Két éve…

Yogyakarta központjából, egy attól kb. 10km-re lévő csendes kis zöldövezetben lévő lakóparkba költöztünk ki egy fiatal házaspárhoz, Adighoz és Grace-hez. Ez a nap 2013. június 11-e volt, ami azt jelentette, hogy két évvel ezelőtt pontosan ezen a napon indultunk el hazulról. Ebbe elég durva volt belegondolni, mert nagyon gyorsan elrepült ez a két év, de mégis, amikor arra gondolunk, hogy „két év…” akkor azért ráeszmélünk, hogy az sok idő. Ha viszont arra gondolunk, hogy mennyi minden történt ezalatt a két év alatt és mennyi sok helyen jártunk, akkor mindjárt nem olyan sok. Megünnepelendő ezt a kis pillanatot, készítettünk a ház előtt Adit-al egy közös fotót és azt feltöltöttük a FB-ra, mellérakva az indulásunkkor, a családunkkal készített fényképet.

Prambanan szoknyában

Ezután gyors zuhanyzás következett, majd lepakoltuk a bringákat és csupasz paripákon elindultunk Prambanan felé, amely még újabb 15km-re volt tőlünk keleti irányban, a főút mentén. Gyorsan haladtunk az üres bicikliken és észre se vettük, hogy közben megmásztunk egy kisebb dombot. Prambanan egy kisebb vagyonba került, de cserébe a parkolóban őrizték a biciklijeinket és a külön külföldiek számára épített bejáratnál, a külön külföldiek számára rohadt drága jegy mellé kipihenhettük a rövid út fáradalmait a légkondis helyiségben, miközben ingyen kávékat toltunk magunkba. Ha már lehúznak minket a helyi ár többszörösére, legalább adják meg a módját. :) Nekünk már itt a bejáratnál a derekunkra kötöttek egy, amúgy igen pofás, szép mintás fekete-fehér szarongot. Az indonézek ezt csak később kapták meg, némi séta után a romok felé. A szarong egy tradicionális „szoknya”, amit nemtől függetlenül itt mindenki hord Indonéziában. Olyan ez, mint a lungi Bangladesben vagy Burmában nincs egyben az egész, hanem csak egy nagy lepedő, ami itt viszont nagyon finom, lágy érintésű anyagból van. És hogy tiszteletben tartsuk a helyet, ezért az ilyet nekünk is hordani kell Prambanan romjai között.

Prambanan egy ősi hindu templomegyüttes, amit az útikönyvek Bagan-al és Angkor Wat-al említenek egy szinten, de ha ezeken a helyeken már jártunk és ezt elhisszük, akkor csalódni fogunk. :) Ha úgy kéne sorra venni ezt a három amúgy külön-külön is nagyon csodás helyet, úgy, hogy kezdjük a legkevésbe fantasztikussal és aztán haladjunk az egyre monumentálisabbak felé, akkor itt Prambananban kezdenénk, aztán jönne Burmában Bagan (nagy ugrás, Bagan brutális Prambananhoz képest), majd az Angkor Wat, amit pedig csak akkor tudunk élvezni, ha legyőzzük magunkban a körülötte hömpölygő óriási turistatömeget. Na de most ne repkedjünk szerte-szét Délkelet-Ázsiában, hanem maradjunk csak itt, Prambananban. Az épületek formája minket kicsit némelyik bagan-i sztupára emlékeztetett, de az is igaz, hogy itt csak ha 5-6 ilyen toronyszerű, díszes templom volt, amelyeknek megvolt a saját maguk hangulata. A középső, legnagyobb épülethez várnunk kellett, mert ez kerítéssel volt körbekerítve, és belülre csak egyetlen kapun lehetett bejutni, ahol sisakokat osztottak, de ezekből nem volt elég, ezért meg kellett várni, amíg néhány odabent kóválygó sisakos megunja végre a látványt és kifelé menet leadja a sisakját.

Ezek után már mi is bemehettünk sisakkal a fejünkön és sorra csodálhattuk az épület oldalában lévő faragványokat és a fenti szűk lépcsökön felmászva a felső terasz körülötti díszeket, na meg a kilátást a többi sötétszürke épületre és a környékre. Sajnos az idő elég felhős volt, amikor itt jártunk, de azért élveztük az egészet, annak ellenére is, hogy többet vártunk. Nehéz dolog ez, amikor az ember a Lonely Planet után megy, mert ugye ezek az útikönyvek mindig csak ország specifikusak, legtöbbször csak egy országról szólnak, vagy ha mégis többről, akkor is csak össze vannak ollózva a tartalmak a különböző országok egyedülálló útikönyveiből. Magyarán aki az indonéz LP-t írta, az simán lehet, hogy nem járt se Kambodzsában, se Burmában. Lehet, hogy az adott országon belül ez a legmonumentálisabb ősi templom együttes, de valójában nyomába sem ér az előbb említett két országban található helyeknek. Ez persze nem nagy baj, csak akkor ne is legyen a könyvben egy lapon említve velük. Ugyanígy a vízalatti világra is igaz ez, hiába mondja az útikönyv, hogy Indonéziában itt és itt gyönyörű a sznorkeling (bocsánat, a szabad tüdős merülés!), odamegyünk és semmi olyat nem látunk, ami mondjuk a thaiföldi élményeinkhez fogható. Félre ne értsetek, Indonézia egy remek hely és tele van gyönyörű dolgokkal, sőt a maga teljesen egyedi varázsa is megvan. Itt most csak arra akarok kilyukadni, hogy az összehasonlítás egyrészt felesleges, másrészt amit mi olvastunk, az mind sántított. Már csak azért is, mert ugye minden dolog az életben szubjektív, egyéni élményeket alapul.

Mikor végeztünk a központi épülettel, még egy kicsit hátrasétáltunk a parkban, mert arra is jelölt a kis térképünk néhány romot, de ezek nagyon apróak voltak és már kezdett sötétedni is időközben, ezért aztán gyorsan visszavonulót fújtunk és a parkoló menti szuvenír árusok labirintusán át visszakeveredtünk a biciklikhez. Lámpákat kapcsoltunk, majd elindultunk „hazafelé”. Útközben egy kis vendéglőben megálltunk vacsizni, mert már kilyukadt a gyomrunk és nem akartunk ezzel hazáig szenvedni.

Prambanan szép volt, jó volt, élveztünk ott lenni, de kár hogy nem sütött a nap és kár, hogy a hülye útikönyv miatt többet vártunk tőle. Azért azt nem mondom, hogy sajnálom, hogy fizettünk a belépőért, mert ha nem így lett volna, akkor meg azt mondanám, hogy sajnálom, hogy kihagytuk, miközben ott jártunk mellette.

A Borobudur és a pattanások

Este úgy dőltünk el, mint két bot, a reggeli Kraton-i látogatásunk, aztán a költözés, majd a délutáni bringázás a Prambananhoz kicsit sok volt egy napra. Másnap nem is sikerült olyan korán felkelnünk, mint szerettük volna, ezért már majdnem delet ütött az óra, mire végre elszántuk magunkat az indulásra, hogy felfedezzük a másik nagy ősi templomot, a szintén vagy ezer éves buddhista Borobudurt. Bocsánat, hogy nem untatok senkit a száraz tényekkel, de én se tudom és ha megállnék utánanézni és kimásolni ide a saját szavaimmal a wikipedia vonatkozó szócikkét, abból megint minden lenne, csak haladás nem az útinaplóban. :)

Borobudur északnyugatra található Yogyakartától és kicsit távolabb, mint Prambanan, ezért ide busszal terveztünk eljutni. Kisétáltunk Adit-éktól a főútra, ahol már járt a TransYogya busz. Ehhez egy a TransJakarta-éhoz hasonló emelvényre épített, apró fedett buszmegállókabinban kellett várakoznunk, ahol az egy fős személyzetnél jegyet is tudtunk venni. A srác ahelyett, hogy valami értelmes dologgal töltötte volna az amúgy kb. kétharmadrészt üresjárattal teli munkaidejét, csak tévét nézett. Pedig ez a buszmegállós meló micsoda jó tanulói munka lehetne. Csak néha jön egy-egy utas, nekik jegyet adni, elvenni a pénzt, és beengedi őket a buszmegállóba… Ennyi. :) Na mindegy, ez igazából az ő baja, én csak azt írtam le, én mit tennék a helyében. A busz apró volt és úgy dobált végig, hogy egy normális fényképet nem bírtam róla készíteni egész úton. Egy, a város északi oldalában található buszállomáson átszálltunk egy, az előzőnél valamivel nagyobb busznak csúfolt négykerekű tákolmányra, ami már egyenest Borobudur mellett tett le minket. Kb. egy kilométert kellett innen még sétálnunk, amit nem kapkodtunk el, mert rögvest kis pihenőt tartottunk egy útmenti étteremben. Itt először csak a mosdóba akartunk elvonulni, de aztán felfedeztem a helyi ételt, ami nem volt más, mint a híres Bakso, a húsgombóc, amit itt ettünk először Indonéziában. Ez a Bakso később nagy kedvencünk lett, szóval fogunk majd még vele találkozni. Ez az étel nem más, mint általában kis tányér levesben adott néhány szürke színű húsgombóc, tésztával és néha valami kis zöldséggel, zöldhagymával vagy pirított hagymával. Hogy a húsgombóc miből készül, az ugye mindig rejtély, mert az anyaga, ha nem voltak benne nagyobb csont és porcdarabok, akkor általában elég homogén volt. Viszont ha van gusztusunk hozzá, ez egy olcsó és finom kaja, amit mindenütt, sok helyen még az utcákat járó kis kocsikból is árulnak egész Indonézia szerte.

Miután megettük életünk első baksoját, felsétáltunk Borobudurhoz, ahol a bejáratnál a Prambananhoz kísértetiesen hasonló, a külföldiek számára külön helyen található kapu várt ránk, kávéval és a helyi belépőárak sokszorosával. :) Mielőtt megkérdezitek, hogy miért nem adtuk ki magunkat helyinek: azért nem, mert három kilométerről látszik rajtunk, hogy külföldiek vagyunk. Az indonézek sötétebb bőrűek, más az arcuk, a beszédük, a viselkedésük, és az egész gondolkodásmódjuk és világnézetük is.

Odabent először egy kellemes parkon keresztül sétáltunk, ahol egy hosszú egyenes sétányra kiérve végre megpillantottuk a Borobudur-i templomot. Vagy nem is tudom, minek kéne hívni ezt a nagyjából négyzet alapú, lapos piramisszerű, több szintes, a lapjai közepénél lépcsős, körben folyosós, fent teraszos, sok apró buddhaszoborral és a falaiban rengeteg történetet mesélő körfaragvánnyal díszített óriás sztupát. Na, csak sikerült elég jól körbeírni. :) Ez egy nagy épület, talán megvan 100×100 méteres is, de ehhez képest nem olyan magas, épp csak a környező fák lombjai fölé ér, így nem akármilyen kilátást nyújt az őt megmászó kíváncsi turistának. És hogy kik ezek a turisták? Meglepő módon leginkább helyiek. Már Prambanan-nál is nagyon sok indonéz volt, de itt mintha még többen lettek volna. Van egy kezdetben még mókás, de nekünk, akik Bangladest is megjártuk és ott kiborultunk az ilyesmin, számunkra már a kezdetektől kicsit idegesítő szokásuk. De legalább ők kérdeznek, és már ez is nagyon értékelendő! :) Szóval az indonézek nagyon szeretnek fényképezkedni velünk. Nem lesifotósok és nem csak pusztán rólunk akarnak fényképet, hanem velünk. Velünk közös, beállított fotót szeretnének, ahol egy külföldi mellett állnak. Ugye az előbb írtam, hogy máshogy gondolkodnak, nekik a külföldi az egy a tévé képernyője mögül kiszökött, feltehetően anyagiakban gazdag és nagyon érdekes, izgalmas, az ővéüktől különböző és általuk vágyott világban, fantasztikus életet élő fantasztikus személyiség, akivel nagyon menő fényképezkedni. Igazából barátkozni annyira már nem, tehát ez sajnos a többségüknél megmaradt amolyan felszínes dolognak, hogy leszólítják a külföldit, fényképezkednek vele, netalán megkérdezik, hogy honnan való, aztán mennek tovább és jó esetben nem csak a következő külföldiig, hanem egy kicsit Borobudurt is megcsodálják. Persze tisztelet a kívételnek! :) Mi egy-két első alkalom után erre ráuntunk és én még néha egy-egy „Miért?”-re adott kielégítő válasz hallatán engedtem a közös fényképet, de Zita a saját lelki nyugalmát megőrizendő illedelmesen visszautasította ezeket a kéréseket. Ezzel szemmel láthatóan egyedül voltunk a külföldiek között ezért picit zavart minket, hogy talán most ezzel egy kicsit „bunkók” vagyunk, de talán mégsem voltunk azok, mert pl. beszélgetésre mi mindig nyitottak voltunk, csak a fotótól ódzkodtunk, de attól is inkább csak az első percekben. Akivel sikerült egy percnél többet beszélgetni azután is, hogy nemet mondtunk a fotóra, azt általában megkedveltük annyira, hogy utána megengedtük neki a közös fényképet. És hogy miért beszélek többes számban? Mert kb. átlag 5 percenként odajött hozzánk valaki, hogy szeretne egy közös fotót velünk. :) Erre készüljön fel, aki Indonéziába tervez látogatni, mert ez megint egy olyan dolog, ami lehet nagyon terhes is, de lehet egy nagyon jó módja a helyiekkel való kapcsolatteremtésnek és lehet irtó jó móka és lehetőség, pl. az indonéz nyelvtanulásra is.

És hogy egy kicsit Borobudurról is szóljak: ez a hely valahogy most jobban tetszett nekünk, mint Prambanan és talán nem csak azért, mert az előző napi élmény után ma már nem vártunk sokat tőle. Itt igaz nem sokat, de pár percre néha kisütött a nap és ezekben a percekben már fent a sztupa teraszos szintjein császkáltunk, és ilyenkor mindig rám tört az öt perc és szaladgáltam vissza az árnyékos szürkeségben már felfedezett fantasztikus fotótémákhoz, amelyek a napsütésben végre remek színekben pompáztak, igaz csak pár percig és azalatt is úgy kellett leimádkoznom a képről a sztupa tetején andalgó turistatömeget. :)

Az ilyesmin persze igyekeztem nem bosszankodni és vagy belefogni a képbe az embereket úgy, hogy ne vágjam őket derékban ketté, vagy türelmesen megvárni, amíg maguktól kisétálnak.

Voltak itt fent ülő buddhák, amelyek egy-két kivétellel mind be voltak burkolva rácsszerűen egymásba rakott kövekkel, magyarul apró sztupák belsejében ültek. Ezek nagyon jó látványt nyújtottak, különösen amikor felfedeztük, hogy ÉK felé háttérben ott magasodik a helyi nagy vulkán, a 2968m magas Merapi. Jáva szigete tele van ilyen óriási „pattanásokkal”, ha megnézitek a Google műholdképét domborzati nézetben, ezek mind gyönyörűen látszanak, tényleg mintha óriás pattanások lennének a Földünk felszínén. :)

Száz rupinak ötven a fele! …és a világ összes boldogsága öt szem krumpliban

Miután kiörömködtük, kicsodáltuk és kifényképeztük magunkat fent a sztupa tetején, lassan elindultunk kifelé. Ezúttal a szuvenír árusok sorait sikerült kikerülnünk a nagy parkolóban, de kifelé menet a parkban, a domb aljában elkapott egy egyéni akcióban árusító emberke, aki apró kőszobrokkal próbálta megcsinálni a kis szerencséjét. Hiába mondtam neki, hogy nekem sincs sok, ő csak erősködött, mire én gondoltam egyet, és kivettem a kezéből a szobrokat, majd éppolyan „agresszívan” mint ahogy ő próbálta nekünk, megpróbáltam eladni őket a sztupától hazafelé tartó indonézek tömegének. Ők mind mosolyogtak a szitun, hogy egy külföldi próbálja eladni nekik ezt a portékát, de az emberünk, igaz ő is mosolyogva, de visszakérte a szobrokat. Még egy kicsit folytattam a cirkuszt, hogy alkudoztam vele a jutalékomon, de nem tetszett neki a fifty-fifty ötlete. Pedig, ha még egy velünk közös fényképet is odaígértem volna a vevőknek a 100 rúpiás szobor mellé, tuti vették volna, mint a cukrot… :)

Lent a városban nem szaladtunk rögtön vissza a buszfordulóhoz, hanem megálltunk vacsorázni, mert már nagyon éhesek voltunk. Két útszéli fickó lett a barátunk, az egyikük olyan pálcikára felfűzött, spirálba összevágott krumplit sütött ki olajban, mint amilyet egyszer már láttunk Laoszban, Luang Prabangban, a másik pedig egy eddig még sosem látott, de aztán Indonéziában még sokat látott helyi édességet készített, amit Terang Bulan-nak hívnak. Ez egy vaskos vas serpenyőben kisütött lágy tészta, ami valahogy sütés közben megdagad és függőleges irányban légjáratok keletkeznek benne, vagyis puha levegős lesz. A tészta az mindig az alap és lehet kérni rá sajtot, csokoládé drazsét, tört mogyorót, vagy ezt mind együtt. Itt Indonéziában a sajt az nekik különlegesség, mint azt talán már írtam, még a shake tetejére is raknak belőle, ami nekünk persze őrültségnek tűnik, de náluk a sajt kuriózumnak számít, még akkor is, ha csak valami vacak ausztrál tejipari hulladékról van szó, ami még szobahőmérsékleten is eláll hónapokig („Cheddar”). Zitának ez a Terang Bulan nagy kedvence lett, sokszor ettük ezt az ételt, amit a megsütése után kettéhajtanak és feldarabolnak, majd papírdobozba teszik nekünk és így igazából egy „take-away food”-ról van szó. Perzse ezúttal ott helyben fogyasztottuk el, már csak azért is, mert én közben nem bírtam megállni, hogy ne kérjek újabb és újabb kisütött krumplispirálokat, annyira nagyon a gyengém ez a finomság, hogy azt el nem tudom mondani. Az elkészítéséről videót is készítettem és a végére annyira összebarátkoztunk a krumplis sráccal, hogy mikor az utolsó krumplim után már azt mondtam hogy elég, és elkészítettem ezt a videót, ez annyira tetszett neki, hogy kaptam tőle még egy krumplit ajándékba. Miután azt is jóízűen felfaltam, csak akkor eszméltem rá, hogy öt egész, szép nagyra termett, olajban kisütött burgonyát magamba tömtem kevesebb mint negyed óra alatt. Zita egész hazáig és még aztán több napon át csak „Öt krumplinak” becézett, és amikor csak eszébe jut ez a történet, mindig jókat kuncog rajtam, hogy milyen kis kapzsin, magamról megfeledkezve tudok enni, mikor igazán éhes vagyok. Pretty much all the time, vagyis ez kb. mindig így van. Velem nem lehet elfelezni egy szendvicset, csak úgy, ha kettétépjük, mert különben, ha Zita ideadja nekem az egészet, hogy egyem meg a felét, evés közben megfeledkezem arról, hogy csak a fele az enyém, és jó esetben csak furcsán néz rám közben a párom és hatalmasakat kuncog, míg én falom a szendvicset egészen az utolsó falatig és értetlenül nézek vissza rá, hogy miért néz rám így… Aztán a végén, mikor leesik, hogy megettem az ő részét is, akkor már mind a ketten hangosan kacagunk. :) Ez a jobbik eset, mert persze van, hogy ő is kívánta volna azt a falatot és akkor igazán mérges tud lenni rám. Erre a tulajdonságomra ő kitalált egy új szót rám, vagyis egy már létező szót, de rám más értelemben használja. De az már maradjon a mi titkunk, úgyhogy bocsi. :) Nekem is van egy kifejezésem az ő kék szemeire, amelyek az egyik percben úgy tudnak csillogni, hogy abban benne van az egész világ boldogsága, a másik percben meg olyan szigorúak tudnak lenni, hogy attól volt már felnőtt barátunk, aki komolyan megijedt. :)

Adit és Grace

Este nem jutottunk már haza a busszal, mert annyira elkrumpliztuk az időt, hogy az utolsó is elment már, mire az állomásra értünk. Megkérdeztünk több embert is, mert az első néhány válasz után még csak arra gondoltunk, hogy biztos riksások meg taxisok lódítanak nekünk, hogy elmenjünk velük tízszerannyiért, mint amennyibe a busz kerül, de sajnos nem erről volt szó, tényleg lekéstük az utolsó buszt is vissza Yogya-ba.

Persze emiatt egy percig sem estünk kétségbe, hanem rögtön a megoldásokon kezdtünk gondolkodni és egy perc múlva már kint is álltunk az út szélén és stoppoltunk. Így még jobb lesz, olcsóbban megússzuk és még további élményeket is gyűjtünk ennek a már amúgy is kerek napnak a végére! Egy fickó hamar felvett minket, rendes fazon volt, kérdeztem és mesélt a családjáról, a gyermekeiről, aztán még meg is hívott minket hozzájuk, hogy aludjunk éjszakára náluk, de mi ezt illedelmesen visszautasítottuk, mondván, hogy Yogya-ban már vár ránk Adit és Grace. A családjáról egyébként szántszándékkal kezdtem el kérdezni az elején, hogy gyorsan megtudjuk, hogy rendes ember-e. Mert egy családapa Ázsiában azért nagyon jó eséllyel rendes ember.

Ez a rendes ember sajnos csak a főútig tudod kivinni minket, ahol találtunk egy nagy placcot egy Indomaret előtt. Ez egy kis bolt, egy nagy nemzeti lánc egyik példánya, ilyenek szerte Indonézia-szerte vannak úton útfélen, és nagyjából mindegyikben azonosak az árak és a választék. Tudom, otthon az ilyesmi tök normális, de ez itt „nagy dolog”, vagy ha úgy tetszik, elképesztően fejlett. Ez egyébként csak néhány éve épült ki így, tehát itt még nagyon új dolog. A boltban tök értetlen volt a személyzet, hiába ektivitiztünk nekik kézzel-lábbal, annyit nem tudtak kinyögni hogy van-e busz, vagy sem. Persze mikor kiálltunk, hamar kiderült, hogy van busz, hisz kb. 10 perc múlva lefékezett egy modern légkondis mosntrum mellettünk. Gyorsan megbeszéltük velük az árat (nem volt olcsó, így már drágábbak lettünk, mint ha a menetrendszerinti busszal mentünk volna végig, de nem bántuk, örültünk, hogy hazajutunk), aztán én jól megfáztam a hideg légkondiban és még 3-4 napig taknyos maradtam. Na de ne ugorjunk ekkorát hirtelen előre, mert eztán még egy teljes napot Aditéknál maradtunk.

Eredetileg ezen az estén szerettünk volna nekik gulyáslevest készíteni, de mivel nagyon későn értünk haza, ezért úgy döntöttünk, hogy mivel ők úgysem bánják, ha maradunk még egy napot és mivel nekem úgyis volt bőven mit írnom e blogra, ezért másnap jóformán egész nap így tettem és este aztán a gulyáslevest is elkészítettük, ami a mi ajándékunk volt a kedves vendéglátóink felé, na és persze nagyszerű étek is egyben, ami a lelkünknek is jó volt. :)

Reggel a hozzávalókat egy zöldségekkel és friss hússal házaló mozgó árustól vettük meg, kb. 3 méterre Adit-ék bejárati ajtójától. :) Ilyen sokat kellett menni az alapanyagokért. :) Ez a hölgy minden reggel jön és dudál a motorbiciklijével, így csak ki kell sétálni a ház elé és aztán mindent meg lehet tőle vásárolni, igen jó áron. Az ilyesmi szerintem otthon is működhetne talán, ha a szabályok engedik, legalábbis bizonyos helyeken biztosan. Csak előtte mondjuk ki kell szórólapozni és be kell járatni a dolgot.

Aditék nappalijának sarkában volt egy furcsa, apró széfszerű doboz, amire rákérdeztem, hogy micsoda, mert széfnek túlságosan is szem előtt volt. Mint megtudtam, Adit előző munkahelyén sajtófotós volt és ez a széf valójában a kameráinak és az objektívéinek van, hogy távol tartsa őket a levegő magas páratartalmából kicsapódó nedvességtől. Mikor Adit elmondta, hogy a Reuters nemzetközi hírügynökségnek fotózott, akkor háromszor is visszakérdeztem, hogy tényleg Reuters-t mondott-e, mert mindezt olyan szerényen közölte, mintha csak azt mesélte volna, hogy „Igen, három évig sittet lapátoltam építkezéseken, ez volt a munkám!”. Vagy lehet hogy csak nem volt neki olyan izgalmas ez a munka, mint ahogy én azt elképzelem, elképzeltem. Elmesélte, hogy akkor is őt „riasztották”, amikor 2010-ben kitört a Merapi és a vulkánkitörés, a rengeteg lehulló forró vulkáni hamu és a földrengések iszonyú sok emberi áldozatot követeltek. Kint fotózta épp e szörnyűségeket a Yogya-tól délre található tengerparton, amikor előre figyelve hátrafelé lépett és megbotlott valamiben. Egy leszakadt emberi kézfejben esett el, és ez ott nem csak az egyetlen ilyen dolog volt, mert pár perc múlva annyira rosszul lett ezektől az élményektől, hogy el is hányta magát.

Egy másik, ennél sokkal jobb élménye az volt, amikor kiküldték a Fülöp-szigetekre, hogy készítsen képeket és riportot arról a keresztény csoportról, akik annyira elmentek extrémbe, hogy bizonyos ünnepségeken, ne kérdezzétek hogy pontosan miért, mert már nem emlékszem, de talán valamiféle bűnhődés képpen, vagy hogy így fizessenek a bűneikért, agyon csapdossák egymás hátát, de olyan szinten, hogy a résztvevők és a környék is egy merő vér lesz és talán még a hús is kilátszik az emberek hátából. Ez tényleg érdekes lehetett, na nem pont a sok vér és a szélsőséges csoport miatt, hanem csak úgy ott lenni, egy más kultúrában egy ilyen, amúgy kicsit elborult, de mindenképpen érdekes eseményről kutatni, kérdezni és fotózni. Adit egyébként ekkor ismerkedett meg a Couchsurfing-el, kérdezősködött az ismerősei között, hogy hogyan indulhatna el valamilyen szálon, hogyan teremthetne kapcsolatot Fülöp-szigetekiekkel, és ekkor ajánlották neki a CS-t, amit akkor sokat használt, de mióta megszületett a lányuk, nagyobb szünetet tartottak és hosszú idő óta mi voltunk náluk az első vendégek. Mindezt úgy, hogy ők hívtak meg magukhoz! :) Így amikor ezt megtudtuk, igazi nagy megtiszteltetésnek éreztük, hogy velük lehetünk.

A lányuk egyébként még kisbaba, talán egy éves forma csecsemő lehet, és nagyon édes volt, habár sajnos egy szomorú esemény miatt kicsit még passzív a korához képest, ugyanis a csöppség még nem hall semmit. Grace és Adit Borneón voltak Grace családjánál, amikor Grace elkapott valamilyen betegséget, amit nem is vett komolyan, hanem csak úgy kihordta lábon. Később kiderült, hogy terhes és aztán megszületett a kisbabájuk, és ahogy fejlődött, észrevették, hogy nem figyel oda egyáltalán a hangokra. Amikor elvitték a dokihoz, az megállíptotta, hogy Grace betegségének szövődményeként a baba sajnos károsodott, és ezért alig hall. Később, ha nagyobb lesz, kaphat hallókészüléket, de ezzel még várnak a szülei, hogy fejlődjön még egy kicsit. A helyzetet egyébként úgy tűnt, éretten és jól viselik, olyannyira hogy Adit azokban a napokban lépett ki a munkahelyéről, amikor mi náluk voltunk, azzal a céllal, hogy saját vállalkozást nyitnak, méghozzá egy óvodát, ahol hasonló, speciális törődést igénylő gyermekekre fognak napközben vigyázni és tanítgatni őket, fejleszteni a készségeiket. Mert gondolhatjátok, hogy az ilyesmiből Ázsiában még manapság is nagyon nagy hiány van.

Grace és Adit társaságában nagyon jól éreztük magunkat, igazán jólesett, hogy meghívtak minket az otthonukba és nagyon örülünk, hogy megismertük őket. Következő nap végre tényleg el tudtunk indulni és folytatódtak a kerékpáros kalandjaink, szinte rögvest, ahogy kiértünk az utcára. De erről majd a következő fejezetben, mert azt hiszem ez a 6 oldal két és fél nap történéseiről nem lett éppen túl tömör. :) De hát mit csináljak, ha egyszer csak így megy és így esik jól az írás. Örülök hogy egyáltalán ennyi mindenre emlékszem még, azt hittem a fele se fog ennek kibújni belőlem, de ahogy írtam, úgy jöttek elő az apró élmények, érzések és részletek. Remélem, most újra kedvet kapok az íráshoz és folytatni fogom a blogot, mert már nagyon nagy a lemaradás. Ezt behozni menet közben már nem lehet, csak úgy, hogy ha valahol egy hosszabb időre, akár több hétre is megállunk, ahol nekiállok nagyban írni és teszem ezt úgy, hogy közben nem nagyon történik velünk semmi új, amiről lehetne írni. Na de ehhez szerintem el kell majd vonulnunk valahová, mert velünk mindig történik valami. :)

A Gang és a haverok

Ahogy kigurultunk a vasútállomásról Yogyakartában, megcsörrent a telefonom. Bagus, Andi és Raditya már vártak ránk, ők három bringás, akikkel Warmshower-ön keresztül vettük fel a kapcsolatot. Szállást ugyan nem tudtak biztosítani nekünk, de már az önmagában nagyszerű volt, hogy elénk jöttek és úgy érkeztünk meg egy új városba, hogy rögtön volt három barátunk. Átgurultunk velük a másik vasútállomáshoz, amelynek déli oldalában több szállodát is jelölt a GPS-em és a Lonely Planet kis térképe. Ezek a szállók persze mind drágák voltak, de egy kis kóválygás és kérdezősködés után beírányítottak minket a „Gang 2”-be, ami nem más, mint egy kis sikátorszerű utca, vagyis inkább utcák hálózata.

Ezek az utcácskák tele voltak Losmen-ekkel, vagyis apró családi szállókkal. Végül mi is egy ilyenben szálltunk meg 70 ezer rúpiáért, vagyis kb. 1600 forintért. Egy utcára nyíló kis családi ház egyik hátsó szobáját kaptuk meg, az ágy és a táskák között már csak annyi helyünk maradt benne, hogy hátra tudjunk sétálni az egyszerű fürdőszobánkba. Ez persze most tökéletes volt nekünk, örültünk hogy van helyünk és hogy nem kellett érte 150 ezret fizetnünk. Máshol mindenütt ennyit vagy még többet kértek. Ezen az estén bár nagyon fáradtak voltunk, még nem tértünk egyből nyugovóra, csak bepakoltuk a bringákat és a táskákat a házba, majd miután a barátaink is lelakatolták az övéiket a szállónk előtt, gyalog indultunk el, hogy vacsora után nézzünk. Ehhez már elég késő volt, de miután körbejártunk egy háztömböt, azért még találtunk egy kis utcai warungot, itt kértünk teát és valamilyen rizses, zöldséges, fűszeres ételt tempével, ami nem más, mint szójabab pogácsa. Kicsit semleges, érdekes íze van, amolyan helyi vega fasírt, nem rossz kaja, és nagyon olcsó, Bagusnak ez a kedvence. :)

A barátaink nagyon örültek nekünk és kíváncsian kérdezgettek minket az útunkról, na és persze mi is őket az ő életükről, Indonéziáról. Bagus mint egyetemi hallgató van a városban, és Andi termékfotós, Raditya pedig egy őrült bringás, aznap mikor találkoztunk, egy 140km-es nap végén volt túl, letekert a várostól délre a tengerpartra, majd vissza. Könnyű volt őket megnevettetni mert már olyan fáradt voltam, hogy mindenféle hülyeséget összebeszéltem nekik, így ők különösen boldogok voltak, mert nem csak két egyszerű külföldi bringás barátjuk lett, hanem még bolondoztunk is. Jó volt velük lenni, de már mindketten nagyon vágytunk vízszintesben lenni Zitával, ezért megbeszéltük, hogy később még találkozunk.

Másnap csak késő délelőtt keltünk fel, és kimentünk sétálni a városba, azzal a céllal, hogy meglátogatjuk a híres Kratont, a királyi palotát, a város talán legnagyobb nevezetességét. Már maga a Gang, a kis utcánk is nagyszerű élményt nyújtott, nagyon hangulatos volt rajta keresztül sétálni, mert ugye az utca olyan szűk volt, hogy itt se riksás, se autós nem nagyon fért el. Egy terecske oldalában asztalon ételeket árultak, ide leültünk és én itt több kör pákwán-t felfaltam. Ez is egyfajta tempé volt, de bundában volt kirántva és így sokkal finomabb volt.

Ahogy tovább sétáltunk a Gangon, egy apró gyermek előzött ki minket, amint magabiztosan hajtotta a kis háromkerekű műanyag kerékpárját. Hát igen, ezt itt megteheti, amíg ki nem lép a Gangról a nagy utcára, addig itt biztonságban van, hiszen itt nincsenek járművek és biztosan a szomszédok is ismerik a csöppséget és a családját. Halkan a gyermek mögé osontam és megpróbáltam lefényképezni úgy, hogy az utcaképből is látszódjon valami a fotón. Azt hiszem ez jól sikerült, és a fénykép visszaad valamit a kedves kis utcánk szinte már idilli hangulatából.

A Malioboro utca

Ahogy kiértünk a kis sikátorunkból, egy kicsit más világ fogadott minket. Az utcán olykor-olykor elhaladt egy autó, leginkább taxik, de mégsem ők voltak többségben. Hanem a riksások. Ezeken a háromkerekű bringákon hátul ül a riksás, egy hagyományos nyergen, hagyományos hajtással és maga előtt tolja a kétszemélyes, tetős fotelt, amelynek kétoldalán van a két első kerék, és amelyben rengeteg a lábát az ég felé kilógató, békésen szunyókáló riksást láttunk. Ez így nekünk sokkal barátságosabb volt, mint mondjuk egy indiai riksás, aki proaktív módon próbálja árulni a szolgáltatását. Ők is leszólítgattak néha-néha, hogy „Transport? Royal Palace?”, de még nem volt idegesítő a dolog, főleg mert csak néhányuk tett így, sokan csak üldögéltek, szunyókáltak, cigarettáztak vagy mosolyogtak, nevettek ránk, amikor megkérdeztem, hogy szabad-e őket lefényképezni. :)

Ilyen elől beülős riksákat egyébként, ha jól emlékszem, még csak Vietnamban és Malajziában láttunk, de mindkét helyen kihalófélben volt és leginkább már csak az erre kíváncsi turistákat voltak hivatottak kiszolgálni, de érdemi személyszállítást már nem végeztek a városokban. Itt azonban még a helyiek is nagy előszeretettel igénybe veszik őket, és egyszer-kétszer mi is felszálltunk rájuk, persze csak azután, hogy megértettük velük a célállomásunk és megállapodtunk velük a konkrét árban, amit előre ki is fizettünk nekik.

Most először azonban még csak sétáltunk. Csodáltuk a pezsgő életet a városban, a riksák színesre pingált sárvédőit és az falakra festett érdekes graffitiket. Később hallottuk, hogy ezek a falfestmények teljesen legálisan kerültek a helyükre, hogy színesítsék a város képét, olyannyira, hogy állítólag még a festéket is a helyi önkormányzat adta a művészlelkű street art alkotóknak. Ez azért valljuk be, nem rossz és igazán nagyszerű, haladó ötlet, főleg ha azt is hozzávesszük, hogy még mindig Ázsiában vagyunk. :) Indonézia hozta nekünk sorra a meglepetéseket nap mint nap. Élveztünk itt lenni.

Ahogy kiértünk a Malioboro utcára, ami egy nagy Észak-Dél irányű főutca, tele boltokkal, úgy változott megint egyet az utcakép. Délnek sétáltunk a forgalmas utcán és sorra haladtunk el a szuvenír árusok és a lovas kocsik mellett. Itt is rengeteg riksást láttunk és felfedeztük, hogy az utca enyhén délnek lejt, mert akik ebbe az irányba, a Kraton felé hajtottak, azoknak alig kellett hajtani, míg hazafelé, amikor felszálltunk mi magunk is egy ilyen járgányra, nagyon megdolgoztattuk szegény emberünket.

Az utcán egyébként mindig volt mit nézni, itt fedeztük fel például a geek-eknek való papucsot, amelynek talpán egy Qwerty billentyűzet mintája figyelt. Ugyanitt láttunk magasított bringán hajtó fiatalokat és az egyik sarkon, a piroslámpánál a kocsisor előtt egy bringás várakozóhelyet felfestve az aszfaltra. Ha ködös és fáradt szemmel nézzük Indonézia is csak egy koszos és kaotikus ázsiai ország, de ha kicsit jobban kinyitjuk a szemünket (amit nem nehéz, amikor ennyi csoda van körülöttünk), akkor észrevesszük ezeket a nagyszerű törekvéseket, és nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én nem tudok nem örülni, amikor ilyen dolgokat látok. Mert ilyet eddig, ha jól emlékszem, eddig még csak Amszterdamban és Koppenhágában láttam. És erre most itt, Indonéziában, Yogyakartában a következőt! :)

A Kraton, avagy a királyi palota és a gigantikus tyúkketrec

Ezen a hétfőn, amikor először elsétáltunk a Kratonhoz, végül nem mentünk be, mert egy nagyon kedves turistainformációs srác elmondta nekünk, hogy más napokon a délelőtti órákban táncos és zenés előadások vannak, amelyek a belépőjeggyel ingyenesen megtekinthetők. Mivel ekkor már délután volt és különben is fáradtak voltunk, elhalasztottuk egy nappal a Kraton meglátogatását és hazamentünk a kis szobánkba, hogy kipihenjük a hajóút, Jakarta és a vonatút alatt bennünk felgyülemlett úti fáradalmakat. :) Nem emlékszem pontosan mit csináltunk már, de talán Zita olvashatott, én naplót írtam és biztosan valami filmet is megnéztünk az este. A három jóbaráttal ismét összeültünk vacsorázni és kisétáltunk a Tugu-hoz, ami egy kis emlékmű egy nagy kereszteződés közepén.

Másnap már pihentebben és korábban ott voltunk a Kratonnál. Először egy külső részbe mentünk be, ami igazán nem nyűgözött le minket, néhány tetős, teraszszerű emelvényen ki volt állítva mindenféle dolog meg körbe lehetett járni egy ugyanilyen, díszes emelvényen, de igazából, ha csak ennyi lett volna a Kraton, akkor csalódás maradt volna számunkra. De nem ennyi volt. :) Egy kicsit hátrébb sétálva megtaláltuk a másik, nagy bejáratot, ahonnan már egy nagyobb túra indult (egy drágább belépőért), ezúttal is „ingyenes” idegenvezetéssel, de persze a végén azért illett borravalót adnunk a tradícionális ruhába öltözött, ki tudja mennyire hivatásos, de mindenesetre hivatalos, az angolt törten beszélő idegenvezetőnknek. Aki esetünkben egy kedves idős hölgy volt. Több udvart és múzeumépületet jártunk végig, ezek már önmagukban is szépek és hangulatosak voltak, csak épp az egy palotáról bennem élő képet nem nyújtották, de ez nem volt baj. :) Sok szép fotót készítettünk itt, és láttunk olyan kerámia vízszűrőket, amelyeket Bangladesben még mind a mai napig használnak és még mind a mai napig jobban működnek, mint a mai fogyasztói társadalom „igényeinek” gyártott műanyag unokáik. :) Itt meg ki voltak állítva egy múzeumban, ami valljuk be, azért elég vicces. :)

Aztán láttuk a király portréját, akinek olyan füle volt, mint a tündéknek a gyűrűk urában. Ez a hosszú fül a bölcsesség jele a hagyomány szerint, csak épp azt nem értem, hogy amíg Buddhának lefelé lóg hosszan a fülcimpája, addig a királynak és a tündéknek fölfelé csúcsos. Mi a különbség a kettő között?

A legérdekesebb talán az a ketrec volt, amit élőben is láttunk és több fotón is. Ilyen kör alapú óriási ketrecek alatt tartották a királyi utódokat csecsemőkorukban. A legenda szerint a gyermek mellé betettek különböző tárgyakat, és megfigyelték, hogy melyikhez nyúl legelőször a gyermek, mert úgy vélték, hogy az majd meghatározó lesz egész hátralévő életében. Ha pl. a mellérakott pénzhez kúszott oda először és fogta meg, akkor úgy tartották, hogy biztosan nagyon gazdag és tehetős lesz. Ha pedig mondjuk egy kis játékautóhoz vagy játékszekérhez, akkor biztosan jó szakember vagy mérnök lesz, ha pedig könyvet, akkor biztosan nagyon okos és művelt lesz. Zita most kiegészítette ezt a történetet azzal, hogy a „gigantikus tyúkketrec” alá akkor tették be a gyermeket, amikor annak a lába először érte a földet, ez volt az egésznek az apropója. Hogy ez a tyúkketreces sorsválasztás mennyire működik, nem tudom, de biztos van benne valami, hiszen ha a dologban hívő szülők a történet után úgy nevelik a gyermeket, ahogy az a tárgyakhoz a ketrecben viszonyult, akkor esélyesebb, hogy tényleg olyan ember lesz belőle, amilyen irányba terelgették. Csak ugye ekkor már nem sok köze az egésznek a (szerintem még más tudati szinten működő) apró gyermek választásához, vagyis van, vagyis csak kifordítva és nem közvetlenül. Igazából mindegy is, nem ez a lényeg, hanem hogy az egész dolog milyen aranyos és hogy megfogott minket. Annak ellenére is, hogy a ketrec maga számunkra elég meredeknek tűnt. :)

Kifelé menet meghallgattuk az aznapi előadást, amely egy Gamelán játék volt. Ez egy főleg ütős hangszerekből álló tradicionális történet, nagyon érdekes volt, állítólag közel kétezer éves művészeti ág, főleg egymásra hangolt ütős hangszereken adják elő férfiak és nők vegyesen, egy nagy, díszes tetővel fedett emelvényen. Mint „zene”, nem igazán jött be, de mint ősi művészet, nagyon érdekes volt:

Kint még egy ügyes boltos berángatott minket a batik boltjába, ahol rengeteg gyönyörű színes batikfestményt láthattunk. Ez tényleg érdekes volt és később Zita vissza is jött vásárolni egy képet.

A kratoni délelőtt előestéjén kaptunk egy Couchsurfing meghívást a külvárosba egy kedves fiatal házaspárhoz. Aznap ugye, mint már írtam, pihenőnapot tartottunk és ezért nem akartunk este kibiciklizni a külvárosba, pláne úgy nem, hogy másnap vissza kelljen jönni a Kratonhoz. Ezért miután letudtuk a Kratont, hazamentünk, összepakoltunk, felmálháztunk és elindultunk a városon át leendő barátainkhoz.

Útközben láttunk rengeteg street art graffitit a falakon és egy tetőtől talpig kosarakkal megpakolt robogóst. Aztán az egyik nagy kereszteződésnél egy gólyalábon mászkáló kis majmot, elég bizarr látvány volt:

Ami ezután jött, az a Prambanan és Borobudur, a két Yogya közeli ősi hindu és buddhista templom. Ezekről legközelebb mesélek majd.