Reggel ugyanabban az étteremben reggeliztünk, ahol előző nap vacsoráztunk. Ugye nem is olyan barátságtalan? :) Ja, és közben persze ment a reggeli vízszűrő session, mert ugye a közelmúltban volt néhány hasmenésünk és nem akartunk ebből szokást csinálni sok több méter magasban.

Így nézett ki a falu, mi is most láttuk először világosban, mert tegnap már sötét volt, mikor megérkeztünk.

Kifelé menet a faluból ezek a kedves nénik megengedték, hogy lefényképezzük őket. :)

Nagyon édesek voltak ezek a gyerekek, kár hogy nem sikerült jól a fotó.

Na itt van a kosaras kiscsávó mégegyszer! :) Úgy látszik a bal kezét véletlenül odaragasztotta a szájához… :)

Onnan lentről szenvedtük fel magunkat tegnap este.

Juhhúúú, már csak 11km a murván! Ráadásul ennek is az eleje ugye lefelé, mert visszaereszkedik az út a völgy aljába.

Milyen takaros kis főterecske! Egy akkorka faluban, amit nem is jelölt a térkép.

Azt gondolhatnánk, hogy az ilyen alatt nagyon veszélyes bringázni. Pedig szerintem nem, épp ellenkezőleg, kevésbé veszélyes, mint a nem visszahajló sziklák alatt. Elmondom, miért gondolom így, aztán cáfoljatok meg, ha tévedek! Egy nem visszahajló sziklafal alatt az egész felettünk lévő hegyoldalból bárhonnan megindulhat egy kő, vagy egész kőomlás, földomlás, és ez akár ugye sok kilométer hosszú és magas hegyoldal is lehet. Míg ha ilyen visszahajlás alatt, vagy pl. alagútban tekerünk, akkor csak az épp felettünk lévő kövek eshetnek ránk a sziklafalból, és ami fölötte van, az nem, mert a fölénk nyúló szikla védelmet nyújt. Feltéve, ha nem akkora a földindulás, hogy ledönti az egész sziklafalat, vagy akár magunk alatt az utat. Na, rosszul tévedek?

Ott megy lefelé az utunk, kellemes látvány, na meg jó érzés tudni, hogy a következő kilométerek még mindig lefelé visznek minket.

Onnan jöttünk! :)

Meglesz ennek a lefelének még a böjtje! :) Na de mit csináljunk, örüljünk, hogy egyáltalán van út ebben a völgyben! :)

Környezettudatosság terén még rengeteget van hová fejlődniük a peruiaknak. Persze-persze a nyugati világ, a kapitalizmus, a globalizmius hozta be ezt a sok terméket, amelynek egy része (a csomagolás) csak szemét, amit azelőtt az emberek itt (ahogy régebben nálunk se) nem is ismertek, így nem tudják, mit kezdjenek vele, nem tudják, hogy káros a környezetre és saját magukra, stb. Csak azt tudják, hogy a tévéből az dől, hogy meg kell venni ezt a sok szart, mert akkor olyan boldogok leszünk, mint a reklámok szereplői. Meg különben is, egyáltalán, menő! A multinacionális cégek meg ugye csak azt nyomatják, azzal terjeszkednek a “fejlődő” országokba, amiben jó profit van, de a szemétkezelésben, begyűjtésben, újrahasznosításban, esetleg az emberek tudatosításában… Nos, ezekben nincs akkora üzlet, mint eladni az ásványvizet, meg a kólát, meg a többi szart. :) :( Tudom, tudom, szabad piac, ne rinyáljak. De akkor mi a megoldás?

Az ott már Huallanca, szinte már érzem az aszfalt szagát, és hogy mindjárt simán fogunk gurulni… Jajj, el sem hiszem! :)

Igen, beton, szilárd és sima!!! :) Tudom-tudom, ezt is azok a görény büdös teherautók hozták ide, amiket annyira utálok… :)

Na azt a lábost néztem limonádénak! :) Erről majd később. Ettől a kezdves hölgytől vásároltunk szendvicseket, és tőle kaptuk ajándékba(!) azt az üveg quinoát, amiről szintén lesz szó még később.

Amikor elhagytuk Huallancát és elkezdtünk felkapaszkodni a szerpentinen, szembejött Bastian, Franciaországból. Szegény bekapott valami nagyon csúnya ételmérgezést, és még ekkor is csak lábadozott belőle, a kórházban infúzióra tették és elmondták neki, hogy nagyon ki van száradva. Nem lehet így könnyű bringáznia… Elmondtuk neki, mi vár rá, és hogy Trujilloba jelentkezzen be Luchoékhoz egy hosszabb pihenőre, nézze meg a romokat, és nehogy bringán induljon tovább északnak a Pan-American Highwayen, mert ugye Trujillotól nem sokkal északra van az a falu, ahol rengeteg kerékpártúrázót kiraboltak már. Bastian is elmondta, hogy csodaszép szakasz vár ránk feljebb, aztán elbúcsúztunk, mert vagy fél órát beszélgettünk így az út szélén, és neki is, nekünk is bőven volt még hátra. Bastian kalandjait itt éritek el.

A szerpentin csak néhány hajtűkanyarból állt.

Magunk alatt egy vizerőműhöz tartozó lakónegyedet láttunk. Még medencéjük is van, igazi kis zöld oázis! :)

Aztán fordultunk mégegyszer…

Táblák szólítottak fel minket, hogy dudáljunk!

De vajon miért? Ó, ha harminccal tudnánk hajtani ezen a fölfelén… :)

Na, hát ezért kell dudálni! :) Hogy az alagút túloldalán, ha valaki jön, tudja, hogy mi is jövünk. Ugyanis ezek az alagutak csak egy sávosak, csak egy jármű fér el bennük. Mondjuk az út se sokkal szélesebb, de itt legalább, ha nehezen is, de elfér két jármű egymás mellett. Vagy egy autó, és egy fekvőkerékpáros. :)

Az alagút túloldalán elképesztő táj tárult elénk. …és még több alagút! :)

Itt valósággal egymáts érték az alagutak, néha szinte percenként kereszteztünk egyet.

Szemben, a kanyon túloldalán pedig ilyen vízeséseket fedeztünk fel.

Ha pedig kimerészkedtünk az út bal szélére, és lenéztünk, ezt láttuk. Elég félelmetes! :) A valósában ennyire nem hajoltam ki, csak a fényképezőgépet tettem ki a mélység fölé.

Ugye mondtam, egymást érik. :)

Na, végre eltűnt a beton, ismét barlangokban bringázhatunk, de most már végre aszfalton! :)

Hopp, még egy vízesés balra, ezekből sem volt hiány.

Vajon ezeket hogyan ásták ki? Géppel, robbantással? Nem féltek, hogy rájuk omlik? Mindezt egy elképesztően kitett, helyenként függőleges sziklafalban… Egyáltalán, hogy építették ide meg ezt az utat?

Ezen a képen elsőre talán nem látszik, de egy sok képből összeállított panoráma.

A kedvencünk. Nem tudom, miért, de nekem nagyon tetszett az, hogy egy ilyen hatalmas szikladarab alá hajtottunk be, meg hogy a felső sziklára ránött valami zöld növény.

Az előző vízesés, de most szemből, így már látszik, hogy valójában sokkal hosszabb, több szakaszból áll, és az előbb csak az alját láttuk.

Át is lehet menni egy drótkötélen, de csak a vizerőmű dolgozóknak, azok közül is csak a bátraknak. :)

Egy helyen jól összeszűkült a kanyon

Kicsik voltunk ennyi hatalmas szikla között

Szép, de egyben veszélyes hely is

Egy másik vízerőműnél, ez a vízesés már mesterséges

Hoppá-hoppá, mi van ott a távolban! :) 3 napja még a tengerparti homoksivatagban voltunk, azóta feljöttünk majdnem 2000 méter szintet, átkeltünk vagy 40 alagúton, meg ezen a félelmetes kanyonon, és végre már nem csak kősivatag van körülöttünk, hanem némi zöld, és a havas hegycsúcsok! :)

Na, itt már ki is írták végig betűvel: “Mielőtt behajtasz az alagútba, dudálj!” :)

Ahogy elhagytuk az utolsó, a tegnap reggel óta 48-ik alagutat is, az út és a táj is kiszélesedett, egy tágas, zöld völgyben találtuk magunkat, makulátlan, jó minőségű aszfalton, ami alig emelkedett az előzőekhez képest.

Balra pedig feltűntek a Cordinellas Blancas, vagyis a Fehér Kordinellák első csúcsai! :) Ezért is jöttünk meg magáért az idáig vezető útért. Persze még ezekkel a hegyekkel is terveztünk egy s mást… :)

Azért az milyen már, hogy a part mentén homok, majd beljebb kő sivatag van, aztán mikor az ember megérkezik 2000 méter magasra, akkor egy ilyen tágas, zöld, termékeny völgy fogadja. :) Otthon a Tátrában 2500-ön meg már csak kő meg moha van… :) Ennyit számít, hány ezer kilométerre vagy az egyenlítőtől! :) Elképesztő sokszínű és érdekes hely ez a Föld nevű bolygó, szerencsések vagyunk, hogy földlakónak születtünk. Ráadásul milyen érdekes korban!

Azok ott a távolban legelők és földek, ezeket a völgyeket szép számmal emberek is lakják, a GPS a mai célpontunk, Caraz után tovább délre sorra jelölte a városokat és falvakat.

Micsoda pofás kapu vezet be a faluba! :)

Na, ezt a plakátot nem sikerült értelmezni. Kinek, miért jó, vagyis miért jófejség pórázon tartani azt a szerencsétlen méhet? Már ha ilyesmire képesek lennénk a valóságban, de hála az égnek, ez nem így van…

Már megint kezdik… :) Ez is mutatja, hogy Peruban több a fölfelé, mint a lefelé, a táblás srácok kifogytak a fölfelé táblákból és így ferdén rakják ki a lefelé táblákat a fölfelékre! :)

“Te, Jose, pakoljuk már be a lucernát a mototaxidba, hát muszáj az állatoknak enni adni!” :)

…és megérkezünk Carazba! :) Valóban pofás, legalábbis a főtér bizonyosan! :)

Szállodaszobát 15 solért kaptunk, amin meglepődtünk, mert ez ugye még olcsónak számít, pedig Caraz valamennyire már a turistarégiót képezi, vagy legalábbis annak a peremét. Amit a képen láttok, az pedig egy, az ágyunk fölé bedöntve kifüggesztett tükör. Mi csak “szextükörnek” hívtuk :)

Oké, az előző ilyen képen lehet, hogy nagyképű voltam. Ma igaz, kicsit meredekebb volt, de csak 12km murva és a többi 44km aszfalt, ehhez képest nem voltunk sokkal gyorsabbak, mint tegnap. De a táj még elképesztőbb volt, sokkal jobban élveztük, és fizikailag is sokkal könnyebb volt ez a 900m mászás a tegnapi 800-nál.

Őket Zita fotózta induláskor. Hát így megy errefelé a tömegközlekedés. Mármint ez csak az egyik véglet, de közben már cirkálnak emeletes luxusbuszok is szerte az országban, persze azok csak a nagyobb, vagy népszerűbb városok között közlekednek.

A rendőrörs a falu végén. Azért ezek a lőrések elég kemények!

Az aszfalt balra kanyarodott, mi pedig mentünk egyenesen, rá a murvára… :)

Ez bizony nagyon nem volt finom, iszonyat rázott és dobált minket az út, meglazított telóval vagy anélkül, mindkét esetben borzasztó volt. Ja és nem lapos az elsőm, csak úgy esik rá a nap, mintha… :)

Az első alagúúút! :)

Ahogy haladtunk fölfelé a völgyben, úgy változott a táj. Bár még mindig elég kopár volt…

Az elmaradhatatlan, út fölé visszahajló sziklafalakkal itt is sokszor találkoztunk

Nem teljesen egyenletesen emelkedet eme remek letepert egyveleg. Nem egyszer lett lefele menet.

Egy sok képből összerakott panoráma. Ha ráklikkeltek, ez most nagyobban, 1600px szélesen nyílik majd meg, csak Nektek! :)

Mivel nincs aszfalt, ezért csak ott középen szárítanak valamit… :)

Ahol tud, ott azért előtör a zöld!

Úgy csillogtak szemben azok a fekete sziklák, mintha nem is kőből, hanem valamilyen fémből lennének

Függőhíd ajtóval a közepén! :) Nyílván csak egyetlen birtokhoz vezet, és azért.

Elhagyott szellemfalu.

Ez a kedvenc képünk! :) Szeretem, hogy van zoom is a fényképezőgépen, így lehet vele ilyen képeket komponálni. Csak behúzom a fékem, Zitát hagyom belegurulni a témába, közben jobb kézzel már nyúlok a kameráért, és reflexszerűen kapcsolja be az ujjam a masinát, így mire magam elé tartom, már kint az objektív én pedig már komponálom is a képet, és tüzelek! :) A végeredmény néha engem is meglep, nagyon szeretem ezt a kis Canon masinát. (Powershot SX160, de sajnos vettük, nem kaptuk, így ez ingyenreklám nekik! :D)

Másdoik alagút. Kicsit félelmetes, hogy csak így begurulunk a sziklák közé…

Ugyanez a túloldalról, hát innen se gyengétt a látvány! :)

“Árpi, fotózt le azt a sziklát szemben!” – Zita egyik kedvenc sziklája… :)

Megint csak zoomolt téma, a valóságban nem volt ilyen durva… (Sokkal durvább volt! :D)

A harmadik alagút. Nyugi, nem lesz mindről kép, azt hamar megunnátok! :)

Hatalmas jó sziklák között tekertünk, egész nap

X-edik alagút. :)

Ugyanez belülről

Ahogy kiértünk, rögtön jött a következő

Beton? Az ugyan minek? :) Csak kivájjuk a sziklát, azt jóvan! :) Tisztára olyan érzés volt, mintha egy barlangban bringáztunk volna, vagy legalábbis a hegy gyomrában – ahogy valójában történt, de ez most, az aszfalt a beton borítás híján valahogy sokkal valóságosabbnak tűnt.

Ugye mondtam, unjátok már! :)

Némelyik alagúton oldalt ütöttek egy-egy lyukat a kanyon felé, hogy legyen már odabent valami fény.

Egy mellékvölgy

Angolul úgy mondják, washboard, vagyis mosódeszka. Valamiért a sok jármű ilyenre járja ki egy idő után ezeket a földutakat. Teljes széltébe, nem tudunk hová menekülni, próbáltunk mindig ide-oda cikázni, hátha az út másik oldalán jobb lesz, de legtöbbször nem volt az, és ezen nagyon szenvedtünk, nem csak hogy a lelket kirázta belőlünk és attól féltem, szétesik alattam a gép (ami nem történt meg), hane még nehezebb is volt rajta hajtani.

Lassan lemegy a nap

A meredek szakasznak kb. az alsó egyharmadán kaptuk ezt a szép szívárványt. :)

Este, mikor végre megérkeztünk Yuracmarca faluba, itt vacsoráztunk. Barátságos, nem? :) Valójában az volt, mert a vendéglátósok barátságosak voltak, az étel pedig finom volt.

Ez a nap számokban. Feljöttünk kb. 850 méter szintet reggel óta, és ha mindez nem murvás, köves úton történt volna, simán meglett volna a 13-14km/h nettó átlag.