Nászút a Föld körül » Yosemite Nemzeti Park

A Tioga-hágó és a Mono-tó

Arpi — Wed, 06 Aug 2014 18:00:55 +0000

Két nap kirándulás után továbbindultunk az egész eddigi utunk talán egyik legszebb vidékéről, a Tuolumne Meadows-tól. Tudtuk, hogy még több mint 500 méter szintemelkedés vár ránk rögtön a nap elején, ezért igyekeztünk korán elindulni. Ez magunkhoz képest sikerült is, és meglepetésemre az úton egyre csak arra lettem figyelmes, hogy az előttem tekerő feleségem egyre jobban elhúz tőlem.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Zitába belebújt a kisördög, és csak ment és ment, jobban bírta mint én, és még élvezte is. Úgy látszik, hozzászokott a magashegyi, ritka levegőhöz. :)

…de az is lehet, hogy a “Lifesavers” gumicukortól táltosodott meg! :)

Gyönyörű erdőben haladtunk és csak egyszer álltunk meg pihenni, különben csak fotózni. Ahogy az erdő végetért, az út is ellaposodott és már látni véltük magunk előtt a hágót. Ha hátranéztünk, havas hegyek sorakoztak mögöttünk, körülöttünk pedig egy csodaszép rét zöldellt. Ez a környék is szép volt, de igazából ekkor már úgy éreztük, hogy ami mögöttünk van, annál szebbett elképzelni is nehéz, és annyi épp elég volt – most itt az ideje valami másnak.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Ez a tábla azt meséli el, hogy a mellettünk lévő fa, és az annak magjait kedvelő madár hogyan élnek együtt. Egyetlen ilyen madár egy év alatt akár 35 ezer (!!!) magot is elrejt a földbe vájt üregekbe. Egyszerre 80 magot is képes magánál tartani a madár, és ezeket akár 7 mérföld messze is elviszi. Óriási, nem? :)

Ehhez a máshoz nagyon jó határvonalat húzott az utunkban a Yosemite Nemzeti Park keleti kapuja, ami közvetlenül a hágóban helyezkedett el. A kapukhoz egy mosdóépület, egy parkoló és egy Trailhead is tartozott, és még egy padot is találtunk árnyékban, ahová le tudtunk ülni.

Alig látszik a képen, de hátul mögöttünk a bódéra ki van írva, hogy 9945 láb magasan vagyunk, vagyis 3030m-en. :)

Itt szusszantunk kicsit, falatoztunk, majd készítettünk egy fényképet jobb híján a kapuval a háttérben, aminek az oldalára ki volt akasztva egy apró tábla: 9945 feet. Igazán nőhetett volna még 55 lábbal magasabbra ez a nyereg, na meg az emberek is kitehettek volna egy nagyobb táblát, elvégre 3030m magasról beszélünk, és ez nem csak a Tioga-út legmagasabb pontja, hanem a legmagasabban áthaladó hágóút is a Sierra Nevada hegyláncon.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Miután felszereltem egy új módszerrel a timelapse kamerát a fejem mögé a kerékpárra, elindultunk lefelé. Mivel befelé a parkba jövet Billel érkeztünk, aki jegyvásárlás helyett csak intett a jegyszedőnek, most kicsit tartottunk attól, hogy mi lesz, ha kérik a jegyeinket a bódénál. De nem kérték, így megkezdhettük gondtalan lefelé suhanásunkat.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Két tónál is megálltunk, az elsőnél igazítani valamit Zita bringáján, a másodiknál pedig azért, mert ránk köszönt magyarul egy autóból egy fiatal lány. :) Ezen nagyon meglepődtünk, és persze odébb mindketten megálltunk, ahol erre tér adódott.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Egy osztrák-magyar párossal találkoztunk, jó negyed órát beszélgettünk és örömködtünk egymásnak, majd ki-ki ment tovább a saját tempójában. Megbeszéltük, hogy megpróbálunk még találkozni a Mono-tó környékén, de ez végül nem jött össze.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Tovább suhantunk először hatalmas sziklafalak között, majd az egyre tágasabbá váló gyönyörű völgy bal oldalában. Később még laposabb lett a táj és az egyik kanyarban feltűnt előttünk a Mono-tó és rajta a vulkáni sziget, ami egyben az egyik legfiatalabb földrajzi képződménye Észak-Amerikának.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Kiérve a 395-ös úthoz, ott balra fordultunk, majd pár kilométerrel később megérkeztünk Lee Vining városkájába, amit úgy is hívnak, mint a Yosemite kapuja. Minket jobban emlékeztetett egy kis vadnyugati településre, persze 21-ik századi stílusban, némi ráncfelvarrással és sokkal modernebben. Ennek első jele az volt, hogy az információs iroda mellett találtunk egy árnyékos helyen padokat, ahol nem csak, hogy ingyenes volt a wifi, hanem még konnektorokat is találtunk. Itt leállítottam a hágó óta pörgő timelapse videót, és néhány órára tábort vertünk. Az eredményt mi magunk is megnéztük, és nagyon tetszett! :)

Mivel Merced óta nem volt igazán internetünk, itt volt bőven mit elintézni, ráadásul azt is ki kellett találnunk, hogy hogyan és merre tovább. Mivel rengetegen mondták, hogy a Mono-tavi ingyenes, idegenvezetéses túrákat ki ne hagyjuk, ezért először a tó felé orientálódtunk, és csak utána tovább dél felé. Az információs irodában kétes információkat kaptunk, egyszer valaki azt mondta, hogy kempingezhetünk a tó déli partján a South Tufa nevű helytől keletre, máskor meg azt hallottuk, hogy oda engedély kell, de ahol az ilyet kapni, az az iroda már bezárt, ezért csak a tótól délre lévő ingyenes kempingekben tudunk táborozni éjszakára. Ez az ötlet nem túlságosan tetszett, mert a terepen nem sok fát láttunk, ez már forró, sivatagos környék volt, sokkal élettelenebb és kietlenebb, mint az a fenti földi paradicsom, ahonnan épp csak alágurultunk ebbe a melegbe. Ettől, és mert nem sikerült lezuhanyoznom a közeli kempingben, elég bugos lettem. A tény, hogy rosszkedvem lett, aztán még jobban zavart, ami tudom, hülyén hangzik, de ez történt. Ebből a lefelé spirálból Vern mentett ki minket. Az ő felesége, Terry az információs irodában dolgozik, és amikor megtudta, hogy miben mesterkedünk, szólt a férjének, Vernnek, aki jött és felajánlotta, hogy elvisz minket a pickupján az egyik tóközeli táborhelyhez. Ennek nagyon örültünk, mert rendesen megütött minket a hőség, szóval kicsit odavoltunk mind fizikailag, mind mentálisan. A segítségnek nagyon örültünk, és jót beszélgettünk Vernnel, aminek az lett az eredménye, hogy hazament és megkérdezte a feleségét, hogy maradhatuk-e náluk az éjszakára. Ezt már csak akkor tudtuk meg, amikor visszajött és elújságolta, hogy szeretettel látnak minket egy sarokra lévő otthonukban. Ennek rettentően őrültünk, ennél jobb dolog nem is történhetett volna velünk.

Vern azt is elmondta, hogy csak egy feltétele van, hogy “ne zargassuk őt sokat”, mert nemrég volt valami egészségügyi problémája, ami miatt nem beszélgethet, gondolkodhat sokat egy nap, csak néhány órát, és ezt ezen a napon már nagyjából betöltötte. Így az ilyenkor szokásosnál jóval kevesebbet beszélgettünk a kedves vendéglátóinkkal. Én pedig a hirtelen jött jóságtól megbolondultam és az egy órával ezelőtti búmat és fáradtságomat teljesen elfeledve, egy gyors hideg zuhany után nekiálltam megírni azt, amivel tele volt a fejem. A Yosemite Nemzeti Parkban minket ért élményekről írtam egy cikket az Over magazinba, ami majd a soron következő, 2014 augusztusi számukban fog megjelenni. Az íráshoz ihlet és jó körülmények kellenek, és ez most hirtelen mind megadatott, és még a lelkiismerfurdalás sem kellett hozzá, hogy nem a vendéglátóinkkal töltjük az időt, amikor ilyen nagyon kedvesek voltak velünk. Szóval köszönjétek ezt a cikket Vernnek, Terrynek és az erdélyi magyaroknak! :) Utóbbi csoportnak azért, mert Vern azért állt le velünk dumálni, mert magyarok voltunk, ugyanis nemrég voltak Erdélyben, és nagyon szép élményeket szereztek az ott élő magyarok által. Ebből kaptunk mi most egy apró kis viszonzást.

Reggel már többet tudtunk beszélgetni Vernnel, és mivel neki úgyis ki kellett vinnie a szabadba a kutyákat sétáltatni, felajánlotta, hogy kivisz minket a South Tufa nevű helyre biciklistül. Így aztán még 1-2 órát teremtett nekünk, amit biciklizés helyett az előző este megírt cikkekhez való képek kiválogatásával és vágásával töltöttem.

…és hogy mi várt ránk a South Tufa-nál, miért kellett ennyire odajutnunk? Egy újabb csoda, amit most csak pepitában mesélek el Nektek, mert egyszer egy Origo-cikk keretében már leírtam. Elsősorban csak természetről szóló cikket publikálni az Origo utazási rovatában kb. annyira esélyes, mint pornográf anyagot egy gyermekeknek szóló magazinban, ám ez nekem mégis sikerült. A legnagyobb poént, ami már valószínű a cikk címében benne lesz, most nem is lövöm le, csak apró ízelítőt adok abból, hogy mi minden láttunk az elsőre unalmasnak tűnő sóstó partján.

Ezek az úgynevezett mésztufa tornyok a tavon. Hogy hogyan jöttek létre és mi a szerepük a helyi élővilág létezésében, kiderül a cikkből! ;)

Látjátok azt a sok apró fekete pontot a kép jobb alsó sarka felé? Azok ott mind legyek! :)

A bal oldali légy körül azért van ilyen furcsa burok, mert néhány centiméterrel a víz felszinte alatt van! :o De nem halott. A hamarosan megjelenő cikkből minden titok kiderül! ;)

Bocsánat, hogy ilyen titokzatos vagyok, igazából szerettem volna itt már rögtön belinkelni a cikket, részben ezért is késett ez a bejegyzés. De a fő indok, amiért nem írok le itt most mindent, az nem az, mert szeretném, hogy az Origo cikket olvassátok inkább. Ők nem a cikkek nézettsége alapján fizetnek minket, nem erről van szó, csupán arról, hogy mivel megint egy hónap a lemaradás a blog és a valóság között, ezeket az amúgy fantasztikus élményeket nem írnám le még egyszer, inkább haladnék az útinaplóval. Ha megjelenik végre a cikkünk a Mono-tóról, azonnal kiteszem majd a Facebook oldalunkra és majd ide is belinkelem.

A Mono-tótól visszafelé a 395-ös útra mindössze 9km volt a táv, de mivel ez szinte végig felfelé volt, kezdetben murvás és szembeszeles úton, majd “csak” viharosan szembeszeles, de még mindig emelkedős úton, ezért ez beletelt egy órába is, ami végig kőkemény volt.

Persze ahogy az ilyenkor sokszor lenni szokott, egyben csodaszép is. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Az elágazásnál kb. másfél órát stoppoltunk, mire hirtelen rögtön két autó is megállt. Az egyikük nem pont délnek folytatta, hanem egy keletibb, másik útvonalon, így maradtunk a két sziklamászónkkal, akiknek apró autójának hátuljára tudtuk feltenni a bringákat.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Kb. fél órát, vagyis bringával fél napnyit vittek el minket a közeli Mammoth elágazásáig. Innen úgy döntöttünk, hogy mivel elég reménytelennek tűnik a stoppolás, és mivel van egy szállás-kontaktunk az innen már alig 60km-re lévő Bishopban, ezért megpróbálunk odáig elbiciklizni. Ebben az is segített minket, hogy az út nagy része lefelé volt. A Mono-tóhoz még csak 2000m-re ereszkedtünk le, és azt a sok szintet, amit a Tioga-hágóba menet felszedtünk, még közel sem adtunk le. Bolondok lennénk hát fölfelé biciklizni, lefelé meg stoppolni?! :) Így gondolkodtunk, és felmálházva a bringákat, nekieredtünk a távnak. Az utolsó nagy lefelé tetején újra felszereltük a timelapse kamerát, és megindultunk:

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Lent Bishopban, a még nagyobb forróságban, ami így késő esti órákra egyébként egész jól elült, Janék fogadtak minket, pontosabban csak Jan párja, Sophie, mert Jan lévén pékként dolgozik, már késő délután lefeküdt aludni, hogy fel tudjon kelni hajnali háromkor. Ezért a házban csöndben kellett maradnunk, ami mondjuk nem volt nehéz, mert az ott töltött idő nagy részét, amikor nem alvással töltöttük, akkor odakint egy közeli hamburgerezőben, ahová Sophie hívott meg minket. Miközben faltuk a finom szendvicseket az édes burgonyából kisütött sült krumplival és a tejes shakekkel (ezer hála mindezért Sophienak, aki meghívott minket a remek vacsorára), szenvedélyesen meséltünk a délkeleti-ázsiai élményeinkről, amelyeket azért osztottunk meg, mert még hasznukra válhat Sophieéknek, hiszen következő télen arra készülnek, hogy pár hetet eltöltenek Laoszban és környékén. Jan és Sophie egyébként mindketten hölgyek, igaz ez csak angol nyelv megkülönböztetése (she/he)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

miatt derült ki, ugyanis Jan már nem volt odahaza, mikor reggel felébredtünk, így ővele végül nem is sikerült találkoznunk. Ők egyébként már a második leszbikus pár, akik vendégül láttak minket, és ahogy egyszer Ausztráliában, úgy most sem tudtuk ezt előre, de ezzel nem is volt gond, mert éppolyan kedvesen, vagy talán még egy kicsit kedvesebben is fogadtak, mint bárki más. Aki pedig nem bírja a pókokat, most ne görgessen tovább, mert este, miután visszatértünk a vacsiból, Sophie még megmutatta a ház körül ólálkodó fekete-özvegyeket. Amelyek egyébként a közhiedelemmel ellentétben csak nagyon ritka esetben halálosak az emberre, pl. ha valakinek gyenge az immunrendszere, vagy apró gyermek és emellett még napokig nem jut kezeléshez.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Azért biztos ami biztos, bármennyire is erősnek, egészségesnek és felnőttnek gondoltuk magunkat, jobbnak láttuk a cuccainkat és saját magunkat is bepakolni a házba, távol e pókoktól. Este úgy dőltünk el a nappaliban a matracainkra, mintha csak elájultunk volna. Micsoda napok voltak ezek… :)

Történt 2014. július elsején és másodikán (hihetelen, hogy csak két nap, sokkal többnek tűnik még most is), bicikliztünk 33 és 67 kilométereket.

Yosemite #6 – Gyalog és búvárkodva Katedrális-tavaknál

Arpi — Fri, 01 Aug 2014 06:00:50 +0000

Megint képekben mesélek, részben mert legutóbb Facebookon jó visszajelzéseket kaptam Tőletek az előző ilyen stílusú poszthoz. Részben pedig mert megint egy olyan nap következik, amelyhez egyszerűen kevesek a szavaim. Jöjjenek tehát ismét csak képek, hosszabb-rövidebb leírásokkal. Előtte ha van kedvetek indítsátok el egyik legújabb kedvenc dalunkat zenei hangulat aláfestésnek, én is épp ezt hallgatom e bejegyzés szerkesztése közben nagy mosolyogva: Of Monsters and Men – Dirty Paws

A második nap a Tuolumne Meadows-i kempingből indulva most a Katedrális-tavakhoz kirándultunk el. Ez egy egynapos csillagtúra, néhány száz méter emelkedővel és talán 4 mérföld egy irányban.

Útközben láttunk repülés közben pattogó-csattogó hangot adó tücsökszerű lényeket, egyiküket sikerült közelről lencsevégre kapni

A Katedrális csúcs sziklatornyát először Észak felől pillantottuk meg – innen még nem tűnt különlegesnek… :)

Kezdetben meg voltam makkanva az előző napi futástól, de aztán Zitával mind a ketten rátaláltunk egy jó ritmusra, amiben aztán már jólesett a séta

Nem kis örömünkre később fehér felhők tűntek fel az égen. Ebből még jó kis timelapse videók is születhetnek ezen a napon! :)

Ahogy lekanyarodtunk a fő csapásról az Alsó Katedrális-tóhoz, és hátrafordultunk, ez a látvány tárult elénk :) – A Katedrális-csúcs! :)

A tóhoz menet a rétet ilyen kristálytiszta vízű csatornák szabdalták

Szinte hívott minket a víz – Ha kis gyerekek lettünk volna (kisebb testtel, hogy bele is férjünk) beleugrottunk volna és körbeúszkáltunk volna e gyönyörű vízi labirintusban :)

A tavat és a rétet ez a hosszú lapos szikla határolta – Itt mindent a jég formált

A patakokon nem volt könnyű az átkelés, Zita épített is egy gázlót az egyik helyen

Szép hely olvasáshoz :)

Az Alsó Katedrális-tó túlsó sarka

A vágatlan kép, elforgatás nélkül – Szitakötők kis szitakötőt készítenek :)

Jó volt kicsit pihenni e gyönyörű tó partján

Zita nagyon élvezte az ittlétet

Amíg a parton csodálkoztunk, az állványon a timelapse kamera is figyelt a Katedrális-csúcs felé:

A Felső Katedrális-tóhoz menet néhány virágot is felfedeztünk

…és menet egy bizonyos pontról nagyon érdekes szögben látszott a hegy :)

Az erdő szépségével nehezen tudtunk betelni

Az ott már a Felső Katedrális-tó! :)

Egy csavart törzsű fa

…és megérkeztünk a tó partjára! Valóban meseszép, ahogy reméltük.

A Felső Katedrális-tó és a Katedrális-csúcs

Megpróbáltuk körbesétálni a tavat, de egyszer csak ezen a sziklaperemen találtuk magunkat…

…ahonnan amúgy a kilátás sem volt gyenge :)

[caption id="" align="aligncenter" width="600"]…és körben a leutat is megtaláltuk a tó hátsó részéhez, ahol egy szikla árnyékában havat is találtunk

[/caption]

Erről a kilátásról készült egy ennél szerintünk még sokkal jobb panoráma is, amely nagy eséllyel pályázik majd a 2015-ös 360°bringa falinaptár áprilisi, kaliforniai oldalára :)

Nem bírtunk tovább tartózkodni a csábítástól, bemártóztunk a vízbe – ami amúgy nem volt olyan hideg, mint hittük, lent 2500m-en a völgyben a patak hidegebbnek tűnt, mint itt 2800m-en ez a tó

Könnyűbúvár maszk és légzőcső és vízálló kameratok is volt nálunk, és használtuk is őket:

Talán kár minden szóért, de nem bírom ki, hogy ne írjam le: fantasztikus volt ebben a tóban megfürödni, a természet egyik legszebb templomában voltunk, és ezt éreztük is, gyönyörű perceket töltöttünk itt.

Fürdés 2800 méterrel a tengerszint felett, egy meseszép tóban az érintetlen, csodaszép természet kellős közepén. Ahová kerékpárral és gyalog jöttünk fel, és ahol még a víz alatt is jól körbenézünk, ha már itt vagyunk. Hát van ennél jobb? :)

A tómeder puha iszapos volt…

…és ha nem vigyáztunk, hamar felkavartuk a mozgásunkkal, és ilyen lett tőle az amúgy gyönyörű tiszta víz :)

Nem bírtam hová lenni az örömömben, ezért átúsztam a tó túloldalára. De hiába, ott is nagyon boldog maradtam. :) Visszaúsztam Zitához, és ott se változott semmi! :D

Közben a felhők is alkottak

“Szia hegy, szia tó, jó volt itt lenni!” :)

Ez a benyúló szikladarab és a mellette lévő sziklasziget volt a strandhelyünk

Irány vissza a tó hátsó részéhez, fölkapni a timelapse kamerát

Az átjáró, itt tudtunk lejutni a sziklaperemről

Csak hogy ne legyen színtiszta rózsaszín az egész bejegyzés, elárulom hogy a tónak ezen hátsó fertáján, ahonnan a legszebb volt a kilátás, annyi apró szúnyog portyázott, hogy nem lehetett meglenni tőlük, szana-szét csíptek minket, fényképezni alig bírtam megállni. Viszont hála az égnek, csak itt voltak, és pl. a sziklaszirten, ahol fürödtünk, egyáltalán nem volt belőlük. A timelapse pedig, amit itt hátul hagytam kegyegni az állványon… :) Hát az mondhatjuk, hogy sikerült! :) A szemfülesek még egy mókust is fel tudnak rajta fedezni a bal alsó sarokban. :) A jobb alsó sarokban a fogaskerékra kattintva és a sebességet 2x-esre állítva pedig a felhők mozgását még látványosabbá tehetitek! ;)

A lapos sziklákra kicsit felmászva még izgalmasabb kilátást kaptunk

Már csak az ösvényt kéne megtalálni… :)

Kicsit elkóboroltunk…

Amit nem bántunk meg… :)

Mielőtt visszataláltunk volna az ösvényre (ami triviális volt, körben a hegyek miatt lehetetlenség lett volna eltévednünk) láttunk még néhány csodát :)

Zita megfigyelte, hogy ilyen íves sávokban nő csak a fű egy-két helyen… Arra már nem jöttünk rá, hogy miért?

Lefelé menet egy mókus igen közel engedett magához

Percekig hagyta magát fényképezni…

“Meg kell zabálni!” :) – Közben nagy serényen rágta lefelé a nála lévő magról a háncsot – az alábbi videófelvétel, bár az elején úgy tűnik, hogy gyorsított felvétel, de nem az. :) Még azt is kihallani rajta, ahogy eszik a kis állat! :)

Mivel a kemping környékéről az emberek már minden tüzifát összeszedtek, Zita visszafelé menet a törülközőjébe szedett egy nagy adagot a lehullott faágakból… Ez jól fog jönni még az esti tábortűzhöz! :)

Mire kiértünk az országútra, pont elment az aznapi utolsó ingyenes Shuttle Bus is, ezért stoppolni voltunk kénytelenek. – A kb. 10-ik autó állt meg nekünk, két indiai származású férfi egészen a kempingünk melletti közértig vitt minket, ahol találkoztunk egy hegymászó sráccal. Elmesélte, hogy ezen a napon mászták meg a Katedrális-csúcsot! :o

“Na de most hogy fogom meg a lábost?” :)

A késünk, amelyet több mint két évvel ezelőtt Kashgarban vettünk és amely miatt egyszer Laoszban bajba keveredtünk, most, egy lilahagyma felszelése közben azt mondta: “Elég!” :) Jól bírta, megszolgálta, szerettük. :)

A mai vacsoránk Sárgaborsófőzelék Tábortűz-módra, virslivel, lilahagymával és fokhagymás pirítóssal :)

Kettétört! :) Két nap alatt szét tudtunk égetni egy ekkora husángot

Olyan finom is volt, amennyire jól néz ki! :) Viszont egy dolgot nem értünk. Otthon én amióta az eszemet tudom, mint krémszerű sárgaborsó főzeléket ettem, de Zitának ezidáig egyszer sem sikerült ilyet produkálni (de egyre finomabbak, csak az állag nem hazai, pedig be is áztatta a lencsét egy műanyag vizespalackban egy nappal előtte…), és nem értjük, miért nem. Otthon a turmixgép is be lett vetve?!? (a választ édesanyámtól várom :D)

Na, ennyi volt mára, puszi haza! :) “Holnap”, azaz a blogon hétfőn indulunk fel a Tioga-hágóba. ;) Maradjatok velünk! :)

Történt egy csodaszép napon, 2014. június 30-án. Megírva és beszerkesztve július 29-én.

Yosemite #5 – A Tuolumne Meadows és az Elizabeth-tó

Arpi — Thu, 31 Jul 2014 06:00:03 +0000

Hét óra körül bújtunk ki a sátrunkból, majd a reggeli után valamikor 9 óra környékén indultunk neki a gyalogtúránknak. A kempingből először a közeli bolt felé vettük az irányt. Ez tulajdonképpen csak egy kisebb, de jól felszerelt vegyesbolt, ami egy nagyobb sátorépületben kapott helyett, kb. olyasmiben, mint amiben vidéken lagzikat szoktak rendezni. Ez valószínűleg azért van így, mert ugye az év 7-8 hónapjában ez az egész környék hóval van borítva, és a Tioga-út emiatt le van zárva, azért a néhány hótalpas, vagy sítúrázó emberért, aki erre téved nem érdemes fenntartani egy ekkora boltot. Ez a bolt egyébként a nyilvánvaló drágasága mellett is kedvencünk lett, ugyanis egyrészt a Yosemite-völgyi bolthoz képest nem volt drágább, másrészt az egyik sarokban (annak, akinek ez jól jöhet: a jégkrémes hűtő mellett) van egy „take it tor leave it” doboz, vagyis egy olyan doboz, amibe bárki bármilyen olyan holmit belepakolhat, amitől meg szeretne válni, mert pl. itt fejezte be a túráját vagy egyszerűen nem akarja tovább a hátizsákjában cipelni, de úgy gondolja, hogy másoknak jól jöhet. Na, hát itt sok jó dolgot találtunk, instant leveseket, konzerveket, szárított, fűszerezett krumplipüréket, és annyi tejport, hogy mindet el se hoztuk. :)

Így tartottuk távol a hangyákat az ételünktől – és a medvéket is, mert mindez a bear-boxben pihen :)

“Ha bárhol a kempingben medvét látsz, azonnal kergesd el!” :) – és ez komoly!

Papírdobozos bor! :o

Kitolható oldalú lakókocsi – ilyet sem láttunk még!

Mindezen cuccokkal persze nem terveztünk kirándulni, ezért rögvest visszasétáltunk a sátrunkhoz a domb tetejére, és bepakoltuk a frissen szerzett holmikat a medve ládába.

Séta a Tuolumne-réten

Ezután már tényleg elindultunk végre kirándulni. Kiérve a kempingből átkeltünk kelet felé a folyón, majd letérve az autóútról nekivágtunk a „meadow”-nak, vagyis a lápos, fás, füves rétnek. Ez először csalódás volt, mert a kinézett úton autók is közlekedhettek, de aztán hála az égnek, jött szembe egy sorompó, és annak túloldalán már nem kellett az autók által felvert port szívni. A rétről gyönyörű kilátás nyílt a környező hegyekre, köztük három kedvencünk, a… a fenébe, továbbadtam a szintén a dobozban talált jó kis tcpmap.net-ről letöltött topomap térképet, amin rajta volt ezeknek a hegyeknek a neve. Na, de legalább a két csúcsosabbra emlékszem. Sok hegyet itt csak dómnak (dome) hívnak, mert amikor itt gleccser volt, az még a tetejüket is ledarálta, így szép domború szikladarabokról van szó. Kivétel ez alól a két kedvencünk, a két csúcsos, az Unikornis-csúcs és a Katedrális-csúcs.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Persze a réten is volt mit nézni, mellettünk kanyargott a kristálytiszta Merced-patak (itt már inkább csak patak, s nem folyó), és közeledtünk a Soda Springs nevű helyhez, amiről egyelőre csak sejtéseink voltak. Mikor odaértünk, kiderült, hogy egy ásványokban, köztük a vörös színből ítélve vasban is gazdag forrásról van szó.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A víz csak úgy bugyog fölfelé a földből és a szomszédos információs táblák szerint erre még a geológusoknak nincsen semmi magyarázata. Merthogy itt, egy ilyen hegységben nem kéne ilyen fajta forrásnak lennie, de mégis van. :) A környéken lévő állatok nem kis örömére, ugyanis az ásványokban szuper gazdag vízből előszeretettel isznak, úgy látszik, tudják, érzik, hogy jó nekik. Pedig számomra elsőre az ízről a „rossz” jutna eszembe, hiszen csúnya vas íze van a víznek, megkóstoltuk. :)

A forrás mellett egy faházat is meglátogattunk, ahol egy kedves hölgy segítségünkre volt térképekkel és helyismerettel.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Itt kezdett körvonalazódni bennem, hogy ma már nem fogunk hosszabb túrára elmenni, ugyanis ahhoz egyrészt túl fáradtak vagyunk, másrészt túl késő van.

Az előző nap az út élményeitől felfűtve megálmodott gyalogtúrához pontosan ugyanezen út miatt most túl fáradtak voltunk. Főleg Zita, akit ekkor egy enyhébb ételmérgezés is legyengített. Így hát, ha nehezen is, de végül beláttam, hogy ma nem megyünk fel a Katedrális-tavakhoz.

Fürdés a Merced-patakban, 2500 méterrel a tengerszint felett

Úgy döntöttünk, hogy maradunk még egy napot ezen a gyönyörű helyen, és a mai napot csupán pihenésre használjuk. Ennek jegyében rögtön bele is csobbantunk a Merced-patak egyik kristálytiszta, meseszép mellékágába. Najó, azért nem volt az olyan rögtön, főleg Zitának nem, hiszen a víz elég hideg volt, de mivel egyúttal a gyönyörű áttetsző vize egyben nagyon hívogató is volt, végül győzött a víz, amibe némi vacakolás után mind a ketten nyakig bementünk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Sőt, később még a fényképezőt is bevittem, mert nagyon tetszett Zita napszemüvegében a tükörkép. :) Csuda egy hely volt ez és csuda egy pillanat, 2500 méteren megfürödni egy hegyi patakban, körben ilyen jég csiszolta, sziklás hegyekkel, meseszép fenyvesekkel.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Amikor terveztem az útvonalunkat odahaza, már akkor felfigyeltem a Yosemite Nemzeti Park szépségére, és már akkor elterveztem, hogy ha tehetjük, akkor majd megtekerjük a Tioga utat és átkelünk a hágón. És most itt voltunk, épp már csak egy fél napnyi tekerésre a hágótól. És milyen jó, hogy azóta rohanó, mindenen átszáguldó Árpiból, jól körbenéző, ezt is, meg azt is megnézzük, sznorkellezünk és kirándulunk is Árpivá transzformált át ez az út. :) Különben mindezek mellett csak úgy elszaladtunk volna. Ez a Tioga Road egyébként mint már írtam, az év nagy részében a hó miatt zárva van, és vissza lehet nézni a neten, melyik években mikor nyitották meg a forgalmat. Átlag hét évente előfordul, hogy akkora a hó, hogy az utat csak júliusban nyitják meg. Ez az év hál az égnek nem ilyen volt, de amikor ebbe belegondoltam, elhatároztam, hogy egyszer ide még vissza kell majd jönni télen is. :) Milyen békés és fehér lehet minden itt, amikor nem tud feljönni a tömeg az autókkal…?

A fürdőzés után még továbbsétáltunk a patak mentén és találtunk még egy gyönyörű fürdőhelyet, ahol még úszáshoz is elég sok hely van a nagy patakban, és a kilátás talán még jobb, mint a mi kis patakrészünkről.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Itt ugráltunk egy kicsit a vízből kiálló lapos, száraz sziklákon, majd átsétáltunk a főút túloldalán lévő információs központba, és vásároltunk egy adag képeslapot, valamint megnéztük a tárlatot. A látott képektől kicsit újra megvadultam, és elhatároztam, hogy ha visszaértünk a sátrunkhoz, ha bele szakad is a fáradt lábam, de elmegyek egyet futni, mert hát azt nem lehet, hogy a természetnek egy ilyen csodaszép templomában csak úgy üljek a fenekemen egy kempingben. Ebbe Zita is beleegyezett, hisz így csak 1-2 órára válunk szét egymástól, és közben ő is egész feltámadt. Hazafelé nem az ingyenes busszal mentünk, hanem a főúttól kicsit feljebb haladó ösvényen sétáltunk a ritka fenyvesben.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Itt egy patakparton sikerült lefényképeznem makróval egy színes kis lényt, amitől meg a fotózáshoz jött meg a kedvem, és nagy hangyákat kezdtem kergetni egy patakpartra dőlt fatörzsön – kevés sikerrel.

Gyalog és futva az Elizabeth-tó körül, nagyon lelkesen

A kempingbe visszaérve gyorsan öltöztem, magamhoz vettem két müzliszeletet, egy palack vizet, majd elindultam a kemping B loopjába, ahonnan az Elizabeth-tóhoz indult az ösvény. A kempingnek ezen ágában laknak a lovas vendégek, merthogy itt is lehet lovagolni… :o Egy autófordulónál valóban megtaláltam a Trailheaded, és gyorsan magam mögött hagytam a civilizációt. Fölfelé bármennyire is szerettem volna, nem bírtam futni, vagyis inkább nem találtam okosnak megpróbálni. 2500m-ről indultam fölfelé egy köves, poros ösvényen, és sejtettem, hogy ha tudnék is pár száz métert futni, utána úgy kifáradnék, hogy megbánnám, hogy megpróbáltam. Helyette jó tempósan kilépve haladtam fölfelé és nem egész fél óra alatt fel is értem a tóhoz.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Már a tópart előtt elkápráztatott a táj, és a tó maga pedig egészen káprázatos volt. El is indultam, hogy az óramutató járásával ellentétesen megkerüljem, és míg fölfelé jövet az erdőben csak egyszer-kétszer álltam meg fotózni, most nem győztem eleget kattintgatni a gépet.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A tó túloldalán egy kisebb mocsaras meadowt is kereszteztem, érdekes volt megfigyelni, hogy a kisebb erek mellette magas mohás kúpokon volt a legszárazabb végigugrálni.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Amúgy ez a rész nem volt nagyon kellemes, mert sok volt a szúnyog, és hát egyedül ugrabugráltam egy mocsarasban valahol 2700 és 2800 méter környékén.

Persze ez kedvemet nem sokat szegte, hamar átkeltem a nehéz részen és már a völggyel szemközti sziklákra szaladgáltam fel s le, hogy minél szebb fotót tudjak készíteni a tóról, a partján lévő meseszép fenyvesekről és a hátteret képező havas, sziklás hegyekről.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Csak egyféleképpen lehettem volna még egy icipicit boldogabb, ha Zita is velem van, de ez nem nagyon zavart, mert tudtam, hogy egykettőre megint lent leszek mellette és hogy holnap kipihenten együtt elkirándulunk talán még egy ennél is szebb helyre.

Lefelé menet csak úgy szikrázott az agyam a boldogságtól és a benne villanykörteként felgyulladó új és új ötletektől és álmoktól. Még azon is elgondolkodtam, hogy ez mitől van. Talán azért, mert lefelé futva minden lépésemre nagyon oda kellett hogy figyeljek és ez a folyamatosan erős koncentráció felpörgette az agyamat, egyfajta flow-élménybe keveredtem általa. Szó mi szó, rég voltam ilyen boldog, futás közben elhatároztam, hogy bárhogyan is, de ha hazaértünk, valahogy pénzt kell teremteni, na nem merő önzőségből vagy kapzsiságból, hanem mert a világ tele van ilyen gyönyörű szép helyekkel, és ezt a családunknak is látni kell, szeretném ezt megmutatni a szüleimnek, az anyósomnak, Kati néninek, a sógornőmnek, Ildinek, és szeretnék itt futni a barátaimmal, édesapámmal és a bátyámmal, szeretném megmutatni mindezt az ő gyermekeiknek és a mi leendő gyermekeinknek. Milyen szép is lenne így együtt itt lenni, egy lakóautóval és csak itt maradni egy hétig és felfedezni a környéket, megmutatni a gyerekeknek ezt a sok szép patakot és hegyet. Ezen az álmon nem sokat ábrándoztam, mert rögtön azon kezdtem el agyalni, hogy az ehhez szükséges pénzt és/vagy passzív jövedelmet hogy lehetne megteremteni. Aztán átváltottam a Steve Jobs könyv egyik fő tanulságára, miszerint csináljuk azt, ami érdekel minket, amiben jók vagyunk, ami a szenvedélyünk, és csináljuk azt jól, szenvedéllyel. És hogy ezzel ne csak a magunk hasznára legyünk, hanem másokéra is. Felötlött bennem, hogy mennyire nagyon szeretek futni és tájékozódási futni, és hogy mennyire sokat jelent nekem ez a sport, és hogy mennyi sokat adott. Elhatároztam, hogy amíg élek és mozogni tudok, mindig fogok tájfutni, és azon kezdtem el agyalni, hogy hogyan mutathatnánk meg ennek a gyönyörű sportnak a szépségét minél tágabb köröknek. A tájfutással ugyanis az a baj, hogy nehezen közvetíthető, és nem olyan látványos, mint mondjuk a foci vagy a kosárlabda. De manapság már, hála a technika fejlettségének, a mobilhálózatok nagy sávszélességének és az apró action-kameráknak, talán már csak pár év kell hozzá, hogy a legjobb futók fején vagy vállán ott legyen egy GoPro kamera, és élőben streamelve közvetítse azt, amit a futó lát, az alatta szaladó erdőt, a lihegését. Miközben egy GPS-es pulzusmérő óra a pulzusszámát és a pontos pozícióját is mutatná egy a célban és a tévében mindenki számára látható tájfutótérképen, mellé rajzolva az addigi útvonalát és azt, hogy az előző, legjobb időt futó versenyzők a rajtjuktól számított azonos időpillanatban hol jártak hozzá képest. Így mindjárt elképesztően izgalmassá lehetne tenni a tájfutást, és erre a jelenlegi technika tulajdonképpen már képes, csak egy 3G-vel vagy 4G-vel jól lefedett terep kell (mobil adótornyok már a pár évvel ezelőtti magyar VB-n is voltak), és egy olyan kamera, ami élőben tud streamelni ezen a mobilhálózaton keresztül. A többi már csak programozás kérdése. :)

Szóval ilyenek jártak a fejemben, míg vissza nem érkeztem a parkolóhoz. Ott aztán gondoltam egy merészet, és a még mindig gyönyörű szép, egyes zöld erdőben spontán iránymenetbe kezdtem. Térkép nem volt nálam, de besaccoltam hol lehet a Backpacker’s kemping dombja, és végül csisszre pontosan a szemem előtt tűnt fel a sátrunk Zitával. :) Nagyon nem tévedhettem volna, pár száz méterrel később vagy a Merced-patak, vagy a kemping megfogott volna, és amúgy is odataláltam volna, de így nagyobb élmény volt. Eufórikus hangulatban érkeztem vissza a Zitámhoz, letettem a teli kulacsot és kipakoltam a zsebeimből a két müzliszeletet, hozzájuk se nyúltam. Együtt elmentünk a patakhoz fürödni, de mivel már nem ért oda a nap, végül csak én csobbantam bele.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Útközben a bekötőút autók által felvert porát megsütötték a fákon át beszűrődő napsugarak, és szemközt a dóm megint aranyban úszott. Csoda ez itt mind körülöttünk.

Isteni finom vacsora tábortűzön sütve

És ennek a gyönyörű szép napnak még mindig nem volt vége. Mivel tegnap este megtudtuk a kemping mesterétől, hogy itt szabad a tűzifa gyűjtése a lehullott fákból, így is tettünk, majd tábortüzet raktunk, és megsütöttük a boltban reggel vásárolt kolbászokat. Kenyeret is pirítottunk, amit aztán jól bedörzsöltünk fokhagymával, és a kis serpenyőnkben vastag szelet lilahagymákat is kisütöttünk, és mindehhez még finom amerikai sárga mustárunk is volt. Valami isteni finom volt így együtt ez az étel, és nagyon élveztük ezt a lakomát.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

El is határoztuk, hogy ezt másnap is meg kell ismételni. Jó volt tábortűz körül ülni, és eszünkbe jutott, hogy ilyen élményünk nem is nagyon volt sok ezen az úton. Az előző tábortűz amit raktunk ezen az úton talán Pusztavacson volt még, a legeslegelső éjszakán, amikor még sokan barátok is velünk voltak ezen az úton. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

…és már alig van hátra egy év, újra megismételhetjük ezeket az élményeket Magyarországon, amikor hazatérünk majd. Ki tart velünk az utolsó 3-4 napon a határtól Budapestig? :)

Történt 2014. június 29-én. Ezen a napon nem bicikliztünk, csak gyalogoltunk. :) Plusz én futottam, de csak lefelé, nagy vidáman. :) Az írást ugyanezen a napon este kezdtem nagy lelkesedésemben, aminek az álmosságom vetett véget. Befejezve július 25-én, az akkorihoz hasonlóan nagy lelkesedéssel.

Yosemite #4 – Tovább a Tioga-hágóúton

Arpi — Wed, 30 Jul 2014 07:06:39 +0000

Reggel sikerült a nap előtt kelni, és igazán korán elindulni. Mivel minél előbb el akartuk hagyni a kempinget, ezért a tőle kb. egy kilométerre lévő elágazásnál reggeliztünk, a benzinkút melletti erdős részen reggeliztünk. Zita tápos rántottát sütött egy fatuskón.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Mindeközben egy állat is megjelent a környéken:

Újratöltöttük a palackjainkat a már ismert mosdóban, majd nekilódultunk a már ismert fölfelének. Hamar felértünk ugyanoda, ahová tegnap este is, és most sokkal könnyedebben, pihentebben haladtunk. Az emelkedő azért kivett belőlünk, de szép is volt, főleg hogy tudtuk, hamarosan lankásabb lesz és még egy kisebb lefelé is lesz közben.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Később valóban megérkeztünk a lankásabb részre és pár kilométer lejtőnk is volt. A táj változott, egybefüggő szikla hegyoldal mellett tekertünk, majd egy takaros ki tó partján elmajaszoltunk egy müzliszeletet.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Az ebédünket a grafikonon látható 49-ik kilométernél, abban a “mélyedésben” költöttük el, ami valójában a Yosemite-patak völgye volt. Ahogy leért az utunk a völgy aljába, már gyönyörű, nyílt terepen tekertünk, hatalmas jó kilátással a sziklás, fenyőerdős tájra. Itt aztán mindent lecsiszolt laposra a jég, de ezek a fenyők még ebben a sziklában is képesek erős gyökeret verni! :) A patak mellett az útról lekanyarodva egy kellemes patakparti pihenőhelyen ebédeltünk meg.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Kiadós adagot főztünk, amiből későbbre is maradt. Mellettünk egy denveri család piknikezett, és mintha csak értették volna Zita magyar sóhaját egy hideg üdítő után, pár perccel az érkezésünk után hideg görögdinnye szeletekkel és üdítővel kínáltak minket. Az anyuka olyan fiatalos volt, hogy inkább néztem volna a gyermekei testvérének, mint anyjának. Ebéd után a már előzőleg a fekete zuhanyzsákba a napra kitett, és az ebédünk alatt felmelegedett vízből lezuhanyoztunk, majd a patakot és a helyi madárvilág egyik gyönyörű színes példányát szemügyre véve lassan szedelődzködni kezdtünk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Ez ugyanaz a patak, ami tegnap aláömlött abból a hatalmas magasságból a Yosemite-völgybe. Most több mint 1000 méterrel feljebb voltunk, messze a vízesés felett. Indult is innen egy Trail, ami egyenesen a Camp 4-ba vezetett volna minket kb. fél napnyi séta után. Biciklivel kicsit hosszabb volt az út idáig, de ahogy belegondoltunk ebbe a hatalmas magasságba, nagyon tetszett a gondolat, hogy kevesebb mint 24 óra alatt (mert tegnap elég későn hagytuk el a völgyet) feljutottunk ide ennyi sok cuccot – a csigaházunkat – is magunkkal hozva, pusztán a saját erőnkből.

Innen egy jó kétszáz méteres mászás következett, majd hullámos táj, hol egy apróbb hágót másztunk meg és száguldottunk le a túloldalán, hol lapos, alig észrevehetően emelkedő úton tekertünk. A táj közben egészen elképesztő volt, csak úgy ámultunk kanyarról kanyarra. Egy helyen hatalmas fák nőttek ki a szinte vízszinted sziklafalból, és törtek a magasba felettünk. Aztán jött még egy mászás, aztán még egy lefelé.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Mígnem ki kilyukadtunk egy tágas kilátással bíró kanyarban, ahol egy széles parkoló is szolgált azon autósok számára, akik erre a kilátásra kíváncsiak voltak. Ez volt az Olmsted Point, ahonnan most egy teljesen más szögből, fölülről és a távolból láthattunk a Half Dome-ot a látóhatár végében. Ez egyben egyébként a Tuolumne Meadows környékén fel-alá közlekedő szintén ingyenes shuttle busz nyugati állomása is egyben. A keleti már fent van a Tioga hágóban, 3030m magasan.

Az Olmsted Pointon megálltunk mi is egy kicsit, és kimásztunk egy közeli szikladómra is nézelődni, ennek a tetején egy apró fa nőtt ki a sziklából, mintha csak azért lett volna ott, hogy egy kis árnyékot adjon a kilátásban gyönyörködőknek. Nem semmi táj volt ez, szinte nem is lehetett eleget csodálni, olyan gyönyörű volt.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Alig hagytuk el a parkolót, egy hosszú balrakanyarban az út jobb oldalán feltűnt egy festőien szép táj közepén a Teyana Lake. Ez megint olyan látvány volt, amivel nehezen lehetett betelni a rövid megálló alatt, de nekünk már nem jutott ennél több, közel volt a naplemente időpontja és nekünk még hátra volt egy utolsó nagyobb mászás (a grafikonon a 75. kilométertől) a Tuolumne Meadows kempingjéig.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Legurultunk a tó partjára, ahol egy kicsit kisétáltunk a partjára, de ott annyi szűnyog volt, hogy hamar meg is untuk a látványt néhány fotó után.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Folytattuk a bringákon a tó partján, majd miután elhagytuk azt és elkezdődött a mászás, megálltunk az út szélén némi kalóráit magunkhoz venni, mert Zitánál kezdett lemerülni a tank. Ami azt illeti, nekem is jól estek a falatok, bár én még bírtam volna a végéig, én nagyobb mazohista vagyok, mint a feleségem. Ha kell, az összeesésig/eléhezésig is ki tudom hajtani magam, és erre sajnos hajlamos is vagyok, úgyhogy ilyenkor jó, hogy itt van Zita és megállít, hogy együnk, pihenjünk.

Leküzdöttük ezt az utolsó emelkedőt is, és lefelé száguldva először újabb dómszerű sziklacsúcsok tüntek fel előttünk, majd a Tuolumne Meadows széles, lapos rétje, de ekkor már javában szürkült, csak a hegyek tetején sárgállot a nap, de a táj nagy része már szürke volt a végtelen hosszúra nyúlt árnyékoktól.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Lekanyarodtunk az Information Centernél, de az már zárva volt. Egy kolléga viszont épp ekkor érkezett meg a szálláshoz, aki elmondta, hogy menjünk a kempinbe, mert amikor ő onnan eljött, még volt néhány hely, és van ott Backpacker’s campsite is. Mire odaérünk, a bódéban már nem volt senki, de a kempingfelelőst megtaláltuk, és megengedte nekünk, hogy a közeli dombtetőn lévő Backpacker’s kempingben két éjszakát is eltöltsünk egymás után. A szabály elvileg az, hogy a gyalogtúránk előtti és az azt követő éjszakán szabad használnunk ezt a kempinget, és hát mi másnap gyalogtúrázni terveztünk, csak éppen nem több napos, hosszú túrára terveztünk indulni, hanem csak dayhikes-ra vagyis egynapos gyalogtúrára. Szóval így kiforgatva a szabályokat a két éjszakára amúgy is lehetőség lenne, de mi azért jobbnak láttuk megbeszélni. Már sötétben toltuk fel a dombra a bringákat, amelynek az oldala természetesen meredek és csúszos volt, csak hogy még legyen egy kis utolsó kihívásunk itt 2500 méter magasan.

A Yosemite-patak völgyéből kimászva a nyeregben indítottam egy timelapse felvételt a mögém szerelt kamerával, de mivel 15fps-re állítottam a sebességét, elég hosszú lett és számotokra talán unalmas. Azért ha valaki szeretné így is átérezni a leírt élményeket, kattintson a Play gombra! ;)

Történt 2014. június 28-án, tekertünk 67km-t 9,8km/h-s átlaggal, közben kb. 1200m mászva, nettó 6 óra 49 perc alatt. Fotók kiválogatva, átnevezve, átméretezve, berendezve, beillesztve és az egész a videókkal összeszerkesztve (ez több idő mint megírni az egészet), és megírva július 25-én. :)

Yosemite #3 – Fel az égig érő fákig

Arpi — Tue, 29 Jul 2014 06:00:11 +0000

A Yosemite völgyből nagyon nehezen indultunk el, nagyon megszerettük ezt a helyet. De azt is tudtuk, hogy máshol éppilyen szép vagy még szebb lehet, ezért utolsó este pakolni kezdtünk, majd reggel folytattuk a sátorfánk fölszedését. Ez lassacskán ment, sok holmink van, nálam még hagyján, hiszen nálam néhány nagy holmi van, de Zitánál sok apró, ezért neki nehezebb pakolnia.

26 ezer kilométer

Azért elkészültünk valahogy a délelőtt folyamán, és még két másik túrakerékpárossal is sikerült eszmét cserélni, valamint néhány holmit az utolsó pillanatig tölteni a mosdóban lévő konnektorokról.

Nem indultunk el egyből kifelé a völgyből, mert még nem sikerült jó fotókat készítenünk ezekben a reggeli fényekben amikor a Nap szépen megvilágítja a völgy északi oldalában magasodó sziklafalakat, és a vízesések vízesését, a Yosemite Falls.

A Yosemite Falls, végre teljes pompájában – teljes fényárban :)

Ezt most pótoltuk, gurultunk egy néhány kilométeres kört a völgy közepében, és közben meg-meg álltunk ismét megcsodálni ezt a gyönyörű tájat, amelyben 5 napig laktunk. És most végre árnyék nélküli fotókat is sikerült lőni, ezt kihasználva egyben a 26000km-t is megünnepeltük. Ezt valahol felfelé jövet kellett volna, ha méterre pontosak akartunk volna lenni, de akkor volt nagyobb bajunk is ennél, és azt is sejtettük, hogy itt jobb hátteret találunk majd a 26 ezres fotóhoz. :)

26!

Miközben ezt a képet komponáltuk, egy magyar páros észrevett minket és odajöttek köszönni. :) Ők egyébként nem az első magyarok voltak a Yosemiteben, előző nap is leszólított minket a gyalogos hídon egy férfi, aki a párjára várt épp. :) Kicsi a világ, és tele magyarokkal. :) Nekünk pedig már csak 14 ezer kilométer van hátra hazáig. Repül az idő és repülnek vele a kilométerek. Furcsa, de ez már nem tűnik soknak. :) Pedig azért még van hátra bőven.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A fényképezkedés után még megcsodáltuk a patakot is utoljára, aztán elindultunk kifelé a völgyből.

Otthon egy pickup platón és turisták tömege, akiket egy nyerges vontató húz végig a tájon

Láttunk egy érdekes lakókocsit, amit egy pickup tetejére szereltek fel, aztán pedig egy útszéli pihenőhelyen egy zöld kamionnyi turistát.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Viccesen néztek ki, ahogy a hosszú járgány elejében előttük ült velük szemben egy kalapos ranger és osztotta nekik az észt. Meg hogy az egészet egy nyerges vontató húzta. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Egyébként nem véletlenül álltak meg itt, pár métert a patak felé sétálva gyönyörű kilátás nyílt a völgyre.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Nincs az a meredek, amit ne lehetne leküzdeni egy kis Nutellával :)

Innen már csak pár kilométer volt az elágazás, ahonnan elindult a fölfelé menetelünk

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Tudtuk, hogy innen most 10km meredek fölfelé vár ránk, olyan meredek, amilyen aztán sehol máshol nem lesz később a hágóig. Erre próbáltunk fizikailag és lelkileg is felkészülni, elvégre az előző nagy fölfelé mindkét értelemben megviselt minket kicsit. Most pozitívan csalódtunk magunkban. Bár már javában tűzött a délutáni nap, mi mégis szépen és viszonylag kényelmesen haladtunk fölfelé. Úgy látszik sikerült kipiheni magunkat és az az előző gyengeség, amikor stoppolnunk is kellett, már a múlté. Szépen haraptuk a fölfelét, jól haladtunk, kisebb alagutakat kereszteztünk, balra tőlünk szakadék volt a korlát túloldalán, jobbra pedig sziklafal magasodott fölénk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Egy pihenőhelyen megálltunk szusszani és a tájat álló helyzetből is megcsodálni. Ekkor állt meg mellettünk Thomas Chicagoból, hasonló okokból: nekik az autó fékeit kellett pihentetni a lefelében. Thomas első üdvözlő kérdésére kicsit pimaszul válaszoltunk. Kérdezte, hogy “Are you biking around?” vagyis hogy biciklizünk-e a környéken? – Erre mi azt válaszoltunk, hogy nem, nem, mi sznorkellingezni jöttünk. :) Persze ő csak köszönni akart ezzel és valahogy beszélgetést kezdeményezni, tehát nem voltunk vele igazságosak ezzel a pimasz válasszal, de ő vette a lapot, nem vette magára, annyira nem, hogy ivóvizet és élelmet ajándékozott nekünk. A néhány zöldség és gyümölcs után mégegyet fordult az autótól és egy félig teli üveg Nutellával tért vissza! Ez volt a Jolly Joker! :) Később hála az égnek írt nekünk egy e-mailt, amire válaszolva meg tudtuk köszönni a kedvességét, és el is tudtuk küldeni neki ezt a videót, amit neki dedikáltunk:

Ugyanis az egész videó ötlete néhány kilométerrel feljebb, egy hosszabb alagút előtti pihenőhelyen úgy jött, hogy megkívántuk ezt a bizonyos Nutellát, és mivel volt is nálunk még pár szelet kenyér az előző napokról, lakmároztunk is belőle egy jót az út jobb oldalán lévő fák árnyékában. Mindeközben a túloldalt a korlát mellett a napon az állványra felállítottuk a timelapse kamerát, ami bőszen kattogtatta a képeket minden másodpercben. :) Köszönjük a Nutellát Thomas, nélküled ez a videó nem jöhetett volna létre! ;)

Háromezer éves fák árnyékában

Az alagút után megváltozott a táj, az út ugyanolyan meredek maradt és mi ugyanolyan töretlenül haladtunk fölfelé rajta, de a táj már kevésbé volt kitett és kevésbé volt fákkal borított. Vihar vagy erdőtűz tarolhatott itt nemrég, messze elláttunk a távolba a fák hiányában.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Feljebb beértünk ismét az erdőbe, ahol néha már árnyékot is élvezhettünk hosszabb-rövidebb ideig.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Az elágazásnál, ami egyben a 10km-es meredek szakasz végét is jelentette, feltöltöttük vízkészleteinket és vettünk egy csomag kenyeret, illetve egyet az utolsó, félig rohadt hagymák egyikéből – utóbbit megkaptuk jelképes fél dollárért.

Innen már csak egy kilométerre volt a Tuolumne Grove nevű hely, ahol az óriás mamutfenyőket terveztük megcsodálni. A parkolóval szemben egy gyönyörű napfényes mező, egy “Meadow”, vagyis erdővel körülvett rét terült el

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A parkolóban leláncoltuk a bringákat, átpakoltunk minden értéket a hátizsákba, túracipőt húztunk, és elindultunk lefelé az egy mérföldesnek mondott úton a fákhoz. Azért nem mentünk le a biciklikkel, mert ezen az úton nem kevés szintet is leadtunk, amit aztán visszafelé a főúthoz menet vissza kellett volna másznunk. Így fáradtságban és valószínű időben is többe került volna a biciklikkel lemenni a fákhoz, na meg abban sem voltunk biztosak, hogy egyáltalán szabad-e, és ha igen, akkor lehetséges-e a mi megpakolt fekvőkerékpárjainkkal. Értsd van-e elég jó minőségű a régi Tioga-út, amin a gyalogtúránk vitt le a fákhoz. Ezen út kezdeténél és aztán a fáknál is rengeteg információs tábla mesélt nekünk a részletekről.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Lent végre megpillantottuk az első óriásfát, valóban hatalmas volt, nem csak magasságában, hanem a törzsének szélességében is. Egy kis körtúrán több ilyen Sequiosa-fát is láttunk, egyik hatalmasabb volt mint a másik.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Amire viszont nem számítottunk, hogy itt találjuk azt a fát is, amit már ezelőtt képeken többször láttunk, amin keresztül vezet az út. Amikor ezt én először láttam, felháborodtam rajta: miért kellett megölni egy ilyen hatalmas élőlényt egy ilyen alagút kedvéért? Itt végre megtudtam a megnyugtató igazságot. Amikor 1840 környékén megtalálták ezt a fát, már halott volt, és később az útépítők úgy gondolták, hogy jó lenne keresztül vinni rajta az utat, ezért a halott fa törzsébe egy alagutat vájtak. Így már oké, így már mi is nyugodtabban álltunk be az egykori faóriás alá egy fényképre. És igen, valóban kár, hogy ezt nem a bringákkal tettük meg, de ez van, ennek kell örülni. És mi örültünk is, nem is gondoltunk olyasmire, hogy hogyan lehetne még szebb ez a pillanat, mert épp elég szép volt ez már így is, be sem tudtunk telni vele igazán.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Bár a fa már rég halott, de valójában mégis valahol élő, mert még rengeteg élőlénynek ad otthon több száz évvel a halála után is. Köztük egyet Zitának sikerült is kiszúrnia videózás közben, egy aranyos kis csíkos hátú mókus szaladgált a fán, amely valószínűleg az otthona is volt egyben.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Odébb egy kidőlt óriásfenyőt is találtunk, amelynek így a gyökérzete is jól látható volt, valamint be lehetett mászni egészen mélyen az üreges törzsének a közepébe, amit Zita meg is tett.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Nagyon érdekes volt ezek között az óriásfák között mászkálni, főleg azután, hogy megtudtuk, hogy ezek a fák 100 méter magasra is megnőhetnek és a törzsük akár 10 méter széles is lehet, a koruk pedig 2-3000 éves is lehet. Megérinteni egy ilyen régóta itt álló élőlényt és belegondolni, hogy míg mi emberek civilizációkat építettünk fel, míg azok romba dőltek, míg világháborúkat vívtunk és míg ipari és emberi forradalmakat vívtunk és fenekestül többször felforgattuk az egyre csak gyorsuló, ki tudja hová szaladó világunkat, addig ez a fa csak itt állt, és állt és állt… és még most is áll. Ez nagyon érdekes és csodás érzés volt, és ezalatt a fák alatt állva megint, mint oly sokszor a természetben jelentéktelenül aprónak éreztük magunkat, ami azért volt jó érzés, mert az összes emberi problémánk, aggályunk és nehézségeink is hirtelen nagyon aprónak tűntek.

Medvék helyett montereyi fiatalokkal töltjük az estét

Visszafelé sétálva megéheztünk, és mert már bőven a délutánban jártunk, ezért eldöntöttük, hogy most felfaljuk azt az prémium instant kaját, amit még Új-Zélandon kaptunk vagy 4 hónappal ezelőtt egy kedves Warmshowers-es házaspártól. A késői ebédünk így nagyon gyorsan elkészült, és valóban finom és tartalmas volt, ahogy a csomagolása ígérte.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Főzés közben pedig még egy medvét is láttunk, tőlünk pár méterrel lejjebb, ha lenéztünk az útról a völgy alján lévő málnásba, medve barátunk ott falatozott tudomást sem véve rólunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Evés után elindultunk fölfelé tovább a hegynek, de fél óra mászás után rá kellett jönnünk, hogy nem hogy sötétedésre, de sötétedés után egy-két órával később sem tudunk felérni a grafikonon a 43. kilométernél, a tetőn, 2500m felett lévő következő kempingbe. Nem is a sötéttől tartottunk, inkább attól, hogy teljesen kifogyunk az erőnkből a nap végére, és csak valamikor éjfél után, totálisan kimerülve érkezünk meg a kempingbe, tönkretéve ezzel nem csak ezt a szép napot, hanem a rákövetkező, szintén csodaszépnek ígérkező holnapot. Ezért közel 100m mászás után fájdalmas, de nagyon okos döntést hoztunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Visszafordultunk. A medvék miatt ugye mindenképpen szükségünk volt kempingre, vagyis egész pontosan a kempingben lévő bear-boxokra, vagyis medveládákra. Hisz ha az élelmünket nem zárjuk be ezen ládák valamelyikébe, azt a medvék kiszagolhatják és meglátogathatnak minket. Mondjuk kiszagolni a ládában is ki tudják a kaját, csak megkaparintani nem tudják. A medveláda az egyetlen módja számunkra annak, hogy kiküszöböljük annak esélyét, hogy az éjszaka közepén egy medve koma “bekopogjon” a sátrunkra késő esti vacsora után szaglászva. Annak tudatában, hogy ez előfordulhat, nagyon aludni sem bírtunk volna, ezért azt az opciót, hogy bear-box nélkül éjszakázzuk, eleve kizártuk. Előre túl messze és túl magasan volt a következő kemping, ezért visszavonulót fújtunk. Holnap, kipihenve, frissen, a reggeli hűvösben majd felküzdjük magunkat itt.

Először egy az óriás mamutfenyők parkolója melletti háznál kérdezősködtünk, ők mondták, hogy van nem messze egy kemping, és valóban meg is találtuk a GPS térképén: Crane Flat! Csak azért nem számoltam vele eredetileg, mert akkor még azt hittem, a nap közepére fog esni és akkor nincs értelme itt megállnunk. Most mégis jól jött, átgurultunk oda, a bejáratánál ki volt ugyan téve egy “Camp Full” tábla, de mivel más választásunk nem volt, behajtottunk. A kapunál nem volt ember, ezért egészen a legelső, 101-es sátorhelyig hajtottunk, ahol négy fiatal ült a tábortűz körül. Montereyből valók voltak, középiskolai osztálytársak, két srác és két lány. Egy hatalmas nagy fehér pickuppal voltak, és alkoholmentes üdítőket iszogatva beszélgettek a tábortűz körül. A két szomszédos 6-6 fős táborhely még üresen állt, és győzködésükre az egyiknek a sarkába felállítottuk a sátrunk hálófülkéjét – mondván, hogy ha jön is a ranger, meg fogja érteni a helyzetet, a táborhely bérlői pedig ilyen későn (már sötét volt, 8-9 óra körül) már nem jelennek meg. Ebben nagyot tévedtek, hamarosan mind a két helyre megérkezett egy-egy autónyi ember. De nem voltak mérgesek, mert a sátrunk épp csak a határvonalán állt az ő kijelölt, amúgy nagyon tágas táborhelyüknek. Azért jobb a békesség alapon végül áttettük a sátrunkat a srácok autója mellé az ő területükre. Aggódásainkra lenyugtattak minket, hogy ne parázzunk azon, hogy nincs foglalásunk és nem tudtunk sehol senkinek fizetni a táborhelyért, elvileg hat fő sátrazhat egy táborhelyen és a sátrak száma nincs megszabva, mi pedig együtt pont hatan vagyunk. Megkérdeztem őket, hogy beszálljunk-e 7 dollárral a 20 dolláros táborhelybe, de csak legyintettek, hogy ne hülyéskedjek. Később az egyik lány még a maradék steakjüket is újramelegítette nekünk a tábortűzön, mondván, hogy amúgy kidobnák. Hát, ezt nem hagyhattuk! :) Kedvesek voltak, és számunkra meglepően érettek, nem piáltak, mert 21 éves kor alatt itt azt illegális. Ennek ellenére jól szórakoztak, sokat nevettek és jól érezték magukat – nem így képzeltük el az átlag amerikai fiatalságot vakációzni, kellemesen csalódtunk. Azt azért nem igazán értették, miért jó évekig a világ körül biciklizni, de ez nem is baj, valószínű én sem értettem volna a tinédzser éveim végén. Még egy nagyon érdekes dolog történt, amikor megköszöntük a kedvességüket, egyikük elejtett egy ilyen megjegyzést, hogy “hát igen, azért mi amerikaiak nem mind vagyunk rosszak” – nem mintha mi ilyesmit feltételeztünk volna, de ezek szerint él bennük egy ilyen negatív nemzeti önkép, ami érdekes.

Miután bepakoltuk minden élelmünket a srácok egyik medve-ládájába, biztos ami biztos, reggel jó koránra állítottuk az ébresztőnket, hogy még a ranger érkezte előtt el tudjuk hagyni a kempinget és egy újabb szép hosszú nap elébe nézhessünk.

Történt 2014. június 27-én, tekertünk 37,5km-t, 9,9km/h-s átlaggal. :) Megírva és beszerkesztve július 25-én.

Yosemite #1 – Érkezésünk a völgybe és más medvetörténetek

Arpi — Fri, 25 Jul 2014 06:00:07 +0000

Reggel korán keltünk és a tükörtojás után felmálháztunk, majd jöhetett az örömtekerés, vagyis inkább csak gurulás, hiszen a hágóból indultunk és vagy fél óráig csak lefelé gurultunk. Szép tájakon, olykor gyönyörű kilátással, de legtöbbször sűrű fenyőerdőben tekertünk. Persze ez is jó volt, nekünk mindegy volt, örültünk, hogy lefelé gurulunk és hogy még nem kell tekerni. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Mikor leérkeztünk a nagy lejtő aljába, egy információs irodát találtunk az út bal oldalán. Épp hogy ledöntöttük a bringáinkat a korlátjának, mikor beparkolt elénk egy hatalmas pickup. Hát ez meg? Ott van alattunk a parkoló, ennyire fáj sétálni, hogy az ajtó előtt kell megállni? Persze ezt csak magamban mondtam és azt is magyarul. :) Ezt jól is tettem így, mert egy tagbaszakadt ranger szállt ki az autóból, és hangosan köszönve megkérdezte, hogy szükségünk van-e a wifi jelszóra? Ezt azért kérdezte, mert látta, hogy valami kütyüvel babrálok. Ez a valami valójában csak a GPS-es volt, internetre most épp nem volt időnk, meg nem is volt mit nagyon feltölteni, csak időpocsékolás lett volna, hiszen már javában tűzött a nap, jobbnak láttuk tehát továbbindulni.

Csak napszúrást kaptunk, vagy valóban létezik fekvőtámaszozó gyík és szivárvány a Nap körül?

Az út innentől enyhén emelkedett, a Merced-folyó völgyében tekertünk fölfelé, az idő nagycrészében a völgy jobb oldalán. Nem csattantunk szét az erőtől, de azért bírtuk, hála az égnek nem volt meredek. Egy ponton autók torlódtak fel előttünk, mint kiderült, az utat itt átterelték a folyó bal oldalára, és ott kb. egy kilométert egy egysávos, egyszerre csak egyirányú úton folytathattuk, mígnem egy másik hídon vissza nem kerültünk a rendes, kétsávos útra, ahol csodák csodájára a lámpánál bevártak minket, lassan haladó kerékpárosokat a szembejövő autósok – pedig már rég zöldjük volt. Valószínű az előttünk haladó utolsó autó a sorban látott minket a visszapillantó-tükrében és odaszólt a legelső autósnak a szembejövő sorban a lámpánál, hogy ne induljon el, amíg nem lát áthaladni a hídon két bringást, különben dugóba fogunk keveredni. Ez rendes volt tőlük nagyon.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Eredetileg azt reméltem, hogy még a nagy délutáni hőség előtt a végére érünk a völgyszakasznak és megkezdjük a mászást fel a völgybe. Hamar be kellett látnom, hogy ez naiv gondolat volt. Egyikünk sem volt ereje teljében ezen a napon. Lekanyarodtunk egy kemping parkolójába, majd rövid hezitálás után a szemközti árnyékos padon vertünk tábort, a folyó felett. Elnyúltunk a padon, kipurcantunk megint a napon, de az is lehet, hogy még az előző napit éreztük. Valószínű tegnap enyhe napszúrást kaptunk mind a ketten, mert nagyon nem akart gurulni a bicikli ezen a napon. Én kicsit el is csüggedtem, igazából semmi kedvem nem volt kimenni megint az árnyékból, és azon a tűző napon fölfelé tekerve főni. Legszívesebben csak ültem volna itt az árnyékban, és naphosszat olvastam volna a Steve Jobs könyvet. Zita is ki volt dőlve, bár őt egy kicsit jobban zavarta a ma még ránk váró 800 méter szintemelkedés. Közben egy gyík mászott ki a mellettünk haladó betonozott gyalogútra, ezért őt kezdtük figyelni. Észrevettük, hogy néha fekvőtámaszokat nyom, néhányat gyorsan egymás után.

Megkonzultáltuk Zitával, hogy ez valószínű az emésztését segíti a kis állatnak. Ezt abból szűrtük le, hogy mindig csak azután csinálta, hogy elkapott egy bogarat, és felfalta.
Zitának előbb elege lett ebből a lustaságból és azt találta ki, hogy lemegy a folyópartra és megmártózik a hűvös habokban. Erre én csak legyintettem, hogy jó, ha akar menjen, én maradok itt az árnyékban és olvasok. Nem hittem, hogy valóban bemegy majd a vízbe, mert mindig sokat vacilál, amikor hideg vízzel találkozik és sokszor meggondolja magát a fürdést illetően, ha túl hidegnek találja a vizet. Azt hittem most is ez lett, ezért kezdtem furcsálni, hogy még negyed óra múltával sem tért vissza. Elindultam hát utána, és mikor megláttam a folyót, ő már pont jött fölfelé.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Örömittasan, merthogy sikerült megfürödnie a hideg vízben, és azt mondta, nagyon jó volt, rögtön engem is győzködött, hogy ezt nekem is ki kell próbálnom, mert egyből fel fogok frissülni.

Először csak combközépig mentem be és a karjaimat is belemártottam a valóban elég hideg vízbe, de Zita visszaküldött, hogy menjek be teljesen, nem fogom megbánni. Azt nem lehet, hogy ő bement teljesen én meg most visszafordulok! És biztos tényleg igaza van, jobb ha a felsőtestemet is belemártom a hideg vízbe. – Gondoltam, majd lefröcsköltem magam és úsztam egyet a vízben. Tényleg jól esett, egyből nem volt többé melegem.

Ezt kihasználva egyből öltöztünk és pakoltunk is, hátha eltart majd még pár kilométert a hideg víz hatása az úton is. Ahogy kiértünk a Nap alá, nagyon furcsa dolgot vettünk észre odafent az égen. A Nap körül teljes körben egy szivárvány volt az égen. Ilyet még sose láttunk, sőt nem is hallottunk még hasonlóról. Mind a ketten láttuk, de azért biztos ami biztos, le is fényképeztük, de a fényképezőgép kijelzőjén is ott volt. Tehát nem az történt, hogy napszúrást kaptunk, és ugyanazt hallucináljuk! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Ez a gyönyörű kék madárka végignézte, ahogy összepakolunk

Az emelkedő ezután sem lett könnyebb, és gyorsan újra átmelegedtünk. De azért folytattuk töretlenül. Mielőtt még megérkeztünk volna az igazán meredek részre, lekanyarodtunk az útról és egy apró falu közösségi háza mögötti pados részen ebédet főztünk. Itt többen is voltak laptoppal, mert ahogy az nagyon sok ilyen helyen az USA-ban lenni szokott, ingyen szórták a wifin az internetet. Ezt én is kihasználtam és beidőzítettem néhány kiválogatott képet FB-ra.

Az ebédről sem támadt fel bennünk a főnix madár, ráadásul alig hogy kikanyarodtunk a főútra, Zita láncvezető csője elcsúszott, és leestek róla a görgő melleti panelhez rögzített gyorskötözők. Ezt orvosoltam és egy kis gumibelsőt is beépítettem a rendszerbe, hogy a jövőben a hasonló eseteket elkerüljük. Azóta se csúszott el többé a cucc, és így utólag csodálkozom, hogy hogyan bírtam ilyen türelmesen nem csak orvosolni, de előrelátóan is kijavítani a problémát. Hibám, hogy szeretem halogatni a dolgokat, és hát ez a dolog nem épp a legvidámabb pillanatban jött, de végül mégis szépen kijavítottam és nem csak tüneti kezelést végeztem rajta.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Elhaladtunk a tábla mellett, ami a nemzeti park elejét jelentette, majd egy nagyobb szállodát is magunk mögött hagytunk. Láttuk magunk előtt, hogy pár száz méter múlva elkezdődik a meredekebb fölfelé. Megálltunk egy kicsit gondolkodni. Három óránk volt még naplementéig. 600m szintet kellett leküzdenünk a Yosemite völgy bejáratáig, ahonnan már csak 15-20km volt hátra, de az már végig síkon. Ha óránként 200m szintet mászunk meg, akkor felérünk a völgyig sötétedésre. Eszünkbe jutott a stoppolás is, de alig jöttek autók. Fáradtak voltunk, és elcsigázottak. Ugyanakkor tudtuk, hogy egy csodaszép vidék felé haladunk, amit már nagyon régóta vártunk. Nehéz pillanatok voltak ezek. Végül úgy döntöttünk, hogy nincs értelme tovább itt állnunk, meg kell próbálnunk feljutni, mert más esélyünk nincs nagyon, itt nem fog felvenni minket senki.

Érkezésünk a Yosemite-völgybe

Azért abban maradtunk, hogy ahol van kiálló, vagyis útszéli pihenőhely parkolóval, ahol az autósok is meg tudnak állni, azokon a helyeken fogunk mi is megállni pihenni, nem csak azért, mert ott biztonságosabb, hanem azért is, mert amíg állunk, azalatt még megpróbálhatunk stoppolni. Szépen szedtük fel a szintet, azt számoltam, hogy már 800m-en vagyunk és már csak 400m mászás van hátra. A második pihenőhelyen én feljebb sétáltam a bicikliktől, hogy készítsek pár fotót az előttünk elterülő csodaszép völgyről.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Zita a bicikliknél maradt, müzli-szeleteket faltunk energia utánpótlás gyanánt. Úgy éreztem, ha nehezen is, ha keservesen is, de fel tudunk jutni ezen a nyavalyás emelkedőn még ma. Bár az igaz, hogy akkor ezen a napon már semmit nem fogunk látni a völgyből, amit kicsit sajnáltam. Miközben ezeken gondolkodtam, Zita hangját hallottam, felém kiálltott. Egy fekete pickup állt meg mellette. Nocsak, hát mégsem lehetetlen! Bill állt meg nekünk egy öreg indián (amerikai őslakos) fazon, azt mondta, az elágazásig el tud vinni minket, ami gyakorlatilag a völgy bejárata, vagyis az emelkedőnk teteje. Ez nagyon jó hír volt, gyorsan felpakoltunk a platóra, és én eközben elkövettem azt a hibát, hogy a fényképezőgépet a táskában hagytam, hátul a platón. A Yosemite Nemzeti Park bejáratánál, ahol a belépőt kellett fizetni, Bill csak intett a rangereknek, és már mehettünk is. Ezen mi először csak pislogtunk, aztán örültünk, hiszen így megúsztuk a 12-12 dollárt fejenként – ennyi lett volna bringával behajtani a parkba, autóval azt hiszem 25 dollár autónként, de ebben nem vagyok biztos. A bódék mögött az út két hatalmas egymásnak dőlt szikla alatt hajtott át. Ezt jó lett volna lefényképezni – sóhajtottam magamban, és Zita is pontosan tudta, hogy mire gondolok, mögöttem ült, a vállamra tette a kezét, és a fülembe súgta, hogy nem baj, majd odafent még sok szép fotót készítünk. Igaza volt, ez kifejezetten nem az a pillanat volt, amit érdemes lett volna felesleges bosszankodással elrontani.

Bill közben mesélt, elmondta, hogy ha a Camp4-ba megyünk, nem muszáj körbemennünk az autóúton, a biciklikkel áthajthatunk egy gyalogos hídon is és ezzel pár kilométert spórolhatunk. A lelkünkre kötötte, hogy feltétlen töltsük majd meg a palackjainkat az út jobb oldalán található Fern Springben, vagyis a Páfrány-forrásban. Mikor az elágazás melletti parkolóban lepakoltuk a bringákat, még a völgy túloldalán magasodó szikláról is elmesélt valami történetet, majd a búcsúzkodás után még egyszer kiszállt az autójából, és egy kis füstölőt adott át kettőnknek. És mivel mindkettőnknek adta, egyszerre kellett elfogadnunk, mindkettőnknek: egy-egy tenyerünket összerakva a kezünkbe rakta azt. Ez az összetekert fakózöld anyag egy „sage” nevű növényből van, amiről annyit sikerült kideríteni, hogy egyszerű vad zsálya, aminek nemes verzióját fűszerként használjuk. Ez a füstölő állítólag nyugtató, gondolat-tisztító hatású. Bill egyébként idevalósi indián, most egy összejövetelre igyekezett a park egy felsőbb részébe.

A Yosemiteben eredetile őslakos indiánok szerint ez a forrás egyben az élet forrása is

Az általa említett forrást hamar megleltük, és amíg Zita megtöltötte a palackjainkat a vizével, én felszereltem a timelapse kamerát a csomagtartóm tetejére.

Tádáá, mostantól a fejem mögül készülnek az on the road timelapse videók! :)

A San Francisco-ban talált tripodot egy gumipókkal a csomagtartó fölé tudtam rögzíteni úgy, hogy a két elülső lába a két hátsó Ortlieb táska tetején pihent, a hátsó pedig a csomagtartó tetejére pókozott, élelmiszerrel teli kishátizsák oldalsó hálós zsebébe lett beleakasztva. Így nagyon stabil lett az állvány, aminek a tetejére kioldható gyorskötözőkkel és egy tépőzáras pánttal rögzítettem a kamerát. Ezt egyébként már lent a Merced-folyó völgyében is megtettem, de azok a videók nem sikerültek olyan jól, ezért végül fel sem töltöttem őket. Most viszony még a lentinél is gyönyörűbb erdőben kerekeztünk, és ahol kiláttunk a fák közül, ott hatalmas sziklákat láttunk magunk fölé magasodni.

Nem tudom számotokra, akik nem voltatok ott, mennyire érdekes a videó, de nekünk nagyon izgalmas volt végignézni. Először az El Capitan (vagy ahogy röviden a sziklamászók szokták hívni: El Cap) nevű 1000m magas sziklaóriás alatt álltunk meg megcsodálni azt, majd a már Bill által is említett hídnál. Először a híd mellé hajtva lefotóztam ahogy Zita áthajt rajta, majd mikor én is a hídon voltam, megálltam fotózni a tőlünk jobbra lévő Yosemite vízesést, ami ekkor már sajnos árnyékban volt. Egyébként ez a világ 6. legmagasabb vízesése, igaz ezt akkor mi még nem tudtuk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Aztán egy bódé előtt álltunk meg legközelebb, ez a Camp4 bejárata volt, ahol a videón is jól látszik a Camp Full felirat. Ez nem ért minket sokként, bár reméltük, hogy talán még beférünk, de erre a késői érkezés nem adott sok okot. Ez a kemping ellentétben az összes többivel a völgyben „first in first served” módon működik, magyarán aki először jön, az előbb kap sátorhelyet, amíg a készlet tart. És még egy másik fontos különbség a többi kempinggel szemben, hogy ide se lakóautóval, se autóval nem lehet behajtani. A tábla alatt egyébként az is ki volt írva, hogy másnap 55 főnyi hely fog felszabadulni a kempingben. Mivel előzőleg már aggódtunk a völgyben való maradásunkat illetően, írtam egy e-mailt az illetékeseknek, hogy mi van velünk, biciklisekkel? Minket napközben kielőz az összes autós, és mire mi ideérünk, már nem lesz helyünk se a Camp4-ban, se az összes többi kempingben, ahová általában már hónapokkal előre foglalni kell, ha helyet szeretne magának az ember? Hol van itt az igazság? Épp az indulásunk előtt válaszoltak, hogy nyugi van, van egy másik kemping is, a Backpacker’s campsite, aminek már a környékére sem lehet odamenni autóval, nincs mellette parkoló, csak gyalog és kerékpárral közelíthető meg, és ott bárki maradhat egy éjszakát, aki kerékpárral vagy hátizsákkal érkezik. Erre a célra van, hogy a hátizsákos turisták a nagy túra előtt itt egy éjszakát eltölthessenek, vagy ha többnapos „wilderness trekkingből” visszaérkeznek este holtfáradtan, mikor már nem járnak buszok, akkor ismét eltölthessenek itt egy éjszakát. Tehát ha első este, akármilyen későn is érkezünk meg, ott megszállhatunk és másnap reggel az autósokkal azonos eséllyel sorba állhatunk a Camp4 előtt, ahová majd 8:30-kor érkezik meg a Ranger, és osztja ki az aznap felszabadult helyeket érkezési sorrendben. Ehhez ott kell lennünk minél előbb, és mindenkinek (gyerekeknek is!) személyesen sorba állni. Ezt persze nem kell minden reggel megismételnünk, azt hiszem max. 15 napra előre foglalható a sátorhely.

Ezért kezdtem el nyomkodni a GPS-t ott a farönkök mellett a bódénál, ekkor kerestem meg rajta hogy hol is van az a Backpacker’s campsite. Hála az égnek csak 4km-re volt, ráadásul végig tudtunk kerékpárúton hajtani, így hamar odaértünk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Miután letámasztottam egy fának a biciklit, és megérdeklődtem egy leendő sátorszomszédunktól, hogy hogyan is működik itt a fizetés (bedobod a pénzt egy ládába), és a bear boxok, vagyis a medve-ládák, leállítottam a felvételt.

Az erdő, ami tele WC-kkel és medvékkel

Amíg Zita felállította a sátrat, én áttekertem a kukksötét erdőn és egy másik kempingen keresztül a Curry Village nevű helyre, ahol egy boltban találtam egy ATM-et. Mivel semmi készpénz nem volt már nálunk, felvettem kétszáz dollárt (ez volt a maximum), hogy tudjunk fizetni a kempingben. Mire visszaértem, Zita már majdnem a vacsorával is elkészült. Evés után bezártunk mindent a medve-ládába és azokat a táskákat, amelyekben nem volt étel, csak a sátorba pakoltuk. Nagyon szigorú törvényeket hoztak itt a medvék védelmében, ugyanis régebben sokan etették a medvéket, egyrészt közvetve, másrészt az itthagyott szemét, vagy a szabadban hagyott emberi ételek által. A medvék sátrakat szakítottak szét, autókat törtek fel, szemétdombokat túrtak szét és mindehhez nagyon hozzászoktak, egész generációkon keresztül. Persze ezen generációk alatt az emberek is tudatosabb szintre léptek és rájöttek, hogy ez nem jó, se a medvéknek – hiszen az ilyen esetek miatt sokszor le kellett lőni őket, mert veszélyesen közel jöttek az emberhez – se az embereknek. Ezért szigorú szabályokat hoztak, ma már nem csak pénzbüntetés vár arra, aki ételt hagy elől, hanem akár még börtönbe is kerülhet. És minden sátorhely mellé nagy barna fémládákat telepítettek, ahová kötelesek vagyunk mindent bepakolni, amit a bőrünkre kenünk vagy fújunk, vagy amit a szánkba teszünk. Magyarán minden ételt és kozmetikumot, tusfürdőt, szappant, dezorort, fogkrémet és ilyeneket, bármit, aminek szaga lehet, beleértve az ételek csomagolását is. Ugyanezen okból kifolyólag itt még a szemetes konténerek is medvebiztosak, egy karabínerrel tudjuk kinyitni őket – ilyet a medve nem tud kinyitni. :)

A GPS OpenStreetMap-es térképe egyébként semmi mást nem jelölt a völgyben a környékünkön, csak egy csomó harmadrendű utat és rengeteg WC-t egymás hegyén hátán. Persze mikor közelebb zoomoltam a térképen, láttam hogy több száz méter is van köztük, de ez akkor is vicces látvány volt elsőre. Egy erdős völgy, tele apró utakkal és rengeteg WC-vel… :) Erről az jelenet jutott eszünkbe a Nincs kettő négy nélkül című Bud Spencer-Terrence Hill filmből, amikor a reptéren Terrence Hill WC után kérdez, mire ezt a választ kapja: “Háhh, barátom, az egész világ egy nagy WC! De amelyiket Te keresed, az ott van!” :D A GPS térképe alapján úgy tűnt, az első állítás itt valóban igaz. :) Persze a valóság az, hogy a völgy kempingekkel van tele és talán még több ezer sátorhelynek is van itt hely, a mosdók pedig ezekhez tartoznak. Zita ragaszkodott hozzá, hogy szeretne lefürödni a nap végén, ezért egy-egy fejlámpával együtt átsétáltunk a legközelebbi komolyabb kemping mosdójához, mert a miénkben nem volt zuhany, de még ivóvíz sem, csak WC. Sajnos végül egész Curry Village-ig kellett sétálnunk, mire zuhanyt találtunk, de végül ott még meleg víz is volt. Jó egy órába telt ez a séta oda-vissza és már nagyon későre járt, mire megjártuk, ezért gyorsan lefeküdtünk.

Alig 5 óra alvás után ébresztett az óra, gyorsan és csendben összepakoltunk, majd átgurultunk a Camp4-hoz. Háromnegyed 6-ra értünk oda, csak 5-6 ember feküdt és ült előttünk a sorban.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Mi is megágyaztunk magunknak a biciklik üléséből kitépett hálós matracra, aztán vártunk. Zitánál ez alvással való próbálkozásban merült ki, én pedig a hálózsákomba bújva olvastam tovább a könyvet. 8 óra körül végre már minket is elért a napsütés, ami addig folyamatosan kúszott lefelé a hatalmas szemközti sziklafalon. Innentől már egyből barátságosabb lett a környék és hamarosan már a hálózsákra se volt szükségünk, kellemes meleg lett. 8:30-kor jött a ranger és egy sorszámot osztott ki mindenkinek. Mikor sorra kerültünk, kifizettünk előre 4 éjszakát, 40 dollárt, és megkaptuk a 33-as sátorhelyet, ahol két szomszédunk volt. A táborhelyhez tartozó három bearboxból mi a 33b-t kaptuk meg, ahová azon nyomban be is rámoltunk. A sorban állás közben megismerkedtünk Chrisel, és az indonéz feleségével valamint a lányával, akik érdeklődéssel hallgatták történeteinket. Megbeszéltük, hogy később átnézünk egymáshoz, ők a 8-as táborhelyen laktak.

Az egész Camp4-nak nagyon jó hangulata volt, egy hatalmas sziklafal alatt terült egy fenyőerdőben, és a lombok között ki lehetett szúrni a magasban a Yosemite vízesés felső részét is.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Az egész kemping tele volt sziklamászókkal, akik a kemping határában lévő kisebb sziklákon gyakoroltak. A mosdó ajtóján volt számukra egy figyelmeztetés, miszerint a mászás közben magukkal vitt élelemre nagyon ügyeljenek, mert volt rá példa, hogy egy medve felmászott egy 12-es skálán 5,8-asnak mért falon, csak hogy megszerezze egy mászó élelmét, ami a fal közepére volt akasztva. :) A mosdónál egyébként volt egy külön helységben ivóvíz csap, és bent a mosdókagylók mellett a sarokban egy dupla konnektor, amelyekben többször láttunk drága iPhone telefonokat csak úgy otthagyva tölteni. Lehet, hogy „veszélyesebb” hely az USA Új-Zélandnál, de az is biztos, hogy Magyarországon ilyet egyelőre még nehezen tudnék elképzelni. A bejelentkezéskor megkérdeztük a rangert, hogy rendben lesznek-e a biciklijeink ha a sátor előterében összelakatoljuk őket és otthagyjuk őket egész nap, amíg elmegyünk kirándulni, és azt mondta, hogy bár nem tud semmit ígérni, de azt el tudja mondani, hogy amióta ő itt van (nem volt fiatal a nő…) azóta nem hallott lopásról.

Zita egy darab botból és tűlevelekből apró seprűt eszkábált, amellyel feltakarított a leendő sátorhelyünk alatt. :) Erre én azt mondtam, hogy hát igen, egy igazi boszorkány nem létezhet seprű nélkül! :) Persze közben rettentően tetszett, hogy ilyen kreatív a feleségem. :)

A medve-ládák tetejét néha főzésre is használtuk – így nem kellett messze pakolni az ételt :) De egyébként egy nagy asztal is tartozott a hat fős táborhelyünkhöz.

Ezen az első napunkon még csak egy kisebb túrára mentünk el, mert még mindig rajtunk volt az a fáradtság, ami az előző napon is. Ezért csak egy rövidebb, lapos túrát néztünk ki a völgy keleti oldalába, egy Mirror Lake nevű tóhoz. Menet megnéztük a Yosemite-vízesést is közelebbről, majd az Ahwahne Hotelt, ahol Steve Jobsnak volt az esküvője és a 20. házassági évfordulója.

A Yosemite-vízesés, a világ 6. legmagasabb vízesése

Egy érdekes bogár, aki útközben megtalált minket

Lovagolni is lehet, vannak lovas-kempingek és lovas-ösvények

Zita befért egy fa törzsébe :)

Vicces volt úgy olvasni a könyvet, hogy azokon a helyeken jártunk, ahol a történet is játszódott, különösen, amikor a Camp4 bódéja előtt várva egyszer csak azt kezdte mesélni, hogy a Yosemite Nemzeti Parkban így meg úgy… :) A tóhoz érve egy furcsa gördeszkás srácra lettünk figyelmesek, megállítottuk, és megkérdeztük, hogy jól látjuk-e amit látunk?

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Jól gondoltuk, valóban egy méretes akkupakk volt a deszkája alá szerelve, hátul pedig egy motor hajtotta meg a tengelyt. Mindehhez még egy vezeték nélküli pisztolyszerű távirányító is tartozott, amivel tudott gyorsítani és fékezni. Érdekes szerkezet meg kell hagyni. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A Tükör-tó pedig valójában az évnek ezen kora nyári szakaszában csak egy félig kiszáradt tómeder, amin keresztül folyik egy barátságos kis patak. Szép hely volt, de igazából semmi különös. Az már sokkal érdekesebb volt, hogy amikor elindultunk erről a helyről, tőlünk csupán pár méterre az erdőből egyszercsak egy gyönyörű szarvas sétált elő és kíváncsian méregetett minket. A hirtelen mozdulatokat mellőzve elővettem a fényképezőgépet, és szerencsénkre, mielőtt még ránk unt volna az állat, hagyta magát lefényképezni.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Hazafelé beugrottunk zuhanyozni a Curry Villagebe, majd a boltban is körbenéztünk. Csak tojást és kenyeret vettünk, mert minden méregdrága volt. Innen a Camp4 jó négy kilométer, ezért buszra szálltunk. A völgyben egy ingyenes Yosemite Valley Shuttle Bus jár körben, ennek huszonegynéhány megállója van és egy nagy kört ír le egy kisebb kerülővel az Ahwahne hotel felé.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A buszsofőrök folyamatosan szórakoztatnak minket a hangosbemondón keresztül, mindig elmondják, hol mit lehet venni és csinálni, melyik megállótól melyik Trailheadhez, vagyis túraútvonal kezdethez tudunk eljutni, és hasonlók. Ezen az estén egy hölgy volt a sofőr, aki egyszer csak a következő kérdést tette fel az utazóközönségének: „Láttak ma már medvét? Mert ha nem, a hatos megállónál talán még láthatnak…” – Nekünk sem kellett több, azonnal lepattantunk a buszról és rögtön észre is vettük azt a kisebb tömeget, akik az út szélén állva lesték az állatot.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A medve egy fán volt kb. 5 méter magasban, és éppen lefelé mászott. Mikor leért, az egyik ranger a sok közül hangos kiáltásokkal próbálta terelgetni, de az állat hamar ismét egy fán termett. Mindezt mi kb. 100m-ről néztük végig, mert közben minket is terelgetett néhány másik ranger. Miután leesett nálunk a tantusz, hogy az állat valószínűleg tőlünk, emberektől van megriadva, hamar odébbálltunk.

Hazafelé menet sétálva esett csak le nekünk, hogy azok a fák, amelyeken a medvét láttuk, valójában az autóút és az erdőben kicsit beljebb haladó kerékpárút között vannak. Azon a bringaúton pedig tegnap este 9 óra tájban elhaladtunk a bringákkal… :o Jó hogy nem akkor járt errefelé az a maci, az jó kis érkezés lett volna a völgybe. :) A medvéktől egyébként nem kell különösebben tartani, mert nem minket akarnak megenni, csupán a nálunk lévő élelmet, és alapjában véve távolságtartóak az embertől. Ha zajongunk és lármát csapunk, odébb állnak, jó taktika az is, ha többen egymáshoz közel állva össze tömörülünk hogy nagyobbnak látszódjunk a szemében. Csak arra kell vigyáznunk, hogy miközben így elkergetjük az állatot, ne szorítsuk sarokba, mert akkor támadhat. Egyébként nem kell lemondanunk az életünkről, ha megpillantunk egy medvét a közelünkben. Legfeljebb a nálunk lévő élelemről. Főleg, ha azt mondjuk egy sátorban vagy egy hátizsákban hagytuk és azt a medve már megtalálta.

Hazafelé menet hátranézve egy tisztáson megpillantottuk magunk mögött a lemenő nap arany fényében a híres Half Dome-ot, egy óriási félbeszakadt sziklakupolát, ami az egész Yosemite talán egyik jelképe is egyben.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Bár innen lentről lehetetlenségnek tűnik sziklamászás nélkül feljutni rá, de valójában kiépített, lépcsős, korlátos turistaút visz fel rá. A napi engedélyek számát korlátozták, és elméletben előzetes online foglalás nélkül is meg lehet kapni, ám mi még mindig olyan nagyon fáradtak voltunk ezen a napon is, hogy ilyesmire gondolni sem akartunk. Persze azért a következő napokban elmentünk erre-arra és kirándultunk is, de erről majd csak legközelebb mesélek, mert megint sikerült 6 oldalt regélnem mindössze két nap történéseiről. :)

Történt 2014. június 21-22-én, bicikliztünk 63km-t, megírva július 19-én, ugyanezen napon, ezen sorok befejezésével meggyújtjuk az éppen előttem lobogó tábortűzről az útközben sajnos kettétört, Billtől kapott füstölőt! Köszönjük a segítséged! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Mentaszerű finom illata volt :) Talán vadzsálya lehet, ha van ilyen. Na, de most eloltjuk a tüzet és megyünk a sátorba aludni, holnap 100+km-es nap vár ránk!