltani már nem tudtuk, evett minket a fene, vagyis inkább engem és a pénzünket. A bicikli tuti nem utazik tőlünk külön vonaton, mert hogy itt Indonéziában nem tudnának rá kellőképpen vigyázni és megsérülne vagy elkeveredne, az tuti. Bicikli nélkül vagy sérült biciklivel meg ugye meg vagyunk lőve. Annyira élvezzük és szeretjük a bringázást, hogy hosszútávon enélkül utazni nem is nagyon szeretnénk. Az, hogy bringával vagyunk, annyit ad az élményekhez, hogy még most, közel két év után is úgy éreztük, bringázva akarjuk felfedezni Indonézia szigetét, amennyire csak lehetséges. A vonatra most azért volt szükség, mert Jáva hosszú sziget (NY-K irányban), és a keleti vége, ami Balival szomszédos, innen még nagyon messze van, az igazi látnivalók pedig csak Yogya környékén kezdődnek (Borobudur, Prambanan, Bromo), a sziget amúgy nagyon zsúfolt is, a legsűrűbben lakott az összes közül, ezért aztán úgy voltunk, hogy a rendelkezésre álló két hónapban inkább itt bringázunk kevesebbet, és majd Balin meg a Balitól keletebbre lévő, csendesebb szigeteken töltünk el több időt Pápua felé menet.

Andi-vel áthajtottunk (ismét hatalmas dugókon keresztül immár sötétben) egy másik helyre, a Jakarta Kota vasútállomáshoz. Itt egyenest a kargó részleghez mentünk, ahol a srácok nagyon barátságosak és segítőkészek voltak, kiderült, hogy van vonat holnap reggel, amin van kargó kabin is. Jól megjegyeztem a helyet és az arcokat, majd megbeszéltük, hogy holnap reggel találkozunk. Átsétáltunk az állomás ügyfélszolgálati irodájába, ahol egy kedves hölgy fogadott minket, aki mindent elintézett. Először is, kiderült, hogy ő mégis el tudja intézni, hogy visszakapjuk a félmillió rúpiánkat az előző vonatjegy tévedésből való megvásárlásából fakadóan, mégpedig úgy, hogy kivárunk 30 napot és utána visszaválthatjuk a fel nem használt jegyet. Viszont a bökkenő ott van, hogy csak itt, ezen a vasútállomáson. Ehhez Andi segítségét kértük, nála hagytuk a jegyet és megbeszéltük, hogy majd átutalja nekünk a pénzt, vagyis leendő Balin lakó magyar barátainknak, akiknek van magyar és indonéz bankszámlaszámuk is. Erre igaz, azóta sem került sor, mert Andit más városba vezényelte a munkahelye, de a remény hal meg utoljára, én még nem mondtam le teljesen arról a pénzről. :) A hölgyünk egyébként a vonatjegyet is elintéztette nekünk a segédjeivel, így a kellemes irodában ülve, beszélgetve mindent sikerült elintéznünk.

Már nem voltam olyan bosszús, mint az előbb, örültem, hogy végül tudunk egy vonaton utazni a bringákkal és az sem zavart, hogy ezért cserébe kihagyjuk az nemzeti múzeumot és a pápuai nagykövetségre sem megyünk el. De azért azaz óriási káosz, az eső, a sötétség és egyáltalán, Jakartának az a képe, ami ezen az estén fogadott minket, nem töltött el túl sok bizalommal és egy elég pokoli másnap reggelt vizionáltam magam elé. Málházott biciklikkel ilyen kaotikus utakon és forgalomban holnap reggel kibumlizni időre az állomásra, az bizony nagyon nem lesz finom… Gondoltam, és óriásit, óriásit tévedtem, de még mekkorát, na ezt mindjárt elmesélem! :)

Carfree Sunday Morning – A vasárnap reggeli autómentes napok Jakartában

Említettek valami vasárnap reggeli bringás összejövetelt előző nap a bringás barátaink, de mivel este nem sok biciklist láttam a városban, gondoltam hogy ez valami kisebb megmozdulás, összejönnek a fanatikusok valami közös reggelire talán pár százan, és ennyi. Aztán Andi is mondta, hogy holnap reggel a pályaudvarra menet keresztezni fogjuk ezt a bulit, és én mondtam is neki, hogy jól van remek, legalább odaköszönünk majd nekik, talán meg is állunk majd dumálni egy percre.

Persze ehhez bőven rá is hagytunk a vonatindulásra, és bár nem volt könnyű, de még este összepakoltunk, és reggel korán keltünk, én ha jól emlékszem valami öt óra előtt, mert még túlélőszendvicseket is készítettem az útra. Az új ázsiai verzió csak lapkasajtot tartalmaz trappista helyett, és mellette már csak némi újhagymának jutott hely, viszont a végeredmény így is meglepően sajtos és finom a helyi viszonyokhoz képest. :)

Valamikor hat és hét között elindultunk, a szendvicsekkel és az összes málhánkkal megrakodva. Andi elkísért minket még egy darabon és a kapuban még készítettünk a családjával egy közös képet. Nagyon kedvesen fogadtak itt minket, Andi anyukája finomakat főzött ránk és nagyon jókat beszélgettünk Andival és a nővérével. Andi rengeteget segített nekünk, nélküle és az ő „egészséges erőszakossága”, kitartása nélkül nem is tudom, hogy tudtunk volna vonattal utazni a kerékpárokkal. Az ő személyes történetét itt most nem meséltem el, mert az az övé és nincs mindenre idő itt, de higgyétek el, nagyon jó arc srác és érdemes megismerni, ha Jakartában jártok, írjatok neki bátran Couchsurfing-en, ha ráér majd fogadni Benneteket, nem fogjátok megbánni! :)

A reggel egész máshogy kezdődött, mint vártam. Először is, sütött a nap, nem esett az eső, és alig volt forgalom az utakon. Kellemesen és gyorsan haladtunk, hamar kint voltunk a nagy sugárúton, ami egyenest vitt be minket a belvárosba. Felismertem a helyeket, ahol az első este sötétben jártunk. Andi tegnap azért csalinkázott annyit a motorral, mert ezen az úton nagy volt a dugó, de mivel most a forgalom elhanyagolható volt, könnyen haladtunk a bringákkal ezen a rövidebb és egyszerűbb útvonalon.

Ahogy közeledtünk a nagy körforgalomhoz, úgy egyre több bringásra lettünk figyelmes, BMX-esek, gyönyörű országúti paripások, férj a csomagtartón oldalra tett lábbakkal ülő feleségével, aztán egy oldschool vasat hajtó börjakós fickó csodálkozott ránk a baseball sapkája alól, szóval voltak arcok dögivel. :) Már kisebb rajban haladtunk a végén, és ekkor egy videót is indítottam, aminek a végén olyat láttunk, amin mi magunk is meglepődtünk. Egy kisebb Critical Mass méretű bringás, gyalogos vagyis autómentes felvonulásba csöppentünk:

Azért az kicsit ironikus nekem, hogy többen autóval, az autóra pakolt kerékpárokkal közelítették meg az autómentesnek nevezett eseményt, de hát ez van, ne ítélkezzünk felettük, lehet, ha nem ide jönnének, csak úgy szórakozásból autókáznának még nagyobb távokat, mint így teszik… :)

Maga a felvonulás óriási volt, a szó átvitt és szó szerinti értelmében is. Rögtön, ahogy megérkeztünk (lásd a videó végén) tradicionális táncosok vonultak a körforgalomban. Aztán láttunk mindenféle furcsa figurákba öltött embereket, és persze rengeteg bringást, gyalogost, családokat, gyerekeket, árusokat, gördeszkásokat, sőt volt aki focilabdával haladt, rúgta a bőrt, dekázgatott. Tehát tele volt az egész út élettel, és ez az út egy hatalmas sugárút volt több kilométer hosszan, végig a főváros és az üzleti negyed szívében, dél felé nem is tudom, meddig, észak felé pedig a National Monumentig. Az egész legalább 2-3 kilométer hosszú volt és az út mindkét irányban le volt zárva a motorizált forgalomtól. Egyedül a helyi tömegközlekedést megtestesítő TransJakarta buszok jártak, de nekik volt elkülönített sávjuk középen, ott haladtak és csak a számukra kiépített, fedett, emelt megállókban álltak meg.

Nem akartam elhinni, ezért vagy háromszor visszakérdeztem Andi-nél, hogy ez tényleg hetente megtörténik itt, és tényleg mindig ekkora itt a hepaj, ennyi ember kivonul az utcára minden héten? Nem tudom, pontosan hányan lehettünk, de szerintem több tízezren. Egész apró gyerekek is kint voltak a szüleikkel, és néhányan egész fura járgányokon hajtottak, visszafelé például (mert tettünk egy kört dél felé) találkoztunk ezzel a reggae sapkás fickóval, aki egy zenélő, sportmotor formájú kerékpárt hajtott. :) Aztán az utak mentén voltak különböző programok is, több színpad fel volt állítva, valahol reggeli tornát nyomtak, valahol csak dumáltak valamit, máshonnan zene szólt… Egy helyen ahol pont megálltunk pihenni, a „Bike to Work” , vagyis a helyi „Bringázz a Munkába!” standot fedeztük fel, én oda is mentem hozzájuk köszönni és üdvözölni a mozgalmukat, cserébe egy kitűző lett a jutalmam, amit épp a sorok írása előtt egy nappal adtam tovább valakinek – aki biciklivel jár munkába. :)

Fantasztikus volt látni és átélni, hogy már itt Indonéziában egy “fejlettlen, szegény ázsiai országban” is elindult egy ilyen mozgalom, és hogy itt ilyen sokan kijöttek az utcára. Jóllehet, Jakarta egy 10+ milliós óriásváros, de akkor is meglepett, hogy ilyen sokan voltunk. Nem gondoltam volna, hogy ez a reggel 9-ig tartó “miénk az utca és nem a gépeké” buli ennyire népszerű errefelé, valahogy más képem volt az emberek gondolkodásmódjáról, de úgy látszik itt is megvan ez a réteg és remélhetőleg itt is arányaiban növekvő félben van. Otthon nagyon jó volt átélni a budapesti bringás forradalom éveit és látni hogy évről évre egyre többen vagyunk, és még most is nagyon jó olvasni a híreket ilyen témákban, hogy épül a Bubi és hogy lassan igazi bringás város lettünk. Nagyon remélem, hogy az itteni őrült fejlődésben ez itt is bekövetkezik és hogy ez a fejlődés nem csak az eszeveszett, gondolkodás és a dolgok jóságának megkérdőjelezése nélküli “a nyugat copy-paste-je” lesz, hanem valami új, valami ázsiai, valami autentikus és jó. Valami ilyesminek láttam a csíráját ebben a felvonulásban, és közben azon is elgondolkoztam, hogy nyaranta, vagy mondjuk májustól szeptemberig lehetne otthon is valami hasonlót kezdeményezni, kezdetben mondjuk az Olof Palme sétányon, és ha ott működik és bejön az embereknek, akkor később akár az Andrássy úton az Oktogontól a Hősök Teréig. Nyáron amúgy is üres a város mert mindenki elhúz nyaralni, nem sok vizet zavarnánk vasárnap reggelente a forgalom terén. Már csak az a kérdés, kialakulna-e otthon nálunk is ez a fesztivál hangulat, vagy sem? Lennénk-e elegen, bejönne-e az egész az embereknek? Ha nem is kerekednének ekkora bulik, jó hangulatú bringás reggelik és kellemes összejövetelek, amolyan hétvégi minimal mass örömködések biztos kialakulnának, és ez is dobna a város képén és hangulatán, szóval szerintem Hajrá! Aki érez magában affinitást, az indítsa el ezt a kezdeményezést! ;) Ha oda jutok, majd feldobom ezt a bekezdést a CM blogra is hamarosan.

Visszatérve a nagy körforgalomhoz elbúcsúztunk Anditől, megköszöntük minden kedvességét és segítségét, majd elindultunk tovább északnak, a National Monument és a Jakarta Kota vasútállomás felé. Útközben láttunk egy anyukát, aki mellett az apró kisfia is ott kerékpározott, nekik is köszöntünk és bátorítottuk az anyukát következő generáció nagyszerűvé való formálásában.

Egy piros lámpánál pedig minket talált meg egy “We are riders of Zero Emission Vehicles” feliratú mezben egy biciklis férfi, aki elmondása szerint minden nap bringával jár a munkába, ha jól emlékszem, valami napi 40km-t oda-vissza. Ha ez igaz, és tényleg minden nap teker, akkor megtesz heti 200km-t, vagyis havi 800-at, egy évben pedig 9600-at, tehát átlagban picit többet, mint mi ezen az úton… :) Ezzel el is indítottam egy viccelődést és gratuláltam neki, mondván ő nagyobb bringás, mint mi, ezért ne minket csodáljon (mert közben elmeséltem neki, honnan jöttünk), hanem legyen magára büszke, mert bizony egy olyan városban kezdett el valamit, amit mi nyugaton csak a pokol kénköves nemtudom milyének neveznénk, de semmiképp sem egy bringás paradicsomnak. És ő itt elkezdett valamit, amiből a végén még egy bringázható, élhetőbb város is kialakulhat, ami igazán nagyszerű!

Ami pedig számunkra nagyszerű, az az, hogy az emberünkről kiderült, hogy vasutas, az agglomerációs hálózatnál dolgozik, de vannak ismerősei azon a vasútállomáson is, ahová épp tartunk. Megkérdeztük, hogy van-e ideje és kedve segíteni nekünk a kargó osztályon, és volt neki, sőt még arra is maradt időnk, hogy a vasútállomástól egy tömbre északra található főtérszerűségen is megforduljunk egy fotó erejére. Hogy mit látni itt, és pontosan mi is az az épület a fotón a háttérben, már nem tudom, de szép volt. A vasútállomáson pedig minden rendben volt. Igaz még jó sokat várni kellett, de elvoltunk a csirkékkel teli rekeszek között egy-egy zsákon üldögélve a kargó osztály előtt és aztán mikor végre rakodni lehetett, nem volt nehézségünk, a bicikliket személyesen rakhattam fel a vagonba és aztán azonnal körbepakolták őket dobozokkal és zsákokkal, viszonylag kulturáltan, így remélhettük, hogy megússzák az utat sérülés nélkül.

Aztán most jut eszembe, hogy rosszul emlékeztem, reggel csak a nyers túlélőszendvicseket készítettem el, és azokat most itt a vasútállomáson sütöttem ki. Előkaptam a melegszendvics sütőt, és a pulton, ahol konnektorok voltak kihelyezve és mások a telefonjaikat töltötték, ott én kisütöttem a szendvicseinket, hogy frissek legyenek az útra. :) Alig néztek a helyiek, még néhány vasutas is odajött, hogy mi a szösz történik?! Hát szó mi szó, elég nagy marhák vagyunk, de igazából élveztem a helyzetet, hogy egy Bangkokban vásárolt melegszendics sütővel, ami bejárta velünk fél Délkelet-Ázsiát, most szendvicset sütök Indonéziában, egy jakarai vasútállomáson. :) Szeretek az ilyen helyzetekben rádöbbeni, hogy mennyire nem vagyunk normálisak és ezt mennyire élvezzük. :) Remélem majd az új világban is (Ausztrália, Új-zéland) sikerül megmaradni nem normálisnak, és ha más is lesz, azt ugyanúgy vagy még jobban fogjuk élvezni, mint itt Ázsiában a létet. Most például amikor e sorokat írom, még épp Ázsiában vagyunk és a szomszédban műanyagot égetnek ezért a maszkommal az arcomon ülök az asztalnál… Na hát sok minden fog hiányozni Ázsiából, de ez biztos hogy nem. :)

A vonatozás meglepően modern és kellemes volt, pedig nem is első osztályon utaztunk, vagy „binzisz klásszon”. A peronhoz kapus rendszer vezetett, kétszer ellenőrizték a jegyünket, mielőtt a vonathoz férhettünk volna és aztán menet többször is a vonaton. Volt ülőhelyünk, kis asztalunk az ablak mellett, ami alatt még konnektor is volt. A WC egy fokkal tisztább volt mint odahaza a MÁV másodosztályú vagonjaiban, és a személyzet párnákat osztogatott a kényelmesebb utazáshoz, igaz pénzért… Árusok azok azért járták a vagonokat, de sokkal kulturáltabban árulták a portékáikat (főleg ételt), mint mondjuk Indiában, nem volt az a nagy kiáltozás meg minden. A jegyek ezek függvényében elég drágák is voltak, kettőnkre és a két bringára összesen 16 ezer forintot fizettünk ki. Nem is értem, a helyiek ezt hogy bírják kifizetni, valószínű, akikkel együtt utaztunk, ők nem a legszegényebb réteg Indonéziában.

A vonatút gyorsan eltelt, gyönyörű tájakon száguldottunk végig, zöld rizsföldek között, a háttérben felhőbe bújt, ki tudja milyen óriási vulkánokkal a háttérben. Nem bántuk, hogy nem láttuk mindet, legalább nem fájt így annyira a szívünk, hogy mindezt átteleportáljuk és csak egy vonat ablaka mögött suhan el nekünk. Útközben vettünk Mie Gorenget, vagyis zöldséges sült tésztát, amihez krupukot, vagyis helyi snack-et is kaptunk, illetve több cső kukoricát is vásároltunk, darabját 2000 rúpiáért vagyis kb. 41 forintért.

Este lett már, mire megérkeztünk Yogyakartába, sötétben szálltunk le a vonatról a nálunk lévő 8 bringástáskával. A biciklik már a peronon vártak ránk, egy fiatal lány egy papírt nyújtott felém, amit alá kellett írnom, hogy átvettem a szállítmányt. Ami hála az égnek sértetlenül megérkezett. :)

Megírva 2013. augusztus 23-án, történt június 8-9. Biciklizni ekkor csak 22km-t bringáztunk, ennek második felét pedig már Yogya-ban, de az már egy következő történet lesz. Most pedig megyek, és pucolom tovább a bringákat. Jobb félni, mint megijedni, ha mégis megállítanának minket az ausztrál oldalon, hogy nana, ez túl koszos, akkor hivatalosan csak két opciónk marad: vagy lepucolják ők (autóknak 1000 dollárért, bringának nem tudom, mennyi), vagy vihetjük vissza a bringákat valami koszosabb ázsiai országba! :o

Éjszakai séta Agrában

Nem tudom miért, de amikor néhányszor végiggondoltam a közelmúltban, hogy hány beszámolót kell még megírjak, hogy utolérjem a jelent, valamiért Jaipurt és Amert mindig kifelejtettem. Pedig ezt igazán nem érdemelné meg a második látogatásunk ezeken a helyeken, mert éppoly szép élményeket szereztünk most is, mint amikor először jártunk itt. Pontosan négy dolog miatt jöttünk vissza ide hazafelé Delhibe menet: a Pushpendránál hagyott, szétszakadt hátizsákjainkért, hogy aztán vissza tudjuk váltani őket a pénzünkre a gyártónál, az elefántokhoz, az Ameri Nagy Fal felfedezetlen részeinek meghódításáért, és az Ameri „Stairwell”, vagyis lépcsős kút felkutatásáért.

Persze nem úgy volt ám, hogy egyszer csak ott termettünk, szóval kezdjük rögtön az elején, az odajutással. Khajuraho-ból este indult a vonatunk, és most sajnos nem reggel érkezett meg, és nem is Jaipurba, hanem először át kellett szállnunk Agrában, éjjel, hajnali 2:20-kor érkeztünk meg a Taj Mahal mellé. Ezt az időszakot én átvirrasztottam. Részben naplót írtam, részben olvastam, részben csak úgy elmélkedtem ez idő alatt a felső ágyamon. Agrában még le sem szálltunk a vonatról, már megtaláltak minket a hiénák. Egy fiatal kölyök ugrott fel a mozgó vonatra, és kezdett minket kérdezni, hogy kell-e riksa. Ez nagyon idegesítő volt, mert egyrészt ne ugráljon nekem a mozgó vonatra az orrom előtt pár rupit remélve, másrészt ne kövessen egészen a pályaudvar kijáratáig, mint valami állat. Értem én, hogy ő csak egy kis pénzt akar keresni, de engem akkor is zavar, hogy így ránk akaszkodnak, és emberszámba se vesznek. Mert én számomra az, hogy harmadjára sem értik meg, hogy nem kérünk riksát, azt jelenti, hogy engem, mint embert, le se szarnak, hanem csak és kizárólag a pénzem érdekli őket. Igazából csak ez az egy kölyök idegesített minket igazán, mert nagyon szorosan követett minket azután is, hogy kerek perec többször megmondtuk neki, hogy kopjon le. Volt valami igen idegesítő pimaszság a képében, a szeme sem állt jól, ahogy nézett ránk. Boldogok voltunk, mikor végre tényleg lekopott. Persze a mókának ezzel nem volt vége, sőt épp csak most kezdődött. A másik vonat, ami 5:10-kor indult Jaipur felé, pontosan ugyanaz a vonat volt, mint amivel két hónappal ezelőtt is utaztunk. Ez egyben azt is jelentette, hogy ugyanonnan indult, vagyis még valahogy át kellett jutnunk egy másik pályaudvarra, az Agra Fort-hoz. Hiába a késő éjjeli időpont, a pályaudvar előtt rengeteg autó- és bicikliriksás tanyázott, akik persze rögtön ugrottak a friss húsra, a két fehér turistára a furcsa táskákkal. Vagyis ránk. Nem túlzok, mert mértem GPS-el, 1km-en át követtek minket néhányan. Ekkorra már sikerült lealkudnom a 100 rupiról induló árat 30-ra, de miután megtettük a táv egy negyedét, úgy döntöttünk, hogy most már sétálunk. Ezt persze én már a 0m-nél is közöltem velük, de hát mit lehet tenni, ha egyszer minden áron el akartak minket kísérni egy darabon, és közben ajánlataikkal bombáztak? :) Ezalatt az egy kilométer alatt a Khajurahoi riksatársaink is megálltak nekünk: Egyszer csak egy riksa fékezett le mellettünk, és ismerős angol hang szólt ki belőle: „Do you need a ride?” – Arra most nem volt szükségünk, valahogy nem vágytunk egy újabb nyomorgásra, na meg nem is arra mentek, amerre mi, hanem a Taj Ganj-ra. Elláttuk őket a szokásos jótanácsainkkal a Taj megtekintését illetően (6:30, hajnalban, hogy ne legyen tömeg, nyugati kapu, kaját, laptopot bevinni tilos), és adtunk nekik egy-egy névjegykártyát is, mert ez eleddig még elmaradt. „Aah, so you have a business card?” – Lepődtek meg, mire én mondtam, hogy dehogy is business kárd, ez kérem „Visiting Card” (Ázsiában így mondják), semmiféle bizniszt nem művelünk mi itt kérem, ez a nászutunk! :)

A séta kellemes volt Agrán át, miután eltűntek a riksások már csak néhány éjjeli teherhordóval találkoztunk, aztán félúton még megálltunk teázni egy utcai árusnál a rendőrökkel, majd egy koszos, alvó emberekkel teli bazársoron át kilyukadtunk a Fort sarkához, ahonnan már csak pár száz méter volt a pályaudvar. Bent az egyes peronon is végig aludtak az emberek, és nem sokkal később, hogy mi is leültünk, odakint eleredt az eső. Milyen jó, hogy nem ittunk meg mégegy teát, akkor bizony mi is megáztunk volna. A vonatunk hamar beállt, már valamikor 4 óra környékén, így felszállhattunk és elfoglalhattuk a helyeinket. Itt is, mint mindig, bőgették a ventilátorokat az indiai utasok, annak ellenére, hogy a hajnali levegő eleve hűs volt, és az egésznek semmi értelme nem volt. Ha van, használjuk, vagy mi ez az őrület? Ezt egyébként mindig csak a ventilátoroknál tapasztaltuk.

Teázás Pushpendrával és érmegyűjtés ékszergyűjtés helyett

Jaipurig talán egy órát sikerült aludnom az ülő helyzetben, merthogy ezen a vonaton csak ülőhelyek vannak. Jaipurban sikerült egy rossz kijáraton kijutni a pályaudvarról így megismerhettük a város egy új, még az eddig látottaknál is mocskosabb sarkát. Hogy a végén úgy döntsünk, elég ebből, és felültünk egy bringás riksára. Fél óra múlva már Pushpendranál voltunk a zeneiskolánál. Jót teáztunk és beszélgettünk ismét. Pushpendra aztán vállalta, hogy elszalad a hátizsákjainkért, mert azokat a barátainál tette le. Nekünk addig mutatott egy kis éttermet, ahol a pincehelyiségben újra élvezhettük a Dal Makhani lencsefőzelékre emlékeztető ízeit. :) Ilyesmi nem volt Dél-Indiában. Igaz, itt északon viszont a paratha az, ami teljesen más, és délen meg az ízlett jobban. Hiába, India nagy ország, és az államai között akkora a diverzitás, mint máshol országok, földrészek között. Kifelé jövet elcsípett minket egy muki, hogy ő meghív minket teázni. No fene, adjunk neki egy esélyt, miért ne. Nem mondom, hogy kár volt, mert mi nem csalódtunk, csak az emberünk, ugyanis egyenesen egy ékszerüzletbe vezetett minket, ahol rögtön kiborított elénk egy nagy doboz bizsut, és azzal büszkélkedett, hogy ő félig olasz – még az igazolványát is megmutatta! :) Hát jól van, ez remek, de mi, a nem baj, rögtön őszinték és egyenesek leszünk: nem szeretnénk ilyenekre költeni, hanem helyette inkább minél többet látni a való világból. Egy a legolcsóbb gyűrűdből nekünk plusz egy napot jelent a világ körüli nászutunkhoz, és mivel ez csak egy tárgy, ami elkopik, eltörik, ellopják, elveszik… Ugye megérted?! :) Viszont érméket szívesen „veszünk”, vagyis váltunk nálad papír pénzre, mert azokat viszont gyűjtjük! Nekünk most ez a hobbi, ez a szórakozás, ez az, ami belefér a büdzsébe, és mialatt gyűjtjük őket, még jól is szórakozunk. Végülis szereztünk néhány szép érmét, de a csalódottságuk leplezhetetlen volt, mert végül még a teáról is megfeledkeztek. :) Persze ezt szóvá nem tettük, csak sűrű köszönömök és viszlátok közepette távoztunk, mert tudtuk, hogy közben Pushpendra már biztosan vár ránk. És igen, nála kérés nélkül is kaptunk egy újabb kör teát, és a beszélgetésünk sem torkollt semmiféle kínos szituációba, mert Pushpendra az embert szereti bennünk és nem a pénzt a pénztárcánkban. :)
India nem rossz hely és az emberek nem rosszak, csak épp a turisták által kedvelt helyeken sokan elég keményen a pénzre mennek, és akkor még a durva átverős sztorikat, amiket hallottunk, nem is emlegettem. De megvan a másik véglet is, lehet találni igaz barátokat is, és őket nagyon meg kell becsülnünk. Ha ők nem lettek volna, ha őket nem találjuk meg, bizony lehet, hogy most keserű szájízzel gondolnék vissza Indiára. Így viszont: :) Köszönjük Nektek!!!

Vissza a Falra! Egyedül odafent a boldogságban

Mivel előző éjjel nem nagyon aludtunk, csak utaztunk, sétáltunk Agrában és harcoltunk a riksásokkal, eléggé le voltunk harcolva és ki voltunk purcanva. Kis hezitálás után úgy döntöttünk, hogy felmegyünk busszal Amerba, aztán meglátjuk mi lesz. Az lett, hogy Rahulék ismét nagyon szívélyesen fogadtak minket, és éppen, mint legelső látogatásunkkor, most is azzal kezdtük a náluk való vendégeskedést, hogy beájultunk egy a vendégeknek fenntartott szobájukba, és hosszú órákra elaludtunk. Ezen a napon nagyon már ki se mozdultunk, csak beszélgettünk kicsit a családdal és a főút melletti mobil ámlett árúst látogattuk meg, szinte már nosztalgiából. Próbáltuk kipihenni magunkat, mert tudtuk, hogy másnapra terveink vannak, amelyekhez hajnalban kell kelni.

Zita az elefántok házába ment át valamikor a napfelkelte időpontjában, én pedig futócipőt húztam. Várt rám A Fal eddig fel nem fedezett része. A nap mögöttem már ott vöröslött az ég alján, mikor megindultam felfelé a termetes lépcsőkön. Most a főúttól északra lévő, a város központjától ÉK-re található falszakaszra indultam fel. Ez rögtön meredeken kaptatott felfelé, a lépcsők tán fél méteresek is voltak, hatalmasakat kellett lépnem, hogy egyre feljebb és feljebb jussak. Futni nem bírtam, ahhoz még túl nyomott, álmos voltam, de talán még amúgy se ment volna ekkora lépcsőkön, azok után, hogy az idejét nem tudom megmondani, mikor futottam utoljára. Talán Goán… Nem, egyszer Keralán, Laciéktól is kimentem a partra! Ez a futás dolog sajnos ezen az úton leredukálódott a havi egy-két alkalomra. De hát ez van, élvezni kell ezt a keveset is! :) Most is ezt tettem, de még mennyire! A látvány leírhatatlanul fantasztikus volt. Ahogy értem egyre feljebb, úgy törpült el alattam a fal melletti mecset, melynek tornyai nemrég még a fejem felett magasodtak. Aztán a kilátás is úgy lett egyre szebb. Keletre a dombok között még köd ült a házak felett, dél felé pedig látszott a szemközti fal, amit a múltkor másztunk meg Zitával. Az erőd, mellette a kis tó, mögötte pedig a másik, a domb tetején lévő erőd, pedig egyértelműen uralták az egész látképet. Nekem mégis, valahogy az tetszett a legjobban, ahogy a szemközti fal kanyargott azon a kis hegygerincen, ami már önmagában is szép látvány lett volna.

Ahogy felértem a falszakasz sarkára, északra a távolban hőlégballonokat pillantottam meg. Bizonyára a napfelkeltét mutatták meg utasaiknak. Óóó, mi hány napig tudnánk utazni abból a pénzből, amit ők kifizettek a hőlégballonosnak azért a néhány percért… Amikor innen is éppoly szép a látvány, és még az is hozzájön az érzéshez, hogy a saját lábamon jöttem fel ide. Mégis, rajtam kívül csak egyetlen egy koreai emberrel találkoztam, őt leszámítva teljesen egyedül voltam a falon. Néha ilyenkor azt gondolom, nem a világ, hanem én vagyok a bolond, de aztán mindig újra eluralkodik rajtam az érzés, hogy nem így van. Valahol, valamikor nagyon elvesztettük a szép és a jó iránti érzésünket, és ez alól én sem vagyok nagy kivétel. Ha most visszagondolok kicsit az elmúlt hónapokra, és az utazásunkra, meg kell, hogy állapítsam, hogy a legszebb élményeink mind csupa olyan dolgok voltak, amiket, ha akarnánk se tudnánk megszerezni pénzért. De mérni sem nagyon lehetne őket pénzben. Bátorság, szeretet, tisztán látás, inkább ilyen dolgok kellettek hozzájuk.

A fal legtetején, ahogy az szokott lenni, most is egy kisebb bástya figyelt, innen tekinthettem körbe. Meglepetten tapasztaltam, hogy innen fentről, épp a szemközti bástya mögül kilátszik a Jaipur melletti tó, és rajta a vízi palota, sőt mind e mögött látni az elterülő nagyvárost is. Megint azt éreztem, amit már leírtam talán itt is, és amit annyiszor beszéltünk már a barátaimmal a Hármashatár-hegy körül futva. Mit keres odalent abban a nagy tömegben az a kétmillió ember? Mit kerget? Hogy sikerült ezt összehozni? Miért üres az erdő és miért nem járja szinte senki a hegyeket?

Lefelé menet talán még meredekebb volt az út, mint jövet, komolyan oda kellett figyelnem, nehogy megcsússzak, mert akkor bizony valószínű szépen megindultam volna lefelé. Lent a fal egy háztetőben végződött, és úgy sajnos nem tudtam továbbmenni nyugat felé, mert egy szakaszon le volt szakadva a lépcső. Ha nagyon kerestem volna, biztosan találtam volna a hegyen át egy kerülőutat, vagy ha átmászok magán a falon, de ezt nem tettem, mert amiért jöttem, azt már megkaptam, sőt már többet is. A nap már magasan járt, és az erőd mögül tudom, hogy szembesütött volna, így onnan fotózni már nem nagyon tudtam volna, meg aztán már meg is fáradtam egy kissé, és tudtam, hogy Zita talán már vár rám otthon. Így aztán megkerestem a lejáratot a falról. Az egyetlen, amit találtam, egy kis udvarba vezetett le. A kapu nyitva volt, így ki tudtam osonni, ezért aztán még magyarázkodnom sem kellett. Bár kétlem, hogy azért nagyon furcsán néztek volna, mert az udvarukban vagyok, itt ez nem gáz, inkább csak azért néztek volna, mert egy fehér ember van az udvarukban! :) Hazafelé először disznókon, majd teheneken át vezetett az út, majd amikor kiértem a főútra, több tucat elefánt jött szembe velem. Az elefántházakból igyekeztek az erődhöz, hogy dolgozhassanak, hordhassák fel a turisták párjait 900 rupiért az erődbe.

A lépcsős kútnál, kecskék között

Zita épp akkor érkezett vissza az elefántoktól, amikor én is a falról. Reggeli után együtt is elindultunk Amerba, hogy felkutassuk azt a bizonyos „Stairwell”-t, vagyis a híres lépcsős kutat. Menet találkoztunk egy elefánttal, akinek a lovasa éppen vásárolt valamelyik kis boltban. Az állatot úgy parkolta le, hogy az fejjel szinte bent volt a boltban. Mindeközben az elefánt gazdája nem volt a színen, így az egész úgy tűnt, mintha az elefánt maga szeretne valamit vásárolni. Ez számunkra olyan látvány volt, amin nem bírtunk nem mosolyogni. :) Aztán az se volt gyenge amikor az utcát egyszerre lepte el bringás, busz, autó, tehén, középen egy elefánt, és persze mindez az Indiában szokásos kavalkáddal fűszerezve.

A kutat egy kisebb bolyongás után megtaláltuk, és valóban lenyűgöző volt. Nem csak maga a lépcsőrendszer le a vízhez, hanem körülötte az épületek, a sarkokban a kis pihenők, a szomszédban a hindi templom, egy kis külső lépcsős torony, a távolban az erőd és díszes bástyái. Szóval ez is egy varázslatos hely volt, annak ellenére, hogy errefelé sem kószált sok féle nép. Közvetlen a kút mellett egy patakmeder található, ami természetesen tele volt hányva hulladékkal. A kúthoz már senki nem járt, növények nőttek a vízben, és még a kecskék sem mentek le inni olyan mélyre. Utóbbi állatok a semmiből tűntek elő, és úgy vonultak végig a területen, hogy azon nem bírtunk nem mosolyogni. Vicces egy kinézete van ennek a kecskének! :)

Visszafelé egy kis boltban szert tettünk néhány viszonylag ritka 10 rupis érmére, és megebédeltünk egy már ismert kis étteremben. Hazafelé a teás standok pénztárait kutattuk fel érmék után és találtunk néhány nagyon régi, nagyon egyedi pénzérmét. Jó szórakozás ez az érmegyűjtés, és Indiában különösen jól lehet művelni, mert rengeteg féle-fajta érme van, és ez államonként változik. Ugyanakkor a nagyon apró Paisa-sokon kívül mindent mindenütt elfogadnak. A Paisa-t a váltópénzt a nagyobb városokban már állítólag nem fogadják el, de vidéken még él, és működik. De egy érméből is van vagy 3-4 fajta, legalábbis volt, hogy nekünk sikerült találni ennyit.

Zita szőrén üli meg az elefántot – Séta az elefántok fürdőjéig

Mindezzel még mindig nem volt vége az Ameri kalandoknak, mert az elefántlovagolás még csak ezután jött. Zita ezt legutóbb félt megkérdezni, de most, lévén utolsó lehetőség, megkérdezte Rahult, szabad-e felülni Lácsmira? Zita először nagyon elkeseredett, mert Lácsmi gondozója azt mondta, délután Lácsmi Safarira megy, a hátán az újonnan érkezett, fizetős amerikai turistákkal, és ez Zita számára azt jelentette volna, hogy nem fog tudni felülni szeretett elefántjára, most már talán soha. A sors azonban nem így rendezte a dolgokat, mert Lácsmiról tudni kell, hogy a legnagyobb elefánt mind közül Rahul elefántházában, ami azt jelenti, hogy már az erdőben sem fér el a hátával az amerikaiakkal, mert egyszerűen túl magas, és nem fér át az ágak alatt! :) Vagyis nem Lácsmi megy velük a Safarira, hanem egy másik elefánt. Lácsmi fürödni megy, és Zita felülhet rá – magyarázta Rahul. Látnotok kellett volna Zitát, olyan boldog volt, hogy majd kiugrott a bőréből. Aztán pedig majd meg őrült Lácsmi hát szőrétől, merthogy Zita rövidnadrágban ült fel Lácsmira, és az elefánt hátán lévő vastag, erős szőrszálak nagyon szúrták Zita lábát. Persze ettől még végig fülig ért a szája Zitának, több kilométeren keresztül, merthogy az elefántok fürdőhelye nem ám a szomszédban volt, sétáltunk hozzá vagy 3km-t. Lácsmi meg én, merthogy Zita és a gondozó Lácsmin ültek.
Az elefánt nem autó, saját személyisége és akarata van, így történt, hogy egyszer csak letért az útról, és az út menti egyik fáról leszakított egy nagyobb darab ágat. Ezt aztán cipelte még magával egy jó darabig az ormányával, és közben észre se vettem, de szép lassan eltüntette róla a zöld részeket. Mind megette és már csak a vastag száraz ágat cipelte tovább, mintegy hóbortból. Az ág akkora volt, hogy ha olyat gondol, és valakihez hozzávágja, könnyedén meg is tud vele ölni valakit. Így keltünk át a Delhibe vezető kétszer két sávos főúton is, hogy aztán a túloldalt még jó 500 métert megtegyünk az elefántok fürdőjéig. Ez nagy műsor volt, mert itt több elefánt is volt, és voltak olyanok, akiket a gondozójuk csak úgy beengedett szabadon a vízbe játszani. Azok dörgölőztek egymással, vizet és sarat dobáltak az ormányukkal, lerombolták a tó partját képező sárfalat, vagy csak egyszerűen beledőltek az 1-2 méteres vízbe, és szemmel láthatóan nagyon élvezték az egészet. Lácsmi nem volt ilyen szerencsés, mert a gondozója folyamatosan nyúzta, és mindig azt akarta, hogy forduljon arra az oldalára, amelyikre ő szeretne. Rahul szerint ez nem jó taktika, mert előbb hagyni kell az elefántokat egy negyed órát, hagy élvezzék a szabadságot és játsszák ki magukat a vízben, és aztán lehet őket befogni és irányítani.

Csakhogy az elefántok nagyon élvezik a vizet és Lácsmi különösen akaratos még az elefántok között is, így lehet, hogy ha szabadjára engednék, órákba is beletelne, mire újra tudnának vele kezdeni valamit. :)

Visszafelé éppen ezért már nem elefántháton jöttünk, mert akkor valószínű lekéstük volna az utolsó buszt is Delhibe ezen a napon. Először sétáltunk, majd stoppoltunk. Egy motoros hamar felvett minket és eldobott minket Rahulékig. Ott lezuhanyoztunk, felmartuk a sok táskát, majd elbúcsúztunk és kisétáltunk a buszokhoz. A kezdeti káosz után 20 perccel végre megállt nekünk egy busz, amiben helyet kaphattunk elől a sofőr mellett. Még naplót is tudtam írni, amire igazán nem számítottam. Igaz, a nagy zötykölődés és a nem éppen ideális körülmények valószínűleg a minőség rovására mentek, de legalább haladtam kicsit a lemaradásommal. Már késő este volt, mire megérkeztünk Delhibe. A Chandannal megbeszélt helyen lepattantunk a buszról, majd kialkudtunk egy kevésbé fájdalmas árat Chandan otthonáig a riksásoknál. Fél óra alatt átrepített minket a fickó fél Dél-Delhin 80 rupiért, és ezt az árat még Chandan is megcsodálta.

Február 19-én reggel búcsúztunk el Chandantól és ezen az estén, április 18-án öleltük meg Őt újra. Pontosan két hónapig tartott az Indiai „hátizsákos” körutunk. Nehéz összefoglalni, ezért most nem is teszem meg! :D

A tatkal jegy hajnali fáradalmai

Maduraiba nem volt kellemes a megérkezés. Először is a vonaton nem tudtuk túlságosan kipihenni magunkat, mert Zita nem aludt jól, én pedig nem aludtam sokat – hajnali kettőig naplót írtam. Aztán amikor ezután sem tudtam elaludni, akkor realizáltam a szomorú tényt, hogy ha megérkeztünk, nem ám az lesz, hogy egyből mehetünk egy szállodába aludni, hanem várhatjuk meg a reggel 8 órát a vasútállomáson, és csak miután megvettük a másnap este induló vonatra a tatkal jegyet akkor indulhatunk pihenni. Szóval aludtam kb. 2-3 órát a vonaton, de nem többet, amikor valahogy hajnal 5 és 6 között leszálltunk Madurai-ban. Az a nyomorult vonat most bezzeg vagy fél órával korábban befutott – ennyivel is kevesebbet tudtunk aludni, mert amikor már bent álltunk az állomáson, mindenkit felvert a nyüzsgölődő tömeg. Az állomás mellett egy épület első emeletén megtaláltuk a booking office-t, ami előtt már ekkor nagy sor állt. Pontosabban szólva először csak ült. Az emberek tisztes távolságba ültek egymás mellett a gyalogos rámpán, ami felfelé a bejárathoz vezetett. Aztán valamelyik okos elöl fél órával a nyitás előtt úgy gondolta, hogy ő feláll, mert miért ne, hátha akkor előbb kinyitnak, vagy gyorsabban telik majd az idő. Ez még nem lett volna baj, de a többi okos követte őt ebben, és a nyugodtságban üldögélő sor a következő percekben összetömörült egy az előzőnél háromszor sűrűbb, álló sorba. Persze ez rajtunk kívül senkit nem zavart, de mi fogtuk a fejünket rendesen, hogy hogyan lehetnek ilyen sügérek. A műsornak ezzel nem volt vége, mert amikor tényleg kinyitottak, és egy fickó a bejáratnál sorszámokat írt a jegykérelmi lapokra, akkor az emberek úgy tömörültek ezelőtt a csávó előtt, mintha bármi is múlna azon, hogy milyen közel állnak egymáshoz. Szó szerint összenyomták egymást, és a sorban engem is. Ebből persze hamar elegem lett, mert mindenre vágytam egy kialvatlan éjszaka utáni reggelen, csak arra nem, hogy egy pár tucat koszos (elnézést érte, de tényleg) indiaival szendvicsben álljak sorba. Próbáltam velük megértetni, hogy attól nem kerülnek előbb sorra, ha jobban nyomják egymást előre, és kértem, hogy egy kis terem had legyen. Ezt látszólag megértették, és a köztünk lévő 1mm távolság a következő fél percre átmenetileg 10cm-re nőtt, aztán ezt nem bírták tovább, és újra összedörgölőztünk. Nem, nem melegek voltak, egyszerűen sügérek. Túl sügérek ahhoz, hogy megértsék a sor lényegét. Bent már nagyjából könnyen és gyorsan ment minden, a sorban ülésen már csak mosolyogtam. Volt kb. 100 szék, és ezeknek úgy a harmadán én mind ültem, mivel amikor néhányan sorra kerültek, mindig haladtunk előre. Az emberek persze nem egyszerre álltak fel és ültek le, így előfordulhatott, hogy mire valaki felállás után újra leült volna, már nem volt helye, mivel a mögötte ülő nem figyelt arra, hogy hová ül le. Ezt az egész üldögélős hacacárét át lehetett volna hidalni egy kijelzővel, vagy egy kis kiabálással, ha már úgy szeretnek ezek itt a szubkontinensen hangoskodni. És azt még mindig nem értem, hogy az angoloktól hogy nem tanultak meg rendesen sorban állni! :) A jegy megvétele gond nélkül ment, mert már nagyon profik voltunk az ilyesmiben. Vikiék mutattak egy nagyon jó weboldalt, az indairailinfo.com-ot, ahol egyszerűen le lehet kérni a vonatokat és megnézni azok részleteit, hogy milyen napokon járnak, hogy milyen vagonokból állnak, vagy, hogy mikor hol járnak, sőt ezt még egy térképen is meg lehet nézni, akár valós időben is!

Kifelé menet még egy tanácstalanul lézengő német házaspárnak gyorstalpalót tartottunk az indiai vonatjegyvásárlásról, aztán elindultunk szálloda után. Ekkor már bőven fent járt a nap az égen, és Madurai-ban beindult az élet. Ebbe a városba azért jöttünk, mert sokaktól hallottuk és sok helyen olvastuk, hogy itt van egy nagyon híres templom, ami még Tamil Naduban is nagy szám, pedig ebben az államban aztán dögivel vannak templomok mindenütt. És azért most (április 4-én), hogy összefussunk a Goán megismert Eszterrel, és az édesapjával, akik Eszter jógatanfolyama után együtt csavarognak néhány hétig Dél-Indiában.

Olcsó szálloda Maduraiban? Olyan nincs! :)

A szállodakeresés most sem ment egyszerűen. 5-600 rupiért kínáltak szobát mindenütt, még ott is, ahol az előző évi, 2011-es útikönyv 200-300-as árakat említett. Zita leült az egyik tisztább szálloda aulájában, én pedig nekilódultam a táskák nélkül még néhány hotelt felkeresni. Találtam pár 400 rupis szobát, de ezt az árat még mindig nagyon magasnak találtam. Egy riksás elvezetett egy 300 rupis helyre, ott azonban tele voltak. Aztán még bevándoroltam a fél belvárost, közben persze néhány önkéntes segítő mellém verődött, akik váltig állították, hogy tudnak egy helyet ahol 300 a szoba, persze ezek a helyek mindig tele voltak. Végül egy muki talált nekem harmadjára egy helyet, ahol 350-ért mutattak egy harmadik emeleti, viszonylag csendes és nem túl mocskos hátsó szobát. Erre már rámondtam, hogy rendben, visszarohantam Zitáért és a cuccainkért, aztán együtt újra megnéztük, és el is határoztuk, hogy erre az egy éjszakára meg fogja tenni.

Nem értettük amúgy, mi itt ez a nagy drágaság, mert Kerala, Hampi vagy Gokarna mind sokkal tisztább, és sokkal turistagettósabb helyek voltak, mégis olcsóbb volt arrafelé minden, mint itt az „igazi” Indiában, Maduraiban. Mert ahogy az utcákat jártam, azt éreztem, hogy visszaérkeztünk a nagy zsúfolt, zajos, mocskos, büdös részre, utóbbi három hely, na meg Goa is, ennél sokkal sterilebb, európaibb volt, mint ami itt fogadott minket. Persze ez csak rövid időre zavart minket, mert azelőtt már hozzászoktunk ehhez, és mert miután bevettük a szobánkat, ezen a napon nem is igyekeztünk már sehová, csak pihenni egy kiadósat.

A Madurai Paratha – Nagy kedvencünk!

Este azért még levonultunk a közeli helyi éttermekhez, és ekkor végre megtaláltunk a nekünk való ételeket. Finom paratha és sült csirkecomb, fillérekért! Utóbbit az orrunk előtt sütötték ki forró olajban, úgyhogy nem kellett félni tőle. Én persze azért még leizzadtam evés közben, mivel a csirke egy csípős piros masszával volt bekenve. Evés után még leragadtunk a szomszédos étteremnél, ahol egy forró parázzsal teli hordószerű valami tetején egy nagy kerek vaslapon olyat bűvészkedett a szakács, hogy csak lestünk. Folyamatosan pörgött, és az alatt a 15 perc alatt, amíg leesett állal figyeltük, legalább 5 féle ételt készített – mindet a vaslapon. Ezek közül a paratha folyamatosan ment. Paratha néven északon egy egész más típusú, a csápátira sokkal inkább hasonlító lepényszerű dolgot kapni, de itt délen, Maduraiban ezek a parathák nekünk nagyon bejöttek, ettünk is belőlük sokat. Volt, hogy csak úgy magában megettünk vagy 10 parathát, nem is kértünk hozzá mást, csak „gravy”-t, vagyis szószt – ezt ingyen adták hozzá, és így már tudtunk mit tunkolni a parathával. :) Itt úgy nézett ki a paratha, mint egy kisebb, réteges, levegős és kicsit zsíros lepény, és ami a legjobb volt benne, hogy volt tésztája, nem csak egy vékony kemény valami volt, hanem lehetett harapni, puha volt, és lehetett vele rendesen tunkolni, nem csak, mint „ehető kanál” funkcionált az ételhez, hanem volt tartalma és élvezet volt enni. Ezt a parathát emberünk úgy készítette, hogy a kollégái által reggel már előre apró, egyenlő méretű gombócokra darabolt tésztákat egy igen érdekes, spéci és gyors kézmozdulattal kinyújtotta hártyavékonyra, majd az így nyert szuper vékony tésztát négy mozdulattal újra gombóccá hajtogatta, majd jól odavágta a többi, ilyen módon már meglevegősített gombóc mellé. Ezeket egyesével kilapítgatta, majd a forró vaslapra dobta, ahol egy kis fémpálcával megforgatta őket, majd levette őket és kisebb kupacokban jól megcsapdosta, összetörte őket, hogy még levegősebbek legyenek. Eközben persze tükörtojásokat, rántottákat és dószákat is készített a vaslapon. Utóbbi egy köretnek és „csomagolásnak” is használt palacsintaszerű, lisztporból készült, vékony történet, amit a legkülönbözőbb féle dolgokkal szoktak megtölteni. Másnap visszamentünk, hogy videóra vegyük az emberünk konyhaművészetét, mert tényleg őrületnek találtuk, amit és ahogy művelt. Az egész felvétel meghaladná a fél órás terjedelmet, ezért kicsit megvágtam:

Amint látjátok, Zita is beállt kipróbállni, mit tud, és a végére egész belejött. :) Azt azért érdemes megfigyelni, hogy amíg Zita előkészített 7 parathát a sütéshez, addig a muki vagy 30-at meg is sütött, és mindemellett még egy tükörtojást és valami rántottaszerű őrületet, ami olyan csípős lehetett, hogy én már a látványától is leizzadtam! :)

A Sri Meenakshi Tempom

Na, de nagyon előrerohantunk és kihagytunk közben egy teljes napot. Ez a nap eseménydús volt, csak épp nem akartam miatta a paratha-történetet kettészakítani. Szóval másnap, a Maduraiban töltött második napunkon az volt a cél, hogy meglátogassuk és felfedezzük a város fő nevezetességét, a Sri Meenakshi Tempomot. Meenakshi állítólag egy gyönyörűséges nőszemély volt, ám volt egy szépség-„hibája”, méghozzá, hogy három melle volt. Akkor azonban, amikor Shivával találkozott, aki később a férje lett, ez a harmadik melle eltűnt. :o Micsoda legendák… Itt lent délen ez a templom állítólag épp akkora nagy szám, mint fent északon a Taj Mahal. Ezért nem is akartuk kihagyni annak ellenére, hogy egy ideje már “Temple Overload”-ban, vagyis Templom túlterhelésben, Templomitiszben szenvedünk. Már odafelé sok érdekeset láttunk, az utcák – mint általában mindig mindenütt Indiában – tele voltak élettel, olyannyira, hogy az nekünk bizony sok is lett volna, ha előző nap nem pihenünk egy kiadósat. Így viszont sikerült vidáman ráintegetni a számomra az itteni utcák hősének számító teherriksások egyikére, aki vissza is jelzett nekem egy Viktóriát! :) Örülök, hogy sikerült kicsit megtanulnunk utazni, és sikerült megnyugodnom és nem mint az őrült mindig rohanni mindent megnézni, mert úgy a mennyiség könnyen a minőség rovására menne. Most már inkább úgy vagyunk, hogy könnyedébben lemondunk dolgokról, és csak kevesebb helyre megyünk el, de ott megpróbáljuk a lehetőségekhez mérten nagyon jól érezni magunkat, és beszívni a hely varázsát. Erre rövid időnk volt Maduraiban, de úgy érzem, ahhoz képest egész jól sikerült. Na de érkezzünk már meg végre ehhez a bizonyos gyönyörűség templomhoz. Ami nem csak, hogy szép, hanem hatalmas is, egy nagyobb háztömböt elfoglal. A bemenetel ingyenes, csak a videózásért kell fizetni, tehát menjetek olyan fényképezőgéppel, ami tud videózni, és akkor nem kell kifizetni a 30 rupit – merthogy a fényképezés viszont ingyenes. :)

A templomnak 12 hatalmas gopuramja, vagyis templomtornya van. Ezek mindegyike tele van isteneket, istennőket és különböző hősök, és a velük kapcsolatos történeteket elmesélő szobrokkal, de olyan színesen és részletgazdagon, hogy ha azt nem a saját szememmel láttam volna, akkor nem hiszem el. Bent a templomban sok helyre mi, nem hinduk nem mehettünk be, de amit láttunk, az így is gyönyörű volt. Mi a déli kapun jutottunk beljebb, itt rögtön egy hatalmas, éppen üres medence köszönt ránk, de nekem még így is nagyon tetszett, mert ez is piros-fehérben pompázott, mint a hampiban látott párja. Bent hatalmas folyosókon és termeken hömpölygött a tömeg (vasárnap volt, április 6.) de ha felnéztünk, elállt a lélegzetünk, olyan gyönyörű oszlopszobrokat láttunk, és a mennyezet pedig tele volt színes… mandalákkal?

Egy helyen találtunk egy fénycsóvát, ami egyenesen a mennyezeten kör alakban tátongó lyukból szakadt alá, és mert mint mindenütt Indiában, még itt is rendesen szállt a por a levegőben, a fénysáv gyönyörűn látszott, ezért aztán eljátszottunk vele egy kicsit. Zita átölelte a fényt, a kezét tartotta bele, én pedig próbáltam megtalálni az ideális szöget a jó fotókhoz. Végül feladtam, mert nem volt olyan a hely, hogy találjak ilyen szöget, de azért mi nagyon jól elszórakoztunk vagy egy negyed óráig. :) Ahogy továbbsétáltunk, láttunk még érdekes termeket, és rengeteg sorban álló, vagy csak a szobrok (istenek) között üldögélő hívőket. A nyugati kapuig is elsétáltunk, ahol nagy meglepetésemre egy kisebb bazársor fogadott minket.

A legdurvább az egészben az volt, hogy az árusok közvetlenül a gyönyörű szobrok mellett vagy között árultak, nekitámaszkodtak a műalkotásoknak, és úgy kezelték az egész helyet, mintha csak egy szimpla piacon lennének. Persze ez nekik természetes volt, és csak nekem furcsa, mert szerintem ha Európában lenne ugyanez a templom, ezekhez a szobrokhoz tilos lenne hozzányúlni, de még az is lehet, hogy üvegfal mögött lennének. Itt viszont elég erősen él az egész hely, és vannak olyan szobrok, amelyeket vallási szokások keretében bekennek mindenféle, számomra ismeretlen és nagyon furcsa színű anyagokkal. Egyébként itt is olyan volt a mennyezet, hogy ha felnéztünk, ott maradt egy darabig a tekintetünk.

Élet az utcán – A vizet szűrni kell, a részeg meg dögöljön meg?

Visszafelé a templomtól még láttunk ezt-azt az utcákon. Ilyen volt a fa templomszekerek és azok hatalmas nejlonbódéja. Tennénk fel arogánsan a kérdést, hogy minek van, ha nem azért, hogy lássuk, akkor meg miért fedik be? Hát valószínű nem azért van, hogy egész évben láthassa a kíváncsi turista, hanem azért, hogy alkalomadtán használják. Máskor pedig le van takarva, hogy ne rohadjon szét az elemektől a óriási fa építmény. Mert ugye ez is él, ezt is használják, mint Indiában mindent. Ezért is szeretjük Indiát: nem egy kiállító teremben vagy egy élettelen múzeumba érkezett, hanem a lábad alatt, a szemed előtt, a fejed felett, és Veled zajlik a nagybetűs, az őrületes, a soha eddig ilyen formában nem látott élet! :)

Következőnek egy az utcasarkon teljes természetességgel ülő, a portékáit áruló, és közben a földről vacsorázó, a nagy szakálla alatt mosolygó ember képében. És még nem szóltam a téglát a fejükön cipelőkről, vagy a banánfa frissen hajtott ágát vékony szeletekben áruló emberről. Utóbbi finomságot kipróbáltuk, káposzta íze volt, és vettünk Eszteréknek is, ez lett volna Nektek „a meglepetés”, ha aztán a nagy rohanásban nem felejtjük el odaadni… Bocsi! :) Remélem nem bánjátok, akkora nagy durranás nem volt, tényleg csak káposzta íze volt, és fehér, könnyű, puha anyaga, semmi hatalmas durranás. :)

Aztán volt olyan is, ami felbőszített minket. Először egy reklámszöveg, ami azt mondta, hogy „víz vagy dohány – szűrni kell!”. Mi van? Mióta természetes dolog, hogy a vizet szűrni kell? Persze, Indiában lehet, mert kicsit túl gyorsan kicsit túl sokan lettek már itt a szubkontinensen és nincs az a víz, amibe más ne piszkított volna már bele, vagy ha a szomszéd nem is, akkor ami talán még rosszabb, egy nagyvállalat gyára… És az a baj, hogy elég egy generáció, és az ilyen dolgokat az ifjak már természetesnek veszik – szűrni kell a vizet, nahát, mindig is kellett mióta élek, mindig is műanyagpalackban adták az iható vizet pénzért, vagy nekünk kellett otthonra megvenni a szűrőt pénzért, mi abban a rossz? (Berzenkedik a tősgyökeres pesti… akinek világ életében a csapból folyt a víz, amit a jóságos vízművek szűrt meg/klórozott fel. Na de azért akkor is abszurd gondolat, hogy Pesten vagy Indiában, bárhol a világon olyan koszban élünk, hogy szűrni kelljen az Élet alapvető mozgatórugóját, az ivóvizet.)
India őrületes, sokszínű, és gyönyörű, a kultúrájával nem is tudom, hogy vetekedhet bármely más ország a világon, de félek, ennek a csodaszép, hihetetlen birodalomnak itt csúnya vége lesz pár évtizeden belül, ha nem találnak ki néhány radikális lépést a populációszabályozás és a fenntarthatóság irányába. Mindegy, majd meglátjuk, én kívánom nekik, hogy sikerüljön a csoda, de az nem lesz egyszerű, az hétszentség!

Jajj, de felhúztam magam már megint egy kis hirdetésen! :) Remélem, nem gondoljátok, hogy egy megkeseredett méregzöld emberke vagyok, mert ez nem így van, pozitívan telnek a napjaink a nászúton, csak épp közben nyitott szemmel járok, olvasok, figyelek, gondolkodom, és van, hogy olyat látok ami nem tetszik, és szóvá is teszem itt a blogon. A következő ilyen dolog egy az út szélén a sárban fekvő eszméletlen ember volt. Ez inkább Zitát zaklatta fel, nem értette, hogy miért nem kezdenek ezzel az emberrel valamit a mellette dolgozó, áruló, boltos embertársai. Mikor odamentünk, közölték velünk, hogy csak részeg, és hagyjuk ott mi is. Persze Zitának ez nem volt elfogadható válasz, először mentőt akart hívni, de aztán annyira mondták körülöttünk, hogy „csak ivott”, és jó ez így, hogy a mentőt végül hanyagoltuk, és Zita csak stabil oldalba rakta, hogy ha hányni támadna kedve, ne fulladjon bele a saját hányásába. Mert persze a hátán feküdt a muksó. Mindezt az utca népe teljesen meglepetten és segítségnyújtás nélkül nézte végig. Zitát nagyon felzaklatta ez az egész. Hogy egy ember fekszik az utcán, és senki rá se néz, le se sz@rják. Még szerencse, hogy az utca olyan keskeny és zsúfolt volt, ami mellett feküdt, hogy se riksás, se motoros nem tud rajta kijönni nagy sebességgel, így nem tudnak az emberen áthajtani.

Vacsora Eszterrel és az apukájával

Na, és akkor legyen elég a negatívumokból, mert igazából nagyon szép volt ez a nap Maduraiban, ezek ellenére. Már csak azért is, mert az egésznek a fénypontja, az I-re a pont, csak ezután jött, a találkozás Eszterrel és apukájával. Az elején említett és a videóban is látható 7 parathát már velük együtt fogyasztottuk el, majd átsétáltunk egy tetőtéri étterembe, ahol egy olyan, de olyan fantasztikusat ettünk és beszélgettünk, hogy csak azt bánom, hogy az egészre nem volt több időnk másfél óránál. Eszterék sokkal másabb ételeket kedveltek meg az indiai konyhából, mint mi, és mivel megvendégeltek minket (amit ezúton is nagyon-nagyon köszönünk!), mi is mertünk ezt-azt kérni, sőt még egy sör is lecsúszott, />úgyhogy voltak kulináris élvezetek, és közben megismerhettük Eszter apukáját, aki már gyerekkora óta vágyott Indiába, és hát a háttértudása ennél fogva elég komoly… :) De amúgy is, a világról igen jól informált volt és élmény volt Vele beszélgetni. Mindeközben végre nem ettek minket a szúnyogok, mert itt fent a tetőt, a sokadikon nem jártak, itt már csak a kellemes hűs szél járt, és mindemellett még a Sri Meenakshi Tempom tornyai is látszottak. Egyszóval elképzelni sem tudtunk volna szebb zárást a Maduraiban tett látogatásunknak. Na jó, az jobb lett volna, ha több időnk van, és nem megy a vonatunk 9:30-kor, na de ne legyünk telhetetlenek. :)

Eszterék visszakísértek minket a pályaudvarhoz, ahol már csak fel kellett vennünk a cuccainkat és felszállnunk a vonatunkra. Útközben Zita elsütött egy poént, amiről én akkor teljes egészében lemaradtam, most is csak azért tudom megemlíteni, mert Eszter megemlítette kommentben: Szóval épp egy bőr cipőbolt előtt sétáltunk volna el, ha egy tehén nem állta volna el teljes széltében a járdának nevezett sártengert. A boci – ahogy a bocik szoktak minden ajtó vagy kapu előtt Indiában – csak nézett, bámult befelé a boltba, de nem mozdult. Erre Zita megszólalt: „Remélem nem az anyukáját keresi!” :)

Elmegy a vonatunk (?) zuhanyzás közben

A pályaudvaron a menetidő szerint még volt szűk 20 percünk a vonat indulásáig. Miután gyorsan felmartuk a két Hello Journey-t, meg a Keralában vásárolt szürke szuveníres szatyort (mert az időközben felgyűjtött cuccok már nem fértek el), Zita még úgy gondolta, hogy belefér a zuhany. Átverekedtük magunkat a váróban szana-szét fekvő indiai családokon (itt így várják a vonatot… :D) és lepakoltunk a mosdóhelyiség előtti székekre. Zita épp berohant a női mosdóba, amikor az egyes vágányon, a vonat, amiről tudtuk, hogy Chennai-ba megy, szépen lassan elkezdett gurulni. Eszterék utána futottak, és hamar megtudták, amit időközben én is elkezdtem sejteni. Ez egy másik vonat, ami ugyan oda megy, csak pár perccel korábban. A durva az, hogy emlékszem, volt vagy 6-7 vonat ezen az éjjelen, ami mind Chennai felé ment. Mindegyik végeláthatatlan hosszú, 10+ vagonosok. Van itt nép dögivel Indiában, ha ennyi vonatot tele tudnak tömni. Nekem már csak 10 perc volt hátra a vonat indulásáig, amikor Zita kijött az egyetlen szappanunkkal, így startolhattam befelé életem leggyorsabb zuhanyzására a férfimosdóba. Mikor kiértem, még mindig üres volt az egyes vágány, ahová többek szerint a vonatunkat vártuk. Nekem ez kezdett gyanús lenni, úgyhogy végül még az állomáskapitányt is megkerestük, és csak akkor nyugodtam meg, amikor ő is megerősítette az egyest. Mindenki, akit kérdeztünk, egyből azt mutatta, hogy hová álljunk a peronon, hogy a kocsink pont hozzánk guruljon be, nem pedig azt, hogy melyik peronhoz siessünk, mert számukra triviális volt, hogy az ilyen nagy vonatok az egyesre érkeznek. :)
Miután felszálltunk a vonatra, realizáltuk, hogy nincs egy csepp ivóvizünk sem egészen holnap reggelig. Mielőtt emiatt kétségbe eshettünk volna, azt is észrevettük, hogy Eszter eltűnt az édesapja mellől… Mert vízért szaladt, hozott nekünk két palack vizet, így megmentett minket a kiszáradástól! :) Ezúton is köszönet Nektek még egyszer mindenért, fantasztikus volt ez a gyors, de velős találkozás Maduraiban, mi nagyon élveztük!

(este a vonaton jó szokásomhoz híven alig aludtam, ellenben újabb 8-10 oldalt ekkor is haladtam az útinaplóval)

24 órás koplalás a vonaton

Aurangabadból Goára egy átszállással vonatoztunk. Hajnali 6 előtt indult a vonatunk, és valamikor délelőtt 10 körül szálltunk át egy másfél órás szünettel egy Manmad Junction nevű állomáson. A peronon apró kijelzőkön ki volt írva, hogy melyik vagon, hová fog megérkezni. Ezt mindaddig nem értettük igazán, amíg be nem futott a vonat. Végeláthatatlan hosszú volt, a két vége között talán 3-400 méter is lehetett, és ennyit már a kevésbé sportos útitársak nem biztos, hogy le tudnak küzdeni azalatt, míg bent áll a vonat az állomáson. Viszont a táblák segítségével ott várhatnak a vagonjukra, ahová az érkezni fog. Okos!
Ezen a második vonaton már hálófülkés vagonunk volt, és ezzel egészen másnap hajnali 6:10-ig utaztunk. Ez a vonat megérdemel pár szót, mert nem akármilyen volt. Másodosztályra szólt a jegyünk, és az egész kettőnknek tatkal rendszerben nem került többe 1017 rupinál. A távra már nem emlékszem, de valahol 700 és 1000km között volt. Sajnos nem kaptunk már két jegyet „Upper Berth”-re, vagyis a felső ágyakra, de legalább az egyikünk fent volt. Miután felszálltunk a hálófülkés vonatra, és megtaláltuk a helyünket, kiderült, mi ez a „fent”. A másodosztályon a hálófülkés kocsi azt jelenti, hogy az egész vagon egy „fülke”, vagyis nem beszélhetünk igazán fülkékről, tehát mondjuk inkább úgy, hogy egy egész vagon egy légtérben alszik, nincsenek ajtók sehol, és nincs elválasztó fal sem a folyosó és az ágyak között. A folyosó egyik oldalán vannak 3-3 fős ülések egymással szemben, a menetiránynak merőlegesen. Ezek felett van egy-egy lehajtható ágy középen, és legfelül pedig egy-egy rögzített ágy. Aki utóbbiakat megkaparintja, szerintünk az jár a legjobban, mert oda bármikor fel lehet vonulni, és ledőlni, aludni, vagy magadban lenni. És ez az utóbbi tényező nagy kincs Indiában! :) Mert ugye a középső ágy le van hajtva napközben, az alsón pedig ülnek. Mi nem itt kaptunk helyet, hanem a folyosó másik oldalán, két egymás feletti ágy jutott nekünk, amelyek párhuzamosan vannak a menetiránnyal. Itt csak két ágy van egymás felett, tehát kicsit jobban fel lehet ülni, viszont nem lehet lelógatni a lábat az ágy végén, és mivel az átlag magasság Indiában meg sem közelíti az én 189cm-emet, így nekem kicsi volt ez az ágy. Pláne, hogy elővigyázatos nyugati utazó révén nem mertem lazán behajítani a „Hello Journey”-t az ülések alá, mint ahogy azt mindenki más rajtunk kívül tette, hanem szoros ölelésben próbáltunk létezni és aludni a táskáinkkal. A vonatvagonok végében volt angol- és „Indian style” WC, valamint 110V-os konnektorok, „for phone and laptop charge”. Utóbbiak persze 2-2 vagon távolságban nem működtek, körbesétáltam kicsit, de persze hiába, mindez csak testmozgásra volt jó. :) Szemetesek minden ülés mellett vannak a vonatokon. Oldalt a falon, fel kell húzni egy üveglapot, és aztán mehet minden, csak arra kell vigyázni, hogy a menetszél vissza ne csapja a vonat belsejébe. Igen, az ablakokra gondolok! Ugyanis nem volt szemetes zacskó, vagy doboz sehol a vonaton. Se az ülések mellett, se a folyosón, se a vagonok végén. Mindenki hajigálja kifelé a szemetét az ablakokon, mindegy mi az. Ez néhány tíz éve még nem volt probléma, mert nem volt minden becsomagolva nem természetes anyagokkal. Hallottuk a történeteket, hogy az ételt banánleveleken szolgálták fel, és a végén a maradékot csak kihajítottad a levéllel, és mindent megettek a vasúti pálya mellett legelő tehenek, vagy ha nem, akkor is szépen elrohadt minden és visszaépült a természetes körforgásba. Ez ma már nem igaz a PET palackokra, a kekszes zacskókra, és azokra az alumíniumdobozokra, amikbe a vonaton árult ételt csomagolják.

Nekünk nem volt sok szemetünk, mert magunk szűrjük a vizet, és így a palackokat is többször használjuk. Plusz még azért sem volt sok szemetünk, mert nem ettünk szinte semmit. Zitára az indulás előtti éjjel ismét rátört a WC-re rohangálhatnék. Annyira odavolt, hogy a fél éjszakát a fürdőszobában töltötte, és még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán el tudunk-e így indulni. Hajnalra aztán hála az égnek jobban lett. Én csak egy picit voltam jobban nála, ezért nem csak szolidaritásból, hanem óvatosságból is vele tartottam az étkezéseinknél. Ezek igen egyszerűek voltak: víz, víz, víz, egy kis víz, 5 rupis száraz keksz, víz, víz, víz… És ezt ismételtük meg néhányszor a 24 óra alatt. Ez azért volt kicsit nehéz, mert minden állomáson és sokszor az állomások között is jöttek az árusok, és mindenféle finomságokat kínáltak, köztük vegetáriánus és csirkés biryanit (ejtsd: bírjáni – rizses téma), fagylaltot és különböző rágcsálni valókat. Mi sikeresen mindennek ellenálltunk, így a nap végére 50 rupi alatt maradt az ételre-italra fordított összeg. :) Ez volt az egyetlen jó dolog a koplalásunkban! :)

Ébredés egy más világban – Welcome to Goa!

Hajnalban már világos volt, amikor Goán felébredtünk a vonaton. Pálmafák és lagúnák sokasága mellett haladtunk. A házak is furcsák voltak, rendes cserepes tetejük volt, mint otthon, és formára is minden eddiginél jobban hasonlítottak a hazai házakhoz. Hamarosan megtudtuk e rejtély okát. De előtte még leszálltunk a vonatról, átbuszoztunk Vasco De Gama-ról Panajiba (ejtsd: Pándzsim), ahol felszálltunk még egy buszra Donna Paula-ig, majd sétáltunk kb. 3km-t, ez utóbbit már a délelőtti hőségben, „Hello Journey”-vel a hátunkon, hogy megérkezzünk a barátainkhoz, Dileepanhoz és Elizabethhez. Idáig kemény volt a menet, de miután megérkeztünk hozzájuk, fokozatosan minden jóra fordult. Egy nagyon kedves Couchsurfer párhoz kerültünk, Dileepan grafikus egy a házuktól 200m-re működő irodában, Elizabeth pedig szerkesztő India egyik legnagyobb napilapjának goai változatánál, bent Panaji központjában. Ők ettől délebbre laknak kicsit, a félsziget déli oldalán, 10 perc sétára a tengerparttól. A vicces az volt, hogy mi voltunk nekik a legeslegelső CS vendégeik, de ez egyáltalán nem látszott meg, rögtön közvetlenek voltak, és nem csak kedvességgel, hanem nagy bizalommal is fogadtak. Mi sem féltünk, hisz Dileepan-ról már hagyott referenciát egy jó barátja, akinek a profilján látszott, hogy megbízható, régi tag. Dileepanéktól tudtuk meg Goa részletesebb történetét, amikor kérdezgettük, hogy miért olyan más errefelé minden. Merthogy Goán kisebb a tömeg, jók az utak és jobb az infrastruktúra, mint India más részein. Egyszóval Goa más, sokkal európaibb. Valamint azt hiszem, a legkisebb állam Indiában. Ez talán nem igaz, de az biztos, hogy az egyik legkisebb. Talán akkora lehet, mint egy harmad Magyarország, de ez itt kicsinek számít, amikor a hatalmas szubkontinens térképén nézzük. A különbözőség fő oka, hogy India ezen része a portugálok fennhatósága alatt volt. Amikor az angolok „hazamentek” India többi részéről, itt még pár évig megmaradt a portugál hatalom. Szóval Goa egy kicsit más, mint India többi része, itt még az utakon sem dudálnak annyit. Ez csak most jut eszembe, de itt is az út bal oldalán hajtottak a járművek, annak ellenére, hogy ez legjobb tudomásom szerint Portugáliában nem így van! :)

Pálmafák és apróságok – Újra a tengernél

Miután szusszantunk egy nagyobbat a fárasztó út után, lementünk fürödni a Dileepanék lakásához legközelebbi strandra. Egy szűk kis ösvényen kellett lesétálni a partra levezető útra, ha nem akartunk körbemenni az aszfalton. Merthogy Dileepanék fent laktak egy sziklaperemen, kb. 70m-el a tengerszint felett. A part gyönyörű volt, és két nagyon kellemes órát töltöttünk el ott. Először az Arab-tenger partján! A Kaszpi-tenger (ha számolhatjuk azt tengernek…) után most először érkeztünk ki a nagy vízhez. Igazából jobb, ha úgy számoljuk, hogy a Fekete-tenger óta először, ha már „nagy víz”-ről beszélünk. A Kaszpi-tenger nincs összeköttetésben a világtengerekkel, ezért is van 25m-el lejjebb a vízszintje és ezért is szokták Kaszpi-tóként is emlegetni. Na de ne menjünk messze a gyönyörű kis tengerpartunktól! Mikor lementünk a partra, én úgy készültem, hogy elmegyek futni egy fél órára a part mentén. Ez végül nem történt meg, mert túl nyomottnak és fáradtnak éreztem magam hozzá, na meg Zitát sem akartam egyedül hagyni. Mégsem voltam csalódott, mert fantasztikus volt ez a két óra. Nem tudom, mi történt velem, de úgy tűnik, megtanultam örülni az egészen apró dolgoknak is. Ez biztosan Zitának is köszönhető. Miután becsobbantunk a sós habokba, Zita nekiállt csiga- és kagylóhéjakat gyűjteni. Kezdetben ebben én is segédkeztem, találtunk is egy gyönyörű kis kagylót, aminek olyan mintája van, mintha ember festett volna rá hegyeket. Persze tudtuk, hogy ez nem így van, hanem a természet művét látjuk a szemünk előtt, és éppen ezért volt olyan csodálatos.

Aztán azt is észrevettük, ahogy a homokon feküdtünk, hogy körülöttünk bizony nagyban zajlik az élet. Vagyis inkább kicsiben, egészen apró formában. A homokban először csak az apró lyukakat vettem észre, majd ahogy közelebb mentem hozzájuk, hamarosan megmozdultak a lakóik is. Ha nem mozognak, lehetetlenség lett volna észrevenni az apró, homokszínű rákokat. Viszont amint megmozdultak, ha elég figyelmesek voltunk, ki lehet szúrni őket, és ha elég szerencsések is, találtunk egy olyan kis rákocskát aki megengedte, hogy közelebb menjünk hozzá a fényképezőgéppel.

Azok körül a lyukak körül, ahol nem járt még a tenger, vagy a szél, látszottak az építkezés nyomai: teljes körbe ki voltak gurgatva apró kerek homokdarabok a lyuk körül. Ezek az apró dolgok mind nagyon tetszettek. Valamivel naplemente előtt aztán még más állatokat is felfedeztem. Apró hangyák szaladtak a part felé a homokban, elképzelésem sincs, hogy mi végett. De a kép gyönyörű volt, és a tudat is, hogy ezek a kis állatok képesek itt megélni, egy homokos parton.

Odébb egy patak folyt be a tengerbe, és még ez is el tudott szórakoztatni. Tényleg nem tudom, mi történt velem, de nagyon tetszett, ahogyan a homokban ezeket a formákat hagyta.

Ja, és a lényeget még nem is említettem. Természetesen körbe voltunk véve pálmafákkal! :) A nyugati emberek legalább 90%-ának az egyik „álma” egy ilyen tengerparton való nyaralás. Hát mi most végre ideértünk! :) Igaz, hogy beiktattunk hozzá némi megpróbáltatást, egy kis Pamír Highwayt, meg Karakorum Highwayt, meg egyéb finomságokat. 8 hónap és 8000km bringán, majd egy kis „Hello Journey” vonatos-buszos utazás.

Mostanra megtanultuk, hogy mindenféle szégyenkezés és rossz érzés nélkül váltogassuk a közlekedési eszközöket. Arról, hogy melyik a fenntarthatóbb, napokon át lehetne vitatkozni, de nem csak ez a fontos. Az is fontos, hogy mi jól érezzük magunkat, azt és úgy csináljuk, ahogy mi(!), és most(!) akarjuk. Hogy ne útikönyvek, vagy más emberek ránk vetített vágyai szerint utazzunk, hanem ahogy nekünk jó, ahogy mi jól érezzük magunkat. És az se baj, ha útközben változnak a tervek és az elképzelések. Induláskor még nem volt tiszta, hogyan szeretnénk meghódítani Indiát, de mostanra eldöntöttük, hogy főképp vonattal és hátizsákkal. (vagy „Hello Journey” táskákkal, de ez most részletkérdés…) Ez sem baj, úgy értem, nem baj, ha időközben változtatunk a terveken. Fogalmunk sem volt otthon, milyen lesz India, és ha bringákon maradunk, az is biztos, hogy nem jutottunk volna el idáig a monszun beállta előtt. India őrületes és hatalmas, nekünk pedig csak két és fél hónapunk maradt erre az óriási őrületre, ezért mindketten úgy érezzük, nagyon jól döntöttünk, amikor letettük a bringákat. Ugyanakkor nekem már most hiányoznak, és tudom, hogy nagyon jó lesz visszaülni beléjük.

Na de már megint elkalandoztam. Szóval még mindig ott vagyunk azon a csodás, pálmafás tengerparton, ami minden nyugati ember álma. A közelünkben egy fiatal csapat indiai és egy kutya kriketteztek. A kutya azért, mert néha ő is a labda után szaladt. :) A kép eléggé idilli volt, ám ennek ellenére én nem értem, mit szeretnek errefelé az emberek ebben a játékban. Alig van benne mozgás, egy dobás, egy ütés, kis szaladás, ezen kívül az egész arról szól, hogy várunk, amíg a labda újra előkerül, és amíg a dobó fel nem készül a dobásra. Egyszerre csak ketten-hárman vannak akcióban, a csapatok többi tagja csak áll és bámul, vár a sorára. Egy foci- vagy kosármeccsben ezerszer több akció van. Persze ez lehet, hogy csak engem zavar, szóval ez nem mérvadó egy olyan ember tollából, aki egyszerűen türelmetlen a sakk nevű játékhoz. Igaz Dúd?! :D

Vacsora Elizabethékkel

A tengerpartozás után Elizabeth és Dileepan elvittek minket vacsorázni egy tradicionális, tipikus goai étterembe (Goan Restaurant). Mert itt persze az étel is más, köszönhetően a portugál behatásnak. Sajnos már nem tudom pontosan felidézni, hogy miket ettünk, és fényképet is elfelejtettem készíteni róluk. Akkora durranások nem voltak, mert próbáltunk óvatosak lenni az étkezéssel a gyomraink miatt. Volt egy finom étel, amit magyarul leginkább úgy írnék le, mint rántott hagymagolyók. Aztán ettünk még valami tésztaleves szerűt, és volt egy rizskenyér vagy rizssütemény szerű dolog, ami fel volt szelve, mint egy cipó kenyér, de édes volt, és rizsből készült, ugyanakkor amikor megfogtad, egyben maradt. Jaj, és majd elfelejtettem: ettünk Goan Bread-et, vagyis goai kenyeret. Ez egészen kísértetiesen hasonlított egy otthoni zsömlére – bár Zita szerint ég és föld a különbség. :) De az tény, hogy ez is lisztből volt, és formára is hasonlított. Csak ízben távolabbi a rokonság. Ennek a finomságnak aztán később még szerepe volt a boldog napjainkban, de erről majd csak a következőkben.

Hazafelé még körbevittek minket az éjszakai Pándzsimon, és láthattunk egy nagyon szép katolikus templomot, majd egy nagyon színes hindut. Mindkettő ki volt világítva.

Indiai vonatos élmények

Delhiből Agrába hajnalban indultunk. Chandan volt olyan rendes, és kikísért minket egészen a vonatig. Ott aztán akkora tömeg tolongott a vagonok ajtóinál, hogy azon még ő is meglepődött. Iszonyatosan furakodtak az emberek, mi még ilyet elképzelni sem tudtunk volna, ha nem látjuk.

Egymást nyomták befelé, nem is értem hogy kaptak levegőt akik legbelül voltak. Pár percre reménytelennek tűnt a felszállást, de aztán előkerültek valahonnan rendőrök és a tömeg nagy része szépen leszállt a vonatról. Ekkor már fel tudtunk szállni, de még így is óriási volt a tömeg, csak úgy tudtunk odaférkőzni az ülőhelyeinkhez, hogy a táskáinkat a fejünk tetején vittük. Így fértünk át az emberek között. Mint azt egy utastól megtudtuk, a tömeg nem fért fel az előző „passanger train”-re, amire jegyük volt, ezért megpróbálkoztak a következő vonattal, a miénkkel. Az övék egy olyan típusú vonat, ahová valószínűleg annyi jegyet adnak el, amennyit az emberek vesznek. Hát most annyit vettek, hogy pár százan nem fértek fel. Pedig ügyes technikáik vannak, és biztos vagyok benne, hogy ha lenne világverseny a „hányan férünk fel egy vonatra” sportban, akkor India ott lenne az elsők között. A mi vonatunk persze ülőhelyes volt, de ez nem akadályozta meg a tömeget abban, hogy vissza ne szálljanak a vagonokba miután a rendőrök odébbálltak. A vonat úgy indult el, hogy közben kétségbeesett emberek próbáltak az ajtók melletti kapaszkodókba – vagy talán még az abban kapaszkodó embertársaikba is – belecsimpaszkodni. Szinte végig nyitott ajtókkal közlekedte végig a néhány órás utat a vonat. A kétfős ülésekre hárman-négyen ültek, és a háromrészesekre négyen-öten. A miénkre is. Persze nem jutott eszembe megmutatni a jegyeinket, hogy megkérjem őket, tartsák fent kettőnknek az elméletben három személyes ülés kétharmadát, mert mi ezért fizettünk. Valószínű bunkó nyugatinak néztek volna. Ahogy én is csak úgy pislogtam, hogy hogyan bírnak ők így meglenni egymás hegyén-hátán. Ennyit a vonatútról. :)

Freedom Fighters

Az agrai pályaudvaron rögtön meg is vettük a jegyeinket tovább, Jaipur felé. Ez is egy hajnali vonat volt, és eredetileg másnap hajnalban akartunk továbbmenni, de azon a vonaton már nem volt helyjegy, ezért egy nappal későbbre toltuk az indulást. Ennek utólag nagyon örültünk, hogy így alakult, mindjárt meglátjátok miért. Ennél a jegypénztárnál szembesültünk először azzal a ténnyel, hogy az indiaiak nagy többségének a sorban állásról sincsenek fogalmai. Csak úgy tömörülnek az apró ablak körül, és akinek hosszabb a keze, az tudja először odaadni a kitöltött vonatjegy kérelmi lapját az alkalmazottnak, akit szemmel láthatólag egyáltalán nem zavar ez a káosz. Ez már csak azért is furcsa, mert legjobb tudomásom szerint az angolok uralták itt az egész szubkontinenst egy jó darabig, és ők viszont kifejezetten szeretnek sorban állni. (Állítólag a Titanic-on azért haltak meg arányaiban sokkal többen angolok, mert sorban álltak a mentőcsónakokhoz, miközben pánikba esett amerikai társaik elfoglalták azokat) Szóval ezt a dolgot nem teljesen értjük, de ha van tippetek, hogy ezt miért nem sikerült eltanulniuk az indiai barátainknak az angoloktól, írjátok meg! :)

Végül találtunk egy másik ablakot, ahol a különböző kivételezett egyének állhattak sorba. A felsorolás nem csak minket, külföldieket, hanem a “Freedom Fighter”-eket, vagyis a szabadságharcosokat is tartalmazta. Ezen jót mosolyogtunk, mert ezt a szót így angolul nem nagyon láttuk még leírva. Nálam ez a szó így angolul elsősorban mást jelent, mint klasszikus szabadságharcost. Az én fejemben a “Freedom Fighter” egy olyan személy, aki szabadon gondolkodik és cselekszik, nem ragaszkodik minden, a társadalomban szokásos tevékenységhez és gondolkodásmódhoz. Lesz@rja, ha hülyének nézik, amiért nem keres pénzt éjt s nappal, nem épít karriert, és nem hajtja a malmát egy olyan rendszernek, amelybe beleszületett, de nem teljes egészében ért egyet minden részletével. Inkább más, új utakat keres, de tudatos, és békés harcos, nem kötözi magát fákhoz, és nem jár tüntetésekre, de mer változni és változtatni, és mer erről beszélni. Elfogadó, de ugyanakkor lázadó típus is, aki pozitívan áll a világ dolgaihoz, de ugyanakkor kritikus is, mert szereti a dolgokat több oldalról megvizsgálni. Élvezi az életet, és mindezt felelősséggel teszi. Próbál egy szebb világot látni, élni és teremteni.

Mi azért álltunk be a sorba, mert a “Foreign tourist” is ki volt írva. :) Nem sorolom magunkat az előbb leírt kategóriába, noha azt nem tagadom, hogy törekszünk ilyen emberek lenni.

Olcsó szállodavadászat Taj Ganj-ban

Agrában a következő küldetésünk az volt, hogy valahogy el kellett még jutnunk egy olcsó szállodába. Volt egy ismerősünk rokonokon keresztül, akit fel is hívtunk, de az ő szállodájában 600-tól kezdődtek az árak, ezért az szóba sem jöhetett. Kaptunk tőle viszont egy tanácsot, hogy menjünk a „Taj Ganj” nevű helyre, ott fogunk találni szobát 150-200 rupiért. Na igen ám, de a tuktuk-osok is el akartak kérni 100 rupit azért a nyavajás 5km-ért Taj Ganj-ig. Persze mi elsétáltunk ettől az ártól, és lám, egy bicikliriksás pár száz méterrel odébb hajlandó volt minket elvinni 40-ért.Az ajánlott szállodában már csak 500 rupis szoba volt, de azt mondták, próbálkozzam pár hotellel odébb. Zita a táskákkal az első szálloda aulájában maradt az útikönyvet bújva, én pedig sorra jártam a hoteleket. A legolcsóbb szobák már mindenütt foglaltak voltak, és sehol nem kaptunk szobát elfogadható áron. Mindenütt négy-ötszázért voltak csak szobák, és amikor kérdeztem a 150 rupis szobákat, mindenütt azt mondták, hogy „No Possible”. Én ettől vérszemet kaptam, és visszaválaszoltam nekik, hogy „No Sir, In India, Everything is Possible!” – ez amúgy tipikusan az indiaiak szövege, mindig ezt kapjuk meg, ha rajtunk csattan az ostor valamilyen ügyben, vagy ha valamilyen számunkra furcsa dologra rákérdezünk, hogy ez mégis hogy lehet, hogy így van. Hát most ők is megkapták, és én addig jártam a hoteleket, amíg végül az egyik helyen le nem tudtam alkudni egy apró egyágyas kis lyukat 150-ig. Megvolt a diadal, szaladtam vissza Zitához, becsekkoltunk és felcuccoltunk, majd mentünk ki a városba.
A Taj Ganj (ejtsd: Tádsz Gándzs) közvetlen a Taj Mahal tőszomszédságában kiépült városrész, és a Taj-hoz közeli része igazi “turistagettó”. Szállodák, éttermek, boltok, szuvenír árusok armadája. Mi ennek a közepén laktunk. Mellettünk egy kis téren egy politikai buli készülődött, volt egy színpad, meg egy csomó szék előtte, és itt összegyűlt egy csomó ember, mindenhol és mindenkinél ugyanolyan zászló volt (indiai, középen egy tenyérrel), és a színpadra sorra mentek fel az emberek, politikusok és polgárok egyaránt, mindenki mérgesen beszélt és kiabált, a tömeg pedig örült nekik. Mi viszont annyira nem örültünk, mert az egészet ki is hangosították szerte a városrészben. A villanyoszlopokra kürt alakú hangszórókat szereltek, és az egész rendszert összekötötték, mindezt egy igen hangos és büdös generátor hajtotta meg, ami pontosan a szállodánk előtt üzemelt. De igazából csak a hangosítással volt a baj, mert ezek a hangszórók igen magas hangon, nagy erővel ordítottak, szerte a környéken minden utcában. Pont arra vágytunk, hogy bármerre is megyünk, politikailag felmérgesített emberek hindi ordibálását hallgassuk kihangosítva! :) Hogy egy kültéri politikai gyűlést hogyan szabad kihangosítani egy fél városban, azt ne kérdezzétek, mert erre most én is csak azt tudom válaszolni, hogy „In India, Everything is Possible”! :) Persze nem tudtunk mit tenni, elfogadtuk a dolgot, még ha furcsálltuk is hogy mindezt India elsőszámú nevezetességének tőszomszédságában teszik. Örültünk, hogy azt ígérték, estére abbahagyják.

Megkérnék minden Kedves Olvasót, hogy ne kezdjen politizálásba a kommentekben, ne nyilvánítson semmilyen véleményt egyetlen párt mellett vagy ellen sem! Nagyon köszönöm!

A Taj Garden

Egy tetőteraszra mentünk fel thálit enni. Innen is hallatszott a politikai rikácsolás, de látszott a Taj Mahal is, és ez mindent feledtetett velünk. A tháli egy nagy tál étel, és a tálnak általában sok része van, mindegyikben különböző friss zöldségek, főzelékszerű dolgok. A klasszikus tháli arról híres, hogy megveszed, és annyiszor kérsz után, ahányszor csak akarsz. Ezt a turistagettókban úgy védték ki, hogy az étlapon úgy szerepel, hogy „Fix”, vagy „Limited” tháli. A vidéki, eldugott, igazi vendéglőkben pedig a legtöbb helyen működik az ingyen repeta, és nem csak a thálira, hanem más ételekre is. Van, hogy kérned se kell, hozzák és öntenek még egy kicsit a tányérodra, ha látják, hogy üres.

Ahogy lehűlt az idő, elmerészkedtünk távolabb is. A naplemente egy Taj Park nevű zöldterületen ért minket. Ide kellett egy kis belépőt fizetni, de ezt megléptük, mivel vágytunk a zöldbe és a nyugalomba. Persze otthoni szemmel nézve a „Park” csak egy koszos sisnyás volt, ám ez most mégis szép és jó volt nekünk, mert itt még ez is jónak számít. És végül találtunk is egy még a mi szemünknek is szép, rendezett rétet, ahol a Zitában lakozó, soha el nem tűnő gyermek csúszdázhatott egyet, és ahol egy padról csodálhattunk a távolból Taj Mahalt.

Anno amikor még csak álmodni kezdtük el ezt az utat, ez volt az első pont, amit kitűztünk egy térképre. Mert ide el kell jönnünk! – gondoltuk. És most itt ülünk, közel a Tajhoz, tudva, hogy holnap reggel bemegyünk, és megnézzük a lehető legközelebbről is. Ekkor nem is maga a Taj nyűgözött le minket, hanem az érzés, hogy megvalósítottuk azt a kezdetben még számunkra is eszement őrültségnek tűnő tervet, amit megálmodtunk magunknak. Ez jó érzés volt. Jó volt visszagondolni arra az útra, amit idáig megtettünk. Ez már mind bennünk él, és akárhányszor csak eszünkbe jut bármelyik a sok kedves ország, történet, táj vagy ember közül, szerencsésnek és gazdagnak érezzük magunkat, hogy mindez megtörtént velünk.

Na, de elég legyen a nyálas szövegből, kivehetitek a lavórt a számítógép alól, abbahagytam! :)

Bejutásunk és a Taj Mahal története

Másnap reggel hajnalban keltünk, mert több embertől is hallottuk, hogy ha el akarjuk kerülni a nagy tömeget, akkor nyitásra kell odamennünk a Taj Mahalhoz. Ez már csak azért is tetszett nekünk, mert a nyitást 6:30-ra ígérték, ami azt jelentette, hogy a napfelkelte még a Taj Mahal udvarában fog megtörténni velünk. Ez persze nem ment olyan simán, mint ahogy sok minden nem megy simán Indiában. Igazából már csak akkor lepődünk meg ebben az országban, ha valami úgy történik, ahogy várjuk. :) Reggeli után odamentünk 6:15-re a főkapuhoz, ami zárva volt. Felvilágosítottak minket, hogy reggel csak a nyugati kapun lehet bemenni. Aha, oké, hát átsétálunk. 6:30-kor megpillantottuk a jegypénztár előtte hatalmas sort. De volt egy másik ablak is, ahol egy darab ember nem állt. Zita odasietett, és legnagyobb ámulatomra két belépőjeggyel tért vissza. A helyieknek fenntartott ablakhoz ment oda, de olyan szépen mosolygott, hogy ott is kapott jegyet. Beálltunk a hasonlóan hosszú sorba, ami a kapukhoz vezetett. Vagyis sorokba, mert négy sor volt: indiai nő, indiai férfi, külföldi nő, külföldi férfi. Hamarosan ki kellett szaladnom a sorból, mert a gyorsan szerzett jegynek annyira megörültünk, hogy elfelejtettük átvenni a jegyhez járó fél literes vizet és a cipőzsákot, ami kötelező a Taj Mahal épületébe lépéshez, ha nem akarunk mezítláb bemenni. Hétkor kinyitották a kapukat, és negyed órával később, amikor odaértem a biztonsági őrhöz, kiderült, hogy se a kaját, se a netbookot, se a festőkészletet, se a Kindle-t, se az állatokat nem szabad bevinni a Taj területére. Ezek mind a kis vászonszatyorban lapultak nálam, ezért aztán visszafordítottak. Úgy gondoltuk, hogy tök jó lesz majd leülni egy kicsit a Taj előtti park valamelyik nyugodt sarkába, és elmélyülni, nekem esetleg naplót írni, Zitának pedig festegetni.

Persze ez nem az a hely, és nem az az idő volt, amikor ezen tervek meghiúsulásának szabadott volt elrontani a jókedvünket, ezért ezt nem is hagytuk, hogy megtörténjen. Ellenben én gyors léptekkel elindultam a cókmókkal a szállodánk felé, miközben a Kindle-n tárolt útikönyv Taj Mahalra vonatkozó részét gyorsan kiolvastam.

Megtudtam, hogy a Taj Mahalt a világ 7 csodája között emlegetik, és hogy Shah Mahal császár építette a harmadik feleségének sírhelyül. Az asszony, aki a 14. gyermek szülése közben vesztette életét állítólag a császár kedvenc felesége volt és a halálától a császár annyira megrendült, hogy egy éjszaka alatt megőszült, majd kiadta parancsba a monumentális emlékmű építését. A munkálatokban 20 ezer ember vett részt és 1653-ban készült el az óriási fehérmárvány épület. A császártól később a fia átvette a hatalmat, és apját a közeli Agra Erődbe záratta, aki aztán már csak annak ablakán keresztül csodálhatta remekművét, mert ott halt meg. Állítólag csak legenda, hogy a császárt a fia azért záratta be, mert volt egy olyan megalomán terve, hogy a folyó túloldalán felépítteti a Taj Mahalnak a fekete mását, a saját sírhelyének. Hogy ebből mi igaz, nem tudjuk, de az tény, hogy ma a császár teste a felesége mellett fekszik a Taj közepén, a folyó túloldalán pedig csak egy park van.

A Taj Mahal testközelből – Napfelkeltével, mókusokkal

Én pedig így kiokosodva visszafelé már futólépteket tettem, hogy minél előbb a Zitámmal csodálhassam a felkelő nap fényeit azon a bizonyos fehérmárványon. A futás köztudottan boldogságormokat termel, különösen azon egyedek testében, akik úgy szeretnek futni, mint én. Így történhetett, hogy végül még vidámabb lettem mire megérkeztem, mint mielőtt elindultam. Zita már bejutott ekkora, az „előtér” udvarban várt. Megöleltem és felkaptam, majd indultunk együtt a kapu felé, aminek a túloldalán már fénylett a Taj. Zita megvárt a kapun átkeléssel, így egyszerre pillantottuk meg teljes pompájában az épületet. Szép volt! :) …és pár perc múlva még szebb lett, amikor a nap jobban megvilágította. Amikor beléptünk a Taj kertjébe, még viszonylag kevés ember tartozkodott ott, ezért szemtanúi lehettünk annak, ahogy mi emberek “kiüldöztük” a pár perce még csenges és nyugodt kertből az állatokat. Ezt én próbáltam lencsevégre kapni, több-kevesebb sikerrel. Szerintetek is nagyon únhatja már ez a mókus  a Taj Mahalt?! :)

Reggel fél nyolctól délelőtt 11-ig bent voltunk a Taj Mahalnál, és ezt nagyon élveztük. Ha már 750 rupiba került fejenként a belépő, legalább legyen jó, nem? :) Ez nekünk sikerült, olyannyira, hogy egyöntetűen úgy véljük, megérte bemenni, holott ez igazán nagy összeg számunkra, és talán még soha sehol nem fizettünk ennyit belépőért ezen az úton. Örültünk, hogy reggel érkeztünk, mert később tényleg zavaróan nagy lett a tömeg, és bár elsőre még reggel is soknak tűnt a látogatók száma, később valóban rengetegen lettek, és eltűnt az a meghittség, ami reggel azért még megvolt. Ráadásul reggel még nem voltak bekapcsolva a szökőkútnak, így akkor még volt lehetőség a Taj-t lefotózni a tükörképével együtt.

Ahogy bekapcsolták a szökőkutakat, a zavaros vízben már nem látszott semmi a Tajból. Ez most egy nem olyan sarkos példa rá, de Indiában különös igaz a mondás: Amit ma megehetsz… és megtehetsz, megvehetsz, azt Indiában pláne ne halaszd későbbre! Mert elmegy, elfogy, megszűnik, elviszik, kikapcsolják, koszos lesz… :)Szóval örömködtünk és fényképezkedtünk sokat a kertben, és közben egyre közeledtünk a Tajhoz, ami egyre fakóbb lett, ahogy a nap magasabbra tört az ég aljáról. Jövet idáig már több múzeumban is láttunk élethű elefántcsontból maketteket a Taj Mahalról, és most, hogy élőben láttuk, a makettek után egy kicsit a valódi is úgy tűnt, mintha elefántcsontból vagy legalábbis egy másik anyagból lenne, ami nem márvány. Különösen a tornyok hatalmas márványtömbjei tűntek apró „lego” darabkáknak. :)

Sok panorámaképet is készítettünk, köztük olyat is, aminek a bal szélén „ugrunk”, a jobb széle pedig időben jóval később készült, a két képet pedig egy szoftverrel illesztettük össze. Láttunk nagy madarakat körözni a kupola körül, és megcsodáltuk a Taj múzeumot is. Odabent magában a mauzóleumban talán ha negyed órát töltöttünk, mert a terem önmagában nem nyújtott akkora élményt, mint kívülről, távolabbról csodálni a monumentális épületet. Reggel még az épületben sem volt tömeg, annyit időzhettünk nyugalomban odabent, amennyi jólesett. Viszont amikor leléptünk a hegyszínről 11 óra körül, már el tudtam képzelni, hogy az van odabent, amit Gábor is mesélt: síppal terelik, sürgeti körbe a népet az őrök, hogy haladjanak gyorsabban, hogy más is bejuthasson.

Egy szó mint száz, ha a Taj Mahal szeretnétek látni, és megtehetitek, kora reggel menjetek be! Nekünk nagy élmény volt, nem hittük volna, hogy ennyire élvezni fogjuk. Nem mindig szoktunk odalenni az előzőleg szépnek gondolt turista attrakciókért, de ez most valóban magával ragadott minket. Persze ehhez lehet, az is hozzátartozott, hogy 8000km tettünk meg kerékpáron, mire eljutottunk idáig. :) De nem szükséges ilyesmi ahhoz, hogy bármit is élvezzen az ember, 8000, vagy 80, mindegy, Te döntöd el, hogy értékeled-e, ami a hátad mögött van, amit megtettél.

Bucó, Nyuszi, Malacka és Bulcsú a Taj Mahallal

Miután kijöttünk, beültünk a kedvenc helyünkre, a Joney’s Restaurantba, ahol miközben finom és olcsó ételeket ettünk, a netbook minden erőforrását lekötve izzadt a panorámaképek összeillesztésén. Aztán felmentünk egy tetőteraszra is, ahonnan ráláttunk a Taj-ra, és ahonnan skype-oltunk Edittel, a sógornőmmel. Mivel ekkorra Magyarországon még csak reggel volt, nem volt más online, csak Edit a kisbabával. :) Hallhattuk az ekkor (február 20-án) már 3 hónapos és 6 napos Bálint hangját is, ami nagy öröm volt nekünk, különösen egy ilyen szép napon. Bár skype-on nem értünk el mást, de nem feledkeztünk el a többi szerettünkről sem. Egy kisebb állatkert utazik velünk már Magyarország óta, mindegyikük megvan a története, és mindegyiküket kötjük valakihez, vagy valakikhez. Bucóról, Nyusziról, Malackáról és Bulcsúról sokszor megfeledkeztünk, és kevés fénykép készült velük, de most mind előkerültek, és lefotóztuk őket is a Taj Mahallal. Bevinni a Tajhoz nem tudtuk őket, mert mint már írtam, állatokkal sem szabadott bemenni, ezért jöttünk fel velük ide a tetőre. Nem írunk és szólunk sokat róla, de mindkettőnknek hiányzik a családunk és a baráti társaságunk. Ezzel a két képpel jeleznénk, hogy nem felejtettünk el Benneteket, sokat gondoltunk Rátok! :) Képzeljétek magatokat a padon középre, kettőnk közé!

Még a kurukshetrai ott tartózkodásunk alatt több telefont kaptam különböző riporterektől. Nem volt világos, hogy Satish-on keresztül jutottok el hozzánk, vagy a kurukshetrai riporteren keresztül, de nem is ez a lényeg.
Épp hogy visszataláltunk a GT Road-ra Kurukshetra-ból, amikor ismét csörgött a telefonom. Mondtam, hogy már kint vagyunk az úton, és jó lenne, ha ők igazodnának hozzánk, mert nekünk nem olyan könnyű mozognunk, véges a világos órák száma, stb… Ezt megértették, és megbeszéltük, hogy délután találkozunk, ebédidőben, egy Karnal nevű helyen. Ez ekkor még 40km-re volt tőlünk, de ismét könnyedén haladtunk, ezért szélsebesen közeledtünk ehhez a helyhez. Útközben azért még megállítottak párszor a telefonhívásaikkal, de ez mindig csak pár percet vett el tőlünk. Mivel a hangos úton nagyon rosszul hallottam a telefont, nem is nagyon tudtam, hogy kik és hányan akarnak velünk interjút készíteni, ahogy ezt sem, hogy tévétől, rádiótól vagy újságtól vannak. De ez sem zavart, mert mindenkivel meg lehetett beszélni ugyanoda és ugyanakkora az interjút. Volt egy vicces helyzet, amikor a telefonom pont ugyanakkor csörrent meg, amikor valaki megállt előttünk autóval, hogy aztán egy nagy tükörreflexes fényképezőgéppel megörökítse a látványunkat (vagy inkább a bringák látványát?). Mivel az út ekkor is zajos volt, Zita ötletére én voltam bátor, és bepattantam a telefonnal az autójuk hátsó ülésére, hogy ott viszonylagos csendben lefolytassam a telefonbeszélgetést. Ezen a legkevésbé sem lepődtek vagy akadtak le, mert ahogy már írtam, Indiában a privát tér fogalma nem létezik, minden és mindenki mindenkié. Mi történt volna, ha Magyarországon teszem meg ugyanezt? Ha otthon szállok be egy vadidegen autójába, kérdezés nélkül? Mondjuk hozzá kell tenni, hogy ők is kérdezés nélkül fényképeztek, de azon már egy pár napja túl voltunk, hogy ilyesmin leakadjunk.

Jó ebédhez… néhány interjú Karnalban :)

Karnal előtt a GT Road elindult megkerülni a várost, de mivel semmi nem volt kitáblázva, nekem csak a GPS elnagyolt térképe alapján esett le, hogy merre kell továbbmenni. Ez a valóságban mégsem volt olyan egyértelmű, ezért egy benzinkút mellett megkérdeztünk néhány fiatal, motoron csücsülő srácot. Fogalmuk sem volt Karnal nevű városról… Hogy ezt hogy hozták össze, az máig rejtély számunkra, mert biztos hogy helyiek voltak, és biztos, hogy jól ejtettem ki a város nevét, mert aztán később mások megértették. Mindegy, a lényeg, hogy végül megérkeztünk Karnal-ba, és találtunk egy csendes helyet, ahol 45 rupiért árultak pizzát és kb. százféle fagylaltjuk és shake-jük volt. Ez számunkra több volt mint ideális. Szűk két órát eltöltöttünk itt. Ahogy leültünk, már csörgött is a telefonom, amit én rögtön átnyújtottam a pultosnak, hogy magyarázza el hindiül a riportereknek, hogy hol is vagyunk. Ez sikerült, mert pár perc múlva meg is jelentek. Egyikük egy kisebb videókamerával és mikrofonokkal, a másikuk egy nagy fényképezőgéppel. A videókamerás fickó érdekes volt. Három különböző tévécsatorna emblémáját mutató mikrofont tett elénk, de ebből csak az egyik volt igazi, a másik kettő csak a látszat kedvéért volt, valójában csak mikrofonnak látszó tárgyak voltak, a tévék logójával. Hogy erre miért volt szükség, az nem lett teljesen világos, de két opciót tartok logikusnak: azért volt, hogy mifelénk tűnjön fontosnak és komolynak a dolog, vagy azért, hogy a tévékben látszódjon mindhárom logó, de utóbbi esetben a tévéket nem zavarja, hogy egy másik, konkurens tévé is jelen van. Ezek az emberek tehát valamiféle hírügynökök voltak, akik továbbadták több tévének a riportunkat. Na jó, mondjuk ki, valószínű eladták nekik. :) Mi persze nagyon lazák voltunk végig, mert különösen élveztük, hogy még csak a nap közepén vagyunk, és egy ilyen nagyszerű helyet találtunk az ebédhez, ahol ráadásul egy füst alatt még az interjúkat is el tudjuk intézni, és ezért nem kellett sehová külön odamenni. A pizza és a jégkrém között elintéztük a videófelvételt, majd következhetett a biciklizés. Autóval követtek minket, és amíg visszacsavarogtunk a GT Road-ra, nagy forgalmi dugót, és ezzel együtt nagy örömünkre hatalmas dudakoncertet okozva videóztak minket, mialatt mi tekertünk. Nem díszköröket, csak az ő kedvükért, hanem pontosan úgy és pontosan arra, amerre mi amúgy is mentünk volna. Szóval ez az interjú teljesen fájdalommentes volt, amit nagyon élveztünk. Nem különbül a délutáni menetet. A GT Road itt már nagyon széles volt, talán kétszer négy sávos. A kereszteződéseket általában egy nagy felüljárón úsztuk meg, de sok helyen ez a híd még épült, ilyenkor a híd melletti poros elkerülőn (a későbbi felhajtón) tekertünk. Egy helyen megálltunk pihenni, szokásunk szerint egy útszéli vendéglőnél. A kis étterem tetején motorolaj reklám volt, és csak az, tehát még az se volt kiírva, hogy „Restoreant”, vagy valami hasonló, ahogy az általában lenni szokott. Enni nem ettünk, és ezt talán jól is tettük, mert a szél elég magasra felkapta a port a parkolóból, és mindent beterített. Aztán induláskor azt is láttuk, hogy hol és hogyan mosogatnak, ami ismét megerősített minket abban, hogy jól tettük, hogy nem fogyasztottunk itt semmit. Elképesztő, mennyire nincs errefelé az embereknek fogalma a higiéniáról. Valahogy ezt a szubkontinenst nem sikerült ilyesmiről felvilágosítani.

Interjúk és ingyen szálloda Panipatban

Bajusz terén még bőven van hová fejlődni :)

Panipat-ba naplemente előtt jó másfél-két órával érkeztünk meg. Kerestünk egy könnyen azonosítható helyet, ahonnan felhívtuk a következő riportert, akivel ebbe a városba volt megbeszélve a randi. Emberünkre másfél órát kellett várnunk, ezért amikor megjött, kijelentettük, hogy sorry, de amíg nem találjuk meg a szálláshelyünket a mai napra, ahonnan már egy métert sem kell bicikliznünk, addig nincs interjú, mert mindjárt sötétedik, mi pedig nem akarunk bringázni sötétben, ebben az őrült forgalomban. Ezt nagy nehezen sikerült letölteni nekik, és rövid tanakodás után kitalálták, hogy kövessük őket. Pár kilométer után megérkeztünk egy Mid-Town nevű hotelhoz, ahol gyorsan felpakoltunk egy szobába, majd a bringákat is odaláncoltuk a lépcsőház korlátjához. Ezek után már boldogan adtunk interjút.

A szálloda aulájában öt mikrofont toltak alánk, és Guiness rekordról kérdeztek minket. Nem gondoljuk, hogy bármilyen rekordot megdöntenénk ezzel az utazással, és ez nem is cél, de ha ilyet is jegyeznek abban a nagy könyvben, hogy a „leghosszabb fekvőbringával megtett nászút”, akkor abban talán jók lehetünk. :) De mivel nagyon messze van még ennek az utazásnak a vége, nem gondolkodunk még ilyeneken. Valószínű a kérdést csak azért tették fel, hogy valami hangzatos címet adhassanak a riportnak, hogy igazán bulváros lehessen az. Begyűjtöttem jó néhány névjegykártyát a médiaalakoktól, és mi is adtunk mindenkinek, mégis, végül senkitől sem kaptunk youtube linkeket az interjúról, pedig akkor ott nagyon megígérték. Én pedig már letettem arról, hogy ezért levelezni kezdjek.
Mindezek ellenére mégsem tudok haragudni rájuk, egy kicsit sem, mert a riporterek jó barátja volt a hoteltulajdonos, ezért ingyen volt a maradásunk a szállodában, ahol ismét volt íróasztal, sőt most még wifi is. Igaz, nem nagyon maradt időm semmire, mert a vacsora után felhívtuk Ramant, és miközben megtudtam, hogy a családjuk egyik ága itt lakik Panipatban, lemerült a telefonunkról a pénzkeret. A dolog vége az lett, hogy 5 perc múlva megjelentek Raman rokonai a szállodánknál, és áthívtak minket vendégségbe. Habár nagyon fáradtak voltunk, nem illet visszautasítanunk a szíves meghívást. Kb. egy vidám órát töltöttünk náluk (amiért ezúton is köszönet!), utána illedelmesen közöltük velük a szituációt – miszerint holnap hajnalban indul a vonatunk és ezért korán le kéne feküdnünk – és ők hazavittek minket, ahol hamar el is dőltünk.

Vonattal Delhibe

A Delhi-i forgalomról sok borzalmat hallottunk, amire nem voltunk kíváncsiak, ezért választottuk a vonatot, mint alternatívát, az utolsó szűk száz kilométerre.
Még sötét volt, amikor felpakoltuk a bringákat a szálloda előtt, és átgurultunk a néhány kilométerre lévő vasútállomásra. Azért kellett hajnali vonatot választanunk, mert különben őrült tömeg lett volna a vonaton. Elméletileg tilos bringát szállítani a vonatokon, de mint azt már megtanultuk, Indiában minden lehetséges. Így a jegyvásárlás után szépen felrámoltuk egy „passanger train”-re a fekvőkerékpárokat, úgy ahogy voltak, málhástul. A vonatozás egyfajta élmény volt. Eleinte nem volt semmilyen tömeg, de egy bizonyos állomástól őrült tömegek szálltak fel, vagy próbáltak felszállni a vonatra. Ilyen őrületet még nem láttunk, emberek tömörültek iszonyat tömegben az ajtók körül és addig nem tágítottak, amíg fel nem bírtak szállni, vagy amíg a vonat fel nem gyorsult egy olyan sebességre, ahol már letettek a feljutásról. Merthogy amikor a vonat szépen lassan indulni kezdett, az emberek még továbbra is próbálkoztak a felszállással. Mintha a veszélyekről fogalmuk sem lett volna. Odabent pedig szintén óriási volt a tömeg, ezért én őrt álltam a bringák mellett. Leginkább azért, hogy a közeli ajtónál le és felszállók le ne törjék az első lámpáinkat. A „Please Don’t Touch” táblák itt nem működtek, emberek kapaszkodtak a bringákba, vagy csak egyszerűen fogdosták őket, mert miért ne, de olyan is volt, hogy rápakolták a cuccaikat. A nagyobbik baj nem ez volt, hanem, hogy a bringák melletti ajtót nem lehetett becsukni, és a beáramló hajnali hideg levegő mind egyenesen rám talált így. Ettől aztán taknyos is lettem az elkövetkező néhány napra, de hála az égnek, ezen gyorsan túltettem magam ennyivel. Fényképezni nem akartunk, és nem is nagyon tudtunk volna a vonaton, mert a fényképezőgép a csomagjaink alján volt. Erre persze még lesz alkalmunk a jövőben, ahogy valószínű dugig tömött vonatokkal is fogunk utazni, szóval ezen nem aggódunk. :)

Megtalálni a helyünket egy nagyvárosban – Most sem volt könnyű

Kiszálltak a tuktuk sofőrök a kabinból a pirosnál, hogy megnézzenek minket

A leszállás sem volt egyszerű a „New Delhi” főpályaudvaron, szegény bringám nagyot dőlt a peronon, és aztán a kijutás sem volt egyszerű. Az emberek értetlenek voltak, és inkább csak a bringákat bámultak, ahelyett, hogy azon törték volna magukat, hogy megértsék, mit kérdezünk: Merre lehet innen kijutni lépcsőzés nélkül?! Végül megtaláltuk az utat, amit a teherhordók is használtak, és kint voltunk az utcán. A rossz oldalon, így kerülhettük meg az egész pályaudvart egy felüljárón át, mire végre kilyukadtunk Paharganj-ban, Delhi hátizsákos negyedében. Ide özönlik a sok hátizsákos turista, itt találni relatíve olcsó szállásokat, utazási irodákat és nyugati ételeket is kínáló éttermeket.Mivel ekkor még nem volt CS hosztunk, mi is egy szállodát kerestünk, ahol olcsón maradhatunk, amíg nem találunk barátokat.
A dolgok nehezen kezdődtek, a szállodák mind drágák voltak, 500 alatt senki nem ajánlott szobát. Végül hosszas keresgélés után sikerült találnunk egy első emeleti szobát 350-ért, ahová a bringákat is be tudtuk tenni. Ezzel a problémáink még közel sem oldódtak meg, ugyanis a Punjab-ban vásárolt BSNL SIM-kártyánkról lemerült a keret, és nem tudtuk feltölteni, mert Delhi-ben nincs jelen a BSNL-el. Így átroamingoltak egy másik szolgáltató hálózatára, ahol már az internet sem működött pénz nélkül. A SIM kártyára pedig sehol sem tudtak pénzt tölteni a butikokban; mivel a szolgáltató nem volt jelen a városban, az árusok sem álltak kapcsolatban vele. A kényelmes, igaz lassan, de mindig és mindenütt működő mobilinternet és a helyi mobiltelefon használatának lehetőségét elvesztve úgy éreztük magunkat, mint akit elvágtak a világtól. Ezek nélkül sokkal bonyolultabb és drágább bármit is elintézni egy idegen nagyvárosban.
Végül hosszas utánajárás és kérdezősködés után úgy döntöttünk, hogy veszünk egy másik SIM kártyát. Erre minden árús más árat és más szolgáltatót mondott a legjobb megoldásnak, és végül nem is sikerült a legoptimálisabb árút választani. Airtel SIM kártyát vettem, 250 rupiért, 90 rupi lebeszélhetőséggel, és 1GB 2G sebességű internettel. A bosszantó az volt, hogy azt hittem, jól jártam a 250 rupival (kb. 1100 forint), de épp csak 5 perccel azután, hogy aktiváltuk a SIM kártyát, a közeli utazási irodában – ahová a Zita által kölcsönkért Lonely Planet papír alapú útikönyvet vittem vissza – megtudtam, hogy átvágtak 100 rupival, az új SIM kártya hivatalos ára minden szolgáltatónál 150 rupi, és jár hozzá alapból az 1GB internet ajándékba. A bosszantó az volt, hogy az eladó azt szövegelte nekem, amikor nem tudta lekérdezni nekem az internet keretem sehogy se, hogy az indiai emberek jók, és nem vágnak át, úgyhogy ne aggódjak. Aztán persze visszamentem hozzá, hogy igen, igaza van, az indiai emberek jók, de mindenütt vannak kivétel, itt például Te barátom, aki átvágtál 100 rupival. Persze ő mindenfélével védekezett, hazudozott össze-vissza, de hiába, én tudtam, hogy nekem van igazam – megint csak hiába, mert a 100 rupit esze ágában sem volt visszaadni, sőt mint később kiderült a regisztrációs lapot sem adta le az Airtel-nek, mert aztán napokkal később többször zaklattak sms-ben és telefonhívásokban, mire végül előkerítettek egy angol beszélő kollégát, aki be tudta kérni az adataimat. Valakitől azt hallottuk, hogy az indiaik úgy gondolják, hogy hazudni szabad, de csak akkor, ha azzal jó célt szolgálunk. Ez az egész csak ott hibádzik, hogy mi jó nekem (elkérni 100 rupival többet a tudatlan turistától), az másnak rossz. Na mindegy, végülis 100 rupi nem a világ vége, és ha azt nézzük, hogy a reptéren 500 rupi alatt nem kapni új SIM kártyát, akkor még jól is jártunk.
Mikor végre újra megnyíltak a kommunikációs csatornáink a világ felé, szétküldtünk pár CS Requestet a szimpatikusabb Delhiben állomásozó tagoknak az új telefonszámunkkal. Másnap délelőttre több lehetőségünk is nyílt, igaz ezek elég zavarosak voltak. Valaki lemondta, és egy CS-re nem regisztrált barátját ajánlotta, és hasonlók. Végül egy Chandan nevű fickóval vettük fel a kapcsolatot, és mint utólag kiderült, nagyon nagy szerencsénk volt vele. Egy fantasztikus emberrel hozott minket össze a sors, akinél egy hetet töltöttünk. Bringával hajtottunk ki hozzá 11km-t, és ez a menet – mivel szombat volt – sokkal kellemesebbre sikerült, mint vártuk. A széles, jó minőségű, sok sávos utakon mérsékelt volt a forgalom, így végül még élveztük is a bringázást, és erre igazán nem számítottunk, ezért aztán igen vidáman érkeztünk meg Chandan-hoz. Róla, és a Delhiben eltöltött napokról majd a következő bejegyzésekben szólunk.

—

Írjátok meg kommentben őszintén a véleményeteket, mert nagyon kíváncsiak vagyunk rá! Szerintetek gáz volt elfogadni az ingyen szállást az interjúkért cserébe? Vagy épp ellenkezőleg, talán még az sem lett volna pofátlanság, ha egy-két napi büdzsé keretünket is elkérjük az adott interjúért? Mi már így is kicsit zavarba éreztük magunkat, mert sose kerültünk még ilyen helyzetbe. Mi a helyes, hogyan kéne ilyenkor cselekednünk? Lehet, hogy ők szép summát akasztottak a mi riportunkkal, de vajon helyes lenne-e nekünk ezért pénzt kérni? Lehet, hogy a töredéke annak a pénznek, amit ők kapnak a tévéktől ezekért a riportokért, már óriási anyagi segítség lenne nekünk. Ők nem ajánlották fel pénzt, és mi nem is kértük, ám a szállást kicsit zavarban, de örömmel elfogadtuk. Ha pénzt kérünk, onnantól vagyunk „celebek” – amik nagyon nem akarunk lenni – vagy a mi esetünk „speciális”, és nálunk ez megbocsájtható lenne?