Megint csak képekben mesélek, mert azt hiszem így jobb lesz.

Bishop tele volt ilyen táblákkal, és tényleg így néz ki a város + kismillió autó meg modern üzlet, reklámtábla

Egy patika… :)

Az utcakép Bishopban

Kimentünk a város végébe stoppolni…

…de nem jártunk sok sikerrel, mindenki 55 mérfölddel húzott el mellettünk

Erősen sütött a nap, forróság volt és nagyon nagy szembeszél (szembe fújt volna, ha biciklizünk…) ezért én inkább máshogy hasznosítottam a Las Vegas táblánkat :)

100 Fahrenheit – Amikor Fahrenheit bácsi kitalálta ezt a hőmérsékletskálát, a 100-ra lőtte be az emberi test hőmérsékletét. Picit tévedett, 100 Fahrenheit 37.777 Celsiusnak felel meg, a testünk pedig alapesetben csak 37 fok :) Köszi Randynek ezen infókat! :)

Miután visszamentünk Bishop belterületére, ahol lassabban hajtottak az autók, felvettek minket. Már az előző kép is a kocsiban készült, a kinti hőmérséklet mutatójáról. Egy kedves férfi vett fel minket a nagy piros pickupjával, és Lone Pine-ig vitt minket, pedig csak Independence-ig (másnap volt júli4 – Independence day) ment volna, de elvitt minket a plusz 15 mérföldre lévő következő városig. Közben sok érdekeset mesélt a környékről, egy híres börtönről és hogy mennyi filmet forgattak errefelé…

Sofőrünk ötletére egy komolyabb táblát is készítettünk

De hiába… Sötétedés előtt egy órával feladtuk. A táblával viszont másnap történtek érdekes dolgok. A helyiek azt hitték, hogy koldulunk mert a koldusok szoktak ekkora táblákkal az út szélén állni. Ez először nekünk sem esett le, csak mikor már a második hölgytől kaptunk pénzt, és mikor erről másoknak meséltünk. Mégsem volt jó ötlet a tábla. Szegény jóakaróinkat jól összezavarhattuk, amikor nem akartuk elfogadni elsőre a pénzt, meg amikor végül erősködésükre végül mégis elfogadtuk aztán névjegykártyát adtunk nekik webcímmel meg mindennel. Ha előbb látjuk a mi táblánkhoz hasonló táblákkal koldulókat, nem készítünk ekkora táblát. A két adományból egyébként már majdnem kijött volna egyikünknek egy buszjegy a következő forgalmasabb útig, csak ezzel meg az volt a baj, hogy a következő busz az ünnep miatt csak 4 nappal később indult… :)

Egy kedves család háza melletti legelő sarkában kaptunk engedélyt a sátrazásra. Ez a kép már másnap reggel készült. Este látszott a Tejút az égen, gyönyörű naplementénk és napfelkelténk volt, a távolban pedig az egyik csúcs a sok közül a Mount Whitney, négyezer-valahányszáz méter magas, ha Alaszkát nem számolnánk, ez lenne a legmagasabb csúcs az USA-ban.

Reggeli kilátás a sátrunkból… Ha eddig nem értettük, miért nem vettek fel minket, itt most megértettük. :) Szép volt még egy napot maradni ezen a vidéken.

A ház, ami mellett sátraztunk

Nem látszik, mert vastagon le van vakolva, de ez egy szalmabála ház! :)

Bővebben a szalmabála építészetről: Magyar Szalmaépítők Egyesülete

Közös fotó a családdal, akik megengedték, hogy náluk sátrazzunk. Ezúton is ezer köszönet! :)

Szégyeljük, de amíg stoppoltunk, többször megfordultunk a mekiben. Bent ugyanis légkondi volt, és 1 dolláros “termékek” (mert hát ételnek ki tudja, hogy nevezhető-e) így amíg az egyikünk bevásárolt, a másik kint állhatott az épület előtt stoppolva, és így nem veszítettünk időt és esélyt. És jeges italt is annyiszor tölthettünk után amennyiszer csak akarsz(kicsit csalva az előző nap vett poharunkba – elviekben csak same day, vagyis azonos nap lehet refill-t, vagyis újratöltést csinálni. (semelyik családnak sem jutott eszébe egy pohárból inni, mindenki megveszi a külön poharakat mindenkinek, nehogy fel kelljen állni és újratölteni. Kifelé menet kidobják a műanyagpoharat és nem használják újra) De nézzük csak, mi van az ajtóra írva? Az itt árult ételek és italok rákot és egyéb bajokat okozhatnak. Hoppá. Legalábbis Californiában így tudják… De valószínű az egész világon így van, mert mindenütt ugyanazt az ipari sz@rt árulják. És mindemellé még odaírják, hogy “We Care”, ők törődnek velünk… Hát persze, minden mekiben ott a játszótér és a gyerek menü, törődnek velünk, hogy biztosan a következő generációk is náluk költsék el a pénzüket.

Kapcsolódó film, annak aki még nem látta: Super Size Me (teljes film, magyar szinkoronos)

Zita bokát villantott, de sajnos ez sem működött… :)

Délelőtt fél 11 körül egy sárga autó állt meg mellettünk, és a benne ülő páros azt mondta, hogy Las Vegasba tartanak, és el tudnak vinni minket. :)

Némi turpisság volt a dologban, ugyanis pár perc múlva kiderült róluk, hogy Éváról és Randy-ről van szó. :) Őket az interneten keresztül ismerjük, és meg is volt beszélve velük, hogy Las Vegasban találkozunk. Ők Los Angelesből indultak el oda ezen a reggelen, és a kedvünkért kitérőt tettek, hogy – abban az esetben, ha addig nem jön senki, aki elvisz minket – felvegyenek minket és ne kelljen itt állnunk ki tudja meddig. Csakhogy arról volt szó, hogy Éva apró autójával jönnek, amivel csak a cuccainkat és talán a bringákat tudják elvinni. Ehelyett reggel végül Randy kocsijával indultak útnak, amiben viszont tönkre volt épp menve a légkondi. Ez hatalmas áldozathozatal volt részükről, hiszen nagy kitérőt tettek értünk egy nagyon forró vidéken. Légkondi hiányában még így autóval sem mertük bevállalni a Death Valley-t, a Föld egyik legforróbb vidékét itt nyár elején. Kerülőt tettünk Las Vegas felé és útközben találkoztunk limonádét áruló gyerekekkel. Errefelé divat az ilyenfajta zsebpénzgyűjtés…

Mikor megkérdeztem a gyerekeket, hogy mire gyűjtenek, elmondták, hogy július negyedikei tüzijátékra! :o Mindjárt más íze volt a tőlük vásárolt limonádénak… :D :( Legalább nyári táborra, vagy valami értelmes dologra gyűjtöttek volna. Na de nekem nincs jogom rájuk haragudni, 15 éves koromig csak a számítógépes (ráadásul single player, ohh God…) játékokat püföltem, az se sokkal jobb mint a tüzijáték durrogtatása.

Rettentő izgalmas vidéken teleportáltuk keresztül magunkat az autóval :)

“Hol laksz? – Az autópálya 239-es kijáratánál, a ZZyzx úton! Hol?!?” :D

Útközben láttunk egy újfajta erőművet (Ivanpah Solar Power Facility): egy csomó tükörrel a napsugarakat a tornyok tetejére koncentrálják, ahol így gőz keletkezik, ami turbinákat hajt meg. Ekkor még úgy tudtuk, a magas sókoncentrátum miatt, amit erre a célra használnak, az egész még éjszaka is képes működni, de sajnos később, mikor meggoogliztam, kiderült, hogy ez nem így van, ez az erőmű csak akkor termel áramot, amikor süt a Nap. Azért így se rossz! :) Hisz talán a tükrökhöz és a gőzturbinához nem kellenek olyan spéci ritkafémek, mint a szolárpanelekhez…

Még meg sem érkeztünk Las Vegasba, már elkezdődött… :)

Las Vegasban Zitánál laktunk, bár ő érkezésünkkor nem volt otthon, így ezen a képen sincs rajta, csak a szuper finomra sikerült galuskás csirkepörköltje. :) Na meg Éva, Randy és Teri :)

Teri autójával elmentünk megnézni a Hoover-gátat, és persze nem felejtettem el kitenni a timelapse kamerát a műszerfal tetejére odafelé menet! :)

Kicsit szárazság volt az elmúlt években…

A gát a tó felöli egyik parkolóból

A gátat 1931 és 1936 között építették, és abban az időben ez hatalmas építkezésnek és óriási teljesítménynek számított.

Ezekben az oszlopokban ömlik be a víz a turbinákhoz

Emlékmű a gát oldalában

Csak ekkorka táskákkal mászkálhatunk a környéken, nehogy felrobbantsuk a gátat… Pisztoly, fegyver sem lehet nálunk. Ezt ugye azért kell külön kiírni, mert sok amerikai államban fűnek-fának szabadon lehet fegyvere, hogy meg tudja magát védeni a fegyveres őrültektől! Micsoda őrült logika! :D :(

A gát fentről, a mellé épített hídról fényképezve. A híd azért kellett, mert a gátat nem a mai forgalomhoz méretezték, ahogy Ti is láttátok a timelapse-en, jó kis dugó alakult ki rajta.

Másnap egy másik helyre, a város másik oldalában található Red Rockshoz is, ami egy nemzeti park-féleség, szóval egy szép, védett hely, ahová a városlakók ki tudnak szökni a betondzsungelből…

Csoportkéééép! :) Mondd: Saaajt! :D

Vigyázat, sivatagi teknőc veszély! :)

Szép formás, színes kövek mindenütt, ez a Red Rocks

Érdekes dolgokat tud alkotni az erózió…

Éva épp nagy szenvedéllyel mesél valamit, ahogy jószokása! :) Zita nappalijában tartottunk fényképes élménybeszámolót a tévén, amit Éva és Randy himalájai beszámolója követett, ők ugyanis a tavaszi szezonban megjárták az Everest alaptábort. Mutattak őrült videókat a luklai repülőtéren való landulásukról, és elmesélték, hogy pont amikor felértek az alaptáborba, aznap történt az a szörnyű tragédia, amiben 16 sherpa elvesztette az életét. Éváék látták, ahogy helikopterrel lehozzák a holtesteket a gleccserről. Közben egy pakisztáni fickó, aki a nők egyenlőségére próbálja felhívni a figyelmet, behívta őket egy alaptábori sátorba, és miközben megvendégelte őket süteménnyel, elmesélte, hogy a lánytestvérével együtt másztak az Everestre, és ő kétszáz méterrel a csúcs előtt megállt, és hagyta, hogy a testvére egyedül mássza meg a csúcsot, hogy ne ő kerüljön a rivaldafénybe, hanem az, hogy egy pakisztáni nő is képes megmászni a világ legmagasabb hegyét! :) Ezt nevezem önzetlenségnek! Ezzel emberünk egyben azt is feladta, hogy idén megmássza a hegyet, hiszen a sherpák a történt tragédia miatt már nem másztak ebben a szezonban, és nélkülük kvázi lehetetlenség megmászni A Hegyet. Éva egyébként lefelé menet magashegyi betegség tüneteit észlelte magán, és elég rosszul volt, de végül egy hosszú menet után leértek kellően alacsony magasságba és rendbe jött. A kalandjaikról egyébként hamarosan olvashattok egy angol outdoor portálon, ahová Éva is és én is írtunk már, és talán egy hét múlva útjára is indul a weben – reméljük nagy sikerrel! :)

Megtaláljátok az embereket a tájban? :)

Micsoda hely! :) Reméljük fotósunk nem csak az embereket, hanem az embereket a tájban fotózta! :)

Jump! :) As Always :)

Formák

Kicsit odébb más arca volt a tájnak, de még mindig Red Rocks

A szamarakra és a biciklistákra is vigyázni kell! :)

justify;”>

Beteg dolog…

Ez nem egy benzinkút, hanem egy drive-in ATM – mivel nagy a forróság, jó, ha nem kell kiszállnod a kocsiból, miközben KP-t veszel föl. Na és persze kényelmes is, és az amerikai nagyon szeret kényelmes lenni. :)

Jön még néhány izgalmas dolog Las Vegasból, a következő bejegyzésben megnézzük a kaszinók vidékét is, aztán elindulunk a bringákon tovább ebben az őrült forróságban.

Történt 2014. július 3. és 7. között, bicikliztünk az első két nap 15,5 és 3,2km-eket.

Egy buddhista kóan szerint:
– „Mester, mi kell a jó zarándoklathoz?”
- „Menj.”

Kedves amazonok, fitness királynők és maszkulin hölgyek!

Had szögezzem le rögtön az elején, hogy nem tartozom közétek. Kicsit sem. Plötyhedt, lusta, hétköznapi nő vagyok, az egyetlen extrém sport, amit rendszeresen űzök, az a kora reggeli kelés (iskolába, munkába járás…). Soha életemben nem voltam sportos, tornaóra alól is felmentésem volt – gyógytornára jártam. Szeretem a tejeskávét, utálok meredeken fölfelé menni, a liftet választom a lépcső helyett. A sport engem messze elkerül. Az egyetlen, amivel föl lehet cibálni egy hegyre, az a megígért tejeskávé / gumicukor / masszázs, vagy ezek kombinációja. Nagy húzó-erő még a csúcson elfogyasztható csokoládé, vagy ahogy mi hívjuk: csúcs-csoki.

Na egy sportot talán mégis felróhatok magamnak: a síelés. Telente egyszer, ha volt rá pénz, hozzácsapódtunk nővéremmel, Ildivel egy-egy általános iskolai csoporthoz, hogy áldozzunk családunk ősi sportjának, a síelésnek. (Erdélyben van is egy ősömről elnevezett Zárug pálya. Szégyenemre még nem síeltem le rajta. Még.)

No de mégis aktívan sportolok most, nemde? Igazából a kerékpározás nálam a tömegközlekedést hivatott felváltani. Amúgy pedig ha valaki kérdezi: a férjem kerékpáros, én utazó vagyok: kerékpáron. A plötyhedt combjaim helyén most kemény izmok vannak – nem volt más választásom. :) Tehát aki kerékpározásra adja a fejét – mint én tettem-, annak üzenem: ne aggódjon, a kondíció megjön útközben.

(Külön puszit küldök Annamari barátnőmnek, akivel sokszor bíztattuk egymást a bringázásra, írtuk a bringás naplót – BAM –, lelkesen nyomtuk a napi 18 km-t melegben-hidegben egyetemig és vissza. Nusinak pedig köszönet, hogy a stílust és plusz lelkesedést adott hozzá…) :)

Ezeknek ismeretében tehát inkább így címezném a levelem:

Kedves hétköznapi (de nem hétköznapias) nőtársaim!

Egy csésze igen finom kínai tea mellett, a Himalája hegyeinek tövében, Pakisztánban írom nektek ezeket a sorokat, hogy elmeséljem, milyen itt. Tudniillik, fejünkbe vettük frissen szerzett férjemmel, hogy világot látunk, méghozzá kerékpáron. Fekvőkerékpáron természetesen, áldozva a kényelem oltárán, no meg hogy nehogy a kelleténél jobban megerőltessem magam. (Mert ugyebár én nem vagyok sportlady.) Csak a fölfelék mennek nehezebben. (A fenébe…) Cserébe viszont igen jól látni mindent, nem fájdul meg semmim (így összesen 8000 km után ezt bizton állíthatom), a fotel kényelmével kerékpározunk és ez bizony igen jó. Nem is cserélném le a fekvőkerékpárom normális kerékpárra, az biztos.

No és amiket útközben látunk és tapasztalunk, az valami fenomenális! Sokszor eszembe jut, milyen lesz majd a gyerekeimnek, ha sikerül valóban megkerülnünk a golyóbist kerékpáron. Hazatérve letelepszünk, gyermekeket szülök (ötöt-hatot – „Insallah”:)), majd mikor iskolába járnak, mi leszünk a „mert neked világjárók a szüleid” szülők? A „bezzeg” anyuka? No, nem hiszem, remélem nem. A fentebb leírtak ismeretében elmondhatom, nem vagyok és nem is leszek semmivel sem „bezzegebb” más anyukánál, méghozzá azon okból kifolyólag, hogy erre a címre semmivel sem tudok rászolgálni. Hogy megkerültem a földet kerékpáron? … És aki nap mint nap izzad, szenved a lakástörlesztésért? Aki keményen dolgozik betegeket ápolva? Aki a sarki újságosbódéban minden nap kedvesen mosolyog az emberekre? Aki keményen tanul, hogy meglegyen (jó eredményekkel) az érettségije, a szakdolgozat védése? Aki minden reggel 4-kor kel, hogy takarítsa az irodaépületet? Aki 9 hónapot fekszik, hogy egészségesen születhessen meg a gyermeke? …

Nem vagyok különb, sem erősebb ezeknél az embereknél, csupán három dolgot bírok, amivel megtehető ez az út: szívósságot, amely minden nő sajátja. Mi nem erősek, hanem szívósak vagyunk, ez Isten adta erősségünk. Másodszor egy szerető férjet, aki oltalmaz, megvéd, bíztat és erőt ad, őt sem kaphattam mástól. Végül Isten kegyelmét, ami által minden lehetséges, ezt sokszor férjemen és az embereken keresztül tapasztalom. Nem más ez az út, mint egy tanúságtétel, mint egy kemény lelkigyakorlat, ahol a tanárok: a helybéli emberek, a különböző helyzetek és az önmagammal való találkozás nyers valósága – minden nap.

Csupán azért, mert kemény testi próbatételekre általában férfiak mennek (benned is meg van ez a sztereotípia, igaz?), nem jelenti azt, hogy nőként nem lehetne kitűnően teljesíteni és (!) élvezni az utat egyszerre. Sok női kerékpárossal találkoztunk útközben, nem is eggyel, aki egyedül utazott. Mikor azt írtam az elébb, hogy „nőként” lehet kerékpártúrára menni, akkor nem úgy értettem, hogy „nőneműként”, hanem hogy igazán nőként. Egy-egy csinos szoknya vagy felső megfér a táska alján, amit pihenőnapon fel lehet venni, a szempillaspirál vagy rúzs is megkapható minden országban, a sampont meg szappant errefelé is ismerik (még mindig van a Zöldbolttól kapott bio-szappanokból, nagyon szeretjük mindketten!), az Ortlieb vödörben nagyszerűen meg lehet fürdeni és ruhát mosni is, nem is beszélve az Ortlieb zuhanyzsákról… Ódákat tudnék zengeni szuper és víztakarékos, mégis tökéletesen higiénikus fürdési technikáimról. Na de csak röviden:

- Először is, ha van egy fürdésre alkalmas „fürdőszoba”, ahol nyugodtan le lehet vetkőzni és akad egy szög vagy faág, akkor az Ortlieb zuhanyzsákot lehet nagy kényelemmel használni. Ez eredetileg egy vízhordó zsák, de egy rászerelhető kiegészítővel zuhannyá alakítható – 10 litert bír, így ketten-hárman is lefürödhetünk egy töltéssel.

- Másodszor az Ortlieb vödör, amiből (szintén 10 literes) akár 2-3 deciliter (akár meleg) víz és egy szivacs gyanánt használt rongydarab segítségével le tudja magát törölni-mosni az ember – függően a rendelkezésre álló vízmennyiségtől, akár a sátron belül is. Ugyanebben a vödörben tudok mosni is. A rongydarabot egy konyharuhából vágtam le (1/4 része a konyharuhának elég), ezt még a pusztavacsi büféből kaptam ajándékba, ezúton is köszönet érte. :)
Valamint ne felejtkezzünk el egy roppant praktikus megoldásról: egy pet-palack kupakjába fúrt apró lukak a pet-palackból kézre álló zuhanyt varázsol. Két ilyen kupakot kaptunk ajándékba az első napunkon még Magyarországon – igazán nagyszerű ajándék!

- Harmadszor pedig a klasszikus patakba-folyóba-tóba beleugrós módszer, amennyiben az időjárás ezt megengedi. Külön örültünk a Zöldboltos bio-szappanoknak meg bio-mosópornak, ezekkel még fürdeni meg mosni is nyugodt(abb) lelkiismerettel tudtam a természetes vizekben.

Azért azt meg kell hagyni, kemény volt a Pamír-fennsíkon, amikor 10-14 naponta egyszer volt lehetőségem fürdéshez és hajmosáshoz. Khorog – Murgab, és Kahsgar előtt egy nappal, ez a bűvös hármas, amikor „nőiességem” visszabillent normális állásba. :)

(Azért nehogy félreértés essék, tudom ám, hogy nem attól lesz valaki igazán nőies, hogy mennyire illatos, vagy mit visel. De azért valljuk be, a rendszeres tisztálkodás és csinos ruhák hozzáadhatnak némi pluszt legalább a nő szépségéhez.)

Egy dolgot még mindenképp meg kell említenem. Van egy igen fontos dolog, amiről senki sem beszél (még nő a nővel sem sokszor), mégis alapvetően kényelmessé vagy kényelmetlenné teszi az ember lányának utazását, ez a sokszor tabuként kezelt menzesz. Bocsássa meg nekem, aki erről még olvasni sem szeret, de úgy gondolom, ez olyannyira természetes téma, mint az, hogy hol aludjunk, mit együnk, merre menjünk?

A megoldás kulcsa az intimtölcsér. Férjem a megmondhatója, hogy menzesz idején mindig úgy sóhajtozom, hogy milyen fantasztikus ez a találmány, miért nem találtam rá előbb és miért nem tud erről minden nő? Nem pazarlom a betűket ennek a terméknek a részletes leírására, azt mindenki elolvashatja itt, ahol én is rátaláltam: www.ladycup.hu

Viszont szeretném tanúsítani, hogy kisebb gyakorlás után hihetetlen egyszerűen használható, teljesen higiénikus, és elképesztő, hogy nem kell havonta nagy összegeket kidobni „női védelemre”. Ráadásul egészségesebb is, nem kell érintkeznem a tamponok meg betétek gyártása során használt vegyszerekkel, és ebből kifolyólag környezettudatosabb is. Annyira megszerettem ezt a terméket, hogy nem bírom magamban tartani örömömet, amit az intimtölcsérre való rátalálásom okoz, annyira jó, egyszerű és könnyű! Bárcsak minden nő tudna róla!

Az első olyan ország, ahol különösebb bánásmódban volt részem, az természetesen Irán. No, ne gondoljon senki rosszra, pusztán az ott élő viselkedéskultúra más az általunk megszokottnál, a ruházkodási szokásokat nem is kell említenem. Érdekes észrevétel volt, hogy a ruházatra vonatkozó parancsok nem csak a nőket korlátozzák (védik?), a férfiakra is ugyanoly szigorú passzusok vonatkoznak, csak az európai szemünknek a női öltözet a feltűnőbb. Kérem, férfiként sem lehet rövid ruhában megjelenni. Kötelező a hosszú nadrág, a minimum póló-hosszúságú ingujj. Úgy tudom, sapkát is illik viselniük, ezt több férfin láttuk is a nagy meleg ellenére.

A nők megítéléséről alkotott vélemények megoszlanak. Nem kívánom szaporítani a vitát, csak megjegyzést fűznék hozzá. Két családot elemelnék ki. Egyikőjüknél a családanya megilletődött (talán inkább megijedt), mikor személyesen odamentem hozzá, kezét megfogva elköszönni. Ugyanitt a férfiak megrettentek, mikor kezem nyújtottam nekik köszönésre. (Mielőtt bárki megszólna: lázadásból tettem, és – elfogadták a kezem!) Mily apró momentuma az életnek! Köszönni egymásnak…

Egy másik családnál födetlen fővel együtt ültem a férfiakkal (!) és (szintén kendőtlen) nőkkel egy asztalnál. Nem hogy kezet foghattunk, de apró, baráti ölelés is járt az elköszönéshez.

Türkmenisztán igazán furcsa volt a hosszú iráni tartózkodás után. A sok tarkán öltözött nő igazi felfrissülés volt a szemnek. Egyik este egy „nomád” családdal aludtunk. Azért csak idézőjelesen, mert úgy hiszem, az igazi nomád élet az autózás elterjedésével megszűnt már. Egy nagycsalád együtt, kisebb házakban egymás mellett. Míg Árpi a férfiakkal beszélgetett, én be lettem invitálva egy szobába, nőtársaimhoz. Fényképeket mutogattam nekik, azt az 5-6 képet, amelyet kinyomtatva hordunk magunkkal az esküvőnkről és családjainkról. Erre ők is elővették fényképeiket – több százat. Meg is ijedtem rendesen, hogy én innen nem szabadulok vagy három-négy óráig, míg végig nem nézem az összes fotót, végigmutogattatva rajta, ki kicsoda, ki kinek a fia-borja. Szerencsémre nem kellett minden képet tüzetesen végigvizsgálni, de volt szerencsém több esküvői képet is látni. (Ez az egyik leggyakoribb alkalom, hogy fotózásra kerül náluk sor, több tucat esküvői kép volt a csomagban – hétköznapi életről semmi.) Mennyire sajnálom már, hogy nem készítettem másolatot azokról a fotókról, pedig igazán érdemes lett volna. Szívemben még élnek a képek: gyönyörű ruhája van a menyasszonynak: színesen hímzett felső ruházat, hozzá fátyolszerűen felkötött sál a fejre. Némelyik ifjú asszony kendőt tartott a szája elé, mintha csak tüsszentenie kellene. Ennél mélyebb a magyarázat. Eddig szabad lány volt, most már asszony, a férje lett az ura, szájának eltakarása szimbolikus jele annak, hogy urát követi. Volt olyan nő, akinek egész feje lett eltakarva – nem tudom jobban kifejezni, mint így: egy pulikutya szőréhez hasonlító bojtokból álló kendő-szőnyeggel. Nem is tudom, hogy látott ki onnan?

Ami a sivatagot illeti, kemény menet volt. Napfelkelte előtt kelni, naplemente után megérkezni, több nap 100 kilométer fölött tekerni, többnyire sík terepen, az igaz, de végig szembeszélben. Ez olyasmi volt, mint „hajrá, gyerünk, megcsináljuk!”. Öt nap, ennyi adatott, és végigcsináltuk. Nagyon fárasztó volt! Ugyanakkor nagyon gyönyörű. Először voltam sivatagban, elbűvölt annak látványa. Meg kell valljam, nehezebbnek hittem a sivatagi életet eleinte, például vízkérdés miatt is. Meglepő, de nem volt szükségünk több vízre, mint amúgy, így egy idő után feleslegesnek bizonyult rendre sok-sok palackos vizet vásárolni (a nehézfémeket nem szedte volna ki a vízszűrőnk a csapvízből…).

Az ennél nagyobb megmérettetést a Pamír-fennsík jelentette, erre igazán büszke vagyok! Lehetek is magamra, úgy hiszem – de előbb szeretném megemlíteni Bukharát, ezt a ragyogó gyémántot, melynek túláradó szépsége, mint a gyémánton áttörő napfény, úgy vakított el minket. Nem számítottunk ilyen fogadtatásra a várostól: a legszebb ember által épített hely, amelyet eddigi utam során láthattam. Gyönyörű építészet! Elragad szépsége. Szamarkand hasonló értékekkel bír, de Bukhara kis belváros-szigete olyan hely, amely mintha csak külön a mi számunkra építtetett volna. Órákra el tud veszni a tekintet a gyönyörű kupolák, kis utcácskák, a napfényben úszó épületek láttán.

A Pamír-fennsík másképp gyönyörű. Isten kezét látni lépten-nyomon a természetben, az emberek meghatározhatatlanok. Nem tudom eldönteni, hogy mennyire vannak szokva a turistákhoz, ugyanis nagy természetességgel viszonyultak hozzánk, ugyanakkor mégis érintetlennek tűntek. Szerettem, mikor rájuk kellett hagyatkozzunk. Kitéve a természet kénye-kedvnek, majd ráhagyatkozni az emberekben megnyilvánuló vendégszerető Istenre. Szépek a pamíri emberek. Tetszik az egyszerűség, amelyben élnek és ez visszaragyog az arcukról. Az a sok konyhai berendezés, ruha, ékszer és egyéb más bútorok mind úri huncutságnak tűnnek az ő egyszerű életükhöz képest. Ágy, asztal, szék felesleges, a szőnyeg és pokrócok minden igényt kiszolgálnak. Egy polc az ágyneműknek, egy polc a konyhának, középütt egy kis kályha, tetején egy lukkal, amelybe beleillik mindenféle gömbölyű aljú lábos, akár egy vaslappal le is fedhető a nyílás. Egy kis fali polc a gyermekek játékainak, néhány apró személyes holminak, mint például az MP3 lejátszó, fényképek, esetleg egy-egy könyv. Generátor, vagy akkumlátor szolgál áramforrásként, világítani többnyire gyertya vagy a tűz lángja szokott. A TV vagy egyéb figyelmet és időt lekötő elektronikai eszköz helyett inkább egymással beszélgetnek, a gyerekkel foglalkoznak. A nappal kelnek, a holddal fekszenek. Szép és egyszerű élet, amelyet megtapasztalva rájöttem, mennyi felesleges dolog vett körül korábbi életemben. Egy érdekes példát mondanék: itt, Pakisztánban találkoztunk egy magyar-ausztrál lánnyal, Barbarával. Lassan 10 éve, hogy utazik, Java-programozói állását feladta, és most nincs egyéb elektromossággal működő felszerelése, mint egy fejlámpa. Se telefon, se laptop, se fényképezőgép. Azt mondta, ha valakivel beszélgetni szeretne, meglátogatja; ha emailt szeretne írni vagy skypeolni, net-caféba megy; ha tetszik neki egy hely, fotózás helyett inkább visszamegy oda még egyszer. Mennyire egyszerű, nem? …

Ha valaki megkérdezné, mi volt az a szakasz, amire legbüszkébb vagyok, egyértelműen a Pamír-fennsíkot fogom megemlíteni – legalább is egyelőre így látom. Természeti szépsége lenyűgözött (jobban tetszik, mint a KKH…), nehézsége megpróbált. Máig csodálkozom, hogy ilyen magasságban és sokszor olyan cudar és kemény időjárási körülmények között hogy bírtam? Volt egy nap, amikor 4000 méter magasság felett tekertünk 100 km-t. Vagy az Akbajtal hágó előtt, mikor abban a jeges, havat-homokot arcomba csapó kegyetlen időjárásban kerestük a házat… félholtként, átfagyva estem be mindkét alkalommal a meleg, fűtött házba és majd egy órán keresztül csak feküdtem a földön és vártam, hogy visszatérjen a vérkeringés a kezeimbe-lábaimba, és a lelkem a testembe. Sokszor a légszomj gyötört; ha fel kellett állni valamiért, megszédültem; ha csak két lépésnyit is gyorsabban léptem, levegő után kapkodtam. Nem bírtam 3000 méter felett rendesen aludni, rendszeresen felriadtam arra, hogy nem kapok levegőt, vagy hogy nem tudom, hogy hol vagyok. Fejlámpát kellett kapcsolnom és körbenézni, megnyugtatni magam. (Nagyon ijesztő érzés…) Rendszeresen voltak rémálmaim, napközben elhangzott szófoszlányok terebélyesedtek rém-történetté. (Az Akbajtal hágó előtti éjjel, mikor 4400 méteren aludtunk, nem mertem éjjel kimenni pisilni, mert még félálmomban is rettegtem a rám leselkedő hópárductól.) Nagyon vártam, hogy lejjebb menjünk, hogy végre kialudhassam magam, mégis az egyik, talán legszebb emlékem a Pamír-fennsíkon való átkelés. Gyönyörű és nem csak nehéz napjaink is voltak, napsütéssel, elképesztő hegyekkel és a jó társaság sok nehézségért kárpótolt. Rengeteget nevettünk, hogy csak mi lehetünk ilyen lököttek, hogy nekivágunk a Pamírnak tél elején. Sokat nevettünk az előttünk álló akadályokon, a „20 méterenként meg kell állnom levegőt venni!” légszomjon, vagy egymás történetein. Karakul tó előtti szakaszon volt egy jó 2-3 km hosszú nyílegyenes útszakasz, történetesen tükörsima, néhol kb. 1 cm vastag jégpáncéllal. Katy és Ant előző nap értek a városba, mi Gillel meg Leevel egymástól eltávolodva, pár óra különbséggel futottunk be a szállásra. A szálláson este mind a hatunknak nagy hős-története volt, hogyan estünk el mindannyian azon a jeges útszakaszon. – No így lett a nehézségekből nevetés, a bajból erőforrás, amiből meríthetünk.

Ami az evést illeti, rendszeresen tudunk meleget enni és ez nagyon jó. Amikor nem a helybéli emberek vendégszeretetét élvezzük, akkor vagy főzünk vagy „étteremben” eszünk. Reggelire általában rántotta-tükörtojás, vagy kenyér mézzel-felvágottal, kakaó, tea, vagy csak víz, mikor mi jut. Hozzá kell tenni, hogy rendesen lefogytunk mind a ketten, de nem olyannyira, hogy aggódnunk kellene, mégis ha lehetőségünk van, igyekszünk sokat enni, pótolni a leadott tartalékokat. Bár azt sosem hittem volna, hogy valaha hátrányom származhat az oly hőn áhított, és minden nő által álmodott modellszerű karcsúságból: nem bírok már annyit! Hamarabb elfáradok, hamarabb éhes leszek és ez bizony nem jó. Kész vagyok a bikini-szezonra, de nem az erőt próbáló tekerésre. (Édesanyám, ne kezdj aggódni, bár tudom, hogy úgy is azt teszed. Nem vagyok annyira vékony, vagy annyira gyenge, csak ahhoz képest, mint ahogy utoljára láttál a Hősök terén júniusban…)

Karácsony… készítettem adventi koszorút, készítünk majd karácsonyi díszeket is. Érdekes és furcsa lesz az első messze töltött karácsony, igyekszünk lélekben készülni. Egy szép Pilinszky idézetet kaptam nemrég egy kedves barátomtól, ezt had adjam tovább, had osszam meg veletek is:

“Az adventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van;
ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk.”

Pilinszky János

Szeretettel,
Zita