Éjfél körül felkeltem, hogy kimenjek pisilni, de ahogy felültem a hálózsákban, őrült fájdalom nyilallt bele a hátamba, bal oldalt valahol a derekam felett. Úgy fájt, hogy komoly gondot okozott a hálózsákból, majd a sátorból való felkelés. Nem tudtam, mit történt, de nagyon rossz volt, őrült mód fájt a hátam. Kimentem pisilni valahogy, de az se sikerült igazán, a fájdalomtól semmit nem bírtam csinálni. Próbáltam visszafeküdni, és valahogy úgy fordulni, hogy ne fájjon, de mindenhogy nagyon fájt. Valami nagyon nem volt rendben velem. Most megkapom, hogy nem csináltam a fekvőtámaszokat, gondoltam. Az unokatesóm, aki tesitanár, figyelmeztetett, hogy a fekvőbringán szinte semmilyen izom nem dolgozik a felsőtesten, és ez nem jó a hátnak, ezért jó, ha minden nap nyomunk néhány fekvőtámaszt, hogy azok az izmok, amik így karban lesznek tartva, stabilizálják a tartásunkat és a gerincünket. Hát most jól megszívtam, rajtam is kijött a családi örökség, a hátfájás, de miért pont itt és miért pont most, és miért rögtön ilyen őrült módon, hogy majd meg veszek a fájdalomtól. Nem figyeltem magamra, nem törődtem a testemmel, nem pihentem eleget a sok hasmenés után, legyengülten, kiürült szervezettel túráztam, és bringáztam az elmúlt napokban, széthajtottam a testem és most tessék, jól megkaptam mindenre a választ a testemtől, jaaajjj, őrülten fáááj! Így emésztettem magam fájdalmamban. Bevettem egy aspirint, majd később még egyet, de nem nagyon használtak. Talán pár percre el tudtam szenderedni, de aztán újra felébredtem. Megmértük a hőmérsékletem is, de nem volt lázam. A fájdalom nem akart múlni, bármit is csináltam. Többször felkeltem, kimentem pisilni, de csak cseppek jöttek. Próbáltam székelni is, de meglepetésre, most egész szilárdra sikerült, ekkor először. Ez sokat nem vigasztalt, mert közben fájt a létezés, de úgy, mint még soha.

Azt már sejtettem ekkor, hogy így nem mehetünk tovább bringával, és ez a felismerés is fájó volt a borzasztó fizikai fájdalom mellett, hisz úgy elterveztem már, és beleéltem magam, hogy pont Pokharában, az Annapurna alatt lesz majd meg a 9000. kilométerünk, és hogy egész Nepált keresztbe bringázzuk. Bringázni szerettem volna végig Nepálban, és nagyon nem örültem a gondolatnak, hogy megint „csalnunk” kell, hogy már megint a nyomorult motorizált közlekedési eszközöket fogjuk használni ahelyett, hogy tisztán csak bringáznánk, végig egy egész országon.

Valamikor hajnali három tájban azon kaptam magam, hogy a fájdalom átvándorolt előre, valahová a bal vesém tájékára. Ezek szerint lehet, hogy mégsem a gerincem, nem hát probléma… Ez se vigasztalt sokat, mert még mindig veszettül fájt, és azt hittem, megőrülök, csak egyre rosszabbul lettem. Hányinger is rám tört, furcsákat hánytam két vagy három turnusban, már nem emlékszem. Meleg volt, de semmi íze nem volt, mintha vizet hánytam volna. Közben volt, hogy már négykézlábra ereszkedtem, vagy jártam fel-alá az iskola épülete előtti járdán, és eközben Zitát arról kérdeztem, hogyan kell imádkozni. Nem hiszek Istenben, de ha mégis létezik, akkor most jó lenne, ha segítene rajtam egy kicsit – gondoltam – , mert ha ez így folytatódik, még pár óra, és menten megveszek. Szóval kértem Istent, ha létezik, akkor bocsássa meg, hogy nem figyeltem eléggé magamra, nem törődtem eléggé a testemmel, hogy túl sok élvezetet hajszoltam és túl telhetetlen voltam, és kértem, hogy ne legyen nagy bajom most, és múljon a fájdalom, mert még vannak terveim, annyi mindent, annyi minden jót szeretnék tenni az életemben, és Zita és a szüleim, a családom, a barátaim nagyon szomorúak lennének, ha most itt történne velem valami. Mert arra is gondoltam, hogy mi van, ha valami létfontosságú belső szervemmel történt valami komoly baj – megállt a működésben, vagy ilyesmi… – és ez most komoly, és ha nem kerülök hamarosan kórházba, akkor meg is halhatok.

Most először éreztem azt, hogy ez nagyon, de nagyon nem tréfa dolog, hogy nem jó, hogy itt vagyunk, messze távol Magyarországtól, a biztonságos otthonunktól, egy olyan fejlődő országban, ahol nincs olyan egészségügy, mint nálunk. Haza akartam menni, most először gondoltam rá, hogy legyen vége, hogy menjünk haza, és hagyjuk ezt az egész világ körüli nászutasdit a fenébe, mert semmi nem ér annyit, hogy tönkretegyem magam, a testem, amiben még szeretnék sokáig élni, és annyi mindent tenni.

Ettől már Zita is megijedt, gondolom nem volt jó látni, ahogy négykézláb remegve és így beszélve hánytam és rosszul voltam, úgy, mint még soha… De még talán feleennyire sem eddigi életemben. Gondoltunk a vesekőre, mivelhogy mindig csak cseppeket tudtam pisilni, de ugye semmi biztosat nem tudtunk, és ez a bizonytalanság elég aggasztó volt. Megkértem Zitát, hogy akárhogy is leszek reggel, hajnalban legyen az az első dolgunk, hogy összerámolunk, kimegyünk a főútra, és lestoppolunk egy teherautót.

Május negyedike volt ekkor. Pár órával ezelőtt még a hatalmas udvarú, fényes telihold világánál ültünk ugyanezen a padkán, én vizet szűrtem, majd arról beszélgettünk, hogy pont 11 hónapja vagyunk házasok, és hogy mi minden történt ezalatt a 11 hónap alatt. Talán több, mint ami előtte egész életünkben. Most pedig újra itt vagyunk ezen a padkán, pár órával később, amikor a hold már elbújt az iskolaépület túloldalán, és amikor Zita kórházat keresve lapozza az útkönyvet, én pedig a fájdalomtól nyögve, négykézlábra ereszkedve hányok a földre mellette. Ez romantikus pillanat volt, sose fogjuk elfelejteni… Micsoda nászút!

Találtunk egy komolynak tűnő kórházat Pokharában, ezért elhatároztuk, hogy amilyen gyorsan csak tudunk, eljutunk oda, lehetőség szerint már holnap, hogy délután még ki tudjanak vizsgálni a kórházban. Zita végre rábeszélt, hogy vegyek be egy még Pakisztánból való fájdalomcsillapítót. Ezt előzőleg nem akartam, mondván, hogy lehet, hogy nem jó ötlet ilyen erős gyógyszert bevenni, amikor lehet, hogy valami komoly belső szervi bajom van. Mi van, ha a vesében bontódna le, de épp a vesémmel van baj, és csak olajat öntünk vele a tűzre? De végül bevettem a gyógyszert, és szépen lassan elkezdett hatni. Először csak enyhült a fájdalom, annyira, hogy már folyamatos nyögés nélkül tudtam sétálgatni, aztán szinte teljesen elmúlt. Kértem Zitát, hogy pakoljon, hogy tudjunk indulni a kórházba, de közben én ledőltem egy padra elfeküdni. Szinte elájulhattam, mert 1-2 óra múlva ébredtem, egy hatalmas nyáltócsában az arcom körül. Ekkor már kezdett virradni, Zita elpakolta a sátrat és reggelit főzött. Én csak inni mertem. Már nem fájt, de még mindig rémült voltam. Persze örültem, hogy végre újra normális, „könnyű” a lét, igazából minden percet élveztem, hogy nincs fájdalmam. Örültem minden lépésnek, minden tárgynak, amit el tudtam pakolni a táskába, hogy ezzel is segítsem Zitát, és ezzel is egy kicsit közelebb jussunk a kórházhoz.

A fájdalom teljesen elmúlt, és tudom, hülye vagyok, de amikor fél hatkor, még szürkeségben toltuk kifelé a gépeket az útra, már arra is gondoltam, hogy micsoda csodás, hosszú napot tekerhetnénk ma, egy ilyen szuper korai indulással. Persze tudtam, hogy az egy rossz és nem helyes döntés lenne, na meg Zita nem is engedte volna, mert meghagytam neki, hogy egyenest a kórházba menjünk, bármi is történjék.

Az út mentén hamar találtunk egy nagyon rendes, angolul jól beszélő rendőrőrmestert, aki nagy segítségünkre volt. Tájékoztatott minket a buszokról, és végül abban maradtunk, hogy az egyik kollégája elkísér minket egy közeli ellenőrzőpontig, ahol minden járművet megállítanak. Így sikerült kb. fél óra múlva felszállnunk egy Butwal-ba tartó teherautóra, akinek a sikh sofőrje vállalta, hogy fejenként 200 rupiért elvisz minket a Pokhara felé menet félúton lévő városba. Ezt mi jó üzletnek véltük, és gondoltuk, hogy ha még délelőtt odaér, akkor ott találhatunk gyorsan egy másik teherautót vagy busz, amivel délután, talán még a kórházzárás előtt Pokharában lehetünk. Na, aztán ez nem így lett, mert többször hosszú időre megálltunk és amúgy sem repesztett úgy ez a teherautó. Először valami útblokád miatt álltunk vagy egy órát, aztán megálltunk ebédelni (dálbát mindenkinek…), majd egy helyen kb. két órát álltunk, míg Indiából meg nem érkezett valami teherautó 24 zsákkal, amit átrakodtak a mi platónkra. Innentől a zsákok tetején fekve utaztam. Igazából élveztem a fájdalom nélküli létet, még ha közben kicsit bosszantott is, hogy már bőven a délutánban járunk, és egyre reménytelenebb Pokharába jutnunk ezen a napon. Örültem annak, hogy vagyok és nem fájok, és hogy a bringák mellett utazhatok, és láthatom, hogy biztonságban, jól utaznak a gépek is, és nem fognak a teherautózástól megsérülni. Zitát mindeközben nővérévé fogadta a sikh-ünk, szóval ők is jól ellehettek elől a pilótafülkében.

Butwalba valamikor késő délután érkeztünk meg, lerámoltuk a bringákat és a cuccokat a platóról, kifizettük az emberünket, majd összeszereltük és felmálháztuk a gépeket. Csak pár száz métert gurultunk odébb, és máris, harmadikra találtunk egy szobát 300-ért, az első emeleten. A bringákat most simán fel tudtam cipelni, nem volt gond a 18kg-os súly emelgetése, jól voltam. Este egy közeli étteremben találtunk hamburgert az étlapon. Igaz, hogy a zsemléje nem hasonlított a megszokott bucira, hanem inkább valami félig odaégetett, vastag, házi csápátira, de a benne lévő ízek, a zöldségek, a szósz és a hús olyan jó összhatást értek el, hogy az egész nagyon finom volt, rég ettem már ilyen finomat (és persze Zita is harapott belőle párat), és mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ilyen finom „hazai” ízekben lehet részem, fájdalom nélkül. Az étteremben a falon voltak valamiféle pénzdíjas nyereménycsekkek. Mint az amerikai médiában, amikor a nyereményt egy hatalmas, jelképes csekken átadják, ez is pont olyan volt. Néhány meglepő dolgot azonban felfedeztünk rajta, ilyen volt a nepáli dátum, amely különbözött a miénktől, és a nyereményösszeg végén az „only” szócska. Megtudtuk, hogy ezt a vessző-vonal helyett használják errefelé, hogy senki ne tudjon plusz nullákat írni az összeghez. Csak épp ilyen szituációban kicsit idétlenül néz ki, hogy a nyeremény, csak 1 lak 50 ezer rupi. A lak az a szubkontinensen százezret jelent.

Este felszaladtunk az internetre, ahol kiderült, hogy nagy valószínűséggel vesekövem lehet, mert kb. az összes tünetet kiválóan produkáltam: vizelet elakadása, hányinger, hányás, rosszullét, erős, akár vándorló fájdalom, mozgékonysági kényszer (emlékezzetek, mindig a biciklin éreztem csak jól magam), szóval betippeltük a vesekövet, persze biztosak nem voltunk, a kórházat még mindig kötelezőnek tartottuk meglátogatni, egy biztos, pontos és megnyugtató diagnózis, na és persze a megfelelő kezelés reményében. A fájdalmam közben tökéletesen elmúlt, és ez biztos, hogy már nem csak a fájdalomcsillapító hatása volt, mert annak ekkor már több, mint 18 órája volt, hogy bevettem.

Dahi ParleG-vel

A Bardia Nemzeti Parkban tett sétánk után még egy napot Jack-éknél töltöttünk, mert én úgy odavoltam a legyengülve, hasmenéssel megtett 18km után, hogy még másnap se tudtam nagyon mozogni. Toltam magamba a buffalo dahit reggel-délben-este, ParleG keksszel mártogatva, hogy jobban legyek. A ParleG indiai gyártásű, egyszerű, de nagyszerű keksz, ami nagyon népszerű szerte az egész szubkontinensen, de leginkább Nepálban. Másnapra nagyjából normalizálódott a helyzetem, illetve éreztem, hogy már javulófélben leszek, és egy-két nap múlva rendbe jövök. Ezért aztán elindultunk újra a bringákkal. A főútig a 13km most sem volt egyszerű, még napvilágnál sem, de kb. egy óra alatt abszolváltuk. Az elágazásnál még utoljára találkoztunk Jack-el, aki turistákra várva a barátaival kártyázott. Itt ittunk egy teát, és megtudtuk, hogy hat kilométerrel később tudunk venni kerozint a főzőnkbe egy benzinkútnál. Mikor odaértünk, kiderült, hogy nincs nekik, de ez nem is volt igazából baj, mert ekkor már csak pár száz rupink maradt, és azt okosabb volt élelemre költeni, mintsem üzemanyagra a főzéshez. Hiába tudunk főzni, ha nincs mit, nemigaz? :) A rupiból szépen kifogytunk az elmúlt napokban, Jack-éknek is dollárral fizettünk az ételekért és a vezetésért a parkban. Kétségbe nem estünk a kevés rupink miatt, mert tudtuk, hogy Kohalpurban, alig 60 kilométerre innen, találunk majd ATM-eket. Útközben csak kétszer álltunk meg, egyszer teázni, egyszer pedig ebédelni, természetesen dálbátot dahival, mi mást! :) Ezt eszik a helyiek is, akkor biztosan jó, és jól készítik el. Én sajnos még mindig rohantam a bokor mögé, de legalább már nem annyiszor, mint egy-két napja. Egy furcsa érzés is úrrá lett rajtam. Nem tudom miért, de amikor nem a bringán ültünk és tekertünk, mindig egy kicsit furcsán éreztem magam. Mehetnékem volt, nem éreztem jól magam, amikor nem a bringán ültem és tekertem. Nem értettem az egészet, mert ez nem olyan Árpis „menjünk már, menjünk már” volt, mint amilyen régen voltam, hanem fizikális dolog, fizikailag nem volt jó állni.

Két gyerek, két szülő, két kerék, két pedál – Egy Kerékpár!

Viszont délután nagyszerűen haladtunk, gyönyörű hátszelet kaptunk és csak úgy suhantunk, 25-30km/h-val, amit mondanom sem kell, rettentően élveztem. Közben nevettem magamban ezen az egészen, úgy látszik reku-betegséget, vagy függőséget kaptam, hogy csak a bringán tekerve érzem jól magam. De ott tényleg elememben voltam, főleg, hogy menet közben Nepál továbbra is tartogatott szépségeket számunkra. Először három sráccal találkoztunk, akik egy bringán ültek, de közben egy másikat még vontattak is. Akkor ezt nagy számnak véltük, de aztán találkoztunk egy családdal, akik négyen voltak, de egy kerékpáron:

Na, hát ez borzasztóan tetszett nekünk! Elől a kormánynál egy gyerek, apuka teker nyeregben, hátul anyuka és még egy gyerek a csomagtartón! Ez a nem semmi, négyen egy bringán, két gyerek kész szülő, két kerék, két pedál, ez ám a fenntartható családi közlekedés, nem a kisautó, meg a tömegközlekedés, vagy a vonat! :) Bár utóbbi kettő sem rossz, de azért ez mégis egyedibb! Óriási volt látni őket így! Tudom, ha a másik éléről közelítjük meg a dolgokat, akkor jajj, milyen szomorú, hogy ilyen szegények, nincs pénzünk autóra, vagy motorra, de én nem így közelítem meg a dolgokat. Najó, esetleg lehetne két kerékpárjuk, bár az is lehet, hogy a nők errefelé elvből nem tekernek bringát. Ami csodálatos volt ebben számomra az az, hogy egy kerékpár segítségével, egyetlen egy masszív, kétkerekű ázsiai kerékpár segítségével, egy kétgyermekes család képes érdemben és hatékonyan közlekedni, a családfő puszta fizikai erejéből, mindenféle fosszilis energia felhasználása nélkül, teljesen fenntarthatóan! Számomra a kerékpár és annak különböző változata egy zseniális találmány, az egyik legzseniálisabb, amelyet ember valaha megalkotott!

Kohalpurban sem tudunk pénzt felvenni

Késő délutánra megérkeztünk Kohalpurban, ahol hamar zaklatottak lettünk, mert a két bankautomatában végigpróbáltuk mind a három bankkártyánkat, de sehol semmi nem működött. Egyedül a Visa kártyám volt az érthető, hiszen az időközben lejárt, ugyanis átléptünk 2012 májusába, ez a nap május harmadika volt. Szóval jól pénz nélkül maradtunk. Kétségbeesés helyett kerestünk egy olcsó szállodát, ahol 250-ért kaphattunk egy földszinten lévő szobát. Ide betoltuk a bringákat, majd felkutattuk a táskáink titkos, mély zsebeit. Találtunk még több, mint 100 dollárt, ezzel Zita elrohant, hogy felváltsa. Nem volt könnyű dolga, több, mint egy órát odavolt, bezárt előtte az utolsó bank, de végül egy szállodában sikerült felváltatnia, igaz, nagyon nehezen mentek bele a dologba, de végül sikerült. Ez örömhír volt, mert ha ez nem jött volna össze, másnap mehettünk volna be a szomszédos Nepalganj-ba, amihez nagyon nem volt kedvünk, mivel nem esett útba. Azért Zita ment pénzt váltani, mert én ahogy leszálltam a bringáról, megint rosszul lettem. Ezen a vacsora némileg segített, és aztán elaludni is eltudtam valahogy, de reggel a reggelinél már megint bennem volt a menés, nagyon furcsán éreztem magam, de ahogy felültünk a bringára, megint elmúlt ez az érzés, és jobban voltam.

Csak egyenesen

Kemény, de szép nap volt ez, ezen a napon is 70km felett gurultunk, ám ez sokkal-sokkal keményebb volt, mint előző nap. Kohalpur után az útnak két hosszú, végeláthatatlan egyenes szakasza volt, végig erdőben, ráadásul az első egyenes fölfelé volt, amolyan egyenletes, észrevehetetlen. Így aztán vagy egy óráig 10-12km/h-val döcögtünk, miközben kétoldalt végig ugyanazt láttuk: erdőt és erdőt. Az egyetlen változatosság talán az volt, hogy néhol fel volt gyújtva az aljnövényzet, s néhol nem. Zita közben ötletelt, hogy ma este is sátrazzunk majd, valami ilyen jó kis erdős, elhagyatott részen. Én erről hamar lebeszéltem, mondván, hogy bár a nemzeti parkból már kiértünk, de a bengáli tigrisek kétlem, hogy ismernék a park határait, és mivel elég nagy területen garázdálkodnak, simán lehet, hogy éjjel meglátogat egy, ha úgy döntünk, hogy mindentől távol, az erdő közepén sátrazunk. Szóval erről le is tettünk, már délelőtt. Egy kanyar után végre felértünk a domb tetejére, és a második egyenes szakasz már lejtett, azon végigsuhantunk 15-20 perc alatt, és ez már mindjárt élvezetesebb és könnyebb volt így. Dél körül megálltunk egy helyen ebédelni és sziesztázni. Én WC-re jártam, ettünk dálbátot, és szűrtünk vizet magunknak. Szép kis miliő (hogy mi?) vett körül minket, de ez nem zavart bennünket, noha igencsak kilógtunk a sorból a furcsa bringáinkkal és a kinézetünkkel. A dálbátból egyébként mindig csak egy tálat kérünk, de ennek ellenére eddig mindig után akarták tölteni (ezt néha el is fogadjuk, ha még éhesek vagyunk), noha úgy lenne fair, hogy fejenként egy tálat kérünk, és így kettőt fizetünk. Mert az utántöltésért még sohasem számoltak fel. Ez is egy olyan kedves, emberi mentalitás, amit a nyugati, pénzközpontú világban már nem nagyon tudnék elképzelni. Pedig milyen szép dolog, hogy kaphatsz még egy nagy nagy adag rizst és lencsét, ha éhes maradtál, és nem kell érte még pluszba fizetned.

Hétszer föl és hétszer le

A délután tartogatott meglepetéseket. Konkrétan hetet, nagy, meredek kaptatók formájában. A völgyek között 100-200 méteres emelkedők voltak, és miután felértünk, rendszerint ugyanezt a szintet egy pár perces száguldás keretében leadtuk, hogy aztán a völgy alján a hídon 40-50-el száguldjunk át. Ebben néha egy nagyobb kátyú meglepett minket, ezért nagyon oda kellett figyelni, és inkább lefékeztük a gépeket, mintsem arra játszunk, hogy minél tovább kitartson a lendületünk, hogy a következő fölfelében még egy kicsit segítsen az elején. Az azért elég keserves tud lenni, amikor szépen száguldasz, aztán elérkezik a fölfelé, de az rögtön meredek, így csak néhány tíz métert visz fel rajta a lendületed, aztán már lent is vagy a legkönnyebb sebességben, és azon kapod magad, hogy 4-5-el nyomod, de ezt is úgy, hogy nagyon kell taposni a pedálokat hozzá. Hiába, a bringa az összes cuccal rajta 60 kiló, én meg talán lehetek 70-en, így hasmenésesen, de az még mindig 130kg, ami brutál sok, és ezt kell felhúzni az összes hegyre! Na de ne nyavalyogjunk, mi választottuk ezt, és még mindig inkább százezerszer ez, mint reggel 6-kor elindulni autóval 100km-re, hogy olyan munkát végezz, amivel nem tudsz azonosulni. Szóval átküzdöttük magunkat hét ilyen dombon, és amikor már késő délután felé járt az idő, elkezdtünk bevásárolni a vacsorához, aztán táborhelyet keresni. Ki is néztünk egy ház melletti mezőn egy fát, ami alá gondolatban már fel is állítottuk a sátrunkat, de aztán ahogy szóba elegyedtünk a ház mellett lévőkkel, jött egy srác, és felajánlott egy iskolatermet. Én kaptam az ötleten, gondolván, hogy ezzel sok időt és energiát spórolhatunk, és ha ők ajánlották fel, akkor biztos nem gond nekik, de Zitának voltak kétségei az ötlet jósága felől. A gyanúja beigazolódott, mert az iskola körül jó pár órát még garázdálkodtak a gyerekek, akik kicsit zavartak minket, mert néha dörömböltek meg leselkedtek, de szerintem ugyanez a sátrunk körül is előfordulhatott volna. Miután lefürödtünk a közeli mosdóban, tojásos chowmeint készítettünk, de a tészta részét nem igazi chowmein tésztából, hanem instant tésztalevesből nyertük, mivel így sokkal könnyebb és gyorsabb volt az elkészítése. Előételnek még egy otthonról kapott krémlevest is ellőttünk, így igazán jól laktunk, mire végeztünk. A szúnyogok ellen felállítottuk a sátor hálófülkéjét a tanterem padlóján, majd minden ablakot és ajtót bereteszeltünk, hogy biztosan ne legyen kíváncsi látogatóink az éjszaka folyamán, mivel a konyhát szana-szét hagytuk a padokon, hogy majd a reggelinél kéznél legyen. Lefekvés előtt már nem volt erőm naplót írni, csak bedőltem Zita mellé.

A dálbát és a dahi

A sátrazós éjszaka reggelét egy királyi rántotta, tükörtojás, pirítós kombóval nyitottuk, majd meglepően gyorsan összerámoltunk, és megszűrtük az előttünk álló naphoz szükséges vízmennyiséget. Búcsúzásképpen még készítettünk néhány közös fényképet a családdal, akiknek a kertjében sátraztunk, majd kigurultunk az országútra.

Az országútra, ami a mai napon is olyan csendes és barátságos volt, mint előző nap. A terep nem változott, folyók, dombok, mezők, erdők, balra pedig a Himalája legdélebbi gerince. Ebbe kicsit bizsergető érzés volt belegondolni, hogy újra itt vagyunk, a világ legmagasabb, leghatalmasabb hegységrendszerének a tövében. Főleg úgy, hogy tudtam, ezúttal gyalogosan is beleveszünk majd kicsit ezekbe a hegyekbe. Már vártam nagyon, hogy megérkezzünk Pokharába, ugyanakkor azért jelen is voltam, mert Nepál még mindig új volt, és nagyon élveztük a bringázás a Terai-on. Így hívják a Nepál déli részén elterülő síkságot. Ami annyira nem is sík, mert azért voltak kis dombjaink, persze megint csak néhány perces emelkedők, mint tegnap. Az egyik ilyen tetején láttunk majmokat, az úton játszottak, amíg meg nem érkeztünk, akkor aztán elszaladtak.

Tízóraizni egy kis útszéli vendéglőnél álltunk meg, már volt készen dálbátjuk, ez a legnépszerűbb eledel itt Nepálban, rizs, és valami lencsefőzelék féle, de annál hígabb, és persze más fűszerezésű, mint otthon. Ehhez még némi zöldség is jár, illetve mi kértünk curd-öt, aminek itt megtanultuk a nepáli nevét is: dáhi. Na, de most már elárulom, miről van szó: a curd, nem más, mint valamiféle joghurt (vagy aludt tej?). A tejet állni hagyják néhány napig, az „megromlik”, és finom sűrűbb állaga lesz. A folyamat felgyorsítható, ha az egy napos tejbe beletesznek régebben álló tejet. A benne létrejött bacik nagyon jók a gyomornak, pl. hasmenés után, amikor tönkrement a bélflóra, ez a lehető legjobb, amit ehetsz rá. És nekem most pont ez kellett! :) Szóval egy nagyon finomat tízóraiztunk, ráadásul nagyon jó társaságban, mert közben az éttermessel és a szomszéd boltossal jót beszélgettünk és nevettünk. A dálbát talán 70 rupi volt, a dahi pedig 30. Mikor megtudtuk, hogy a dahi, amit ettünk, vízi bivaly tejéből készült, nagyokat nevettünk azon, hogy micsoda különleges ételt eszünk (igazán erős, egyedi íze volt, érezni lehetett benne, hogy valami igazi, valami, ami nem tömeggyártott műanyag, hanem ott helyben készült a hátsóudvarban), és hogy ha csillió-billiárd pénzünk lenne, Budapesten akkor sem ehetnénk ilyet, pláne nem ilyen környezetben.

Ilyen finomságok után jólesett újra az úton lenni. Ezúttal a szekerek látványa szórakoztatott minket. A legtöbbjüket egy vagy két jól megtermett vízi bivaly húzta, hátul a szekéren pedig kisebb társaság ült, akik esernyőkkel védték magukat a nap hőségétől. Ezek a szekerek voltak a legnagyobb járgányok az úton, rajtuk kívül csak bringásokat láttunk, és egy-két motorost.

Csere-bere Williammel – Az a 20kmh.net inkább csak 16… :)

Aztán jött szembe egy bringás, aki nem olyan volt mint a többi. :) Ő volt William, a rendesen megpakolt túrakerékpárján. Kérdés nélkül megörültünk egymásnak, és hasznos dolgokat cseréltünk. Mi adtunk neki digitális formában egy pár tucat térképet, és útikönyvet, ő pedig adott nekünk egy Nepál Lonely Planetet, papír alapon! A kezdőlapra felírta a honlapcímét, a 20kmh.net-et. Ez a név nagyon megtetszett nekünk, de ezen ő csak nevetett, mondván, hogy inkább 16km/h az, és nem 20. Persze ezt induláskor még nem tudta. :) Ő is a világ körül nyomja, csak nyugat felé, és kicsit nagyobb teleportokkal, mint mi tesszük. Javasoltuk neki Pakisztánt, de azt mondta, nem kaphat oda vízumot, hanem majd Teheránba repül, és Iránon és Törökországon át megy. Mikor ezt meghallottam, rögtön megkapta az angol-török szótáramat is. Milyen érdekes, hogy mindketten azonnal azon voltunk, hogy az élmények megosztása mellett olyan dolgokat is adjunk egymásnak, amivel a másikat segítjük és/vagy nem kell már nekünk. Ez biztosan az egyik olyan dolog, amit a sok kerékpártúrázó egymástól függetlenül megtanul az úton: adni – mert annyi mindent adtak neki már mások! :)

Williammel jó fél órát eltöltöttünk az út töltése alatti sisnyásban. Ezalatt a három bringa odafent az út szélén ott maradt. Rájuk láttunk, és kitettük rájuk a „Don’t Touch” táblákat, és csodák csodájára, ez működött, senki nem nyúlt hozzájuk, pedig sokan megálltak mellettük.

A Veg. Chowmein és a hogyan tovább

A Williammel való találkozás után pár kilométerrel megint megálltunk, mert találtunk egy egész komoly kis éttermet, ahová még beülni is betudtunk egy belső helyiségbe. Itt jó két órára tábort vertünk, hogy együnk egy jót, és kitaláljuk az új információk és az útikönyv birtokában, hogy hogyan, merre tovább. Ehhez enni is kértünk, mert üres gyomorral ugye nem lehet gondolkodni. A zöldséges chowmein jó ötlet volt, de a pörkölt szerű bárányhús nagyon nem, mert olyan rágós mócsingokat is beletettek, amiket otthon rég kivágnánk az ehető részek közül. Sőt, hogy őszinte legyek, igazából csak ilyenekből állt az étel, noha egy kisebb vagyon volt az ára a chowmeinhez képest. Viszont ez utóbbi nagyon finom volt, és ezt a tésztát nagyon szerettük! Míg ettünk, kitaláltuk, hogyan tovább: Couchsurfingen van fent egy srác egy bizonyos Jack, aki a közeli város, Kohalpur városába jelölte magát. Ez a Kohalpur ekkor olyan távolságra volt tőlünk, hogy másnap este oda tudtunk volna érni. Csakhogy ahogyan jobban elolvastuk a leírását Jack-nek, kiderült, hogy nem a városba való, csupán a rendszer sajátossága miatt muszáj volt megadnia valami közeli várost, mint lakhelyet. Valójában a Bardia Nemzeti Park bejárata mellett, Thakurdwarában, egy kis faluban lakik, vagyis ott van a vendégháza, ahol a kanapészörfön keresztül bejelentkezők ingyen maradhatnak. Ezen túl az étel az étteremben és az idegenvezetés a nemzeti parkban már fizetős, de mivel ezt előre közölte a profilján, így az egész dolgot korrektnek tartottuk. És mivel William és Németh András olvasónk is erőst javasolta, hogy látogassuk meg a parkot, úgy döntöttünk, hogy benézünk ehhez a Jack-hez, aztán meglátjuk. Ez a Jack és a park viszont már közelebb volt, mint Kohalpur. Mértünk egyet a GPS-el, és 60km-t mondott a távra. Ekkor már délután kettő volt, és mivel eldöntöttük, hogy megyünk, nekivágtunk hát ennek a távnak, de iziben, hiszen az időnk eléggé ki volt számolva.

Irány a Bardia Nemzeti Park!

Hála az égnek a terep az első 30km-en kb. totál sík volt, csak utána, egy folyó előtt volt egy nagy fölfelé. A folyón pedig egy nagy hídon keltünk át, ami minden eddigi nepáli hídnál sokkal nagyobb volt. Na meg a folyó és a meder is alatta, ezért meg is álltunk kicsit nézelődni és fényképezni. Ekkor egyébként egészen közel kerültünk az Alsó-Himalája legdélebbi hegyoldalához, de aztán ahogy átkeltünk a folyó felett, dél felé fordultunk, és elkezdtünk távolodni a hegyektől. Ekkor már a nemzeti park területén voltunk, és a falvak, majd velük együtt az emberek is az útról megritkultak. Két oldalt erdő szegélyezte az utat, ám ebben az erdőben éppen le volt égetve az aljnövényzet. Néhol nagyobb fák is leégtek, és a hamu még mindig füstölgött. Nem égett le az egész erdő, csak bizonyos része, legfőképpen az aljnövényzet. Ezt a dolgot ekkor még nagyon nem értettük. Viszont azt éreztük, hogy különleges helyen vagyunk és ez a hely tényleg nem véletlenül lett nemzeti park, mert az erdőben rengeteg őzszerű állatot láttunk, nagy csordákban rohanni.

A főúttól egy elágazás után egy javarészt salakos út vitt el minket a park bejáratához, ahhoz a településhez, ahol Jack vendégházai is vannak. Ez 13km hosszú volt, és az elején egy folyón is át kellett kelnünk, méghozzá nem hídon, hanem gázlókon át. Ettől eleinte kicsit paráztunk, de aztán ahogy áthajtottam az első vizes szakaszon, rájöttünk, hogy egyáltalán nem vészes a művelet. Kicsivel ezután megszűnt az aszfalt és mi egy rázós, köves úton találtuk magukat, ahol nemigen tudtunk 15-nél gyorsabban haladni, főleg, hogy közben ránk sötétedett, és a lámpánk fényénél kellett lesni, hogy mi van előttünk. Majd egy óráig tartott, mire megérkeztünk. Jack és a francia felesége ekkor még nem voltak otthon, de a személyzet készségesen fogadott minket, és bevezettek minket egy meseszép kis házikóba, aminek bambuszágakból és sárból volt az oldala, és valami nádszerű anyagból a teteje. Téglából csak a fürdőszoba falai voltak, hiszen azok nem ázhatnak. Az egyetlen, tágas szoba közepén egy nagy ágy volt, szúnyoghálóval. Ide a bringák is befértek, úgyhogy nagyon boldogok voltunk az új kis odúnkban. Itt egy nagyot pihentünk, és másnap sem mentünk sehová, mert Jack-ék ezen a napon érkeztek haza Nepalganj-ból, Jack szüleitől. Jack egy igazi figura, itt nőtt fel, ezen a földdarabon, ahol most a vendégházai állnak, amit ő épített a barátaival. A parkban 15 éve vezet túrákat, nagyon jól ismeri az állatokat és a szokásaikat, rengeteg mesélt róluk. Megpróbálok ezek közül felidézni egy-két dolgot. A rinocérosz, vagyis az orrszarvú elől cikk-cakkban kell menekülni, és el kell dobnunk a táskánkat, mert a rinó inkább szaglás után megy, a látása nem túl jó, ezért így meg tudjuk zavarni. De az is jó, ha felmászunk egy fára. Viszont ez utóbbi taktika a bengáli tigrisek ellen nem jó, mert a tigris képes 5 méter magasba is felugrani. Viszont az esetek 99%-ban nem támadja meg az embert, csak ha a kölykeivel van, és veszélyeztetve érzi őket (pont mint otthon a vaddisznók…). Az orrszarvútól sem kell félni, mert Jack ért a nyelvükön, és vigyáz ránk, ha úgy döntünk, hogy elmegyünk vele sétálni a parkba. És persze így döntöttünk, ha már itt vagyunk! :) A parkba egyébként mi be se tehetnénk önállóan a lábunk, olyan hivatalos vezető nélkül, mint pl. Jack. Ez a teljes napos túra fejenként 2000 rupiba került nekünk, de utólag is azt mondom, megérte, pedig ez nagyon sok pénz nekünk.

Állatlesen a Bardia Nemzeti Parkban

Sajnos a kirándulás előtti nap ettem valami legyek járta, nem friss pakorát (sült hagyma vastag, fűszeres bundában), és olyan cifrafosás tört rám már megint, hogy azt hittem, nem élem meg a reggelt. Persze megéltem, csak épp jártányi erőm nem maradt, szóval szépen néztünk ki a túrát illetően. Elhalasztani nem lehetett, mert egy harmadik személy, egy lány is benevezett rá. Eleinte úgy voltam ezen a reggelen, hogy én lemondom, de aztán átváltottam arra a nézetre, hogy próbáljuk meg, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Szóval elindultunk. Kaptunk „Pack Lunch”-ot vagyis csomagoltak nekünk egy nagy adag ételt acéledényekbe, ez benne volt a csomagban, és ezen felül még kaptunk kis hátizsákokat is, amikbe pakoltunk előző este megszűrt vizet, 4-4 litert fejenként, hiszen tudtuk, hogy egész nap odaleszünk. Jack még egy felsőt is adott nekem, mert nekem csak élénksárga, vagy túl világos pólóim voltak, amiket könnyen kiszúrnak az állatok. Ugyanezen okból nem használhattunk naptejet sem, és a világos fejkendőnket sem. Ezek hiányától először azt hittük, szenvedni fogunk, de ez egyáltalán nem volt így, mert az időnk nagy részét erdőben vagy dzsungelben járva töltöttünk, amikor pedig megálltunk állatlesre, azt mindig árnyékban tettük.

Az első menet 6km-es volt, ezalatt szenvedtem a legjobban. Először egy dzsipúton kezdtük, láttunk majmokat a fákon, egy-két madarat, és tigris lábnyomokat. Majd egy ösvényre tértünk rá, ami hamar egy folyópartra vezetett minket, amit sokáig követtünk. Itt pillantottunk meg először egy igazán izgalmas állatot. A víz túloldalán egy krokodil hűsölt mozdulatlanul. Miután mindenki jól lefényképezte kényére-kedvére, Jack-et elkezdtük heccelni, hogy ez biztosan kamu, csak egy műanyag krokodil, amit előző nap tetetett oda, csak a kedvünkért. Persze a krokodil valódi volt, Jack vette a tréfát, és a krokodil felé dobott néhány nagyobb követ, amitől az állat hamarosan megmozdult, és eltűnt a vízben. Semmi nem választott el minket tőle, csak a folyó vize, mégsem éreztük magunkat veszélyeztetve, mert Jack előző este olyan történeteket mesélt, amikből azt szűrtük le, hogy nagyon szerencsések vagyunk, hogy rátaláltunk, és hogy ő nála jobban kevesen ismerik a parkot és benne az állatokat. Ezen tudományából később meg is mutatott ezt-azt. Hogy pontosan mit csinált Jack és hogyan került közel ennyire az állatokhoz, azt sajnos nem árulhatom el, mert abból Jacknek baja származhatna.

A krokodil után még folytattuk utunkat a folyó mellett. Átkeltünk egy romos kis függőhídon, amitől nem messze láttunk egy jégmadarat (Kingfisher) egy ágon csücsülni, illetve a híd egyik lábánál hatalmas termeszvárakat a fák között. Nekünk már ez a termeszvár is nagyon különleges volt, ilyesmit nem láttunk még sehol. Amikor végre megálltunk egy jó folyóparti kilátóhely mellett, le tudtam dőlni. Ez nagyon jól esett, mert ki voltam, de nagyon, hisz egész éjjel a WC-re jártam alvás helyett, ezért nagyon le voltam gyengülve. Még el is aludtam, de aztán mindig felébredtem, mikor akció volt. Ezek általában különleges, nagytestű madarak voltak. Az egyiknek a madárhatározó szerint 105cm-es szárnyfesztávja volt, és valóban, lehetett hallani a szárnyak suhogását, ahogy átrepült felettünk. Sajnos a madarakat nem nagyon tudtuk lefotózni, mert mire észbe kaptunk, már eltűntek szemközt a fák mögött. Jack elmesélte, hogy tavaly itt ezen a helyen rengeteg orrszarvút láttak lent a folyón, és egyszer végig tudták nézni, ahogy egy elefánt a borjával fürdik, másfél órán keresztül. Mi sajnos itt egy-két majmon, vaddisznón és őzfélén kívül mást nem láttunk, csak a madarakat. Viszont nekem a két óra alvás a rövid megszakításokkal nagyon jót tett, már sokkal könnyebben tudtam folytatni a következő menetet, ami néha igen sűrű erdőn, vagyis dzsungelen át vitt. Máskor meg leégetett részeken át mentünk, ahol minden csupa hamu volt és az egész kicsit lehangolóan festett. Jack szerint ezt azért csinálják a nemzeti parkban, hogy az állatoknak legyen friss ennivalójuk, az újonnan felnövő növényzetből (fresh harvest for the animals). Ezt még mindig nem értettem teljesen, de elfogadtam, hogy így van, ha ők mondják.

Orrszarvúúúúúú! Odanézz!!!

A következő megálló megint egy folyóparton volt, de most közvetlen a meder mellett, így meg tudtunk fürödni a vízben. Ez nagyon frissítő volt, és meglepődtem Zitán, aki még nálam is gyorsabban alámerült a fagyos habokban, noha ő máskor hosszú percekig el tud tötyörészni, mielőtt bemenne a vízbe, amikor ilyen helyzet van. :) Ezen a helyen az ég világon semmilyen állatot nem láttunk, ellenben szépen megebédeltünk a hozott zöldséges rizsből. Innen újabb néhány kilométerre egy másik folyó, vagyis inkább folyók találkozásánál, vagy talán félig kiszáradt medrénél vertünk tábort, és alig, hogy ledőltem az avarba szunyálni, Jack minden eddiginél izgatottabban rázott fel, mondván, hogy „Rhinoooos, theereee! Looook!”, és közben olyan boldog volt, mint egy gyermek. Jack számára nagyon fontos, hogy mi elégedettek legyünk, és minél több állatot minél közelebbről lássunk, mert ez egy Jack féle vezetőnek (Guide) a legfőbb célja. Ahogy a hegyivezetőknél azt mérik, hogy ki hány emberből hányat vitt fel a csúcsra, úgy a Bardia Nemzeti Parkban a vezetőknél azt nézik, hogy ki hány állatot tudott megmutatni a vendégeinek. Szóval Jack kétszeresen boldog volt az orrszarvú láttán. Vagyis orrszarvúk láttán, mert ahogy jobban előjöttek a növényzet mögül, úgy láttuk, hogy egy anyáról is a gyermekéről van szó. A kis orrszarvú nagyon nagyon aranyos volt, főleg ezekkel a fülekkel, hát tündéri egy teremtmény! :) Sikerült lencsevégre kapnunk, ahogy leült, letette a hátsóját, majd az anyja megböködte az orrával, hogy menjen tovább, be a vízbe fürödni. Mindezt elképesztő élmény volt végignézni. Hol szabad szemmel, hol távcsővel, hol a fényképezőgép 12x zoomján keresztül! Ezúton is köszi érte Gergő, ide most elővettük újra a Panasonic-ot, hisz azért van, hogy használjuk! Ugye talán emlékeztek még, hogy a nászajándékként kapott fényképezőgép már kétszer beadta a derekát, ezért szegényt ledegradáltuk tartaléknak. De mivel olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek tudtunk, hogy most nagyon jól jöhetnek, erre a napra újra hadrendbe állítottuk a gépet, és nagyon jól tettük.

Sajnos az orrszarvú család fürdési idilljének pár perccel később véget vetett egy harmadik orrszarvú, akitől az anya nagyon féltette a kölykét, így azok hamar odébb álltak, majd később a harmadik orrszarvú is. Kár, mert Jack-el különben közelebb mentünk volna az állatokhoz.

Valamelyik helyen, ahol én aludtam, közben egy „domestic”, vagyis háziasított elefánt is elhaladt a lovasával a hátán, de én ezt csak a fényképekről tudom, mert ezért nem keltettek fel, merthogy ilyet már láttunk Indiában, sőt, Zita is ült az elefánton… :)

A sikeres orrszarvú les után újabb séta következett, alig bírtuk követni Jack-et, aki szinte szaladt, nem is sétált előttünk. Közben engem harmadszorra is magához hívott a természet egy kis guggolásra, ezért egy kis megálljt kellett parancsolnom, és el kellett kérnem magam a csapattól, hogy egy bokor mögött őrületesen megkönnyebbüljek. De tudtam, hogy már hazafelé tartunk, és már túl vagyunk a nehezén és innen már túl fogom élni. Sőt, egy szakaszon emlékszem, hogy még élveztem is a túrát. Ezen meglepődtem, mert reggel nagyon nem úgy festettem, mint aki ezen a napon még élvezni tud bármiféle sétát, akárhol is legyen az. Mert közben azért azt is meg kell említenünk, hogy maga a természet, a nem állati részével is lenyűgözött minket. Amikor nem folyómeder mellett, vagy sűrű erdőben haladtunk akkor nyíltabb részeken, ahol gyönyörűen látszott egy-két nagyobb fa, és ez különösen jól festett ekkor hazafelé menet. Néha olyan helyeken nyomultunk át a dzsungelben, amelyek már-már a “hármaszöld” kategóriáját súrolták. Aki nem tudja, mit jelent ez, az megteheti tippjeit hozzászólásban! ;) Egy széles folyómedren vágtunk át épp, amikor Jack ismét nagyon izgatott lett, és súgva szaladt felénk, hogy „Rhinnooos, Rhinoos over there!”, majd ki is eszelte, hogy hogyan közelítsük meg őket. Sajnos idő előtt észrevettek minket, így már csak azt láthattuk közvetlen közelről, ahogy kimásznak a vízben, és eltűnnek nem messze tőlünk az erdőben. Ekkor Jack gyors visszavonulást parancsolt ránk, nekünk pedig vissza kellett térni a biztonságos folyómederbe.

Folytattuk az utunkat hazafelé, ám pár száz méterrel később az orrszarvúk ismét feltűntek, mégpedig most épp előttünk, a bokrok mögött. Ez először élmény volt, sasoltuk őket ágaskodva, de aztán rájöttünk, hogy tulajdonképpen az utunkat állják. És ekkor már rég túl voltunk az 5 órán, amire igérve volt a kilépésünk a parkból. Ekkor Jack előre lépett, és elkezdett „beszélgetni” az állatokkal. Tapsolt és furcsa hangokat adott, majd csodát láttunk, az orrszarvúak tényleg odébbálltak. (az erről készült videót a föld alatt sem találom, pedig már az összes SD kártyán kerestem…) Mi pedig szaladtunk, na nem előlük, hanem értük, hogy a közeli kilátótorony tetejéből még láthassuk, ahogy visszatérnek a vízhez. Mert ezt előre megjósolta és borítékolta Jack, hogy így lesz, és tényleg így is történt. Innen már csak három nehéz kilométer volt hazafelé, a legvégén egy patakon való átkeléssel. Nem volt se híd, se normális gázló, ezért mi gázoltunk a bokáig érő vízben. Én levettem a cipőm, hogy ne ázzon el, így viszont a mederben lévő kövek okoztak némi kellemetlenséget. Persze ezt is túléltem, és a túlparttól már csak tényleg egy kilométer volt. Otthon megkönnyebbültem rogytam össze, és dőltem ágynak. Reggel még nem hittem volna, hogy végig bírom ezt csinálni. Nem volt bennem keserűség, hogy miért sikerült ilyen szenvedősre nekem a parkban tett túra, inkább annak örültem, hogy egyáltalán ott lehettem és láthattam mindezt.

Fantasztikus élmény volt a Bardia Nemzeti Parkban tett 18km-es séta, és a leírása közben annyira beleéltem magam az egészbe, hogy a végére éppoly nagy fáradtság tört rám, mint akkor utána, úgyhogy most megyek is, jóéjszakát! Remélem élveztétek a mai mesét! :) Köszönjük Meline-nek és Jack-nek a szíves vendéglátást és a profi túravezetést a parkban!

Mahendranagar – Küzdelem az ATM-ekkel

Nepálba a legnyugatabbi határátkelőnél, Mahendranagarnál léptünk be. Az első utunk egy, az út bal oldalán lévő, barátságos kis házikóba vezetett, az „Immigration Office”-ba. Azért kellett Moradabagban szereznünk két százdollárost, mert bizony a 3 hónapos vízum Nepálba 100 dollár. Vagyis már 105! Vagy csak az irodai alkalmazott húzott le minket, ezt már nem tudjuk meg soha, itt nem mertünk alkudozni. :) A vízumokat egy kis nyomtatvány kitöltése után megkaptuk 210 dollár ellenében, bár én ezt nem láttam, mert a ház mögötti mellékhelységben guggoltam, s közben… Te jó ég, úgy megindultak a beleim, mint talán még soha. De megkönnyebbültem és tudtunk továbbmenni. Gondolkodtunk egy a bevándorlási iroda épülete mögötti sátrazásban, de végül nem kérdeztük meg. Merthogy itt végre láttunk sátrazásra alkalmas, barátságos, nyugodt füves területeket, és ez nagy szó, mert ilyesmit nem is tudom, hány ország óta nem láttunk. Persze elkényelmesedtünk már a sok olcsó szálloda, gurdwara, vagy a barátságos, befogadó családok által, és ezért végül nem vitt rá minket a lélek egy sátrazásra, hanem tekertünk tovább. Az iroda egyébként utánunk le is húzta a rolót, mi voltunk az utolsók, akiket ezen a napon itt kiszolgáltak vízummal.

Mahendranagar központja innen még pár kilométerre volt, de ekkor már sötétedett, ezért ezen az estén már nem sokat láttunk Nepálból, de amit érzékeltünk, azok a következők voltak: tényleg nincs autó az utakon. Ami van, az rendőrségi furgon, busz, vagy teherautó, de ezek is kevesen vannak. A forgalmat rengeteg kerékpáros és néhány motoros teszi ki. Köztük sokan nem, vagy alig vannak kivilágítva. Van fű az út mentén! Indiában ilyesmit nemigen láttunk, mert annyi volt az ember és a jármű, hogy kitaposták, és mindenütt csak por volt és föld.

Mahendranagarban nem jelölt egy szállodát sem a gépész, és az útikönyvben sem volt róla térkép, ezért kérdezősködnünk kellett, mert már teljesen besötétedett. Elgurultunk egy hotelig, de az piszok drága volt, 600 rupi alatt nem akart szobát adni, azt meg kicsit sokalltuk. Könnyű számolnunk a nepáli rupival, mert az átváltás, és a banki költségek után egy rupi 2,7 forint, ami azt jelenti, hogy egy nap 1000 rupit költhetünk, ha szeretnénk tartani a kitűzött átlag napi büdzsé keretet. És ehhez túl sok volt ez a szálloda, ezért elkezdtünk egy kicsit kóborolni. Találtunk egy még drágábbat, aztán végül sikerült egy másikat találni, igaz a főút és egy másik széles utca kereszteződésében volt, de csak 300 rupit kértek.

A szoba az első emeleten volt, és a lépcső szűk volt, de azért valahogy felfértek a bringák. Én ekkor már nagyon ki voltam merülve, és kész gyötrelem volt felcipelni a gépeket. Nem is értem, hogy bírtam ki… Nagyon kivoltam, iszonyat kikészültem, de ez az egész érzés csak a határ után kezdődött. Aztán hamarosan megtudtam, miről van szó. Nem csak, hogy végigfostam az egész éjszakát, de ezen felül még rosszul is voltam, minden bajom volt, gyenge voltam, próbáltam hányni, de nem ment. Mégis, másnap valahogy magamhoz tértem. Éreztem, hogy gyenge vagyok, meg ugye ezek után diétáztam is és csak vizet ittam, de ezek ellenére egész jól elvoltam, túlestem a nehezén. Szaladhattam ki az utcára! De milyen utcára, a nepáli utcákra! Széles út, osztott sáv, szinte csak bringások, és az út mentén sincs tömeg, nincsen őrület! Vidáman sétáltam az első ATM-hez így, de az még nem nyitott ki, várjak 10 percet. Addig odébb sétáltam, és megpróbáltam mégegyet. Your bank is busy… Oké, következő: elnyeli a Visa-mat, és nem mondd semmit, csak lefagy! Na, de jó! Reklamálok, mondják, nyugodjak meg. Jó, de addig leülök ide a kis helységbe a pénzautomata mellé, el ne vigye más a kártyámat, ha véletlenül közben kiadná. Negyed óra múlva hátulról hozzák. Feladom, visszamegyek Zitához, magamhoz veszem az ő MasterCardját is. Próbálom az előzőleg zárva tartott automatánál, de azt mondja, Out of Service! Megyek tovább, próbálgatom az ATM-eket, három különböző bankkártyával, de a legkülönfélébb hibaüzeneteket adják, melyek ráadásul nem is voltak konzisztensek egymással. Mert az egyikre azt mondta a gép, hogy No Network, a következőre meg, hogy Wrong Pin. Honnan tudja, ha nincs hálózat? Na mindegy, végre az egyik elkezdett búgni Zita bankkártyájára, és kiadott 10 ezer rupit. Én boldogan kezdtem széttépni a cetlit, amire Zita a PIN kódját írta, és mikor végeztem ezzel és nyúltam volna a pénzért, a gép visszahúzta azt! Ááááá, de hát ez 5 másodperc sem volt! Megőrülök! De legalább a kártyát kiadta! Mentem fel a bankba, egyenesen a bankfiók vezetőhöz, mert a számláról már nem tudtam többé pénzt kivenni, mert ezt az összeget azért természetesen zárolták – ezt onnan tudtam, mert csak 30 ezer forint volt rajta, a pénzünk mind az én számlámon volt, mert ott tudtuk jó kamatra lekötni. A fiókvezető azt mondta, írjunk levelet az otthoni bankunknak, amiben mindent részletezünk… Ezt meg is tettük később, és készségesen válaszoltak, hogy 30 napon belül visszakapjuk a pénzünket. Persze kb. egy héttel később már visszarakták, de addig még… Na, de ne rohanjunk előre. Ezek után feladtam, és felváltottam egy 50 dollárost. Boldogan mentem vissza a Nepálban vezető mobilszolgálatató, az NCELL helyi irodájába, ahol egyébként az egész körutamat kezdtem, azért, hogy nepáli SIM kártyát szerezzek internetre és telefonálásra. Persze amikor először jártam náluk, azt elfelejtették mondani, hogy igazolványfényképet is hozzak, ne csak útlevelet, úgyhogy mehettem megint vissza a szállodába. Zita már aggódott, hogy hol voltam ennyi ideig. Hát sétálgattam bankról bankra, éhgyomorra vagy 5km-t! Nem is kezdődhetne Nepál szebben! Az NCELL-esek amúgy rendesek voltak, grátisz fénymásoltam pluszba a vízumomból és az útlevelemből, csak hogy legyen nekem is. A SIM kártya igénylő lapra még a nagyapám nevét is fel kellett írni, középső névvel! Viszont egy sorral feljebb írhattam volna édesanyámat is, vagy a feleségem nevét. Ki érti ezt? De a legdurvább, hogy még ujjlenyomatot is adnom kellett. Mindezt kétszer, mert az a SIM kártya, amivel az internetcsomag jön, nem alkalmas telefonálásra. A telefonálós SIM kártyával viszont nagyon drága a megabájt. Szóval így lett két SIM kártyánk, ezért most mindig cserélgetni kell. Az egyik, az 5GB internet örök életre az volt 2200 rupi, tehát kb. 6 ezer forint, a másik pedig 150 volt és ebből 100 lebeszélhető. Szóval rögtön elköltöttünk egy csomó pénzt, ahogy megérkeztünk Nepálba, de ez megérte, mert így a kommunikációnk meg lesz oldva a két hónapra. És ha leosztjuk, akkor ez bizony csak 100 forint naponta. Cserébe van internetünk szinte mindenütt, és tudunk telefonálni, vagy hívást fogadni. Utóbbi csak úgy megy, hogy előbb sms-t kapok az illetőtől az internetes SIM-re, és aztán cserélek és visszahívom, ugyanis az időnk 99%-ban az internetes SIM van a telefonunkban.
Na de elég ebből a SIM-esdiből, térjünk vissza a kézzel fogható világba, Mahendranagarba. A városka ugyan nagyon is élt, és mozgott, de ez sehol sem volt az indiai őrülethez képest. Habár azt meg kell, valljam, első reggel furcsa álmaim voltak, ugyanis erre a dudaszólamra ébredtem fel, kb. tízszer:

Igen, azért volt olcsó ez a szálló, mert a buszpályaudvar tőszomszédságában volt. Még jó, hogy csak reggel, és késő délután tülköltek egy-egy órát, utána végig csend volt. Mondjuk az a néhány óra meg kell hagyni, meredek volt. Oké, hogy nem 1,3 milliárd fő, csak 27 millió, de azért a nepáliak is tudnak zajt csinálni, ha akarnak. A járműstatisztikához végül nem volt lendületem, pedig jó lett volna megszámolni, hogy 10 perc alatt hány kerékpáros, riksás, motoros, autós, teherautós és buszos halad át az úton. Egyszer még egy olyat is láttunk, hogy egy biciklis riksás vitt egy motort! Biztos szervizelni kellett, vagy kifogyott a benzin. Otthon Európában külön trélere van egy motornak, ha szállítani kell, itt meg feldobják egy háromkerekű kerékpárra, aztán viszik! :)

Mahendranagarban csak egy napot töltöttünk, mert aztán valamivel jobban lettem, és ezért úgy döntöttünk, hogy irány tovább, vár minket Nepál! A pihenőnapunk másnapján kereket oldottunk. Kifelé menet a városból megpróbáltunk még néhány bankautomatát, de hiábavaló volt minden. Az a kevés pénzünk maradt, amit még Delhiben Ritával váltottunk, illetve ami maradt az 50 dollár átváltása után. Ez néhány ezer rupi volt, amivel úgy számoltunk, hogy elég lesz a következő nagyvárosig. Úgy terveztük, hogy kb. egy hét alatt elbringázunk Pokharáig, ahol megállunk, letesszük a bringákat, és hátizsákra váltunk, hogy kiránduljunk kicsit az Annapurna környékén.

Bringával Nepál útjain – Végre nyugalom!

A bringázás nagyon élvezetes volt India után. Igazán fellélegeztünk, mert az út szinte üres volt, és minden sokkal nyugodtabb volt. Újra hallottuk a madarak énekét, volt nyugalmunk az úton, és az autóktól egyáltalán nem kellett tartanunk, mert valóban, nincsenek az utakon autók Nepálnak ezen a részén. A táj szép volt és egyszerű. Falvak, mezők, erdők, házak, keresztben kiszáradt, vagy majdnem teljesen üres, nagy folyómedrek. Persze mert a Himalájának azért van vízhozama monszun idején. :) De most még nincs monszun, ezért voltak üresek a medrek. Az út legtöbbször sík volt, de néhol azért kaptunk egy kis emelkedőt, de ezek se hosszúak, se meredekek nem voltak. Az úton tudtunk beszélgetni a bringásokkal, és ez most nem volt terhes, sőt, legtöbbször mi kezdeményeztük a párbeszédet. Persze volt, hogy nem beszéltek angolul, de azért mindig találtunk egy-két embert, akivel el tudtunk társalogni. Ez azért volt most kellemesebb, mert az út közben szinte teljesen üres volt, így nem kellett minden idegszálammal a forgalomra figyelni, hanem tudtunk kedélyesen beszélgetni. Amikor megálltunk inni egy üdítőt, le tudtam írni a nepáli számokat, és néhány alapszót, mert készségesen megtanítottak rá a bolt előtt üldögélők. Tömeg itt is gyűlt körénk, de nem olyan sokan, hogy az annyira nagyon zavaró legyen. Az azért látszott az úton és az út mentén, hogy itt még nagyobb a szegénység, mint Indiában. Egyrészt mert sokkal nagyobb volt a bringások és a gyalogosok száma, valamint még a buszok tetején is tömeg volt, másrészt mert az út mentén rengetegen éltek olyan kis összetákolt kunyhókban, mint amilyeneket Delhi nyomornegyedében is láttunk. Igaz, ezek nem voltak úgy egy rakáson és nem csak műanyagból meg mindenféle szemétből voltak, hanem javarészt sárból, fából és egyéb természetes anyagokból, és rendszerint a települések külső részein voltak, szép erdő alatt. Szóval összességében nem nevezhetőek nyomornegyednek, pofás kis kunyhók voltak az erdő szélén. Az út szélén a hátukon hatalmas halom tűzifákat cipelő asszonyok pedig mosolyogtak, pedig én már a hátukon cipelt teher láttán is elszörnyedtem. Pedig valószínű itt is boldogok az emberek úgy ahogy vannak, a mi nyugati felfogásunk szerint „nagyon szegényen”, mert itt aztán még annyit se kapnak az egyre-gyorsabban-egyre-többet-egyre-nagyobbat kultúrából, mint Indiában. És ismétlen, a nyugati kultúrával csak bizonyos téren vagyok elégedetlen, nem az egésszel! Ha ez nem így lenne, szerintem önteltség lenne itt most részemről minden szó.

Hosszú idő után újra sátrazunk!

Napközben elhatároztuk, hogy mivel ideális hozzá a környezet, az este beállta előtt pár órával már lelassítunk és elkezdünk táborhelyet keresni egy szép sátrazáshoz. Ez nem ment olyan könnyen, mint hittük. Először egy település központjában álltunk meg, itt Zita elszaladt élelmet vásárolni, én pedig megkérdeztem a közeli rendőrőrsön, hogy a hatalmas kertjük egy hátsó szegletében sátrazhatunk-e, de sajnos nem engedték meg. Mikor visszaértem a főúthoz, egy nagy busz fékezett épp, és a tetején egy kisebb tömeg fiatal ült, és nepáli zenére énekelt és „táncolt” – már amennyire egy száguldó busz tetején ülve lehet táncolni. Ez már önmagában nem akármilyen látvány volt számomra, és ezt még tetézte az, amikor megláttak a fiatalok. Még nagyobb tombolásban törtek ki, és vadul integettek. Sajnos a fényképezőgép gyors előrántásához nem volt elég lélekjelenlétem, pedig nem akármilyen felvétel lett volna.

Miután beszereztük a vacsorához és a reggelihez valót, elindultunk, hogy az első alkalmas helyen megálljunk és sátrat verjünk. Persze ilyen hely most csak nem akart jönni, pedig előzőleg, amikor még a menés mellett voltunk, sok ilyet láttunk. Végül egy híd után, egy folyó ártere melletti zöld, fás mezőt néztünk ki egy hosszú ház mögött, hogy a főútról ne legyünk láthatóak. Ki is néztük a helyet, de még mielőtt elkezdtünk volna sátrat állítani, meg kérdeztük a szomszédos ház lakóit, hogy szabad-e itt sátraznunk. A válaszuk, már amit értettünk belőle, nem volt se egyértelmű, sem bíztató, ezért odébb álltunk.

Ekkor kezdett kicsit vészes lenni a helyez a táborkeresés terén, mivel mindketten már elég fáradtak voltunk, és a naplementéig sem volt hátra már egy teljes óra. Ilyenkor mindig az van, hogy ahogy telik az idő, úgy leszünk egyre fáradtabbak és nyűgösebbek, és ha erre még rájön az is, hogy közben sötétedik, akkor az idő múlásával egyre kisebb az esélyünk, hogy egy jó táborhelyet találjunk, egy olyat, ami tetszik nekünk. Ennek tudatában voltunk ekkor, ezért próbáltunk gyorsan és hatékonyan cselekedni. Egy visszautasítás és egy vízfelvétel után végül találtunk egy udvart, ahol a szénakupac mellett engedélyt kaptunk a sátrazásra. Két takaros kis ház, egy ól, és egy udvari WC volt az udvar környékén. A főúttól egy fás rész választott el minket, a házak mögött pedig már földek voltak, szóval a hely ideális volt nekünk. A szomszédból hamarosan előkerült egy lány, aki beszélt angolul, így azt is el tudtuk mondani, hogy kifélék és mifélék vagyunk.

Nem kellett megbeszélnünk egymás között, de mindketten tudtuk, hogy mi a dolgunk. Még együtt gyorsan felpattintottuk a sátrat, berámoltunk, én betettem az előtérbe a bringákat, majd amíg Zita fürdött az udvari WC-ben, én vizet szűrtem. Eztán én jöttem a fürdéssel, a Zita által már kijárt módszert követtem, a kis helyiségben az Ortlieb lavórunkból mertem a vizet magamra a kis acélbögrénkkel. Így kevesebb víz fogyott, meg aztán már különben is nagyon hozzászoktunk ehhez az ázsiai bucket-shower technikához. :) Mire végeztem a fürdéssel, Zita már majdnem elkészült a vacsorával. Otthonról kapott krémlevest és chowmein-t ettünk, utóbbit mákkal, mivel Delhiben a Magyar Nagykövetségen kaptunk egy kis mákot. Szóval érdekes vacsoránk volt, ezúton is köszönet mindenkinek, aki beleadta, vagy szállította nekünk a hozzávalókat! :) A chowmein-t már itt vettük Nepálban, ez a helyi tészta, tojás nélkül, csak lisztből. Főzés közben egyébként még kíváncsian néztek minket néhányan a háziak közül, de ez nem volt akkora tömeg, és nem volt olyan zavaró, hogy gondot okozzon nekünk, na meg aztán pár perccel később már nem voltunk olyan érdekesek és ment mindenki a dolgára, és magunk maradtunk. Ez utóbbi szerintünk soha nem történt volna meg Indiában, mert ott annyi az ember, hogy mindig jött volna utánpótlás. És számunkra nem kellemes, ha több tucat szempár lesi minden mozdulatunkat, és olyan közel jönnek, hogy az már zavaró is legyen. Elég, ha egyvalaki rossz ember közülük, és elemel valamit, ami nekünk fontos. Szóval ezért soha nem is próbáltunk sátrazni Indiában, és az sem hiányzik, hogy fél szemmel mindig a kíváncsi tömeget lessük. Viszont most örültünk, hogy hosszú idő óta újra megtehetjük, hogy sátrazzunk, és ezt igazából nagyon élveztük. 9 óra felé már megvacsorázva, elmosogatva, megfürödve, és sok liter kész ivóvízzel készen bent voltunk a sátorban a bringák mellett. Ez jó érzés volt.