Bulik a Penthouse-unkban

Pokharában az Annapurna körtúráról visszatérve öt napot „pihentünk”, de ha sorra veszem ezen öt nap programját, bizony még ez sem nevezhető a klasszikus passzív pihenésnek. :)

Először is elmentünk Kláriékhoz a bringákért. Sajnos se Klári, se a férje nem voltak otthon, de Klári anyósától így is kaptunk egy-egy nagyon finom teát, és a Himalayan Times-ban elolvashattuk, hogy bajok vannak Myanmar bizonyos részein. Visszatérve a Serenity Hotelbe, a bicikliket ezúttal nem lent a kertben, hanem fent a harmadik emeleti tetőtéri szobánkban helyeztük el. Ezt a szobát egyébként most elneveztük Penthouse-nak, mivel ez is tetőtéren volt, és itt is tartottunk partikat, igaz, hogy se agglegény, se gazdag nem vagyok, de a tetőtér és a „bulik”, azok stimmeltek. Buli alatt nem kell nagy ereszd el a hajamra gondolni, csupán kártyáztunk, beszélgettünk és néha megittunk egy-egy sört, miközben lentről felszűrődött, ahogyan az egyik bárban őrjöngenék a foci EB góljainak. Mi ehhez képest csendben mulatoztunk. A társaságunkat javarészt a túrán megismert barátok tették ki, mert itt Pokharában újra találkoztunk Sally-vel, Dean-el, Jan-al és Thomas-al. Rajtuk kívül egyszer még Ram is feljött. Ő a szendvics- és sajtboltos srác, akinél szinte minden nap ettünk legalább egy pár melegszendvicset, tele friss zöldségekkel, sült szalámival, vagy rántottával, na és persze sajttal. :) Az egyik szendvicskészítése alatt elmesélte, hogy egyszer ő is bringázott pár száz kilométert, méghozzá két európai sráccal, akik ketten, két tandemmel tekeregtek, és az egyikre felkéredzkedhetett Ram. Nepalgunj-ig tekertek együtt, és hát kemény volt a menet, amit el is tudok képzelni, mert az a hegyi szakasz Pokhara és a Terai között még a buszból is szörnyűnek tűnt. (Ott utaztunk busszal, fájó szívvel és a vesekövemmel Pokharába, hogy mihamarább kórházat találjunk.) Amikor ezt a bringatúrát csinálták, éppen a maoistákkal folyt a balhé Nepálban, és a szállásadójuk mutatta a házon a golyónyomokat – be is volt tojva Ram két útitársa egész éjjel!

Ram szendvicsezője és egy 130kg-os reku

Ha Pokharában jártok, keressétek meg Ram szendvicsboltját, a képről felismeritek a helyet, és úgy találtok oda, ha a Lakeside-on elsétáltok a Hallen Chowk-tól dél felé, és a harmadik sarkon, a nagy fáknál balra fordultok, hogy a tó a hátatok mögött legyen. Ez az a sarok, ahol a „Once Upon a Time” étterem van, így nem lehet eltéveszteni! A kis utcában jobbra lesz Ram szendvicsezője, majd másik 50 méter múlva a Serenity Hotel. Ha felkeresitek Ram-ot, kérjük, adjátok át neki üdvözletünket, és kóstoljátok meg a szendvicseit, nem fogjátok megbánni! ;)

Nem csak Ram mesélt bringás történeteket nekünk Pokharában, hanem az egyik outdoor boltos is. Mikor mondtam neki, hogy rekuval vagyunk, elővett egy fényképet a pult alól, amin egy nagyon durván megpakolt rekus volt látható, szemből fényképezve. A svájci srác a boltosunk jó barátja, és állítólag 130kg-os biciklivel tekert. Erre a súlyra többször is rákérdeztem, hogy biztosan annyi-e, de a boltosunk mindig kitartott a 130kg mellett, mondván, hogy a biciklitáskákban minden volt… De mi minden? 130kg-os bicikli, az nagyon durva! Az egyém 60kg, és én úgy érzem, nálam aztán tényleg minden van. Sátor, matracok, meleg ruhák, futócipő, szandál, szerszámok, pótalkatrészek, főző, lábos szett, kerozin, gáz, vízszűrő, netbook, töltők, aksik, kütyük… Mit cipelhetett ez a svájci srác? El nem tudom képzelni… Hogy ment fel a 130kg-os rekuval a komolyabb emelkedőkön? A honlapja ott van a kép tetején, ha utána akartok nézni! – Nekem nem volt hozzá érkezésem.

Ákos történetei

Egy másik bringással, méghozzá magyar motorkerékpárossal viszont személyesen is sikerült több ízben találkoznunk itt Pokharában. Ő Németh Ákos, akivel amúgy már sokat értekeztünk ezelőtt e-mailben, és akivel egyszer Dél-Indiában, Pere Laciéknál egy-két nap híján már majdnem összefutottunk. Ákos azóta körbejárta a magyar hegymászókkal az Annapurnát, felment a Basecampbe is, majd az Everest Trek-en is csavargott egy nagyot. Nem az a féltenivaló típus, ráadásul szeret mesélni, és nem csak erről az utazásáról (2011 októberében indult motorkerékpárral otthonról) mesélt sokat, hanem az azelőtti életéről, hogy hogyan kezdte felszolgálóként Szombathelyen, majd a Margit-szigeti Grand Hotelben, hogy aztán végül néhány luxushajón lehúzott szezon után Dublinban kössön ki, ahol a motorkerékpárját vásárolta, amivel aztán becsavarogta fél Európát, és most itt van.

Nekem a legérdekesebbek a hajós történetei voltak, fél év egy ilyen óriáshajón, szabadnap nélkül, kemény melóval, de jó borravalókkal, nem lehetett semmi! Ákos elmesélte, hogy 9/11 előtt tényleg csak a gazdagok utaztak az ilyen hajókon, és ha azelőtt lett volna egy hajón felszolgáló, rengeteg pénzt kereshetett volna a borravalókkal már egy szezon alatt is, de aztán a dolgok megváltoztak, a 9/11-el csökkent az érdeklődés az ilyen hajókázás iránt, ezért az árak nagyot estek, és a középrétegbeli embereknek is elérhetővé vált ez a hajózás – Ők pedig már nincsenek úgy eleresztve, hogy olyan borravalókkal szolgálhassanak, mint régen a gazdagabbak. Azért Ákos azt hiszem, így sem panaszkodhat, és ezt nem is tette, ellenben nagyon jó történeteket mesélt ezekről a hajókról. A súlyos tálcák cipelésétől sajnos a végén gerincsérvet kapott és majdnem meg kellett műteni a hátát, de végül ezt megúszta, így most abszolút nem keserű szájízzel mesélte a hajós történeteit. Volt, hogy hetekig alig aludt, mert éjszakai műszakos volt – ami egyébként nyerő, mert kevés a meló éjjel, és „szabad” a nappal -, és a meló után reggel ő volt az első, aki a hajót elhagyta, méghozzá egy, a hajóhoz tartozó legénységi kerékpáron tekerve. Délután pedig, amikor a hajó továbbindult, általában ő volt a legutolsó, aki indulás előtt 2 perccel visszatért. A hajó mindig pontosan indult, maximum néhány percet vártak a késő utasokra, aztán otthagyták őket. Ákossal ilyen soha nem történt meg, de néhány utassal igen. Az azért meredek lehet, amikor rádöbbensz, hogy a tizenemeletes óceánjáró otthagyott téged egy szigeten… :) Mert persze ezek a hajók a legszebb álomhelyen kötöttek ki mindenfelé az Atlanti-Óceánon, a Karib-szigeteken, de még a Csendes-Óceánon is. Így még a Panama csatornai átkelésről is mesélt Ákos és amikor a Hawaii történeteit kezdte, majdnem rászóltunk, hogy hagyja abba! :) Persze soha semmi sem ilyen egyszerű és szép, hisz azt is elmesélte, hogy ahogy az a nagy könyvben meg van írva, az első hajós melóját akkor kapta meg, amikor találkozott álmai nőjével. Ja, és Ákos még siklóernyőzik, és hegyet is mászik! Hogy fér bele ennyi minden egy ember életébe? :) Nem ír naplót? :) Ő most Ladakh és Leh felé veszi az irányt, de aztán ő is DK-Ázsia felé fog kanyarodni, tehát jó eséllyel még összefutunk valahol Bangladeshben, vagy Myanmarban! :) Ja, és Ákost is támogatja az Evobike az Ortlieb felszerelésekkel! Kicsi a Világ, két Evobike Expedíció találkozott Nepálban! :)

Reggelik az Asian Tea House-ban

Ram szendvicsezője mellett még egy nagy kedvenc helyünk volt, az Asian Tea House. Az Annapurna körre való indulásunk reggelén találtam meg a helyet, de akkor már nem volt időnk ott reggelizni, ellenben most minden reggel ott kezdtük a napot „Heavy Set Breakfast”-el, és ezek a reggelik majdnem olyan jók voltak, mint anno a gokarnai tengerpartiak. Második reggel rögtön összefutottunk egy francia kanadai fickóval az utcán, aki a verseit akarta eladni nekünk egy füzetben! Ezt jó ötletnek találtuk, de vásárlás helyett reggelizni hívtuk magunkhoz, így vagy egy órát beszélgettünk vele. Mikor elmeséltük neki a veseköves történetemet, és hogy akkor életemben először imádkoztam, aztán valóban, végül tényleg minden jóra fordult, és ma már örülök annak a vesekőnek, ami életem leggyötrelmesebb fájdalmát okozta, nagyokat hümmögött és nagyon érdekesnek találta a történetet. Azt mondta, igen erős „beszélgetés” lehetett az! :) Őt egyébként Gary Bray-ként megtaláljátok a neten, egy időben stand up comedy-t nyomott, és erről is sok érdekeset mesélt. Ő is küzdött az állandó dudálással, amitől mi is megőrülünk errefelé. Találkozásunkkor egy olyan póló volt rajta, amire ő maga festette kézzel a következő feliratot: „Honk if you love me!”. Az Asian Tea House egyébként mások körében is népszerű volt, mert annak ellenére, hogy a hely el van dugva egy udvarbejáróban (de meg tudjátok találni, ki van írva a bejárat tetején a rolóra, hogy „Asian T-House, a Lakeside-on, ha É-ról jöttök, akkor a „Once Upon a Time előtt kb. 80m-el, ugyanúgy bal oldalt), itt találkoztunk össze Jan-al is. Shiva, a kedves tulaj, aki a családjával üzemelteti a helyet, ahogy meglátta Jan-t, már tette fel neki főni a kedvenc teáját, hogy mire Jan azt kérte, már csak elé kelljen raknia. Az árak pedig igen alacsonyak, ennél olcsóbbat már csak a Lakeside lepukkantabb, északi hippinegyedében találni. Ott egyébként mi nem nagyon jártunk, ott Ákos lakott, arról ő tudna bővebben mesélni. Ákos egyébként hosszú hetekre Pokharában ragadt, amit meg is tudunk érteni, tényleg kellemes hely, százszor inkább az, mint a zsúfolt, zajos Kathmandu, szóval ha Nepálban jártok, és marad pár esőnapotok szabadon, inkább ajánljuk Pokharát az idő eltöltésére!

TV2 Aktív riport a Phewa tavon és a World Peace Pagodánál

Szóval sok jó és érdekes emberrel találkoztunk Pokharában, de az itt töltött idő nem csak erről szólt. Újabb interjút adtunk a TV2 Aktívnak, és ehhez kinéztük háttérnek a szemközti dombtetőn található World Peace Pagodát. Amúgy is terveztük, hogy felmászunk ide, és bár ahhoz, hogy a hegyekre is rálássunk, már túl párás volt az idő így a monszun elején (minden reggel viszonylag tiszta idővel kezdtünk, de hamar jöttek a felhők és aztán délután menetrend szerint esett), de még így is nagy élmény volt ez a kis túra. Választhattunk, hogy vagy egy 12km-es csillagtúra keretében mászunk fel a pagodához, vagy csónakot bérlünk és átevezünk a tó egy szemközti öblébe, ahol már csak toronyirányt fel kell mászni azt az egy-két száz métert a pagodáig. Mi utóbbit választottuk, kibéreltünk egy egész csónakot kb. 500 rupiért fél napra, és élveztük, hogy szabadon mozoghatunk a tavon. Így lehetőségünk nyílt a kis szigeten meglátogatni a hindu templomot, és végignézni, ahogy kókuszdiót meg mindenféle furcsaságot áldoznak a hívők – természetesen az elmaradhatatlan pénz mellett! Tudom, ez nem szép tőlem, de én valahol visszataszítónak találom, hogy így hagyják dzsuvásan a szétolvadt viaszgyertyáktól az egész templom környékét, ráadásul az a piros massza sem túl gusztusos, amit rákennek a templom szobraira, az egész környék tiszta gempa lesz. Legalábbis én, aki nem tudom mindezen dolgoknak a hátterét, így látom kívülről. Éppen ezért sokkal jobban lekötött a templom egyik tetőperemének madárszobrain játszadozó két madár, mint maga a templom és a hívői.

A tónak a másik oldalán egy étteremnél kötöttünk ki, ahonnan végig lépcsősor vezetett fel a pagodához. Bő fél órás mászás következett, a végén végre sűrű, hűvös erdőben. Fent először hűsöltünk egyet a pagoda lépcsőjének árnyékában, majd miután körbejártunk, leültünk a betonra, és elkezdtünk beszélni a kamerának, amit videót vett fel. A kő, amin ültünk, tűzforró volt, és egy riporter is jó lett volna, mert sajnos így egy ember nélküli kamerába beszélve elég álmosító volt az egész, nem éreztük át a helyzetet, és szerintünk nem is sikerült olyan jól az egész, inkább voltunk álmosak és fáradtak, mint vidámak és motiválóak. Azért lent a tavon megpróbáltuk még egyszer, és a hajóra is felszereltük a fényképezőgépet, hogy aztán miközben én evezek, még néhány képzeletbeli kérdésre válaszoljunk. :) Ebből végül semmi nem került bele az adásba, de nem baj, mert a végeredmény sokkal jobb lett, mint vártuk, Ruttner Kata megint jól összevágta a videóinkat és összességében egy jó riport készült rólunk, holott maga az „interjú” – mi úgy éreztük – nem sikerült túl jól. Na de sebaj, utána egy nagyon finomat csobbantunk a Phewa tavon visszafelé, és megtanultuk, hogy legközelebb ha a föld alól is, de kerítünk egy „riportert”, akihez beszélhetünk, és aki, ha kell, angolul, de felteszi a kérdéseket, és tartja a kamerát. Valamint már most gondolkodunk a következő kérdéseken és a rájuk adott válaszokon. Ti mit kérdeznétek tőlünk a TV2 Aktívban? Most ne olyan kérdésre gondoljatok, ami miatt többen leülnek a tévé elé, hanem olyanra, amitől elkezd kattogni valami a tévé előtt ülők fejében. Nekem például nagyon tetszett, hogy a pakisztáni interjú alatt elmondhattuk (és adásba is került!), hogy Irán és Pakisztán csodálatos volt, mert az emberek nagyon barátságosak, segítőkész és befogadóak. Ez a mondatunk valószínűleg sok tévénézőnek szöget üthetett a fejében, mert ezekről az országokról a legtöbb ember fejében nem ilyen kép él – holott ez az igazság! Szóval, ha van kedvetek, írjátok meg, mi az a történet, amit itt már olvastatok (vagy még itt sem, de kíváncsiak lennétek rá!), és szívesen visszahallanátok tőlünk a tévében!

Íme a kész, lement tévériport, nagy köszönet érte Ruttner Katának:

Irány Lumbini, Buddha szülőhelye, Buddha szülinapján!

Reggel Butwalban kértünk kettőt abból a hamburgerből, amit tegnap ettünk, de a csodák nem tartanak örökké, ezen a napon teljesen más hamburgert kaptunk, mert a séf közben cserélődött a konyhán. Azért ez sem volt rossz, de a nyomába sem ért a tegnapinak. Míg az ételre vártunk, elbeszélgettünk a vendéglő tulajdonosával, aki a történetünk hallatán elkezdte mesélni, hogy ma van Buddha születésnapja, és Buddha szülőhelye, Lumbini ide csak 40km, és két óra busszal. Tudtuk, hogy itt a közelben született Buddha, és van is ott „valami”, amit érdemes megnézni, de mivel Sarnathban már jártunk buddhista zarándokhelyen és különösebben nem nyűgözött le minket, most eleve nem terveztünk odamenni, így meg aztán, hogy ez a bajom lett, végképp nem érdekelt minket Lumbini. Az emberünk azonban folytatta a történetét. Van egy szervezett bringatúra, ami Kathmanduból Lumbinibe megy és ezen a napon érkeznek meg. A résztvevők között van Pushkar Shah, egy nepáli kerékpártúrázó, aki bejárta az egész világot, több éven át kerékpározott, és pár éve tért haza Nepálba. Rémlett valami egy nepáli bringás világcsavargóról, de semmi konkrétra nem emlékeztem.

Ennyi minden azonban már meggyőzött minket: Buddha szülőhelye 40km-re van innen, ma van Buddha szülinapja, egy nepáli világbringás is ott lesz, és elmúlt minden fájdalmam. Ezeket égi jelnek vettük, ezért úgy döntöttünk, hogy elbuszozunk Lumbinibe, hátha szerencsénk lesz, és ezzel a Pushkarral is találkozhatunk. Elképzeltem, hogy mindemellett elmegyünk, és Pokhara felé szállunk fel egy buszra. Nem tetszett a gondolat, hogy ennyi csillag együtt áll, és mindennek hátatfordítva nem vagyunk kíváncsiak rájuk, és hagyjuk őket elmenni, kihagyjuk őket, mikor ilyen közel van minden. Szóval gyorsan összepakoltunk, és kimentünk a buszokhoz. Hamar leintettünk egyet, ami igaz, hogy már csurig volt, de elől a sofőr mellett, ha szűkösen is, le tudtunk ülni. Már ez a buszozás is önmagában egy élmény volt, mert végig süvöltött a nepáli bimbizene, na meg elképesztően fel volt díszítve a busz. Félúton át kellett szállnunk egy másik járgányra, az már kevésbé volt autentikus, de azért azon is láttunk érdekeset. A hindu istenek mellé közvetlenül fel volt ragasztva valamiféle hirdetés, ami tele volt félpucér, fehérneműben domborító nénikkel. Úgy látszik itt a vallás és az erotika jól megférnek egymással, és a prűdség sem jellemző a hindu istentisztelőkre, vagy legalábbis a buszosok körében így van. :)

A Bodhi fa és a Maya Devi templom

Lumbiniben első dolgunk volt, hogy bringákat béreltünk, mert útközben az útkönyvben azt olvastuk, hogy nagyok a távolságok. Ez így volt, ám a tömeg is nagy volt, méghozzá nagyon nagy, ezért úgy éreztük, mintha visszacsöppentünk volna Indiába. Ez annyira nem tetszett, mert mindenre vágytunk csak erre az őrült tömegre nem, kicsit csalódottak voltunk ekkor, és úgy éreztük, lehet mégsem volt jó ötlet idejönni. Pont ezen a napon, ezen az egyetlen napon, amikor tömeg van itt. Bármelyik másik nap az évben, ez egy nyugodt, békés környék, legalábbis az útkönyv ezt írja, de mi most ezt elképzelni sem bírjuk, annyi itt az ember.

Természetesen Buddha születési helyével kezdtünk, körbejártuk a hatalmas fát, ami nagyon sűrű tele volt aggatva imazászlókkal. Ahogy felnéztünk, tele volt az ég a fák között kifeszített kék-fehér-piros-zöld-sárga zászlókkal, és ez a színpompa nekem nagyon tetszett. Próbálkoztam is valami jó fénykép összehozatalával, lőttem minden szögből, csináltam panorámákat is, egyszer az egyik őr még le is parancsolt egy rom tetejéről, mert felmásztam egy pár méteres kőfalra, hogy onnan fotózzak. A nagy fa (Bodhi Tree) tövében – ami alatt állítólag Buddha megszületett – egy helyen tömörültek a hívők, akik imádkoztak és mindenki megérintette kicsit a fát, illetve egy fura figuránál adományt hagytak, leginkább pénz formájában. Ez az ember ott számolgatta a sok-sok pénzt, amit a hívók átadtak neki, és ez a kép nekünk kicsit furcsának hatott. A fa mellett van egy nagy fehér kockaépület is, amiről azt gondoltuk, hogy egy olyan templom lesz, mint a többi, de valójában nem így volt. Ez a Maya Devi templom, ami Buddha pontos születési helye köré épült, és odabent meg lehet tekinteni azt a pontos helyet, ahol Buddha anyukája, Maya Devi a világra hozta Siddharta Guatama-t, akit ma a világ úgy ismer, mint Buddha, és akinek a tanításai alapján létrejött a buddhizmus. Ez a történet kicsit ellentmond bennem azzal, amit anno Krishna mesélt Hampiban a buddhizmusról, mégpedig, hogy a hinduizmusból alakult ki. Persze azon még inkább meglepődnék, ha mindenki minden történelmi, vallási ügyben teljesen egyetértene. Akárhogy is volt, én most nem fogok kinyomozni és leírni Nektek. :)

A kóreai és a kínai templom, és a World Peace Pagoda

Ellenben azt elmesélem, hogy elindultunk a bringákkal a többi templom köré. Lumbiniben minden nemzet, melynek vannak buddhista hívői, építtet egy szép templomot, és ez a dolog csak pár éve indult el, de máris rengeteg pompás buddhista templom nőt ki a földből ezen a környéken. A templomok egy hosszú mesterséges tó környékén terülnek el. Annyi van belőlük, hogy mi egyből lemondtunk arról, hogy mindet meglátogassuk. Csak a koreait, és a „Zhong Hua” kínai buddhista templomot kerestük fel. Ezek egymással szembe voltak, és a mai napig nem vagyok benne biztos, hogy a koreai vajon csak félkész állapoban volt-e, és azért volt kívülről olyan szürke betonból minden, vagy csak egyszerűen nem adtak a színvilágnak, csak a formának, és így néz ki a kész templom. Mindenesetre mind a kettő nagyon pompázatos és hatalmas volt, de miután körbejártuk ezt a két templomot, úgy éreztük, nagyon sok újat a többi nem nyújthat, ezért egy-egy Chowmein bevágása után úgy döntöttünk, még eltekerünk a hosszú víz túlvégén található „World Peace”, azaz Világbéke Pagodáig, azt jól megnézzük, aztán irány vissza Butwal-ba, hátha még ezen a napon el tudunk jutni Pokharába és egy kórházba.

Ekkor azonban összefutottunk egy bringással, aki nagyon nem úgy nézett ki, mint a helyiek, hanem inkább mint egy szabadidőbringás. Profi montija volt és „technikai” ruházata. Megkérdeztük, hogy ismeri-e Pushkar Shah-t, és tud-e nekünk segíteni abban, hogy találkozzunk vele. Ő is a csapattal volt, akik három nap alatt tekerték le a 340km-es távot Kathmanduból ide, és ismerte Pushkar-t, készségesen telefonálásokba kezdett, aminek a vége az lett, hogy 10 perccel később a Maya Devi templom mellett találkoztunk egy csapat másik bringássak, akikkel nagy beszélgetésbe és történetmesélésbe kezdtünk. Eközben Pushkar is előkerült, akit, ha nem mondják el, kicsoda, nem tudtunk volna megkülönböztetni a többi bringástól. :) Megkérdeztük, hogy készíthetünk-e vele egy interjút, mire a válasza az volt, hogy mennyit fizettünk érte? Erre én szomorú képet vághattak, mert pár másodpercre rá nevetésben tört ki – csak viccelt… Perszehogy mehet az interjú, előtte azonban még megnézik a Maya Devi templomot és a Bodhi Tree-t. Mivel mi ott már voltunk, megbeszéltük, hogy fél óra múlva ugyanitt találkozunk, mert addig mi is eltekerünk a World Peace Pagoda-hoz, ahová az előtt indultunk. Ezt a kört meg is jártuk, és ezután kezdődhetett a beszélgetés. Bevonultunk egy árnyékos részre, és ott kezdtük bombázni az előzőleg már Zitával kicsit átbeszélt kérdéseinkkel. Ezeket persze rendre megmosolyogta Pushkar, hiszen nem olyan kérdések voltak, amelyeket egy tipikus újságíró kérdez, hanem olyanok, amelyeket egy kerékpártúrázó egy másik kerékpártúrázótól.

Pushkar Shah a Világ körül és a Mount Everesten

Pushkar története jóvan nagyobb, és elképesztőbb, mint azt mi gondoltuk, ő az általam eddig interneten ismert összes kerékpártúrázó közül is kitűnik, és bizony, ha nem találkozunk vele és nem az ő szájából halljuk mindezt, bizony nehezen hittük volna el.

Most csak azt írom le Pushkar életéből, amit fejből vissza tudok idézni, aztán majd valahol, valamilyen formában leközöljük a teljes interjút is, vagy itt, vagy egy újság hasábjain. Egy biztos, itt majd szólunk róla, bárhol is jelenik majd meg.

Pushkar egy kis faluból származik, Kathmandutól 6 órányi járásra, vagy 2 órányi kerékpározásra. Édesapja szabadságharcos volt, 1986-ben életét vesztette, és később, 90-ben Pushkar is sérülést szerzett. Mindketten a békéért, a demokráciáért, az emberi jogokért és a szabad megnyilvánulásért küzdöttek, ám a Nepálban ekkortájt bekövetkező politikai változások után sem lett elégedett, mert az új vezetés sem hozta el a várt reményeket, ezért Pushkar hosszú belső vívódás után úgy döntött, hogy nagy útra kel, hogy ezzel hirdesse a békét a világban. Elhatározta, hogy 11 évig fog kerékpárral utazni körbe a világban, hogy ezalatt 150 országot látogasson meg. Indulásakor szinte semmije nem volt, édesanyjától 100 rupit kapott. Amikor elindult, a családja nem hitte, hogy valóban ekkora útra indul, azt gondolták, a legközelebbi nagyvárosig sem fog eljutni, egyszerűen eltéved majd, és hamar feladja. Azonban nem így történt. Pushkar ment, és ment, járta az országokat, közben mindenütt megállt, és dolgozott, hogy a következő ország vízumára való összeget előteremtse. Ahogy ő mondja, nagyon jó a mosogatásban. :) Napról napra élt, és a helyi emberek jóindulatára, segítőkészségére hagyatkozott. Rengetegen meg is segítették, volt akitől csak ételt, volt akitől szállást kapott, és nagyon jók az emlékei Dél-Amerikából, és Európából. Magyarországon is járt, emlegette nekünk, hogy mennyire tetszett neki Budapesten a gyönyörű parlament a Duna partján. Beteg sohasem volt, egyetlen egyszer sem volt hasmenése a rossz higiéniás körülmények között. Ezen összenéztünk Zitával. Nekünk már legalább egy tucatszor volt bajunk a gyomrunkkal, de Pushkar, aki a „koszos” Nepálból indult, az egész világot bejárta, és semmi baja nem volt soha. Elhatároztuk, hogy ha lesz gyermekünk, akkor a porból fog enni, már kicsi korától. :) Ezen jót nevetett az egész társaság, merthogy Pushkart nem csak mi hallgattuk, hanem a bringások közül is néhányan. Kérdeztük, hogy nem hiányzott-e neki valami otthonról, és hamar rátért arra, amire számítottunk: bizony a nepáli étel, a dálbát nagyon hiányzott neki, mert itthon megszokta, hogy minden nap kétszer dálbátot eszik, ami tele van minden jóval és legfőképpen energiával, de sajnos ilyet más országokban nem talált.

Történtek vele persze „rossz” dolgok is, de ahogy az lenni szokott, végül mindenből jól jött ki. Új-Zélandon, Aucklandben ellopták a bringáját és a cuccai nagy részét. Ez nagy szám volt, hiszen ott köztudottan nagyon jó a közbiztonság, ezért aztán Pushkar ezzel bekerült a hírekbe.

Nem tudom, mondd-e Nektek az a név valamit, hogy Sir Edmund Hillary? Ő az az Új-Zélandi születésű ember, aki a világon először megmászta a bolygónk legmagasabb hegyének, a Mount Everestnek a csúcsát, a 1953. május 29-én délelőtt 11:30-kor, Tenzing Norgaj sherpa társaságában. Én gyerekkoromban olvastam Hillary életregényét, és a figura rögtön belopta magát a szívembe, és ezután akaratlanul is, mint egy valamiféle hős, példakép, úgy élt a képzeletemben. Hillary olvasta Pushkar meglopását az újságokban, és rögvest meg is kereste, a hír megjelenésének napján Pushkar és Hillary már együtt teáztak. Mivel ha valaki, Hillary nagyon jól tudta milyen az, ilyesféle „küldetésen” lenni, és érhetően nagyon közel került a nepáli néphez a himalájai expedíciói során, Pushkart mindenben kárpótolta, vett neki új kerékpárt, és minden szükséges felszerelést, így Pushkar folytathatta a nem akármilyen útját a világ körül.

Én ekkor már teljesen meg voltam hatódta, hogy itt állok egy ember előtt, aki kezet rázott Sir Edmund Hillary-vel, gyerekkorom legeslegnagyobb, legendás hősével. És amikor belegondoltunk Zitával, hogy hogyan kerültünk ide, erre a helyre, Buddha szülőhelyére, és hogyan szereztünk tudomást Pushkárról és arról, hogy ők bringások most itt lesznek, mi is mesélésbe kezdünk. Ha nincs az az írtó gyötrelmes fájdalmam, akkor most még csak valahol Butwal felé tekeregnénk, és se Buddha szülinapjáról, se a nepáli bringásokról, se Pushkarról nem szerzünk tudomást. De mivel volt a fájdalom, és felszálltunk a teherautóra, így találkoztunk a fogadóssal, aki elmondta nekünk, hogy ma itt vagytok mivel ma van Buddha szülinapja – ezért voltunk bátrak idejönni. Ez a történet hasonló, mint Pushkaré és Hillary-é: ha Pushkar bringáját nem lopják el (negatív esemény), akkor nem találkoznak Hillary-vel (pozitív esemény). Ha nincs a fájdalmam (negatív esemény), akkor nem találkozunk Pushkarral (pozitív esemény), és most nem mesélhetném Nektek az elképesztő történetét, aminek még koránt sincs vége:

Pushkar 11 év alatt bejárta az eltervezett 150 országot, és mikor hazaért, édesanyjának visszaadta ugyanazt a száz rupis bankót, amit 11 évvel ezelőtt kapott tőle (még érvényes volt, megkérdeztük!). Mindezek után 2010-ben még a Mount Everestet is megmászta, méghozzá azzal a 150 nemzeti zászlóval, amit az útja során összegyűjtött. Köztük a magyar zászlóval is! Számomra Pushkar története nem csak azért nagyszerű, mert óriási teljesítményt vitt végbe, hanem azért is, mert egy számára fontos cél érdekében végigcsinálta pontosan azt, amit az utazása előtt eltervezett. Ehhez nem akármilyen akarat, kitartás, na és erős belső erők kellenek.

Tour de Lumbini, Kathmandu City Cycling 2020, és a Critical Mass Kathmanduban

Pushkarral, a testvérével és annak két gyermekével még sokat sétáltunk a templomok körül. Én kicsit összebarátkoztam a kisebbik gyermekkel, a fiúval, akivel aztán együtt bringáztunk: először ő ült a csomagtartón, és én tekertem, aztán mivel nagyon ki akarta próbálni a bringát, de még kicsi is volt hozzá és egyensúlyozni sem tudott, cseréltünk. :) Én ültem hátul a csomagtartón, néha löktem a biciklit, és persze ügyeltem rá, hogy fel ne boruljunk. A kissrác nyújtózkodva éppen elérte a pedálokat, de a nyeregbe felülni már nem tudott. Ezzel a produkciónkkal persze nagy feltűnést keltettünk az emberek között. :) Pushkarék felajánlották, hogy visszavisznek minket busszal Butwalba, ugyanis ma este indulnak vissza buszokkal Kathmanduba, és útközben pont Butwalban állnak meg vacsorázni, ott ahol előző este megszálltak. A gyülekező egy kolostor udvarában volt, ahol a füves placon még egy nagyon jót beszélgettünk, természetesen ekkor már nem csak Pushkarral, hanem a többi bringással is, és nem csak Pushkarról, hanem a mi, illetve az ő éppen befejeződőtt túrájukról is. Az elmúlt három napban 340km-t tekertek, ami azért nagy teljesítmény, mert Nepál nem éppen sík vidék, ráadásul az első két nap megtettek 300-at, hiszen Butwalig jutottak. Ez már csak szervezésben és csapatmunkában sem lehetett gyenge móka, mivel összesen 60 jöttek el erre a „Tour de Lumbini” túrára, amivel egyébként a Lumbinit, a békét, és a Nepálban való bringázást szeretnék népszerűsíteni.

Persze rögtön több meghívást is kaptunk Kathmanduba, mivel a társaság nagyrésze kathmandui. Egyiküknek étterme van, ő a fő kontaktunk, őt fogjuk majd értesíteni, amikor tudjuk majd, hogy mikor érkezünk a nepáli fővárosba. Ahol egyébként minden hónap utolsó szombatjának reggelén szerveznek Cricital Mass-t, igaz nem akkorát, mint Budapesten, de ez nem is várható el, hiszen a mozgalom csak pár éve indult. A főszervezők a bandában voltak, és velük is beszélgettünk. A cél, hogy 2020-ra Kathmandu egy bringás város legyen. A megfogalmazott érvek és célok nagyon szimpatikusak voltak nekünk, ezért most itt is megosztom a Kathmandu City Cycling 2020 honlapját. Nem ígértük meg, de azt mondtuk nekik, hogy megpróbálunk úgy odaérni Kathmanduba, hogy az egyik ilyen CM-en részt tudjunk venni, ezzel talán végre hasznosítva azt, hogy oly nagyon feltűnőek vagyunk a nem hétköznapi bringáinkkal, és ezt meglovagolva egy kis médiahátszelet tudunk nyújtani a mozgalmuknak. Mert az nem hír, hogy már megint körbement pár száz bringás a városon, mint a múlt hónapban, de az talán igen, hogy most csatlakozott hozzájuk két magyar fura bringán, akik 9000km-t tekertek Kathmanduig. És közben már azt is lezsíroztuk, hogy az éttermes barátunk konyhájába bejuthatunk egy baráti pizza sütögetés erejéig. :) Szóval úgy néz ki, lesz néhány barátunk Kathmanduban, aminek úgy tűnt, ők éppúgy örülnek, mint mi. Itt a füvön beszélgetés közben Pushkar egy olyan dologgal lepett meg minket, amit igazi nagy megtiszteltetésnek vettük. Dedikált nekünk egy nagy nepáli zászlót (a világ egyetlen, nem hagyományos, hanem duplaháromszög alakú zászlaját), amit aztán a csapat többi tagja is aláírt és készítettünk egy nagy csoportképet a zászlóval. Pushkar aláírásában nagyon stílusosan még egy kis bicikliző alakot is felfedeztünk. :) Ő Nepál nemzeti hőse lehetne, de az ország vezetése mással van elfoglalva, Pushkarnak nem tulajdonítanak figyelmet, pedig igazán tökéletes ikon és példakép lehetne a fiatalság számára.

Hazafelé nem csak a buszos fuvarra, hanem a vacsorára is meghívtak minket Butwalban, ahol nem csak hogy finomat, és bőségeset ettünk, hanem megtanultunk néhány asztali kifejezést, és köszönés módot nepáliul. Ezúton is ezer köszönet, mindenért, amit a Nepáli Bringásoktól kaptunk, nagyszerű volt Veletek lenni, hamarosan újra találkozunk! ;)

Ezen napok legfőbb tanulsága számomra az volt, hogy minden, de minden rosszban van valami jó, még akkor is ha az adott pillanatban ezt képtelenek vagyunk akár elképzelni is. De ez még mindig nem minden, mert a történet aztán még folytatódott a véletlenek sorozatával, és újabb fordulatokat vett, na de erről már tényleg csak legközelebb, mert most pihennem kell, 9 oldalt gépeltem be egy ültő helyemben.