Gyors rajt a szállodából

Wuqia-ból sikerült viszonylag gyors repülőrajtot vennünk, köszönhetően a szobánkban található vízforralónak és a nálunk lévő instant tésztaleveseknek, egy villámreggeli után már pakoltuk is ki a lovakat és a málháikat a szálloda elé. Kifelé menet a városból még gyorsan bevásároltunk egy élelmiszerboltban kekszekből, csokoládékból és kólából, hogy aztán nekivágjunk utolsó kerékpáros napunknak Kashgar felé. A kirgiz sapkás körforgalomnál befordultunk irányba, majd elhagytuk Wuqia városát. Ekkor reggel 9-et ütött az óra. Nem egész száz kilométer várt ránk ezen a napon, de sejtettük és reméltük, hogy ez kevesebb nehézséggel fog járni, mint az előző napi 88km, hiszen Kashgar közel 1000m-el alattunk, 1200 méteren terül el, és az út minősége is sokkal biztatóbb volt.

Emelkedő panorámával

A nap még alig járt a hegygerincek felett, amikor az 5 bringás már az úton volt. Az úton, ami nyílegyenes volt, enyhén lejtett, és makulátlan minőségű aszfalt borította. A tegnapi küzdelmek után igazi élmény volt ilyen úton kezdeni a napot. Rögtön a város után az út tett egy kisebb kerülőt dél felé, kikerültünk néhány hegyet. Ahogy leértünk ennek a V alakú kerülőnek a déli csücskébe, úgy érkeztünk meg egyben az út aljába is. Innentől egy 250m-es emelkedő várt ránk, de ez teljesen más volt, mint az előző napi, sokkal enyhébb volt, így igazából élmény volt rajta a tekerés. Ráadásul az emelkedő mellé még gyönyörű kilátás is járt, először szemben, aztán ahogy visszakanyarodtunk irányba, akkor már az út bal oldalán, hatalmas hegyek sorakoztak. Ahogy a reggeli nap éles szögben megvilágította őket, az apró gerincek igen szép árnyékot vettettek és az összehatás szemet gyönyörködtető volt, szinte el is felejtettük közben, hogy fölfelé tekerünk.

Ellaposodik a táj

A fölfelé aztán egyszer csak véget ért, és elkezdődött a jutalomszáguldás. Fel kellett öltöznünk, mert a nagy sebesség egyben fázósabb is volt, nem fűtöttük már fel magunkat a tekeréssel, ellenben a menetszél jobban tépett minket. A táj itt is szép volt, érdekes sziklaalakzatok között suhantunk el, 15-20 percig megállás nélkül 40-50 km/h-val robogtunk. A száguldás vége egy nagyobb völgy oldalában ért véget. Nem értettük miért, de az út nem a völgy aljában folytatta, hanem fölkaptatott az oldalán. Ez az emelkedő sem volt vészes, és a tetejéről újabb lankás lefelé várt ránk, ami már bevitt egy síkabb, sűrűbben lakott részre. Egymást érték itt a település, és rengeteg ember, illetve különféle jármű jelent meg az úton és az út környékén. Háromkerekű autók, szekerek és motorosok lepték el az utat, néhány helyen még fel is tartott minket a forgalom, durván kikanyarodtak elénk, úgy kellett tövig húznunk a fékjeinket, hogy ne üssön horpadást a fekete autó oldalába a biciklink eleje.
Egyszer csak egy teherautó mögül kiabálást hallottunk. Ahogy odanéztünk, láttuk, hogy Katy, Anthony és James az. Még reggel, a hosszú emelkedő elején húztak el tőlünk, azóta kettesben tekertünk Zitával, és most újra utolértük őket. Pihenőztek éppen a kamion mögötti kőrakáson. Azért ott, hogy elbújjanak a kíváncsi helyiek elől. Ebben teljesen igazuk volt, az a legkellemetlenebb, amikor fél szemmel azt kell lesned a pihenőd közben, hogy nem emelnek-e el valamit a bringád körül tanyázó kíváncsi helyiek. Katy-ék vásároltak a helyi kenyérből, ami itt még finomabb volt, mint amit előző nap ettünk. Apró szezámmag és hagymadarabok voltak a tetején, ami egészen megbolondította az ízét és így már önmagában igen jó lakoma volt a kenyér.

Száguldás az autópályán

Katy-ék pár perccel előttünk rajtoltak el erről a helyről, de hamar beértük őket, mert az út hamarosan tett egy vargabetűt, hogy egy felüljárón keresztül egy autópályaszerű úton folytathassuk Kashgar felé. Itt számukra nem volt egyértelmű a „merre tovább”, így megtorpantak, és beértük őket. Mi csak azért nem álltunk meg itt tanakodni, mert hála a GPS-nek és a rajta található ingyenes OpenStreetMap térképnek, pontosan láttuk az előttünk álló helyzetet. A táblák sajnos még most sem segítettek ilyesmiben rajtunk, a kínai kriszkrakszokból mindezidáig nem sikerült rájönnünk, melyek jelentik a Kashgar-t, latin betűvel pedig nem volt kiírva sehol semmi.
Az „autópálya” egy élmény volt, kaptunk egy saját sávot, a leállósávot, ahol gondtalanul tekerhettünk, az autóktól egy bűvös vonallal elválasztva. Az útborítás egyébként ezen az úton betonelemekből állt, és ezekben az elemekben apró, a menetirányra merőleges barázdák sorakoztak egymáshoz nagyon közel. Ez valószínű egy jobb fékhatást hivatott szolgálni, de mellékhatásként az autóknak olyan hangjuk volt ezen az úton, mintha valami sci-fi filmbe csöppentünk volna.
Kashgar előtt aztán fizetőkapuk állták el az utunkat és egy nagy kerékpározni tilos tábla. Pontosan a tábla előtt egy szakaszon hiányzott a szalagkorlát, és itt ki tudtunk hajtani egy, a korlát túloldalán haladó ösvényre. Ez a kis csapás aztán a fizetőkapuk után visszaterelt minket a főútra, ahol rövid gondolkodás után folytattuk a tekerést. Nem telt el egy perc, és egy rendőrautó haladt el mellettünk. Lelassított ahogy közel ért hozzánk, de végül nem állított meg minket. Ezt mi úgy értelmeztük, hogy nem gond, ha itt bringázunk.
A terep közben tökéletesen sík lett, az út pedig minden eddiginél simább és egyenletesebb volt. Zita és James előreszáguldottak, egymás szélárnyékát kihasználva felgyorsultak és elhúztak tőlünk. Egy idő után gondoltam egyet, és csatlakoztam a játékhoz. Rávettem Anthony-t is, hogy játszunk „Ki a gyorsabb?” játékot, és Zitáék nyomába eredtünk. Hamar megcsíptük őket, és el is húztunk tőlük. Ant leszakadt, de Jamesnek nem kellett sok, ahogy meglátta, hogy kielőzöm, nagyobb sebességre kapcsolt, és már száguldottunk is 40 felett. Én egyenletesen, lassan próbáltam gyorsulni, hogy pontosan lássam, mi az a sebesség, amit még bírok, és mi az, amit még James is kibír mögöttem, de ő ezt hamar megunta, és elém vágott. Picit pihentem mögötte, aztán az élre álltam, és megnyomtam neki, ahogy csak bírtam. James hamar apró pont lett a visszapillantó tükrömben, én pedig 52km/h-ig gyorsultam. Ettől persze igen szépen kifulladtam, és el is engedtem a pedálokat. Még vagy egy perccel később is 30km/h-val suhantam és James újra feltűnt mellettem. Megint megindultam, de most megint csak lassan, hogy James tudjon mögöttem jönni. Jamesre megint rájött az őrület, de ezúttal indokolt volt, hamar rájöttem, hogy azért lépett meg mögülem, mert beállt egy a külső sávban, kb. 50km/h-val közlekedő teherautó szélárnyékába. Mire ezt észrevettem, már mögöttük voltam jó 40m-re, de végül csak sikerült felzárkóznom, és élveznem a könnyű, szinte alig tekerést a nagy jármű mögött. A teherautó aztán lassított, lehúzódott és lekanyarodott egy kijáratnál. Ekkor én újra nekiiramodtam, és kihasználva a jó alapsebességet, ismét meghúztam, ezúttal 56km/h-ig tudtam kitolni a végét. Jó volt így sprintelgetni, különösen utána tetszett az az érzés, amit már rég nem éreztem, amikor egy jó kis huzatot adsz a tüdődnek, és a terhelés befejeztével mintha azt éreznéd, hogy kitágult az. Nem tudom, hogy valóban így van-e, vagy sem, de tény, hogy azt éreztem a sprint után, mintha több levegő férne a mellkasomba, mint előtte.

Kashgar – Érkezés az Old City Youth Hostel-be

A száguldozás közben megérkeztünk Kashgar határába, ahol természetesen James-el bevártuk a többieket, akik pár percre ránk mind be is futottak. Ötfős konvojban hajtottunk be Kashgar városába, ami meglepően hatalmas és modern volt, sokkal inkább az, mintsem előtte gondoltuk volna. Sikerült elnavigálnunk a főtérig, ahonnan már csak pár utcára volt az Old City Youth Hostel. Egyértelmű volt, hogy itt akarunk megszállni, mert tudtuk, hogy ez az a hely, ami nekünk való. Olcsó, a központban van, wifi-vel felszerelt, igazi hátizsákos, illetve kerékpáros szálló és találkozóhely.

Erről rögvest meg is bizonyosodtunk, amint egy kedves motoros megmutatta az utat a Hostel felé és megtaláltuk azt. Már a kapuban összefutottunk Jill-el és Lee-vel, akiktől megtudtuk, hogy végül az utolsó 40km-t ők is bringázták. Kashgar és azon belül is ez a szálló, igazi csomópont a világjáró utazóknak. A szálló udvarában rengeteg bringa állt az érkezésünkkor, és egy szőlőlugas tetején sorakoztak a használt gumiköpenyek, egy nagy dobozban pedig mindenféle elhasznált kopóalkatrészeket, küllő szetteket, és különböző kerékpár tartozékokat találtunk. De még festékkészletet, és egészen jó állapotban lévő ruhadarabokat is. A tulajjal gyorsan sikerült megállapodnunk egy igen baráti árban, az utolsó szabad duplaágyas „private room”-ot kaptuk meg, ami csak azért volt szabad, mert amikor Jill meglátta, azt mondta, hogy ezt inkább ne! :) Ugyanis a szoba nagyon üres, és kihalt volt, nem volt benne semmi más, csak két ágy, és beton a földön. Mi nekünk ez elegendő volt, gyorsan belaktuk, a fadeszkás ágy tetejére kaptunk konnektorról fűthető lepedőt, és a folyosóról bevonszoltunk egy kisebb szekrényt, aminek a tetejére tudtunk pakolni. Az egész házban fogható, gyors wireless internet kapcsolat volt, ami eleinte kisebbfajta csodaként hatott számomra, nem is akartam elhinni igazán, hogy bárhol az udvarban, de akár még a szobánkban is tudok internetezni. Ez olyan luxus volt, amiben Dushanbe óta nem volt részünk. Több mint három hét után újra láthattuk a honlapunkat, elolvashattuk a rengeteg biztató hozzászólást, úgy, ahogy az e-mailjeinket is, na és persze végre skype-olhattunk a családunkkal és a barátainkkal.
De a legjobb hír az volt, hogy a Karakoram Highway még nyitva van, találkoztunk több hátizsákos turistával, aki onnan jött. Ezért végül csak 5 napot töltöttünk Kashgarban, utána újra útra keltünk Pakisztán felé. De ezekről majd a következő bejegyzésekben.

-3 fok a sátor hálófülkéjében

Éjjel nem aludtunk könnyen, és nem aludtunk sokat. Fel-felébredtünk mind a ketten, vagy inkább mondjuk úgy, hogy el-elaludtunk néha. A nehéz álom oka a hideg volt, ami betört a sátrunkba és a hálózsákunkba. A testünk nagy részével nem volt gond, kivéve azután, hogy megmozdultunk, mert amint pozíciót váltottunk az alváshoz, a hálózsák és a matrac olyan részeit érintette a testünk, amit előtte nem fűtött fel, így az nagyon hideg volt. Ez akkora probléma még nem lett volna, de a lábfejeink folyamatosan fáztak. Hiába húztam fel rájuk 5 pár zoknit, nem számított, még mindig hidege volt a lábamnak, ugyanakkor a sok zokni már összenyomta a lábujjaimat és ez kényelmetlen volt. A kis hőmérőnk bent volt a hálófülke ajtaja mellett, és -3 fokot mutatott, amit eleinte nem akartunk elhinni, mert a mellette lévő vízpalackban egyáltalán nem volt jég.

Befagyott mindenünk az éjjel

A kevés és nehéz alvást egy hajnali kelés követte, amit igazából már vártam, mert nem volt túl jó így hánykolódni a hidegben egész éjjel. Amikor először kibújtam a sátorból valamikor hét óra előtt, még „sötét” volt odakint. A sötét azért idézőjeles, mert telihold volt, és a teljes hold úgy világított a hegyek felett, hogy gyakorlatilag mindent lehetett látni a holdvilágnál. Ez persze nem akármilyen hangulattal töltötte el a reggelt, ami amúgy igen fagyos volt.
A meglepetések akkor kezdődtek, amikor megpillantottuk a sátor előtt hagyott 5 literes vizes palackot. Be volt fagyva! Mekkora balgák voltunk, kint hagytuk a vizet, mondván, ha a többieknek kell majd, akkor kéznél lesz így nekik is. Hát reggelre megszilárdult a vizünk. Ez még nem lett volna akkora baj, mert hála az égnek nem teljesen fagyott be, így miután benyomogattam az oldalát a palacknak, sikerült sűrű jégkásává alakítani a víz állagát. A baj az volt, hogy amikor megpróbáltuk a vizet átpumpálni a vízszűrőn, az sem ment, mivel a vízszűrőt is kint hagytuk az előtérben. Alig volt iható vizünk, és a vízszűrőnk is befagyott. Ott guggoltunk a sátrunk jéghideg előterében, és nagyon bénának éreztük magunkat. Ezen érzés ellenére sikerült másodjára berobbantani egy stabil lángot a benzinfőzőn, amivel így sikerült vizet melegítenünk, a meleg vízzel pedig sikerült kiolvasztanunk a vízszűrőt. Azon átpumpáltuk a vizet, amit aztán így már sikerült felhasználni a zacskós tésztaleves és egy kávé elkészítéséhez. A vizet csak felforralni és így sterilizálni azért nem jutott eszünkbe, mert az egész hátralévő napra szerettünk volna 5 liter ivóvizet magunknál tudni, ennyi vizet felforralni, majd hagyni lehülni beletelt volna egy egész délelőttbe, ennyi időnk viszont nem volt, mert közel 100km-t terveztünk megtenni ezen a napon, ahhoz viszont szükségünk volt minden világos órára. Ez az egész mizéria így is egy csomó időt elvett a reggelből, ami ezért nagyon nehezen indult be.
Végül aztán csak sikerült megreggeliznünk és összepakolnunk, bár utóbbi sem volt könnyű művelet, mert igen hideg volt odakint. Emlegettük is Katy-éknek, hogy „Camping is for summertime” (A sátrazás nyárra való), meg hogy soha többé nem próbálunk meg sátrazni R betűs hónapban. Mire mindenünket összepakoltuk és felrámoltuk a bringákra, igen átfagyott mindenünk, főképp a kezünk. Nyűgösen, átfagyva és kialvatlanul indultunk neki a napnak valamivel 9 óra előtt.

Az eltűnt aszfalt rejtélye

Egy szolid emelkedő és egy lótuszvirág alakú emlékmű köszöntött minket az úton. Tudtuk, hogy pár kilométer múlva elhagyjuk az Ulugqat völgyét, és onnantól az út egy hosszú, 500m-es kaptatóval visszakúszik egészen 2940m-re. Ez hamar be is következett, a völgyek találkozásánál, pont egy település mellett elkanyarodtunk balra, egy másik völgybe. Idáig simán el tudtunk volna jönni még tegnap világosban… Persze ezen már nem bosszankodtunk, végül is kalandnak nem volt utolsó ez a fagyos sátrazás, csak épp ne lettünk volna olyan álmosak és nyűgösek. Szépen lassan küzdöttük le a szintet, az út legtöbbször nem volt túl meredek, és ez jó volt, mint ahogy az is, hogy a GPS-en pontosan láttam, hogy mennyit tettünk már meg és mennyi van még hátra. Közben rájöttünk, hogy miért ilyen vacak az út mindenütt, és miért tudta úgy mindenki, akit kérdeztünk, hogy végig aszfalt van Kashgarig. Az aszfalt meg is van, csak éppen a legtöbb helyen fölé építették az új utat, ami ugyan még csak egy nem folyamatos töltés jelenleg, de ez épp elég ahhoz, hogy a töltés mellett vezessen a jelenlegi, ideiglenes út, a porban, sárban, vagy a hóban, néha sokkal több szintet felvéve, mint a régi, vagy az új út. A kettő nem mindig ment ugyanott, ezen kivételes alkalmakkor volt részünk néhány méter aszfaltban, de általánosságban sajnos az volt igaz, hogy az ideiglenes úton kellett haladnunk, ami sokszor nagyon nem volt finom. Ha csak egy évvel később, vagy előbb érkezünk, valószínű vagy az új, vagy a régi, de aszfalton tekerhettünk volna. Ezen persze próbáltunk nem bosszankodni, hanem csak elfogadni, és örülni annak, hogy ha a terep nem is, de az időjárás kegyes volt hozzánk. Napsütésünk volt, és hátszelünk, igaz, ez utóbbi legtöbbször nem sokat számított, mert az emelkedőn 10-15km/h-val, ha haladtunk, és ilyen tempónál nem sokat ér a hátszél. Valamivel 2600 felett aztán az emelkedő meredekre váltott, a sebességünk pedig a meredekséggel fordítottan arányosan 5-6km/h-ra. Fent egy új táj tárult elénk, havas, kopár hegyek, és előttünk egy kisebb medence, amit az út a jobb oldalt hagyott el, egy nagyobb töltésen átvágva. Több hasonló kisebb-nagyobb medence követte egymást, amik között sokszor lefelé is hajtottunk. 2840 méteren úgy tűnt már csak egy utolsó nagy meredek fölfelé van hátra, és felérünk egy fennsíkra. Ez meg is történt, csak épp az emelkedő teteje feljebb volt, mint vártuk. Angol barátaink itt vártak ránk, mert ezen a sok hosszú meredek kaptatón már jól el tudtak húzni tőlünk. Itt álltunk meg másodjára étkezni, a tízórai valahol 2600-on volt, az ebéd pedig a vélt hágóban, 2940m-en. Azért csak vélt, mert miután leereszkedtünk onnan, akkor láttuk csak, hogy a hágó túloldalán sem változatlan a terep, épp csak a következő völgybe ereszkedtünk le, de annak túloldalán egy hosszú-hosszú kaptató várt ránk megint, ami még magasabbra is vitt minket, mint az előbb. Ez a terep aztán sokáig folytatódott még, de közben azért sikerült egyre lejjebb ereszkednünk, sokszor percekig csak 40-50-el száguldoztunk, ami nem volt rossz.

Dagonyázás autók és kamionok között

Több helyen három út létezett, egy nagyon szörnyű sáros földút, ami a hivatalos ideiglenes elkerülő út volt, egy új, ami még nem volt kész, csak a töltés, de az sem mindenütt, és a régi, ami általában el volt torlaszolva földbuckákkal és táblákkal. De ennek ellenére a helyiek előszeretettel használták ez utóbbit, mert még mindig ez volt a legjobb választás. Amikor sikerült észrevennünk a keréknyomokból, hogy járható ez az út, vagy épp elcsíptünk egy helyi autóst, kamionost, hogy arra hajt, akkor mi is ezt az utat választottuk. Igen ám, de ezzel egyszer nagyon pórul jártunk, mert ez az út ugyan rövidebb volt, mint az utált elkerülő út, de ezúttal sárosabb is. Először csak havon hajtottunk, de aztán ahogy lejjebb értünk, hatalmas sártengeren kellett keresztüljutnunk, amit nem csak maga a sár, hanem a benne elakadt autósok és kamionosok is nehezítettek. Szentségeltünk rendesen, mire túljutottunk rajta. Nem tudom, miért csak nekem, talán mert ügyetlenül mindig rossz utat választottam a nagyobb sárban, de beragadt a sár a bringám kerekei és sárhányói közé. Szerencsére épp kéznél volt az imbuszkulcs készlet, aminek a soha nem használt, egyik legkisebb kulcsát most végre hasznát vettem, és perceken át kapargattam vele a beragadt, félig megszáradt sarat a sárhányómból, hogy végül újra hangtalanul és könnyen suhanhassak.

Gyorsabb a málhás Nazca Gaucho a terepen, mint a málhás trekking?

Az út persze továbbra is hatalmas, havas hegyek között hajtott, de erre csak azon örömteli percekben tudtunk figyelni, amikor aszfalt volt a kerekeink alatt. Érdekes volt egyébként megtapasztalni, hogy nem csak a viszonylag sík, vagy lejtős részeken értük utol a hagyományos bringát hajtó angol társainkat, hanem az aszfaltmentes, rázós, köves szakaszokon is. Mindegyikük teljesen merev vázú bringán ült, még első telójuk sem volt, és lehet, hogy tévedek, és csak mi mentünk bátrabban a terepen a csomagos rekukkal, és ők óvatosan a csomagos trekkingjükkel, de a rekukkal jóval gyorsabbnak bizonyultunk ezen a terepen. Arra jutottam, hogy valószínűleg azért, mert nekünk a hátsó teló felett vannak a csomagjaink, és javarészt mi magunkat is, tehát a teher és a bringás nagy része rugózott tömeg. Csak az első lánctányér és a „bum”, van elől, na meg a lábaink, de mivel nem azokon támaszkodunk, sok vizet nem zavar, ha ezek mind rázkódnak a buckás, köves út felett. A hátsó teló pedig szépen szuperál az enyhén buckás terepen. Nem rázkódik szét a csomagtartó a táskákkal, és mi magunk sem. Legalábbis nem annyira! Merthogy emlékszem még, amikor először hajtottunk macskakövön a rekukkal, elég szörnyű érzés volt… De mára megszoktuk, inkább hátmasszázsnak fogjuk fel a rázós utat, mint problémának. :) Szóval a lényeg, hogy a köves útszakaszokon sokszor több kilométer előnyt szereztünk a többiek előtt, és ezen mi magunk lepődtünk meg a legjobban. :)

Holtpont a nevenincs városban

Késő délután aztán átkeltünk egy szűkebb átjárón és legurultunk egy településre, aminek a nevét nem tudjuk, mert csak kínaiul volt kiírva, az orosz térképünkön pedig csak egy pont jelölte. Itt próbáltunk kenyeret szerezni, de sajnos nem jártunk sok sikerrel, a helyiek nem értették mit akarunk, vagy nem voltak hajlandóak dollárt elfogadni. Ekkor én már elég elgyötört voltam, túl voltunk a 70km-en és vagy 1000m szintemelkedésen ezen a nem könnyű úton, és igazából éhes és fáradt is voltam, a kialvatlanságról nem is beszélve.
Ekkor voltam szemtanúja az esetnek, amikor az egyik helyi a sok közül, aki Zita egyedül hagyott bringája köré gyűlt, a lábával Zita pedáljára rúgott, mintha csak nem lenne keze és a lábával szeretné azt mutatni, illetve mondani a haverjainak, hogy „Nézd már, hol van ennek a nem is tudom minek a pedálja!”. Na, erre nekem komolyan vissza kellett fognom magam, hogy nehogy én is a lábammal mutassam meg neki, hogy merrefelé menjenek el a bringáinktól, de nagyon gyorsan. Nem voltam épp a legjobb idegállapotomban, mondhatni a nap mélypontjában ért ez az eset, amit nem is értem, hogyan, de végül csak úgy kezeltem, hogy az emberek és Zita bringája közé gurultam, és viszonylag illedelmesen közöltem, hogy a bicikli nem az övék, ezért ne rugdossák és ne fogdossák. Túl sokat mentünk már és túl keveset ettünk ezen a napon, ezért eléggé bugos voltam már ekkor, de azt azért még tudtam, hogy ingerültséggel nem oldok meg semmit.
Végül aztán sikerült felváltanunk egy ötdollárost odébb egy boltban, és vásárolnunk néhány „cipó” helyi kenyeret és két újabb zacskó instant tésztalevest. Ez volt a két legértelmesebb élelmiszer, amit a boltokban találtunk, minden más ismét műanyagban volt, számunkra semmitmondó kínai nevekkel. A kenyér hasonló volt, mint amit eddig megszoktunk, kerek, vékony, viszont ez finom sós volt, ebben különbözött az előző országok cipóitól. James-től egy szelet Snickers-t is kaptunk, ami végleg helyreállította a morálomat, na és persze energiát adott.

Nagyváros a láthatáron! Újra modern civilizációba érkezünk

A városkából egy rövid, de annál meredekebb emelkedőn vezetett ki az utunk, ami után hála az égnek, végre megváltozott a táj, és vele együtt a terep. Egy széles, tág völgybe zúztuk le, ahol már bőven volt hely az új útnak, így azt nem a régi helyén építették. Végre síkon, és nyílegyenes, aszfaltozott úton hajtottunk. A hátszélnek most végre igazán hasznát vettük, könnyedén hasítottunk 30 felett. Így hamar megérkeztünk a napunk végét jelentő, Wuqia (Oroszul Kiziloj, nem értem, hogyan…?) nevű város közelébe. A város látképe már távolról rosszat sejtetett, mivel modern, nagy, sokemeletes házakat láttunk. Egy nagyváros! Úgy döntöttünk, nem hajtunk be, hanem a város előtti, még normális lakóházaknál próbálunk szerencsét mind az öten. Sajnos nem sok sikerrel jártunk, sehová nem sikerült bekéredzkednünk, mindenki a város felé integetett.

Szállodai és éttermi kalandok Wuqia-ban

Hát mentünk a város felé, ahol nagy szerencsénkre összefutottunk egy angolul is beszélő autóssal, aki azt ígérte, elvezet minket egy szállodába, ahol 120 yuan-ért kaphatunk egy szobát ötünkre. A város utcaképe teljesen új és furcsa volt számunkra. A város határában, ahol még se házak, se semmi nem volt, egy vadi új, hatalmas, kétszer két sávos, csili-vili lámpákkal kivilágított sztrádán hajthattunk, de amikor beértünk a városba, a közvilágítás a legtöbb utcáról hiányzott, és a legkülönösebb boltok sorakoztak egymás után, az utakon pedig rengeteg elektromos robogó, illetve mindenfelé furcsa járgány hajtott. Végül tényleg kikötöttünk egy szállodánál, és tényleg kaptunk egy szobát két ággyal. Ez így fért bele mindenkinek a büdzséjébe, ugyanis így 5 felé osztottuk ezt az összeget, ami így már mindannyiunk fájdalomküszöbe alatt volt. Azt meg a legkevésbé sem találtuk furcsának, hogy öten bringások, két nemzet lányai és fiai egy apró kétágyas szobában éjszakázunk. Ezen egyikünk sem volt leakadva egy percig sem, inkább csak örültünk, hogy ezzel a kínai szállodások is pont így vannak.
Pénz sikerült felvennünk a szállodával szemközti ATM volt. Khorog óta ez volt az első pénzautomata, amivel találkoztunk, és ez nem kis megkönnyebbülés volt mindannyiunknak. Katy-ék pár napja már pénztelenül utaztak, 20 dollárral mi segítettük ki őket még Kirgizisztán végén, ezzel nekünk is már csak pár dollárunk maradt ekkora.
Kínában is van valami regisztráció az idegenből jötteknek, 72 órán belül egy szállodán keresztül meg kell ejteni a rendőrséggel. Ez valószínű nem sűrűn történik meg Kínának ezen távoli csücskében, mert se a szállodás, se a kihívott rendőr nem nagyon tudta, hogy mi a fenét kell csinálni. A rend őreinek még végül nekem kellett segítenem. Az útleveleinkben szereplő hárombetűs országkódhoz (HUN, GBR) volt egy táblázatuk, aminek a másik oszlopa az adott ország kínaiul leírt (vagy írhatnám inkább, hogy lerajzolt, mert rendszerint csak egyetlen jel volt) neve volt, amit így már át tudtak vésni a regisztrációs űrlapra. A kínai rendőrök nagyon nem voltak otthon a latin betűkben, ezért ha nem működök közre, angoljaink bulgároknak (BGR) lettek volna regisztrálva. :) A regisztráció egyébként teljesen ingyenes volt, és mind a szállodások, mind a rendőrök készségesek voltak, ők is csak a kötelező bürokráciának élték meg, és szinte ők kértek elnézést az egész hercehurcáért. Papírt nem kaptunk róla, de nem is kértek semmit később sehol Kínában a hatóságok.
A szoba olyan tiszta volt, mint amilyen Dushanbe óta nem láttunk. Katy és Anthony elfoglaltak benne egy ágyat, mi Zitával egy másikat, James pedig kapott jó párat a társaság matracaiból. James az a fickó, aki szeret egy szobában aludni a bringájával, ezért az ő gépe is helyett kapott még a szállodaszobánkban. Viccesen néztünk ki így öten egy bringával egy két ágyas szobában. Amihez nagy örömünkre tartozott egy fürdőszoba is, így a régóta hőn áhított forrózuhanyt egy nappal Kashgar előtt megkaphattuk. Én voltam az egyetlen férfi a csapatban, aki ezzel élt is és letusolt. Anthony és James úgy látszik annyira megszokták az öntisztulást, hogy nem érdekelte őket a zuhany. Vagy csak annyira nagyon Kashgarhoz társították az élményt, hogy nem akarták előbb átélni! :) Mindenesetre, mire én kijöttem a fürdőből, a három angolunk már elhúzott ki a városba, nem bírták megállni a civilizáció hívását addig, amíg tusoltam. Így Zitával kettesben mentünk ki a városba, amit annyira nem bántunk. Körbejártunk egy nagy háztömböt, de nem találtunk egyetlen éttermet sem, ahol lett volna angol étlap, vagy legalább képek az étlapon az ételekről. Titkon reméltük, hogy itt is úgy néznek ki a kínai éttermek, mint Budapesten, de ez sajnos nem így volt, esélyünk sem volt látnunk az ételt rendelés előtt. Egyébként nem tudom, említettük-e már, de az eddig megjárt országokban a kínai étterem mindenütt egy drága, különleges éttermet jelentett, nem pedig egy olcsó, de jó gyorsétkezdét, mint ahogy szeretett fővárosunkban, vagy talán egész Magyarországon.
Az éttermi kalandunk jegyében először egy elképesztően furcsa zöld levest tettek elénk, amiben valami sötét húsdarabok, uborka és mindenfelé zöldségek úszkáltak. Mi persze mindenre vágytunk, csak levesre nem, és amennyire tudtuk, ezt közöltük is, de úgy látszik nem értették meg a csirke és a rizs iránti vágyunkat. Végül egy katona figura segített, aki felhívta egy angolul beszélő nagyon kedves ismerősét, akin keresztül sikerült leadnunk a rendelésünk, és jó 20 perccel később már egy hatalmas tál, csípős szószban ázó húsos, krumplis valamit raktak elénk két kis tányérka rizzsel. A csirkét valószínű csak teljesen véletlenszerűen összevagdosták apró darabokra egy hatalmas bárddal, mert olyan részeivel találkoztunk, amiről nem is gondoltuk, hogy egy csirkének van olyan, és akkora csontdarabokkal, amik miatt először azt hittük, hogy nem is csirkét kaptunk. Szóval itt Kínában nem úgy eszik a csirkét, ahogy mi finnyás európaiak megszoktuk. :) Ennek ellenére azért nem volt rossz, és a csípős szószt is túl lehetett élni.
88 kőkemény letekert kilométer után este rendes ágyban aludtunk! Ágyban… :) Nem földön, nem matracon, nem sátorban, ágyban, rendes, tiszta szobában. Ez fantasztikus érzés volt! Igaz, velünk volt egy bringa is, illetve három őrült angol, de őket már mind megszoktuk, unalmas, és szinte szokatlan lett volna, ha csak úgy normálisan egy szállodaszobában lettünk volna. :)