Sincelejoban Yesiddel nagyon sokat beszélgettünk még az este, és nem is tudom, mikor kerültünk ágyba. Kérdezgettük, milyen lesz a terep, azt mondták: sík, nem lesz dombos. Mi már mosolyogtunk magunkban és sejtettük, hogy mi lesz a valóság, és ezt el is mondtuk Yesidnek, hogy nem úgy van az ám! Főleg, mert annyira fellelkesedett a mi példánkon, hogy kitalálta, szeretne ő is biciklizni. Mi elmondtuk neki, hogy ez a lelkesedés tök jó, de ez nem csak játék és mese, lesznek nehéz napok, kemény szakaszok, főleg azokon a “sík” meg “lapos” terepeken, amit eddig olyan könnyűnek gondolt. A lelkesedés meg van, meglátjuk, mire jut.

Másnap vasárnap következett, és Yesid boldogan és nagy örömmel mesélte, hogy vasárnap a család farmján lesz egy nagy összcsaládi összejövetel, amire mi is szeretettel meg vagyunk hívva. Örültünk a meghívásnak, főleg, mert pont útba is esett nekünk ez a farm. Sőt, még jobb hír: el tudják vinni a csomagjainkat kocsival, nekünk csak az üres biciklikkel, illetve egy alapvető szerszám-víz felszereléssel elég letekerni azt a 30-valahány kilométert. Csodás!! Megreggeliztünk, majd ők autóba, mi biciklire pattantunk, és könnyen, táskák nélkül suhantunk. Meg is dícsértek minket, hogy milyen hamar odaértünk a farmra.

Útszéli csendélet

Mint a cseresznyefa virágzása, ennek a fának a virága is szép látvány volt!

No, egy fékkarral ellátott, agyváltós, felfüggesztéssel rendelkező, menő módra nyereg alatt szétvágott szuper bicikli!

És a család a farmon. Nagyon aranyosak voltak, igazi latinos hangulat ment, készítettünk is erről egy videót, remélem sikerül feltölteni.

A második reggeli: chicharron vagyis töpörtyű egy krumpliféleséggel, valamint aludttejjel.

Sétáltunk is egy kört a telkükön. Van halastavuk, pár tehenük, tyúk-kacsa-liba és teknősök is. Hej, sajnos valamelyiket hamarosan a levesbe teszik, ugyanis a teknős tradicionális húsvéti étel. (Csak a családban vagy a régióban, vagy egész Kolumbiában, nem tudjuk.)

Ennek a kis komának még van pár éve talán, még túl pici.

Hamarosan eljött a búcsúzás ideje, még ebédet is kaptunk elmenetel előtt, sőt, még le is tudtunk zuhanyozni. Ez igazán frissítő volt! Sőt, a legjobb hírt még nem is mondtam! A terebélyes család annyira megszeretett minket, hogy sorban felajánlották segítségüket, vagyis, végig Medellinig kaptunk szállást tőlük. Sőt! Az első szállásadónk, Julio és családja szintén felajánlotta, hogy (mivel ők is ugyanoda mennek, vagyis haza) elviszik a cuccainkat! Hát ez elképesztő nagy segítség volt, el sem tudom mondani, milyen könnyen suhantunk a csomagok nélkül! Na a történethez hozzá tartozik, hogy ők 90 km-re laktak a farmtól. Az eredeti terv az lett volna, hogy még 50-valamennyit megyünk, és ott megszállunk egy benzinkút melletti kis hotel-motel-féleségben – ahova amúgy szintúgy volt kontakt a családon keresztül, ingyen aludhattunk volna ott. Viszont ha már elviszik a csomagjaink, és mint tudjuk, a terep is “sík”… hát menjünk, amíg tudunk! A táskákat bepakoltuk Julioék autójába és nagy búcsúzkodások közepette nekivágtunk a maradék 90 km-nek, Planeta Rica településre.

Első blikkre mintha a Hold lenne a fa koronájában.

Útközben történt meg az is, ami nagy-nagy vágyam volt: lajhárt látni és hovatovább meg is fogni, simogatni. A képeken viszont nem mosolygok, vagy nem nagyon, mert a szívem nehéz is lett, hiszen nem ilyen körülmények között szerettem volna ezt. Valahogy úgy képzeltem, hogy sétálunk a dzsungelban Árpival egy kellemes túra keretében, majd egyszer csak felpillantunk a fákra, és igen, ott van a Lajhárcsalád! Ők örömteli izgalommal odaintegetnek nekem, majd kecses libbenéssel az alsó ágakra ugranak, és a Lajhármama bátorítóan ösztönzi a kis Lajhárkáját, hogy menjen, és boruljon kebleimre, eközben Lajhárpapa és Lajhármama a legalsó faágon ülve, egymáshoz bújva, könnyeikkel küzdve és boldogságtól repeső szívvel nézik, ahogy kis Lajhár gyermekük megteszi az első lépést a fajközi barátságban! Uff – hát ja, nem pont így történt. Ehelyett találkoztunk egy férfival, aki egy 3 hónapos lajhár kölyköt árult, két zöld papagáj társaságában. A lajhár valószínűleg éhes volt és kialvatlan (20 órát alszanak egy nap), és elszakítva az anyukájától elég esélyes, hogy ha nem egy olyan valaki veszi meg, aki ért is a lajhárokhoz, hamar el is pusztulhat. Felhívtuk Yesidéket, hogy mit tudunk tenni az ügy érdekében, ha például megvesszük a fickótól, van-e olyan hely, ahol le tudjuk adni, pl. állatkert vagy menhely, vagy ha elengedjük, akkor életben marad-e (ők mondták, hogy nem valószínű). Mindenesetre sehogy sem OK, hogy jött-ment emberek illegálisan (védett) állatokat áruljanak az út mentén. A lajhár elfogásához pedig még csak ügyesnek sem kell lenni, lajhárt fogni szerintem csak az nem tud, akinek nincs keze-lába. Innen nézve akik iguánákat árultak, legalább csodálatra méltóak az ügyességükért, mert iguánát fogni szinte lehetetlen, gyorsak és védekeznek. A lajhár meg…jaj, hát… szóval nem egy fürge állat, meg nem is valami agresszív fajta. Julioékhoz érve szóba hoztuk a témát, és ők ajánlottak egy állat- és növényvédelmi szervezetet, ahol online be lehet ilyeneket jelenteni. Fényképpel megtettük a jelentést, reméljük sikerül nekik valami pozitívat kihozni a dologból. (Amúgy azóta sem kaptam választ a beküldött jelentésemre, nem tudom, mi lett a dologból.)

Ólcsó lajhár, csak 60000 peso! Ez kb 6500 Ft-nak felel meg. :(

Kis cukorfalat, úgy szeretem az a kis buta pofiját.

Na, haladjunk… Megkérdeztem, mit árulnak így levelekbe csavarva: cukornádból kivont nyers cukor, az első fázisa a cukor kivonásának, a finomított fehércukor dédapja.

Nagyon hosszú volt ez a nap, de csomagok nélkül csak mentünk, csak mentünk. Elhaladtunk a benzinkút mellett is, integettünk (bár nem tudjuk, látta-e akinek kellett), de be kell valljam, ekkor már eléggé meg voltunk hümmedve. Azét 125, vagy hány kilométer az 125 kilométer, főleg, hogy a síknak hirdetett terep eléggé hullámos volt. Már az “eléhezés” szélén tartottunk, amikor sikerült megállni egy faluban, 15 km-re végállomástól. Az “eléhezésnek” azt hívjuk mi, amikor (leginkább sportolás közben) annyira lemerül a belső erőkészlet, és leesik a vércukor, hogy ha nem eszünk valamit, hamar az ájulás állapotába kerülünk. Ezért kell sokat nassolni, többször pihenni. Persze a test csodákra képes, sok eléhezés közeli állapotból feltámadtunk már, mint a főnix madár.

Hamar letértünk a főútról, itt is egy kereszteződésben van az élet, gyorsan haraptunk krumplival töltött kisütött kenyérféleséget, meg megittunk 2-2 üdítőt. Ilyenkor megbocsátható a sok kóla, mert azonnal energia lesz belőle. Itt láttuk, hogy sorban minden motoron van rongyszőnyeg, mivel túl nagy a meleg, a nap felforrósítaná az ülést.

Szép naplemente. Még a fáradság ellenére is tudtuk élvezni. Eközben Julioék elmentek mellettünk az autóval, integettek (ahogy kértük, hogy ne dudáljanak, mert az fáj), és vészvillogót bekapcsolva vártak ránk valamivel később egy benzinkútnál, majd egész a házig vezettek minket.

Hulla fáradtan, de boldogan. Olyan finomat ettünk! Julio még telefonon is beszélt valakivel a családból, mert annyit megértettem a beszélgetésből, hogy rólunk beszélnek, hogy biztonságban megérkeztünk és épp vacsorázunk, amire külön kiemelte, hogy “tudnak ám enni”. Jó volt a huzatunk, na. :)

Este még ezen röhögtünk az ágyban Árpival, hogy milyen sík. A grafikon csak egy metszete a napnak, de látszik, hogy az össz mászás 775 méter volt… Sík a nyavaja, haha! :)

Búcsúzás – nagyon szépen köszönjük a kedves vendéglátást!!

Nagy szeretetben és jól voltunk tartva Julioéknál, “mi casa es tu casa” – az én házam (otthonom) a te házad (otthonod). Reggeli után nagy búcsúzkodás következett, majd indultunk a következő ismeretlen ismerőshöz, Yesid egyik bátyjához, aki Caucasiában lakik. A terv az volt, hogy innen buszra szállunk, mert mindenki azt mondta nekünk, a Caucasia utáni szakaszt Medellinig nehogy biciklivel tegyük meg, mert veszélyes, nagyon keskeny az út és nagyon nagy a forgalom. Láttunk mi már karón varjút, de úgy voltunk vele, megfogadjuk a tanácsot és nem állunk neki a 2500+ méteres fölfelének 4km/órás szuperszónikus szebességgel a kamionok között lavírozva.

Milyen szupi tetőszerkezete van.

Figyelitek, hogy visszakanyarodik a fa alatt körben a biciklisáv a falu végén?

Elég jó kis bringaút volt, kár, hogy folyton bekanyarodott a járda mellett-mellé, ahelyett, hogy egyenesen ment volna az út mellett. Ebből is látszik, hogy akik a bicikliút építési terveit megtervezik és elfogadják, még soha nem akartak eljutni A-ból B-be X-idő alatt biciklivel

Na, a rendőr ideparkolt. Leszálltam, bementem az étterembe, és a tányérjába bámuló, rámnézni nem akaró rendőrnek elmagyaráztam, hogy a bicikliút nem parkolásra van, jó lenne, ha nem csinálna ilyet.

“Platos del día” vagyis napi menü így néz ki: levesféleség, majd egytál étel rizzsel valami hús, sült banán (platano), bab, saláta, plusz egy pohár üdítő. Ez olyan 5-900 forint közötti áron – és kettőnkek elég egy adag.

Teljesen biztonságos utasszállítás. Vajon a kamion sofőrje tud róla, vagy csak úgy felkapaszkodtak az utasok az egyik kereszteződésnél?

Vendégcsalogató hotel… remélem a medencében nincsenek krokodilok!

A nap találkozása. A békéért biciklizik, ezért a furcsa fehér festés is az arcán – bár azt nem értettük meg, miért. Mindenesetre figyelem felkeltő, az biztos!

“Viva la paz, sin violencia” – Éljen a béke, erőszak nélkül. Az üzenet fontos, reméljük, sokakhoz eljut és sokakat megérint. Ecuadori, így a spanyol nyelv nem akadály, sokakkal tud beszélgetni, hátha megfogan az üzenet azokban, akikkel találkozik…

Alig voltunk 3(!) kilométerre Caucasiatól, amikor egy autó, de nem is akármilyen autó intett nekünk és megállt előttünk. Na kik voltak azok? Emlékeztek arra a sok furcsa biciklire az utánfutón, amit a Panama-Kolumbia kompjáraton láttunk és le is fotóztunk, és mondtam, hogy jegyezzétek meg, mert lesz még róluk szó? No, ők voltak azok. Elios, és Elois Junior állt meg, és szinte kész tényként közölték velünk, hogy ők Medellinbe mennek és elvisznek minket is. Mi csak pislogtunk, és megvallom őszintén, pont nem esett jól egy ilyen ajánlat. Bár tudom, ez furcsán hangzik, de már csak 3!!! km-re voltunk a napi céltól, és ilyenkor mentálisan már rá vagyok pörögve az utolsó hajrára, a megérkezés örömére és a zuhanyra, amivel lemosom magamról a napi mocskot. Ez kb olyan lenne, mintha egy maratoni futónak, vagy bármilyen távot teljesítő sportolónak 300 méterrel a cél előtt odaállnának, hogy hé, várj, innen beviszünk kocsival/hajóval/akármivel. Ez olyan lehangoló! Amikor be akarsz futni a célba és érezni akarod a benned eláradó örömet, amit a célbajutás és a közönség tombolása jelent! Ez ment bennem érzelmi szinten. Tudatosan azonban tudtuk mindketten, hogy ez fantasztikus lehetőség! Két -jó eléggé valószínűleg – “lökött” útitárssal, a bicikliket biztonságosan szállítva, ingyen el tudunk jutni Medellinbe! Jhaj, de akkor is… felhívtuk telefonon a Caucasiai barátot, hogy mit szól a dologhoz, ő nem haragudott, megértette a helyzetet. Gyorsan pakoltunk, felkötöttük a bicikliket és bepréselődtünk a kocsiba (az is tele volt cuccokkal). Ők ketten igazi bolondok, a férfi, Elios több, mint 11 évig csak biciklivel utazott (az egyik őrült biciklijével, nem ám normálissal), majd ilyen autós-utánfutós módra váltott. A fia útközben született, Olaszországban. Magyarországon is jártak egyébként. Biciklis show adásából tartják fenn magukat, és ebből következően Eliosnak meg is volt az a temperamentuma, hogy amit ő kigondol, az meg is lesz, keresztülviszi mindenen. Pont ezért hiába kértem, hogy álljunk meg egy benzinkúton, had fürödjek le, 5 perc az egész, ez valahogy nem volt benne az általa elképzelt valóságban. Mivel a nap vége előtt kb 20 perccel vettek fel, így enni sem tudtunk (jött az eléhezés), így nagyon asszertívnak kellett lennem, hogy enni álljunk meg, mert már kezdtem rosszul lenni. Végül vettünk valami üres pogácsaféleséget, rágógumi ízű (itt nagyon népszerű) üditővel. Jobb volt, mint a semmi. Így telt, egész éjjel mentünk, hajnali 3 körül álltunk meg Medellin után (itt is volt egy kis nézeteltérés, hiába mondtuk, hogy mi Medellinben ki szeretnénk szállni, ő ezt másképp gondolta) 25 km-rel. Ez,a fáradság, az éhség, meg a nem fürdés engem nagyon sírásközeli állapotba vitt, főleg, hogy tudtam, nagyon hálásnak kell lennem, de valahog mégsem jó az egész. Végül beszereztek egy vödör (jéghideg) vizet, és a 0.3 négyzetméteres fürdőkabinban bucket-shower módra, magamra öntögetve a vizet valahogy lefürödtem hajnali 3-kor, vacogó hidegben, több ezer méter magasan. Félreértés ne essék, nem vagyok hálátlan, vagy nem haragszom meg ilyesmi, csak valahogy nem tudtam egy hullámhosszra kerülni velük és nem tudtam azt a “minden happy” életérzést tartani, amikor a mások számára banális, számomra nagyon fontos dolgok elintézése nem sikerült, vagy késlekedik. Ők nem voltak kifáradva az egész napi tekeréstől, nem izzadtak meg és nem ragadt a bőrükbe az út mocska, na meg férfiak, minek fürdeni, meg az evést is valahogy “majd eszünk valamikor” módon akarták megoldani. Végül vagy 25 tojásból csináltak rántottát, de még az után is éhes maradtam.

A találkozás pillanata, épp magyarázzuk, hogy a terv Caucasia.

Nagyon ügyes, kompakt életet élnek!

És nem is tudom, hány liter benzint cipelnek magukkal, mert így olcsóbb. Az olcsó országban feltankolnak, majd azt használják több ezer kilométeren keresztül – minden ki van tervelve, minden meg van szervezve, ügyes!

A búcsúzás, és utolsó fénykép. Ők még úgy gondolták, hogy innen is tovább visznek minket, úgy kellett magyarázni, hogy nem, mi itt megállunk, megyünk vissza Medellinbe – látszott rajtuk, hogy valahogy nem értik, minek csináljuk ezt. :) Amúgy még róluk annyit, hogy ügyesen szervezik az utukat: kis falvakban állnak meg és a polgármesterrel beszélik le az előadást. Egy tank benzint kérnek, meg egy helyet, ahol parkolhatnak, cserébe a show ingyenes. Persze kalapot kiteszik, ha valaki ad bele, az külön jó. Elios Junior anyukája és így Elios párja pedig mexikói, egész a közelmúltig együtt utaztak, arról nem szólt a fáma, hogy most hol van ő, de mivel arról beszéltek, hogy ez lesz az utolsó útjuk (mennek Brazíliába), gondolom, előre ment és letelepedett, hogy a fiúkat már kész otthonnal várhassa.

Nekünk pedig nem volt más dolgunk, mint legurulni Medellinbe (szerencsére többnyire lejtett), és megkeresni a címet, ahol Yesid lánytestvére, Yuly él a férjével, Augostoval, és lánygyermekükkel Valériával.[/caption]

Ezer köszönet Elioséknak a hatalmas fuvart, bár rajtam akkor nem talán nem látszott, de nagyon értékeltük.

Kartagéna csodálatos volt, nagyon szerettük ezt a kis butik-szerű óvárost, tényleg, mintha egy film díszletei között járnánk. A kérdés, hogy vajon e szép díszletek mögött milyen élete van a helyieknek – titok marad, de tény, hogy jól esett a szemünknek és lelkünknek ilyen szépségben lenni egy darabig. Most is ütött a tovább indulás órája, nekivátunk egy két napos rallinak Sincelejo városáig, ahol Yesid és családja várt minket. Ő egy kezdő Couchsurfinges (ez egy vendégváró honlap, ahol a regisztrál tagok befogadják az utazókat az otthonukba), de kecsegtető volt a profilja, és mindig jó érzés, ha valahol várnak minket.

A kiépített metrobusz vonalán tekerünk. Sajnos maga a járat nem működik, csak kiépítették a vonalakat. Vajon lesz-e valaha itt működő metrobusz?

A tömegben – mégis teljes biztonságban. Annyira bámulnak minket, hogy tuti nem ütnek el. Legföljebb egymással koccannak – ilyesmire már volt példa…

A legközelebb álló motoros férfin jól látszik az a sisakhordási technika, ami tök felesleges, csak a rendőr, meg a nap ellen véd. Sajnos elég sok ilyet látunk! Még ha rendesen a fejükre is húzzák, nem csatolják be. (Panama városban a biciklis rendőrök (!) sem mind csatolták be a sisakjukat…ejjj)

Itt pedig egy fiatalember a piroslámpánál mutatványaival pénzt gyűjt:

Sajnos ilyennel is szembesülünk nap, mint nap. Csak hát nem igazán ezt fotózzuk, ha meg mégis, akkor nem ezek a fényképek azok, amelyeket a blogba szívesen teszünk be, mert nem valószínű, hogy a szemétkupacokat szeretnétek nézegetni. Most mégis legyen itt ez a kép, csak mindegy emlékeztetőként, hogy sok ilyen is van.

Áruszállítás.

Ezt a férfit és az ő áruit azóta is visszasírtuk, felemlegettük jópárszor! Olyan, de olyan finom deditos de queso-ja volt, hogy alig bírtuk türtőztetni magunkat. Mivel volt még egy-egy péksütink is a táskákban, ezért abban egyeztünk meg, hogy kettőnél többet nem eszünk, hisz úgyis lesz még ilyen (haha!), meg amúgy is ott a péksüti. Nos, amit most (ma) megtehetsz, ne halaszd máskorra (holnapra)! Minden pillanatot meg kell ragadni, mert szomorú, de így van, ilyen finom, ilyen hihetetlenül jó deditost sehol soha többé nem ettünk.

Árpi kedvenc képe erről a napról. Olyan szerencséje volt Árpinak, hogy pont van egy pixel sor aszfalt a csacsi lábai alatt. :)

Ótvar meleg volt, ehhez a benzinkúthoz húzódtunk be megpihenni egy kicsit. A biztonsági őr a benzinkutat őrzi, és felajánlotta, hogy lezuhanyozzunk az ottani fürdőszobában. A képen épp az egyik nálunk lévő otthoni fényképek egyikét mutatom, mivel érdeklődött, hogy van-e lánytestvérem. Mivel igen volt a válasz, egyből kérdezte, hogy van-e fényképem róla? Szóval, nővérem, ha érdekel egy ilyen nagypuskás benzinkútőr házassági ajánlata, szólj, és összehozzuk. Egyébként nem ő az első, aki a nővérem kegyeire számít, Ázsiában is van pár kérője. (plusz nézzétek csak meg, milyen szép fehér “zoknim” van, hehe.)

A benzinkút után hosszan csak elszórt házakat, apróbb falvakat láttunk, ami csak evés szempontjából volt problémás.

“Jézus szerelme” ruhabolt.

Életkép

Elérkeztünk egy kereszteződéshez (mindig a kereszteződésekben van az élet), és szerencsénkre ételt is árultak. Az úriemberek azt vitatják épp, hogy mégis hogy a szöszbe működik ez a bicikli. Ez mindenkinek fejtörést okoz, mókás nézni, ahogy ezen vitatkoznak/veszekednek.

Itt főzték az ebédünket. Külön figyelmet érdemel a gumiabroncs-tűzhely.

Íme, az ebéd, ami abból a két lábosból előkerült. A zöldségek közül egyiket sem ismertem, a krumpli is olyan típus volt, amit még nem ettem korábban.

Joyman, újdonsült barátunk, aki angol gyakorlás végett jött oda hozzánk. Így kell nyelvet tanulni: beszélni, beszélni, beszélni.

Seprűt vegyenek!

Már nagyon fáradtak voltunk, ideje volt szállás után nézni. Egy San Onofre nevű településnél álltunk meg.

San Onofréban először a bomberos után kérdezősködtünk, és nagyon furcsa volt, ugyanis a helyiek gyanakodva néztek ránk és visszakérdeztek, hogy miért keressük mi a “bomberost”? Míg végül kisült, hogy itt nincs is tűzoltóság, és ha szerelőre van szükségünk… Nem, nem kell semmit szerelni (nem értették, minek kell nekünk a tűzoltóság), ekkor meghökkenésükre azt kérdeztük, merre van a templom? Na, ezek a külföldiek teljesen hibbantak – biztos ezt gondolták, ugyanis a gondolatmenetünket nem értették, csak azt látták, hogy két, egymástól teljesen független dolgot kérdezünk, majd köszönömök közepette eltekerünk. Útközben a templom felé viszont szembe találtuk magunk egy hotellel, és az ár megkérdezése mellett döntöttünk. Árpi annyira fáradt volt, hogy nekem kellett kimondani: maradjunk. Fürdés után vettük a nyakunkba a környéket, hogy vacsorát keressünk. Ekkor tudtuk meg, hogy a víz a városban nem iható, és a vizet a boltból kell megvenni. Máig nem értem, hogy miért nem vettük elő a vízszűrőnket, ez rejtély. Belelovagoltuk magunkat abba, hogy valahogy csak tudunk nagy víztartályból (20 literes, otthonra lehet venni) valakitől venni vizet. Nem, és nem. Sehol senkinek nincs ilyen. Na de akkor mit isznak a helyiek? Hát zacskós vizet!

Mi az? Nagy nylon zacskóban sok kis nyilon zacskó? – Zacskós víz!

Ezt veszik a helyiek. Mi meg ettől elborzadtuk, és próbáltam megbeszélni ezt az egyik nővel, aki türelmes volt velem, amíg kinyögtem spanyolul, amit mondani szerettem volna, hogy ez mennyi műanyag már? És mégis hova kerül? Ki hasznosítja ezt újra? Egyáltalán valaki foglalkozik ezzel? És mégis, nem gondolja, hogy a cégnek, aki ezt a vizet gyártja, kicsit sincs érdekében azért küzdeni vagy tenni, hogy a városnak iható vize legyen?? (Érdememre szóljon, ezt mind sikerült valahogy elmakokni). A válasz: nem, mindenki ezt issza, ez így van jól és van valami féle újrahasznosítás, de én csak azt láttam, hogy az utca tele van eldobált zacskókkal… Pfuj. Na, mit gondoltok, milyen vizet vettünk mi is? Ááh…

Cénára felfűztem az elhasznált zacskókat, és visszavittem annak a nőnek másnap, aki azt ígérte, ő oda teszi, ahol ezt újrahasznosítják. Hát, engedjétek meg, hogy megnyugodjon a lelkiismeretem, és elhiggyem, hogy tényleg így lesz…

Rongyszőnyeges ülés a riksában, a bicikli nyergén pedig kartonlap, a forróság miatt.

Reggel beültünk a templom melletti pésküteményes-kávézós helyre reggelizni. Vettünk egy liter tejet, és a helyiek csodálatára együltő helyünkben meg is ittuk. Itt nem isznak így tejet, ez furcsa nekik. A spanyol nyelvtanuló leckében is, amit hallgatunk, amikor a betegség részhez értem, akkor azt kellett gyakorolni, hogy hogyan kérjek egy pohár tejet, mert hogy azt akkor kell inni. Na mindegy. Reggeli közben odajött hozzánk egy férfi beszélgetni. Kiderült, a helyi pap, és csak érdeklődött, hogy merről jövünk, merre megyünk, majd egy áldást is kaptunk tőle. Nagyon kedves, hogy így, mintegy a közösség nevében üdvözli a városba tévedt idegeneket.

Bummm, forraljuk a napon kicsit azokat a műanyag zacskós vizeket! Hátha úgy nem csak a környezetnek lesz káros, hanem nekünk is! A “tudatlanság” ilyen dolgokban elég nagy. Nem véletlen, hogy a “fejletlen” országokban van azoknak a termékeknek piaca, amelyet az EU-ból, vagy az USA-ból már kitiltottak, pl PVC csövek, vagy aszpartámos rágó.

Extravagáns ház és egy helyi riksa.

Pár napja még dzsungelban tekertünk, most pedig ilyen száraz a környezet. Micsoda változások vannak a környezetben. Ez a kép a Sincelejo előtti gyilkos 200 méteres emelkedő közben lett fotózva.

Keringtünk egy ideig, míg megtaláltuk Yesidék házát, de ideértünk! Hajj, alig hittem el, hogy megérkeztünk! Yesid a pirosas nadrágban ül mellettem. Elképesztő energia van ebben a fiúban, nagyon jót beszélgettünk. A másik két férfi a barátai.

Yesidnek támadt egy ötlete, és mondta, hogy ugorjunk be az autóba, elvisz minket egy körre. Épp a nemzetközi nőnap végett tartott fesztivál végét kaptuk el, ami nagy meglepetés volt, Yesid sem tudta, hogy egy ilyen eseménybe fogunk belefutni. Micsoda zárása a napnak!

Felvonulás is volt – mi már nem láttuk, csak a végét.

Éljenek a nők! :)

Este még nagyon sokáig beszélgettünk. Árpi megmutatta a szuper-táblázatot, amiben a költségeinket írjuk, és Yesidék vonyítottak a nevetéstől, mert még sosem láttak magyar Excelt és Windowst. Még jó, hogy meglátták a lényeget. ;)

]]> https://360fokbringa.hu/006-south-america/csapjunk-bele-kolumbiaba-ket-nap-sincelejoig/feed/ 0